Hogy
hogyan lehet egy zsánert teljesen kifordítani önmagából, és ennnek
ellenére mégis megvalósítani – Christopher Moore úgy látszik, tényleg
tudja a receptet. Zsáner helyett majdnem műfajt írtam, annyi manapság a
vámpír- (vagy annak látszó) regény; szerzőnk is vámpírokat szabadít
szeretett San Franciscojára, teljes kétségbeesésbe taszítva ezzel
kedvenc szereplőmet, a Császárt.
Valahol
minden vámpíros történet kaptafára megy manapság: titokzatos,
veszélyes, férfias, ámde érző lelkű, és nemcsak vérre, de szexre is éhes
„vámpír”, megmentésre váró és/vagy mégicscsak tökös csajszi,
bonyodalmak (afféle tévedések vígjátéka light), aztán a végén hepiend
(„vérvörös szagú rózsalugasban”), s ez a vég nyitott (a folytatásokhoz).
Ez azért alapjában különbözik a Stoker és társai által megteremtett
klasszikus klisétől: ott a vámpír a szörnyeteg, ellene kűzd a csajszi
megmentéséért ifjú férfihősünk (pl. a vámpírvadász). A jelenlegi sablon
inkább a romantikus (szerelmes) rózsaszín lány- és nőregények mintájára
szerveződik, ahol a legelőször titokzatos és/vagy veszélyes és/vagy
rosszfiúimázzsal bíró főhősről derül ki, hogy végülis van szíve, és nem
is ő tette a puncsba a hánytatóport. Moore ezt a sablont csavarja ki
alapjaiban. Főhősünk ugyanis a „vágyaktárgya-csaj”: Jody, aki egyszer
csak arra eszmél egy szemeteskonténer alatt, hogy némileg megváltozott
(például eztán nemigen napozhat és át kell alakítani az étrendjét örökös
folyékony diétára). Jody nem tipikus vámpírrománc-hősnő: inkább
aranyos, mint szép, túl van a kamaszkoron (és néhány
kapcsolat-kudarcon), és nem álom-karrierszingli, hanem annak görbe
tükre. Választottja, Tommy Flood se a szokott, karizmadús pasas; igazi
nagyvárosba szakadt lúzer ő, hatalmas vágylufi-illúziókkal és maximum az
áruházi éjszakai árufeltöltésig húzódó valóságos lehetőségekkel.
Így
indulunk neki tehát a Frisco-i éjszakának, a szokott, minőségi Moore-i
humorral megtámogatva, s az írói menü néhány állandó figuráját is
újrafelkínálva a történetben, mint például a már említett Császárt, vagy
a Rivera-Cavuto nyomozópárost. Kár lenne sokkal többet elárulni a
történetről, mert fergeteges szórakozás olvasni, olyan igazi térdet
csapkodós humorbomba a könyv, nyerítve röhögtem az Állatokon, a
pulykatekén, a teknősök sorsán, Tommy vámpírerő-elemző tevékenységén –
csak címszavakat kaptok, ezzel nem árulok el sokat.
Akármilyen
furcsán hangzik, ebben a morbid, kifordított horror-paródia-mesében a
legjobban mégis hőseink párkapcsolati rutin-szerző kísérletei tetszettek
– mintegy mellesleg Moore rendkívül melegszívű, valóságízű leírást ad
egy (akármilyen valószínűtlen alapból induló) bájos kapcsolati
húzd-meg-ereszd-megről is. Az összes buktatóval, minden didaktika
nélkül. Ha lenne kamasz gyerekem, már csak ezért is a kezébe adnám.
A
folytatás, a Totál szívás, amit az ajánló szerint az olvasók „olyan
szépen kértek”, úgy gondolja tovább az első könyvet, ahogy azt manapság e
zsánerben kell, s nemcsak az első könyvnek, de a kifordított
zsáner-paródiavonalnak is méltó továbbgondolása. Mert a zsánerben előbb
vagy utóbb csaknem mindenkiből vámpír lesz, aki vámpírt szeret (feloldva
a „vén trotty leszek az örökifjú mellett” problémáját); nos itt csaknem
minden „arra méltatlan lúzerből” vámpír lesz, csak abból nem, aki arra
vágyik, hogy „beengedjék a családba”. És ez csak az egyik csavart poén a
könyvben, kapunk még kékre festett prostit Vegasból, alkoholista
hajléktalant drabális macskával, és főleg megkapjuk Abby Normalt (aki
pont olyan, mint a neve), és az ő naplójának részleteit. Amely
részleteket aztán kimazsoláztam magamnak utólagos lapozgatásaim során;
én nem tudom, hogyan „naplóvezethet” egy gót-punk kamaszlány, de azon
visítva tudtam röhögni, ahogyan Abby csinálja.
Persze
vége ennek sincs, manapság kötelező minimum trilógiát írni – szinte
minden irodalmi műfajban -, tehát türelmetlenül várom, milyen kalandok
esnek még hőseinkkel, s hogy én is idézhessem az ősi klingon mondást: „a
bosszú hidegen tálalva a legjobb”. Kiváncsi vagyok, Moore szerint vajon
milyen „bosszú” a legjobb hidegen tálalva. Mert sok kortárs íróval
ellentétben Moore nem rajtunk, olvasókon áll bosszút. És (akármilyen
valószínűtlen mese-keretben mozogjon is) nem is a valóságon, ahogy azt
az általa épp parodizált műfajban mostanában a legtöbben teszik.
Kiadó: Agave
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése