Asteroid City - film

Szóval ezek szerint az UFO-k se segítenének rajtunk. Olyannyira messze vagyunk bármiféle (magunkra) ébredéstől. Hiszen még el sem aludtunk – ami, lássuk be, tényleg alapfeltétele az ébredésnek.
 
Tényleg attól tartok, létezik az a teljesen egyetemessé vált, drámai mesemód, amelynek gyökerét a görögöknél, lobosodását Shakespeare-nél leljük, teljes (és szakipari) virágba borulását a tömegkultúrák hatalomátvétele óta tapasztaljuk – és amit hiába kérnek egyre többen számon Wes Anderson alkotásai kapcsán. Fő mondanivaló, konklúzió, a téma súlya, csúcspont, feloldás – mintha ez a kölyökagyú fickó pont azért formálna és stilizálna a végletekig, hogy elkerülje a ma művészit és tömegfilmet egyaránt eluraló formát, hogy tényleg ne legyen a filmjeiben komolyan vehetően (átélhetően) ilyesmi. Mert egyszerűen nem így élünk. Nem karakterek vagyunk, hanem ellentmondások tömegeit manírokba, szorongásokba, pletykába és elhallgatásba csomagolva hurcoló emberek. Nincs az életünkhöz drámai felhangokkal operáló kísérőzene. A szórakoztatásunk folyamatos tét-emelései a blockbuster-korban egyre nagyobb léptékű fenyegetések sorozatai, ahol végül elpusztulhat a „minden! Érted! Minden!” – miközben valójában mi szóródunk szét a szórakozásban, és senki nem képes megmenteni bennünket önmagunktól. Én úgy látom, ez az angyalszemű filmes ezzel az „önmagunkkal” van elfoglalva. Ez érdekli. A végletekig stilizálva a szokott mesemódokat és kereteket valójában a picike énekről beszél, akik nem tudnak mihez kezdeni saját magukkal.
 

Szóval szerintem nem a stílusát imádja. Csak kiformált egy beszédmódot, amiben legfeljebb humorforrásként van jelen a drámai megközelítés teljes hatásmechanizmusa.
 

Egy tévéműsort látunk az ötvenes évekből, fekete-fehéret, amelynek narrátora elmeséli egy színdarab születését - az intim háttér-történettel, azaz ellátunk a szereposztó díványig. Aztán, mint egy álommá kiszélesült olvasópróbán, ami színes és szagos, belenézhetünk a színdarabba. Szigorúan szcénánként, közte visszarángatva a stúdió, a színház fekete-fehérjébe. A színfalak mögé, ahol a mese születik. Az álom, a filmmé delirálódó darab színes és szagos, sőt, szokás szerint puncspancs, mintha az Oppenheimer komorságába injekcióznánk a Barbie-rózsaszínt. 1955-ben Nevada sivatagában. Valahol, ahova odalátszanak a kísérleti atomrobbantások, darvadozik egy kisváros a maga teljes valószínűtlenségében. Az akkoriban valóban divatos pasztellek végletekig fokozzák a díszletszerűségét. Asteroid City valósága az elhagyott Amerikáé, a delíriuma az évenként itt (a hadsereg által) megtartott Junior Stargazer Convention. A valósága a csillagvizsgálók isten háta mögöttisége, a delíriuma a ketrecbe zárt meteorit, meg az összes hagymáz, amit tudomány örvén elhadarnak benne. A valósága valójában az atom- és űrkorszak hajnala, a kettéosztott világ rend-paranoiája, a delíriuma a vörös nadrágos orosz titoklopó kém, meg az 51-es körzet összes UFO-aktája. Ellenségképek, paranoiák, és (most már látjuk) ordas naivitások. Egy filmet látunk egy tévéműsorról, ami egy alternatív ötvenes évek terméke, de persze időről időre elfeledkezünk erről.
 

Mert valójában egy Wes Anderson filmet látunk a diszfunkcionalitásról. Néhány rendkívül tisztességes fiatalt, aki nem tud mihez kezdeni a nagy eszével. Egy fotóst, aki nem tud mihez kezdeni a gyászával, meg a gyerekeivel. Akiknek hetek óta nem mondta el, hogy meghalt az anyjuk – egyetlen alkalom sem volt rá soha alkalmas. Vinné őket maga elől is a nagyapához, aki viszont pont fotósunk iránt érzett zsigeri ellenszenvével nem tud mit kezdeni. Egy színésznőt, aki nem tud mit kezdeni a szerephez szükséges azonosulással – aki gyógyszeres üvegcsével és kiszórt tablettákkal ül az ablakba beszélgetni kicsit, mert egy öngyilkost alakít a legközelebb. És akinek a szerepeitől nem fér testközelbe az anyaszerep.
 

Őket látjuk élesebben a színes filmen. A drámájuk (most nevezzük így) nem alakul cselekménnyé. Nem alakul ki körülöttük, belőlük sem bontakozik dráma. Amit a jelen filmnyelve kiemelne, az álomban történne, de ott sem mutogatják – azt egy fekete-fehér színházi jelenetben mondja el egymásnak két színész. Azaz az egyik a másiknak, aki közben már el is felejtette a maga szövegét. Így esik, hogy egy anya elmagyarázza egy apának, mi dolga a gyászával. Ez a film nekünk a saját diszfuncióinkról magyaráz. Ismerjük fel, hogy azért merünk, mert akkor ébernek és élőnek érezzük magunkat. Hogy egy színész a szerepe szerint azért égeti meg a kezét a forró sütőlapon, hogy (a szerepe szerint) érezze: ébren van, nem álmodik.
 

Amikor egy megírt szöveg egy színésznő szájából elmagyarázza, hogy mindannyian „idegen lények” vagyunk egy hozzánk mérve óriási, de más léptékkel nézve porszem-jelentéktelen méretű űrhajón. A filmes számomra legérdekesebb felismerése: egy ilyen világrengetés, egy harmadik típusú találkozás után sem tudnánk másképp mit kezdeni az elsődleges típusúakkal. A megrendülés hatalmas hullámokat vetne, de a szent hétköznap ritmusa aztán visszalüktetne bennünket a kérdésekbe, amikre folyamatosan adekvát válaszokat keresünk. Szeret engem? Szeretem őt? Szereti magát? Szeretem magam? Miért a másikat, és miért nem engem? Miért engem, amikor én nem szeretem magam? A másik csokor, a fájdalomból: ha szeretett, miért ment el? Miért hagytam el, ha szerettem? Miért hagytam, hogy elhagyjon? És a harmadik csokor, amire végképp nincs válasz: hogy halhatott meg, ha szerettem? Ha szeretett? Ha szerettük? Ha szeretett minket?
 

Lehet, hogy olykor a legméltóbb rituálénk egy ételes doboz felett elkántált gyerekmondókára hasonlít. Van olyan nézőpont, ahonnan nézve a legnagyobb katedrálisban, aranyba öltözve, vagy elit egyetemi katedrák nyilvánosságában sem emelkedettebbek a rituáléink. Ez a film is felfogható így, rituálénak ahol az összes szereplő elkántál egy üzenetet. De ha tudod, ki a rendező, akkor azt is tudnod kellene, hogy ez az elkántál üzenet csak egy ételes doboz. Lehet, hogy hamvak vannak benne. Lehet, hogy egy fintorral tálalt erkély-jelenet. Lehet, hogy csak egy tekintet, egy színésznő arcáról, aki épp azt játssza, hogy levetkőzte a szerepeket. Vagy a színész tekintete, amikor elmondja a gyerekeit játszó gyerekszínészeknek az elmondhatatlant. A szerepe szerint. 
 

Wes Anderson. A szerepe szerint filmrendező. Épp megint altatna, a maga módján. Hogy felébredhessünk.