Juno

Na, ezt közvetlenül a lejjebb taglalt Nem vénnek való vidék után néztük meg, mert kellett valami, ami felráz és visszaadja az életbe vetett hitünket :-) Ez a film tökéletesen alkalmas volt erre. Ha egy szóval kéne jellemeznem, azt mondanám, ÉLETVIDÁM, csupa nagybetűvel. Néha azért jó látni, hogy tök komoly témákat is lehet ilyen könnyedén, vidáman, pozitívan ábrázolni. A legnagyobb pozitívuma számomra az volt, hogy az a JÓFEJSÉG, ami végig ott van a filmben, egy percre sem válik erőltetetté. Tök hiteles, befogadható az egész. Elhiszem, mert el akarom hinni, hogy végig lehet csinálni ilyen lazán egy tizenhat éves kori terhességet, hogy vannak ilyen jófej szülők, hogy a világ nem omlik össze, ha egy kiscsaj pórul jár.

Tetszett, hogy bár kétszer is azt éreztem, rezeg a léc, a sztori végül nem ment el melodramatikus irányba, pedig hajszál híja volt, először, mikor Juno és az örökbefogadó pár pasitagja közt majdnem szövődött valami, aztán a szülés táján, amíg nem tudtuk, vajon odaadja-e végül a babát, vagy, mint a hasonló témájú romantikus izékben szokott lenni, elérzékenyül a baba láttán, és megtartja. De mindkét csapdát ügyesen kikerülték.

Csak szuperlatívuszokban lehet beszélni a főszereplő Ellen Page-ről, aki egymaga elvinné a hátán a filmet, de itt még ráadásként kiváló partnereket is kap. Nagyon jó volt az apa figurája, a maga szarkasztikus humorával, és sokat használt a filmnek, hogy az először zakkant gyerekmániásként ábrázolt örökbefogadó nőciről kiderült, hogy tényleg csak egy gyerekre vágyó, érző szívű normális nő.

Azért, hogy ne csak jókat írjak, meg kell jegyeznem, hogy azok a citromsárga futósortok...brrr... Merénylet a jóízlés ellen. 

Korábbi kommentek: