Tőrbe ejtve - Ébredj fel, halott ember (film)

Kedves ismerősöm, Székács Juci fogalmazott így a filmről: Nagyon vártam az új Knives Out filmet (bár a második nem tetszett, de az első nagy kedvencem, és bíztam Rian Johnsonban, hogy megint nagyot fog gurítani), de arra nem számítottam, hogy ekkora spirituális élmény lesz. A csavaros bűntény és a szarkasztikus jellemrajzok mellett ugyanis ez a film nem kisebb dolgokról szól - őszintén és szépen -, mint az egyház valódi feladatáról, a lelkipásztori szolgálatról, az új emberünk állandó küzdelméről az óemberrel és a Krisztusban megtapasztalt kegyelemről, ami mindezeket átfogja. Színtiszta evangélium egy szórakoztató filmben, ami még izgalmas és vicces is. Ugyan az adventi időszakban jött ki, de már most borítékolom, hogy legalább akkora húsvéti klasszikus lesz, mint amennyire kötelező karácsonyi darab a Die Hard vagy a Reszkessetek, betörők. Ez a réteg valóban nagyon komolyan érintett engem is (bárcsak tényleg sokszor lejátszott klasszikus lehetne...).

De odatenném mellé a hitetlen, a ráció emberének mértéken felüli tisztességét is. Ahogy a bűnfejtő átéli a maga damaszkuszi pillanatát, az tényleg fenomenális, főleg, mert az oda vezető út stációit is (mind a tizenkettőt) alapos gondossággal komponálták ebbe a (taláros téma ellenére) meglepően üdén ütős kis szösszenetbe. Hiszen ez is feladat – és a vallás valódi (társadalmi) szabadsága, amikor észreveszi a megfejtés pillanatában a bűnöst, és hagyja működni a hitét. Mert a gúny, a felsőbbség, az értelem gőgje helyett ez is út lehetne, kellene legyen: tisztelni a hívatottságot abban, akinek erre van szüksége. Hiszen újszövetségi értelemben nem fanatizmus, nem elvakultság, nem farizeusság vagy menekülés feltétlenül hinni. Ebből a bájos kis krimi-ujjgyakorlatból a hitet teljesen feleslegesnek megélő ember is tanulhat – hogy például a neki felesleges nem evidensen káros, hazugság, butítás. Hogy a „mese” nem alapjában egyenértékű például a propagandával. Ha nincs magyarázat, mese szövődik a dolgaink köré. És azt a rációnak is illik belátnia, hogy számtalan dologra nincs magyarázat.

Mondjuk ebben a krimiben pont van – de ez műfaji követelmény. Rian Johnson pofátlanul tehetséges ember – az újra- és újranézés minden esetben további képi- és forgatókönyvi gegeket tárt fel, tényleg pokolira szórakoztatóra sikerült a móka, ha hagyod magad vinni általa. Ami valószínűtlenség benne, az a műfajé – s ami valódi, azok tényleg élő emberi gesztusok, egészen magas nívón eljátszva. Miközben ezek a játszott figurák egytől egyig karikatúrák is – típusok gonosztükrei, ami megint mesterszintű krimi-írói gesztus. Az a jó, hogy a kockáról kockára kitalált képömlés ennek megfelelő keretet ad, a filmi ritmus végigvisz a legvalószínűtlenebb gegeken is – s miközben a bűnügy (és megoldása) a végén megkapja a maga erős valószínűtlenségi faktorát is, rá lehet ébredni: a mese, a szórakozás, a szétszóratás közben tanítás is. A jó mese mindig.

A szériának eddig is az egyik ereje volt a remek szereposztás, itt tényleg csúcsra lett járatva. Josh Brolin dörgedelmes telitalálat, Josh O’Connor még inkább az – mert a vívódásai sose tolakodóan, de minden gesztusában ott figyelnek. Igen, ez tényleg ilyen: a dörgedelmes ó-ember harcosan hiszi az igazát, az újszövetség embere keresi, a kétely és bizonyosság folyamatos metszéspontjában. A templom rabszolgája, Martha minden kockáján éli a saját ó-emberségét; Glenn Close nem tud nem jó lenni, de itt a legjavát adja az átlényegülésnek. Amúgy a nyomozóösztön bennem (a muszáj, hogy értelme legyen mindennek egy ilyen krimiben, mert ez különbözteti meg az élettől) azt mondatja velem, hogy ő az egész katyvasz megalapozójának, a diabolikus nagyapának, Reverend Prentice Wicks-nek szerelemgyereke, a megkísértett örökös, Grace, a szajhakurtizán (imádom ezt a nyelvileg baconszalonna jellegű fokozást) féltestvére. Adna ehhez az egészhez még egy farkakkal (pardon, rakétákkal) telifirkált vajszínű kripta-árnyalatot.

A harmadik rész fényében az a mókás gondolatom támadt, hogy Rian Johnson eléggé céltudatosan viszi bele Benoit Blanc segítségével a nézőt a korunk legfeszítőbb kérdéseibe (mondjuk így: erősen amcsi szemüvegen át – de hát ha egyszer amcsi), s miközben olykor pofátlanul felkavaró módon szórakoztat, egy halom dolgot feltár. Az első részben a gazdagság nevetséges felelőssége és a bevándorlás; a másodikban a tech-milliárdosság mindent is lehet-je, a harmadikban a megvallás fonnyadó katalógusa kapott görbe tükröt, kíváncsi leszek, hova nyúl negyediknek. A magam részéről szórakoztatónak találom, hogy az Üveghagyma sokak szemében volt lejtmenet – mondjuk én azt is nagyon szerettem, csak sikerült egy halom jó és fajsúlyos móka közt találkozni vele, s így jobban érzett rajta a hab-patronszag. Mert azért ezek a filmek szórakoztatni akarnak elsősorban, szétszórni a gondjaid közül, pici ember, néző, befogadó, fogyasztó. Az más kérdés, hogy össze is rakódnak valami többletté, ha hagyod.

Igazán komolyan megtisztelő a vége. Az örökségünk tényleg Krisztusban van, ami a hit embereit illeti – és a folyamatos kísértés is így van jelen az életben, feloldhatatlanul. Mert amúgy a szentírás tanításának ez a veleje: úgy nem vagy egyedül, hogy nem lettél bűntelen, nem mos tisztára a megvallás – csak áldott a belátással: valaki ebben a bűnös állapotodban is magához ölel. És igen, ez jelentheti a cinizmust is: Isten úgyis megbocsát, mert az a mestersége. De ne feledjük, az ateizmus is jelentheti azt: ha csak űrbe vetett jelentéktelen parányok vagyunk mikroszkóp alatt se látszó tettekkel, akkor minden megtehető. Épülhetnek gázkamrák, demonstrálhatjuk a képességeink megatonnás, fertőző robbanással. A választás e tekintetben nem a hívő privilégiuma. Hogy elviseli-e a kétely folyamatos jelenlétét, vagy végül, nehéz időkben, legvégső esetben mégis kiműti Krisztus alma-szívét a faragott bordák közül.

Menny és Pokol házassága – William Blake kiállítás, Szépművészeti Múzeum

Nagyon szeretek úgy menni a Szépművészetibe, hogy a kiállítás fókuszába helyezett élet és mű nem áll előttem markáns vonásokkal tisztán. Pont azért, mert nagyon finoman bánnak a kontextussal, a korba és miliőbe helyezéssel – pont azért öröm ezeket a tárlatokat látogatni, mert kinyitják az értelmezés kapuját, általléphetsz rajta és elvégezheti benned ezt a munkát maga a látott. William Blake esetében ez pontosan nem volt így, azért viszonylag sokat tudtam róla; a széles körű (és egymást olykor szinte kizáró) tanítványságok okán. Nagyon sok általam szeretett alkotó tartotta mesternek, hivatkozási pontnak; ahogy a vénségére köré gyűlő ifjú művészek, az Ősök (Anciens) csoportjának tagjai hívták „Tolmácsnak”, aki az ismeretlen, mindenek feletti nyelvekből közvetít. Nagyon sokan, egymást amúgy szellemből kizárni akaró alakok is hivatkozási alapnak, példának, tanítónak tekintették – pont ez az ellentmondásosság keltett bennem korábban kíváncsiságot.
 
Amit anno a szavak szerelme hűtött le. A romantika eszközkészletével (egy heves és kiábrándulással végződő szerelmetes kamasz-liezont leszámítva) engem a világból ki lehetett kergetni. Nem fért hozzám közel Blake költészete, és ez bennem zárójelbe tette anno a minden mást is, amit kísérelt. A méltán legismertebb versén át mára megmutathatom, mindez hogyan változott bennem:  
 
William Blake:
A tigris
 
Tigris! Tigris! éjszakánk
Erdejében sárga láng,
Mely örök kéz szabta rád
Rettentő szimetriád?
 
Milyen katlan, mily egek
Mélyén gyúlt ki a szemed?
Szárnyra mily harc hőse kelt,
Aki e tűzhöz nyúlni mert?
 
Milyen váll és mily müvész
Fonta szíved izmait? És
Mikor elsőt vert szived,
Milyen kar s láb bírt veled?
 
Milyen pőröly? mily vasak?
Mily kohóban forrt agyad?
Mily üllőre mily marok
Törte gyilkos terrorod?
 
S amikor befejezett,
Mosolygott rád a mestered?
Te voltál, amire várt?
Aki a Bárányt, az csinált?
 
Tigris! Tigris! éjszakánk
Erdejében sárga láng,
Mely örök kéz szabta rád
Rettentő szimetriád?
 

Szabó Lőrinc fordítása, tán a legismertebb. Még úgy is bravúr, hogy valójában elenyhül az eredeti nyelven feltett legerősebb kérdés benne: mely halhatatlan kéz és szem merte megalkotni rettentő szimmetriádat? Ez a merte megalkotni és az előző versszakból az Aki a Bárányt, az csinált? együtt Blake igazi, mélyen megalapozott vallás-kritikája. Benne az éhség ellentmondásával, az emberben bújó tigrissel és báránnyal, igazi Lucifer-lázadás, számonkérés: hogy képzelted ezt, hogy művelhetted ezt velük-velünk, Teremtőm? Ezt a verset az a szellem írta, aki Lucifert fényhozóként is megfestette (sőt, a pokolban pátriárka-arccal, Isten méltó párja gyanánt is) aki zsigerig értette Milton Elveszett Paradicsomának lázadás-természetrajzát.
 

A kiállítás egyik gyönyörű gesztusa, hogy fali hangszórókból meghallgathatók magyarul és angolul a szövegeikben elénk tárt versek – hogy a képek élménye mellé valóban megkaphatjuk azt az össz-művészetiséget, ami a korában valójában páratlan unikum. Blake minden érzékünket egyszerre akarta megszólítani. A számára elidegenítő hatású nyomdai sokszorosítás helyett ezért dolgozta ki a szöveget és képet egyszerre megjeleníteni képes metszet-technikát (s nemcsak azért, mert kora elismert rézmetszőjeként ez a tudás a kisujjában volt). Nagyon kis számban „jelentek meg” így a művei (valójában mindegyik egyedi, saját jegyekkel bíró, olykor szövegi szinten is újraszerkesztett darab), s többek közt ezért is szorult margóra, gyanúsan eszelős figuraként még a művészete bizonyos elemeit elismeréssel illető kortársak számára is. Prófétája szeretett volna lenni a korának, Albionnak, amelybe szerelmes volt – de korában nem sok választotta el a teljes ismeretlenségtől.
 

Viszont ez által a kor hatásaitól (a hatásokból óhatatlanul kiformálódó határoltságoktól) elszakadva kereshette a maga kifejezésformáit. A Szépművészeti a Tate Múzeummal közösen felépített tárlaton a kort is Blake képei köré helyezi – ebben eddig is, minden általunk látott esetben példaszerűen erősek voltak. S ebben a kor-tükörben látszik igazán, hogy az a zaklatott, földrengésszerű változásokkal sújtott miliő, amely tág teret engedett hatalmas képi gesztusoknak, és a beléjük csomagolt, olykor eléggé hagymázas, ágyékot markoló látomásoknak, mennyire ugródeszkája volt ennek a brutálisan egyedi jelnyelvnek, ami Blake képein az utolsó, Dante Isteni színjátékát körüljáró metszetekig kiformálódott. Amely valami teljesen más szint, mint a kort eluraló képi kulisszák legnagyobb része.
 

Nincs ebben semmi tolakodó, ahogy a kiállítást szervező szakértelem berendezi a teret a látogatónak – a képaláírások visszafogottságától a korszak „nagy témáit” nyitó kísérő szövegek finom vezetéséig, teljes mértékig hagyja, hogy benned alakuljanak ki a konklúziók. Finom iróniával egymás mellé téve például az Ősi várakat ábrázoló rajzokat, metszeteket és olajképeket, a végén Turner látomásával a kerti dísznek áthelyezett gótikus kapuzatig – hogy ő-sivárságukban mutatkozhassanak, mint a dicső múlt romantikus, kiürülésre hajlamos kulisszái; a hősi múlt, a végén, mint kerti dísz. Pont az így teremtődő kontraszt emeli aztán valami elementáris erővel William Blake A sírba tételét, vagy az Angyalok Krisztus teste felett fekete tüzű hiány-gyertyáját a szemlélőben piedesztálra. Ez a festészeti környezet-rajz (olyan erős, önmagukban miséket érő megragadásokkal, mint pl. Turneré) rámutatás nélkül kiemeli, mire figyelj. Megmutatja a koroktól függetlenül érvényes valódit.
 

Legalább ekkora öröm, hogy Borsos Lőrinc kortárs parafrázisán, és Kondor Béla Blake-sorozatának megidézésén át a kiállítás bemutatja a legjobb értelemben vett tanítványságot – érvényesíti a koroktól függetlenséget. Irgalmatlanul sokrétű élményt köszönhetünk megint a kiállítóknak – nem is álltuk meg, hazajött velünk a kiállítás alapos, példaszerű katalógusa. Lapozgatható formában az átélt, hogy megidéződhessen. És hazahoztuk a kíváncsiságot, hogy még jobban megismerjük az angol romantika kirívóan egyedi alkotóját, a költőt, festőt és látnokot; hogy ne is érjen véget az élmény itt. Szívből ajánlom a kiállítás megtekintését mindenkinek.

Arthur Koestler: Alvajárók

A magam részéről szeretem mondogatni, hogy a mitikus szemlélet továbbra is velünk él, olykor nagyon különös formákat öltve. Ennek kiemelkedő példája a tudomány-mítoszoké, amikor bizonyos (ellentmondásosságukban is gyönyörű) tudománytörténeti momentumok a köztudatban mítosszá, vagy legendává nemesülnek. A tudomány születése (azaz szembefordulása a tételes hiedelem-világokkal) főleg kiváló terepe ennek a gondolati bukfencnek - rétegesen egymásra rakódó egyszerűsítései nélkül nem tekinthetnénk neves alakjaira a gondolat héroszaiként. Nem tekinthetnénk őket világítótornyoknak a lélek sötét éjszakája korában, amit ők zártak le, az értelem reflektorfényével belevilágítva a sötétségbe.
 
Arthur Koestler ezt a korszakot, és korszakos alakjait tárja elénk az Alvajárókban, nem titkoltan a mítosz-irtó attitűdjével. A tudomány világképének tisztelő gyakorlójaként egyszerűen jobban érdekli a valóság. Jobban érdekli a fordulatok, a paradigmaváltások valódi természete; és a folyamat, ahogy egy-egy számunkra kiemelten fontosnak tűnő szereplő ebben a tudománytörténeti iskoladrámában megnyilvánul. Jobban foglalkoztatja, a gondolataik hogyan értek egymásra hatva nézetrendszerré, ez hogyan terjedt, és milyen közegben. A tudás átadásának természete érdekli, a legendák és mítoszok, a hősök és fároszok helyett. Nem véletlenül ekkora a kötet terjedelme – ezt ennél kevesebb szóval, ennyi rétegével nehéz volna elmesélni. Vissza kéne lassulnunk ebbe a tempóba, mert a néhány elkötelezett tudomány-népszerűsítőn túl (tudósok mind) a mai ismeretterjesztés borzasztóan felületes, figyelemvadász harsánysággal tálalt doku-reality, ami a tudásunkról mondhatót (akármilyen furán hangzik) leginkább mitologémákká formált tudásmorzsák dramatizálása által tálalja.
 

Tycho Brahe és Kopernikusz világmodellje

Koestler tudja, hogy csak úgy értetheti meg velünk a mélyreható szemléletváltás természetét, ha először feltárja a folyamatot, amiből kivirágzott. Így a kötetének csaknem negyede rövid és velős, de megejtően plasztikusan tálalt világkép-gyorstalpaló, a mindent megalapozó antik gondolkodóktól kezdve. Már a régi görögök is... ugye. Amúgy ezt tényleg érdemes komolyan venni. Egyrészt közülük néhányan elképesztő mélységig ismerték a világunk. Eratoszthenész például ötletesen, komoly eszközök nélkül s meglepően csekély hibával megmérte a Föld kerületét, teljesen természetesen vélve úgy, hogy gömb alakú (utóbb ez a gondolat például nem fért a vallás-alapú egyetemességbe). Másrészt a középkor majd 6 évszázadának dogmáit a legnagyobbnak érzett antik gondolkodók, Platón, majd Arisztotelész megkérdőjelezhetetlen tekintélye által szoborrá merevült elképzelésekre alapozták az egyházatyák. A középkori tudásvágynak Ptolemaiosz rajzolta meg a képet, amit az ember (pórtól professzorig) évszázadokon át „nagy világlátvány” gyanánt megélt. Athur Koestler nem megy ebben a bemutatásban mélyre, de már itt megérezteti velünk, hogy a töretlen fejlődés eszméje a tudás változásának történetében nem egyenes-vonalú, és korántsem veszteségek nélküli.
 

Kopernikusz könyvének címlapja

S hogy az újító szellem olykor nevetségesen konzervatív gúnyát visel. A nagy szemlélet-váltást Kopernikusz egy igen egyszerűen megfogalmazható mondata alapozza: „nem a Nap kering a Föld körül, hanem a Föld kering a Nap körül.” Innen számoljuk a heliocentrikus világkép születését – bár a magának való, mogorva Koppernigk kanonok a világának eléggé sajátságos zárványa volt valójában (erről Alvajárók a rációmezőn címmel elég hosszan, idézetekkel bőven megtámogatva írtam egy másik blogra). A könyve, a De Revolutionibus, amit húsz évnél hosszabb idő alatt imádkoztak ki belőle barátok, tisztelők, meg egy tanítványul szegődött fanatikus, a méltatlanul elfelejtett Rheticus, olvashatatlanul dagályos és lapos munka, Ptolemaiosz eszközkészletével; hibás, ellentmond nemcsak a tényeknek, de a megfogalmazott konklúziónak is – Koestler elolvasta, így kellemesen elgúnyolódik a felkent Kopernikusz-kutatókon, aki viszont nem. Kopernikusz nem volt felforgató-alkat, nem volt elhívatott, nem volt bátorsága kiállni a koncepciója mellett – de az alapgondolata ugródeszkává vált Kepler és Galilei számára (bár a munkásságukból kiderül, amúgy a művet ők sem olvasták).

Az új és az ómódi - kopernikuszi univerzum, csillagjegyekkel.

Kepler sem az a modern tudós-figura, ahogy ábrázolni szoktuk – ízig-vérig kora gyermekeként (lutheránus keresztényként) egyáltalán nem tekintette nettó babonaságnak az asztrológiát; de pont mert (az egyház által eretnek nézetként kezelt) püthagoreus szemlélet talaján állva tekintett erre a hagyományra, a direkt, eseményre fókuszáló (most úgy mondanánk: populáris, vulgáris) horoszkópkészítést, amit kora elvárt tőle, rühellte. A világképében a szintézist kereste; a három törvényt, ami a máig ható tekintélyét megalapozta, mintegy véletlenül (az ellipszispályákat kifejezetten kedve ellenére) leli meg a mindent összefogó, szimmetrikus világ álmodása közben. Erről két, idézetekkel szintén bőven szórt szövegben is megemlékeztem a másik blogon; az egyikben az éber, a másikban az alvajáró pillanataira fókuszálva. A Mysterium Cosmographicum, de főleg a Harmonices Mundi ujjongó óda a geometrikus szférák zenéjéhez – tényleg mindennek helyet keresett ebben a rendszerben a szent mértantól a harmonikus hangközökig.
 

Kepler: Harmonices Mundi

Ami viszont valóban modern benne, az a Tycho Brahe-val közös munkából (és hagyatékával) megörökölt makacs ragaszkodás a mérési eredményekhez. Az ellipszispályák ideáját azért találhatja meg, mert (nem úgy, ahogy elődei és kortársai) nem siklik el bagatell 8 szögmásodperces hibák felett, amikor a mérésekből modellt számol – és Brahe jóvoltából van egy a mai szinten is elfogadható hibahatárokkal mért adatsora (ami a nehéz természetű, de ihlettel észlelő dánt dícséri: mindezt a távcsövek megalkotása előtt mérte ki). Kepler első komoly eredménye a pontos Mars-pálya kiszámítása (ami előre jelezhetővé tette a bolygó feltűnését az égen). Persze ehhez már Kopernikusz ideáját is modellbe téve – a Nap van az ellipszis gyújtópontjában, nem a Föld. Mondható, hogy övé az úgymond matematikai fordulat – és tőle számolhatjuk a modern kozmológiát. De ami látomásként mindeközben sem eresztette: egy szabályos sokszögek szféráira szegezett, zenére táncoló Naprendszer.
 

Kepler és a geometria.

Talán ezért negligálta Galilei – vagy talán tényleg puszta irigységből és féltékenységből. A könnyen lobbanó, indulatos, éles fegyverzettel vitázni bármikor hajlandó olasz áll a legtávolabb a képtől, amit melengetünk róla. Koestler legnagyobb erénye a szememben, hogy vele kapcsolatban is megtartja a pontos távolságot, hogy itt is a tények érdeklik, és nem a legenda. Hiszen például a közeg, ahol Galilei él és alkot, teljesen másképp fest, mit az utókor képe róla. Az egyház progresszív fele, a Jezsuitákkal az élen kíváncsian és meglepő toleranciával fogadta Galilei felfedezéseit, nem egyszer konkrétan támogatva a tevékenységét. Pont a korabeli egyetemi közeg volt az, amely viszont egyfajta akadémista maradisággal védte az új szelek elől a tekintélyre, ekkor már főleg Arisztotelész eszméire alapozott geocentrikus tanokat.
 

A Makrokozmosz: az antik mesék az égen.

Galileinek nem kis munkájába került, amíg az összes támogatóját (rendfőnöktől pápáig) vérig sértette valamivel – végül az egyszerű és érthető kérést is negligálva a Dialogo-ban, hogy igazságként ne, csak megfontolandó elméletként támaszkodjon Kopernikusz világképére. A peréről bennünk élő összkép (ahogy a legendája elterjedt) a velejéig hamis. Az egyházatyák akkoriban fokozatosan, de enyhe fáziskéséssel beépítették az új felfedezéseket a tanaikba (akkor épp Tycho átmeneti világmodelljénél tartva), de Galilei földrengést, fundamentális változást akart. S mivel mélyen lenézte a kora tudásvágyóit, mintegy mellékesen (az érvelésében nem egy helyen csalva is), erőszakkal akarta lenyomni a világ torkán a látomását.
 

Galilei párbeszéd formában megírt könyve, ahol az egyház által szentesített mindig a sültbolond szájából hangzik fel.

Úgy, hogy az alapul szolgáló Kopernikuszi modellt csak igen felületesen ismerte, ragaszkodott a körpályákhoz és csillagászati számításokkal soha nem fárasztotta magát. Komoly érdeme a távcső, a teleszkóp megalkotása és használata - ő fedezte fel a Jupiter holdjait, amit villámgyorsan publikált is Sidereus Nuncius című könyvében; mint észlelő, és a látványt értelmező csillagász valóban korszakot nyitott. Bár a személyisége rányomta a bélyegét erre is. Az elsőség jogcímén például kora minden távcsővel esett felfedezését sajátjaként kezelte – pedig például a napfoltokat sem ő látta meg először. Az egyház hajlott rá, hogy elfogadja: nemcsak a Föld körül keringhetnek holdak, a Hold anyaga földszerű, a makulátlan Nap arca foltos – részben aztán szakítottak is a tökéletes és változhatatlan szférák arisztoteliánus tanításával; de a Nap-központúság fundamentális változást jelentett volna. Megrengethette volna az egyház hitelét. Ahogy történt is, óhatatlanul, a per mítosza következtében is – a lassú nézetrendi összeomlás nemcsak egy tapasztalatokkal ellenkező világképet temetett végül maga alá.
 

Galilei Hold-észlelései

A megrengetett hitbéli hitel... Amit tulajdonképpen még Newton sem akart bántani, lévén maga is (anglikán) hívő. Ő lesz, aki Kepler égi mechanikai és Galilei földi dinamikai vizsgálódásaiból (amelyeket az olasz a pere után teljes háborítatlanságban foglalhatott össze és még életében publikált is), a két egymásról nem is tudó hagyatékból szintetizálja a gravitáció eszméjét. S nem áll meg itt: kialakítja a matematikai formulákat az elmélethez, amik aztán évszázadokra pontosan leírják az embernek az óramű-világot. A világképe alkalmas volt egyfelől a világát uraló ember eszméje, másfelől az Univerzum egyre nagyobbra nyílásával a jelentéktelen parány státusz elterjedésére. Erről is hosszan merengtem már máshol – de a posztmodern minden is szétesik érzés első alapja is ez a felelőtlen, személytelen, statisztikai univerzum. A második a tény, hogy a relativitáselmélet és a kvantummechanika korában immár kénytelenek voltunk túllépni Newton világképén is, az önmagát és világát elpusztítani képes ember korszakába.

Galilei észlelései a Jupiter holdjainak helyzet-változásairól, és a Vénusz fázisváltozásáról, ami értelemszerűen annak következménye, hogy a Nap körül kering, és hozzánk képest belső pályán.

Arthur Koestler könyve etalon – így kell, eddig a mélységig, ezzel a kíméletlen, mégis szeretetteljes igazság-szenvedéllyel tudománytörténetet írni. És ennyire olvashatóan. A szemlélete pedig egy fontos, szerintem megfontolandó alaprétegen nyugszik, amely elveti a tudomány fejlődésének eszméjét, de az alapvető, nyersen organikus analógiát is, amely ilyen kifejezések használatakor csíphető nyakon: az emberiség ifjúkora. Ehelyett az evolúciós szemlélet alkalmazását propagálná a tudománytörténet módszertanául, a maga tévútjaival, túlspecializálódásaival és a mutációkkal, aminek alanyai véletlenül, a körülmények megváltozása okán lehetnek sikeresebb túlélők. És igen, az "alvajárással": a szándékoktól és akarattól független eredményekkel amelyek időnként meglepő helyekre vezetik el az arra fogékony elmét.

Kopernikuszi modell Galilei után - a Jupiter körül ott vannak a holdak.

A korunk most a rövid posztok és reels-videók pillanatnyiságában rohan – amit leírunk, jóformán már azelőtt elavul, hogy megjelenik. Ez nagyon csekély mértékig érinti ezt a könyvet. Holott maga Koestler is bemutatja az általa leginkább kárhoztatott Kopernikusz-i attrakciót, hitet téve a Newton-i világkép mellett. Mert 1958-ban Einstein relativitáselméletét és a kvantummechanikát is (atombomba ide-vagy oda) kiforratlannak, meghatározó világképként alkalmatlannak érezte. A Média-kor társas magányában egyfelől téved (ahogy könyve hősei), másfelől igaza lett: a véleményformáló kevesek világa alatt jelenleg tömegek élnek akár két-három paradigmával korábbi elemekből kutyult, pillanatlétét el sem tagadó szellemi „alapokra” rakott gondolati homokvárakkal a fejükben. Óriási média-zajban élünk a szellemóriások vállán, szegmentált törpe-életeket. Jó volna változtatni ezen.

John Gribbin: Kozmikus körforgás

A tudományos ismeretterjesztés a könyvek birodalmában különös, külön világ - és alulreprezentált a blogunkon, a szépirodalom és a műfaji irodalmak jelenlétéhez képest (ha mégis felkerült ide valami, általában Timi jóvoltából, jobbára lélekbúvárolás és életmód). John Gribbin könyve remek alkalom volt, hogy ezen módosítsak. Hiszen ahogy kinyílt számomra az észlelhető ég birodalma a távcsőbirtoklás által, az olvasásra szánt idő komoly hányadában immár ilyesmit olvasok. A szupernóvák és az élet, avagy hogyan keletkezünk a csillagporból a kötet alcíme – a legkedvesebb mondatom, amit minden jó bemutató csillagász elmond az érdeklődőknek. Hogy minden porcikánk, s körülöttünk minden anyagi, valahai, végállapotban anyagát az űr mélyeibe szóró csillagok pora. Amit valójában a hallgatók igen kis hányada hisz el, pedig jól okadatolt, megdöbbentően pontos mérések által igazolt tudományos tény - nem hit kérdése.
 
Ezért van rendkívül nehéz dolga az ismeretterjesztőnek, ha ezekről a tényekről beszélne; egy sokelemű, bonyolult összefüggéshálót kellene feltárni pár jól eltalált mondatban és lehetőleg matek nélkül (annak értését nagyon sokan ejtették el a tanulás folyamatában, bevallom, egy ponton én is), a bizonyító erejű képletek az értetlennek semmit sem bizonyítanak. John Gribbin az erre választható utak közül az egyik szeretni valót választja: az ismeretet a felfedezés-történet által meséli el. Így lehetősége van a főszereplők emberi kis- és nagyszerűségeivel fűszerezni a mesét, illetve a rácsodálkozás folyamatává teszi a megértést: feltárul a szemünk előtt az egymásra épülő tudás. A maga vargabetűivel, tévedéseivel, az elméletekkel, amik leírtak valamit a tapasztalatokból, de egészében mégse állták meg a helyüket. Amihez aztán tudósok meggyőzött köre makacsul ragaszkodott. A tudományos ismeretszerzés nagyon sok tekintetben az ilyen makacs ragaszkodások, beidegzett meggyőződések feladásáról szól.
 

Az Orion-köd és tágabb környezete Dr. Zseli József képén, a vörösen derengő Barnard-hurokkal. A halványan derengő (csak az optikáink számára látható) külső ív egy egykori szupernóva-robbanás hullámfrontját rajzolja ki - a  kidobódott anyagból táplálkoznak a régióban található csillagbölcsők. Csillagászati értelemben egész közel: a Barnard-hurok legközelebbi zónája nagyjából 1000 fényévre, az Orion "öve" alatt látható Orion-köd csillagkeletkezési régiója 1270 fényévre található.

Például a geocentrikus világkép feladása igen hosszú folyamat volt valójában, egészen az 1930-as évekig eltartott – és az átlagember fejében szerintem máig nem történt meg ez a paradigmaváltás. A Föld már Kopernikusz, Kepler és Galilei munkássága által kikerült az univerzum középpontjából, 1600 táján, de egészen az atom szerkezetének és az elemek keletkezésének feltárulásáig, a kvantummechanika születéséig megmaradt a szilárd meggyőződés, hogy a bolygónk anyagi szerkezete, anyageloszlása jellemző az egész univerzumban. Valahol totálisan érthető, miért ragaszkodtak ehhez a tévhithez – hiszen a fizika törvényszerűségei érvényesnek látszottak az egész univerzumra, így a benne foglalt, megszerzett ismeretek egészét kivetítette az egész világra a tudós egyetemesség-igénye. Mintegy utolsó bástyaként tartották evidensnek, hogy a Nap anyageloszlása nem különbözik a Földétől, és a megszerzett (és az atombomba által gyakorlatban is alkalmazott) új ismeretek elméleteit, a megismert reakciók megértés-foglalatát ezen evidencia korlátai közt szerették volna megfogalmazni. Nem történhetett meg – még egy kiválasztottság-érzettel kevesebb maradt az embernek. Bár szerintem gyönyörű a tudat, amit helyette szereztünk: elemi szinten része vagyunk a nagy egésznek. A világ azért ilyen, hogy létrejöhessünk benne, egyáltalán nem kivételes következményként – és azért lehetünk ilyenek, mert körülöttünk a világegyetem ilyen.
 

A Rozetta-köd csillagkeletkezési régiója Bartek Luca képén. Középen a rocksztáréletet élő (élj gyorsan, halj fiatalon) ifjú csillagokkal, amelyek heves csillagszele tisztára fújta a körülöttük terülő régiót - és a köd peremén további csillagok keletkezését indukálja. Ezek a fiatal csillagok rövid életük végén majd szupernóva-robbanásban szórják szét az anyagukat - így keletkeznek a nehezebb elemek. Ez a régió sokkal messzebb van, mintegy 5200 fényévre - de még mindig a Tejút azon spirálkarjában, amiben a Naprendszer is.

Csak néhány jellemző ismérvet rajzolok itt a szavakkal (főleg a beillesztett képek alatt) - nem hiszem, hogy a tartalmat sokkal kevesebb szóval össze tudnám foglalni, mint a kötet terjedelme. Ez amúgy John Gribbin érdeme: nagyjából a legkevesebb szóval meséli el a kozmikus körforgás életciklusait, a folyamat mentén, ahogy az emberiség ráismert. A kötet egy párhuzamos olvasás alanya valójában, ami megmutatja, hogy mennyire nehéz dolga van a befogadónak, ha belebonyolódik egy ilyen érdeklődésbe. Ha nagyon szűkre vonom: én csak Molnár József Népszerű Csillagászat című, 1865-ben megjelent (tehát magyar nyelven nagyon korai) csillagászati ismeretterjesztő művét szerettem volna érteni, hiszen megkaptam ajándékba Timitől – de mivel a könyv a magyar csillagászati szaknyelv születése előtt íródott, a terminológiáit csak úgy fejthettem meg, ha máshonnan tájékozódva először megértem, miről beszél a pécsi Lyceum egykori tanára. Nemcsak emiatt, de emiatt is bonyolódtam Marik Miklós Csillagászatába, s hogy értsem, amit olvasok Dálya Gergő Bevezetés a csillagászatba című alapművébe; ugrottam neki egy párhuzamos olvasásban Athur Koestler Alvajárókjának, olvasom egyre inkább a friss szakirodalmat csillagkeletkezésről, Napról, csillaghalálról – nemcsak emiatt, de többek közt emiatt is olvastam el Gribbin könyvét.
 

A Teremtés Oszlopai a Sas-ködben, a James Webb űrteleszkóp NIRcam és MIRI műszereinek fotóin. E képpár kapcsán a tőlünk 6500 fényévre található csillagbölcsőről egy remek cikk olvasható a csillagászati hírportálon.

Úgy érzem, megérte belebonyolódni ebbe a sokrétegű olvasásba. Hogy ilyen mondatokat olvashassak, a szerző tollából: A „mennyből hullott manna”, amely az élet előfutárait a Föld felszínére hozta, a szó szoros értelmében, nemcsak költői képként, csillagpor volt. És ebből a csillagporból állunk mi is.
 
Kiadó: Akkord
Fordította: Dr. Both Előd
Lektorálta: Dr. Szabados László

Martin McDonagh: A kripli - Centrál színház

Hadd játsszon el velünk valami, ami egyszerre s legteljesebben, és a legkevésbé sem játék – írtam anno A sziget szellemeit faggató bejegyzés végére – s lám most csaknem ugyanott vagyunk. Csaknem ugyanott, és ugyanakkor. Inisherin szigetén, ahol a Banshee sikolt, Hollywood-i produkciót forgat a nagy stúdiók korszakában az épp iparivá növő szórakoztatás siserehada – és a szomszédos Inishmaan szigetén pár nyomorult gyakorlatba rakná a meddő álmodozást. Köztük a kripli: Billy, a  végtagbénulás nyomoronca. Aki behazudja magát Helen és Bartley, a kócos sorsú testvérpár mellé Bobby-baba, a halász rozoga csónakjába.

Hadd játsszon el veletek megint Martin McDonagh – ennél többet nem nagyon szeretnék elárulni erről a darabról, amivel megörvendeztettek bennünket a szereplők, a rendezés a Centrál színházban. Így, a darab által való üstökön ragadtatás, az elragadtatás másnapján csaknem azt mondom: ez eddig a legoptimistább darab, amit az ír fenegyerektől láttunk. Még ha aztán, vagy annak ellenére... Lehet játszani a vége sugallta tartalmakkal, megint, lehet ízt érezni bele - nekem e szájíz ebben a mesében volt talán (eddig) a legkevésbé keserű. A Hóhérok eszelős lekoppanása, A koponya végén tapintható nézőtéri, elszorult torkú csend viszonylatában szinte felüdülés. Bár nem ugyanaz a liga, mint A párnaember, amely ebből az sziklapart-erős életműből úgy emelkedik ki, mint egy borzalmakkal összefröcskölt világítótorony. Ahogy Timi fogalmazott: bármelyiket újranézné, a Párnaember kivételével. Az a legjobb. De egyszer. Soha többé.

A kripli esetében lehet játszani az értelmezésekkel, végén és vége után – az a nyílt lehetőség lakik benne, az elmesélt értelmezésének szabadsága, amit amúgy McDonagh-ban messze a legtöbbre becsülök. Meghagyja neked, hogy a sorsfordító tudomások meséi közül mit tekintesz igaznak. Az elsuttogott pletykák igazságtartalmait a befogadásod teremti. Érdekes ez amúgy, hogy ez az egymással annyira szókimondó, nem finomkodó, nyers környezet hogyan rejtegeti a valószerű-valószínűtlen, létformáló titkokat. Érdekes tükör, hogy ebben a (látszatra egymásra annyira kevés tekintettel levő) viszonyrendszerben hogyan fér ennyi hazugság, mentő és önmentő – hogy mennyire életformáló a hírelt, a pletyka, és mennyire általános az indiszkréció. A hallgatózás...

Keserű és határhelyzeti, de nagyon sokat nevettünk rajta. Holott valójában nem víg e játék. A  legkevésbé az, és a legteljesebben az. Annyi tükröt tart, hogy győzhetsz belenézni, ha arra alkalmas öniróniával rendelkezel. Rácsodálkozhatsz a szeretet önzésére, Elieen és Kate, a két „nagynéni” által. Básti Juli zseni, de mi most Pálfi Katára csodálkoztunk nagyon – vagy inkább másodszor nagyon, a Nem félünk a farkastól vele (apropó Básti Juli: velük) átélt teljese után. Rácsodálkozhatsz a jámborság erőszakára Bobby-baba, Mészáros András jelenléte által; és az erőszak naiv jámborságára - Hermányi Mariann Helenje tartja ezt a tükröt. Mucsi Zoltán Mamusa, az alkoholhalálra ítélt túlélő, minden elzárt közösség beton-bázisa – amikor a színész formálta életet látom megint és nem az idült idolt. És ott van a fia, a hír hozója-vivője, az esszencia-szintű sajtómunkás kíméletlen paródiája Johnnypatennmike személyében, amit Magyar Attila tett életbe nekünk – akinek játszók, igazgató és közönség a végén együtt ünnepelte a hatvanadik születésnapját. Boldog születésnapot, innen is, Fater! A darabot a többiek vállán állva, Billy szerepében Szécsi Bence viszi a hátán. És ami a legtöbb: elbír vele.

Vágyak és remények, filmsztárság és kripliség, borsó és krumpli, borsó és krumpli – meg olykor némi amerikai cukorka. Kis, zárt közösség az egykor volt múltban, aminek a keretét felbontotta azóta az idő, de a reflexeit nem – a kis, zárt közösségek buborékjaiban a mai szereplők a mai napig így gravitálnak, ön-pörögnek a maguk keltette gravitációs csomópontok (közös hit, konteó, értésfélreértés) virtuális mezőin. Ez a darab egy szeletke ír múlt látlelete – is. De sokkal inkább a saját révült, félreértésekből formált, egymásról és magunkról gondolt hiteink kíméletlen paródiája. Az életünké. Amely színesebb, szagosabb, tárgygazdagabb, mint a parádésan átrendeződő színeken – de lényegében ugyanezekkel a tehetetlenségekkel terhes. És ugyanúgy nem tudja a maga (életének értelmet adó) „megmenekülésének” valódi körülményeit, mint Billy, a kripli.

Fordította: Varró Dániel

Rendezte: Puskás Dávid

Sandman: Az álmok fejedelme (sorozat 2. évad)

Ez a világ és benne Álom tényleg szinte a saját mitológiámmá vált az idők folyamán – a mesébe foglalt felismerések átformálták a szemléletem. Megváltoztam tőle, ahogy a főhős a mesében – azt hiszem ez tényleg akármelyik mese valódi értelme, a Rilke-i „változtasd meg élted” követelése a művészet provokációjára. Vicces, és tanulságos, hogy nekem egy képregény az „archaikus Apolló-torzóm”, és tényleg rámutat, mekkora bravúr, mekkora bukfenc volt ez a széria anno a rajzolt mesék birodalmában. Úgyhogy hatalmas örömmel láttam a nyitó évadban, hogy a ma sokkal erősebben ható médium, a sorozat hogyan idézi meg a képregény elképesztően életszerű gazdagságát. Az első évad sportnyelven szólva elkapott labda volt, a rétegolvasmányt tényleg kivitte a mainstreambe. Ezért fáj, különösen ezért a késleltetett kasza, hogy egy lezáró évadot kapott csak másodikra ez a (minimum négy, inkább ötévadnyi tartalmat bőven kiadó) irdatlanul réteg-gazdag történet. Ezt így csak elrontani lehet, gondoltam, hogyha egy évadba akarják szűkíteni az egészet – s ha sikerülne is a bukfenc, a rétegzettsége, s ez által a megragadó valóság-ízének java óhatatlanul odavész. Arról álmodoztam, hogy elénk raknak egy rendes „második évadot”, csak és kizárólag a következő füzetekből. És így fejezik be: folytatjuk, ha megbocsátottunk. Nem ez történt, és meg tudtak lepni: jó, hogy így történt, ahogy. A David S. Goyer és Allan Heimberg vezette kreatívok (rajongóhoz méltó alázattal) megugrották ezt a nem akármekkora szaltót.

Mert a második évad az olykor elég olcsó megoldások, az elnagyolt CGI és kamarai jelleg ellenére, de legfőképp a kompromisszum mivolt ellenére gyönyörű. Ahogy Uzseka Norbi fogalmazott egy beszélgetésünkben: kiegyenesített, oldalhajtásoktól megfosztott sztori, de ebben a formában is megrázó. Tényleg csak a legfontosabb rétegek kerültek be, Lucifer Hajnalcsillag felmondása és sanda búcsúajándéka, a kiürített Pokol tulajdonjogának rendezése, (nem kis feladat, hiszen a legértékesebb a teljes teremtett világ összes pszichikus ingatlanja közül); Orpheusz története és (a képregény zseniális húzásaként teremtett) viszonya Morpheusszal, az elbitangolt bárány, a feladatát odahagyó Végtelen: Pusztítás utáni kutatás, és végül Lyta Hall bosszúhadjárata az Álmok Ura ellen. Tényleg elveszett egy halom fontos magyarázó réteg, tényleg bot faragódott az organikus, növényi módon mítosz-gyökérzetből kihajtó látomásból – csak a göcsörtök szintjén megéreztetve a markoltat körülvevő, azt ezer színnel éltető ág-bogot, levélzetet.

Hiszen Timinek például „nem tetszett a befejezés”, és egy azon melegében megejtett beszélgetésre volt szükség (a Jóakarók szerepéről, hogy ők valójában kin és mit bosszultak); az isten-mivolt és végtelen-koncepció közti különbségekről (az egyik az éhes és az étel viszonya, prédaviszony: az Istenek minket zabálnak; a másik a szolgálaté és felelősségvállalásé, amivel lehet azért saját ízű viszonya egy-egy emanációnak). És még nagyon sok mindenről, ami kimaradt a vizuális megidézésből. Ő nem olvasta még végig a képregényt (megvan a maga restancia-kupaca), így jól lehetett tesztelni rajta, hogy a fogékony, de alapanyagot nem ismerő kíváncsiság hogyan reagál az így megvalósult, adaptált, töredékes teljességre. A reakciója alapján szerintem elmondható, hogy ez a feldolgozás rajongóknak szóló engesztelés lett - ami nem törődik azzal, hogy elejti közben a többi nézőjét. Valójában nem bánom, rajongóként főleg nem. Ez egy amúgy is (a saját jelnyelve és szabályrendszere, a befogadói rászoktatások által) súlyosan korlátozott médiumba adaptált zanza lett, valamilyen szinten tényleg az alkotók teremte csoda, hogy ennyit is sikerült belebűvölni. Csak így az a várt hatás, hogy jóval többekhez, szélesebb közönséghez jut el a látomás csaknem-teljese, sajnos elmarad. Nem biztos, hogy tömegeket olvasásra provokál. Ami baj, hiszen néhány igazán szerencsés kivételtől eltekintve az adaptációk nem váltják ki, nem helyettesítik az eredetit – pont azért nem, mert van egy szokott mesemódjuk, amibe beletördelődik az eredeti színgazdagság és valóság-érzet. 

Kiszálazva Timi ellenszenveit, kiderült, hogy valójában neki a bosszú hiányzott a legjobban, bosszú Lytán, és a többi veszejtőn. Ennyire erős mítosz a bosszú (egyfelől) és ennyire nem érthette meg az adaptációból a párom (aki amúgy nálam érzékenyebb antenna-rendszerrel áldott-vert befogadó), hogy mit jelent a Végtelen Álom engesztelődése - mint egy változás kiteljesedése (másfelől). Olykor elfog az érzés: valójában Gaiman sem érti, mekkorát markolt. Mert álmodozott róla a műben, de életbe ő se volt képes rakni ezt a másforma létet, amiben a hatalmi játszmák (a bosszút is beleértve) jó érzéssel nem élhetők, bűnös élvezetként pláne nem. Így viszont maga a mű is egyfajta mentségkeresés - az összes gyönyörű tartalma alatt, jóformán előre, talán tényleg korábban megfogalmazva, mint mikor a tételes (kiderült) bűnök estek. Nem tudta életbe tenni ezt a változást, amikor valaki önmagát cseréli le – s amely amúgy egy gyönyörű felismerésen alapul: mindenki arra vágyik, aminek a hiányát éli. A halandó a végetlenségre, a Végtelen a végre. Méltóságteljes elköszönésre a levethetetlen terhektől, lelkiismeret-furdalásoktól, rendbe hozhatatlan, hurcolt bűneinktől, amelyek nem csitulnak az örökkévalóban, nem enyhülnek a végtelenben – csak a végben. Nehéz Istennek lenni, Végtelennek még nehezebb.

Tényleg köszönöm az alkotóknak, hogy a jelenlegi filmes kötelezők (jellemfejlődés, szerelmi muszáj hogy legyen benne badarságok, konfliktuskényszerek, legyőzendő fő-gonosz, és a többi) a legkevésbé zavaró módon pöttyözték csak össze konzummal ezt a handmade csodát – ami amúgy a mítoszaink konzumált katalógusa, tehát duplaszaltó e tekintetben. Teljesen megértem, ha valakit elejtett, megértem, ha megoszt. Ha hiányérzeteket hagy, kérlek, járj utána. Ott a forrásirodalom. És most nem csak a képregényekre gondolok... A siker mértéke egy ilyen vén bűnös (rajongó) esetében, mint én, tényleg ez: lecserélődnek-e az új formától a fejemben az egykor, a képregény lapozásakor beégett képek. Ami azt illeti, a folytatásban is lett, ahol igen. Viszem ezt a teljes látomást magammal, egybefonódhatott az összképpel, amit eddig dédelgettem. Nagyon szeretném, ha sokan szeretnétek. Nem pusztán ezt az adaptációt, hanem azt a mítoszokról szóló fantasztikus gyorstalpalót, amely a Sandman világának valódi veleje. Volna vele tennivalónk.

Kicsoda Linda Boström Knausgård?

„Rajtam kívül senki nem tudta, mi hangzott el apám és köztem néhány nappal azelőtt, hogy szilveszter éjjelén meghalt egyedül az új lakásban:
Talán az én szavaim végeztek vele?”
 
Linda Boström Knausgård a nő, aki hozzáment a világ legindiszkrétebb emberéhez. Karl Ove Knausgård Harcának kísérője, az irodalmi valóságshow akaratlan szereplője, a depressziós, kényszergyógykezelt feleség, aki alkalmatlan az anyaszerepre, aki gátolta volna a halhatatlan irodalmi tehetség kibontakozását, aki miatt a világirodalom aktuálisan legnagyobb szupersztárja azt írta a Harcom utolsó kötetének végére: nem vagyok író többé (persze nem tartotta be). Másrészről, Linda az, aki megjelent és felkelt a nap, aztán végül ott állt életem egének közepén, és ragyogott, ragyogott, ragyogott. De Linda elsősorban egy nő, egy író, egy élő, lélegző ember, akinek megvan a saját története, és megvan a hangja, hogy elmesélje. Nem a világhíres férj ellenében – az lenne a könnyebbik út. Instant világsiker. De Linda ennél okosabb és traumatizáltabb. Úgy küzd a saját hangért, azért, hogy ne csak valaki más életének mellékszereplője legyen, hogy egy percig sem tagadja: mindaz, ami ott elhangzott, igaz. Sőt, volt még rosszabb is. Felfejti a traumát, mesébe csomagolja az elmondhatatlant, felmenti a férjet minden képzelt vád alól, és közben küzd az életéért – a szó szoros értelmében is, a pszichiátrián, az elektrosokk-terápia közepette. Szikrázó tehetség, aki folyvást a démonai ellenében ír, és aki a legkevésbé sincs rászorulva a világhíres névre – ezzel együtt abban, hogy a volt férje nevén publikál, van egyfajta basszátok meg jelleg: úgyis tudom, hogy mind az irodalmi valóságshow folytatását várjátok, hát nesztek. De vajon tudunk-e mit kezdeni azzal, amit kapunk?
 
„Talán mindvégig bennem lakozott a csend.”
 
Magyarul először az Isten hozott Amerikában című kisregénye jelent meg, a kiskamasz Ellen története, aki apja halála után némaságba burkolózik, mert retteg, ha megszólal, kitudódik, hogy imáival ő ölte meg apját. A nyomokban önéletrajzi elemeket tartalmazó történet csapongó és hektikus, egy szorongó gyermek lázálma, aki képtelen szembenézni az őt ért traumák valódi mélységeivel, ezért álmokba menekül. Álmában istenhez imádkozik, hogy vigye el az apját – annak halála után pedig a saját halálát kérné, mert nem bír a bűntudatával. Hogy miért akart annyira szabadulni az apától, nem kerül kimondásra – de az apa nélkül maradt család diszfunkcionalitása szétfeszíti a lapokat. A ragyogó színésznő anya, aki nem győzi szajkózni hogy „mi a fény családja vagyunk” és képtelen szembenézni gyerekei problémáival; a szobájába zárkózó, erőszakos, húgát terror alatt tartó báty; a némaságba fordult kislány. Izzik a lapokon a feszültség, mégis: a felszínen ez egy tökéletes család. Nincs feloldás, nincs cél, ami felé haladunk, nincs hagyományos értelemben vett cselekmény – csak egy dermedt, sokkos állapot, aminek láttán torkunkon akad a szó.
 

„A hiánya olyan volt, mint egy hullám, amely hirtelen átcsap a fejem fölött, én meg a felszín alatt hánykolódtam az örvényeiben.”
 
Torkunkon akad, hogy aztán összefüggéstelen áradatban törjön ki, mint Anna száján, a teljes összeomlás szélén a pályaindító A Helios katasztrófában. Ami egy kiskamasz lány „születésével” indul, aki apja fejéből pattan ki, arany vértben, mint a mítoszbeli Athéné – a jeges Svédországban. Aki meztelenül, aranysisakban kóborolva a hóban előbb a szociális szolgálat, majd egy vallási fanatikus befogadó család meleg ölelésében találja magát. Aki már épp beleszokna valami furcsa normalitásba, ha nem csinálnának belőle vásári mutatványt a templomban, mikor kiderül, „nyelveken szól” – persze amit a gyülekezet a teremtő ajándékának lát, az valójában a mániás depresszió jele, Anna pedig egyre csak csúszik az összeomlás felé. A mítoszi erősségű kép az apa fejéből kipattanó lánnyal nem más, mint az apa bipoláris depressziójának átörökítése – a kapocs, amelynél erősebb az egész életműben nincs, ami végigkíséri Ellent, Annát és Lindát is: úgy lehetek egy az apámmal, ha újrajátszom a sorsát. Anna elmegyógyintézetbe juttatja saját magát, hogy ott találkozzon a teremtő-apával, akitől megfosztották. A vágy, hogy ha egymásra találnak, tán begyógyítják a másik hiánya által ütött sebet, szinte csorog le a lapokról, és hiába tudjuk, katasztrófa lesz a vége, mégis próbáljuk Annával betűzni a remény szót a kórterem hervasztó falai közt.
 
„Akkoriban író voltam. Vacak egy mesterség. Semmi megkönnyebbülés. Semmi enyhülés. Semmi pihenés. Semmi öröm. Csak élénk emlékek a helyről, amiről írtam, képzelgések és olykor célba találó szavak.”
 

A remény hiánya vezet át minket a legutóbbi, immáron vállaltan önéletrajzi kötethez, a Napfénykórhoz. Itt már nincs mese, ami beburkolna, nincs mítoszi kipattanás az isteni apa fejéből, nincs fény és nincs remény, csak a módszeres önfeladás. Itt már magát Lindát látjuk, aki már huszonévesen több idegösszeroppanáson esett át; akit a Harcom sorozat utolsó kötetének írásakor, 2011-ben úgy engedtünk el, hogy épp egy sokadik pszichiátriai kezelés után lépett a gyógyulás útjára; akit 2013 és 2017 között ismét pszichiátrián kezeltek és többször vetettek alá elektrosokk-terápiának. Azt a Lindát, aki sosem tudott megküzdeni a démonjaival, és aki, miután mindent felszámolt maga körül, családot, férjet, gyerekeket, a terápia közben szembe kell nézzen azzal: az elektrosokk károsíthatja a memóriáját és jó eséllyel megfosztja emlékei nagy részétől. És mire megy egy író az emlékei nélkül? Mire megy egy anya a gyermekeiről szóló emlékei nélkül? Mire megy a folyvást az apja után vágyódó traumatizált kislány az apáról szóló emlékei nélkül?
 
Linda írni kezd. Szép emlékeket és kevésbé szépeket, szerelmi vallomásokat férjhez és gyerekekhez, és a beismerést: alkalmatlan volt anyának. Lefesti az idillt és az összeomlást, olyan mélyen feltépi a sebeit, ahogy még a világ legindiszkrétebb férje sem merte megtenni, elénk dobja a legrosszabbat, amit tett, hogy ítéljük el, mintha azt várná, hogy mondjuk a szemébe: megérdemli, hogy megfosszák az emlékeitől. Rászolgált az elektrosokkra. Nem érdemli meg a gyerekeit. Csíkokban hántja le a saját bőrét, hogy ha meg akarnánk ölelni, még az is csak jobban fájjon. Közben meg esedezne a megbocsátásért, de akinek a megbocsátására igazán vágyik, nincs többé. És csak görgeti tovább a traumákat, melyek szülőről gyermekre szállnak – komolyan sajnálom Linda és Karl Ove gyerekeit, két ilyen sérült és a saját sérüléseibe szerelmes ember mellett felnőni nem lehetett egyszerű menet. Persze melyikünknek az?
 

Fájt olvasni Linda Boström Knausgård műveit, de korántsem annyira, mint a volt férjéét. Mindketten a nagybetűs APATRAUMA feldolgozására tették fel életművüket – de míg az egyik élveboncolta a kedvünkért saját magát és mellesleg minket is, hogy aztán eljusson a legfontosabb felismerésre: az apám is traumatizált volt, és jó eséllyel én is traumatizálom majd a saját gyerekeimet, és ez így megy, amióta világ a világ, és nem tehetünk mást, ennek ellenére megyünk tovább; addig a másik beledermedt a betegségbe. A betegségbe, amiből nagyon sok esetben nincs kiút, és ami valóban lehetetlenné teszi a továbblépést. Ahol az apával való azonosulás egész mást jelent…
 
„Mégis csak jól sakkoznék? Ez egy vadonatúj gondolat volt, de még a végére sem értem, a győzelem máris vereséggé változott. Sakkozom a zárt osztályon, ahogy annak idején az apám.”
 
Vérzik a szívem Lindáért. És közben groteszk módon örülök annak, hogy a saját traumáim feldolgozásával eljutottam oda, hogy közelebb érzem magamhoz azt az egomán, indiszkrét pozőrt, aki 3500 oldalon át sajnáltatta magát a világgal, és ezzel beharcolta magát a világirodalomba, mint ezt a borzasztóan tehetséges, elveszett nőt, aki beleőrült abba, hogy egész életében annak az embernek a szeretetére és elismerésére vágyott a legjobban, aki tönkretette a gyerekkorát.

A könyveket kiadja: Jaffa

Fordító: Papolczy Péter