Tersánszky Józsi Jenő - és az ellentmondásos utóélet

Érthetetlen, miért nem olvassák tömegek, miért nem rajongják körül ma is, ahogy a franciák például Romain Rolland Colas Breugnonját - legalább annyira elegáns, szellemes és életszerető - és közben földközeli, olykor harsány és üde, vicces és szeretni való. A Kakuk Marciról beszélek (anélkül, hogy valóban beszélnék róla, mert ezt tényleg ízlelni kell) - de Tersánszky Józsi Jenő bármelyik novelláját, bátor, függetlenségről árulkodó publicisztikáját idecibálhatnám. Az író igazi kópé volt, az élete története fényes és árnyékos lapjain ugyanazzal a nyílt, szívet melengető bátorsággal táncolt végig, ahogy regénye lapjain a butuska-bölcs csavargó. Onagy Zoltán gondolkodik el rajta: talán az irodalmunk véres komolyságát (komorságát) kizárólag becsülő, tragikus történetekbe szerelmes, formált szemlélete a hibás - magyar sors, hullák, morál és veretes mondatok összese a becsült, a tanított, az olvasó elé emelt minálunk; az életet megtartó vidámság, a tréfa nem.

Nem akármilyen élete volt. Nagybányán született, 1888-ban, eredetileg festőnek készült, de szülei akaratát követve jegyzőgyakornokként helyezkedett el, jogot tanult. Aztán a budapesti jogi karra félretett kis apanázsát elmulatta - azért kezdett írni, hogy valami kis pénzhez jusson vele. Az első Nagy Háborúba önként vonult, olasz fogságba esett. Az élményeiből született a Viszontlátásra, drága - nem szánta ő ezt háborúellenes regénynek, az élményeit osztotta meg benne - mégis, akként híresült el. Mint ahogy Kakuk Marciját sem idealizálja, pontosan látja-láttatja a máról holnapra élés csavargólétének összes árnyoldalát is. Olykor detektív-történeteket írt a Nova Kiadónak, akárcsak Rejtő. Nyári Krisztián így ír róla: Nem csatlakozott semmilyen írói körhöz, táborhoz, frakcióhoz. Irodalmi műveinél is nagyobbra teljesítménynek tartotta, hogy saját gitárkísérettel több szólamra fütyült. Zenehumorista karrierje egyfajta tiltakozás is volt a magukat túlságosan komolyan vevő küldetéses művészek ellen. A Nyugatban publikált, de közben az írótársadalom megrökönyödésre kabarékban és revükben lépett fel. 1932-ben megalakította saját színházát, a Képeskönyv Kabaré társulatot. A kis pódiumszínháznak saját maga készítette a díszletét, s ő volt zenei kísérője és konferansziéja is. Közönsége egy részének, akik a Vígszínházban vagy alkalmi színpadokon tapsoltak neki, fogalmuk sem volt róla, hogy éppen egy friss Baumgarten-díjas írót látnak furulyázni vagy kézen járni. „Zenebohócnak lenni sokkal nehezebb, mint írónak. Nekem elhihetitek!” – üzente írótársainak.

Nem szerette a hatalom - mert szuverén maradt, nem szabályozta szimpátiáit és undorát a korabeli szél. Ezt tán semmi nem világítja meg jobban, mint annak a "végakaratnak" egy részlete, amit 1944-ben folyamatosan a zsebében hordott: Feleségem, akivel huszonnégy évet töltöttem közös és egymást támogató munkában, a szégyenteljes s törvényellenes magyar kormányrendelet értelmében rosszul, vagyis 1944. márc. 22 -ike után keresztelkedett ki róm. kat. vallásúvá, zsidóból. Eddig a Horthy- kormány 570 000 sz. alatt kiadott mentesítése védte őt annyira, hogy keserves verítékkel és becsülettel szerzett lakásunkon velem lakhatott. Ez a védelem nov. 15-ével lejárt az újabb rendelet értelmében is, nejemnek tőlem, csillaggal a mellén, a gettóba kell költöznie holnapután estig. Két szememmel győződtem meg arról a szörnyűségről, hogy zsúfolják össze a Szálasi-kormány hóhérai a külföldi védettségű zsidókat. Hát még a magyar, nem védett árja-párokat hova szándékszanak dugni! Elhatároztam tiszta ésszel és csorbítatlan akarattal, hogy a tőlem feleségemet elhurcolni akaró közegeknek ellenállok. Ha közülük csak egyet is lelövök, akkor azt a példát adom magyar sorsosaimnak, mit most már egyetlenül erkölcsösnek tartok. Szálasi vérebeinek nem adok alkalmat, hogy lefülelésem alkalmával nejemmel együtt rajtam a szokásos megkínoztatást elkövessék. Elég adag cián van birtokomban, hogy csak hullámon elégíthessék ki beteges vérszomjukat. Hogy miért nem választom a bujkálás ésszerűbb és jelenleg általános módját a törvénytelen és embertelen rémuralom rendelkezéseivel szemben? Első okául jeleztem, hogy elviselhetetlen már nekem az a birka bárgyúság és gyávaság, amellyel magyar sorsosaim a német-bérenc orgyilkosok parancsára mozognak. Tehát, mint az egész világháborút végigküzdött katona, kötelességemnek érzem, hogy az igazi magyarellenség ellen, legalábbis végső soron példaadó gesztussal éljek... (forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum)

Móricz írja róla: Sohasem volt magyar író, aki ezt a mélyebb réteget, a koldusok, csavargók, hülyék, sárlakók világát oly közelről és oly édes otthonisággal ismerte volna. Persze ennél jóval többet ismert, földi és valóságos meséiből árad a derű, tényleg, néhány oldala elolvasása után, ha körülnézel, valahol élénkebbekké lesznek a világban a szavaitól a színek. Szabad és független ember több korszakban, amikor amúgy nemigen voltak szabad és független emberek. A kötelező, születésnapos Sztálint köszöntő kötetbe olyan vitriolos paródiát ír, hogy nem győzték eldugni a megtorlástól rettegő szerkesztők (olyan jól sikerült, hogy csak a híre maradt fenn, a kézirat nem...). Szintén Nyári Krisztián meséli az anekdotát:

A 69 éves Tersánszky Józsi Jenő kedvenc Márvány utcai kocsmájában fogadta az aláírásáért érkező írószövetségi küldöttet. Mint kétszáz másik írónak, 1957 szeptemberében neki is alá kellett volna írnia "A magyar írók tiltakozása az ENSZ ötös-bizottsági jelentés közgyűlési tárgyalása ellen" című gyáva és önfeladó nyilatkozatot a levert forradalom elítéléséről. A Nyugat egyik utolsó élő szerzője, aki soha semmilyen politikai mozgalomhoz nem adta a nevét, sokak szemében legitimálta volna a nyilatkozatot. Az írót nem találták otthon, de tudták, hol keressék. Az aláírást gyűjtő kiadói ember a kocsmában mondta el jövetele célját, és felsorolta, Illyés Gyulától Kassák Lajoson át Weöres Sándorig ki mindenkinek szerepel már az aláírása a papíron. Tersánszky végighallgatta a küldöttet, majd gondosan letakaríttatta vele a talponálló pultját, mert ilyen fontos iratot mégsem tehetnek fröccsös poharak közé. Némi kínos csönd után emelt hangon, hogy mindenki hallja, az író megszólalt: „Maga nekem gyanús, maga volt az, aki pár hónapja itt kilincselt egy ugyanilyen ívvel, hogy akasszanak fel minden kommunistát!” A férfi suttogva próbált tiltakozni az életveszélyes hírbehozás ellen. „Maga hazudik, itt volt!” – válaszolta immár kiabálva Tersánszky, amivel egyre nagyobb csődületet okozott. A küldönc végül a papírossal a hóna alatt elmenekült a kocsmából, az író pedig nevetve rendelt egy kört a törzsvendégeknek és játszott nekik valamit kétágú furulyáján...

Ha épp úgy érzed, kedves olvasó, hogy neked is egyre inkább a nem akármilyen, abszurd élet jutott, ideje kézbe venni a Kakuk Marcit. Ideje kézbe venni - a többiről maga a könyv gondoskodik. És akkor Misi Mókusról, a meséről és humorról, az író szeretni való sokféleségéről (még mennyi mindenről) nem is ejtettem egy szót sem... Tersánszkynak nem volna helye a feledésben.