Mike Carey: Lucifer (Első kötet)

Neil Gaiman írja az előszavában: Lucifert sosem volt nehéz írni, sok mással ellentétben. Az ő történetei egyedülálló módon maguktól fogalmazódtak meg a fejemben... Jókat kacarásztam ezen: az angyali lázadás mit-hogyanjáról novellákon át London alatti Londonig számos formában gondolkodott már a Sandman előtt is kedvenc, feketébe öltözött mítoszlovasom. Hogy aztán a mitológiái tengelyében álló képregény-folyamban tényleg végletekig vigye a legsötétebb angyalt. Aki még a lázadó- és ellenpont-szerep ellen is fellázad - otthagyja az egészet, megnyitja az angyalok városában a Lux bárt, és elzongorázgat ott, mint akit az egész eztán nemigen érdekel. Ha megízleli a bosszút, például, ahogy Álom esetében, akkor sem ő főzi ki, csak pöcköl egyet (egy kulcsnyit) a sorson, aztán szinte csak hagyja megtörténni. Gaiman teljesen logikusan vitte tovább a Miltoni koncepciót a Fényhozóról, a lehető végletekig. E végletek után mégis így fogalmazott: Lucifernek muszáj volt saját képregényt kapnia. Hiszen miért is heverne parlagon egy ilyen remek lehetőségeket rejtő karakter...
 

Mike Carey ezt a feldobott labdát, a származtatott sorozat lehetőségét mesterien ütötte le. Szerelmes vagyok ebbe a világba, a szereplőibe, a közegek (valóságok és fantáziák, mesék és mitológiák) közötti gát nélküli átjárkálásba, ami valahol mégis folyamatosan hordozott/hordoz magán egy erősen koherens érzetet. Miközben a Sandman az első pillanattól ezer kultúra ezeregyedik kevercse volt, erősen kötött benne a jól megválasztott fókuszok maltere, és egy nagyon sajátos, inkább érzetekből, semmint szabályokból álló tisztelete a mítoszok működésének. A máshonnan ismerős figurák finom átrajzolódása ebben az egészben, hogy a világaikba beleférjen a Végtelenek koncepciója (és hogy beleférjenek egymás világaiba) nagyon sokszor tényleg magától fogalmazhatta a karaktereket és konfliktusaikat.  Úgy, hogy a finomítások nagyon ritkán álltak elvételekből – leginkább hozzátettek a kultúrák ismert hőseihez. És ezeket a hozzátételeket Mike Carey is teljesen helyén valóan építi fel.
 
Ahogy például (anti) hősét bevezeti az amúgy magában is ezerarcúan ellentmondásos japán mítoszok „poklába” (ahol a bukott angyal visszaszerezné a szárnyait), abban ott a használni kívánt mesekincs meglepően mély ismerete. Ott a változtatások pontos ismerete, amelyekkel Neil a Végtelenek világába vonta e mitológia egyes elemeit. Ott a hommage az anyasorozathoz (a rettegést fenntartó, elragadott álmodókban, akiket amúgy a Pokol kulcsáért cserébe Susanoo no Mikoto annakidején felajánlott az Álomúrnak). És ott az egymáshoz mérhető/mérhetetlen erők tisztelete – hiszen Lucifer tényleg elbukhatna e küldetésben. De még egy igen hasznos szolgát is szerez, oly módon, ami megint csak maradék nélkül érzi a japán lélek sajátságos viszonyát szolgálathoz és önfeláldozáshoz.
 

Szóval legelőször ezt kell megköszönnöm, hogy minden kényelmetlenségérzet nélkül lakhattam a Sandman világában megint. Ahogy A mágia könyvei, vagy az olyan formabontó elbeszélések, mint Az álomvadászok, ez a szemünk láttára formálódó folyam is minden szempontból tiszteli a világa kereteit – s ha tágít majd rajta (nyilván fog), remélhető, azt is ezzel a következetességgel teszi majd. A másik, amit köszönhetek, hogy mindez mögött nagyon komoly, az eredeti történet összetettségéhez mérhető koncepció érzik már most. És a képesség is érzik, hogy ez tényleg brutálisan kiteljesülhessen. Mike Carey nemigen él az amúgy képregényes és filmes álomvilágokban gyakran lólábként kilógó „véletlenül így esett egy nagyobb terv részeként, direkt” jellegű, teljesen indokolhatatlan mókákkal, csak ha valahol mögötte tényleg ott van az a többlet-történet, ami egy ilyen elrendeltségről és szükségszerűről szóló történetben amúgy evidens.
 

Hiszen Lucifer továbbra is a lázadásból következő, felkínált szerepek, a sors, az eleve elrendeltség ellen fogalmazza önmagát – immár az erre kitalált, vallásaink és meséink által is alaposan körbejárt kereteken bőven kívül. És az író elhiteti velünk, hogy erre tényleg ott vannak a tervek mögötti tervek mögötti tervek, amelyek egyébként a kényszerek hatására kerülnek csak elő. Azaz ha békén hagyná a Teremtés, az ördög tojna az egészre. Az író ezt is elhiteti velünk... Mindehhez megkapjuk természetes ellenpontnak az angyalok Ezüst Városát a „Mennyben”, ahol politika van, vakhit, és frakciók – ahol az angyalok empátiahiányos gyülekezete valójában ugyanúgy érdekelt a háború-koncepció fenntartásában, ahogy abban, hogy visszarángassák ellenségnek e keret kínálta szerepkörbe Lucifer Hajnalcsillagot (kicsit idevonva a Gaiman-i író-valőr Terry Pretchettel közös, idióta gyermekének, az Elveszett próféciáknak legfeszítőbb kérdéseit is). Így értem, hogy Mike Carey mennyire érzi, milyen világokba írja a maga (eddig tökéletesen illeszkedő) fantáziáját. Az eredeti, Sandman rajzolta Hajnalcsillag-koncepcióból egyedül a Jóakarók végén megejtett önkéntes távozásáról, a Luxot magától, ki tudja hova tartva elhagyó Luciferről nem akar tudni ez a spinoff (bár nem zárom ki, hogy beépül majd még ez is, ügyesen, később – hogy mondjuk egy párhuzamos síkon a Fénynek mégse kellett égnie).
 

A történetek kerete gyönyörűen horgonyoz a valóságunkba. Vagy valóságainkba – hiszen a felütés indián meséje után az első komoly, nagy formátumú történet, a Hat lapos jóslás pont erre épül. Hogy valóságaink vannak, akár a kártya lapjai, egymástól mégsem függetlenül, folyton a másikéba taposva – de a másétól gyakorta mégis úgy érinthetetlenül, ahogy az ómódi jóskártya lapjain a szimbolikák. Hiszen nem látunk egymás fejébe, és nem látjuk, mit gondolunk egymásról (valójában magunkba se látunk, nemhogy másba). Nincs ránk rajzolva-írva a jelentésünk és az értékeink. Mégis, gyakorta megírt sorsot képzelünk; magunknak, másnak. Tényleg nagy kérdés, meg van-e írva előre bármi is; és így, sorsban és választásokban (kötött pályán sem értve egymást) vagyunk-e kénytelenek tényleg érintkezni ebben a játékban. Rengeteg dolog szóba kerül itt, szerepekről és vetülésekről – de a legfontosabb réteg ez: az elrendeltségé. Nem véletlen, hogy a jósolható jövő szolgája, Meleos, a kártyaműves angyal mély és keserű büntetést szenved Lucifertől (aki végre szabadon akarna): az elrendelés mintázatának bázisa a valóban teljesen rögzített múlt tudomása – egyfajta szabadság, ha semmisül. Magánügy, de itt gyűlöltem a hősünk – gyűjtöm, és szeretem a könyvet.

 

Csak a felszínt simogatom, csak kedvet csinálnék az olvasáshoz. De ha már eleve elrendeltség: Mike Carey a maga előszavában hosszan meséli, milyen kálváriát járt a rajzolókkal. Egyelőre a rajzi sokszínűség nem vált a meséje kárára, sőt. A kényszerű váltások és a nagy szerepre találások (Dean Ormston rövid történetei például, azzal az eszelősen más, de igen helyén való képi világgal) ugyanúgy megtisztelik ennek a sorozatnak a létrejöttét, ahogy anno a Sandmanét segítette a gyakori alkotó-csere, s az ütemesen szerephez jutó vendégrajzolók. Mintha úgy lett volna ez a folyamat is kitalálva, hogy a kényszerűség erénnyé kovácsolódjon (bár nyilván tépték eleget a hajukat, író, szerkesztő, felelős kiadó...). Mintha a sors akarta volna...
 
Legszívesebben más most olvasnám tovább. Nem tudok ennél nagyobb dicséretet.

Kiadó: FUMAX

Fordította: Bayer Antal

The Crown - A Korona - 6. évad, második felvonás

Keserédes búcsú
 
Hát, ez is elérkezett… Az utóbbi évek egyik legnagyobb streaming sikerszériája, minden bölcsészlány és anglofil kedvenc újranézős sorozata, az angol királyi család életét olykor már-már túlságosan realisztikusan bemutató (emlékezzünk csak, akadtak, akik azt követelték, írják ki a részek elejére, hogy „csak fikció”) A Korona véget ért. Tudtuk, hogy eljön ez a nap, az eredetileg tervezett öt évadra így is ráhúztak egyet, és azt is jó ideje nyilvánvalóvá tették a készítők, hogy nem fogják végigkövetni a sorozat középpontjában álló II. Erzsébet életét, mégis, keserű volt ez a búcsú. Főleg, mert az utolsó évad forgatása idején a királynő elhunyt, így nem csak kedvenc sorozatot temettünk, hanem egy korszakot, egy, a maga módján valóban példátlan életutat, egy hetven éven át tartó uralkodást. Alkotó nem kívánhat ennél jobb körítést a sorozatának, nem kétlem, hogy a Netflixnél jó páran megveregették egymás vállát a pompás időzítés miatt – még ha a királyi családért rajongó showrunner Peter Morgan el is morzsolt pár könnycseppet. Ami azért nem tartotta vissza attól, hogy forgatókönyvében egészen briliánsan rájátsszon a körülményekre. A rajongás egy dolog ugyebár, a showbusiness meg egy másik.
 
A két részre vágott hatodik évad első fele, aminek én a Diana különkiadás címet adtam, magasra tette a lécet, és jó nagy dilemmában hagyta a nézőt és (felteszem) a készítőket is: vajon folytatják-e (lehet-e folytatni) azzal a bátor szókimondással, amit ott feldobtak, vagy visszatáncolnak és az ájult tisztelet tónusában, a Szívek Hercegnőjét eltemetve és el is feledve, a reményteli jövőre fókuszálva (ismét csak emlékeztetőül: az tudott volt, hogy a kétezertízes évek nagy botrányai, Megxitestül és András hercegestül már biztosan nem kapnak szerepet) búcsúztatják el a királynőt és az intézményt? Voltak kétségeim, melyek részben igazolódtak is – azzal együtt, hogy messze nem volt annyira meghunyászkodó a befejezés, mint gondoltam. De azért annyira bátor sem, mint ahogy vártam volna.
 
Ott vesszük fel a fonalat, ahol a negyedik rész végén elejtettük – a hercegnő temetése alapjaiban rengeti meg egész Anglia (és a fél médiafogyasztó világ) életét, a királynő komoly konfliktusba keveredik saját szerepfelfogásával, a két árván maradt herceg pedig egy világ sajnálatának és imádatának tárgya lesz egyik pillanatról a másikra. Bátor indítás épp velük kezdeni, konkrétan Vilmossal, aki jószerivel az anyja temetéséről sétál be a világ legimádottabb „szőke hercegének” szerepébe, akiért tinilányok milliói kezdenek rajongani, akit a kollégiumban szerelmes levelek várnak zsákszámra, minden lépését sikítozó kamaszok követik, népszerűsége még Dianáét is felülmúlja. Szupersztár lesz, akitől mindenki azt várja, hogy töltse be az anyja után maradt űrt. Csakhogy ő nem szupersztár alkat, hanem egy introvertált tizenöt éves gyerek, aki gyászolna és aki ebben a sajátos családi felállásban nem tud mit kezdeni az érzéseivel. Csoda-e, hogy mindezt azon az emberen vezeti le, akit a leginkább felelősnek tart, amiért anyját elüldözte Angliából és a halálát közvetve okozó al Fayed-románcba kergette? Bátor, és ha tisztán pszichológiai szempontból vizsgáljuk, nagyon okos Vilmos és Károly konfliktusának ábrázolása – nyilván azt, hogy mi igaz belőle, nem tudhatjuk, tekintve, hogy ez a testvér nem teregeti ki a személyes érzelmeit. Bátor felütés, és különösen tetszett, hogy az apa-fiú viszony normalizálása, a kimondhatatlan sérelmek feloldása annak a Fülöp hercegnek köszönhető, aki maga apaként a legteljesebb mértékben leszerepelt, aki érzéketlen, szabályokat mindenek felé helyező pátriárkaként sokszor tűnt elviselhetetlennek; ugyanakkor, ha visszaemlékezünk a második évadra és felidézzük, ahogy teljesen magára hagyva, fél családja által megtagadva, az apja gyűlöletétől övezve menetel imádott nővére és unokaöccsei koporsóját kísérve a náci zászlók között, és aztán hogyan lesz képes feldolgozni annak a gyásznak a sokkját, akkor nyilvánvalóvá válik: ebben az érzelmi analfabétáktól hemzsegő családban ő lehetett az egyetlen, aki valóban érthette, min ment keresztül a két herceg azon a ’97-es őszön.
 
Aztán ez a bátorság mintha egy csapásra semmivé lenne azzal, hogy Vilmos megbékél Károllyal – minden szép és jó, van egy új trónörökösünk, aki nem ugrál, aki betartja a szabályokat, aki méltó követője lesz a nagymama munkásságának, aki képes lesz egyensúlyozni a szupersztárság és a családi „cég” követelményei között. Akinek persze nehéz lesz beilleszkednie az egyetemen, és megtalálni élete párját, akit ráadásul nem vesz le első látásra a lábáról a korona ígérete (dehogynem…), aki néha odaveti, hogy elsőszülöttnek lenni néha elég nagy szívás; de közben a legfontosabb kötelességének azt tartja, hogy támogassa az intézményt. Akkor is, ha az elbizonytalanodó nagyit kell erősíteni, és akkor is, ha arról van szó, hozzájárulnak-e a hercegek apjuk újraházasodásához. Személyes érzelmek félre, az intézmény az első, annak meg jobb egy boldog házasságban élő király.
 
Még jó, hogy ott van ellenpontnak az örök botrányhős Harry. Noha a végleges(-nek tűnő) asztalborogatásig, mint írtam, nem jutunk el, azért már itt is jól szánkba rágják az alkotók, hogy Harry arra született, hogy ő legyen a fekete bárány, a tipikus második, a rosszfiú, aki hatásos ellenpontot szolgáltat az intézmény középpontjába született jófiúnak. Nem tudom eldönteni, mennyiben fricska és mennyiben egyszerű marketingeszköz hogy már itt ennyire lejáratja a sorozat Harry-t, miközben azért gondosan a körülmények és a család áldozatának állítják be – elvégre egyrészt a monarchia-rajongó, életművét az intézmény köré felhúzó Morgan szemében simán lehet szálka a srác, másrészt viszont tudjuk, hogy több sorozatra szóló szerződése van a Netflix-el, és ugye, első a showbusiness.
 

Amivel már évadok óta küzdünk, az itt is megjelenik: az utolsó évtizedek bemutatása során mindig ellopja a show-t a királynő elől egy-két, média által körberajongott családtag, noha a széria középpontja még mindig II. Erzsébet kéne legyen. Aki ebben a végjátékban mást se csinál, mint búcsúzik. Hol a hozzá legközelebb álló családtagoktól, húgától és anyjától; hol a Diana halála által megtépázott, majd Tony Blair szédítő népszerűsége és a monarchia megítélésének bezuhanása által földbe taposott szerepfelfogásától; hol meg saját magától – a temetését tervezve. Elég groteszk, de nyilván ez is egy fura uralkodói szokás 😀 viszont a készítőknek remek lehetőség, hogy beleszőjék saját, könnyes búcsújukat a forgatás alatt elhunyt uralkodótól. Filmes szempontból itt-ott zseniális, emellett napjaink médiakultúrájában példaértékűen ízléses ez a búcsú – miközben nézőként azért néhol kacagtató, ahogy a királynő a saját temetési menetét vizslatja és a többszáz oldalas tervezet elemeire reflektál.
 
A búcsú tervezése persze minden emberben felszínre hozhatja a legkülönfélébb érzelmeket – ez alól még a koronás fők sem mentesülnek. Teljesen valóságtól elrugaszkodott az utolsó rész meséje arról, hogy Erzsébet, akit a veszteségei megtörtek, aki „Tony király” tündöklése és bukása után rájött, hogy minden véget kell érjen egyszer, aki az egész Diana-cirkusz után sosem volt többé az az önmaga, akinek megismerte a világ (és akinek ő ismerte saját magát) eltöpreng a lemondáson. Annyira, hogy még leköszönő beszédet is ír. Aztán, fiatalkori önmagára hallgatva meggondolja magát. Namost, egyrészt borzasztó erőltetett Claire Foy és Olivia Colman ilyetén való becsempészése a zárórészbe, még ha értem is a tisztelgés szándékát – Morgan azért ennél jobb író, felesleges volt ennyire szappanopera irányba elmenni. Másrészt, bár fogalmunk sem lehet róla, ilyesmi megtörtént-e, de gyanítható, hogy inkább nem – VIII. Edward lemondása akkora negatív hatással volt az intézményre és akkora terhet rakott személyesen Erzsébet és az apja vállára, hogy az összes valamirevaló szakértő egybehangzóan állítja: a lemondás mint olyan, szitokszó volt a királynő számára, és soha fel sem merülhetett benne, hogy esküje nem örökre szól. Így, bár aranyos, és sokszor megható ez a búcsú, teljes marhaság. Nézőként két út áll előttünk: vagy elfeledünk mindent, amit egyébként tudunk (tudni vélünk) a királyi családról, nézzük, mint egy fikciót és jól meghatódunk; vagy elkönyveljük, hogy Morgan maga sem tudta, hogy fejezze be a sorozatot, amit éveken keresztül dédelgetett, és próbált valamiféle biztonsági játékot játszani.
 
Szóval keserédes ez a búcsú. Lehetett volna sokkal jobb is, de annyira azért elégedetlenkedni sem kell. Ó, jut eszembe! Ha már Kamilla démonizálását és lassú rehabilitációját el is kenték annyival, hogy ha az intézmény reménysége, Vilmos hozzájárul, akkor apja újranősülhet és szent a béke; azért Mohamed al-Fayed Diana halála utáni ámokfutását nem hagyták ki. A gyászoló apa vádaskodása és az általa kikövetelt nyomozás vékony jég – Morgan itt rettentő ügyesen egyensúlyoz a gyászba beleőrült al-Fayed kirohanásainak bemutatása és a hivatalos nyomozás között, aminek végeredményét ugyebár ismerjük. És amit al-Fayed haláláig nem tudott elfogadni. És amit egyébként még ma is milliók kérdőjeleznek meg. Anélkül, hogy a szenzációhajhász bulvármédia színvonalára zuhant volna, azért be tudta emelni a kérdést a széria: mi van, ha? Na, ezt a bátorságot vártam volna én végig a hatodik évad során. Amit kaptunk, az inkább egy szép tisztelgés. Annak viszont mesteri.

Jill Thompson: Halál - A Halál kapujában (manga)

Nem vagyok célcsoport. Khm, nagyon nem. Pedig szerelmes vagyok a Végtelenek világába, a Neil Gaiman és egyre több alkotótársa által létrehozott sajátos tükörbe, amiben nagyon sok kultúra eleme keveredik, és amiben nagyon sok embertársam nézegetheti magát – azaz nekem inkább tükör, mintsem eszképizmus. És nagyon szeretem a mangát, általában eléggé válogatás nélkül. Kétfelől is beleszerethettem volna ebbe a habcsók kis mesébe, de kiderült: tényleg nem vagyok célcsoport. Ez sódzso a javából, kislányoknak szóló cuki manga, és elsősorban azoknak mesélne, akiket még nem sodort el ez a történet a maga hihetetlenül összetett, tényleg rajongásig szerethető, de elképesztően érett, felnőtt világával. Hiszen újramesél valamit, egy picit más szemszögből, mint ahogy az eredeti történet tette abban a betétmesében, amikor Lucifer felmond, kiüríti és bezárja a Poklot, rálőcsölve Álomra a kulcsát – s amiben a pokolra ítélt, de onnan kizavart holtak (mit is tehetvén mást) szétszélednek a világunkban.
 
Mégis, lehet valami oka annak, hogy Neil odaadta ezt a történetét még 2003-ban (és hozzájárult, hogy Jill Thompson, a manga alkotója tovább gondolhassa a maga módján a Halott fiúk nyomozóiroda sztoriját is ebbe a bájos formába). Lehet, úgy kalkulált: Halál figurája elbírja ezt a súlytalanítást, a mese ebben a pár vonalas, karakteres térben ügyesen, invenciótól dúsan, olykor tényleg frappánsan jelenik meg – hiszen a legfontosabb rétege a megbocsátásról hibátlan és szeretni való most is. A Sandman világa úgyis duzzad-nő mindmáig, crossoverek, szereplők köré szőtt betét- és folytatásszériák folyamatosan születnek, és rendre izgalmasan tudtak az alapjában is eléggé bonyolult eredetihez hozzátenni (még az olyan kakukktojások is, mint a Locke & Key - Aranykor).
 

Szóval picit úgy éreztem magam a becsukása után, mint az egyszeri mesegyűjtő, aki ismerve az eredeti Piroska és a farkas mese mélységes gonoszságtartalmait, végiglapozza a mesét egy leporellóban. Ami mégis mellette szól: mindez utólagos. Az olvasása közben valójában nagyon jól szórakoztam. A manga által adott lehetőségek teremtette rajzos és egyéb poénokon, a karaktereken, Delírium és Kétségbeesés buliján, amit az otthontalan holtaknak adnak. Kacarásztam a berontó démonsereg teremtette feszült csúcsponton (ami amúgy viccnek jó inkább – Hali, aki az eredeti Sandmanban a legerősebb Végtelen, ezt a bagázst egy könnyed fújással porlasztotta volna semmivé). Szórakoztató volt látni, Jill Thompson hogyan ad játékosan mélységet Neil (és persze általa egy egész kultúra-nézet) egyik vezérlő gondolatának: hogy mindenki magát ítéli (például) Pokolra. Gaiman számos helyen eljátszik ezzel az életműben, és nemcsak játszik vele – az egyik leginkább szíven ütő novellája, A másik is ezt tükrözi összevagdosóan élesre. Szerettem, hogy ez itt pont annyira volt csak kihegyezve-élezve, amennyire a keret engedte.
 

Egyáltalán, már ennek a Holtakat egybegyűjtő bulinak is megvolt a maga varázsa – mert hogy ne felejtsük, ezek a pokolból kipaterolt szerencsétlenek. Ebben a mitológiában a legkeményebb csajnak pont ezért jelenthetnek fejtörést: a továbblépésre a Naptalan Országba (a saját utat találás birodalmába) éretlenek, a Mennyre nem jogosultak, nincs helyük sem a nap alatt sem egyebütt. És aranyos ötlet ez a buli, egészen viccesen rajzba rakva – az összes szereplő éretlen kamasz benne és úgy is viselkedik. El fogom rakni az érett, világokat jelentő és jellemző testvérei mellett a polcra – s még az se biztos, hogy ha lesz még ilyen, inkább meghagyom a célcsoportnak. Pont a rajongás természete miatt. Mert úgy tűnik, ez a hallatlanul komplex csoda, az utazás kultúránk álomvilágaiba (amely a kétezres évek legfontosabb olvasmányává lesz lassan a számomra, úgy, hogy ezen a címen valóságba merítő izlandiakkal, egy kifinomult, érzékeny olasszal, szorongásba szövegtágult amcsikkal és honiakkal, meg Hamvas Bélával osztozik) nem szegényedik el ettől sem. Hiszen a maga módján Jill Thompson mangája is megajándékozott a benne-lakással.

Ide aztán tényleg illik: Funko Hali.

Kiadó: Fumax

Fordította: Limpár Ildikó