Évösszegzés helyett - 2025

Minden kedves és kitartó olvasónknak nagyon boldog új esztendőt kívánunk! Bár 2025 sem kényeztetett bennünket, s mi sem tudtuk betartani a tavalyi ígéretet, még itt vagyunk, s most megígérjük újra! Ha egyéb szenvedélyek továbbra is az elhatalmasodásukkal tüntetnek, azért olvasunk, nézünk, hallgatunk; járunk színházba, koncertre is. Jövőre mindenképpen többet fogunk írni! Vagy nem. 

Azért nézzetek vissza időről időre, hátha meglepetés ér 😉

Boldog Új Évet Kívánunk!

Az elhatalmasodások dióhéjban :)

Tőrbe ejtve - Ébredj fel, halott ember (film)

Kedves ismerősöm, Székács Juci fogalmazott így a filmről: Nagyon vártam az új Knives Out filmet (bár a második nem tetszett, de az első nagy kedvencem, és bíztam Rian Johnsonban, hogy megint nagyot fog gurítani), de arra nem számítottam, hogy ekkora spirituális élmény lesz. A csavaros bűntény és a szarkasztikus jellemrajzok mellett ugyanis ez a film nem kisebb dolgokról szól - őszintén és szépen -, mint az egyház valódi feladatáról, a lelkipásztori szolgálatról, az új emberünk állandó küzdelméről az óemberrel és a Krisztusban megtapasztalt kegyelemről, ami mindezeket átfogja. Színtiszta evangélium egy szórakoztató filmben, ami még izgalmas és vicces is. Ugyan az adventi időszakban jött ki, de már most borítékolom, hogy legalább akkora húsvéti klasszikus lesz, mint amennyire kötelező karácsonyi darab a Die Hard vagy a Reszkessetek, betörők. Ez a réteg valóban nagyon komolyan érintett engem is (bárcsak tényleg sokszor lejátszott klasszikus lehetne...).

De odatenném mellé a hitetlen, a ráció emberének mértéken felüli tisztességét is. Ahogy a bűnfejtő átéli a maga damaszkuszi pillanatát, az tényleg fenomenális, főleg, mert az oda vezető út stációit is (mind a tizenkettőt) alapos gondossággal komponálták ebbe a (taláros téma ellenére) meglepően üdén ütős kis szösszenetbe. Hiszen ez is feladat – és a vallás valódi (társadalmi) szabadsága, amikor észreveszi a megfejtés pillanatában a bűnöst, és hagyja működni a hitét. Mert a gúny, a felsőbbség, az értelem gőgje helyett ez is út lehetne, kellene legyen: tisztelni a hívatottságot abban, akinek erre van szüksége. Hiszen újszövetségi értelemben nem fanatizmus, nem elvakultság, nem farizeusság vagy menekülés feltétlenül hinni. Ebből a bájos kis krimi-ujjgyakorlatból a hitet teljesen feleslegesnek megélő ember is tanulhat – hogy például a neki felesleges nem evidensen káros, hazugság, butítás. Hogy a „mese” nem alapjában egyenértékű például a propagandával. Ha nincs magyarázat, mese szövődik a dolgaink köré. És azt a rációnak is illik belátnia, hogy számtalan dologra nincs magyarázat.

Mondjuk ebben a krimiben pont van – de ez műfaji követelmény. Rian Johnson pofátlanul tehetséges ember – az újra- és újranézés minden esetben további képi- és forgatókönyvi gegeket tárt fel, tényleg pokolira szórakoztatóra sikerült a móka, ha hagyod magad vinni általa. Ami valószínűtlenség benne, az a műfajé – s ami valódi, azok tényleg élő emberi gesztusok, egészen magas nívón eljátszva. Miközben ezek a játszott figurák egytől egyig karikatúrák is – típusok gonosztükrei, ami megint mesterszintű krimi-írói gesztus. Az a jó, hogy a kockáról kockára kitalált képömlés ennek megfelelő keretet ad, a filmi ritmus végigvisz a legvalószínűtlenebb gegeken is – s miközben a bűnügy (és megoldása) a végén megkapja a maga erős valószínűtlenségi faktorát is, rá lehet ébredni: a mese, a szórakozás, a szétszóratás közben tanítás is. A jó mese mindig.

A szériának eddig is az egyik ereje volt a remek szereposztás, itt tényleg csúcsra lett járatva. Josh Brolin dörgedelmes telitalálat, Josh O’Connor még inkább az – mert a vívódásai sose tolakodóan, de minden gesztusában ott figyelnek. Igen, ez tényleg ilyen: a dörgedelmes ó-ember harcosan hiszi az igazát, az újszövetség embere keresi, a kétely és bizonyosság folyamatos metszéspontjában. A templom rabszolgája, Martha minden kockáján éli a saját ó-emberségét; Glenn Close nem tud nem jó lenni, de itt a legjavát adja az átlényegülésnek. Amúgy a nyomozóösztön bennem (a muszáj, hogy értelme legyen mindennek egy ilyen krimiben, mert ez különbözteti meg az élettől) azt mondatja velem, hogy ő az egész katyvasz megalapozójának, a diabolikus nagyapának, Reverend Prentice Wicks-nek szerelemgyereke, a megkísértett örökös, Grace, a szajhakurtizán (imádom ezt a nyelvileg baconszalonna jellegű fokozást) féltestvére. Adna ehhez az egészhez még egy farkakkal (pardon, rakétákkal) telifirkált vajszínű kripta-árnyalatot.

A harmadik rész fényében az a mókás gondolatom támadt, hogy Rian Johnson eléggé céltudatosan viszi bele Benoit Blanc segítségével a nézőt a korunk legfeszítőbb kérdéseibe (mondjuk így: erősen amcsi szemüvegen át – de hát ha egyszer amcsi), s miközben olykor pofátlanul felkavaró módon szórakoztat, egy halom dolgot feltár. Az első részben a gazdagság nevetséges felelőssége és a bevándorlás; a másodikban a tech-milliárdosság mindent is lehet-je, a harmadikban a megvallás fonnyadó katalógusa kapott görbe tükröt, kíváncsi leszek, hova nyúl negyediknek. A magam részéről szórakoztatónak találom, hogy az Üveghagyma sokak szemében volt lejtmenet – mondjuk én azt is nagyon szerettem, csak sikerült egy halom jó és fajsúlyos móka közt találkozni vele, s így jobban érzett rajta a hab-patronszag. Mert azért ezek a filmek szórakoztatni akarnak elsősorban, szétszórni a gondjaid közül, pici ember, néző, befogadó, fogyasztó. Az más kérdés, hogy össze is rakódnak valami többletté, ha hagyod.

Igazán komolyan megtisztelő a vége. Az örökségünk tényleg Krisztusban van, ami a hit embereit illeti – és a folyamatos kísértés is így van jelen az életben, feloldhatatlanul. Mert amúgy a szentírás tanításának ez a veleje: úgy nem vagy egyedül, hogy nem lettél bűntelen, nem mos tisztára a megvallás – csak áldott a belátással: valaki ebben a bűnös állapotodban is magához ölel. És igen, ez jelentheti a cinizmust is: Isten úgyis megbocsát, mert az a mestersége. De ne feledjük, az ateizmus is jelentheti azt: ha csak űrbe vetett jelentéktelen parányok vagyunk mikroszkóp alatt se látszó tettekkel, akkor minden megtehető. Épülhetnek gázkamrák, demonstrálhatjuk a képességeink megatonnás, fertőző robbanással. A választás e tekintetben nem a hívő privilégiuma. Hogy elviseli-e a kétely folyamatos jelenlétét, vagy végül, nehéz időkben, legvégső esetben mégis kiműti Krisztus alma-szívét a faragott bordák közül.

Menny és Pokol házassága – William Blake kiállítás, Szépművészeti Múzeum

Nagyon szeretek úgy menni a Szépművészetibe, hogy a kiállítás fókuszába helyezett élet és mű nem áll előttem markáns vonásokkal tisztán. Pont azért, mert nagyon finoman bánnak a kontextussal, a korba és miliőbe helyezéssel – pont azért öröm ezeket a tárlatokat látogatni, mert kinyitják az értelmezés kapuját, általléphetsz rajta és elvégezheti benned ezt a munkát maga a látott. William Blake esetében ez pontosan nem volt így, azért viszonylag sokat tudtam róla; a széles körű (és egymást olykor szinte kizáró) tanítványságok okán. Nagyon sok általam szeretett alkotó tartotta mesternek, hivatkozási pontnak; ahogy a vénségére köré gyűlő ifjú művészek, az Ősök (Anciens) csoportjának tagjai hívták „Tolmácsnak”, aki az ismeretlen, mindenek feletti nyelvekből közvetít. Nagyon sokan, egymást amúgy szellemből kizárni akaró alakok is hivatkozási alapnak, példának, tanítónak tekintették – pont ez az ellentmondásosság keltett bennem korábban kíváncsiságot.
 
Amit anno a szavak szerelme hűtött le. A romantika eszközkészletével (egy heves és kiábrándulással végződő szerelmetes kamasz-liezont leszámítva) engem a világból ki lehetett kergetni. Nem fért hozzám közel Blake költészete, és ez bennem zárójelbe tette anno a minden mást is, amit kísérelt. A méltán legismertebb versén át mára megmutathatom, mindez hogyan változott bennem:  
 
William Blake:
A tigris
 
Tigris! Tigris! éjszakánk
Erdejében sárga láng,
Mely örök kéz szabta rád
Rettentő szimetriád?
 
Milyen katlan, mily egek
Mélyén gyúlt ki a szemed?
Szárnyra mily harc hőse kelt,
Aki e tűzhöz nyúlni mert?
 
Milyen váll és mily müvész
Fonta szíved izmait? És
Mikor elsőt vert szived,
Milyen kar s láb bírt veled?
 
Milyen pőröly? mily vasak?
Mily kohóban forrt agyad?
Mily üllőre mily marok
Törte gyilkos terrorod?
 
S amikor befejezett,
Mosolygott rád a mestered?
Te voltál, amire várt?
Aki a Bárányt, az csinált?
 
Tigris! Tigris! éjszakánk
Erdejében sárga láng,
Mely örök kéz szabta rád
Rettentő szimetriád?
 

Szabó Lőrinc fordítása, tán a legismertebb. Még úgy is bravúr, hogy valójában elenyhül az eredeti nyelven feltett legerősebb kérdés benne: mely halhatatlan kéz és szem merte megalkotni rettentő szimmetriádat? Ez a merte megalkotni és az előző versszakból az Aki a Bárányt, az csinált? együtt Blake igazi, mélyen megalapozott vallás-kritikája. Benne az éhség ellentmondásával, az emberben bújó tigrissel és báránnyal, igazi Lucifer-lázadás, számonkérés: hogy képzelted ezt, hogy művelhetted ezt velük-velünk, Teremtőm? Ezt a verset az a szellem írta, aki Lucifert fényhozóként is megfestette (sőt, a pokolban pátriárka-arccal, Isten méltó párja gyanánt is) aki zsigerig értette Milton Elveszett Paradicsomának lázadás-természetrajzát.
 

A kiállítás egyik gyönyörű gesztusa, hogy fali hangszórókból meghallgathatók magyarul és angolul a szövegeikben elénk tárt versek – hogy a képek élménye mellé valóban megkaphatjuk azt az össz-művészetiséget, ami a korában valójában páratlan unikum. Blake minden érzékünket egyszerre akarta megszólítani. A számára elidegenítő hatású nyomdai sokszorosítás helyett ezért dolgozta ki a szöveget és képet egyszerre megjeleníteni képes metszet-technikát (s nemcsak azért, mert kora elismert rézmetszőjeként ez a tudás a kisujjában volt). Nagyon kis számban „jelentek meg” így a művei (valójában mindegyik egyedi, saját jegyekkel bíró, olykor szövegi szinten is újraszerkesztett darab), s többek közt ezért is szorult margóra, gyanúsan eszelős figuraként még a művészete bizonyos elemeit elismeréssel illető kortársak számára is. Prófétája szeretett volna lenni a korának, Albionnak, amelybe szerelmes volt – de korában nem sok választotta el a teljes ismeretlenségtől.
 

Viszont ez által a kor hatásaitól (a hatásokból óhatatlanul kiformálódó határoltságoktól) elszakadva kereshette a maga kifejezésformáit. A Szépművészeti a Tate Múzeummal közösen felépített tárlaton a kort is Blake képei köré helyezi – ebben eddig is, minden általunk látott esetben példaszerűen erősek voltak. S ebben a kor-tükörben látszik igazán, hogy az a zaklatott, földrengésszerű változásokkal sújtott miliő, amely tág teret engedett hatalmas képi gesztusoknak, és a beléjük csomagolt, olykor eléggé hagymázas, ágyékot markoló látomásoknak, mennyire ugródeszkája volt ennek a brutálisan egyedi jelnyelvnek, ami Blake képein az utolsó, Dante Isteni színjátékát körüljáró metszetekig kiformálódott. Amely valami teljesen más szint, mint a kort eluraló képi kulisszák legnagyobb része.
 

Nincs ebben semmi tolakodó, ahogy a kiállítást szervező szakértelem berendezi a teret a látogatónak – a képaláírások visszafogottságától a korszak „nagy témáit” nyitó kísérő szövegek finom vezetéséig, teljes mértékig hagyja, hogy benned alakuljanak ki a konklúziók. Finom iróniával egymás mellé téve például az Ősi várakat ábrázoló rajzokat, metszeteket és olajképeket, a végén Turner látomásával a kerti dísznek áthelyezett gótikus kapuzatig – hogy ő-sivárságukban mutatkozhassanak, mint a dicső múlt romantikus, kiürülésre hajlamos kulisszái; a hősi múlt, a végén, mint kerti dísz. Pont az így teremtődő kontraszt emeli aztán valami elementáris erővel William Blake A sírba tételét, vagy az Angyalok Krisztus teste felett fekete tüzű hiány-gyertyáját a szemlélőben piedesztálra. Ez a festészeti környezet-rajz (olyan erős, önmagukban miséket érő megragadásokkal, mint pl. Turneré) rámutatás nélkül kiemeli, mire figyelj. Megmutatja a koroktól függetlenül érvényes valódit.
 

Legalább ekkora öröm, hogy Borsos Lőrinc kortárs parafrázisán, és Kondor Béla Blake-sorozatának megidézésén át a kiállítás bemutatja a legjobb értelemben vett tanítványságot – érvényesíti a koroktól függetlenséget. Irgalmatlanul sokrétű élményt köszönhetünk megint a kiállítóknak – nem is álltuk meg, hazajött velünk a kiállítás alapos, példaszerű katalógusa. Lapozgatható formában az átélt, hogy megidéződhessen. És hazahoztuk a kíváncsiságot, hogy még jobban megismerjük az angol romantika kirívóan egyedi alkotóját, a költőt, festőt és látnokot; hogy ne is érjen véget az élmény itt. Szívből ajánlom a kiállítás megtekintését mindenkinek.