A háromtest-probléma – a sorozatról

Ha már az előzőekben bevallottam, hogy a sorozatnak köszönhetően olvastam el Cixin Liu trilógiáját, kezdjük talán a viszonyommal az adaptációkhoz úgy általában – mert e sorozat kapcsán megint fellángolt a vallásháborúkhoz mérhető intenzitású vita arról, hogy a „jó” adaptáció első és legfontosabb és tulajdonképpeni egyetlen ismérve az, hogy az utolsó vesszőig hű az alapanyaghoz; avagy sokkal fontosabb, hogy megálljon a lábán önálló alkotásként is, és hogy az esetleges változtatásokat meg tudja-e indokolni az összkép, ami kialakul. Én e tekintetben mindig is az utóbbi tábort erősítettem, egyrészt, mert tetszik, vagy sem, el kell fogadni, hogy ami működik papíron, nem biztos, hogy működik mozgóképen (vagy bármilyen más művészeti ágban); másrészt, mert a szolgai adaptálás általában jól vagy rosszul sikerült iparosmunka (persze vannak belőle kiválóak), aminél mindig is többre becsültem a kreatív megközelítést. Ha egy alkotó képes úgy átértelmezni akár a legnagyobb klasszikusokat (vagy a legkedvesebb műveimet) hogy legyen önálló víziója, összeálljon egy koherens egésszé és ne sérüljön az eredeti mű mondanivalója, értékrendszere, akkor tőlem bármi jöhet.
 
Az pedig, hogy történetesen egy kínai sci-fit (legyen bármekkora világsiker), amelynek csupa kínai szereplője van, áthelyeztek Londonba és multikulti szereplőgárdával vitt filmre egy amerikai streaming óriás, még csak nem is meglepő. Ha gonosz lennék, azt mondanám, örüljünk, hogy nem lett tisztán amerikai a szereplőgárda. No meg hogy legalább Ye Wenjie, a történet katalizátora kínai maradhatott, és Kínából lőtte ki a jelet. De nem vagyok gonosz. Mindenesetre úgy gondolom, természetes, hogy egy világpiacra szánt sorozatot nemzetköziesítettek, azt meg kifejezetten jó húzásnak tartom, hogy Londonba és Oxfordba helyezték a sztorit, ami amúgy is egy kifejezetten multikulti környezet, és valljuk be, igazából hitelesebb is, hogy a világ vezető asztro- és részecskefizika kutatói nem mindannyian kínaiak.
 
Érdekes módon a történetvezetést és a főszereplők személyét illető változtatások mintha kevésbé borzolták volna a kedélyeket, mint a multikultisodás – pedig sokkal fontosabb kérdések. Írtam arról, hogy Cixin Liu trilógiája eléggé szétesik a végére, az első rész viszonylag összefogott cselekményét a második részben lírai szerelmi szenvedés és teljesen elborult sci-fi furcsa kettőssége követi, hogy aztán a harmadik részben elképesztő idő- és térugrásokban teljesedjen ki, számos flashback-el behozva új főszereplőket. Ehhez képest a sorozat egyik legnagyobb változtatása az, hogy az időrendet úgymond rendbe rakták – ebből kifolyólag viszont behoztak ide az első évadba olyan történetszálakat, melyeket az olvasó csak a harmadik kötetben ismer meg. Így lehet, hogy ha valaki mondjuk csak az első kötetet olvasta, az első évad után azt hiheti, teljesen más mozit néz, és például az egész lépcső-programot csak a showrunnerek haluzták be. Pedig nem. Első nézésre zavaró volt, de utólag azt kell mondjam, nagyon okosan oldották meg a történetszövést és a karakterek kezelését is. Furcsa módon még a chipsmágnás Jacknek is megvan az előzménye a harmadik könyvben 😊
 

Mert hát a karakterekkel is érdekes játékot űztek a készítők. Anno olvastam egy kritikában (nem tudom hol, és nem találom most már), hogy az első könyv kvázi-főszereplője, Wang Miao karakterét ötfelé vágták és belőlük lett a sorozatbeli öt oxfordi barát, akik az események sodrába kerülnek. Namost, ez így ordas nagy baromság, mert valójában Wang Miao karaktere megfeleltethető Auggie Salazarnak, a nanotechnológia-kutatónak (ahogy Wang Miao is az), aki a visszaszámlást látja, a többieknek pedig megvan a megfelelőjük a könyvben. Csak épp nem az első kötetben… Cheng Xin ugyebár Cheng Xin, a harmadik kötet abszolút főszereplője, akinek a visszaemlékezésekből kibomló sztoriját előrehozták. Will, a haldokló hősszerelmes Cheng Xin plátói rajongója, az engem unalom általi halálba kergető Yun Tianming (szerencsére Will azért eggyel kevésbé szerencsétlen karakter), a sorozat kötelező humorforrása, a fizikusi karriert „alkalmazott tudományra” (értsd: százmilliós forgalmú chips- és piagyártó vállalkozásra) cserélő Jack pedig a könyvben csak futólag megjelenő, Yun Tianmingnek egy rakat pénzt ajándékozó egykori iskolatárs. 

És persze ott van a második kötet főszereplője, a könyvsorozat számomra Ye Wenjie melletti abszolút középpontja és legérdekesebb figurája, Luo Ji, akinek a karakterét Saul Durand viszi tovább – tán ő a legmegkérdőjelezhetőbb választás, de én azt mondom, várjuk ki a végét. Sokat időzök a szereplők átfogalmazásánál, de épp azért, mert nagyon jól rávilágít a már említett vitára az adaptációkkal kapcsolatban: itt valójában alig történt átfogalmazás, egyszerűen azzal, hogy az időrend és a hangsúlyok változtak, a szereplők is a helyükre kerültek – a köztük lévő kapcsolat meg igazából hitelesítő funkcióval is bír, mert a könyvekben például egy elég nagy lyuk volt, hogy a zárt kínai tudományos társadalomban random felbukkantak néha vezető fizikusok és kutatók, akik sehogysem függtek össze a korábbiakkal.
 

Egyébként a történet középpontjában pörgő kutatók mellett jóval nagyobb hangsúlyeltolódás, hogy Thomas Wade szerepe mennyire előtérbe került. Ez persze érthető abból a szempontból, hogy a földi védekezést valakinek látványosan irányítani kell, nincs katonai sci-fi egy gennyláda parancsnok nélkül, aki részenként elpuffogtatja, hogy első a cél, rajtunk áll a bolygó és az emberiség sorsa, nem bízhatunk senkiben, legyünk tökösek és gázoljunk át mindenkin. Az ő előtérbe tolása, nomeg annak a bizonyos tanker-felszeletelésnek a bemutatása, az egész történet militarizálása előre jelez egyfajta sötétebb folytatást – mondjuk az önmagában nem lesz baj, ha Luo Ji szerelmes merengését kihagyják és csatákat kapunk helyette.
 
Ha már felszeletelés: a látvány és az atmoszférateremtés hibátlan. Az első perctől behúz a sorozat hangulata, néhány keszekusza képernyővel eléri, hogy legalább annyira össze legyek zavarodva, mint szegény részecskekutatók, akiknek az életműve egy perc alatt semmisül meg a sophonoknak hála. Onnantól pedig, hogy Auggie elkezdi látni a visszaszámlálást, őrületbe kerget az egész. Simán elhiszem, hogy az ember inkább kivájja a szemét, minthogy állandóan ott pörögjön ez a horrorisztikus számláló. A csillagok „kacsintása”, a kamerák felvételeiről eltűnő bérgyilkoslány, a játék megjelenítése mind pazar, nem beszélve a játékhoz használatos „sisakról”, amit szerintem nem bírnám ki, hogy ne próbáljak fel. Az egyetlen, ami még laikusként is kiszúrja az ember szemét, hogy mennyire ostoba, az a lépcső-programban útjára küldött utazó és a felrobbanó bombák megjelenítése. De annyi baj legyen.
 

Amit sikerült szinte maradéktalanul átemelni, az a könyv gondolatisága. Pedig általában ez a legnehezebb és ez sérül a legtöbbször. Nyilván sok egyszerűsítéssel, de mind Ye Wenjie döntésének háttere - a kulturális forradalom borzalmával, a kiirtott erdőkkel, a természettel szembeni kegyetlenséggel, Evans halálra ítélt egyszemélyes madármentő hadsereg kísérletével -; mind Auggie morális dilemmája a találmánya katonai felhasználását illetően és széllel szemben tett próbálkozása arra, hogy egy négyszáz évvel későbbi fenyegetéssel való szembeszállás helyett az erőforrásokat a jelenben élők életének javítására fordítsuk; mind a játékba épített trisolarisi sorstragédia nyomán feléledő együttérzéshullám (a Követő alakja zseniális húzás) megkapja a maga súlyát a történetben.
 
Összességében baromi jó kis sorozat ez, pazar megjelenítéssel, remek színészi játékkal (a Thomas Wade-et játszó Liam Cunningham mindent visz), okosan adagolt filozófiával és hatásos disztopikus világábrázolással – adaptációnak is remek, de a könyvek ismerete nélkül is nagyon jól lehet szórakozni rajta. Várom a folytatást.
 

PS 1: Ínyenceknek / igazi mániásoknak: készült egy kínai adaptáció is, ami állítólag szinte szöveghűen követi a regényt, jó harminc részes első évaddal.
PS 2: Aki szeretne kicsit elmélyülni a tudományos részletekben vagy csak érdekes (nem irodalmi jellegű) beszélgetéseket hallgatni a könyvekről és a sorozatról, annak nagyon ajánlom az alábbi Spacejunkie videókat:

A HÁROMTEST-PROBLÉMA #1 - Kiss László és Szabó Norton

A HÁROMTEST-PROBLÉMA #2 - Salát Gergely és Kiss László - Kína és a kínai kultúra

A HÁROMTEST-PROBLÉMA #3 - Kis-Tóth Ágnes, Kiss László, Szabó Norton
 
 

Cixin Liu: A háromtest-probléma – a trilógiáról

Aztamindenit… Viszonylag régen nem olvastam sci-fit (ha az évenkénti rituális Kim Stanley Robinson újraolvasásokat nem vesszük ide, de azok [A jövő minisztériuma, New York 2140] inkább climate fictionök), és nem is igazán tudtam, mit várjak Cixin Liu monumentális trilógiájától. Anno, amikor megjelent, én épp csak ismerkedtem a zsánerrel, és emlékszem, erre valami nagyon egzotikus, nagyon hard, nagyon vájtfülűeknek való cuccként tekintettem, amihez én biztos kevés vagyok. Aztán jó pár évre el is felejtődött. Nem leszek álszent, bevallom, hogy a Netflix sorozat előzetese láttán merült fel bennem, hogy csak kéne tenni egy próbát a könyvekkel, mielőtt megnézném. És milyen jól tettem! Azzal együtt, hogy se nem annyira egzotikus, se nem annyira hard, mint gondoltam, sőt, szerintem kifejezetten könnyen olvasható és már-már űropera; simán elvarázsolt.
 
Az első kötet elképesztő húzással bír, egyszerre történelmi-szociológiai látlelet, nagyon keleti filozofálgatás, pörgős videójáték, és elvetemült sci-fi ötletek kimeríthetetlen tárháza. Hetekre elég gondolkodnivalót hagy maga után, és nem is az a legnagyobb kérdése, hogy te megnyomnád-e azt a gombot vagy sem. Mert hát az egész ott kezdődik, azzal a bizonyos gombbal, amellyel Ye Wenjie világunkra szabadítja az idegeneket. A kulturális forradalom Kínájában járunk, Mao épp uralma teljében, nyugati mételyt (lásd relativitáselmélet) terjesztő tudósokat végeznek ki diákok nyílt színen, hogy aztán a szerencse fordultával ők maguk is büntetőtáborban találják magukat. Különösebb ok nélkül bárkiből lehet üldözött, és a szó szoros értelmében senkiben sem lehet megbízni. Ye Wenjie, aki végignézi apja kivégzését, átéli anyja árulását, majd megjárja a büntetőtelepek poklát, érthető módon csalódik az emberiségben. De vajon elég ez ahhoz, hogy az egész emberi fajt eláruld? Elég, hogy a teljes pusztulásunkat kívánd? Elég, hogy ne adj esélyt az utánunk következő generációknak se arra, hogy jobban csinálják?
 
Van egy szolid lebegtetés a könyvben azt illetően, mi volt Ye Wenjie eredeti szándéka – valóban kipusztítani akarta-e az emberiséget, vagy hitt abban, hogy az „idegenek”, legyenek bárkik, képesek lesznek „megjavítani” minket? Hitt vajon a békés egymás mellett élésben? Hihet ebben bárki, kiindulva az emberi történelemből, ahol a hódítás nagyjából soha nem hozott békés egymás mellett élést? Ye Wenjie csak egy ember, aki meghozza a legnagyobb döntést, amekkorát egy embernek sem szabadna – de arról egész biztosan fogalma sincs, milyen lavinát indít el itt, a Földön. Mert az idegenek válaszolnak. Mert magukat eleinte még csupán radikális természetvédőnek pozicionáló csoportok vallást alapítanak az idegenek köré. Hogy aztán szabotálni kezdjék az emberi fejlődést; egy évszázadok múlva majd elérkező Kánaán ígéretével híveket gyűjtsenek maguk köré; az idegenek kvázi-Bibliáját videójátékként terjesztve toborozzanak harcosokat. Akik egy idegen isteni entitás szolgálatában minden ellen fordulnak, ami emberi.
 
Ők persze nem így fogják fel. Legtöbben valóban jobbító szándékkal hisznek abban, hogy az emberiséget meg kell védeni önmagától. Nem is olyan nehéz azonosulni ezzel. Egy világban, ahol az USA elnöke egy bohóc, akit egy egoista techmilliárdos rángat dróton; ahol minden talpalatnyi zöldterületet felégetnének a haladás szellemében; ahol épp készülünk átadni az életünk felletti kontrollt a mesterséges intelligenciának – olyan messze vagyunk attól, hogy leigázzanak minket? Lehet, nem is az idegenek fogják megtenni, hanem a saját teremtményeink. Egyszerre lenyűgöző és borzasztó, hogy Cixin Liu mennyire élővé teszi Ye Wenjie dilemmáját, és hogy milyen átélhető távlatokat nyit. És ami még sokkal fontosabb a kérdésnél, hogy megnyomnád-e a gombot, az az, hogy vajon te hogy reagálnál egy fenyegetésre, amely négyszáz év múlva ér ide? Bedobnád a törölközőt? Harcolnál? Mindkét oldalon feltehető ugyanaz a kérdés: kiért és miért harcoljunk, ha csak négyszáz év múlva érnek ide, amikor már az unokáink unokái sem fognak élni, és egyébként is: lehet, addigra magunk pusztítjuk ki a fajunkat, saját ostobaságunkban? Ugyanakkor: miért dobjuk be a törölközőt, ha úgyis csak négyszáz év múlva lesz vége a világnak? Miért ne élvezhetnénk ki az életet ami még nekünk megadatott? Az első kötetben körvonalazódó filozófiai kérdések lenyűgözőek, ahogy a történet sodrása és a kínai kulturális forradalomtól a bolygóközi háborúig húzott ív is. Valahol kár, hogy nem tudta ugyanilyen összefogottan folytatni.
 

A második kötet jóval döcögősebb, és nagyon-nagyon kétarcú: több mint száz oldalnyi költőiséget követ brutális, sci-fi horrorba illő hentelés az űrben, hogy aztán itt-ott megmosolyogtató retró fantasztikus filmeket idéző utópiába lépjünk. Hullámvasút a javából, volt, hogy eléggé untam, volt, hogy elringatott és azt hittem, egy végeérhetetlen tragikus szerelmi történetbe keveredtem, és volt, hogy arculcsapással ért fel, mekkorát fordult a kocka néhány oldal alatt. A meglepetés ereje vitt magával, noha a Falképző-projekt mint olyan eleve egyáltalán nem ütötte meg az ingerküszöbömet, és Luo Ji karaktere többnyire totál érdektelen maradt számomra. Szerelmes szenvelgése a tó partján meg általában idegesített (bár tény: egészen gyönyörűen van megírva). Annál nagyobb pofon volt a kis sci-fi olvasó egómnak, amikor kiderült, hogy Luo Ji nem csak a Falképző-projekt kiötlőit és az idegenek verte át, hanem minket, olvasókat is. Noha tudtam, mi a sötét erdő teória, mégsem raktam össze elsőre, mit akar a varázsigével. Na, az egy csodálatos rész volt, amikor erre fény derült, és átírta azt is, amit a karakterről gondoltunk.
 
Érdekes módon a sci-fi réteg is kétarcú. Egyfelől Cixin Liu az asztrofizika legmélyebb bugyraiban turkál, a többdimenziós terek leírásával még a nálam jóval tudományosabb elméket is le tudja nyűgözni, az elménkbe képeket vetítő sophonokkal és az egész játék felépítésével láthatóan nagyon megdolgozott; közben meg a kétszáz évvel későbbi, már szuperfejlett emberiséget kb úgy képzeli el, mintha a Jetson családból léptek volna elő. Sírva röhögős olvasni a leírásait a föld alatt kialakított, fákat formázó „felhőkarcolókról”, a repülő autókról és az esernyő formájú biciklikről. Komolyan örültem, hogy hőseink ezen a ponton inkább feljöttek a kihalt Földre, annyira szánalmas volt a lenti szuperfejlett világ. Annak fényében pláne furcsa, hogy a cseppek támadásával meg olyan elképesztő űrbeli csatát (mondjuk nem is tudom, egy ennyire egyoldalú vérengzést lehet-e csatának nevezni…) tesz elénk, hogy azóta is szedegetem az állam a padlóról.
 
Egy nagyon furcsa, nagyon ellentmondásos, de összességében lendületes és csodásan befejezett második rész után sajnos a zárórész mélyrepülés. Jócskán túlírt és nem egy ponton juthat eszünkbe, hogy haljon már ki az emberiség, legyünk túl rajta, de csak jön még egy csavar, és még egy időugrás, és még egy sziporkázó ötlet, és a szerelmesek még mindig nem találtak egymásra a mélyűrben. Jajjj! Jó egy hónapot töltöttünk együtt Liuval, amiben benne volt a sorozat kétszeri megtekintése és jó pár ismeretterjesztő videó is a regényről, de nem tagadom, a hónap bő felét az vitte el, hogy átvonszoljam magam Cheng Xin és Yun Tianming évmilliókon (!) átívelő románcán. Itt álljunk is meg egy picit, mert Cixin Liu érdekes eszközhöz nyúlt a trilógia felépítésekor: minden résznek más a főszereplője, és noha történeteik átszövik egymásét, a harmadik rész jó pár visszatekintése visszalök minket az első kötet idejébe és szereplőihez, szigorúan véve ezek működnének egymástól függetlenül is. Szegény harmadik rész járt a legrosszabbul. Ye Wenjie és Juo Li után Cheng Xin karaktere annyira vérszegény és annyira idegesítő, hogy nem egyszer gondoltam arra, ha tényleg egy ilyen picsogó liba kezében van az egész emberiség sorsa, akkor már dafke is inkább az idegenek.
 

Persze van mögötte koncepció: Liu kétezer oldalon át arról ír, hogy az emberiség legnagyobb értéke a szeretet, az egymás felé fordulás, az irgalom. A jó és a rossz harcát a szeretni képes és a szeretetképtelen harcaként ábrázolja. És ebben a dichotómiában Luo Ji a szeretetképtelen, aki épp azért válik jó Falképzővé, mert hiányzik belőle a törődés, az irgalom. Egy ember, aki gondolkodás nélkül pusztítana egész világokat, akkor is, ha a sajátja is belepusztul. Cheng Xin ellenben a jó megtestesítője, aki a légynek se ártana, aki az ellenségével is leülne békésen teázgatni, aki elérzékenyül minden kisbaba láttán. Cuki. De ha a világot kell megmenteni, kiben bízol? Vagy, ami még fontosabb: a kölcsönös elrettentés politikájában kitől fog jobban félni az ellenség?
 
És akkor még nem is beszéltem erről a (pardon) elbaszott szerelmi szálról. Ami nem is igazából szerelem, maximum a középkori udvari szerelem értelmében: szegény fiú egész életében rajong az elérhetetlen lányért, szó szerint lehozza neki a csillagot az égről, a lány meg észre sem veszi, egész addig, amíg szüksége nem lesz rá. Akkor is olyan kegyetlenül kihasználja, hogy csak na. Aztán persze rájön, hogy ó, de kegyetlen is voltam, miközben tőle egy egész csillagot kaptam, akkor mégiscsak szeressük egymást az idők végezetéig. Szó szerint. Azt hiszem, ehhez én túlságosan kiábrándult és cinikus vagyok, plusz baromira zavart, hogy az amúgy elég alaposan kidolgozott hibernációt mintha csak arra használta volna Liu, hogy Cheng Xint minden korban játékban tarthassa. Mindazonáltal Yun Tianming meséi érdekes színt adtak ehhez a nagy sci-fi patchworkhöz, szép tisztelgés ez a keleti történetmesélő hagyomány előtt.
 
Most nagyon elszidtam a harmadik kötetet, ebből azt hihetnétek, hogy nem tetszett, pedig valójában szerettem az egész trilógiát. Csak épp sokkal jobbnak indult… Liu kimeríthetetlen fantáziája azért nagyon sok mindent ment, még bő kétezer oldal után is tud olyat mutatni, amitől leesik az állunk és minden túlírtsága meg öncélúsága ellenére a végén azért eléggé odateszi a végső megsemmisülést. Na, ilyen grandiózus víziót én még biztosan nem olvastam. Kicsit visszaad abból a fajta rácsodálkozásból, amiért fiatalon annyira megszerettem az olvasást. Mondjuk a végkifejlet fényében aztán tényleg új értelmet nyer a kérdés, hogy valójában mennyire apró porszemek vagyunk az univerzum egészéhez képest, és mennyit számít a nagy egészben az, hogy harcolunk a trisolarisi flotta ellen, vagy sem…

Kiadó: Európa

Fordító: Pék Zoltán, Dranka Anita