Képet olvasni - Jacek Yerka

Képet olvasni. Elsőre meglehetősen ostobán hangzik – hiszen elég nézni, nem igaz? Nos, nem feltétlenül. Sokáig azért kellett olvasni a képet, mert a valóság a maga arcával nem is volt ábrázolható. Kánonok és szabályok kötötték az alkotók kezét, szimbólumok hordozták a jelentést a nézőnek. Ha az ikonokra, vagy a katedrálisok faragott-festett díszeire, üvegablakaira gondolunk: az akkori írástudatlan a köré (szinte képregény-szerűen) a templomi térbe álmodott Bibliában állva imádkozott. Hosszú utat járt az európai festészet, amíg az általános (a szimbolizálható) rögzítésétől eljutott az egyediig.

Hogy az egyetemes érvényűt aztán az egyediben keresse tovább. A képi ábrázolásban mindig is élt az igény, hogy a látvány rögzítése sugalljon is, hogy a többlettartalom, a festő „kép mögötti” tudásai is megjelenjenek. Ahogy a jó portré „elmeséli” az embert például. Kegyetlen őszinteséggel akár – vagy jól komponált (a néző felé akár ügyesen észrevehetővé tett) kegyes csalásokkal. A realizmus képes volt megjeleníteni a személyt – de a szürrealizmusig kellett várni, hogy a kép megjelenítse a gondolatfolyamot. Ne illusztrálja, mint a katedrálisok az ismert történetet, ne is meséljen történetet – csak jelenítsen meg jól felismerhetően egy eszmét, egy egyedi látásmóddal, saját száj-ízzel komponált, nem is feltétlenül jól olvasható ideacsokrot: egy „fogalmi világot”.

A fogalmainkra jobbára akkor van szükség, ha a tárgyak úgymond „nincsenek a helyükön”. Magritte, de például Dali is előszeretettel helyezte megszokott tárgyaink új kontextusba, hogy így kapjanak magukon túl mutató, új jelentést. Tudjuk: a jelentés előfeltétele a konszenzus, ezért mondhatta Magritte híres („ez nem csak egy”) pipája kapcsán: Hogy ez mit jelent? Nem akar jelenteni semmit, mert a misztérium nem mást akar jelenteni, mint az ismeretlent. Az új jelentés a néző számára az előzetes megegyezés hiányában (vagy annak felülírása okán) soha nem teljesen ismert. Ez nem is baj – mert ismertté válik a néző saját élményeiből kifolyólag. A realizmus leültetett a valóságunk elé. A szürrealizmus azt szeretné, ha te fejeznéd be „ezt a valóságot” – azzal, hogy megleled az értelmét.

Nagyon sokra becsülöm az irányzat kortárs alkotóit, például Jacek Yerkát, akinek Baldachin című képe fentebb látható. Szelíd, de gyakran kíméletlen „fogalmi világ” az övé, nem operál harsány eszközökkel. Ha ránézek a képre, elsőre könnyen tűnhet dekoratív elemek indok nélkül összedobált halmazának; ha tovább követtek, elmesélem, hogy nekem mit jelent.

A kép „kerete”: a Nap és a Hold. A Hold a lenyugvás pozíciójában – viszont amikor így áll, már nem látszik, a horizont alá kerül a Nap. Csillagunk a hajnal pozíciójában – amikor viszont így nem látszhatna a Hold. Együtt a képen ők az örökké tartó „hajnalalkony” – az álmok ideje. Mindig az ébrenlét határán álmodunk, a felületes alvásban. Álmaink hihetetlenül valóságosak lehetnek, visszatérők, birodalmak – de teljességében nem hozzuk át őket az ébredésbe. A kapcsolatuk a valóságunkkal vékony – nem az éber megfelelések mentén alakul. Mint a baldachin karcsú lábai – az álom könnyű tetőinek szerkezetét megtartják, de mi nem kapaszkodhatunk fel rajtuk rációnk „testi valójával” soha. Megtartják, ha az álmot föld, víz, tűz és levegő táplálja, minden a kellő arányban: a föld megtart, a víz körít, a tűz melenget, a levegő felüdít – a Baldachin alatt az ideális álom vár, Álomvár tetői alá épülhet, amire felébredve nem emlékszel, de nem is kell emlékezni rá. Elég, ha jól ébredsz belőle.

Persze Yerka pontosan tudja, hogy álmodni nagyon sokféleképpen lehet. Álomhely-sorozatának jó pár tündéri tagja van, érdemes körülnézni nála. A visszatérő elemek a szürrealizmusban olyanok, mint mondataink visszatérő fordulatai. A sokféleképpen kimondható mondat fordulatai. Búcsúzóul a művész egy markánsan különböző „baldachinját” mutatnám meg, s hogy hogyan született hozzá értelmezés versben:

Az elme harcterének bázisa fölött
tartjuk a frontot. Fölötte tartjuk -
mert amíg van front, látszik esély.
Nem a győzelemre, az két hét
defenzív alvás után csak egy rosszul
dokumentált keréknyom a többi közt -
egy letépett dögcédula.

Az elme harcterének bázisán soha
nem alszunk egyedül. Egy ágyban az
ellenséggel: aki hasonlít ránk, hiszen
ugyanolyan oldalzsebes, célszerű érvekből
szőtt egyenruhába öltözik - az apró
különbségek teszik mégis elviselhetetlenül
idegenné.

Az elme harcterének bázisa ideig-
óráig tartható még. Addig legalább,
amíg kikelnek a tojások és
elhajítva őket a rögök szerterepülő
varjútoll-robbanása kiszakít a bekerítésből.
Vagy amíg a légicsapás nyomásfokozása
présel egymáshoz az elviselhetetlenségig.

Az elme harcterének bázisát le nem,
csak feladnunk lehet: beletörődve
egy szégyen teli, nyers tájsebeket
és keserű szájízt adó, egyik félnek sem
kielégítő, fegyverszüneti megállapodás-szerű,
demarkációs vonallal elválasztott
ébredésbe.