2014. március 20., csütörtök

Virginia Woolf: Flush



Virginia Woolf gazdag és fontosabbnál fontosabb regényekkel teli életművét olvasva még a legelszántabb rajongók is hajlamosak úgymond legyinteni a Flush című „életrajzra” – mintha ez a rövid könyvecske csupán valamiféle eltévelyedés lenne az írónő részéről, egy kis kiruccanás a könnyedebb, szórakoztatóbb írások világába. Egy elképzelt „kutyaéletrajz” – egy híres kutyáé; mi tagadás, mégis csak az egyik legjelentősebb angol költőnő, Elizabeth Barrett Browning spánieljéről van szó, de akkor is: hol van ez a tündéri, csevegő, gunyoros, kutyaszemszögből írt kisregény az Orlando vagy a Mrs. Dalloway félelmetes összetettségétől? Én magam is beleestem ebbe a csapdába, és bár a sok évvel ezelőtti olvasás emléke több volt, mint kellemes, amikor újra kézbe vettem Flush kalandjait, enyhe kétkedés volt bennem: most akkor ezt komolyan kell vennem vagy sem…

Persze hogy komolyan! Sokért nem adnám, ha megfejthetném, mi vitte rá az akkor már hazája egyik legelismertebb írójának számító Woolfot hogy túl a Mrs. Dalloway, A világítótorony, A hullámok sikerén 1933-ban megírja Flush életrajzát – a költőnő iránti tisztelet mondhatni, adja magát, mint ahogy a viktoriánus kor „szokatlan szemszögből” történő kritikája is beleillik az életműbe, ám úgy gondolom, legalább ekkora súllyal van jelen a különleges elbeszélői hanggal való kísérletezés (hisz Woolf leginkább kísérletező korszakáról beszélünk, amikor A hullámokkal gyakorlatilag teljesen „lebontotta” a hagyományos elbeszélőt). Márpedig Flush alakja – és hangja – megannyi lehetőséget ad az írónak az olykor megbotránkoztató, olykor nagyon is társadalomkritikus, olykor gyermeteg (a „felnőtt-társadalom” elfojtásaitól mentes) kifejezésmódra.

Ennek a nemesi vérvonalú – megkérdőjelezhetetlenül fajtája elitjéhez tartozó – cocker spánielnek a szemszögéből képet kapunk a kora viktoriánus kor Angliájának társadalmi ellentéteiről, az erőszakosan városiasodott London előkelő házai mögött tanyázó leszakadt nyomornegyedekről, bűnözői életformákról, a város kemény kövei között ide-oda csattanó életekről, a dús parkok szigorúan megzabolázott rendjéről. Woolf kíméletlen szigorral, ugyanakkor leplezetlen szeretettel ábrázolja a brit főváros dicsőségét és nyomorát – a szokatlan nézőpont ehhez kiváló terepet ad, mondhatni „alulnézetből” lefestve azért minden kicsit más. Persze nem is Woolf lenne, ha nem szólna ki néha az olvasóhoz – Flush életrajzát rendre megszakítják a rá oly jellemző, szívszaggatóan szép esszéisztikus betétek. 

„Annak, aki a Wimpole Street valamelyik házába becsönget, alighanem még ma is megremeg egy kicsit a szíve. Ez ugyanis London legméltóságteljesebb és legszemélytelenebb utcája. Valóban, midőn látjuk, hogy az egész világ romba dől és művelődésünk alapjai meginognak: elég befordulnunk a Wimpole Streetre, elég végigsétálnunk e sugárúton, végigjártatnunk tekintetünket a homlokzatokon, szemügyre vennünk egyformaságukat, megcsodálnunk az ablakokban a függönyök tartósságát, a kapun az érckilincseket, csillogásukat és elhelyezésüket, megfigyelnünk a henteseket, amint az ürühúst hozzák és a szakácsnőket, amint a henteseket fogadják, megbecsülnünk a lakosok jövedelmét, s ebből hozzávetőlegesen kiszámítanunk, mily híven ragaszkodnak az isteni és emberi törvényekhez; - elég, mondom, befordulnunk a Wimpole Streetre, s mélyen magunkba szívnunk a békének és tekintélynek kövei fölött uralkodó levegőjét, hogy megkönnyebbülve fölsóhajtsunk, és köszönetet mondjunk az égnek; - mert igaz ugyan, hogy Korinthosz ledőlt, és Messina összeomlott, hogy koronákat sodort porba az idők vihara, és ódon birodalmakat perzselt föl a tűz, de a Wimpole Street legalább rendíthetetlen maradt, s ha aztán elhagyjuk a Wimpole Streetet, és benézünk az Oxford Streetre, szívünkben fölemelkedik, s ajkunkon kitör az imádság: bár soha, ó bár soha ne alakítanák át a Wimpole Street egyetlen kövét, soha ne mosnák ki egyetlen függönyét sem, bár egyetlen mészáros se szűnnék meg kínálni (s egyetlen szakácsnő megvenni) az ürü- vagy marhaszegyet és lapockát és bordát és felsált, s ez így tartson századokon át mind az idők végezetéig, mert amíg a Wimpole Street áll, addig él a civilizáció is.” 

Ám mindezen társadalomkritika, filozofálgatás és kulturális örökségen merengés közepette a kisregény fő „szála” Flush és gazdája „nagy kalandja” – Elizabeth Barrett és Robert Browning házassága és szökése. A viktoriánus kor egyik legszebb romantikus története máig megdobogtatja az arra hajlamos költészetkedvelő hölgyek szívét, nem véletlenül. A betegsége miatt már-már kalickába zárt Elizabeth Barrett kedvelt költőként is kénytelen volt elviselni apja zsarnokságát és elzárkózni a világ elől – mígnem jött a daliás herceg, az egyenrangú költőtárs, Robert Browning, aki „kiszabadította” szíve hölgyét elsötétített betegszobájából. Házasságuk, költészetük, olaszországi utazásuk és levelezésük az irodalmárok számára megannyi csemegével szolgálnak – mi most egy egészen sajátos értelmezését kapjuk e kapcsolatnak a hölgye kegyeiért folytatott versenyben bizony alulmaradó Flsuh szemszögéből.

Ennél némiképp érdekesebb az Elizabeth Barrett alakjában megjelenő szelíd feminizmus: a Woolf-fal könnyen párhuzamba hozható költőnő korai, ám jelentős példája a saját jogon elismerést szerző női művészeknek, akik még Woolf korában is jóval kevesebben voltak, és hatványozottan nehezebb pályán haladtak, mint a  férfiak (gondoljunk csak a Saját szoba vonatkozó eszmefuttatásaira). Elizabeth Barrett kivételes költészete és támogatottsága okán is előkép, nem kevésbé, mert kapcsolata egy minden tekintetben (művészileg is) társ költővel saját korában jószerével példátlan volt (s Woolf korában sem gyakori). 

Flush persze mit sem tud költészetről, feminizmusról, társadalomkritikáról – hisz ő csak egy kutya. Egy kajla aranyszínű spániel, aki nemesi vérvonalára és számos utódjára valószínűleg jóval büszkébb lenne, mint arra, hogy megihletett legalább két verset és a világirodalom egyik legszerethetőbb életrajzát. Mert hát mi ez az egész? Néhány papírra vetett fura fekete jel. Míg odakint ott a természet, a növények, a szagok, az ízek tobzódása, a parkok füve vagy a város macskakövei a talpunk alatt, árnyék egy szökőkút mögött a nyári forróságban, szerelem a balzsamos éjszakákban. Flush szemében mind csodabogarak vagyunk, akik papírra vetünk fura kis jeleket, elolvassuk őket, és azt hisszük, hogy ez az élet – hogy mindez vajon egy szerethető fricska-e életrajzírója részéről vagy sem, azt döntse el mindenki maga.


Kiadó: Magyar Helikon (1976)
Fordító: Rónay György

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...