Suzanne Selfors: Mentsük meg Júliát!

Bevallom, amikor először megláttam ezt a könyvet, és elolvastam a fülszöveget, azt gondoltam, „Ó, te jó ég, mi ez a hülyeség?”… Aztán Lobo annyira jót írt róla, hogy úgy döntöttem, nekem ezzel tennem kell egy próbát! Főleg azért, mert kamaszkoromban én is nagyon szerettem az időutazós-múltba repítős-múltmegváltoztatós történeteket. Ezért amikor szembe jött velem a könyvtárban, nem tértem ki előle. És nem csalódtam.

Mimi Wallingford híres színészdinasztia sarja, aki amióta járni tud, a család színházában játszik, akár akar, akár nem. Anyja saját egykori színészi ambícióit erőlteti a lányára, megspékelve a „családdal szembeni kötelesség” sulykolásával, így aztán Mimi csak titokban álmodozik arról, hogy Kaliforniába költözzön lázadó nagynénjéhez és orvosira járjon, miközben minden áldott este gyomorgörccsel és lámpalázzal lép színpadra a világ egyik legszebb szerelmes történetének Júliájaként. Akinek Rómeója az ügyeletes tinisztár, Troy Summer, aki miatt sikítozó kislányok hada lepi el a nézőteret.

Egy véletlen, egy rosszullét és egy titokzatos amulett segítségével Mimi és Troy egyszer csak visszarepülnek az időben és a XVI. századi Veronában találják magukat, ahol épp két család, a Capuletek és a Montague-k vetélkedése zajlik. Mimi Júlia jelmezében a Capulet házba kerül, míg Troy, aki Montague színeket visek, megsebesül és Lőrinc barát templomában lábadozik.

Onnantól kezdve, hogy ezek ketten Veronába kerülnek, én könnyesre kacagtam magam a hülyeségeiken. Mimi összefut Rómeóval, aki mást sem csinál, csak Róza után ácsingózik, és egy mafla kisfiúnak tűnik, aztán megismeri Júliát, aki viszont nem épp „feslő rózsabimbó”, sokkal inkább egy igazi kis rosszcsont bestia a maga tizennégy évével és gyerekes csínyeivel, égnek meredő loboncával. Júliát inkább imádni való gyerekként, Rómeót meg búskomor kamaszként ismerjük meg, nehéz őket drámai szerelmesekként elképzelni. A dráma el is napolódik, hiszen Mimiék érkezése megváltoztatja a történet folyását és ők ketten nem találkoznak a bál estéjén. Így aztán, ha ki akarnak kerülni Veronából, hőseinknek új irányba kell terelgetni a történetet és új véget kell találniuk, hogy a két gyerkőc ne haljon meg.

Júlián és Rómeón kívül az első számú humorforrás Troy, aki tökéletesen testesíti meg az idióta tinisztár alakját, semmit nem ért Shakespeare-ből, ünnepelteti magát a színpadon, és korlátozott értelmi képességeivel igencsak későn veszi észre, hogy tényleg Veronában vannak, addig meg van róla győződve, hogy elrabolták őket, és be akarja perelni Lőrinc barátot, amiért kontár módon varrta össze a lábát, és így nem tud fürdőgatyás klipet forgatni :) Persze a végén Troy-ról is kiderül, hogy több van benne, mint ami elsőre látszik, mint ahogy Mimi és Júlia is átértékelik a család iránti kötelességeket, és a gonosz anyákról is kiderül, hogy azért szeretik ők a gyerekeiket.

Nagyon könnyed, egy este alatt elolvasható, egyszerű kis ifjúsági történet ez, és ami fontos, nem is akar többnek látszani, mint ami. Engem mondjuk kicsit idegesített az, hogy Mimi egyes szám első személyben meséli el a történetet, folyamatosan ki-kiszól az olvasóhoz, és persze úgy beszél, mint egy tini, de ez már sajna a koromból fakadhat. Viszont nagyon jól elkapta az írónő azt a hangulatot, azt a stílust, azt a könnyed, humoros történetet, ami tényleg bejöhet egy kiskamasznak.

Kiadó: Könyvmolyképző

Fordította: Robin Edina

 

Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét

A legkegyetlenebb varázslat könyvben és filmen egyaránt. Elő se kell vennem, avagy meg se kell néznem újra; elég rágondolni, hogy szíventaposson. Hogy miért épp most jutott eszembe? Igazán soha nem felejtődött, kérdései nyitva vannak; elég, ha apróka „erkölcsi döntéshelyzetekbe” kerülök, és teljes fegyvezetével fojtogatni kezd. Eszembe jut, mert dilemmái lezáratlanok. Mert „nyitva maradt” bennem a könyv, lehunyt szemem előtt is pereg a film. Mert lehet hogy az életem kevés lesz meglelni az igaz választ;  vagy csak én vagyok „kevés” szembenézni vele, hogy régesrégesrég válaszoltam én is Gyurica úr kérdésére: Tomóceuszkatatiti lennék-e, vagy Gyugyu.

I.

1944 őszén a nyilas hatalomátvétel után Budapest egyik kiskocsmájában – a szokás hatalmas úr – estéről estére összegyűlik egy asztaltársaság. Gyurica úr, az órás, Király úr, a könyvügynök, Kovács úr, az asztalos, s a mindenki által kedvelt, csaposból lett kocsmáros: Béla kolléga. Kisemberek ők, a kispolgári miliő áldott-átkozott emlékű gyermekei. Nem akarnak sokat az élettől, csak azt a tisztességes, élhető keveset, amit akarni lehet, amiről azt hiszik, jogukban áll akarni. Mondjuk egy kis könyvritkaságért cserélt borjúszegyet vacsorára, a pohár bort, amit ki tudja honnan szerzett Béla kolléga ezekben a nehéz időkben, a Darling cigarettát a bor mellé. Évődő, baráti beszélgetést, egy kis nyugalmat a vészben.

Összeszokott társaságukba csöppen egy este Keszei Károly, a hadirokkant fényképész. Épp aznap este, amikor a kocsmába két nyilas is betér, egy kis pálinkázásra. Kellemetlen közjáték? Épp aznap este, mikor Gyurica úr a maga szokottan gunyoros modorában – megelégelve a többiek vélekedéseit a hatalmasok nyugtalan álmáról és a kisember nyugodt lelkiismeretéről – felteszi a kérdést: ha módjuk lenne haláluk után feltámadni és választani, vajon kinek a sorsát vállalnák? A gazdag, korának erkölcsei szerint élő, lelkiismeret furdalás nélkül „rabszolga-tartó” zsarnok: Tomóceuszkatatiti, avagy  az agyongyötört, vert sorsú, de tiszta lelkű rabszolga: Gyugyu életét? Az „erkölcsi szennyet” nem is érzékelve teljes-boldog, avagy az erkölcsében tiszta, de nyomorult életet?

Aznap este egyedül az ismeretlen vendég, Keszei vállalná felemelt fejjel a rabszolga-létet, de Gyurica úr kétségbe vonja a szavai hitelét. A társaság úgy bont asztalt, hogy kimondatlanul is hazahurcolja magával Gyurica kérdését. Egyik sem tudja még, hogy az önérzetében sértett fényképész gondoskodott róla: a kérdésre adott válasz kényszere ne legyen puszta teória.

Lehet-e az ember „kisvilága” élhető, ha a „nagyvilág” megbolondult? Egyvalaki van a társaságban, aznap este, akinek hite szerint a „nagyobb tökéletesség birtokában” lévőnek kötelessége a tévelygőket a helyes útra terelni. Egyvalaki érzi feljogosítva magát, hogy „eszmei feljebbvalósága” (valójában kisszerű elégtétel-vétele) okán leckéztesse a többit. Mert ez a lecke a belesodort lelkek számára igazi pokolra szállás. Amit hitük szerint nem érdemeltek ki – pedig a hatalom, amely játszik velük, úgy véli, hogy ők az igazi veszély. A helyes útra terelés: totalitárius gondolat, minden forradalomé és terroré. S minden forradalomnak és terrornak az igazi ellenségei azok a jótét lelkek, akik szuverének szeretnének maradni. Csak embernek maradni a farkasok között. Akik azt hiszik, lehet véleményük, gondolhatnak amit csak akarnak. Lehet magánéletük, ami a köz életétől független erőtérben létező, tiszteletben tartott, védett közeg.

Ha valaki nem olvasta még ezt a könyvet, a huszadik századi magyar irodalom talán legsokrétűbb „rejtett kincsét” nem ismeri. Ha bárki úgy véli, túlzok, nézze meg legalább a belőle készült filmet, Fábri Zoltán felejthetetlen remekét. Számomra ez a film az adaptációs etalon: alázattal, de azonos nívón mozog a más médium nyelvén, olyannyira, hogy szinte teljesen mindegy, olvasod-e avagy látod előbb. Mert további ízeket bont ki a film a könyvből, avagy a könyv a filmből, a műfaji eszközkészlet-különbség itt mindkét esetben érték-többletet teremt.

Idáig tart az ajánló. Ezután kénytelen leszek egyre többet feltárni a könyv cselekményéből ahhoz, hogy indokolhassam, miért tartom ilyen sokra e művet. Ha valaki nem olvasta-látta még, az első élmény erejét csökkenti, ha továbbhalad, s bár nem a cselekmény fordulataiban rejlik a mű ereje, az élmény intenzitása megéri a türelmet. A folytatást elsősorban azoknak ajánlom, akik már ismerik a könyvet, vagy a filmet.

Egy lányról

Lynn Barber újságírónő 2003-ban a Granta magazin számára írta meg önéletrajzi ihletésű novelláját An Education címmel, melyre felfigyelt Nick Hornby és producer felesége, akik sikerfilmet készítettek a történetből. Barber pedig az eredeti novellát kiegészítve hét másikkal, megjelentette önéletrajzi kötetét. Az már az előszóból kiderül, hogy kivételes humorú és stílusú szerzővel van dolgunk. Barber egy percre sem esik ki a cinikus riporter szerepéből, saját magáról is épp úgy ír, ahogy az őt méltató és bíráló írások alapján az ember a cikkeit elképzeli: kíméletlen őszinteséggel, olykor a rosszindulat határát feszegető cinizmussal, egyfajta távolságtartással. Nem lehet véletlen, hogy kiérdemelte a „démon Barber” nevet (utalás a Fleet Street démoni borbélya című musicalre), ha magával szemben ennyire kritikus, hát én sem szívesen lennék a riportalanya. Más kérdés, hogy olvasni viszont pont az ilyen kritikus és kíméletlen újságírók munkáit szeretem.

Azonban veszélyes dolog ezt a szikár riporteri stílust irodalmi műbe átvinni, mert azok, akik szépirodalmi igénnyel megírt, drámai csúcspontokban bővelkedő, tanulságokat felvonultató regényes életrajzot várnak, óhatatlanul csalódni fognak. Barber dokumentarista stílusú önéletrajzi novellákat ír, amiket a szerző kritikus, ironikus hangvétele és a hatvanas évektől kezdődően az ezredfordulóig terjedő időszak brit sajtójának, a kor változásainak, hangulatának leírása és egy női „sajtómunkás” karrierjének fordulatai tesznek a maguk műfajában egészen kiemelkedővé.

Barber alsó-középosztálybeli családból származik, ahogy ő írja, sem híres ősök, sem vidéki Barber-birtok nem tarkították a családfát, szülei „első generációs bevándorlók a középosztályban”, anyja beszédtanár, apja hivatalnok. A fiatal lány előtt az egyetlen út a kiemelkedésre a tanulás, a szülők által belétáplált cél pedig mi más lehetne, mint Oxford. Egészen addig, amíg be nem lép az életébe a jóval idősebb Simon, és a tizenéves, környezetéhez képest kiemelkedően okos és céltudatos lány előtt felmerül egy másik, egy könnyebb, csillogóbb élet lehetősége. Igazán az teszi érdekessé a történetet, hogy a hatvanas évek legelején játszódik, tíz évvel korábban nem is lett volna kérdéses, hogy a lánynak férjhez kell menni, gyerekeket kell szülni, és meg kell állapodni, tíz évvel később, a feminista mozgalmak térnyerése után viszont fel sem merült volna hogy egy tizenéves lány Oxford helyett a házasságot válassza. Azonban akkor, a hatvanas évek átmeneti időszakában a szülők még jótevőként tekintenek Simonra, aki megadja a létbiztonságot a lányuknak, és készek lemondani az oxfordi álomról.

A novella eredeti címe An Education, ami rendkívül találó, igazi életre szóló leckét kap a tizenéves Barber az élettől és Simontól, ami nem csak a tanulás és a házasság közti választást dönti el, hanem egy életre kiépít bizonyos meggyőződéseket, gátakat, és ettől válik valóban „drámaivá” ez a Barber által a filmhez képest közel sem olyan drámaian megírt történet. (Nem nagyon tudok szó nélkül elmenni a magyar címadás mellett. Nyilván Nick Hornby Egy fiúról című könyvére reflektál az ő nevével reklámozott film címe, a könyv kiadója pedig érthető okokból a film címét vette át, nem baj, láttunk már ilyet korábban is. Csak sajnos  a címadó novella így, az eredeti cím megváltoztatásával eléggé kilóg a többi közül, és ez már elég zavaró.)

Lynn Barber

A film miatt ez a tinédzserkori történet lett a kötet „húzónovellája”, ám ami ez után következik, az szerintem fokozottan érdekesebb. Az oxfordi évek, számtalan (tényleg!) szerelmi kaland és a későbbi férjjel való megismerkedés után Barber részletekbe menően ír saját újságírói karrierjének alakulásáról. A brit újságírás „démonának” pályája az akkor induló Penthouse magazinnál kezdődött, amit Barber kicsit cinikusan, ám nagy nosztalgiával úgy ír le, hogy akkor ott ő nem pornográfiát látott benne, vagy a nők kizsákmányolását, hanem a szexuális forradalomhoz való hozzájárulást, és annak ellenére, amit manapság gondolunk az ilyen sajtótermékekről, akkoriban úgy érezték, fontos és előremutató dolgot csinálnak. Hasonlóan előremutató volt Barber könyve, az évtizedek óta a világ számos országában forgalmazott Hogyan javítsunk a pasink teljesítményén az ágyban? című „útmutató”.

Miközben a Penthouse-nak írt, gyerekeket szült és további könyveken dolgozott, Barber komolyabb újságírói munkára és ismertségre vágyott, amit aztán meg is kapott, előbb a Sunday Express-nél, majd az Independent on Sunday-nál, a Sunday Times-nál, a Telegraph Magazine-nál és az Observernél. Miközben bezsebelt jó néhány brit sajtódíjat, rövid időre kitérőt tett az amerikai Vanity Fair-hez, ám az igazi hangját saját bevallása szerint az Observernél találta meg. Nagyon érdekesek az újságírás kulisszatitkai mögé bevezető írásai, szívem szerint még sok-sok oldalon át olvastam volna ezeket a fejezeteket.

A kötet végére Barber visszaevez a magánéletére, és bevallom, kissé elszorult a torkom az utolsó fejezetet olvasva. Amikor a férje betegségéről ír, küzdelméről a rákkal, saját bűntudatával amiatt, hogy nem elég gondoskodó, nem elég aggódó feleség, Barber levetkőzi az addigi gunyoros, távolságtartó stílusát, és hirtelen nagyon is személyessé válik az írása. És ez, hogy az addig csak távoli, cinikus elbeszélőként jelen lévő vérbeli profi újságíró hirtelen beenged minket a legszemélyesebb érzéseibe, ad egy pluszt a könyvhöz. (Persze ha olyan cinikus lennék, amilyen néhol Barber, mondhatnám, hogy ezt is csak a profizmusa íratta vele, de ezúttal elhittem, hogy valóban őszinte ez a kitárulkozás.)

Barber jól ír, sajnálom, hogy a cikkeit nem olvastam, de ha kicsit megerőltetem az angolom, talán rákeresek a neten. Egy kivételes nő portréja rajzolódik ki a novellákból, aki volt olyan szerencsés, hogy olyan foglalkozást űzött egy olyan korban, ami tényleg nagyon érdekessé tette az életét. Az pedig külön öröm, hogy egy őszinte, önkritikus, cseppet sem szépítgetős önéletrajzot olvashatunk.

A Nick Hornby által írt film azért több ponton eltér ettől. Barber novellája alig huszonöt oldalas, alaposan fel lett duzzasztva ahhoz, hogy egészestés film legyen belőle, de Hornby javára kell írni, hogy minden, amit és ahogyan beleírt, az illeszkedik Barber eredeti stílusához. Noha a film története nagyrészt nem szerepel a könyvben, nem éreztem azt, hogy ne lehetne méltó kiegészítője annak. A film legnagyobb erénye a kor, a környezet, a hangulat megelevenítése. Ott vagyunk a hatvanas évek Angliájának lepusztult, poros, unalmas külvárosában, a virágos tapéták és porcelánedények között, a szigorú lányiskolában, ahol a lázadozó kamaszlányok az első cigarettákat szívják és Párizsról meg az egzisztencialistákról álmodoznak, és aztán ott vagyunk Párizsban is, a Szajna-part giccsbe hajló romantikus naplementéjében.

A film a szerelmi dráma mellett a novellánál nagyobb hangsúlyt fektet a tanulás vagy házasság problémakörre, aminek számomra legszimpatikusabb megtestesítője Jenny tanárnője, aki miután látszólag sikertelenül próbálja lebeszélni tanítványát az elsietett házasságtól, a „lecke” után mégis a segítségére lesz, mi több, beengedi őt (és a nézőket) az otthonába, és ebben az egy jelenetben benne van mindaz, ami a fő tanulsága lehetne ennek a filmnek. Hogy bár az aukción megszerzett eredeti Burne-Jones képnél silányabb a másolat, és a polcokon csak puhakötésű könyvek sorakoznak, a tanárnő szerény birodalmából mégis árad a kultúra szeretete és egy független nő világa, aki a saját lábára állt és megtalálta a saját útját. S nem mellesleg, a lányiskola szigorú kosztümjét és kontyát levetve a tanárnő alakja is életre kel.

Barber könyve nagyon jó olvasmány, tanulságos, érdekes, és egészen nagy szerencséje volt, hogy olyan író kezébe került a forgatókönyv, mint Nick Hornby, aki az eredetihez méltó filmet írt belőle. Azon kivételes esettel van dolgunk, amikor film és könyv jól kiegészítik egymást, különböznek, ám mindkettő másért jó.

Kiadó: Partvonal

Fordította: Nitkovszki Stanislaw

 

Ingo Schulze: Adam és Evelyn

1989 augusztusában a Kelet-Berlinben élő Adam sokezer honfitársához hasonlóan autóba ül és Magyarország felé veszi az irányt, hogy aztán a Balatonon megpihenve várják a bizonytalant, a határnyitást, és vele az új élet eljövetelét, vagy épp a kudarcot. Ingo Schulze új regénye sajátos emléket állít annak a nyárnak, annak a hangulatnak és annak a sokezer németnek, akik a totális bizonytalanságban útra kelve elindultak egy szebb, jobb, szabadabb élet felé. Aztán ott kaptak, amit kaptak. Igazság szerint egészen mást vártam ettől a könyvtől, Schulze előző könyvét, az Új életeket a német rendszerváltás nagyregényeként írták le, és ezt is úgy reklámozták, mint egy nagyon politikus, nagyon komoly könyvet. Pedig egyáltalán nem az. A politikai tartalom nagyon is visszafogott, Schulze nem foglal állást, annak nem is lenne helye ebben a könyvben. Egy egészen egyszerű, hétköznapi kis történetet kapunk, egy párkapcsolat kisebb-nagyobb drámáit, amik véletlenül épp olyan helyen és időben játszódnak, amik valahol sorsfordítónak számítanak.

Adam, a kelet-berlini női szabó tökéletesen elégedett a maga kis életével, aranykeze van, kuncsaftjai imádják, gyönyörű kreációival új testet ad a hozzá forduló nőknek, akik aztán ezt bőségesen meghálálják. Épp egy ilyen hálakitörés közepén bukkan fel élettársa, a jóval fiatalabb Evelyn, aki csalódásában összepakol és Adam helyett barátnőjével, Simone-val és a nyugatnémet Michaellel vág neki a Balaton felé vezető útnak. Adam szerelme után indul, ősöreg Wartburgjával, Heinrich-el és egy teknőssel, Elfriedével. Hol együtt, hol külön utaznak, itt-ott találkoznak, aztán szétválnak útjaik, Adam átcsempész a határon egy stopposlányt, aztán mindenki kiköt a Balatonnál, ahol addigra már több ezren sátoroznak a határnyitásra várva.

Miközben Adam vissza akarja szerezni szerelmét, Evelyn és Michael egymásra talál, a nyugatra készülő Simone pedig mérgében hazautazik, újra meg újra felmerül a határátkelés lehetősége. Adam annyira el van foglalva az Evelyn elvesztése felett érzett bánatával, hogy észre sem veszi, hogy a lány is nyugatra készül, olyan, mintha csukott szemmel és füllel mászkálna a Balatonon, és észre sem venné, mi folyik körülötte. Ha nagy ritkán szóba kerül, akkor sem érti, miért akar mindenki nyugatra menni, nincs ott semmi, ami számára jobb lenne mint keleten. Nem érti Evelynt sem, aki miután nem járhatott egyetemre, pincérnőként dolgozik, ám egy szabadabb, jobb életre vágyik, tanulásra, utazásra. Adam a saját kis behatárolt közegében érzi jól magát. Miközben az emberek ezrei lélegzetvisszafojtva várják a határnyitást, Adam a hazautat tervezi, műhelyéhez, kuncsaftjaihoz, Evelynnel. Ám amikor választania kell, a hazaút helyett Evelynt választja, és együtt kelnek át a határon, együtt indulnak nyugatra.

Azt írtam, egyszerű kis történet, de csak a felszínen az. Aki hajlamos szimbolikát keresni a könyvekben, az itt is megtalálja a magáét. Nem véletlen a bibiliai párhuzam, amit már a fülszöveg is emleget, Adam valóban egyfajta paradicsomból való kiűzetésként éli meg a nyugatra távozást. És nem politikai okokból, nem ragaszkodik ő az NDK-hoz, egyszerűen a saját kis jól bejáratott életéhez ragaszkodna, elutasít minden változást, nem véletlen, hogy nem is találja a helyét a nagybetűs „Nyugaton”. Tipikus keletről jött, életképtelen kisemberként látjuk őt nyugaton, aki nem talál munkát, nem érzi otthon magát, hiányoznak a megszokott gyökerei. Hozzá képest Evelyn a talpra esett, a szabadságból új erőt nyerő fiatalság megtestesítője, rögtön feltalálja magát, lakást kerít, egyetemre iratkozik, reménnyel, bizakodással tekint a jövőbe.

A párkapcsolati drámák, vonzások és választások közepette kibomló politikai események, az elválások és egymásra találások, a nyugatra szakadt keletiek útkeresése nagyon furcsa kis elegyet eredményeznek, amit élvezet olvasni. Schulze érdekes eszközt választott a könyvéhez (mást még nem olvastam tőle, nem tudom, máskor is így ír-e), szinte teljesen lecsupaszított párbeszédeket ír, olyan, mintha drámát vagy szövegkönyvet olvasnánk, alig vannak leírások, ráadásul a regény rendkívül rövid – két-három oldalas – fejezetekre, „jelenetekre” van felosztva. Ezzel alaposan el is távolít minket a szereplőitől, egyikük sem kerül közel hozzánk, kívülállóként szemléljük útkeresésüket.

Ami a könyv legnagyobb erénye, az a hangulata. Én nagyon gyerek voltam még a határnyitás idején, semmire nem emlékszem a politikai eseményekből, a közhangulatból, de nagyon is jól emlékszem a nyolcvanas évek végének és a kilencvenesek elejének balatoni nyaraira, arra a hangulatra, azokra az ízekre, hangokra, szagokra, az endékás trabik kipufogógőzére, a mustáros virslire, a termoszos kávék illatára a strandon, a kempingekből tömegével tóduló németekre. Ez mind-mind tapinthatóan benne van a könyvben, olvasás közben szinte ott érezzük magunkat ’89 nyarán, a Balaton partján.

Nagyon könnyen olvasható, egy este alatt simán kivégezhető kis könyv, aki vágyik egy kis múltidézésre, annak bátran ajánlom, élvezetes, könnyen emészthető történettel, a felszín alatt megbúvó komoly gondolatokkal, mondanivalóval. Amivel viszont csak akkor kell foglalkoznunk, ha akarunk. Ha nem, élvezhetjük egyszerűen egy utazás történeteként is.

Kiadó: Európa

Fordította: Nádori Lídia

 

Böszörményi Gyula: Rémálom Könyvek

Képzeljünk el egy olyan alternatív világot, ahol az emberek tizenhat éves korukban magukba fogadnak egy démont, aki attól kezdve bennük él, irányítja az érzéseiket, átalakítja őket. Démont magunkba fogadni kötelező, de válogathatunk. Vannak különböző démontörzsek, lehet alkesz-, hernyó-, sargatanas- vagy asmo-démonunk, és még számtalan fajta. Mindnek megvan a maga „jó” tulajdonsága, de mind kér érte valamit cserébe. Az asmo démon például vásárlásmániát olt a lányokba, akik aztán plázákban élik le az életüket és hajszolják a pénzért megvehető szépséget, boldogságot. A lill démon igéző nőt csinál a legrondább lányból is, cserébe viszont élethosszig tartó szorongást ad. A sargatanas démon erőt ad, félelmetes kinézetet és izomhegyeket, de elszívja a fiúk agyát. A tizenévesek a démonoltás lázában égnek, a sztárok egy-egy démontörzset reklámoznak, ki-ki magába fogad próbaképp egy-két démont, aztán lecseréli, de a végleges választást senki nem kerülheti el.

Vannak azonban, akik lázadoznak az előre kiszabott út ellen, mint a tizenéves Lilith, aki anyja halála után az alkesz démon fogságából szabadulni képtelen apjával él egy budai panelben. Mikor a szomszéd gyilkosság áldozata lesz, Lilith élete fenekestül felfordul, jelekre lel, melyekből arra következtet, hogy anyja mégsem halt meg, társaitól egyre jobban elszigetelődik, ám hirtelen barátkozni kezd vele egy ködgrufti lány, aki a démonok ellen küzdő csoporthoz tartozik. Lilith előtt feltárul egy új világ lehetősége, egy olyan világé, ahol önmaga maradhat, ahol nem irányítják démonok, ahol felveszi velük a küzdelmet, és ahol társakra lel.

A sorozat első, 9…8…7… című kötetében megismerjük Lilith-et és ezt a démonok, ködgruftik, gruftik által benépesített Budapestet. Hogy hogy kerültek démonok a városunkba, az csak a későbbi kötetekben derül ki, de nem is érdekes, annyira jól működő, kompakt világot tár elénk Böszörményi Gyula, hogy nem hiányzik semmilyen magyarázat hozzá. Ifjúsági fantasy-sorozatokkal manapság Dunát lehetne rekeszteni, épp ezért nagy öröm, amikor az ember kezébe ilyen kiemelkedő darabok kerülnek. A könyv eleje egy pillanat alatt beszippant, és aztán nem enged, még viszonylag felnőtt fejjel sem. A történet még csak alakul, amikor már nyakig benne vagyunk a démonok uralta „alternatív” valóságban, és nagyon nem nehéz belehelyezkednünk, talán mert annyira nem is különbözik a mi világunktól. Veszélyes fegyver az allegória, könnyen beletörhet a legjobb szerzők bicskája is, de Böszörményi nagyon profin bánik vele. Épp annyi áthallás van a könyvben, amennyi ahhoz kell, hogy „lássuk” magunk körül a valóságos démonainkat, de nem esik túlzásba. Ez nagyrészt megmarad a folytatásokban is, bár egy-két helyen picit azért rezeg a léc, de erről majd később.

Mindamellett, hogy egy komplex, a miénkre hasonlító világot kapunk, izgalmas, pörgős történetet olvashatunk a Rémálom Könyvek első részében. Lilith, miután megtudja, hogy édesanyja valóban él, ám kísérlete, hogy megtalálja, kudarccal végződik, és akiben a legjobban bízik, az is elárulja, csatlakozik a gruftikhoz, akik profi démonvadászt képeznek belőle, ám hibát követ el, amiért súlyos árat fizet. A könyv igazi különlegessége a befejezése, ami két verzióban íródott, és az olvasók szavazata döntötte el, hogy a második kötet melyik „utat” követi. Mivel egyben olvastam a trilógiát, nem volt probléma, mert rögtön megnézhettem, de ha ezt a megjelenéskor kapom meg, frászt kaptam volna, hogy nem tudom, most akkor mi is van… Egyébként jópofa dolog, és kíváncsi lennék, hogy ha a „másik” befejezés a nyerő, akkor vajon hogy hozta volna vissza a történetbe  a démonokat az író.

Mivel a trilógiáról egyben írok, innentől kezdve óhatatlanul lesz néhány spoiler, aki szeretné ezután elolvasni, és semmit nem akar megtudni az első rész történéseiről, az inkább ne olvassa tovább, hanem vegye kézbe a könyvet, mert érdemes!

Írni csak pontosan, szépen...

Időnként a legtöbb blogger fejében felmerül a gondolat, hogy meg kéne osztania a többiekkel saját tapasztalatait a blogolásról. Születtek erről érdekes és jó írások is, meg persze kevésbé jók is, amikből megtudhattuk, hogyan kell/érdemes blogolni, ha azt akarod, hogy olvasott, sikeres, népszerű legyél, ennek ellenére én továbbra is úgy vélem, a blogolásban épp az a szép, hogy az ember úgy csinálja ahogy akarja. Az internet egy szabad felület, a blogszolgáltatók is ingyenesek, senki nem köti meg a kezünket, senki nem fizet azért, hogy olyanok legyünk, amilyenek nem akarunk lenni, mindenki azt és úgy ír, amit és ahogy akar. Nyilván, ha valaki karriert akar csinálni, be akar kerülni online folyóiratokhoz, akkor meg kell felelnie bizonyos követelményeknek, el kell sajátítania egy olyan nyelvezetet, amit eladhat, de aki csak a saját kedvéért ír blogot, az tényleg szabadon írhat amit csak akar. Mivel énblogot nem, csak tematikus blogot írok, nyilván erről tudok inkább nyilatkozni. A könyves blogolásnak szerintem nincsenek szabályai. Azt olvasol, amit akarsz, azt írsz róla, amit akarsz, úgy fogalmazod meg, ahogy akarod. A tapasztalat azt mutatja, hogy a neten úgyis nagyjából minden megtalálja a maga közönségét.

Egyetlen dolog van, ami miatt rendszeresen kinyílik a bicska  a zsebemben, és amire tényleg szeretném felhívni minden blogolásra vetemedő ember figyelmét, ez pedig a helyesírás! Könyörgöm, legalább próbáljátok meg! Nem annyira nehéz, még ha nem is tud mindenki helyesen írni. A szövegszerkesztők helyesírás ellenőrző programja azért elég sok mindent kiszűr, bár nem száz százalékos, de például a freeblog bejegyzésszerkesztőjében is van helyesírás ellenőrzés (a többi blogszolgáltatót nem ismerem). Ha azt látjátok, hogy a szerkesztő valami furcsa oknál fogva pirossal aláhúzza a szavakat, legalább gondolkodjatok el azon, hogy miért. Apróság, tudom, és nyilván a saját véleményünk kifejezésének szent célja mellett sokak szemében eltörpül, hogy olyan prózai és unalmas dolgokra figyeljen, mint a helyesírás, de szerintem igenis nagyon fontos, hogy odafigyeljünk a nyelvünkre, és mindenkinek, aki nyilvános írásra adja a fejét, legalább meg kéne próbálkoznia vele.

Persze senki sem szent, és mint mindenki, én is szoktam hibákat véteni, háborgásom nem is ennek szól, hanem a hibáktól, elütésektől hemzsegő bejegyzéseknek, amik esetében még csak kísérletet sem látok a helyes írásra. Persze az is a történethez tartozik, hogy messze nem csak a bloggerekre jellemző a dolog, a legnagyobb hírportálok, online folyóiratok is vétenek rendkívül amatőr hibákat, ott viszont már az egyébként fizetett szerkesztőt kéne jól nyakonvágni. Természetesen senkit nem akarok megbántani ezzel, és remélem, senki nem veszi személyeskedésnek, csak ma reggel kicsit sok olyan bejegyzést, cikket, kritikát olvastam, amiben túl sok hiba volt, és ettől kissé elborult bennem a boci…

Orhan Pamuk: Az új élet

„Egy napon elolvastam egy könyvet, és ettől az egész életem megváltozott. …láttam a másik életre nyíló ajtó küszöbénél kiszivárgó fényt; láttam mindent, amit már ismertem, és mindent, amit még nem… Mindaz, amit addig tanultam, minden, amiben addig hittem, megszűnt érték lenni… de azért csak folytattam az olvasást, mert minél inkább előrehaladtam a könyvben, annál jobban megértettem, hogy olyan útra tévedtem, ahonnan nem lehet visszafordulni.”

Így kezdődik a huszonéves egyetemista, Oszman évekig tartó utazása, keresése, mely átvezet fél Törökországon, át hiteken, ideológiákon, szerelmeken, olykor úgy érezzük, keresztül az időn. Egy könyvvel. A titokzatos könyvről nem tudni, ki írta, az olvasó azt sem tudja, mi áll benne, de mindenkinek, aki elolvassa, megváltoztatja az életét. Egész addigi gondolkodásuk átalakul és elindulnak megkeresni valamit… Hogy mit, az örök rejtély marad. Az utat az új élet felé, az élet értelmét, egyfajta megvilágosodást, vagy egyszerűen a szerelmet? Oszman életében a könyv elválaszthatatlanul összeforr a szerelemmel, Dzsánánnal, aki kezébe adta azt, és aki, miként a könyv, rabul ejtette. A lány elvesztett szerelmét, Mehmetet keresi, Oszman a lányt követi és együtt keresnek egy magasabb célt, egy emberibb létezést.

Útra kelnek át Törökországon, buszról buszra szállva, átélnek baleseteket, látnak számos halált és megélnek „halálközeli élményeket”, identitást váltanak, városról városra keresik Mehmetet, mígnem eljutnak a fiú apjához, és ott találnak valami egészen mást. A titokzatos könyv kaput nyit egy új, élhetőbb, szebb, tisztább, emberibb világra, egy világra, amely nem csak embertelen rohanásból, kiüresedésből, kötöttségekből, kötelességekből áll. Ezzel a világgal veszi fel a harcot Mehmet apja, a tradíciók elvakult híve, és földalatti mozgalma. Üldözik a könyv olvasóit, követőit, orgyilkosságoktól sem riadva vissza, mígnem eljutnak az íróhoz. Mert eljutnak, efelől csepp kétségünk sem lehet, mint ahogy Oszmannak sincs. Mert ami jó, haladó, változást szorgalmazó, azt mindig üldözik, és mindig megtalálják. Ám a könyv szellemiségét, az elültetett gondolatokat kiirtani nem tudják, mindig lesz, aki emlékezzen rájuk, aki továbbadja őket.

Pamuk könyve utazásra hív nem csak keresztül Törökországon, Oszman nyomában, hanem a saját tudatunk mélyére is. Előhív emlékeket könyvekről, tudatformáló könyvekről, gondolatokat olvasásról, szabadságról, tradíciók és változások viszonyáról, ideológiákról. Nem könnyű olvasmány, a cselekmény eltörpül (sokszor úgy érezzük, nincs is…) a folyamatos filozofálás mellett, helyet kap itt a mágikus realizmus és a posztmodern éppúgy, mint az egzisztencializmus, de érdemes végigolvasni, mert gyönyörű. És mert még ma sem lehet eleget írni a gondolkodás, a szellem felszabadító erejéről, arról, hogy létezhet egy másféle élet, egy másféle gondolkodásmód végletesen elanyagiasodott és szellemileg elsatnyult világunk mellett, és hogy ezt csak úgy érhetjük el, ha megteremtjük magunknak, magunkban. Mert a világot megváltoztatni nem tudjuk, de magunkat megváltoztathatjuk.

Apró szépséghiba a fent leírtak mellett, hogy a könyv hemzseg a politikai áthallásoktól, ami nem csoda, hisz török író, méghozzá politikailag üldözött török író műve, de meglennénk nélkülük. Persze Pamuk elég intelligens ahhoz, hogy a könyvben megjelenő tradicionalizmust  is elgondolkodtatóan írja le, kérdésfeltevései, hogy mi az érték a mai világban, és mik azok a hagyományos értékek, amiket a megújulás mellett is meg kell őrizni, amikhez vissza kell térni, aktuálisabbak, mint valaha, és nem csak Törökországban, hanem a „nyugati” társadalmakban is.

Engem nagyon megfogott a könyv, nagyon szép, nagyon lírai, és nagyon elgondolkodtató alkotás. Érdemes elolvasni és aztán szép lassan emészteni magunkban, de aki izgalmas cselekményt, eleje-közepe-vége történetet keres, és fenntartásai vannak a végenincs és látszólag sehova sem vezető filozofálással kapcsolatban, annak nem ajánlom. Mindenki másnak viszont igen.

Kiadó: Ulpius

Fordította: Takács M. József

Sóvári Mónika: Szerelmem, Sanghaj

Számtalan, apró árnyalatokban különböző módja van annak, hogy a számunkra idegent, a „máshol”-t elmesélje valaki. A legszemélytelenebb, fényképekkel és térképekkel telipakolt, látnivalókat soroló útikönyv és a szubjektív, „ezt láttam és így éltem át” hangulatait mesélő útinapló végletei között annyi lehetőség van – szinte ahány idegen világokra kíváncsi olvasó. A legnehezebb útra mégis az a mesélő tér, akinek a legfontosabb mondanivalója az a személyes, szinte intim folyamat, ahogyan az utazás átformálja őt magát.

Sajátos tükör-helyzet ez: ahogyan az érkező lassan elfogadja az idegen szagok, zajok, az ismeretlen szokások és tabuk számára addig akár elképzelhetetlenül idegen világát, a tükörből nézve a világ fogadja el a más értékrendet, érintkezési normákat a „bőrén hordozó” idegent. Végül az utazó „belelép a tükörbe”, s miközben otthonra lel az idegenben, egyben önmagára is rátalál – a más életrendű világ „megtanulása közben” önmagáról tanul a legtöbbet. Sóvári Mónika így „tanulta meg” Sanghajt, így szeretett bele a városba, és amilyen szerencsések vagyunk, leírta nekünk ezt: a legnehezebb utat, önmagához.

Manapság nem így tanulunk utazni. Lopott időket, párheteket töltünk idegenben, gyakorlott utazók rutint fejlesztenek a „mit nézzünk meg és mit ne” dilemmájára, a szokatlan kezelésére, a másmilyenre csak szinte mint panorámaképre pillant az ember, persze nem is tehet mást: pihenni jött, az otthont kipihenni. A drámaian másmilyet, legyen az gesztus, helyi norma, vagy akár étel, ital, csak kiskanállal, óvatosan adagolva javallt fogyasztani, érteni a másmilyen életet úgyis képtelenség, akárcsak egy annyira különböző nyelvet mint a kínai. Így utazunk, mert erre van idő – ezért volt annyira üdítő legalább olvasni erről a másféle utazásról.

A régiek utaztak úgy, ahogyan Mónika: ez volt az utazás igazi értelme, hogy út közben ismerd meg a miliőt, ahol jársz, és ismerd meg önmagad. S ezt a megismert önmagad hozd aztán haza. Két elválaszthatatlanul összefonódó rétege van ennek a könyvnek. Belepillanthatunk a kötet által Sanghaj hétköznapjaiba, olyasvalaki szemén át, aki túlléppett a „kolónia” határain, aki kínaiul tanult, hogy értse maga körül a beszédet, aki valóban belekóstolt az ottani életbe, empátiával, mégis kritikusan. Az író kíváncsi, tágra nyitott szemmel figyel, és szelíd, de szókimondó stílusban rakja elénk, amit észrevesz Sanghajból. Lehet, hogy egy sinológusnak felszínes lesz amit leír a kínai kultúráról, de olyasmit ír le az ottani hétköznapokról, mégpedig életszagú, élvezetes epizódokban, amit a tudós nem. A saját tapasztalatot használja mindvégig bázisnak, és ez süt a lapokról. Másfelől viszont az itthon maradtak, az egykori otthon, a család történetei, és főleg az erős jellemű édesapa emléke tör fel újra meg újra a szerzőből, amikor az élet ilyen-olyan helyzetekkel kínálja Sanghajban. Az eltávolodás térben és időben nemcsak sebeket gyógyít, nemcsak elmaszatol, kiemeli azt is, ami maradandó. A nyersen kimondott bölcs szavak távolság ide vagy oda, velünk maradnak, egyszerűen azért, mert működnek. Ha van kritikám a könyvvel kapcsolatban, leginkább ez: bár még többször juthatott volna szóhoz az apa!

Minden igazi utazás gyógyulás, a szó legteljesebb értelmében. Én olvasni (egyebek közt) ezért szeretek – mert a jó olvasmánynak gyógyító ereje van. Hálás vagyok a sorsnak, hogy elémsodorta ezt a könyvet, remélem, sokan megveszik és sokan lelnek majd örömet benne. Szívesen ajánlom mindannyiótoknak.

Korábbi kommentek:

Julian Barnes: Anglia, Anglia

Azt hiszem, Julian Barnes a legcinikusabb brit írók közé tartozik. Anglia, Anglia című regényét az a fajta nagyon angol, nagyon groteszk, nagyon intellektuális humor hatja át, amit annyira szeretek például az angol Office sorozatban. Ez nem a sírva röhögős humor, sokkal inkább a röhögve sírós. Elképesztő görbe tükröt tart elénk és ebben a görbe tükörben mindennapi működésünk, emberi kapcsolataink, társadalmaink egyaránt megkapják a magukét. És sajnos amit látunk, az legtöbbször telibe talál, és alaposan elgondolkodtat.

Anglia, Anglia egy sziget Nagy-Britannia és Franciaország között, ahol Sir Jack Pitman, a multimilliárdos befektető megvalósítja a maga „Anglia-szabadidőközpontját”. Sir Jack az üzletemberek azon típusát képviseli, akik már mindent elértek, amit csak lehetséges, sőt, többet is, és egy utolsó nagy művel akarják megkoronázni munkásságukat. S mi lehet nagyobb „mű” egy külföldi származású ám magát a végletekig angolnak tartó sznob számára, mint megvenni magát Angliát? Persze ez nem megy csak úgy, hát találni kell néhány kerülőutat. Sir Jack egy témaparkot épít a megvásárolt szigeten, amolyan Jurassic Park-módra. Élménypark, valódi látványosságokkal, „nem spórolunk semmin”. Felépíti Anglia mását, ám nem a turisták által ellepett, rohanó, kisszerű Angliát, hanem azt az „Angliát”, ami a világon az emberek tudatában él. Világméretű közvéleménykutatást szervez, hogy megtudja, mit gondolnak az emberek Angliáról és az angolokról, és az „ötven legtipikusabb angol dolog” minden píárszempontból nem káros tételét megvalósítja a szigetén.

Így a szigetre kerül a Big Ben mása, a Manchester United, Dover fehér sziklái, a pubok, a londoni taxik és a piros buszok, a Harrods, Robin Hood és a sherwoodi erdő, Shakespeare és Ladi Di sírja, a Timest ezentúl a szigeten adják ki, és a királyi családot is sikerül átköltöztetni a Buckingham-palota másába. Anglia, Anglia rövid időn belül angolabb lesz az igazi (Ó-)Angliánál. Annyira igazi, hogy hamarosan már a benne szereplők sem tudják, hogy valójában szerepet játszanak-e vagy sem. A csempészek valóban csempészni kezdenek, Robin Hood pedig elkezd fosztogatni. Anglia, Anglia önálló életre kel, a bombabiztos gazdasági elveken működő szórakoztató park valóban önálló társadalommá válik, ráadásul elszakadva az anyaországtól, elismerteti magát önálló államként. Ezzel párhuzamosan az „igazi” Anglia lekerül a térképről, elhagyatott, hanyatló állammá válik, lakói elhagyják, gazdasága összeomlik.

Barnes vitriolos humorral ábrázolja korunkat, a minket körülvevő világot, ahol minden eladó, semmi sem szent, és a marketing irányít mindent. Nyilván sarkít, de olyan elképzelhetetlen, hogy valaki vegyen egy szigetet és berendezzen rajta egy államot kicsiben? Ugye nem? Sir Jack mindent megvásárol, amit meg nem tud, azt zsarolással, vesztegetéssel, piszkos üzletekkel szerzi meg. Eladó itt a királyi család is, akiknek már nagyon elegük van a sok reprezentatív nyűgből, és egy előnyös szerződésért elköltöznek a szigetre, eladó az angol zászló és eladó a himnusz. És eladó az identitásunk. Barnes utópiájának fő kérdése épp ez, hogy mi is az identitás, mi határozza meg egy nemzet öntudatát. Anglia, Anglia világában az identitás az emlékezet által létrehozott konstrukció, és ha elvesszük egy embertől vagy akár egy nemzettől az emlékeit, a kapaszkodóit, a történelmét, szétesik. Az „igazi” Anglia, mint egy emlékezetkieséses ember elveszti önmagát, ahogy megfosztják jelképeitől, történelmétől, emlékeitől. Az „új” Anglia, Anglia pedig önálló történelmet alkot, egyre erősebb lesz, a másolat átlényegül eredetivé. Épp úgy, ahogy a könyvben szereplő bérfilozófus azt megjósolta.

Könyörtelen utópia lehetett volna ez a regény, nagyon jó az alapkoncepció, és Barnes humora, cinizmusa, kegyetlensége nagyon bátor, de a „szórakoztatópark” megépülése köré szőtt történet kidolgozatlansága, zavarossága eléggé lehúzza  a könyvet. A főszereplő, Martha nagyon jól kidolgozott karakternek indult, ám nem igazán sikerült kibontani. Feleslegesnek éreztem romantikus kapcsolatát a kollégájával, és még feleslegesebbnek a „gonosz” Sir Jack-et leleplező hadműveletet. Olcsó és szerintem a regényhez abszolút nem illő volt ez a szál, nem értem, miért írta bele Barnes. Így, a remek ötlet, a profin kidolgozott kis világ sajnos áldozatul esett egy gyenge lábakon álló történetnek, és egy szánalmas üzleti összeesküvésnek. Kár érte, ennél sokkal jobb könyv is lehetett volna, ha egy kicsit következetesebb az író.

Kiadó: Ulpius

Fordította: Gács Anna

Korábbi kommentek: