Joanne Harris: Egész évben karácsony

/Elöljáróban… Nagyjából mindenki, aki írt erről a könyvről, ekézte már kicsit a kiadót, amiért a karácsonyi kereskedelmi agyelhagyás kihasználása kedvéért képesek voltak az eredeti címet – A Cat, a Hat and a Piece of String – lecserélni Egész évben karácsonyra és mindezt megfejelni egy igencsak szezonális borítóval. Ami önmagában még megbocsátható is lenne, ha a szerző nem tér ki külön az előszóban arra, miért adta novelláskötetének ezt a fura kis címet. Így már nem kicsit bosszantó, de azért valljuk be, nem halunk bele – láttunk már ennél nagyobb könyvpiaci bakikat/csalásokat/vásárlóhülyítéseket is. Ráadásul szerintem Harris van annyira jó (és népszerű) író, hogy egy ilyen borító- és címváltoztatás különösebben ne befolyásolja a könyv olvasottságát. Ettől még persze az Ulpius elmehet melegebb égtájakra…

…viszont… Én vagyok az a gyarló olvasó, aki képes volt félretenni ezt a kötetet a karácsonyi időszakra, noha tavasz óta itt figyel a polcomon. Pedig még tudtam is, hogy a karácsony csupán egy a számtalan téma és hangulat közül, ami szerepet kapott benne – mégis, olyan jó volt kézbe venni az ünnepi időszakban ezt a giccses borítót és olyan jó volt elmerülni Harris fantáziájában… Még akkor is, ha a novellák nagy része a legkevésbé sem ünnepi hangulatú. Sőt!/ 

Joanne Harris a női Neil Gaiman, ez most már lassan biztos. Újra meg újra meglep a sokszínűségével, és ha már le is vetkőztem – mondjuk három könyvvel ezelőtt – hogy rendre a „Csokoládé szerzőjeként” gondoljak rá, még mindig meg tud döbbenteni a sötétség, ami a történeteiből olykor árad és az éleslátás, amiről az írásai tanúskodnak. Mert ami elsőre tán elborult fantáziának tűnik, valójában mély emberismeret és kíméletlen görbe tükör. Mintha kiválasztaná a leginkább tagadott, elnyomott, szégyellt tulajdonságainkat, félelmeinket, vágyainkat, és azok köré húzná fel történeteit – fantáziába csomagolva az emberi gyengeséget, kísértettörténetbe a magányt, horrorba a fájdalmat.

A kötet szerkezete többszörösen keretes, érdekes kapcsolódási pontokkal, egyszer jó lenne felfejteni, milyen mintázatot adnak ki a novellák a szerző szándéka szerint olvasva – mivel én össze-vissza tettem magamévá őket, így erről ezúttal lecsúsztam. De sebaj, mert így legalább a legkevésbé tetsző első és utolsó novella nem vette el a kedvem az elején, és nem hagyott maga után keserű szájízt a végén. A maguk módján gyönyörűek ezek az afrikai novellák, szépen szólnak hozzánk olyan valós társadalmi jelenségekről, melyekről szólni kell – mégis, valahogy ezekben éreztem a legdirektebbnek és a legkevésbé fantáziába-csomagoltnak Harris kritikáját, és hiányzott. Pont azért hiányozhat, mert sosem álságos, sosem szépeleg, sosem fedi el a dolgok valós árnyalatait, ellenkezőleg: hozzáad egy olyan réteget, amitől plusz gondolkodnivalót hagynak maguk után.

Mint a „Csináld magad” hősének története, mely lehetne szokványos kísértetház-történet is egy magányos férfiról, aki beköltözik egy romos vidéki kúriába, ami aztán szépen lassan bekebelezi és az őrületbe kergeti. Mégsem az. Mert Harrist nem a kísértetsztori érdekli, hanem az ember. Vajon miért lesz egy sikeres férfi egy kísértetjárta ház megszállottja? Mit ad neki a ház, mit ad a története, mit adnak az ódon falak, a százéves fényképek, a korhadt bútorok, mit adnak a kísértetei, amit a „való élet” nem tud megadni? Mi elől menekül, mit keres, hova fut, amikor a saját élet helyett egy másikat választ?

Ha van kapcsolódási pontja ezeknek a sokszínű, tényleg végtelen fantáziáról tanúskodó novelláknak, akkor itt keresendő. Miért menekülünk rendre pótszerekhez, pótcselekvésekbe, pótérzelmekbe a valóság elől? Keresünk valamit vagy futunk valami elől? Mit várunk a „pótlékok” világától? Elfogadást? Biztonságot? Hogy ha már túl sokat bántott a világ, itt legalább nem bánthatnak? Igaz, nem is szeretnek viszont – de vajon van az a pont, ahol már annyi bántás ért, hogy ez is elég?

Van, és Harris ezt tudja. Tudja, hogy olykor egy tölgyfa lehet a legállhatatosabb szerető és egy cukorból, fűszerből és mindenféle finomságból gyúrt gyermek tudja leginkább kielégíteni az anyai vágyakat. Tudja, hogy a virtuális élet túlélhet minket, és hogy adott esetben egy túlélő virtuális jelenlét jelentheti a túlélést az ittmaradottnak is. De látja, és hálistennek láttatja az árnyoldalt is… Hogy a virtuális élet nem helyettesítheti a valódit, hogy a mégoly szeretetteli mánia is túlléphet rajtunk és bekebelezhet minket, hogy egyszer csak eljön a pont, amikor a karácsonyi kivilágítás, az online játék, a sütifalás, a barkácsolás önálló életre kel, és nem engedi lekapcsolni magát. Eljön a pillanat, amikor a pótlék nem ad nekünk semmit – mi adjuk oda magunkat neki.

Szomorúak és tűpontosak ezek a novellák – és ne legyenek illúzióink, nem csupán fantázia-termékek. Hányan vannak körülöttünk - ad absurdum: közöttünk - akik szenvedélybetegségek, játékok, diéták, pót-ez-meg-azok rabjai? Hányan kerültünk már életünk során olyan helyzetbe, hogy akár az olvasás pótlék, menekülés, „egy-másik-élet” volt a „valóság” elől? És vajon felismerjük, mikor csúszik el a szenvedély és mikor lesz belőle pótlék? Mikor megy a megélt élet rovására a mánia? Mikor zárjuk be a külvilággal összekötő kapukat, hogy csak annak éljünk, ami nem bánthat? Nem mindig… És vajon felismeri-e időben a környezetünk, ha baj van? Harris e tekintetben is pontos: nem. Egyszer sem. Csak amikor már megtörtént a tragédia.

Nem kell azért megijedni, kedves „könnyedebb-Harris” rajongók, ez a válogatás sem mindvégig ennyire komor, helyet kapott benne például két újabb Faith és Hope novella – a meadowbanki idősek otthona két korát meghazudtolóan csintalan lakójának kalandjain újfent remekül szórakoztam (persze azért társadalomkritika ezekben is akad, jócskán); valamint két, a Rúnajelek világából ismerős régi istenek modernkori csetlés-botlásait elmesélő történet (hol máshol találkozhatnánk velük, mint New Yorkban?).

Sokszínű, okos, szellemes kötet ez – Harris-rajongóknak természetesen kötelező, mindenki másnak erősen ajánlott, pláne, ha még mindig vannak kétségei a tekintetben, hogy a hölgy messze túllépett a rózsaszínbe hajló háztáji mágián… És a végére még az én karácsony-mániás lelkem is kielégült. Mi kell még? 

/Sok-sok újabb Harris kötet mondjuk – az sem érdekel, ha hülye címet és borítót kapnak, csak olvashassuk őket!/

Kiadó: Ulpius

Fordító: Szűr-Szabó Katalin

 

Bin-Jip feat. Eric Truffaz - Művészetek Palotája, 2014. december 21.

Már a hír simogatott, hogy meg kellett nyitni a Müpa Bartók Béla hangversenytermének felső szektorait is – az főleg, amikor így is elfogytak a jegyek. Ezt reméltem, hogy az egymás iránti (úgy tűnik) szakadatlan kíváncsiság ekkora rajongótábort rántson össze, hogy egykori zenész barátommal sajnálkozhassak, amiért későn ébredt – és szégyellhessem magam, amiért nem szóltam, nem figyelmeztettem időben. Nekem most ők az egyik teteje – jó érezni, hogy nemcsak nekem. Többek közt azért, mert nem unják a kísérletezést. Nincs kőbe vésett megoldás, legjobbnak ítélt és egyszer s mindenkorra úgy hagyott dal. Variációk vannak, a párbeszéd állandó kísértése. Ahogyan Harcsa Veronika mondta egy interjúban: a színpadon beszélgetnek egymással a zenészek – és nem akarják egymásnak sem kétszer ugyanazt mondani. Úgyhogy tudtam, mikor leültem a helyemre, hogy bár lemezbemutató koncertet hallok, ez nem jelenti azt: a korábban is (Planetáriumban, koncerthelyeken) hallott dalok felvett, végre hangrögzítőre került verzióját fogom hallani…

„Már régen készen van a második lemez” írtam valaha… igazam is volt, meg nem is. Szerintem mind a három zenész alkatában ott van ez a hallatlan, befelé is tekintő kíváncsiság. Majdnem azt mondom, egyszerre horizontális és vertikális érdeklődés: miközben születnek új dalok (hisz most is hallottunk újat), a régiek születésének folyamata soha nem ér véget. Andrew J. szemszögét értem a legkönnyebben – a hangvarázslattal a mások (ez esetben a másik, a zenésztárs) produktumához a változás, áthangszerelés, komponálás igényével közelítő hozzáállás alapjellemzője ez a hallottat mindig tovább finomító előadás. Gyémánt Bálint a gitárral szintén eszméletlenül sokszor mutatta meg, egy-egy alap-hangulaton belül hányféle színt bonthat ki a finoman eltérő (talán épp a pillanat kedve szerint való) játékmód, nem is beszélve arról, amikor magát az alaptónust értelmezi át a csodálatosan önkényesen, mégis helyénvalóan dallamba helyezett, lélegzetvételnyi, hangsúlyos szüneteivel. Harcsa Veronikát értettem meg a legnehezebben – talán mert énekesként és nem zenészként gondoltam rá, pedig folyamatosan ott lebeg valahol a kettő között, egyre kifinomultabban játszva az adottságaival, a határokat állandóan feszegetve.

Tehát lehet, hogy tényleg épp most készült el a Heavy, a második lemez – hisz valóban csak ők tudják, hol van az a pont, az a pillanat, ahonnan a dal a kialakulás fázisából átlép a feldolgozás és variációk boldog állapotába – a cezúra, amikor úgymond „készen van és rögzíthető”, hogy aztán tovább variálódhasson.

Kis csúszással indult a koncert – valami a vetítéssel nem állt össze a kezdésre. Pedig ez is igen lényeges, mert ahogyan a Bin-Jip tagjai a dalokhoz, úgy áll a dalokhoz álmodott képekhez a Kiégő Izzók csapata. Egyre jobb, egyre teljesebb összhangban a látvány és a zene – mondjuk jót mulattam a félkupolán, amit a színpadra állítottak, de értelemszerűen ez a vetítés, a fények eredetileg a Planetáriumba lettek kitalálva; s akármennyire is illusztris helyszín maga a Müpa, teljesen helyén való volt szerintem így adaptálni ide az egész-érzetet, amit a zene és kép egyszerre teremt. Andrew fehérben, Bálint feketében, Veronika merész égővörös ruhában – látványilag sokkal inkább a központban, mint általában…

Ráadásul dalok egész sorába fújt bele a maga utánozhatatlanul egyedi módján Eric Truffaz. Úgy éreztem, a legtöbbet Bálint lépett úgymond hátra a kedvéért, mert ebben a három zenész által fantasztikusan telített zenében tényleg úgy kell helyet csinálni egy negyediknek. Aki ráadásul folyvást tágítja a helyét, beleszeret a variációiba – valami hatalmas érzékkel kilesve, meddig mehet el, meddig engedi (nem is elsősorban a játszótársak türelme, hanem…) a közönség. S aki aztán a ráadásban mindehhez képest olyan finoman rakta az alapot a többiek alá, hogy könnybe lábadt tőle a szemem! Zseni a pasas, igazi zeneálmodó, és óriási szó, hogy így odatette magát a mások csodálatos zenei álmaiba!

Veronika még a koncert előtt, a közösségi felületeken feltett egy bolondos kérdést: „Ki mer felállva táncolni a Müpában a Noway Boy-ra?” Meg kell mondjam, nem az volt a kérdés, fel merek-e állni ebben a nem erre kitalált, méltóságteljes térben, hogy táncoljak az egyik legdinamikusabb nótára; hanem az, hogy amíg nem jön, hogyan maradjak ülve! Fantasztikus élmény volt, mint ahogy a Bin-Jip minden koncertje az… és nagyon kell figyelni, hogy le ne maradjunk a következőről, a szülinapi Planetáriumiról például. Mert nagyon kíváncsi vagyok a dalok átalakulásának következő fázisaira is, és várom, nem múló örömmel várom az újakat. Köszönjük szépen, Bin-Jip!

A Hobbit - Az öt sereg csatája

Amikor erre a filmre vártunk, és jöttek az első hírek, akkor egy adaptáció hűtlenségi faktorát rettegtem bennük előre – hogy mit művelnek a kedvenc történetfolyamom mesés elejével. Szoktattam magam a hűtlenséghez – avagy ahhoz a fura helyzethez, hogy A Gyűrűk Ura filmek (egyszer már elcsavart) „hűségéhez” igazított felnőtt-mesét látok majd, ahol talán néhány momentum tiszteleg a könyv szellemisége előtt – a többi pedig tovább szélesíti a lefektetett alapokat. Mikor az első filmről írtam, ennek szellemében tettem, s kértem számon a klisésedést. A második filmnél tudomásul vettem, hogy a jelenlegi tömegfilm nyelvét „ölti rám” a rendező, tudomásul vettem a hiteles motivációk közérthetőre cserélését, a kényszeres és szájba rágott jellemfejlődést, a kötelező szerelmi háromszöget, az ütemesen ránk ömlő akció-látványorgiát. De még mindig úgy tekintettünk a párommal erre a mozira, hogy alapjában adaptáció – egy komplex saját világ kedvéért a fogyaszthatóság jelenlegi lepleibe csavarva a szeretett szöveget.

Ha ezen az ösvényen maradnék, most kellene ezt a lepelbe csavart hullát valahova gyorsan elsüllyeszteni. Mielőtt még szaga lesz. Lennének így is idegesítően eltalált momentumai, amitől mégse utálhatja teljes szívvel a rajongó. Rögvest az eleje, a sárkányhalál, a várospusztítás urastul; épp mert meglepően visszafogott volt az elcsavarása párviadalba. Lehetett volna olyan adaptációt is csinálni, ahol ennek a jelenetnek pont nem örülök, ahol ezt temetem és nem dicsérem – de az összességhez képest jól komponált volt az alkalmi nyílvetővel és gyerekváll-célzókával együtt. Ebben a párviadalban mogyorónyi nyomokban ott vigyorgott a dráma, ami a három „adaptáció” messze legerősebb pillanatait: Bilbó és Gollam közösét is áthatotta.  Apropó, Bilbó. Martin Freeman még mindig, itt is a szívemnek kedves választás, minden gesztusa egy hobbité, a pillanatai kiragyognak a filmi környezetből. Thorin agybajának legszebb kijózanodásait ő provokálja, imádtam azt a párbeszédet a makkültetésről…

bájos pofi

Ha ezen az ösvényen maradnék, és adaptációnak tekinteném ezt a filmet, akkor azt mondanám Thorin esze veszésére, hogy ügyes. A Törpkirály az aranytükörben. Új drogos fogalmat alkotva: Arken-megvonás. Richard Armitage a hobbittal közös jeleneteiben megmutatja, méltó a szerepre – még ha a teljes motivációs hálója értelempotyogtató lyukait a helyén való játéka se foltozza be. Mert ügyes ez az eszeveszés, de nem hibátlan… Megint a végtelen könnyen megjegyezhető alaptételek, a népek Tolkien által meglehetős következetességgel lefektetett jellemzői kapnak itt megalázó orrfricskát: mert a törp lojalitása Tolkiennál olyan alap, mint emlősben a gerinc. Thorin pont hogy nem ígér a tóvárosiaknak semmit a könyvben (csak hallgat, nem cáfolva a pletykált vágyakat); ha tette volna, akkor a fogát szíva, de adakozik a kincséből – mert még őrületében se szegné a szavát. Persze az előző film Barddal közös jelenetei után csak ez maradt…

Ha ezen az ösvényen maradnék, a harci disznaján belovagló Dáin jeleneténél állnék fel, és mennék ki a moziból. Jackson tökéletesen félreérti a törpöket – mondanám, de tudom, még csak nem is erről van szó. Egyszerűen tipizál és egyszerűsít, a végletekig, s ennek e filmben a legmélyebben Vaslábú Dáin issza meg a levét – aki miután kölyökkorában (az eredeti mese szerint) lefejezte Azogot a móriai csatában (igen, a filmben járkáló fehér óriás valódi neve „Filmírói Önkény”), a legmegfontoltabb törpként örökölte meg a Hegymély Királyságát, bőkezűen segítve a suhatagi embernép újratelepülését, és kárpótolva a tóvárosiakat. Dáin szemrebbenés nélkül adja a tündeuraknak a csillagragyogású ékköveket, amire vágynak – s aki végül az emberek városa, Suhatag kapuját védve esik el, a Gyűrű Háborújában (miközben hőseink épp Gondort védik.) Az ő – és rajta keresztül a törpök – méltóságából szemernyi se maradt…

egy lébe verve

Ha ezen az ösvényen maradnék, a fogam szíva szeretném a szuperhősfilm-jelenetet, amikor Sauront kiűzik Dol Goldurból – két szamuráj, a mágus, meg a féltünde, és a tündecsaj, aki hihetetlen, de Hulk. Nem érteném maradéktalanul, Gandalfot miért kellett kinyírni megint (egy jókora lovaglás, meg egy csata előtt, amit végigverekszik – ugye milyen hiteles?), a tökös és töketlen ötösből kapásból kivonva a játékból kettőt (hiszen Radagastnak is csak annyi szerep jut, hogy fusson a zúzott Gandalffal, mint a nyuszijai). De ezt ellensúlyozná az a „szívmelengetően ismerős” átalakulás, ami Galadrielre vár, és a kezében űzést fókuszáló üvegcse, amit „majd” Frodónak adományoz. Az ügyes átkötés a másik mesébe – a pillanat, amikor kedvenc hobbitalkatú rendezőm formában van. Ugyanilyen ügyes momentum a vége, az árveréstől egészen a Gyűrű elővételébe csomagolt átalakulás „öreg Bilbóvá” zárójelenetéig, és ettől a lezárástól az egész film-ív kap egy lágyító, engesztelő hangulat-árnyalatot - bár azt megint nem értettem miért kell az erdő napfényes búcsújában Bilbónak lehazudni az égről a csillagokat is…

Ha ezen az ösvényen maradnék. De nem megy. Ez nem adaptáció. Jobb, ha nem tekintem annak – nekem legalábbis mindenképpen az. Ez egy maradéktalanul klisés, Conan-a-barbáros akció-fantasy. S míg a trilógiának a sajátos, végigvitt „valóságba ágyazás – alternatív múltérzet” adta az erejét, itt visszaér a parabolapálya a műfajba, amelyből A Gyűrűk Ura anno kiszakadt. Viszont még fantasynak is gagyi olykor – és ennek a korlátját vesztett, kritikát immár nem tűrő, a saját pénzcsináló tévedhetetlenségében hívő rendezés az oka. Mondjuk ki: Peter Jackson. Aki (úgy tűnik) sokkal inkább ork, mint hobbit (ha már helyezgetjük ebben a mitológiában). A pénztárak őt igazolták, ő a jelen moziverzum Napóleonja, sikerei csúcsán – csatákat veszítve ugyan (lásd King Kong és Komfortos mennyország), de még a Téli hadjárat és Waterloo előtt. Ezt írom, pedig én is neki szurkoltam…

s elhulltanak...

Hiszen ugyanez a rendező vezérli le azokat a végtelenül pontos, hiteles momentumokat, amelyek miatt mégsem mondhatom, hogy utálom ezt a filmet. Amiket valószínűleg Walsh és Boyens találtak ki, s a színpadon edzett angolszász színész-krém épít a játékával mélységekkel bíró jelenetekké. Mindhárom filmbe jut ilyen, bár ebbe a legkevesebb… Ami ide jut, az egyfelől kézbe kaparintható konzol nélküli monstre videojáték, másfelől B-filmes túlzások és logikátlanságok légiója. Kezdjem el sorolni? Ott a teljes kirohanás-szcéna állatorvosi lónak. Avagy kecskének… ezek bizonyára csak úgy kipattannak a sziklából, teljes páncélzatban, mikor szükség van rájuk… mint ahogy az aranyharang is szükség esetén önerőből mászik a kötélre, hogy kiüsse a falat – ahonnan előronthatnak hőseink teljes páncélmentességben, túraruciban, vaze. Az addig legyőzhetetlen törpzúzó óriások meglátva őket csak eldőlnek, látványosan haldokolva (valószínűleg a röhögéstől…).

Soroljam még? Katasztrofálisak a Tauriel-Legolas-Thranduil lelkizések – tiszta hajtépés, szerencsére mindháromnak van mit tépni. Thranduil „tudom, hova hajazó” dilemmái, a hazamegyünk csata közben… az orkok meg majd csak úgy hagyják, nyilván; udvariasan (bár talán kevésbé gépiesen, mint az aranysisakosok) félreállnak: menjetek. Jó kis stratéga a tündék ura, minimum vállon veregetném, amiért a törppajzsfalon át (a legjobb védekezés…) halálba ugrabugráltatta a katonáit (támadáás!). Mégis, a legszebb, amint a tünde-úr csavargatja a szavakat és jellem-fejlődik a szemünk láttára, néhány ezer év megcsontosodása után egyszer csak… Legolasról, meg a szupermáriós légsziklamászásról már inkább hadd ne ejtsek itt szót.

Ha/Ver

Mint ahogy nem szívesen térnék ki hosszabban Alfridra, mint humorforrásra se. Az új típusú trollokra és óriásokra, az infantilis nagyfiúkra a homokozóban. Jackson. Ez az ő humora, az ő filmes látásmódja, amikor senki nem mondja (nem mondhatja) neki, hogy ácsi. A filmnek lett egy súlyos mellékíze, ami szinte a Taranino-Rodriguez páros exploitation-tisztelgésének szopogatható cumijáról csöppent a törp-kondérba. Másfelől: született egy újabb Baljós árnyak. A vászonra ömlő tesztoszteron-űberorkság, amihez képest egy Uruk ártatlan kis utcai bandatag… az agyonnyújtott párbajok, miközben a háttérben SE csatázik öt (hét?) sereg; a harci denevérek és a Dűnéből importált metrófúró férgek… az egész színes, szélesvásznú, nagyobb, hosszabb, vágatlan hozzáállás ugyanúgy nem volt képes előzményfilmbe visszafogni a látványt, mint ahogy anno a Csillagok háborúját megerőszakoló filmek esetében. Csak egy példa: hogyan gyaksz le egy trollt. Anno Aragorn, Boromir, Gandalf, Legolas és mindenki kente mindennel, amit csak hozzá lehetett vágni; most elég volt Bard egymaga, kézikocsi-dodzsemmel és egy szál karddal…

Látjátok: már nem az a bajom, hogy a jelen filmes környezet kényszerei alatt született egy akció- és látványfilm a kedvenc gyerekmesémből. Hanem az, hogy ostoba megoldásoktól és logikátlanságoktól hemzsegő, B filmes gagyi született az apropóján. Elgurult a gyógyszerem… Persze megvesszük – a gyűjteménybe – a filmeket, megnézzük az extrákat, ez amolyan rítussá lett a számunkra. De legyen vége! Tényleg ez legyen az utolsó. Ez a fantasy, amely hátulról seggbegyalázta a belefeccölt rengeteg energiát és visszamenőleg az előzményeit. Lehet, hogy a végén még megszeretem – de azt hiszem, kell még butulnom hozzá kicsit…

Eddig PJ! Ne tovább...

(Itt ülök e bejegyzés felett, január elseje van, s mint annyi évben eddig, elsején - ma is e világba transzponáltuk magunkat, a második film bővített kiadásának bőséges extrái közt szemezgetve. Haragszom rád, Peter; szerettem volna szeretni ezt a filmet, főleg most szeretném szeretni, hogy elámulhattam rajta, mennyi ember odaadása árán született meg az a jelenet a legnagyobb és legkisebb között - hányan kellett mélységes alázattal odategyék maguk, hogy elhihető párbeszédet folytasson Hordólovas Bilbó és Smaug, Minden Csapások Legnagyobbika. Milyen összetett, átgondolt, sok lépcsős és sok szereplős folyamat árán került a képek alá a zene. Meghatódtam rajta, hogy mennyire sokan adtak a ráfordított időnél sokkalta többet ebbe a közösbe. Most itt ülök e bejegyzés felett - és látod, minden mérgem ellenére még mindig azt remélem: valamit kisimít ebből a nyomorult összképből a bővített verzió...

Haragszom rád, és Franra, meg Phipre is, hogy nem fogtak vissza eléggé - hogy rád hagyták a csatát... Itt ülök, a Professzor születésnapja pár nap múlva jön, és nem nyújthatom neki át ezt az írást, gondolatban; a tisztelgést a tisztelgésről - mert sem ez, sem az nem tiszteleg... Rohadtul haragszom rád. De sokszor érzem úgy, a mai filmes világ botladozásait figyelve, így is sokszor (főleg ha egyben látom a hat filmet fejben), hogy szerencsés vagyok amiért megnézhettem az általad készített rajongói víziót. Ennek jegyében kívánok boldog és sikerekben gazdag új évet neked, és a produkció minden résztvevőjének! Zoli)

2014 könyvekben (meg egyebek, sok csalással...)

Jó sűrű lett az év – pedig elnézve a bejegyzés-felhozatalt nyugodtan kijelenthetem, a listám semmilyen szempontból nem releváns. Sajnos a látszata is elkerül, hogy a többi ember olvasmány-választásának elősegítése céljából szöszölnék a blogírással, akármiféle eligazodáshoz hozzásegítve, mintegy térképet skribálva az olvasónak az aktuális könyvpiaci bőségbe. Pedig figyelemre méltó művek és vitára ingerlők is bőséggel jöttek, Péterfy Kitömött barbárja, Babiczky Tibortól a Magas tenger, ott a Jégvágó, karácsony előtt Gyarmati Fanni Naplója fájdította a szívem; s akkor Patrick Modianoról vagy McCarthy-tól A síkság városairól; az előkerült Vonnegutról ne is essék szó. Vagy a kedvenc zsánerem újdonságairól, amelyek 2014-ben Timit ragadták el rendre; az X-térségbe, komplex egyen-tudatokba és egy szabálytalan képzelet egyre meredekebb lejtésű csatornáiba, ahol a Patkánykirály uralkodik.

Nem panaszkodom, félre ne értsetek! Jó sűrű lett az év, mert sokfelé kellett figyelnem, és mert a maradék időben szándékosan inkább azokhoz a régi, egykor meghatározó élményt nyújtó, formáló kedvencekhez nyúltam, amelyeket a blogunk egészének látványából nem akartam tovább hiányolni. Úgy éreztem, eljött az ideje, hogy a bennem munkáló előítéletek gyökerét, az egykor meghatározó olvasmány-élményeket feldolgozzam. Még csak a kezdetén járok a visszaútnak, amely ellentmondásos múltunkba tart; ifjúkorom beteg érájának boldog gyerekkönyvtári polcaitól a fiatal felnőtt könyvvásárlásain át a lelkes és szakképzetlen könyvtáros bőségre csodálkozásaiig. Kiss József László és Dékány András mellett valamilyen szinten ide tartozik például Török Sándor - de akár az akkori oktatás által rendre „részlegesen értetett” klasszikusok: A Pál utcai fiúk, az Egri csillagok, vagy akár Kipling… Összeszedtem az erőt, hogy olyan ellentmondásos élményekről írjak, mint Pirsigtől A Zen, meg a motorkerékpárápolás története, vagy annyira elragadókról, mint a Selyem. Úgyhogy a listán most is jelentős számú újraolvasott könyvvel küzd a néhány friss kiadvány…

Nem panaszkodom, mert másfelől soha ilyen sűrűn nem éltem ennyi pezsdítő zenei találkozást, mint 2014-ben. Felsorolni is nehéz, mennyi koncertre jutottunk el az ekultura.hu és a magunk kíváncsisága jóvoltából; a Raiz & Radicanto például Timi lejátszójának játékidejét markolja azóta is, de ott volt a Lo’Jo, az El Juntacadaveres… Voltunk végre Random Tripen, hallhattuk, hogyan teszi az időtlent gyönyörűen aktuálissá a W.H. - kamarazenekartól nagyzenekarig, session-től világsztárig jutott minden; a legelmarkolóbb csodákról később még lesz szó… Jó sűrű volt az év, mert még mindig tartom a versblogomon a nap mint napi megjelenést, egyre kevésbé kényszeredetten nyúlva inspiráló képhez és szöveghez – nagy örömömre sokan hagyják, sőt, megköszönik; akár az „élő irodalmi kánon” tagjai is. Magával ragadott a Slam, a havi klubeseményeken (és néha máshol is) éltem a három perc tizenöt másodpercnyi mikrofon-szabadsággal; szembe állva a jelenleg egyetlen, verset hallgatni hajlandó, élő közönséggel. Illusztrációnak nézzetek rá a Radnóti Miklós emlékére szervezett esten elhangzott szövegre…

S így, az év végén nagy örömök is értek – amelyek egyébként (örömmel adott) időt is jócskán követeltek maguknak. Már tavaly híreltem, s idén végre megszületett a Káva Téka sorozatában, a Napkút kiadó jóvoltából a Zárójelekben című füzetke, életem első „hivatalosan is könyve”. A blogon is olvasható verselemzésekből tartalmaz egy csokornyit, esszévé átdolgozva, szerkesztve, kiegészítve. És hogy fokozódjon: karácsony előtt megjelent az emlékkönyv, a Tibikönyv – avagy Minden a lélek!, amit Katona Tibinek, a januárban elvesztett barátnak és tanítómesternek, a Találmányi hivatal Szabadalmi Tára egykori „kiterjesztett memóriájának”, s a Toldi mozi örökbecsű gurujának szenteltünk, mi négyen, méltatlan tanítványok. Ha összejön, jövőre forgalomba is kerül – most a széles ismeretségi kör szedi cafatokra. És nem utolsó sorban az egyik bejegyzésem nyerte el leginkább a zsűri tetszését az Antikvárium.hu blogversenyén (később még szóba kerül); e győzelem túl a dicsőség örömén pályadíjként egy nagy halom kortárs verseskötethez, és néhány egykor elidegenített régi kincshez is újra hozzájuttatott minket. Fáj, hogy az apukám mindezt nem érhette meg...

Akik majdnem…

Nem sorolok fel mindenkit, akik majdnem bekerültek a „shizoo Top 10 kalapjába” nyuszinak; Darvasi Ez egy ilyen csúcsa például csak azért nem, mert szó szerint fájt, amit kedvenc Szív Ernőmmel művelt benne, úgyhogy fityiszt neked, Laci, nem listát (a könyv egyébként jó!). Nem válogattam be Turi Tímea verseskötetét, mert még fortyog bennem; nincsen a helyén – így a listán se volna a helyén. Nem szorítottam helyet rajta az Endymion felemelkedése kötetének – de Simmons egész művét úgyse piszkálja le senki a polcról, ahova a szerzője felrakta a szívemben… Ugyanígy tartom nagy becsben Brandon Hackett gyöngyszemét; Az időutazás napja helyett mégis egy gót-punk macilány könyvét emeltem ki – ilyen a válogató önkény, ettől még alig várom a folytatásokat! Nem került fel Scalzi se, pedig megint megugrotta (kétszer is) a maga által egyre magasabbra rakott lécet…

És van, akikkel egyszerűen nem készültem el. Itt volna a helye Csajka Gábor Cypiran verseskötetének, hiszen a hard-kier verseinek akármelyik irodalmi listán ott volna a helye, gyűrögetem a szavakat egy ismertetőhöz róla… Fekete Anna sajátosan, „penge élén szelíd” verseit, az Oda-visza kötetét is nagyon szeretném egyszer egyben látni veletek - de erre a könyvfesztiválig várni kell. Elolvastam az Óraverzumot, csak átcsúszott januárra a megjelenése… de például az utolsó Hobbit-film szétekézését is jobbnak láttam ötödikére rakni – majd meglátjátok, miért… csak annyit mondok, ez nem az a születésnapi ajándék, amit át szerettem volna nyújtani virtualice a Professzornak.

…és akkor lássuk a listát (kik vittek be az erdőbe…):

10. Catherynne M. Valente: A lány, aki Tündérföld alá zuhant és a tivornya élére állt – Cat Valente tudja, amit a nagy mesélők: …az ember minden lépése a mesébe egy új mese csíráját veti el. Nő, nődögél a csíra, és ahogy rásüt a mesefény, egyre furcsább árnyékot vet. Olyan az árnyék alakja, mint egy kislánynak Nebraskából – csakhogy ez a bátrabb alakja. Hosszabbakat ugrik, magasabbra repül és nagyobbat varázsol… valóban egy őrült, vad lény, aki táncol árnyakkal gazdagon pakolt földalatti birodalmában. Ott folytatta és úgy, ahol-ahogyan kell. Nagyon szurkolok neki!

9. Robert Holdstock: Mitágó-erdő – Nem tudtam még felsorolni magamnak, hányféle mese, mítosz, hányféle történetünk helyén való találkozása ez a könyv. Újra kellene olvasnom, és nagyon vágyom tudni, miket álmodott még a szerzője ebbe a kíméletlen erdőbe. Mit jelent vágyni a mesébe – és milyen az a mese valójában? Mit jelent nekem, mit tesz velem a más, a mások meséje? És mit tesz velem a magamé? Mit kezd mással a mese, ha a tiéd? Ha a másé, és te mégis be akarsz lépni? Tudós apa a veszteség hidegével, ami a legnagyobb tüzet vonzza. Az idősebb fivér a veszteség hidegével, ami a mások álmát is orozza. A fiatalabb a veszteség tüzével, ami a vesztüket okozza. Újra elindulok majd nyirkos ösvényein. Biztosan.

8. Arthur Ransome: Fecskék és fruskák sorozat – Csalok, ha ide ültetem a tízbe az ötöt, a két bejegyzésnyi rajongást a könyvekért, amelyek vízre vontak, sátorozni az erdőbe, s ludasak voltak abban, hogy kitett helyeken, sziklaélen talált nem egyszer a tág lélegzetű szél. Engedjétek meg nekem, hogy csaljak, mert nincs szívem egyet, egyetlenegyet választani közülük. A könyvek azt az időtlen pillanatot kapják el, amikor a nyár még végtelennek tűnik, és a felnőtt (ha nem képes játszani velünk) bennszülöttnek, akivel úgysem ért szót igazán az „utazó”, mivel nem beszélnek közös nyelvet. Ez kérem, kaland az idillben. Őszülő fejjel is rajongásig szeretem.

7. Philip K. Dick: Kamera által homályosan – A könyv és a film… Dürrenmatt sem álmodott ennyire kiürült embereket – talán mert nem volt drogos. Talán mert nem ismerte meg a fogyasztás teljes mikrovilágát még a fogyasztói társadalom fogalmának felismerése előtt… mert Dick látomása szinte minden rétegében mélyen rezonálhat a mai olvasóban – aki voltaképp elsősorban gerjesztett hiányok réseit betöltő mámorokat fogyaszt a világban, amely erre találtatott ki. Egy minden porcikájában mélyen átélt drogregény a jövőből – és egy delejes adaptáció. A könyv, és a film.

6. Ellentmondásos múltunk: Fekete István – Csalok megint, hisz itt is két könyvön át mutatom meg egy írói attitűd arcait, a Tüskevár és a Téli berek által. Bűn, hogy kötelező – hiszen a mai gyereknek már annyi élményi alapja sincs az azonosuláshoz, mint amennyi anno nekem… Bűn, hogy rendszeres kényszerolvasás áldozata az első, mert a sajátságos, egymás mellé játszott, író-hangba rejtett különböző idők értékközvetítő képessége valójában elképesztő. Botrány, amit az irodalomtörténet az íróval csinál, a példaként felhozott életrajz pontosan rávilágít: örökségünk legnagyobb része előítéletek rendezte kartotékokban nincs a helyén.

5. Grecsó Krisztián: Megyek utánad - Most úgy látom: Grecsóról fokozatosan lekopik a felesleg, ami például a Pletykaanyut (nekem) modorossá, keresetté tette. Szikárabb, mégis gyönyörűen jelzőzött mondatai lettek. Lekopik róla egyfajta írói babaháj. Mondjuk így: a trükk. Ami marad: átélhető. Utólag, újra. Ez a könyv is fájt, olykor még jobban, mint Darvasi Lászlóé. Az írójában ott bújik egy bátor ember. Nem azt várom, hogy maradjon ebben a két könyvre hitellel megnyert hangban, hanem azt: bármilyen hangon szólal ez után, ennyire legyen hiteles. Ne rontsa el sztárság és az évről évre megjelenés-kényszere.

4. Alessandro Baricco: Emmaus - A mesélői hang mindent átszövő személyessége erős váltás, talán a legfontosabb Baricco eddigi munkáihoz képest. Összetettebb írói (nem mellesleg olvasói) feladat. Árnyalat-gazdag játékok tucatjait játszhatja velünk az olvasás, hiszen a mindent „látó és láttató”, okosakat mondó narrátor helyett egy önmagának is sokat hazudó, lelkiismerete által cincált fiatal felnőttet hallgatunk, amint visszaemlékszik nehezen érő egykori kamasz önmagára. Ennek a könyvnek van egy ostoba olvasata. Ha túlnézel rajta, akkor viszont szakadék. Ami felett sétálsz. Egy író kezét fogva, aki nem fél elhajítani a hangjait.

3. Kleinheincz Csilla: Ólomerdő és Üveghegy – Megint csalok, immár harmadszor; de ez a két (valójában három) könyv nekem (valójában) egybe tartozik. Ugyanaz a mély, tiszta levegővétel a regébe mindegyik – keveredik benne a félelem fémes íze meséink erdeinek hűvös, szinte tapintható pára-zamatával. Kíméletlenség ez, ami fogat azért képzel, hogy harapjon, ami ha köt, egy életre, s ha old, akkor az életet – féltem, ez a saját szívét kitépő meseszó belém is harap majd, így harap belém is; az olvasóba. Kiszakít egy részt - jobb részt - hogy a hiánya tanítson. Mert a mese nem cukros hazugság, hanem tanítás. A jó mese… és Csilla története ilyen.

2. J. D. Salinger Seymour-történetei – Hát persze, hogy csalok. Két könyv és egy novella, a Glass család legnagyobb veszteségéről, aki csak a hiánya által van jelen. Ezek a történetek jutnak (számomra legalábbis ezek) a legközelebb hozzá, hogy felrajzoljanak egy embert a maga teljességében, a fényével és a poklával, nyomorult ragyogásával, tényleg teljesen. Pont a bemutatás kudarca által, hiszen írónk fiktív író alteregója, Buddy mást se csinál, csak ezt a kudarcot veszi tudomásul a szövegeivel, a bemutatás csődjét. Ez a legszövevényesebb irodalmi gonoszjáték, amit ismerek. Teljesen olyan, mint az életem.

1. Lénard Sándor: Völgy a világ végén és más történetek – Úgy tűnhet, megint csalok, pedig nem; nekem egy kötetben van meg a (prózai) életmű java. Ezt a bejegyzést szerette a legjobban az Antikvárium.hu zsűrije, de nem ezért nyert ez az olvasmányom 2014-ben – régóta nagyon szeretem, régen megnyert magának ez a mértéktartó, mégis közeli hang; ugyanolyan kellemesre lassuló idejű olvasással ajándékozott, pedig én csak bele akartam szagolni, az írás kedvéért. Majdhogynem azért: hogy végre letudjam. Mert sokkal tartozom Lénard Sándornak, s alig csökkent e tartozás az által, hogy a bemutatását (szerintetek, talán) nem rontottam el.

Bónusz gyanánt:

2014 koncertje: Ebben az őrülten jól zenével pakolt évben? A Bin Jip lemezbemutató koncertje lenne, ha nem köszönt volna el tőlünk olyan szívbe markolóan Laurie Anderson! De arra ne kérjetek, hogy rangsoroljam őt, „a legintelligensebb kócbabát” a kedvenc éneklő koboldommal, Peter Gabriellel – aki több mint húsz év késéssel, elhozta nekem Budapestre az ajándékom.

2014 eseménye/színháza: szégyen mennyire kimaradt - Daniele Finzi Pasca estje, a Donka előadása, a Recirquel új bemutatója nem kapott sem alternatív, se kőszínházi kihívót… ezen változtatnunk kell.

2014 filmélménye: Az animék (Perfect Blue, Égenjárók, Szél támad) mellett? Nem most láttam, de írtam végre az Eső előttről, az Amerikai szépségről. Most láttam és lenyűgözött Philip Seymour Hofmann (és annyian) Az üldözöttben, nemcsak röhögtetett a teljesen eszement A hét pszichopata – de ha csak egyet mondhatok, akkor az A nő. Joaquin Phoenix szemei, amikor elhagyja őket a kétségbeesés.

Nem akarok fogadalmakat tenni, mert az időm így is sokfelé szabott, de nem akarok még egy ilyen évet! Nem akarok ennyi tartozást gyűjteni, szeretném látni, mivel kavarják fel maguk körül az állóvizet a kortársaim. El akarok járni az eseményekre, könyvbemutatókra, színházba – akarom élni az élhető életet a kultúrában, ha már ilyen áldott gazdagsággal terül körénk; csökkenő kereslet és nehezedő finanszírozás, fullasztóan pártos, provinciális légkör, lövészárok-háború ide vagy oda. Köszönet mindenkinek, aki részese e gazdagságnak!

Boldog Új Évet kívánok minden kedves barátnak, bloggernek, olvasónak; szerzőnek és kiadónak! Legyen olyan éved, amilyet szeretnél!

2014 könyvekben (meg minden más...)

Ha valaki csak úgy egymás mellé rakja a tavalyi és az idei könyves toplistámat, anélkül, hogy követte volna az olvasásaimat vagy ismerne és tudná, mi és miért hozott változást az olvasási szokásaimban, könnyen arra a kérdésre vetemedhetne hogy „Ki vagy te és mit csináltál Ilwerannal?” :) Változott sok minden és változtam én is – tavaly ilyenkor, az aktuális évértékelőmben pedzegettem, miért, nyáron bizonyos komfortzónák kapcsán is írtam róla, úgyhogy most inkább nem ismétlem önmagam. Elvégre ez mégsem egy személyes blog – meg aztán nem is érett még meg a dolog a kiírás gesztusára (biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb eljön az is, akkor majd úgysem ússzátok meg). Persze lehet, hogy ha valami istenadta nyugalmas kis évünk lett volna, akkor könnyebben megy a feldolgozás és az önmagamhoz való visszatalálás is, de hát most mit mondjak... ez sem lett egy nyugalmas kis év. Lehet, ahogy öregszünk, nem is érdemes ilyesmire számítani – nem tudom. Mindenesetre tény, volt egy jó fél éves időszak, amikor bármi jobban esett, mint az olvasás, pláne mint a szépirodalom olvasása és az időm nagy részét virágültetéssel, erkélyen üldögéléssel és bambulással, az otthon fenntartásával töltöttem. Túl sok volt a veszteség és a fájdalom – és valahogy a külső ingerek mindenáron való hajszolása helyett most a befelé figyelés, a csendes szemlélődés jobban tudta csillapítani.

Persze visszataláltam az olvasáshoz, mindig visszatalálok, de másképp. Más műfajok, más módja a befogadásnak, más módja a feldolgozásnak és pláne más módja az írásnak. Mert változott ez is, tudom jól – hogy előnyére-e vagy sem, nem tudom objektíven megítélni, de én jobban érzem magam így és ez nekem most pont elég. Ezzel együtt is jóval kevesebbet olvastam, mint az előző években. Azoknak is egy része pszichológiai témájú non-fiction volt, amikről meg nem írtam, így aztán a blog pláne megsínylette ezt az időszakot. De hogy egész őszinte legyek, sokszor még ez sem érdekelt. A petúniám inkább. Ezért is vagyok nagyon hálás hűséges olvasóinknak, akik még a legínségesebb időkben is olvasnak, ismeretlenül is biztatnak, kitartanak – és persze Zolinak, amiért akkor is ír, és lelkes, amikor én képes lennék egy hónapig felé se nézni az internetnek sem, nem hogy a blogszerkesztőnek... Köszönöm, drága!

(Fura amúgy... nem akartam én ide ilyen érzelmes bevezetőt, de mostanában mindig így járok. A szöveg egyszer csak önállósul és önmagát írja tovább. Pfff...)

Ha keveset is, és kevésbé lelkesen is olvastam, azt legalább el lehet mondani, hogy sok jó könyvet – bajban is voltam a tíz legemlékezetesebb kiválasztásakor. Ami jó. Csalok is picit, mert rá kellett jönnöm, hogy van, akit egyszerűen egy lapon sem emlegethetek más szerzőkkel, könyvekkel – és nem is feltétlenül azért, mert a világirodalom „leglegleg” szerzője (bár szerintem esélyes, de ugye mind tisztában vagyunk vele, hogy nincs olyan hogy a világirodalom legjobb szerzője???), sokkal inkább azért, mert annyira sokat jelent nekem és annyira mély és meghitt viszony fűz a könyveihez, amihez eddig még semmilyen más kulturális élmény nem ért fel. Szóval külön kategóriát alkotok neki inkább. De erről majd a végén, előbb nézzük az évi rendes „legeket”. 

Az év felfedezése a sci-fi! 

Év elején önként és dalolva megfogadtam, hogy megismerkedem a sci-fi műfajával – azok után, hogy a tavalyelőtti a „furcsa könyvek éve” lett a Pelevinekkel, Lauren Beukes könyveivel, a Krakennel, az Oszamával, logikus volt, hogy meg kell támadnom ezt a - tőlem eddig igencsak távol álló - műfajt is. Hogy milyen jól tettem, arra majd rácsodálkozhattok a toplista végén :) Elöljáróban annyit, hogy a Déli végek trilógia, a Mellékes igazság és a 2312 egyaránt az év legkellemetesebb könyves kalandjai közé tartoznak – olyan új utakra vittek, amelyek létezéséről eddig fogalmam sem volt, és olyan újfajta olvasási élménnyel ajándékoztak meg, ami a „megszokott” olvasmányokba épp belepunnyadni készülő kis fejecskémnek valóban pezsdítő, felrázó, agytekervényeket próbára tévő szellemi munka volt. Nem lehetek elég hálás érte – megyek is tovább ezen az úton, az tuti. 

Az év csalódása: viszket a kezem, hogy azt írjam, a Holtodiglan, de az igazság az, hogy nagyjából egész pontosan tudtam, mit várhatok attól a regénytől, így aztán bajos lenne csalódásról beszélni. Pont olyan szar volt, mint amire számítottam. De legalább jól kidühönghettem magam rajta, plusz szert tettem egy újabb adu ászra a magasröptű „lehet-e jobb egy filmadaptáció mint az eredeti könyv” beszélgetésekben. Lehet. Ennél picit fájóbb pont, hogy Kate Morton Távoli órák című könyvét milyen szinten untam. Azok után, hogy az írónő előző két könyve, a Felszáll a köd és Az elfeledett kert mennyire belopta magát a szívembe, különösen fájt – annyira, hogy (bár ritkán fordul elő ilyesmi) amint befejeztem, gyorsan el is passzoltam, ne rontsa itt a levegőt. Pedig sok baj nincs a könyvvel - úgy egyébként - csak épp tök ugyanolyan, mint a másik kettő. Mintha minden elhagyatott, elfeledett, ódon angol kastély épp ugyanazokkal a sötét titkokkal lenne terhes. Amire persze van esély, de akkor meg nem kell mindről okvetlenül regényt írni... 

Az év kellemes meglepetése: Ben Aaronovich: London folyói – pedig ez aztán tényleg semmi különös… Mégis, olyan jól szórakoztam rajta, mint kevés más könyvön akkortájt – gyakorlatilag az első oldaltól üdvözült vigyorral a fejemen olvastam. Leginkább a hamisítatlan, nagyon angol humor miatt, ami minden sorát átitatja. Levágott fejű hullával indítunk és egy bekezdésen belül az edzett londoni városlakók lélektanán elmélkedünk – azért ez nem semmi. Ezek után pedig kapunk egy fifikás és borzasztóan szellemes nyomozást, egy szerethető mágustanonc-rendőrt, egy szellemvadász kutyát és nyitott kaput egy világra, melyet nagyon szeretnénk közelebbről megismerni – amire már van is lehetőségünk, hisz a folytatás már a boltokban. Azt hiszem, ez a sorozat lesz az én guilty pleasure-öm a következő hónapokban… 

Az év kellemetlen meglepetése: hogy mennyire nem tudtam mit kezdeni a szerintem egyébként zseniális Alan Hollinghurst (a 2011-es listavezető) új könyvével. Pedig én nagyon akartam szeretni – mégis, a Más apától valahogy távol maradt tőlem. Baromi jó könyv, igazi bölcsészálom, Hollinghurst továbbra is gyönyörűen ír, minden objektív szempont szerint valószínűleg az egyik legjobb könyv, amit idén olvastam, ennek ellenére úgy küzdöttem át magam rajta, mint gimisként az Iliászon. Szóval itt leginkább én vagyok a kellemetlen meglepetés saját magamnak – nem szoktam hozzá, hogy így szenvedek kurva jó könyvekkel. Ezen változtatni kéne, egyszer majd ezt is újraolvasom, de most egy darabig azt hiszem, nem erőltetem a nagyonokos szépirodalmat, inkább olyasmit olvasok, ami jól is esik. 

És akkor lássuk, mely könyvek jelentették a legjobb élményt 2014-ben (szokás szerint visszafelé haladva): 

10 – Camilla Grebe– Åsa Träff: A terapeuta – Kisebbfajta olvasási válságból rángatott ki nyáron ez a könyv, mely a skandináv krimiktől megszokott módon egyszerre lúdbőröztető krimi és nyomasztó társadalomrajz – középpontban ezúttal egy saját traumája béklyójából szabadulni képtelen pszichológussal, aki hirtelen egy sorozatgyilkos célpontjává válik. Aztán persze kiderül, hogy semmi sem az, aminek elsőre gondoltuk. Egy olyan társadalom képét rajzolja elénk Camilla Grebe és Åsa Träff, amelyben kis túlzással mindenki küzd ilyen-olyan defektusokkal, és a többség mindent elkövet, hogy elnyomja ezeket. Mert ezt legalább megtanultuk – játszani a szerepünket, demonstrálni, hogy minden kerek. Csak nehogy kizökkentsen valami felfoghatatlanul nagy pofon, mert akkor aztán borul minden… 

9 – Émile Ajar: Salamon király szorong – Aki zokogott már a legboldogabb napjain a konyhakövön gubbasztva mert félt attól, hogy elveszti a nehezen szerzett kis boldogságmorzsát, annak kötelező könyv ez – olyan őszintén és mélyre hatolóan beszél mindennapi szorongásainkról, ahogy kevés regény; és teszi ezt olyan iróniával és mesterkélten analizáló távolságtartással - mert kilóg ám a lóláb - hogy olykor szájbatekerném az írót amiért ilyen nyíltan kiröhög. Aztán meg csapkodom a térdem és én is kiröhögöm magam. Mert valljuk be, gyakran - nagyon gyakran - marhára röhejesek vagyunk mi, ipari szorongók… 

8 – Arthur Phillips: Arthur tragédiája – Gigantikus irodalomtörténeti tréfa, játékosan gonosz posztmodern remekmű, esetleg egy újra felfedezett Erzsébet-kori dráma köré tákolt szenzációhajhász önvallomás? Vagy tán az, aminek a fülszöveg ígéri: egy valódi irodalmi szenzáció, William Shakespeare egy elfeledett darabjának közreadása, az azt megtaláló – s csak véletlenül író – Arthur Phillips hosszú lére eresztett előszavával? Nos, egy kicsit mindegyik – az már az olvasó döntése, hogy melyik irányba indul el. Phillips jótékonyan fogja a kezét, bármerre menjen – hogy a hátunk mögött feltehetően úgyis kiröhög bennünket, akármelyik „olvasat” mellé tesszük le a garast, az igazából senkit se zavarjon. 

7 – Anna Gavalda: Édes életünk – Gavalda tán sose volt ennyire keserű – míg korábban a boldogsághoz kacskaringós, ámde biztos út vezetett az élet gördítette akadályokon át, most egyre csak azt éreztem: hőseinek önmagukkal kell napra nap megküzdeniük azért, hogy legalább észrevegyék a boldogság lehetőségét. Ami olykor kiszúrja a szemünket, máskor meg el kell veszítenünk valami nagyon értékeset, hogy észrevegyük. Ki tudhatná előre, mikor melyik húzás jön be? 

6 – Lionel Shriver: Születésnap után – Szeretjük azt hinni, hogy sorsfordító pillanatokon múlik minden, és néha ez bizony így is van – ám hogy pontosan mi is múlik ezen pillanatokon és hogy vajon minden másképp lesz-e, ha adott döntéshelyzetben a másik utat választjuk, az már egy sokkal összetettebb és érdekesebb kérdés. Shriver okosan és analitikus éleslátással boncolgatja a kérdést, és van annyira bátor, hogy szembemegy az örök „miért nem a Hufnágel Pistihez mentem hozzá?” dilemmával. Mert ugyan adott pillanatban valóban mindent megváltoztathat egy döntés, de hosszú távon – pláne egy élet távlatában – értelmetlen jó és rossz döntésről beszélni. Bármelyik úton indulunk el, ugyanúgy várhatnak ránk buktatók, csalódások, kudarcok, hisztik – ahogy sikerek és boldog pillanatok is. Nagyjából egy dolog biztos: az életünk maga a kiszámíthatatlanság. 

5 – Jacqueline Harpman: Orlanda – Orlando parafrázis is meg nem is… Harpman okosan és élvezetesen (olykor még viccesen is) pöröl Woolf-fal és az Orlando általánosan elfogadott értelmezésével: olyannyira, hogy nemváltással megtűzdelt, itt-ott pszichothrillerbe hajló regényében meglehetősen sajátságos újraértelmezését is adja Woolf klasszikusának. Valódi bölcsészálom ez a könyv – ugyanakkor az év legnagyobb könyvpiaci félrepozicionálásának áldozata. Ami nekem fáj a legkevésbé, hisz hozzám eljutott, élveztem minden percét, minden irodalmi játékát, minden posztmodern trükkjét. De tartok attól, hogy sokakhoz, akik értenék és értékelnék, nem fog eljutni – mert a vattacukor-borító láttán kézbe se veszik, mert elmennek mellette, mert nem néznek utána; míg esetleg azok, akik egy vicces-romantikus cuccot remélve lelkesen megveszik, az első néhány oldal után elborzadva teszik le. Kár érte… 

4 – John le Carré: Az üldözött – Le Carré látomása ismét felkavaró, keserű, kiábrándult és nagyon-nagyon okos – még mindig fényévekre a high-tech szuperkémek világától, s nem csak külsőségeiben. Itt nincsenek jól körülhatárolható ellenfelek, akiket elég lepuffantani, és aztán el lehet lovagolni a naplementébe a jó csajjal, nincsenek világos választóvonalak, egyértelmű erkölcsi magaslatok. Csak kérdések vannak, és egy megfoghatatlan, mindent behálózó, vírusszerűen terjedő ellenség, a terrorizmus, mellyel szemben egyszerűen nincsenek eszközeink. Ez a mozaikokból építkező, sok szálon futó, sok főszereplőt mozgató regény a maga megválaszolhatatlan kérdéseivel, önmagunkkal szembenézésre késztető felvetéseivel, pergő párbeszédeivel, szaggatottságával és félelmetesen jól körülrajzolt karaktereivel tökéletesen szolgálja témáját – jelesül, hogy az olvasó is vesszen csak el ebben a rengetegben. Ott a helye az eddigi legjobb le Carré-mű, az Egy tökéletes kém mellett. 

3 – Jonathan Franzen: Erős rengés – Az eddigi három, magyarul megjelent Franzen-regény közül ez a legkevésbé maradandó, és messze, nagyon messze van az engem tavalyelőtt szó szerint földbe döngölő Javítások elemi erejétől. Ahelyett, hogy finom ecsetvonásokkal felrajzolna egy óhatatlanul tragédiához vezető utat, annak minden apró momentumával és minden elszalasztott lehetőségével, itt egyszerűen az orrunk alá dörgöli a tragédiát. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy ne lenne bitang jó könyv, amiért a legtöbb kortárs író odaadná a fél életművét, csak hát az a nagy helyzet, hogy itt egy tökéletes (Javítások), egy majdnem tökéletes (Szabadság) és egy „csupán” nagyon jó regény áll sorban a polcon. Ami azért nem mindegy. Persze még a leggyengébb könyvével is simán dobogós, szóval annyira nagy baj nincs... 

2 – Robert Galbraith: Kakukkszó – Jó lett volna, ha úgy olvashatom, hogy nem tudom, ki a szerző, de legyünk őszinték, ha nem tudtuk volna, ki a szerző, jó eséllyel soha nem adják ki nálunk, én meg nem olvasok angolul krimit (sem), így aztán jól lemaradtam volna róla. Most meg ott vagyok, hogy dacára évek óta kitartóan meglévő HP-rajongásomnak, azt kell mondjam, Cormoran Strike nyomozása még a kis túlélő kalandjainál is jobban belopta magát a szívembe. Szinte tökéletes krimi, fordulatos, rejtélyes, okos, teli félrevezetésekkel, gyanúsabbnál gyanúsabb alakokkal és félreértelmezhető bizonyítékokkal – mégis, nekem nem a krimi adja e regény legfontosabb rétegét, hanem az a társadalomkritika, ami megvolt már a Harry Potter szériában is, és ami köré az Átmeneti üresedés fel lett húzva. 

1 – Kim Stanley Robinson:2312 – Ahogy írtam fentebb, sci-fi évet hirdettem tavaly – ennek örvén Robinson jött, látott és meggyőzött. Magam is meglepem vele, de ahányszor visszagondolok az év legmeghatározóbb olvasmányaira, ő ugrik be. Félelmetesen összetett, ötletgazdag, lenyűgözően megírt regény, tele posztmodern trükkökkel, intertextualitással, filozófiával, bármilyen műfajiságon messze túlmutató társadalomkritikával és ijesztő jövő-látomással. Az izgalmas cselekmény, a bolygóközi politikai intrikák, az űrutazás és a nem sci-fin edzett olvasót azért meglehetős kihívások elé állító technikai részletek már csak a ráadás. Engem megvett, kilóra. Ha ilyen a sci-fi, akkor mostantól sci-fi rajongó vagyok! 

És akkor a csalás, mert ilyen is kell...

Virginia Woolf: A világítótorony – Minden listán felül. Woolf az én bibliám. Minden újraolvasással egyre mélyebbre hatol, egyre fájóbb húrokat penget, mégis, ahányszor beleveszek egy regényébe, azt érzem, hazaérkeztem. Ez a legszebb műve – a Mrs. Dalloway és az Orlando mellett a leghíresebb és tán a „legfontosabb” is, de ez olvasás közben úgyis mindegy. Ez beszél hozzám legszebben álmokról, vágyakról, lemondásról, elmúlásról, magányról. Anélkül, hogy okvetlenül bele kelljen halni. Egyszerűen, szépen, elfogadással. Lehulló őszi levelek illenek hozzá. 

Bónusz: 

Az év filmélménye: kevesebbet olvastam, tán ennek is köszönhető, hogy több filmet néztem – más kérdés, hogy lustaságból még kevésbé írtam róluk, mint a könyvekről. Tervben van valamiféle összefoglaló jellegű filmes-sorozatos poszt, de annyi minden van tervben folyamatosan… Ja, mert sorozatokat is néztem, jóval többet, mint eddig és élveztem! Nem ismerek magamra. Az éves mozis termésből messze kiemelkedik A Wall Street farkasa, az Amerikai botrány és A Grand Budapest Hotel – de mindhárman eltörpülnek…

…Az üldözött mellett. Ahogy a listás pozíciójából is látható, a sok remek le Carré-regény közül is kiemelkedik Az üldözött – ezért és a két korábbi kiváló filmrevitel (Suszter, szabó, baka, kém és Az elszánt diplomata – A panamai szabót inkább hagyjuk…) által magasra pöccintett léc miatt nagyon is kétesélyes volt, miként csapódik le bennünk, rajongókban Anton Corbijn sok szempontból rendhagyó adaptációja. Egészen a nyitóképig – mert onnantól gyakorlatilag már nincs kérdés, beszippant és tátott szájjal csodáljuk, hogy ez a mozifilmek tekintetében szinte még újoncnak számító kliprendező milyen zavarba ejtően jól érzi le Carré stílusát, mennyire képbe tudja álmodni azt a szürke, kiábrándult, kudarcszagú légkört, amiben téblábolnak a szereplők. Innentől pedig nem érdekelnek a hangsúlyeltolódások, a változtatások, a sűrítések, mert ez a film úgy tökéletes, ahogy van – úgy simul bele maradéktalanul a le Carré-univerzumba, hogy szemrebbenés nélkül értelmezi át a regényt. Lehetne tananyag a filmipar kismestereit képző kurzusokon: gyerekek, így kell kreatívan adaptálni – persze ehhez kell egy le Carré-mű alapnak és nem utolsó sorban egy olyan (sajnos immáron néhai) színészisten, mint Philip Seymour Hofmann a középpontba. 

Az év koncertélménye: annyi fantasztikus koncerten voltunk (csak a legemlékezetesebbek: Raiz & Radicanto, Lo’ Jo, Bin-Jip lemezbemutató [még cikk nélkül], EastWing és Emilia Amper a Fonóban, Vad Fruttik tombolás) hogy nagyon nehéz lenne választani, ha nem lett volna Peter Gabriel a Budapest Arénában… Azt hiszem, legnagyobb közös kedvencünk Zolival; már az kisebbfajta csoda és egy évtizedes álom megvalósulása volt, hogy eljutottunk rá – maga az est pedig egy gazdag időszak betetőzéseként és egy nehéz időszak előtti utolsó nagy levegővételként marad meg bennem. Bármikor újraélném! 

Az év különlegessége: Icaro – Daniele Finzi Pasca egyszemélyes színpadi estje a legmegrázóbb és legfelemelőbb színházi élmény, amiben valaha részem volt – egy sugárzóan őszinte, szeretetteli mese repülésről, szabadságvágyról, az önmagunk köré húzott falak ledöntéséről, saját magunk megszabadításáról. Finzi Pasca magából ad egy darabot – talán ezért lehet az övé a leginkább megélt színpadi szabadság, amit valaha láttam. Szárnyal előttünk, szárnyal nekünk, és mi azt érezzük: szeret minket, hisz bennünk, tudja, hogy mi is meg tudjuk csinálni. Hogy tudunk repülni. És tudjátok mit? Az este végére mi is kicsit jobban hiszünk magunkban. Azt hiszem, ez a legnagyobb ajándék, amit a művészet adhat.

…

Listázom itt a tavalyi évet, közben visszaolvasom a cikkeim, és rendre rácsodálkozom, micsoda élményekben volt részünk! Mindent összevetve hihetetlenül gazdag kis évünk volt, tele csodás könyvekkel, filmekkel, koncertekkel, cikkekkel (nesze neked...). Ebben nincs hiba. E téren nem kínoz túl sok kihagyott lehetőség, kielégítetlen vágy – az a néhány könyv, ami nem lett meg, valahogy úgyis hozzám talál, ha igazán szükségem lesz rá. Jó lenne végre egy nyugodtabb, csendesebb év, kevesebb magánéleti zűrrel és nehézséggel, hogy megint teljes szívemből a kultúrára koncentrálhassak, ahogy szeretnék – ennyit kívánok jövőre. Konkrétumokat inkább nem, már a várólista-csökkentéssel is feszegetem a határaim. Maradjunk a változatos, jól megválogatott olvasmányoknál, filmeknél, koncerteknél. Mondjuk jó lenne többet színházba járni. Meg levetkőzni a maradék megfelelési kényszereim is. Meg újraolvasni régi kedvenceket. Meg írni végre a már újranézett-újraolvasott kedvencekről. Meg...

De tudjátok mit? Lesz, ami lesz. Én már tudom, mivel nyitom a januárt, a többit meg meglátjuk. Boldog új évet mindannyiunknak! Sok jó könyvet, nyugalmat, szeretetet, kinek-kinek azt, amit a legjobban szeretne! Köszönöm, hogy az új esztendőben is velünk tartotok :)