A galaxis őrzőiről (is)

Szószaporítás volna, ha leírnám körülbelül ugyanazt, amit a többiek – kedves általam olvasott kritikusok és/vagy bloggerek Aeonfluxtól Napi falatig. Ez tetszett; végtelenül aranyos volt a debil, múltra hangolt humorával és a bátran vállalt kliséhalmozással. Alapból azt hiszem, nem feltétlenül lenne dicséret egy sci-fi képregény alapú akcióra ez az „aranyos” – most az; mivel a pörgő akciók cselekmény-kerete igen szokatlan mixtúrája volt a korai Star Trek-éra, a Robin Hood-szerű törvényen kívüliekről szóló nép- és műmesék, a színes-szagos főgonoszokkal vert korai comics és a klasszikus bosszútörténetek elemeinek, olyan szereplőkkel, akik bátran mertek egymás viszonyában is teljesen valószínűtlenek maradni. Ezeket a szereplőket annyira mesehősöknek tervezték, amennyire csak lehetett – remekül használva az azonosításukhoz a fantázia eddigi teremtményeit, az „olyan, mint…” önkéntelen felmerülését. Ez a film annyiszor kacsint ki a többire, hogy elfárad a szeme… Mondjuk, azon nem csodálkozom, hogy az általános tetszésből egyedül az egykori (réteg)képregény rajongói maradnak ki – számukra ez az adaptáció valószínűleg tényleg elbohóckodta az eredeti erényeit.

Szóval nem lelkendezem a figurákért, Groottal és Rockettel az élen (szeretem a nyomikat…) nem tapsikolok az őrült filmtrükk-halmozásért, amiből mégis nézhetően ritmusos képi hullámvasút kerekedett (szemben a Transformers-szel, például – itt nem sokallt be a szemem), a patetikus betéteket rendre fanyar humorral oldó, időnként visítva röhögést provokáló forgatókönyvért (Lajkáig és Howard, a kacsáig bezárólag). Csak egy gondolatmenetet osztanék meg veletek – pont a cselekményről; amit szinte mindenki pár szóval elintézett, még én is: ismert klisék valószínűsítési kísérletektől és sallangoktól mentes halmazának tekintve azt.

Milyen érdekes, hogy ezek a mi főgonoszaink valójában mennyire gyáva alakok! A legtöbbjének bőven a rendelkezésére áll a túlerő: fanatizált népség, klónok, trollok, halálfalók – de ezeknek mindig valamilyen végzetes és visszafordíthatatlan erő kell, aminek birtokában aztán tényleg nem léphet a tökükre senki. Kb. akkor indulnak a csatába, ha tényleg teljes a fölény, ha megszerezték a gyűrűt, őskövet, horcruxot, mifenét – szóval azt az elengedhetetlen bigyót, amivel birtokba vehetik, maguk képére fordíthatják, és/vagy elpusztíthatják az egész (aktuálisan) ismert világegyetemet. A főgonoszaink jobbára ördögiek, utálnak mosdani és nem artikulálnak helyesen. Valójában szaralakok, akik leginkább bezárkóznak egy toronyba-vezérlőállásba-fekete lyukba, és csak akkor jönnek elő, ha nincs a közelben egyenrangú ellenfél – magyarán a főgonoszaink jobbára a homokozóban ovist terrorizáló alsós mentalitásával bírnak (talán ezért szeretnék jobbára homokvárként széttaposni a világot – még akkor is, ha aztán ők se jutnak utána máshoz, mint vizespacsás homoksütihez…).

Gond csak ott van, hogy általában ez az olyannyira vágyott biszbasz, a teljes és tökéletes túlerő eszköze okozza a vesztüket. Végzetes bukásuk sajnos sosem végleges: mindig kiderül, hogy küldöttek ők, avagy szolgák, akik másnak végzik a piszkos melót, nagyon sokszor egy olyan „keresztapának”, aki annyira gyáva, hogy még a történetben se szerepel. Rettegtetőink rettegtetői az igazi hivatásos rettegők – a permanens paranoidok. Megalomán egészvilág-pusztításvágyuk is innen érthető. A paranoid véglet gondolkodik így: ha mindenki elpusztul (még én is), akkor senki nem tud elpusztítani (még én sem).

Külön pikantériája ennek a kiábrándító és szerethetetlen összképnek, hogy a családunkat kiirtó, és bennünket bosszúra predesztináló figurák nagyon gyakran a mi papáink. („Megölted az apámat... Nem! Én vagyok az apád!”) Mintha létrehozóikként mintegy elismernénk: magunk is valószínűleg az ő kreatúrái lennénk elsősorban, akiknek a fény felé fordulás az első (és legnehezebb) munkája. Lássuk be: a minden ökonómiát nélkülöző gonosz a mi agyszüleményünk – hiszen ahogy egy régi mondás tartja: az ördög se dolgozik ingyen. A mesék világmegmentői meglepően nagy százalékban leszármazottjai azoknak a sötét erőknek, amelyeket le szeretnének győzni… És az erre való rádöbbenések gyakran használt drámai csúcspontjai e meséknek (olykor úgy, hogy ki se használják – ahogy a Potter-családfán fityeghet akár az összes Riddle-ős… egészen a Peverellekig.  Hiszen az ereklyék birtoklása a szükséges kitérőkön túl amúgy is egyfajta családi belügy…). Persze ez amolyan kettős származás: anyu általában éteri, csak apu csibész picit. Vagy nagyon… szegény StarLord – a második körben bizonyára rádöbben, ki volt Apuci, akinek nem szállította le kék bőrű önkéntes pótpapija: Yondu. Elgondolkodtató ez az atavisztikus félelem – és igen régi: hogy mást ne mondjak, gyerekeiket félelemből zabáló görög istenektől fogva tart.

Jó kis kliséhalom, ugye? Egészen nyilvánvaló következményekkel. Ezek szerint az utolsó emberig lesz esély rá, hogy átálljunk a sötét oldalra (utána már mindegy), s az örökölt hajlamok birtokában tényleg tömény unalom lenne a mennyország… Még jó, hogy ez csak egy kis szelet a mesetortából. Az a rész, ahol az ember embernek farkasa. Mert a többiben tőlünk elvileg független sárkányok, óriások, dzsinnek, miarossebek laknak – a külső sötétség lényei. Csupa alien – akikben nincs semmi emberi. Közös is csak annyi, hogy mind az életünkre tör. Velük van tele a világegyetem – legalábbis a félelmeink szerint… Ha így néznek ki a kliséink, hát jobb, ha E.T. egy darabig még tényleg nem jön a közelünkbe.