2010. április 23., péntek

Christopher Moore: Vérszívó démonok, Totál szívás

Hogy hogyan lehet egy zsánert teljesen kifordítani önmagából, és ennnek ellenére mégis megvalósítani – Christopher Moore úgy látszik, tényleg tudja a receptet. Zsáner helyett majdnem műfajt írtam, annyi manapság a vámpír- (vagy annak látszó) regény; szerzőnk is vámpírokat szabadít szeretett San Franciscojára, teljes kétségbeesésbe taszítva ezzel kedvenc szereplőmet, a Császárt.

Valahol minden vámpíros történet kaptafára megy manapság: titokzatos, veszélyes, férfias, ámde érző lelkű, és nemcsak vérre, de szexre is éhes „vámpír”, megmentésre váró és/vagy mégicscsak tökös csajszi, bonyodalmak (afféle tévedések vígjátéka light), aztán a végén hepiend („vérvörös szagú rózsalugasban”), s ez a vég nyitott (a folytatásokhoz). Ez azért alapjában különbözik a Stoker és társai által megteremtett klasszikus klisétől: ott a vámpír a szörnyeteg, ellene kűzd a csajszi megmentéséért ifjú férfihősünk (pl. a vámpírvadász). A jelenlegi sablon inkább a romantikus (szerelmes) rózsaszín lány- és nőregények mintájára szerveződik, ahol a legelőször titokzatos és/vagy veszélyes és/vagy rosszfiúimázzsal bíró főhősről derül ki, hogy végülis van szíve, és nem is ő tette a puncsba a hánytatóport. Moore ezt a sablont csavarja ki alapjaiban. Főhősünk ugyanis a „vágyaktárgya-csaj”: Jody, aki egyszer csak arra eszmél egy szemeteskonténer alatt, hogy némileg megváltozott (például eztán nemigen napozhat és át kell alakítani az étrendjét örökös folyékony diétára). Jody nem tipikus vámpírrománc-hősnő: inkább aranyos, mint szép, túl van a kamaszkoron (és néhány kapcsolat-kudarcon), és nem álom-karrierszingli, hanem annak görbe tükre. Választottja, Tommy Flood se a szokott, karizmadús pasas; igazi nagyvárosba szakadt lúzer ő, hatalmas vágylufi-illúziókkal és maximum az áruházi éjszakai árufeltöltésig húzódó valóságos lehetőségekkel.

Így indulunk neki tehát a Frisco-i éjszakának, a szokott, minőségi Moore-i humorral megtámogatva, s az írói menü néhány állandó figuráját is újrafelkínálva a történetben, mint például a már említett Császárt, vagy a Rivera-Cavuto nyomozópárost. Kár lenne sokkal többet elárulni a történetről, mert fergeteges szórakozás olvasni, olyan igazi térdet csapkodós humorbomba a könyv, nyerítve röhögtem az Állatokon, a pulykatekén, a teknősök sorsán, Tommy vámpírerő-elemző tevékenységén – csak címszavakat kaptok, ezzel nem árulok el sokat.

Akármilyen furcsán hangzik, ebben a morbid, kifordított horror-paródia-mesében a legjobban mégis hőseink párkapcsolati rutin-szerző kísérletei tetszettek – mintegy mellesleg Moore rendkívül melegszívű, valóságízű leírást ad egy (akármilyen valószínűtlen alapból induló) bájos kapcsolati húzd-meg-ereszd-megről is. Az összes buktatóval, minden didaktika nélkül. Ha lenne kamasz gyerekem, már csak ezért is a kezébe adnám.

A folytatás, a Totál szívás, amit az ajánló szerint az olvasók „olyan szépen kértek”, úgy gondolja tovább az első könyvet, ahogy azt manapság e zsánerben kell, s nemcsak az első könyvnek, de a kifordított zsáner-paródiavonalnak is méltó továbbgondolása. Mert a zsánerben előbb vagy utóbb csaknem mindenkiből vámpír lesz, aki vámpírt szeret (feloldva a „vén trotty leszek az örökifjú mellett” problémáját); nos itt csaknem minden „arra méltatlan lúzerből” vámpír lesz, csak abból nem, aki arra vágyik, hogy „beengedjék a családba”. És ez csak az egyik csavart poén a könyvben, kapunk még kékre festett prostit Vegasból, alkoholista hajléktalant drabális macskával, és főleg megkapjuk Abby Normalt (aki pont olyan, mint a neve), és az ő naplójának részleteit. Amely részleteket aztán kimazsoláztam magamnak utólagos lapozgatásaim során; én nem tudom, hogyan „naplóvezethet” egy gót-punk kamaszlány, de azon visítva tudtam röhögni, ahogyan Abby csinálja.

Persze vége ennek sincs, manapság kötelező minimum trilógiát írni – szinte minden irodalmi műfajban -, tehát türelmetlenül várom, milyen kalandok esnek még hőseinkkel, s hogy én is idézhessem az ősi klingon mondást: „a bosszú hidegen tálalva a legjobb”. Kiváncsi vagyok, Moore szerint vajon milyen „bosszú” a legjobb hidegen tálalva. Mert sok kortárs íróval ellentétben Moore nem rajtunk, olvasókon áll bosszút. És (akármilyen valószínűtlen mese-keretben mozogjon is) nem is a valóságon, ahogy azt az általa épp parodizált műfajban mostanában a legtöbben teszik.


Kiadó: Agave
 

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...