Menny és Pokol házassága – William Blake kiállítás, Szépművészeti Múzeum

Nagyon szeretek úgy menni a Szépművészetibe, hogy a kiállítás fókuszába helyezett élet és mű nem áll előttem markáns vonásokkal tisztán. Pont azért, mert nagyon finoman bánnak a kontextussal, a korba és miliőbe helyezéssel – pont azért öröm ezeket a tárlatokat látogatni, mert kinyitják az értelmezés kapuját, általléphetsz rajta és elvégezheti benned ezt a munkát maga a látott. William Blake esetében ez pontosan nem volt így, azért viszonylag sokat tudtam róla; a széles körű (és egymást olykor szinte kizáró) tanítványságok okán. Nagyon sok általam szeretett alkotó tartotta mesternek, hivatkozási pontnak; ahogy a vénségére köré gyűlő ifjú művészek, az Ősök (Anciens) csoportjának tagjai hívták „Tolmácsnak”, aki az ismeretlen, mindenek feletti nyelvekből közvetít. Nagyon sokan, egymást amúgy szellemből kizárni akaró alakok is hivatkozási alapnak, példának, tanítónak tekintették – pont ez az ellentmondásosság keltett bennem korábban kíváncsiságot.
 
Amit anno a szavak szerelme hűtött le. A romantika eszközkészletével (egy heves és kiábrándulással végződő szerelmetes kamasz-liezont leszámítva) engem a világból ki lehetett kergetni. Nem fért hozzám közel Blake költészete, és ez bennem zárójelbe tette anno a minden mást is, amit kísérelt. A méltán legismertebb versén át mára megmutathatom, mindez hogyan változott bennem:  
 
William Blake:
A tigris
 
Tigris! Tigris! éjszakánk
Erdejében sárga láng,
Mely örök kéz szabta rád
Rettentő szimetriád?
 
Milyen katlan, mily egek
Mélyén gyúlt ki a szemed?
Szárnyra mily harc hőse kelt,
Aki e tűzhöz nyúlni mert?
 
Milyen váll és mily müvész
Fonta szíved izmait? És
Mikor elsőt vert szived,
Milyen kar s láb bírt veled?
 
Milyen pőröly? mily vasak?
Mily kohóban forrt agyad?
Mily üllőre mily marok
Törte gyilkos terrorod?
 
S amikor befejezett,
Mosolygott rád a mestered?
Te voltál, amire várt?
Aki a Bárányt, az csinált?
 
Tigris! Tigris! éjszakánk
Erdejében sárga láng,
Mely örök kéz szabta rád
Rettentő szimetriád?
 

Szabó Lőrinc fordítása, tán a legismertebb. Még úgy is bravúr, hogy valójában elenyhül az eredeti nyelven feltett legerősebb kérdés benne: mely halhatatlan kéz és szem merte megalkotni rettentő szimmetriádat? Ez a merte megalkotni és az előző versszakból az Aki a Bárányt, az csinált? együtt Blake igazi, mélyen megalapozott vallás-kritikája. Benne az éhség ellentmondásával, az emberben bújó tigrissel és báránnyal, igazi Lucifer-lázadás, számonkérés: hogy képzelted ezt, hogy művelhetted ezt velük-velünk, Teremtőm? Ezt a verset az a szellem írta, aki Lucifert fényhozóként is megfestette (sőt, a pokolban pátriárka-arccal, Isten méltó párja gyanánt is) aki zsigerig értette Milton Elveszett Paradicsomának lázadás-természetrajzát.
 

A kiállítás egyik gyönyörű gesztusa, hogy fali hangszórókból meghallgathatók magyarul és angolul a szövegeikben elénk tárt versek – hogy a képek élménye mellé valóban megkaphatjuk azt az össz-művészetiséget, ami a korában valójában páratlan unikum. Blake minden érzékünket egyszerre akarta megszólítani. A számára elidegenítő hatású nyomdai sokszorosítás helyett ezért dolgozta ki a szöveget és képet egyszerre megjeleníteni képes metszet-technikát (s nemcsak azért, mert kora elismert rézmetszőjeként ez a tudás a kisujjában volt). Nagyon kis számban „jelentek meg” így a művei (valójában mindegyik egyedi, saját jegyekkel bíró, olykor szövegi szinten is újraszerkesztett darab), s többek közt ezért is szorult margóra, gyanúsan eszelős figuraként még a művészete bizonyos elemeit elismeréssel illető kortársak számára is. Prófétája szeretett volna lenni a korának, Albionnak, amelybe szerelmes volt – de korában nem sok választotta el a teljes ismeretlenségtől.
 

Viszont ez által a kor hatásaitól (a hatásokból óhatatlanul kiformálódó határoltságoktól) elszakadva kereshette a maga kifejezésformáit. A Szépművészeti a Tate Múzeummal közösen felépített tárlaton a kort is Blake képei köré helyezi – ebben eddig is, minden általunk látott esetben példaszerűen erősek voltak. S ebben a kor-tükörben látszik igazán, hogy az a zaklatott, földrengésszerű változásokkal sújtott miliő, amely tág teret engedett hatalmas képi gesztusoknak, és a beléjük csomagolt, olykor eléggé hagymázas, ágyékot markoló látomásoknak, mennyire ugródeszkája volt ennek a brutálisan egyedi jelnyelvnek, ami Blake képein az utolsó, Dante Isteni színjátékát körüljáró metszetekig kiformálódott. Amely valami teljesen más szint, mint a kort eluraló képi kulisszák legnagyobb része.
 

Nincs ebben semmi tolakodó, ahogy a kiállítást szervező szakértelem berendezi a teret a látogatónak – a képaláírások visszafogottságától a korszak „nagy témáit” nyitó kísérő szövegek finom vezetéséig, teljes mértékig hagyja, hogy benned alakuljanak ki a konklúziók. Finom iróniával egymás mellé téve például az Ősi várakat ábrázoló rajzokat, metszeteket és olajképeket, a végén Turner látomásával a kerti dísznek áthelyezett gótikus kapuzatig – hogy ő-sivárságukban mutatkozhassanak, mint a dicső múlt romantikus, kiürülésre hajlamos kulisszái; a hősi múlt, a végén, mint kerti dísz. Pont az így teremtődő kontraszt emeli aztán valami elementáris erővel William Blake A sírba tételét, vagy az Angyalok Krisztus teste felett fekete tüzű hiány-gyertyáját a szemlélőben piedesztálra. Ez a festészeti környezet-rajz (olyan erős, önmagukban miséket érő megragadásokkal, mint pl. Turneré) rámutatás nélkül kiemeli, mire figyelj. Megmutatja a koroktól függetlenül érvényes valódit.
 

Legalább ekkora öröm, hogy Borsos Lőrinc kortárs parafrázisán, és Kondor Béla Blake-sorozatának megidézésén át a kiállítás bemutatja a legjobb értelemben vett tanítványságot – érvényesíti a koroktól függetlenséget. Irgalmatlanul sokrétű élményt köszönhetünk megint a kiállítóknak – nem is álltuk meg, hazajött velünk a kiállítás alapos, példaszerű katalógusa. Lapozgatható formában az átélt, hogy megidéződhessen. És hazahoztuk a kíváncsiságot, hogy még jobban megismerjük az angol romantika kirívóan egyedi alkotóját, a költőt, festőt és látnokot; hogy ne is érjen véget az élmény itt. Szívből ajánlom a kiállítás megtekintését mindenkinek.

Csontváry 170 - kiállítás a Szépművészeti múzeumban

Az első találkozásra nem emlékszem pontosan, csak arra, zavarba ejtett. Sokáig kerülgettem a tankönyvekben, albumokban szembe jövő képeit, a nagy képeket úgymond – az általa másodlagosnak ítélt kompozíciók jöttek csak közel, a halász téglagát homloka, az almát pucoló néni fogatlan szája sarkában árnyékként biggyedő keserűség. Meg kellett érni hozzá, és ez tényleg lassan jött el. Hogy aztán elmarkoljon 1994-ben, a Nemzeti Galéria nagy, gyűjteményes kiállításán. Más dolgom nem lévén mentem el megnézni, és hetekig kényszeredetten visszajártam. Volt, hogy odamentem egy csütörtöki nyitásra, hogy ne az emberek kavargó tömegén át kelljen báván ácsorognom, a félig se látszó kép valódi fókuszában; lesve a pillanatokat, amikor kibomlik a Jajcei vízesés látványa például. Az elragadtatás akkor csókolt először megértéssel is homlokon, emlékszem az esetre, amikor a barátaimmal ugráltuk körül A taorminai görög színház romjai hatalmas vásznát, amikor megértettük, magunktól és magunknak a napút-életútkompozíciót, a születés kapujától a halál kapujáig, mögötte a Stüx barna vizével és az elíziumi ligettel – és hogy a kettő között Fodor Ákossal szólva nincs más, csak romépítés.

Nekem akkor szökkent szárba a szerelem, és jött el annak felismerése: látomásokat látok a vásznon, a megragadó, elmarkolt valóságok alatt. Azt nem állítom, hogy mindig Csontváry Kosztka Tivadar látomását, ami a képet ilyenné provokálta, lehet, hogy csak a magamét – lehet, hogy a Taormina-kép Nagy Motívuma másoknak nem a görög szellem teljessége a naplementéje után, a romszínházon át; hogy a leomlott antik oszlop hófehér csontjai, A Jupiter-templom romjai Athénban látomásán csak nekem sugallják egy sokistenhit (talán fő-) istenének tört gerincoszlopát. Nem keresem a látomásokat, hanem ajándékba kapom, a látványtól, azokon a jelnyelveken, amiket már megismertem. A kép mögötti látomás ilyen, mindig megméri a kultúrád is, amivel képes vagy látni, észrevenni. Innen a tévedés, avagy az önkény lehetősége – mindenkiben más jelnyelveket bokrosított a telő idő. Vannak erős, közös metszetei, az egymást megértés lehetőségét biztosító közöseink, de a belső rendezettsége ezeknek a jelnyelveknek súlyosan egyedi – és meghatároz. Meghatározza, mit látsz a képen – és mit látsz mögé.

Úgyhogy amikor elmentünk a minap a Szépművészeti Múzeum Csontváry 170 kiállítására, nekem ez egyszerre volt zarándoklat, és próbatétel, hogy mit mondanak most ezek a képek. Külön kíváncsi voltam rá, mit mondanak Timinek, hiszen vele van a legbokrosabb jelnyelvi közös metszetünk, és mégis, ezer momentumában különbözik (és talán e jellemző különbözéseket ismerem messze a legjobban). Zarándoklat volt, mert mintha a saját szentjeim egyikének termeibe léptünk volna. És próbatétel, mert a telő idővel, az éréssel (nevezzük így) az egykori látomások is átalakulnak. Jó esetben közelebb kerülnek ahhoz, amit az ecsetre kent színeket kézben tartó akarat látott és érzett, rosszabb esetben széttáródik a kéz és megszületik a mondat: „nem értem, mit akart ezzel ez az ember”. Van olyan képe, ahol még mindig csak ennyit lehet jó érzéssel bevallani. A látomásaimról itt nem beszélnék többet, arra egy másik blogon keríttem sort – itt nem fontosak. Itt fontos csak az: biztatok mindenkit, hogy merje mögé látni a maga látomását a képeknek – arra valók szerintem.

Nagyon jó érzésekkel telt ez a zarándoklat – az eddigi, Szépművészetiben, a Görög teremben és csatolt részeiben általunk látott nagy tárlatok közül szerintem messze ez volt a legérettebben tárt. Meghagyták a kellő, levegős tereket a Nagy Motívumokat rejtő képeknek, és gyönyörűen vezették be a korai képekkel, a müncheni rajzokkal, a 20 éves odavezető úttal, amit ez az elhívatott, Gács községbeli patikus a maga látomásainak teljes megragadásáig bejárt. A beteljesülésig, aminek a másik arca a szinte-őrület. Ami (így pletykálták) sürgönyt írat a Japán kávéház művészasztalának társaságához (Szinyei Merse Pállal az élen), miszerint „Csontváry Kosztka Tivadar, a kiváló festő, a világító színek föltalálója Konstantinápolyból sürgönyzött a Japán-kávéházbeli művész asztaltársaságnak, hogy útja teljes eredménnyel végződött s jön hazafelé. Kéri, értesítsék erről a kormányt és a közvéleményt”. Nem enyhén Rejtő humorára hajazó, abszurd rétege ennek az anekdotának már a festő fogadtatástörténetéhez tartozik: ahogy a közeg nem tudott mit kezdeni a rendszerein kívüli dilettánssal, aki szent elhívásának tudatában elhitte, kibérelheti a Nyugati pályaudvar csarnokát méltó kiállításhelyszínnek a hatalmas vásznaihoz. Ahogy Lehel Ferenc fogalmaz az elsőnek születő, rehabilitáló monográfiában: „Csontváryt nem értették meg. (…) a talaj teljesen munkálatlan volt. Bolondnak nézték, nem a művészt látták benne, de nem is az őrült váteszt, hanem éppen csak a hóbortos bolondot.”

Ezeket a képeket csaknem felszabdosták kocsiponyvának, egy jó szemű fiatal építész, Gerlóczy Gedeon mentette meg őket – teljesen jogosan kapta meg a kiállítást záró kisteremben ez a történet a maga szellemes, filmes bemutatását. Nagyon jó érzésekkel hagytuk ott a tárlatot, mert nagyon sok minden jött haza innen velünk. Ritka ajándék, amikor a zarándoklat és a próbatétel is jól esik, és egyformán mindkettőnknek. Nézzétek meg, július 16-ig még elérhető ez a „páratlan jelenség a magyar művészet történetében”. Számomra a legtöbbet mondó magyar festő, aki bejárta a magának kiszabott utakat, egészen a Tengerparti sétalovaglásig. Nézzétek meg. Érdemes.

Menny és pokol között - Hieronymus Bosch kiállítás, Szépművészeti Múzeum

Verőfényes pénteken, hőségriadó idején, délután háromkor sétáltunk a Ligeten át, a Szépművészeti Múzeum felé, hogy a termek hűvösében szembesüljünk a késő-középkor talán leginkább nyugtalanító festője: Hieronymus Bosch képeivel. Kicsit későn... De azt hallottuk, hogy a németalföldi mester alig több mint kéttucatnyi megmaradt festményéből 10 látható a kiállításon. Gondoljatok bele: az ismert életmű csaknem fele, tehát imponáló mennyiség – de a tömegkultúra és az internet felkészítő hatásait is számba véve (azaz tudván, mennyire összetett képi világ ez) sem tűnt úgy, hogy túlságosan sokáig tart majd ez a tárlatlátogatás. Gondoltuk, körülnézünk, beleszagolunk a Szépművészeti általánosabban vett légkörébe majd, megnézzük a Reneszánsz Termet, ilyesmi. Nem számoltunk azzal, amit amúgy más tárlatokon tapasztaltunk már itt: a korba helyezés maradéktalan voltával, a szövegkörnyezet pontos bőségével, ahogy forrást és következményt vonultat fel, támogató anyaggal a tárlat az alkotó művei köré. Végül alig volt elég az a kevesebb, mint három óra – az utolsó termeken már bizony úgy hajtottak át bennünket a teremőr nénik és egy határozott orgánumú biztonsági őr. Ennél nagyobb dicséretet nem tudok mondani erre a kiállításra, és mindenkinek ezt tanácsolnám, aki még megnézné: szánjon rá több időt.

Festő-családból származott – a család férfitagjai közül szinte mindenkinek köze volt e művészeti ághoz. A dédapja: Thomas van Aken Nijmegenben festett oltárképet, a nagyapja Jan költözött Németalföld akkor épp rohamosan gyarapodó városába s’Hertogenboschba – hogy aztán itt gyökeret verjen a család. Itt született, negyedik fiúként (lehetséges, hogy) Jeroen van Aken néven. Gyermekként átélhette a várost 1463-ban csaknem teljesen elemésztő tűzvészt. Csupa feltételes mód – nagyon keveset tudunk róla. Előnyös házassága révén (erről mondjuk pont tudunk) nem vált az ecset rabszolgájává, kedvtelésből hódolhatott a családban hagyományos művészetnek (most úgy mondanánk: saját stúdiót alapítva). A festőműhelyt, ahol testvérei és unokaöccsei dolgoztak, ahol ő is eltöltötte ifjabb éveit, amúgy is idősebb bátyja, Goessen van Aken vitte tovább. Lehet, azért vette fel a városa nevét, hogy a nevében is megkülönböztesse magát a hagyományosabb családi stílustól. Tényleg nem tudunk róla szinte semmit, holott a Miasszonyunk testvérület tagjaként ismert; ez a s’Hertogenbosch-i, szerzetesrendek mintájára alapult világi-vallási szervezet nemcsak a város gyülekezetének életét határozta meg akkoriban. A németalföldi főpapság és az uralkodó elit (az aktuális uralkodók: Jó Fülöp, Habsburg Miksa és Szép Fülöp is sorra) a tagjai voltak. Szóval kora elitjébe tartozott, annak is a legbelső köreibe, már életében ismert és népszerű volt, a képeit másolták hitelesen és félre – a műhelye virágzott. Jó pár korábban neki tulajdonított képről utólag kiderült, hagy valószínűleg valamelyik műhelye-béli névtelen tanítványa festhette. A kiállításon is számos esetben helyettesíti az embléma-képeit ilyen igényes, korabeli másolat. Nem kellett mecénást keresnie, jelképes összegekért adományozta egyházközségeknek, főuraknak a táblaképeit – és mégis: nincs róla egyetlen hiteles portré se. Tudjuk, mikor temették el, mikor mondtak érte halotti misét – de alig több a biztos, ha róla van szó.

Van olyan elképzelés, hogy a gazdag, sokfigurás képeken elrejthette magát, a portréját – azonosítják például a Szent János evangélista Pathmosz szigetén kép kis ördögfigurájával, aki ellopná a Jelenések írójától a tintát (szerintünk inkább megmérgezi valami halucinogénnel). Vagy azonosítják például A földi gyönyörök kertje jobb alsó sarkából ránk kitekintő (a képet uraló meztelenségben egyetlen felöltözött) alakkal. Van, aki szerint ugyanezen a képen ő lehet a „tojásember”. A rézkarc, ami a kor egyik ősnyomtatványában ékeskedik a neve felett, biztos, hogy nem róla készült. Nekem a legjobban Timi teóriája tetszik (beszélgettünk erről), hogy előtérbe tolva rejtette el magát: ő volt személyesen Szent János, az evangélista modellje. Mert ez a kép egészében pontosan leképezheti ennek a sajátosan rejtőzködő embernek a teljes attitűdjét. Hiszen éteri, tiszta, Új Jeruzsálemi a látomás, amire a Szent a szemét függeszti; pedig ő a leginkább bibliai horror, a Jelenések könyve szerzője. Fura mód pont a végítélet lejegyzője portréján található Hieronymus Bosch életművében az egy négyzetméterre jutó legkevesebb démoni – még az a szemüveges (megvénült) ördögfióka is inkább bohókás, mint ijesztő. Ilyen ember lehetett – gondolj bele, három egymást követő uralkodó kegyeit is élvezte egy forrongó korban, amikor egyszerre történt vallási megújulás és felerősödő boszorkányüldözés. Szegénylázadások és gazdag, kusza érdek- és harcvonalak korában tekintették értékesnek és veszélytelennek. Hiszen remek propagandaanyagot szállított, amivel egy olyan bigottan hívő uralkodót is sikeresen elbűvölt később, a halála után, mint II. Fülöp spanyol király. Aki az Escorialba gyűjtötte a művei általunk ismert javát. Szelíd bolond, aki szörnyeket delirál az ítélet jegyében – kiköpött János. Persze, lehet, hogy minden képén ott van...

A képei elmélyülésre késztető (most így mondanánk) meditációs objektumok, a kortársak számára sem egyértelműen alkalmazott (analógiák és előképek által olykor egyáltalán nem azonosítható) szimbólumokat – lehet, hogy tényleg elgondolkodtatni, hökkenteni akart. Van olyan művészettörténész, aki ebben a mélyen hívő ember saját visszahőkölését fedezi fel, van olyan, aki gunyoros akasztófahumort. Sok mindent beleláthatunk. Egy korszakhatáron festett, a reneszánszhoz sorolják, ahogy Raffaello-t, Da Vincit, vagy Rembrandtot – holott az ő megújulása még sokkal inkább a passiójáték, mint például az újra felfedezett antik drámák jegyében állt. A látomásossága divatot teremtett és ellenreakciót; a nagyok is (például Pieter Bruegel) rengeteget tanultak tőle, a következő nemzedék nagyra becsülte, de aztán az idők változásával viszonylag hamar ejtik és felejtik. Ez mintha a divat hullámára emlékeztetne – a hirtelen magasra csapó népszerűség hamarabb laposodik. A ráció ideje jött – és vele a (nemcsak anatómiailag) minél pontosabb, látvány-hű ábrázolás ideje. Persze az epigonjai is sokat tettek azért, hogy kimenjen a divatból, nagyon sokan csak a borzongatót ismételték belőle egyre gyatrább minőségben – kevesen jelenítették meg azt a kettősséget, ami minden alakját (a szentjeit) is jellemzi; hiszen még a démonai is hordoznak valami édenit, és a legtisztább alakjaiban is ott borzong valamilyen ecsettel teremtett árnyék. Elfelejtették, ahogy Bachot – a szürrealisták találnak rá megint; addig szinte alszik a kultúrában.

Ez a sok szó szinte mind a kiállításból, és kísérő anyagaiból... Hiszen ilyen mélységig nem ismertem, illetve mondjuk úgy, ennél mindenképpen felületesebben. A kiállítás legnagyobb erénye ez a szövegkörnyezet-építés. Ahogy kiteszik a forrásokat, a könyveket (például a Bestiáriumot); a forrás-magyarázatokat a képekhez, és ahogy aztán felmérik a hatását egészen Sebastian Salgado fotójáig, az példamutató. Egyetlen komplex gondolatmenetet hiányoltam mindebből: az akkoriban sokadszorra feléledő-felkavarodó különböző mágikus világképek eléggé kézenfekvő jeleit a képeken ez a racionális, józan kiállítás nem érinti. Holott a korban ez egyszerre evidencia az akár mélyen megélt hittel. Ahogy Rotterdami Erasmus sem kizárólag az értelem embere, ahogy Johannes Kepler nemcsak asztronómus, de asztrológus is, szerintem úgy játszik az okkult, a mágikus a festő képi világába is. Ezt nem itt taglalnám, mert külön bejegyzést érdemel. Itt már csak meg szeretném köszönni a Szépművészeti Múzeum elkötelezett dolgozóinak, a kiállítás szervezőinek ez a sokáig velem maradó, elgondolkodtató, vitára késztető, gyönyörűen összetett élményt.