2014. március 16., vasárnap

Harcsa Veronika és a Liszt Ferenc Kamarazenekar - 2014. március 9., Budapest Music Center



Először jártam a Budapest Music Centerben – de szívesen térek majd vissza ide; alig várom az apropót. Nem először hallottam a Liszt Ferenc Kamarazenekart játszani – és nagyon remélem, hogy nem utoljára. És még nagyon sokszor szeretném Harcsa Veronika mélyen kulturált hangját hallani – akármilyen produkcióban. Csak felsorolom – így előzetesen – a három összetevőjét a vasárnapnak, amelyektől a zene ünnepévé változott…

A Liszt Ferenc Kamarazenekar impozáns múlttal bír, 1963 óta a zeneélet legkiválóbb szólistáinak tucatjaival játszottak együtt, a Carnagie Halltól a Suntory Hallig a legnívósabb koncerthelyek vendégei lehettek; a Rolla János vezette vonószenekar repertoárja lenyűgöző, több mint kétszáz felvétel őrzi már odaadó játékuk barokktól modernig – nyugodtan mondható, hogy amihez nyúlnak, az arannyá válik. Azt hiszem, a töretlen élvonalbeliséghez pont az a hallatlan kísérletező kedv a kulcs, amivel folyamatosan tágítanák a határaik; a játszótársak bátor, akár formabontó választása, az újra való nyitottság – ahonnan aztán nyugodt lélekkel lehet visszalépni, és megidézni akármilyen zenei hagyományt.

Harcsa Veronika szerintem a honi zenei élet egyik különleges ékköve. Elfogult vagyok iránta – nyugodtan mondhatom, hogy a rajongója lettem. Nagyon komoly produkciókat visz el, ha kell törékeny vállain, olyan bátor vállalásokat, mint amilyen a Gyémánt Bálinttal közös duója; de hajlandó a kellő alázattal gyönyörűen kitölteni a neki jutó teret, a másokkal való közös zenélés élménye kedvéért. Azt szoktam mondani róla: ne nekem higgyetek, hanem a fületeknek. Olyan énekesről beszélek, aki folyamatosan képzi magát, jelenleg a Brüsszeli Királyi Konzervatórium hallgatójaként – aki keresi, és szerencsére meg is találja a kihívásokat.

A BMC pedig különleges öröm: hogy ilyen gazdagságot kínáló kulturális központba álmodott játszóhellyel gyarapodott a város – érdemes figyelni a programjaikra, mert nagyon sokféle ízlést szolgálnak ki figyelemre méltón. A koncertterem fenomenális – csodálatos példája, hogyan lehet egy teret esztétikai és akusztikai értelemben is tökéletesen a zene szolgálatába állítani; nem feltétlenül látványos, inkább rendkívül igényesen kivitelezett, ötletes megoldásokkal. Otthonos tér ráadásul, jó ülni a székein… 

Csalog Gábor nyilatkozta egyszer: Engem nagyon érdekel, hogyan lehet különböző szerzőket párosítani, kit kivel és kivel nem. Például nem jó együtt Haydn és Mozart vagy Ligeti és Kurtág. Sokkal jobb Chopinnel Szkrjabint vagy Mozartot játszani, mint Schumannt. A koncertezéshez, túl a felkérésen, valamilyen hiteles helyzetre van szükségem; ehhez segít a műsortervezés… Nos, a koncert meglehetősen sajátos ívet húzott így, hogy Stravinsky után hangoztak fel a Gershwin-dalok, s hogy a szünet után az este Dvořákkal folytatódott. Stravinsky Concerto D-je (másképp a Bázeli Concerto) a modern nagyvárosi létet képzelteti elém – nagyon mai és nagyon rokon (rokon mód disszonáns) hangulatokat épít bennem ez az 1946-ban született darab, amelyet Tfirst Péter vezetésével adott elő a zenekar (mélyen tisztelem Rolla János térnyitásait a zenészei felé, ahogy lehetőséget ad – a maga visszahúzódásaival mintegy a zenekar jövőjét építve).

Gershwin dalai, s a Lullaby viszont ennek az erősen nagyvárosias zenei hangulatnak az ifjúkoráról mesélnek. Mintha vándorolnánk vissza az időben, az emigráns után az emigránsok autodidakta gyerekének könnyed, kora könnyebb(-nek tekintett) műfajaival szívesen játszó attitűdjével – egy szabadabb levegő és életritmus felé. Gershwin dalaiban Harcsa Veronika mintha a kor női szerepeinek villámáttekintését adta volna a visszafogott kisasszonytól szinte a piaci kofáig (az utolsó dal, az „It Ain't Necessarily So” harsányabb intonációjában…). Természetesen nem engedtük le a színpadról ráadás nélkül…

A szünet után aztán Rolla János vezérletével Dvořák Nocturn op. 40. és az E-dúr szerenád. A sikertelen emigráns (arra utalnék ezzel, Antonín Dvořák a három amerikai év után milyen anyagi gondokkal küzdve tér vissza Európába) zenéjében a modernitás épp csak megszületik – a nyüzsgő nagyvárost ebben a zenében még jóízűen köríti a természetes vidék, ahová már lefektették a jövő sínjeit, de még kőszénfüst-szagú gőzössel járnak rajta. Mintha a koncert íve lassulni hívott volna minket, olyan élhetőbb ritmusú korokba, amelyek nincsenek a klasszicizálódás, a megmerevedett múlt távolságában a mi világunktól – rokonai a miénknek, ezt előlegezik, de még több bennük a távlat, a levegő.

Jó volt, nagyon szépen köszönjük. És várjuk a következő alkalmat, amikor Harcsa Veronikát csodálhatjuk a nézőtérről – március közepén az Erik Truffaz Quartet társaságában ugyanitt lép fel… S a következő koncertet a Liszt Ferenc Kamarazenekarral. Alig pár hét múlva, ha minden a tervek szerint alakul, szintén a BMC-ben Szakcsi Lakatos Róberttel improvizálják körbe Johann Sebastian Bach műveit… Úgy tűnik, izgalmas tavasz elé nézünk.



Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...