Catherynne M. Valente: Marija Morevna és a Halhatatlan

Egy tengert sose látott városban – a neve jelentését a lakói sem ismerik – áll egy hosszú, keskeny ház, egy hosszú, keskeny utca végén, ahol egy olvasó megilletődve bámulja a betűkkel teliákolt oldalakon kibomló mesék által tágra nyitott ablakot. Mindig erre vár, amikor borítók közé szorított betűk áradása ömli el – amikor tenger-mély ablakot nyit a mások álmainak könyörtelenségére, mindig olyat keres, amin kilát. Az életéből annak értelmére? A világra, minek színei legalább annyira a látó színei, mint a látványé? A varázslatra, mint gyerekkorában, mikor a szeme sarkával látott moccanó manókat próbálta végre a figyelme fókuszába nyűgözni? Az olvasó, ha nem vigyáz, és kinéz ezen az ablakon a tengeren túli királynő, Marija Morevna és a Halhatatlan Koscsej szerelmének történetére, az otthonosan ember-testmeleg Iván történetére, Baba Jaga, a boszorkány történetére, Zvonok, a házimanó történetére, Leningrád fullasztó ostromának históriájára – feloldódik a látványban. Ha nem vigyáz – és miért is tenné – úgy árad a mese felé, ahogyan a víz egyik pohárból a másikba.

A mese Marija Morevnáról szól, aki látta, hogy mennek férjhez a nővérei madárból változó ifjakhoz. Aztán eljön érte is a kérő: Koscsej Besszmertnij, az Élet cárja, s elrabolja a maga éjteli, véres világába. Marija játszmák és ármányok részese lesz. Koscsej nővére, a szíveket faló Baba Jaga állítja próbák elé, s részt kell vállaljon a háborúból Vij, a Halál cárjának folyvást gyarapodó, ezüsttel fröcskölt mellű serege ellen. Férjétől szerelme zálogaként a halálát rejtő tojást követeli – a halandó akarná kötözni így a halhatatlant. Mígnem egy nap egy vesztes csata után Marija sátrába nem téved Iván, a legkisebb fiú, hogy kettészakítsa a lány szívét, kétféle szerelembe. Aki ismeri az orosz népmesék hol embermagas, széltépte fűvel, hol embermagas, szélfútta hóval lepett sztyeppéit, az most biztosan csodálkozik – hogy nem egészen úgy szól a mese, ahogyan az emlékezet őrzi. Másféle éhség mesélteti ezt a mesét, a más kor – a miénk – másféleképpen meséltet, de ugyanarról a gyökérről növelve a mesefát.

Az olvasó persze maga sem tudja pontosan, mire éhes, de azt mindig észreveszi, ha valódi ízekkel etetik. Maga is iszogatná a vodkát, harapna a paprikából, érezné, ahogy az ecet s a vodka keveredik. A téli érzést a nyelvén, amikor savanyú és üvegben őrzött, megfőtt és páclébe áztatott nyarat ízlel, amely újjászületik a hóban. Ízlelné mindezt Koscsej, az Élet cárja kezéből – még ha tudja is, a kézből etetés előjoga Marija Morevnát illeti, a lányt, aki egy sokszor átnevezett tengerparti város - hol Petrográd, hol Leningrád - hosszú, keskeny utcájának végén álló hosszú, keskeny ház emeleti ablakában várja, hogy megjelenjen egy madár, átbucskázzon a fején, és feleségül vegye. Még ha tudja is az olvasó, jobb neki, hogy ezekkel az ízekkel csak cseppenként kínálja az élet. Hogy a háború mindig rosszul halad. Hogy az Élet mindent elemészt, és a Halál soha sem alszik, s olykor különös, szomorú némajátékot adnak elő, hogy lássák, győzött-e bármelyikük. Hogy aki csatlakozik a sereghez, annak előbb vagy utóbb minden barátja meghal. Hogy bármit tegyen, úgy fog élni, ahogyan bármelyik világban élne: nehezen és bánattal kísérve. Hogy szerelemben és háborúban végső soron egyedül az számít: ki uralkodik.

Három próbát kell kiállnia az olvasónak – még ha nem is Baba Jaga, a boszorkány próbáit. S ezek közül az első a mese nyelvi öröksége. A mítoszé. Amely ismétel, vargabetűkkel szövi a történetet. Komótos tempóban, mintha pásztortűz mellett ráérő időben mesélne. Fékezi a furdaló kíváncsiságot. És az ismétlés apró különbségeivel tanít. Catherynne M. Valente megtanulta ezt a nyelvet orosz-amerikai mostohaanyja, férje és annak családja meséiből. Még ha csavarja is az ismert mítoszok világát, még ha formálja is sajáttá: eldöntve, ki legyen, aki kiállja a próbákat; és azt is, a világunk keserve hogyan-miként ízelje át a mesét. Ez a könyv önmagában teljes olvasat, de minden ízét csak akkor bontja ki, ha az olvasó nem rest, és utána olvas Baba Jagának, ha kézbe veszi az orosz népmeséket, Puskint: a Szaltán cárt, a Ruszlán és Ludmillát, és Anna Ahmatova fájdalmas, szeretetteli sóhaj-verseit. Akkor tanít csak igazán: a különbségeivel.

Ki kell állja az olvasó a horrort. Ez a második próba, mert ez a mese nem szépeleg. Olykor szinte fáj tovább olvasni: a mélyen zenei mondatok ölében lüktető fájdalom beleharap az olvasóba, ahogy az éhezés harapja le a húst a csontról – és megérzi ezt az is, aki soha nem éhezett. Megérzi az olvasó, mit is jelent: hogy senki sem ugyanaz, mint a háború előtt. Akkor is, ha csak televízióban látott háborút – élő közvetítést, összefoglalókat, mint egy sporteseményről; mondhatni szerkesztett borzalmat. Nagyon sokan próbálták már több-kevesebb sikerrel átadni ezt a szerencséseknek, hogy értékelhessék a maguk szerencséjét, és hogy felébredjen bennük a részvét – a majdnem-részvétel. S itt e könyv, a maga furcsa határeseti állapotában, a szerző által nem kevés iróniával „mythpunknak” nevezett műfaj regénye – amely messze túlmutat akármilyen műfajiságon, s amelynek ez majdnem sikerül.

S végül ki kell állja az olvasó, hogy elé rakják a „mitikus lénybe szeretés” urban-fantasy mintáiban manapság szinte kötelező szerelmi háromszögét. Ki kell állja, mit jelent: hogy senki sem ugyanaz, mint a szerelem előtt. Ezt a legkönnyebb kiállni, mert ez nem vattázott tini-horrorba csomagolt lányregény, nem divat-disztópia. Sőt, mindegyik fekete kendős-szoknyás nagyanyja lehetne, mert szemernyit sem hazudik. Mintha ebből a kíméletlen tollal rajzolt hálóból lemintázható lenne az összes manapság megjelent „Kajámba szerettem – kaja létemre felfalómba szerettem” történetekbe rejtett hiba, a kattanás, ami azokat hitelteleníti. Hiszen alig is van olyan fullasztóan önző gesztus, mint a másik bírásának vágya! A kultúráink egyik legbájosabb erőfeszítése, hogy keretet adva neki, kordában tartsa: beleszelídítse a házasságba. Szerződésbe úgymond, amit már meg lehet szegni, kimondott szóba, amit el lehet hazudni. A szokásos szerelmi háromszögek választás-magva: választani kell az emésztő szenvedély, a héja-nász és a bizalomba burkoló, megtartó gyengéd szeretet közt. Jaj annak, aki tud választani, és jaj annak, aki nem – ha a legmorbidabb irodalmi párhuzamot keresem, például a Coelho-féle 11 perc ugyanerről szeretne szólni. Csak annak a könyvnek nem sikerül. Mert az nem meri látni, hogy a megtartó szeretet lehet a terror emberéé is, és hogy létezik démoni hűség és alázat.

Olyan ez a könyv, mint a Koscsej halálát rejtő tojás, mint a legtitkosabb, bezárt szoba. Fel kell törni, hogy aztán lássuk, hiába: maga egészül a belerejtett titokká. Bármikor újra fogalmazhatóan, de titok-voltát le sohase vetve. A titok: az öröklét. Az olvasó azt üzeni nektek: legyetek olvasók! Ha megfejtői soha is – legalább e titok olvasói. Olvassátok és okuljatok! 

Kiadó: Ad Astra

Fordította: Kleinheincz Csilla

 

Tizenegy perc - Thália Színház, 2012. május 2.

Paulo Coelho 2003-ban megjelent Tizenegy perc című regénye egy brazil prostituált története, melynek során a fiatal, szeretni képtelen, saját maga elől (is) menekülő lány a svájci örömlány-iparba leszállva talál rá „belső fényére” és tanulja meg közel engedni magához azt, aki akár a szerelme is lehet. Mindez a Coelho-tól megszokott ezoterikus felhanggal és rengeteg konyhabölcsességgel. A regény megjelenése óta számtalan kiadást megért a világ számos nyelvén, és a rajongók körében töretlen népszerűségnek örvend.

Nem tagadom, én magam nem tartozom közéjük. Olvastam, bizonyos részeit értékeltem, de nem volt rám óriási hatással – ráadásul az azóta eltelt évek során a Coelho-olvasó énemet úgy hiszem, magam mögött hagytam, ma már inkább csak fanyalgással nézek a brazil „mester” műveire. Amikor először hallottam a Thália Színház Tizenegy perc című előadásáról, első reakcióm a hitetlenkedés volt: Coelho-t színpadra állítani minimum nagy bátorság (de a színház honlapján olvasható „istenkísértés” sem túlzás). Viszont a Tizenegy perc története van annyira érdekes és rejt magában annyi lehetőséget, hogy kellőképpen okos és bátor adaptálással valami nagyon érdekes is lehessen belőle.

Maria, a fiatal brazil lány egy poros kisvárosból indul el a nagy ismeretlen felé – egy jólöltözött svájci bártulajdonos és egy bártáncosi szerződés kíséretében. Maria maga sem tudja, mit akar, csupán azt, hogy mit nem: beposhadni a poros kisvárosban, miként az anyja, a barátnői, az ismerősei. Ő mást akar, megmutatni, hogy ő valaki, megvalósítani az álmait – még ha nem is tudja, mik azok. Menekül a szerelem elől, mely gyerekkora óta csupán csalódásokat hozott; ám menekülne a magánya elől is – ha tudna. Svájcba érve a nagybetűs Álomról kiderül, hogy nem egészen az, aminek látszik: a bér tizedannyi, mint ígérték, egész nap táncolni kell, a kollégák ellenségesek. Maria természetszerűen süllyed bele a prostitúció mocsarába, miként számtalan „bártáncosi” munkára a csillogó-villogó Nyugat-Európába érkező lány.

Ő mégis más. Más, mert neki a szex egyfajta út önmagához – igen, nyugodtan Coelho szemére lehet vetni, hogy idealizálja a prostitúciót, és Maria alakjában egyfajta groteszk példát állít a nők elé; de mivel nem a könyvről írok, ezt a vonalat hagyjuk, maradjunk a  színdarabnál. Ami a lehetőségekhez képest a legtöbbet kihozza ebből az alapanyagból – se többet, se kevesebbet. Ügyesen kikerüli a csapdákat, és csak felületesen érinti az ezoterikus mondanivalót, azonban nem tud teljesen felülemelkedni az alapanyag korlátain; nem megy mélyebbre, mint a regény, nem mond többet, pedig tehetné.

Ellenben rendkívül ötletesen és ízlésesen veszi a buktatókat: ez a regény tele van nyílt szexualitással, ráadásul a történet szempontjából is elhagyhatatlan szado-mazo jelenetek szerepelnek benne – nem gondoltam, hogy ezt ilyen jól megoldják színpadon. A tér adottságait egészen remekül használják: a forgószínpad lehetőséget ad a folyamatos díszletváltásokra; a két felhúzott vetítővászon-paraván pedig nem csak az időnkénti filmbejátszásokat teszi lehetővé, de változatos árnyjátékokra is használható. Mindkét funkció kulcsszerephez jut: a filmbejátszásokkal ötletesen jeleníthető meg Maria magánya a zsúfolt svájci városban; míg az árnyjátékokkal ügyesen megoldható a nyílt szexualitás színpadi ábrázolása – anélkül, hogy ízléstelenné válna.

A színpadra alkalmazás és a rendezés erényei ellenére ez a darab leginkább a Mariát játszó színésznő vállán nyugszik. Gubás Gabi egészen meglepő teljesítményt nyújt: bátor alakítás az övé, testileg és lelkileg is levetkőzik, és fájdalmasan őszintén alakítja ezt a lányt, akinek a teljes önmagából kivetkőzés és megaláztatás kell ahhoz, hogy érezni tudjon, és elfogadja a szeretetet. Mégis távol marad – tán mert a regénybeli Maria is távol marad tőlünk, folyamatos önreflexióival (ott napló, itt a filmbejátszásokat kísérő narráció) is arra sarkall, hogy kívülről nézzük, hisz ő is „kívülről” nézi önmagát. Még a kosztümje is ezt erősíti: a „prostiegyenruha” semmiben sem különbözik a többiekétől, a fölé kapott hosszú fekete kabát pedig épp Maria rejtőzködését jelképezi – csupán a darab elején és végén látjuk őt pár percig a saját ruhájában, ami közte van, az csak szerep.

Gubás Gabi mellett a két férfi főszereplő – Haumann Máté szadista üzletembere és Száraz Dénes szerelmes festője – halványabbak, ám ez esetben ezt nem róhatjuk fel nekik: szerepük mindössze annyi, hogy Mariát közelebb segítsék önmagához. A bárbeli rivális-barátnő Nyah szerepében Földes Eszter táncol és énekel mindent beleadva, amit a szerep lehetővé tesz; a könyvtáros Birgitte szerepében pedig Sztárek Andrea komédiázik – övé az egyik legjobb szerep, tán ő az egyetlen, akit a mindenki elől elzárkózó Maria közel enged, egyfajta anya-barátnő-pszichológus karakter, ráadásul a humoros felszín mögül kicsendülő dráma különös ellenpontot ad Maria „drámájának”.

Korrekt és igazán szórakoztató előadás ez, az alkotók bátran és okosan nyúltak az alapanyaghoz – kár, hogy nem tudták annak minden gyengeségét levetkőzni. A színészek remek játéka és a friss felfogás az, ami miatt érdemes megnézni – és ha akarjuk, akár el is gondolkodhatunk a kérdésfeltevésein, Coelho-val, vagy (inkább) nélküle.

Karinthy Frigyes: Így írtok ti - Külföldi próza, külföldi dráma

Köztudott, hogy Karinthy állandó pénzgondjai közepette hajszolta a munkát – gyakran vállalva olyasmit is, amihez voltaképp nem konyított. A külhoni irodalmak kincseiből válogatott műfordításait – a Micimackót is, amely a magyar címét épp Karinthy Emília után „nyerte” – rendre Mici nővére nyersfordításaiból formálta ki, leggyakrabban elképesztő tempóban; szinte csoda, hogy ennyire ihletetten. Persze segítette ebben, hogy jól ismerte az átültetett művek irodalmi környezetét – hisz író létére kora tán legszenvedélyesebb olvasója is. Elképzelni se tudom, hogy lelt időt hajszolt életmódja mellett az olvasásra, de az irodalmi paródiáiból egy alapos, figyelmes olvasó személyisége is kirajzolódik. A meglehetősen vagabund életmód mellett hallatlan szakmai igényesség jellemezte munkáit, a mindenféle élethelyzetben, rohanvást papírra vetett vélemények, recenziók, krokik és paródiák kazlában nemigen akad helyesbítésre szoruló, mai szemmel vállalhatatlan elem – legalábbis nem lelünk ilyet, ha kézbe vesszük az Így írtok ti külföldi prózának és drámának szentelt kötetét.

A parodizáltak névsora mai szemmel nézve igen vegyes. Természetesen akadnak illusztris „vendégek” a listán: Dickens, Oscar Wilde, Emile Zola, Defoe; vagy a drámaírók közül Shakespeare, Ibsen, G. B. Shaw, és Pirandello. Vannak, akiket nem elsősorban az itt bemutatott „oldalukról” ismerünk ma, mint például William Somerset Maugham. Vannak a kihagyhatatlan „iparosok”, mint Arthur Conan Doyle, vagy Verne, s olyanok is, kik alaposan megkopott egykori dicsfényük árnyékában azért még a köztudatban vannak, mint például Edgar Wallace, H. G. Wells, Sinclair Lewis – de hogy kicsoda például Arcübasev, azt szerintem e gyűjtemény nélkül nemigen akarná tudni senki – holott a kor egyik zajos sikerét szállító botrányszerzője. Szanin című művét bírói határozattal vonatták vissza a kiadóval s tették ezáltal a pult alól terjedő, kívánatos tiltott gyümölccsé… A mellesleg igen hullámzó színvonalú könyv kegyetlen tükröt kap Karinthy által, kegyetlen és meglepően kevéssé „görbe” tükröt – itt alig kell tovább sarkítani az írói valőrt, hogy önmagát tegye nevetségessé.

Meglehetősen széles eszköztárral operál hát az író, amikor a kiszemelt áldozatait tollhegyre tűzi; hiszen legtöbbjére a kifigurázottak mesélés-módja, írói modora képezi a paródiák alapját – s e modor felvétele és játékos „önvetkőztetése” közben mintegy magától tárul fel valódi sűrűségében-hígságában az ábrázolt tartalom. Ahogy Verne 80 nap alatti földkerülése kap görbe távlatot A Csömöri úttól egészen a Filatori-gátig paródiájában, az tanítanivaló. Mint ahogy példaszerű a teljesen más eszköztár használata Wells világtörténetének megsemmisítő erejű „körömvonalra írható” változatában. Karinthy asszociációs képessége elképesztő. A szerzőkre jellemző jegyek, kiforgatott „embléma-mondatok” mindig helyénvaló módon illeszkednek a szövegbe – és mindig humorforrásként. S a névadásai (például Rézverő fia Mór: a visszafelé-darabok Otellója) kegyetlen pontossággal találják meg az asszociálható együtthangzást; a kedvencem sajnos nem ebbe a kötetbe került: Raszkolnyikov, aki Rosszkornyifog…

S nagyon gyakran többfenekűek a paródiák. Aktuálpolitikai ügyek, közéleti események, botrányok és divatok kapják meg a magukét oldalvágólag. S van, hogy a görbe tükör valójában nem az eredeti szerző modoráé, nem a darabé: A King Press, Shakespeare hátrahagyott és most felfedezett műve legkevésbé fontos rétege a Lear-paródia – a vitriolt a szerző az aktuálpolitikai utalásaiba, Apponyi Albert, gróf Andrássy Gyula, Bokányi Dezső darabba illesztésével az elszerencsétlenkedett „királyság-visszaállítás” tömör összefoglalásába csöpögteti. A Hat szerep keres egy szerzőt, avagy: Hat szerző keres egy témát, avagy: Hat néző keres egy értelmet, avagy: Hat színigazgató keres egy slágert, csak én nem keresek az egészen semmit című Pirandello-paródia voltaképp az egész modern színi megújulás (valahol a saját, a Karinthy-drámák) valőrjének is tömör összefoglalása: …Mindig így van ez, mikor nem rendes szerzőtől játszanak darabot – panaszolja a Második Takarítónő, panaszolja (voltaképp) Karinthy, annyi szertehullás, „nem rendes szerző” korának gyermeke. Aki azért mindezen végül is elég jól keresett – még ha képtelen volt is a maga és családja szertelen életmódját finanszírozni, akármilyen jó keresetből.

Szeretem ezt az életműkiadást. Szurkolok neki, hogy annyi mostoha sorsú elődje után beteljesüljön, az utolsó kiadásra szánt kötettel. Még akkor is, ha tudom, mindmáig kerülnek elő a könnyű kézzel szórt kéziratokból, szövegvariációkból a kor mindenféle, fizetőképes sajtótermékébe, mindenféle álnév alatt szerkesztett szövegek. Hogy az életmű – amelyhez képest Augiász istállója rendezett, meghitt és otthonos zugocska – talán soha nem lesz teljes; következésképpen soha nem lehet összegyűjteni: Karinthy esetében az utolsó kötet soha nem lesz az utolsó. Talán ez az író utolsó tréfája, velünk és nekünk.

Kiadó: Kossuth

Sofi Oksanen: Baby Jane

Sofi Oksanen első magyarul megjelent regényével, a két évvel ezelőtt botránykönyvként beharangozott Tisztogatással egy csapásra megnyerte magának a hazai olvasókat – éppúgy, ahogy világszerte mindenhol. Tavaly a Sztálin teheneivel megismételte ezt a kirobbanó sikert, és egyenesen a tabudöntögető kortárs irodalmat kedvelők egyik legnagyobb kedvencévé lett. Én eddig tudatosan kerültem a könyveit, több okból: egyfelől mindkét regény témája zsigerileg taszított; másfelől féltem – ahogy mindig félek az ilyen túlságosan is lemeztelenítő, tabutémákat boncolgató, oly’ gyakran hatásvadász könyvektől.

Az idei Könyvfesztiválra megjelentetett Baby Jane azonban figyelemfelkeltő borítójával és kényes, fájdalmas, még az eddigieknél is bátrabb témaválasztásával csak nem hagyott nyugodni – így hát előítéleteim (és, mondhatni, jobb meggyőződésem…) ellenére muszáj volt elolvasnom. Félelmeim nem voltak teljesen alaptalanok: ugyan a hatásvadászat elmaradt, és a szerző bicskája nem tört bele a nehéz témába (sőt!); viszont én nem úsztam meg ép bőrrel – ahogy azt hiszem, kevés olvasó fogja. Oksanen kíméletlen, beránt a saját fantáziája(?) sötét mélyébe, átélhetővé és kézzelfoghatóvá teszi a depressziót, úgy, ahogy tán már nem is lenne szabad. Ha az ember olvasott William Styront, Sylvia Plath-t, Elizabeth Wurzelt, hajlamos azt hinni, hogy nem lehet meglepni, aztán jön ez a gót tininek kinéző finn írónő, lenyúl a torkunk mélyére, és vasmarokkal szorítja össze azt, amit léleknek szokás nevezni.

A Baby Jane nem regény a szó hagyományos értelmében, sokkal inkább monodráma – elbeszélője, a névtelenségbe burkolózó, depressziós leszbikus huszonéves meséli el barátnője, Kormi történetét. Bár a „meséli” ez esetben jószerével értelmezhetetlen fogalom – Oksanen nem mesél, nála nincs hangulatteremtés, szereplőjellemzés, nincs cselekmény, nincs leírás; csak a puszta tények vannak, és a fájdalmasan kirobbanó érzelmek. Elbeszélője dokumentál, gyakori időbeli ugrásokkal sorolja visszaemlékezéseit Kormira, az együtt töltött időre, és a totális széthullásra.

Kormi hajdan a város legmenőbb leszbije volt – neki voltak a legszebb barátnői, a legjobb bakancsa, a legmenőbb bárokban ő fizette a legtöbb piát, és ő kapkodta be a legtöbb tablettát. Az ábrázolt miliőben természetes módon küzdött depresszióval, szedte a Prozac-ot, mint mindenki, volt üldözési mániája, mint mindenkinek, tengődött segélyen és alkalmi munkákból, mint mindenki. Nem csoda, hogy senki nem vette észre, amikor komolyra fordult a helyzet. Még a barátnőnek is évekig tartott, hiába volt ott minden nap. Eleinte csak apróságok – csak éjjel utcára menni, évekig halogatni a romantikus sétát a hóban, ragaszkodni a taxihoz az elviselhetetlen tömegközlekedés helyett; később egyre ijesztőbb tünetek – amikor már a szemét levitele is teljes képtelenségnek tűnik, és a sötétítőként felrakott nejlonzacskó sosem kerül le az ablakról. S végül az elkerülhetetlen összeomlás, ami természetszerűen vezet véres indulatkitöréshez.

Kormi széthullását a barátnő tükrén keresztül látjuk, a jelen lévő, ám segíteni képtelen „másik” pozíciójából. A leghálátlanabb és legfájdalmasabb szemszög, épp ezért hat és épp ezért hiteles. A „belülről” elmesélt depresszió, pánikbetegség, üldözési mánia általában azért nem tud maradéktalanul hiteles lenni, mert aki csak egy picit is kapcsolatba került már ezen betegségekkel, az tudja, aki épp szenved, az nem beszél róla egykönnyen. A depresszió poklában vergődő ember nem ír róla nagyregényt – a kimondás gesztusa épp hogy az első lépés a gyógyulás felé vezető úton. Oksanen szereplője nem akar gyógyulni – így hát nem beszél. Beszél helyette a barátnő, aki segítene, de nem hagyják; aki, miközben folyamatos elutasítást kap, és falakba ütközik, saját betegségével is küzd.

Szűkszavú, szikár, minden hatásvadász sallangtól mentes regényt kapunk – fájdalmasan mély és ijesztően őszinte vallomást egy olyan betegségről és annak ön- és társadalompusztító hatásairól, amit a mai „felvilágosult” társadalmak hajlamosak a szőnyeg alá söpörni vagy divatos kategóriákba suvasztani. És kíméletlenül az orrunk alá dörgöli: miközben „divat” pszichológushoz járni, bogyókat kapkodni, öngyi-depi hangulatba kerülni, ha nem jön össze valami, gyakran nem vesszük észre, ha valaki akár a legszűkebb környezetünkben valóban segítségre szorul.

Mindemellett nem tagadható, hogy meglehetősen szabadszájú és (valóban) tabudöntögető leszbikus szerelmi történet, csúnya féltékenységi dráma és vaskos erotika elegye a könyv – megfelelő mértékű nyitottság kell az olvasásához. Sűrű, érzéki és borzasztóan expresszív nyelvezetével pedig olyan intenzív hatást ér el, hogy szinte lehetetlen távolságtartással olvasni – ez a könyv a szó szoros értelmében lehúz a maga sötét mélységeibe, és nehéz utána kivergődni belőle. Bizonyos élethelyzetben akár kijózanító erővel is hathat – de ezt az élethelyzetet senkinek nem kívánom. Nem egyszerű, nem szórakoztató, de nagyon jó könyv. Minden ellenérzésemet elsöpörte, most már azt mondom, Oksanentől bármi jöhet!


Kiadó: Scolar
Fordította: Bába Laura 

Eddigi kommentek:

Kapaszkodom beléd - Japán szerelmes versek

Egy szerelmesek kezébe álmodott gyűjtemény japán verseket tartalmazó kötetét lapozom, „szép verseket a szép köntösben”. Valaha nem szerettem ezeket a kötetkéket: kereskedőkre jellemző előítélet, hogy enyhe ellenérzéssel kezelik az ilyen sorozatokat; engem annak idején e kötetkék oly sokszor személytelen, kézenfekvő alibi-ajándék volta zavart. Pedig elég kinyitni például ezt a kis könyvet, elég belelapozni, hogy múlt korok intim személyessége simogasson a versekből, idegenségében, távoliságában is ismerős érzések. A szerelem úgy látszik, minden nyelven  hasonló fájdalmakat és örömöket, kínokat és pajzánságokat énekeltet – még ha az éneklés módja markánsan különbözik is.

Mert a japán vers célja jobbára a pillanat rögzítése; de úgy, hogy e pillanatba az élet teljessége beleférjen. Rövidke verseik: a 31 szótagos tanka, a 17 szótagra rúgó haiku, a hatsoros szedóka is az öt és hétszótagú sorok váltakozásán nyugszanak – a szigorú, szószegény versi keretben utalások és másodlagos jelentések hordozzák hát a mondanivaló nem elhanyagolható részét. Amit aztán hallatlanul nehéz átültetni egy másik – más belső logikájú - nyelvre, egy olyan kulturális közegbe, amelynek asszociációs „játéktere” teljesen különbözik a japánétól. Jól érzékelteti e különbségeket a szerkesztő, Baranyi Ferenc e kötet előszavában, példát adva arra is, hogy kell rövid ámde kellően informatív bevezetést fűzni egy verscsokorhoz. Baranyi a maga fordításai mellé bátran válogat japán verseket átültető költőink munkáiból, Kosztolányin és Faludy Györgyön át egészen Fodor Ákosig – akaratlanul is áttekintve ezzel a magyarítások, fordítások változó „divatjait” is.

Faludy – aki nemcsak az átültetések tekintetében tekintette mesterének Kosztolányit – egyszer így fakadt ki a fordításait firtatókra: „verset fordítok, nem versformát!” Érdemes e kötet egy versén megmutatni, mire gondolhatott. Nukada, a zaklatott sorsú császári hitves költeményét a kedves jöttére való várakozásról így interpretálja Kosztolányi Dezső:

Várakozás

Várok reád. A vágy epeszt.

Te jössz, te jössz. Hallottam ezt.

Te vagy. Hisz ösmerem e neszt.

Nem, bús szívem, kora öröm.

Csupán az őszi szél gonosz

játékát űzi, az motoz

a könnyű bambusz-függönyön.

Nukada jobbára tankái által ismert, de e költemény eredetileg egy haiku, amelynek nyersfordítása körülbelül így néz ki: „Imbolygott a bambusz rolók házam, az őszi szél fújt.” Formahűen valahogy így szólhatna:

Várakozás

A bambuszfüggöny

libbent házam ajtaján –

csak az őszi szél.

Az eredeti, a számunkra csak egyfajta japán kultúra-ismeret birtokában felbontható, rengeteget az utalásokra bízó haiku Kosztolányinál egy alapvetően saját-kultúrabeli eszközökkel operáló saját-verssé lesz – a maga nyelvi gazdagságával teremtve meg voltaképp ugyanazt a tartalmat, hangulatot. Sokáig járt ezen az ösvényen a fordítás, míg néhány költőnk a japán vers személetét is magáévá nem tette – s ezáltal magáévá a formát. Nézzük, hogy fordítja Fodor Ákos Macuo Basót, a legnagyobb tisztelettel övezett japán haikumestert:

Kis Szajhavirág

kecses szárán ólomsúly

minden harmatcsepp…

Nyílik az asszociáció magától, a virág látványa, a fiatal szajha látványa, a pillanat látványa, amiben benne lakik annak múlandósága is, a virág-lány árnyéka az öregasszonyé, az öröm harmata öregít, a virág tavasz-jelző képébe csomagolva az ősz – sokáig lehetne sorolni. És itt megjelenik az a szókimondó jelleg is, az azonos időszak Európájához képest szokatlanul őszinte, tabumentes nyelvhasználat, amely a japán költészetet a kezdetektől jellemezte, a maga formai keretében az a természetesség, ami Faludy-nál még pajzán attrakció:

Egész éjjel szeretkeztem, Most virrad:

kolomp, harang, a tűzhelyen tej forr.

Nem vagyok fáradt. Folytatni szeretném.

Mondjátok: mit tesz az ember ilyenkor?

Szeretnivaló kötet ez, versszerető embernek igazán sokrétű ajándék. Már nem is értem, mi taszított benne annak idején…

Kiadó: General Press

Szerkesztette: Baranyi Ferenc

 

A repülő grúzok - Mom Kulturális Központ, 2012. április 22.

A tavalyi nagy sikerű turné után idén újfent kis hazánkba látogatott a Kaukázusi Grúz Nemzeti Táncszínház – ezúttal volt szerencsénk részt venni az egyik budapesti előadáson (melyet a napokban számos vidéki is követ), és mondhatom, a Georgian Storm című előadás nevéhez méltón viharként söpört át nem csupán a  színpadon, de a közönségen is. Ilyen energikus, kirobbanó táncshow-t ritkán látni, nem hiába tartják számon a grúz „repülő táncosokat” a világ legjobbjai közt, és aratnak sikereket, bárhol járnak.

Az évtizedes hagyományokra visszatekintő Kaukázusi Grúz Nemzeti Táncszínház a tradicionális grúz népitáncot vegyíti akrobatikus elemekkel, és modernizálja – csak épp annyira, hogy befogadható legyen, hogy történetet meséljen, de ne vesszen el semmi az ősi tradíciók lényegéből. A „Grúz vihar” a grúz történelem különböző korszakait eleveníti fel, és mesél: háborúkról, szerelmekről, hódításról. Nem egy konkrét történetet, inkább szimbolikus történetek sorát – a motívumok azonban felismerhetően, mindig ugyanazok.

A férfi, aki harcol, hódít, kakaskodik, és a nő, aki csendesít, lágyan körülölel, az otthon melegét nyújtja – egészen másfajta tradíció, más világfelfogás, mint amit az európai kultúrában megszoktunk, ám szép és néhol megható. Ez az eltérő hagyomány tükröződik a táncban éppúgy, mint a kosztümökben, a „játékban”. A férfi táncosok valóban a világ legjobb akrobatáival vetekedő manővereket hajtanak végre – egyszerűen elképesztő ugrások, pörgések, követhetetlen gyorsaság, „test test elleni küzdelem” jellemzi táncukat, igazi macsó öntudatparádé némelyik „jelenet”. Ezzel szemben a női táncok lágyak, lassúak, apró lépések és lekerekített mozdulatok jellemzik őket, érzékenyen és visszafogottan mesélik a maguk történeteit.

Ugyanez a kulturális eltérés tetten érhető a páros táncokban is: szinte semmilyen testi kontaktus nincs a két nem között, leginkább tán a francia négyeshez hasonlítható módon kerülgetik egymást a  táncosok – tanulságos, hogy a zene és a mozdulatok kifinomultsága okán így is képesek érzéki hatást elérni. Sok szempontból egyébként határterületen helyezkedik el Grúzia: az orosz néptánc és kultúra épp úgy hatott rá, mint a török tánchagyomány – táncukban ez jól nyomon követhető. Első ránézésre persze az orosz hatás a szembetűnő, annak is egyfajta eltúlzott, karikírozott változatának tűnik a grúzok „ugrálása”, ám idővel egyre több rétege bomlik ki az előadásnak.

A lenyűgöző kosztümök és a modernizált grúz népzene remekül egészíti ki a táncosok ügyességét: együtt fantasztikus hatást érnek el. Mintha igazi energiabomba robbanna a színpadon, ráadásul a technikai tudás mellett ezek a fiatal táncosok olyan lelkesen, mosolyogva, beleéléssel adják elő a show-t, hogy elhisszük: a tánc nekik elsősorban és leginkább szenvedély. S hogy valóban repülnek-e? Ezt meg kell nézni, úgyis csak akkor hiszi el az ember, ha a saját szemével látja!

Kettőspont - Katona Színház, 2012. április 19.

Ezekkel az AEGON támogatta kulturális estekkel alapjában szerencsém van – általában olyasmi kerül terítékre, ami érdekel; általában olyan formában és ízvilággal, amit szívesen emésztek – ami aztán jobbára nem emészt, mint hirtelen falt zsíros vacsora, nem fekszi meg a gyomrom; de nem is illannak az ízei, mint az olcsó lőrének. Játszom itt a hasonlatokkal, mentségemre: ahogy A’ filozófus, a Párménió, a Pontyi meg a séf címmel elénk tálalt műsor is játszott borászattal, irodalommal, gasztronómiával; szellemesen, olykor kedves esetlenséggel, olykor akár túlzásokba esve – de mindvégig tudatában a játék adta kereteknek. A Katonában értenek ehhez: jól kérdeznek, tehát megéreztetik a dolgok mélyeit; de kellő óvatossággal válaszolnak a maguk feltette kérdésekre, úgymond elővigyázatosan pakolják ránk a mélység keltette tériszonyt.

A Kettőspont – AEGON-est a Katonában rendezvénysorozat második estéjén Bessenyei György A’ filozófus című darabja kapcsán játszadoztak színészek és meghívott vendégek a darab felvetette kérdésekkel. Szép manőver: ügyelve rá, hogy az is értse a felvetéseket, aki nem látta a darabot. Nem mondom, hogy nem sikerült – de bizonnyal többet jelentett mindez annak, aki ismeri a Gothár Péter rendezte előadást. Az alaptémához tényleg nem kell a darab: a hagyományos és a reformer, a megőrzött saját és a szívesen (vagy anélkül) látott vendég kérdéskörét járta körül az est – a gasztronómiában, borászatban, irodalomban. Szóba került a gasztro-sznobéria, de a „felpántlikázott” ételek kérdése ugyanúgy, ahogy a hazai és külföldi borok fogyasztási szokásai, avagy a mi borkultúránk ismertsége külföldön.

„…mért eszitek a frincfrancot, a férget, a csigát, amikor nekem több száz marhám legel a réteken?” (nem pontosan idézve) ezt kérdezi Bessenyei hőse kora gasztro-sznobjaitól. Jó kérdés, főleg ha észrevesszük, milyen szép ütemben változnak-váltják egymást a gasztrodivatok, ha észrevesszük, ami ma „hagyomány”: a só-bors-paprika „szentháromsága” egykor szintúgy divat volt, és egy sokkal gazdagabb konyhakultúra sírásója. Ha észrevesszük: a kérdésre, hogy miért iszunk lőrét a bor helyett, a válasz nemcsak pénztárca, de kultúra kérdése is. S a múlt rendszer üzemi konyhás, menzás ízlésrombolása után most a divat-egyentáp, és a botrányosan „honosított” nemzeti „ételkultúrák” divatja rombol. Hogy példát mondjak: ahogy az est egyik legjobb írása megemlékezett a „fából vaskarika” görög, kínai, thai és még ki tudja, hányféle nációnak tulajdonított őrültebbnél őrültebb fantázianevű divat-pizzákról, amelyeknek az eredeti olasz ételhez immár alig is van közük.

Merthogy amellett, hogy a kedvesen, öniróniával átitatva, bájosan „esetlenkedő” házigazda, Kocsis Gergely a vendégeket: Debreczeni Mónikát, a Vylyan borászat vezetőjét, Segal Viktor séfet és Egressy Zoltán írót kérdezgette, Jordán Adéllal és Nagy Ervinnel témába vágó kortárs magyar irodalmi szövegeket olvastak fel, mini jeleneteket adtak elő – Jordán Adél éneke és Nagy Ervin záró performansza szerintem nemcsak nekem „égett az agyamba”. Az előadást fantasztikusan tagolta Szabó Dániel elképesztően expresszív zongorajátéka, afféle hangulati kiegészítőből válva nem egyszer főszereplővé. A sokféleséggel élni és nem visszaélni – a színpad játéka kéne, az arányérzéke a konyhába, meg a borpincébe, és szerintem nem lenne az élet jelentős minőségeivel semmi baj. Vagy legalábbis kevesebb lenne. Vagy legalábbis ilyesmit remélek. S azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül. Köszönjük az estet, várjuk a következőt!

Patricia Briggs: A vér kötelez

Patricia Briggs Mercy Thompson-sorozatának első része, a Megszólít a hold egy évvel ezelőtt jelent meg magyar nyelven az Agave gondozásában. Azt hiszem, nyugodtan állítható, hogy mérsékelt sikert aratott: nem volt kimondottan negatív a fogadtatása, de nem is nyűgözte le a kritikus – és az urban fantasy és/vagy természetfeletti romantika terén talán túlságosan is nagyszámú friss megjelenésből válogató – olvasókat. Attól pedig fényévekre volt, hogy akár csak egy picit is megrengesse a természetfeletti(-vel kokettáló) hősnők között még mindig egyeduralkodónak számító Anita Blake pozícióját.

Én anno kifejezetten jól szórakoztam rajta, érdekesnek találtam a felvázolt világot és szimpatikusnak a hősnőt, de nem voltam elájulva tőle. Szerencsére az Agave nem tartozik azon kiadók sorába, akik egy-egy mérsékelten sikeres sorozatkezdés után azonnal visszavonulót fújnak (van jópár ilyen, pedig az olvasók kevés dolgot utálnak ennél jobban…) – így hát idén kezünkbe vehettük Mercedes Thompson, a járó (azaz időnként prérifarkassá váló) autószerelő kalandjainak második részét.

Mercy még mindig saját kis műhelyében dolgozik a poros, ám unalmasnak semmiképpen nem mondható Tri-Citiesben. Lakótársa egykori szerelme, a vérfarkas Samuel; szomszédja a helyi vérfarkas falka alfája, Adam; ismerősei között vámpírok és fémműves gremlinek éppúgy vannak, mint boszorkányok és szellemek. Szerencsétlenségére Mercy tartozik egy szívességgel a vámpír Stefannak, aki egy éjjel eljön a lányért, hogy behajtsa a tartozást. Könnyű és veszélytelen mókának tűnik, naná, hogy vérfürdő lesz belőle – amit a város egész természetfeletti közösségét megbolygató gyilkosságsorozat és nyomozás követ.

Mercy és Stefan olyasmivel találja szembe magát, ami jóval több, erősebb és gonoszabb, mint bármelyik vámpír vagy vérfarkas: egy démonnal, aki egy vámpírba fészkelve magát szinte legyőzhetetlenül gyilkolászik. Mindezt épp akkor, amikor a mágikus lények az őket irányító titokzatos Szürke Lordok parancsára azon dolgoznak, hogy az emberi társadalom elfogadja létezésüket. A közös cél és a közös fenyegetés hatására a vámpírok és a vérfarkasok kénytelen-kelletlen együtt erednek a démon nyomába, azonban hamar eljön a pillanat, amikor kiderül, csak a járó Mercy képes szembeszállni vele.

Ez az a pont, ahol az egykori Anita Blake-olvasó hidegrázást kap – szegény Patricia Briggs, lehet, hogy az életben nem olvasott Hamiltont, mégis mindig hozzá hasonlítjuk. Miért is a hidegrázás? Anita Blake a legtipikusabb példája annak, amikor a rengeteg természetfeletti szupererő mellett is csak és kizárólag az egyébként halandó emberlánynak van esélye megregulázni a világ összes fellelhető gonoszát. Ami, valljuk be, eleinte pusztán hihetetlen, tizensok kötet után viszont már nagyon fárasztó. És akkor most Briggs is valami ilyesmivel jön… Szerencsénkre azonban az írónő hihető és a saját világának keretein belül értelmes magyarázatot ad minderre, így Mercy nyomozását és démonüldözését mindenféle rossz szájíz nélkül izgulhatjuk végig.

Egy sorozat második részének esetében mindig kérdés, hogy az első kötetben felvázolt világ kibontása mennyire sikerül, megtudunk-e többet a természetfeletti lényekről, összeáll-e szép lassan egy egységes világkép. Briggs trükkösen oldja ezt meg: sok mindent elárul, megtudunk ezt-azt a vámpírok társadalmáról, a vámpírkolóniák életéről; találkozunk eddig nem látott mágikus lényekkel; még mélyebb betekintést nyerünk a vérfarkas falkák dominanciaharcaiba; ám még mindig jócskán vannak kérdőjelek. Mintha csak fel-fellibbentené a fátylat, ami mögött egész világok rejtőznek, aztán gyorsan leejti, nehogy túl sokat lássunk. Okos húzás, nekem például nagyon bejön: már csak azért is tovább akarom olvasni, hogy megtudjam végre, kik a Szürke Lordok és mire képesek a gremlinek – Mercy kalandjai igazából mellékesek.

Jó kis sorozat ez, erős és egyedi karakterekkel, talpraesett, kedvelhető főhőssel, humorral, sajátos világgal – az egyetlen, amit nagyon, de nagyon kihagyhatott volna az írónő, az a kötelezően alakuló szerelmi sokszög. De legalább megmarad a jó ízlés és a több pasi közti vívódás medrében – nagyon remélem, hogy nem csap át ez is paranormális pornóba, mert abból már így is több van, mint kéne. A magam részéről kíváncsian várom a harmadik részt...

Kiadó: Agave

Fordította: Farkas Veronika