David Mamet: Oleanna - Centrál színház

Kétszemélyes előadás, kamaradráma. Azaz valami első pillanattól azonnal tisztán beszélő, mégis ellentmondásos helyzet a színpadon, ami másfél óra alatt teljesen kifordul magából. „Szexuális zaklatással vádolja tanárát egy tanítványa David Mamet kortárs drámájában. Az áramütésszerű történet a kiváló egyetemi professzor és fiatal tanítványának párharca, áthidalhatatlan származási különbségek háborúja. A szakmai mérföldkőhöz érkező tanár, a nemek közt épp újraíródó szabályrendszerhez kénytelen alkalmazkodni, vagy elveszíteni mindent, amiért eddig dolgozott...” pontozza a Centrál felületén az előadást a kísérőszöveg. Valami félelmetes, ahogy az összefoglaló ismeretében is nem ezt látod, azonnal nem. Hanem két embert, amint egyszerűen képtelenek megszólítani egymást.
 
Kétszemélyes előadás, Szabó Kimmel Tamás és Hermányi Mariann tolmácsolásában. Hibátlanul azonosulnak. Hibátlanul vezetnek meg, végig a másfél óra alatt – a jól megalkotott díszletben, ami két perc alatt validálódik; a „még a szagát is” megidéző egyetemi tanári irodában. Az (előzetes ismeretében is) bármilyen előzetes várakozást kegyetlen pontossággal felülíró játék a két ember között egymással folyik, „még a szagát is” megidéző módon. Nyilván nekünk játszanak, de ebben irgalmatlan tisztelet van a darab, a benne elénk kerülő túlságosan is emberi, a kinek-kinek sajátjává lényegülő szerep iránt, a pontosságban egymás iránt. A pontosságban, ami pont erről szól: hátsó szándékok pontatlanító kegyetlenségeiről, prekoncepciókról, dédelgetett önképről és kulturális beágyazódásokról egyfelől, másfelől az áldozat-szerepről, a hátrányos helyzet teremte hideg erőszakról, az igazad tudatában nem válogató eszközhasználatról.
 
John és Carol. Megteszik veled, hogy másfél óra után úgy állj fel a székből, elbizonytalanítva, az állásfoglalás kényszerével (és lehetetlenségével) terhesen, hogy tényleg a saját tükrödbe nézhess. Ha állást foglalsz, azzal saját magadról állítasz ki bizonyítványt. Mert a játszók tényleg kőpontosan rakják eléd a dilemmát – akármelyik szereplő léthelyzetével azonosulnál is eredetileg. Elérik, hogy tényleg lehetetlen legyen sérülés nélkül oldalt választani. Elérik, hogy tényleg a kommunikáció csődje kerüljön elénk, ahol a mélyről jött, túlságosan érzékeny, betokosodott sértettség, és a magáról nyájas mód előnyös önképet dédelgető érzéketlenség az összes kísérlet után is képtelen megszólítani egymást. Durván kinyitva ezt a személyes hitellel elénk rakott, ijesztően pontos képet: elénk kerül az összes Weimar, és a látszatvilágait felszakító (kommunisztikus avagy fasisztoid) „forradalmak” összes ellentmondása. A „mit kellett volna másképp csinálni” dilemmája. Fontos volna tudnunk – mert a saját világunkban is, számos hétköznapinak tekintett helyzetben ott imbolygunk a tehetetlenségérzetből születő erőszak szélén. Nézzétek meg ezt az előadást.
 

Tandori Dezső: Egyetlen

Verssel kell kezdenem, ráadásul egy olyan verssel, ami ebben a szinte véletlenül előkerült kis kötetben nincs is benne – de a megismeréséhez lényeges támpontokat ad egyből.
 
H. királyfi, mostohaapja előtt
 
...Elgondolásaim nem oly titokzatosak.
Sokkal nyilvánvalóbban félrekezelnek.
Például nyugtalanítóbb, hogy közben kezdődik
majd,
s egybemosódik a kettő.
Egy még túl, jobb már két, de
visszakeresnek onnan is.
Jobb lesz itt is ugyanolyan kevés.
 
Mert ez a kötet, az Egyetlen, amikor pár éves késéssel, 1968-ban Töredék Hamletnek címmel mégis az olvasók elé került, a záró versként szereplő H. királyfi, mostohaapja előtt-ben leírt módon emanálódott megjelentethetővé. Mintha a Töredék e záró verse vádirat volna a korról, amely erre az ösvényre terelte a szerzőt (kényszer-ösvényre úgymond, ami az egész pályára kihatott aztán), a mostohaapa-társadalom bűne, a „félrekezelés” által. És mentegetőzés is, hogy közben kezdődik, és egybemosódik a kettő – azaz a jól komponált szerkezet, az ív, az eredeti szándék maximum visszakereshető, munkás olvasói feladat (ha egyáltalán észreveszi az olvasó, hogy lenne vele ilyen munka is). És hogy a magyarázkodással is csínján kell bánni – nemcsak Hamletnek, de a szerzőnek is, akit, lám, miféle procedúrák után engedtek csak megjelenni.
 
Mert az Egyetlen legfőbb (mondjuk koránt sem egyetlen) varázsa, hogy végre előttünk áll egy mű, abban a formában, ahogy még nem kutyulta össze a kor sajátságos szemléleti erőszaka (nevezzük szűken:), a szocreál irodalompolitika. Bár tkp. szerencsénk, hogy kézbe vehetjük a „kutyulmányt” is, ami a megjelenésekor (összekutyulva is) egyből kultikus státuszba transzponálta fiatal szerzőjét. Amikor a kezembe kaparintottam ezt a frissen megjelent kötetet, az első dolgom volt, hogy odategyem mellé ezt a másikat. A Töredéket úgy kellett levadászni, könyvtárközi kölcsönzéssel végül egy második kiadáshoz jutottam hozzá (Q.E.D. Kiadó, 1995) kopottas, átkötött - de kézben akartam tartani, mert adta magát: lássam együtt a vágyott, meg nem jelenhető, kéziratban barátnak ajándékozott, és most előkerült Egyetlennel. Valahol semmi nem tájékoztat jobban se a korról, ami nem hagyta a kimódolt formát, kihagyatott, átíratott; se a költőről, aki kényszerű lehetőségnek megélve mindezt kihagyott, átírt, és beletett mást. A két dolog együttes látványában az ifjú Tandori, és mögötte a világa is benne van.
 
S van benne egy utószó is, Harmincöt  év után címmel, amiben a szokott kettős beszéddel, szőrmentén és nyíltan egyszerre Tandori Dezső feltárja az egész, szörnyeteg gubancot. A pályát meghatározó fals kezdőlökés-mivoltot, ami aztán a pálya csaknem-végén még egyszer odakövetelőzik a költészetbe, ami létrehozza a 2 és fél töredék Hamletnek dupla leszúrt Rittbergerét az irodalmi korcsolyapályán. A negyven év után elővett verseskötet minden egyes versét kommentáló költő (miközben szembefordítja a kompozíciókat) a lezárhatatlanságról tesz tanújelet – még mindig ugyanazt a legelső elrugaszkodást (khm. helyből távol) javítgatva, ami nem sikerülhetett, nem teljesedhetett ki. A debütálás szörnyeteg-mivolta akkora úgy maradt lábnyom a startvonalon, hogy az egész pálya s a több tucatnyi könyv után egy ilyen oldalakra bontott szembesítés-kötetben a költő még mindig ugyanebben a lábnyomban toporog. Még mindig elrugaszkodás előtt. Az Egyetlent így költője valójában háromszor „írta meg”.
 
1965-ben nyújtotta be a kéziratot a Magvetőnek, hogy elutasítást szenvedjen. A kiadó válaszlevele Tandori felolvasásában ránk maradt, mert magnószalagra olvasta – pontosan értetve, elfojtott nevetésekkel kommentálva (egyéb kommentár nélkül) - egy ajándék ez nekünk, az utókornak: „A fiatal fellépő költőknek kijáró érdeklődéssel és megértéssel olvastuk verseit. Egy részük eddig sem volt ismeretlen előttünk, hiszen jelentkezését már a folyóiratok hasábjain figyelemmel kísértük. Sajnos kéziratának kiadására mégsem gondolhatunk. Versei között több a hatástalan mesterkélt kezdetleges darab, mint a kész mű. Másrészt, úgy érezzük, szemléletéből adódóan nincs teljes kapcsolata a valósághoz. Konkrét mondanivalóiból is csak árnyképek születnek, tájélményei kopárak, színtelenek. Azáltal, hogy csupa égett rétek, kóros utcák veszik körül, s még zálogcédulái is feketék és a gazdagabb, egyénibb képek helyett a holt hasonlathoz a bádogdobozt használja, még nem modern költő. A valódi értelmi költészethez átfogóbb, mélyebb gondolatiságát, korszerűbb fantáziát, képeket keres a ma költészetében az olvasó. Legközelebb természetesen ismét szívesen foglalkozunk újabb verseivel...”
 
Most érett a helyzet annyira, hogy végre a tárgyra térjünk. Idézem Pándi Balázst, akinek tényleg csak tisztelettel köszönhet a makacs pálya-rekonstrukciós szeretetszolgálatáért a szakma: Ezért van jelentősége ennek (az Egyetlen közreadásának – szúrom közbe), mert kicsit igazságot is szolgáltat az ember. Ezt a kötetet Tandori így akarta kiadni, ezzel a címmel, ezekkel a versekkel, ebben a sorrendben, és hogy ez nem így történt, a késői prózájában is megjelenő, haláláig feloldatlan trauma maradt. Aztán, amikor a Magvetőnek nem kellett, azt mondta, »csesszétek meg, ha nem adjátok ki, akkor kiadom én egy példányban, annak az embernek, aki nekem a legfontosabb«. És ez (Márffy) Albin volt. Valahol azért ez egy eléggé punk gesztus.
 
P. J. Névtáblájára
 
Elvéthetetlen üldözött,
elalszol és felébredsz.
 
Magát, a helyzetét valami rémületesen tisztán látja a megíráskor is – még ha aztán 35 évvel később már Wittgenstein (a költőnek: Witti) léthelyzet-elemzésének ismeretlen ismerőseként azonosítja ezt a pozíciót. Amely tanítványságok finom és tudott epigoni játékait is tartalmazza bőven. Nem szólok most a koan-irányú kitekintésekről, sőt, arról sem, hogy ha a koannak, egyáltalán, a „keleti” filozófiának evidens, anyagszerűségében is evidens megjelenésformái voltak, e ritkák közé tartozik a TH ide vágó anyaga is, vagy így vágott anyaga... érdekesség, hogy a concerto grosso elem és a rilkeiség, látszatra Pilinszky stb. milyen nyílt vállalással van jelen benne. Látszatra Pilinszky – valójában válasz-variációk, tanítvány-zárlatok. Ahogy a Rilkeiség is a kérdésfelvetés azonossága, ahogy a „keleti” filozófiák anyagszerűsége is – viszont ezek azonnal a mesterség pozíciójából.
 
És a satöbbi... aki leginkább NemesNagy Ágnes, a gimnáziumi tanára, mentora, mégis, szinte sosem emlegetett példaadója. Mert az Egyetlennek van egy vaskos rétege (ami töredékformában, szertezilálva végül csak keresztülcsúszik a rostán a Töredékben), amit legjobban a Nemes Nagynál evidens objektív korrelatív jellemez. A képek elhajigálása (még ha vissza is másznak időnként résen, kórházablakon, váltott lódögben) az Egyetlen alaprétegében, de főleg Az utolsó tizenkettő tükör-mivoltában alapkövetelmény. Sőt, az Egy talált tárgy megtisztítása (micsoda keserv! szintén visszadobált, szintén címmódosító kényszer áldozata: eredetileg A. Rimbaud a sivatagban forgat – ez is durván alluzív értelmezés-kiteljesülés lehetett volna), szóval a második kötet első tétele, a Változatok homokórára is ezt viszi forrpontig – megfosztva a szöveget minden vizuális támasztól. A költőiségtől, ami akárhogy is, de képpé alakulhatna az olvasóban. A szinte sosem emlegetett példakép-mester szeretett tárgyairól (az én szívemben boldogok a tárgyak) is lemondva, olykor puszta kötőszavakból teremtve. Hiszen a korban evidencia erejével úgy tűnt, csak így lehetséges a költőbeszéd, bármiféle tárgya nélkül (csak így Lesz vigasz... stb.).
 
T. S Eliot-érme
 
Nem hallom vissza már,
tükörzajából egy
hangom se tér meg:
most már csak néz beszédem.
 
Az Egyetlen játékterében ez komoly, pontos építkezés: vers támaszkodik itt versre; s még ha olykor tényleg Egyre jobban belemosódva születnek is a tanítványságból a verstéglák, az építmény összegképe irtózatosan magas-igényű. A TH legjava része, úgy éreztem 1993-ban, s ma is van efféle sejtésem, kötetté összeállva is a mindenkori filozófiai-gondolati költészet egyik legjobb teljesítménye (mégis-megjelenhető kötetté összeállva is – azaz felbontva az Egyetlen tapintható kérlelhetetlenségét). Az Egyetlenben ez a teljesítmény egyáltalán nem tiszteleg: szürreális tanítványság-változat inkább. A hang tanult prófétai jellege nyakon csíphető, de egy olyan világban, aminek emeltebb a valószínűtlenségi foka. Anyasiratóval, halottvirrasztással, a saját elemekre bomlás stációival, (s mondom még egyszer) iszonyatosan tudatos építkezéssel.
 
Hiszen ha napkeletről nézem, ahonnan a hang-íz egy része tényleg érkezik (azaz abból a „keletből”, amit a honi és nyugati költők ízeltek belőle – de ez a szellemiséget tekintve amúgy jelentéktelen különbség) ez a kötet, az évtizedeken át legjobb barát őrizte egyetlen példányban létező Egyetlen egyfajta „Tandori halottaskönyv”. A pontos folyamatleírás Az utolsó tizenkettővel fejelve a magyar költészet messze legszebb (élő szóval jegyzett) túlnan-tapasztalata, bomlás-inventárium, belenyugvás-leltár. Úgy, hogy a benne kényszerűen ott hagyott zsengébb anyag is elemien szükséges, hiszen fokok ebben a lépcsőjárásban (tipikus példa gyanánt: az Állsz előttem). Korántsem hiszem, hogy a kötet-egészre érvényes látáspontosságot az el(v)bírálók értették, de hogy megcsapta őket valamiféle szocreál szemmel irritáló, felszámoló érzetű teljesség levegője belőle (amihez képest az elv- és hitrendszerük humbug), az egészen biztos. Ez a kötet túlságosan felkavaró debütálás lehetett volna – ki tudja, milyen mélységekig formáló látásmód- és eszköz-készletet adva a kortársak kezébe.
 
Egy szerelem után
(részlet)
 
Mert ha hinném neked, hogy: „Vége van” –
meg is nyugtathatnám magam.
Van ágyad, párnád, mely felfogja tested,
mindig lesz könyv, pohár, mely lezuhanva
zajt üt, s befutnak hozzád. Akkor ülsz már,
sápadtan és rendkívül vékonyan.
Végigsimítják arcod, nyugtató
szavakat kapsz majd, orvosságokat,
és lesz egy pillanat, mikor kifáradsz,
elalszol, s ők, kik ott lesznek helyettem,
lábujjhegyen szépen kimennek, és
kis koppanással rádcsukják az ajtót.
 
Így se sokon múlott – a Töredék Hamletnek is elég komoly visszhangot vetett és rajongótábort épített egyből. Pedig jelentősen átformálódott, s nemcsak azért, mert egybemosódik benne a kettő (az Egyetlen szerkezetében tudatosan különített „memento mori” és a „túlnan-tájoló”) hanem mert két alapjában más, Tandorit foglalkoztató költőattitűd is összekeveredett benne. A megjelenéshez beválogatott Vissza az égbe hosszúverséről hallgassuk magát a költőt: ...reménytelen műfaj. Nyilván „túl hosszú”. Megelőlegezi a Talált tárgy... némely hosszú vers-féléjét. De ami a TH rövid verseiben, Wittivel költészetileg egyenértékűen, s költészetileg, gondolom, ugyanilyen reveláció erejével, felbukkanik, az a Vissza az égbe látszólagos „képtelenjében” kifejtve – mondom, ezért boldogtalanul, sután – áll ott. W azt mondta: szubjektumunk nem önálló létező, hanem a világ határa, s e határon „túl” jön az a bizonyos „nem lehet beszélni róla”. A Kegyes, más munkáimat talán ismergetvén, tud Witti-értelemzésemről: hogy akkor folyton arrébb kell tolnunk határunkat...
 
Nos az így kötetbe beválogatott aztán erős kísértésként vizezte fel nemcsak az eredetileg monolit Egyetlen anyagában megülő költői szándékot, de valóban az egész pályát. Az egész pályás letámadás közben a költő-középcsatár ennek a „túl erős borba engedett szódának” eszközhasználója marad a maga-méretű gombfocipályán. Így feszeget később magánélettel, Szpéróval, lovival, a színek (színről-színek) gazdagságával, az összes helyen, ahova (Hamletje helyett) a maga Rosencrantz-Guildenstern-i belehajítottságát csak betükrözi (betrükközi?). Az összes szeretett hökkentése: Főmedvémék, Maury és Morny, az egész Nat Roid kriminális, a képversek, a végső mókák - minden ennek a gyökérkorban megélt kizökkentésnek a levét issza. Dafke, persze. Mi mást tehetett volna?
 
Olykor az a keserves gondolat környékez, hogy Tandorit tényleg csábította a Rimbaud-i minta (aki ugye, a sivatagban forgat...); hogy az Egyetlen tényleg az egyetlen szeretett volna lenni, s nemcsak a barátnak tett kötetformáló gesztus által kapott így többlet-értelmet. Hogy a megélt irodalmi kényszerpálya fecsegéskényszere igazi hallgatás-paródia is. Hogy a több tucat könyv ebből a félrecsúszásból születik – vers, próza egyként. A tán legfontosabb korhasználónk ezért nem tudott az abbahagyásban megpihenni – inkább évente háromkötetnyi gáttalan kettős beszéddel árasztott (a lényeg helyett), a mindig olyan belső beszéddel, aki feltételezte az „ismer engem és szeret” rajongó-pozícióját a Kegyestől (a kegyes olvasótól, aki figyelemmel áldoz). Hogy igazi bravúr-bukfencek mutatvány-tömegével fordítson (nem tudom másképp mondani: túl jól) világnyi irodalmat. Furcsa mód lehet, hogy ez a kizökkentés ajándékozott meg bennünket az életművel. Amely követeli, hogy váljunk Kegyessé, és olvassuk. Mert bőven lehet, hogy mindeneken túl tényleg szükségünk lesz a mazsolamód beleszórt, irgalmatlan tudásra. Itt, és túlnanban. Ahol (ha jól ismertem meg) ez a szellem most sem nyughat békében:
 
Reincarnatus
 
Holtan emelnek mozdulataid
viaszába, ó,
kövületeddé elevenedő...

Kiadó: Okapi Press

Fakszimile kiadás

Weiner Sennyey Tibor: Hamvas Béla ezerarcú és egyszerű élete és műve

Érdekes viszonyom volt Weiner Sennyey Tibor Hamvassal kapcsolatos írásaihoz, jó sokáig csak az elém sodródó töredékek jelentették, csak azokat a kéretlen tartalmakat engedtem be, akik az olvasásaim során maguktól rám nyitottak - mert a saját olvasataim kialakulása közben nem akartam magamra engedni az általa láttatott kvázi összképet. Érdekes ez, mert például Darabos Pál nagymonográfiája (amiről adós vagyok egy írással ide) nem akasztott így meg – valahol sztratoszférikus távlatokban érintett csak: a maga sokkal felszínesebb módján elsuhant a formálódó rétegződések felett, azok befolyásolása nélkül. Érdekes, és fontos: sokkal közelebb áll a nézethelyemhez az, ahonnan Weiner Sennyey Tibor látja a számomra is legfontosabb huszadik századi magyar gondolat-formálót (több, mint író - kevesebb, mint filozófus); így jó párszor észrevehettem, eliminálja a saját magam érlelte optika képét, s onnantól alig konstatált kényelmetlenség-érzettel az ő szemüvegén keresztül néztem és értékeltem.
 
Mostanra ért odáig a magam olvasástörténete, hogy kiformálódott (otthonosságérzetekkel telt) a saját nézethelyem lassú sétaösvénye annyira, hogy tényleg éledhessenek a személyességeink hitelesítő apró különbségek. Mostantól minden zavar nélkül tanulhatok belőle, mit és hogyan lát másképp a szerző. Az első benyomásaim így összegeztem: ...nagyon tisztességes, nagy önuralommal megírt szöveg, svájci módra semleges az értelmezési erővonalak mentén tektonikai szinten hasadt, egymást többszörös frontvonalak árkaiból méregető tanítványságok szemszögéből nézve - ez ebben a beszélgetésből azonnal acsargásba forduló korban komoly erény, szerintem. Időközben jöttem rá: egy ennyire kiterjedt és a maga nézőpontjait tekintve bitang sokat alakult életmű értékelésekor talán nem is feltétlenül érdemes álláspontokhoz ragaszkodni – jobb, ha hagyod, hogy az olvasott mozgásban tartson, a gondolatok sokat alakuló áramai mentén – nekem ezért sétaösvény Hamvast olvasni.
 
Persze időlegesen óhatatlanul kikötünk aztán (minden olvasó) valahol, ebben a folyamatban, főleg ha az egyszeri kíváncsinak az olvasásokkal befejezett viszonya lesz – ha becsukta, szusszan, és némi ülepítés után nyúl egy másik világ-olvasatért, Mircea Eliadétól Stephen Hawkingig, David Attenborough-tól Juval Harari-ig szörfölve tovább a gondolat óceánján. Mindegy a név, bárki állhatna itt, helyettesítsd be. Én is kikötöttem nézethelyeken, de mindegyiknél egyfajta ideiglenességben – nekem Hamvas Bélával befejezetlen olvasói viszonyom van; szoktam azzal mókázni: tanítványi viszony. Ráadásul Havasnak számos olyan olvasata van, mintha az itt felsorolt szerzők eszme-távolságait külön-külön behelyettesítenénk az egyetlen név mögé. Ennek fényében óriási erény, hogy Tibor nem áll a lövészárokásók közé: láttatja az egyfelőlt és a másfelőlt is, a saját nézetpontját, leszúrt jelzőkaróit csak olyan kivételes pontokon bázisként jelölve, mint az Egy meg nem tartott előadás, vagy a legvégén összegző Világválság, avagy őrület vagy normalitás? esszéje. S egyfelől itt is azzal a tiszteletteljes távolságtartással tesz le garast, ami a többi olvasatot nem tekinti automatikusan félreértésnek; másfelől nemcsak itt érzik a személyes jelenléte az olvasott mögött, hanem az egész esszégyűjteményben.
 
Esszégyűjtemény – ami szinte tisztelgés Hamvas, az esszéíró munkássága előtt. Nyilván kényszer is, hogy így alakult ki a kötetszerkezet. A megtartott, jól tematizált előadások szinte kínálják magukat az ilyen fűzésre. A magam részéről inkább gondolatmeneteket fűzök a hasonlóan több alkalommal született kisesszékből, de azok ritkán fókuszálnak ennyire egy-egy feltehető kérdésre Hamvas életművével kapcsolatban. Hamvas és hazája, Hamvas és a nők, Hamvas és a bor – a viszony Weöres Sándorral, Kerényi Károly körével, Várkonyival, mesterséggel és tanítványsággal, a viszony háborúval és a zsidósággal, s a korformáló hangadókkal, például Lukács Györggyel. Mindvégig nagyon megtisztelve a forrást, filológusi szemmel indulva ki műből, életműből, levelezésből – nagyon ritkán és értékét jelezve vonja bele az egy-egy kérdésre adott válaszba az ellenőrizhetetlent: a feleség, a barát, a tanítvány, a kortárs (valamilyen szinten mindig önmentő-önfényező) emlékezéseit, és szinte sose a szóbeszédet, a pletykát.
 
Így az esszé-fragmentumokból kialakuló összkép az olvasóé lehet, az olvasattal születik – nem kellett volna tartanom tőle úgy, ahogy az elején megfogalmaztam. Az olvasás semmit nem zár le, sőt; egy halom megrögzöttséget újra kérdéssé nyit. Hiszen amúgy a kvázi összegzés kényszerében is leginkább kíváncsiságot keltene. Van, ahol az általa megfogalmazott válasz bennem továbbra is kérdés maradt, de ez a Hamvas Bélával való nyílt, személyes olvasói viszonyomnak köszönhető. És ritkán, de van, ahol a feltárt személyes érintettség a sajátommal kifejezetten ütközik. Ahogy nem tudok mit kezdeni azzal, ahogy Weiner Sennyey Tibor egyik (mondjuk így) mentora (és ami kérdés nélkül mellette szól: mikor még kockázatos volt, Hamvas egyik legelső propagátora) Szőcs Géza szerepel a helyén ebben a kötetben. Erről a személyes érintettségről majd szintén írnom kell, másutt és máshogyan, Szőcs Géza A sirálybőr cipő című kötetét dédelgetve közben – ide csak ennyi tartozik. Tény, a viszony tálalása legalább annyira elegáns, kedvemre való, mint ahogy például Mácsai Pál emlékszik Kerényi Imrére az Élet, meg minden podcast-interjúban. Helyénvaló a maga módján. Én nem vagyok ebben a viszolygásban a helyemen – de erről ez a borzalmasan árokásó kor is tehet. Weiner Sennyey Tibor a maga tisztességével a senkiföldjén olykor célpontja bármelyik dedikált oldal felkentjeinek. Ez a kényszerű pozíció is egyfajta érték a szememben.
 
A legfontosabbat elérte – amint letettem, elkezdtem (az ezer másik nyitva hagyott olvasásom mellett) újraolvasni Hamvas Béla Karnevál című regényét. A legfontosabbat szerintem eléri úgy is, ha nincs ilyen nyitva maradt olvasói viszonyod, ahol besündöröghet a huzattal egy ilyen kényszer. Biztos, hogy kíváncsiságot ébreszt az életmű iránt, remekül ajánl, ízelít – a megfelelő műveket emlegetve, ahol ez a gigantikus életmű tényleg kínálhatja az ösvényeket. Ha van benned nyitottság az ilyesmire – teszem hozzá. Mert készre formált, elemien téves, sommás ítéletekkel Hamvasról tele van a padlás, mindegyik értékelői irányból. És azokat, akik ezekből tettek bármit magukévá, ha az angyalok nyelvén szólalsz is, akkor sem teszed az életmű olvasójává. Pedig a huszadik század valódi, s immár nem is rejtett kincse. Előkerült a fiókból, figyelmet kaphat - és ez az életmű körül bábáskodó sokakon túl, bőven nem utolsó sorban Weiner Sennyey Tibornak is köszönhető.

A szerző könyvei elérhetők az Irók Boltjában.

Recirquel: Solus Amor, Paradisum; Compagnia Finzi Pasca: TITIZÉ - A velencei álom

Ez a néhány előadás rendkívül feszült élethelyzetben lehetett örömforrásunkká – arra mindhárom esetben volt energiánk, hogy befogadjuk az élményt, de arra nem, hogy dokumentáljuk is, nektek. Pedig lenyűgözőnek találom ezt az új formanyelvet, amit Vági Bence, az egész magyarországi újcirkusz-forradalom motorja immár Cirque Danse néven mutat be. Valóban minden könnyítést, mentséget nélkülöző művészet, amit látunk; a sokadik előadás óta töretlen, ihletett színvonalon. Bármit bármikor hajlandó vagyok újranézni abból, amit a Recirquel csinált és csinál, és nagyon szurkolok, hogy a Walk My World, a Millenárison készülő immerzív előadás is így lehessen teljes, létformáló élménnyé mindenkinek. Két általunk látott előadásukról emlékszem itt meg, röviden. A harmadik előadás, amiről itt (nemcsak a műfaj-rokonság okán) mesélek, az egykor elsők közt határokat feszegető Daniele Finzi Pasca társulatának legutóbbi budapesti vendégszereplése – elfogultan szeretem őket, megpróbálom megfogalmazni egyetlen bekezdésben, miért.
 

Recirquel - Solus Amor
 
Ez a darab önállóan is gyönyörű test-beszéd a szeretethez, hogy miért s miképp a legnagyobb (ahogy Pál megfogalmazta a korinthusiaknak – meg nekünk). De valami eszméletlen többlet, ha megpróbálod elé idézni a Non Solus testről és lélekről elemien mesélő élményét, s a My Land „hol éled mindez – hol s miképp éled meg mindezt” varázslatát. Mert ez a három előadás valójában együtt egy teljes értékű, három tagmondatos mondat egy himnuszból, amely nem szavakat, hanem mozdulatokat érez nyelvnek. Ahol teljesen mindegy, hogy egy hullámzó kéz búcsúzása, vagy tényleg egy világszám minőségű cirkuszprodukció a követező, testtel „kimondott” szó – mert azonos értéken világít az egész. Volt, hogy előadás közben úgy éreztem: ennyire kivételes érzékenységet szintúgy csak megfelelően csiszolt érzékenység fogadhat be; hogy az egyszeri halandót valahol az ennyire koncentrált figyelem követelése menet közben elejti. De tévedtem. Elég volt együtt sodródni az előadásról kifelé áradó közönségben, az ahány, annyiféle ember között hogy ráébredjek: ennek az elénk tárt érzékeny fegyelemnek mi magunk váltunk a csiszolatává. Mindenkit befogadóvá csiszol, miközben hitről, szeretetről, természetről és univerzumról mesél.

Recirquel – Paradisum
 
És lám: mégis csiszolatlanul, mégis éretlenül... Amit a korábbi darabok reménybe göngyöltek, (s amit az általunk még nem látott Ima fohászába göngyöl) azt erősen kíméletlen figyelmeztetéssé formálta a Paradisum. Ez a címben egészen mást sejtető, kegyetlenül őszinte mese feltárta, mennyire éretlenül próbálunk a „pontosan tudjuk, hogyan kéne” világának gyümölcsévé válni. Mi van a teljes pusztulás után? Mit hozna a túlélés? Keserű választ: a kétségbeesetten kapaszkodó magányok egymásra leléséből újraszülető vágyak és dominanciaharcok jönnének megint, ahogy rítussá és kiválasztottság-tudattá (s hogy, hogy nem) kivételessé lenne megint az együtt megélni tiszta kényszere, s újratermelődő botránnyá a nem tanulunk. Márpedig ha nem tanulunk; ha úgy tűnik, még az apokalipszisből sem (hiszen a hétköznapibb változata lassan ködbe vonja a távlataink), ugyanazzal a keserves elvakultsággal menetelünk majd együtt ritmusra lépve a fény-sötét örök, duális poklába. Komolyan nagyon megtisztelő, hogy egy ilyen látomásos ember kortársa lehetek, mint amilyen Vági Bence, és komolyan csoda, ahogy megtalálja a hittel vele játszókat, akik át képesek adni ezeket a látomásokat. Várom a következő találkozást veletek!
 

Compagnia Finzi Pasca – TITIZÉ – A velencei álom.
 
Elfogultan szeretem, de higgyétek el, van miért. Az általam látott Újcirkusz-varázslatok közül messze az övék a legkönnyedebb világ, ahol a játék a legnagyobb tiszteletet élvezi. Tradicionális bohócművészet – de Velence a szerelem és a halál, a legkomolyabb kérdések és zsigerig pontos válaszok városa lett a szemünk előtt ebben a könnyedségben. A karneváli álarcok alatt valódi arcok mutatják, minden gyermeki játékosság ellenére az álomutazás valódi stációit. Szépelgés és csalás nélkül, de azzal a kortalan eleganciával, amit a Comedia dell Arte pontosan kitöltött kerete a játszóknak térbe nyit. Másféle nyelv ez, másmilyen érintés, mint a fentiekben bemutatott előadásoké – de legalább annyiszor eszembe jut. Talán tényleg nem véletlen, hogy ha eljönnek ide, látni szeretnénk Timivel, mit álmodik épp ez a kedves, szeretni való gyerek, aki számomra a cirkuszművészet egyetemes nyelvének Weöres Sándora. Mit tár elénk a tanítványaival és játszótársaival Daniele Finzi Pasca, aki amúgy Vági Bence egyik atyai inspirátora, példaképe is. Legyen ennyi elég - ha eljönnének újra, szerintem akarjátok látni ti is.

Borsik Miklós: Futárlíra

Sok szempontból ez volt a legnehezebb olvasásom az utóbbi időben. Elég régóta tartott – azaz inkább így kéne mondani: több hullámban és komoly szünetekkel engedtem magamra Borsik Miklós Futárlíra című kötetét, a lassú partot mosása hordalékait nézegetve. Talán mert ez engem igen személyesen érint, óhatatlanul belülről nézem úgy is, mint futár, meg úgy is, mint hobbiköltő – a kétféle szemüveget együtt képtelenség volt használni, a kétféle látvány inkább felszámolta, semmint átszínezte egymást. Holott amúgy ez a kötet finom és szeretni való, fűszeres street food – úgy is, hogy erősen érzékelhető rajta egyfajta parnasszista ízlés, a mai irodalmi divatok fűszere, egyszerre egzotikus és házias íz; viszont garantáltan nem pöttyöz össze belőle semmiféle konvencionális szaft, akkor se, ha leeszed magad vele.
 
Korábban, kissé elkapkodva a szót, értékeltem már ezt a kötetet így: tisztességes, a jelen trendjeibe remekül illő megragadás, ahol szerencsére a futárkodás is jóval több, mint apropó. Kicsit irritál benne az írástudó gőgje, az érezhető méltatlankodás, a "mit keresek én itt" - az erős intertext hatásvadászat felülről nézi a kultúra hordozóját, amint a falnivalót is hordozni kénytelen. Nos, nem gőg ez valójában, csak valami elviselhetőség határán imbolygó kizökkentség, ahol például a költő-futár elfordult fej, lesütött szem, a minden perc drága rabja, amikor felhívja a költő, az ihletett, a zilált /félrészegen is tekintélyes pályatárs. A kétféle létezés közötti feszültség folyamatosan ingerli a teljes viszonyrendszert, és a legtöbb versben fel is bontja. A hétköznapi átfordul egy meglehetősen szürreális nézetbe, ahol a jelentések és dolgok között minimum átfogalmazódik, gyakrabban felszámolódik minden oksági viszony.
 
Mert amúgy tényleg botrány, amikor az érzékenység összegyűjtött fedezete, a mások szavaiban rögzült kultúra horgonyairól rendre kiderül: menetszél-fútta illúziók. Ebben az egyensúlykeresésben, ahol a nyíltan, akár szerzőnévvel vállalt idézetek és a számos rejtett utalás rak sebességbe, folyamatos kísértés az elbillenés. Tehát nem tart meg, nem óv, nem vígasztal a megszerzett ismeret, a versidőre karmesterként zenével sétálókat összekeverő legnevesebb kortárs sem, akinek mindenhova elér a keze – a kultúra pont arra nem alkalmas, amire kitalálták, hogy adekvát értelmi keretet adjon a létezésednek. Nem tudjuk általa az érzéseink nevét, nem óv meg a szétszóratástól, hogy darabokban ott heverj zavaros emléktócsáidban: a kézfej a kilincsen lóg, a lábfej a frissen festett zebrán ragadt, testrészenként szóródtál szét a város összes különböző pontján. Szóródom ahogy emlékezem, mondja a költő és igaza van; a futárlét sűrű, összefüggéstelen emlékmorzsák melegágya. Ez egy pontosan markolt tapasztalat – tudom miről beszél.
 
A szóródás... Ezek a versek a nevek, fogalmak, jelentések a futárlét peremtapasztalatának folytonos perturbációjában olyanok, mint egy-egy szürreális festmény, vagy metszet – avagy leginkább mint festékkel szórt graffiti a városjárás random, tűzfalas pontjain. Úgy képzelem, mezei olvasónak azonosulássá tényleg attól válik, ha felkeresed a helyeket, és ott olvasod a fekete jelekkel pöttyözött lapokat. Nekem könnyű dolgom van, behunyt szemmel odabugyborog körém a megidézett helyek levegője, ráadásul a perspektíva, ahol a látvány mellett olykor meglepnek a szagok is (a Népszínház, a Corvin sétány, a gangos bérpaloták dohjártasága) ugyanúgy a nyeregben (vagy nyeregből szállva) bomlik, ahogy a költőnek.
 
Akár keréken, akár gyalog vagyok,
a gerinc feltartja, így szállítja
a koponyát, hogy a legmagasabb ponton
kezdődjön a szortírozás.
A figyelem ijesztő szorgalommal
repíti a perifétiára azt,
ami éppen nem igényel,
ruhaujjat, díszkövet...
 
...szóval A szállítás levegője benne lakik ebben a kötetben; s a laikus versszeretőnek tényleg legalább ennyit adhat hozzá a sétálva megélt miliő. Tényleg azt ajánlom, csapd a hónod alá, és sétálj vele el a városban az említett helyekre, keresd a perspektívákat – vagy csak jusson eszedbe a Rottenbilleren, vagy a Tölcsibe előtt a megfelelő helyről az idézet. Egy olyan könyv idézete, amelynek szerzője kényszerből vált a megfelelő helyek megfeleléskényszerében futárrá, de belelényegült a szerepbe. El tudom képzelni, hogy a lassú defekt bosszantásában tényleg Derrida pumpált helyette – hiszen közben költő maradt, a kultúra hozó-vivője, az eszedbe jutás állandó kísértésének kitett tekintetbe vétel.
 
Tekintetbe kell vennem mindezt, miközben olyan felületes ítéletek szele kerülget, hogy mindez alkalmazott divatos versnyelv, posztmodern szorongás, kultúra-kollázs biciklis ruciban – mert minden versben van legalább három-öt olyan sor, amikor oda kell állnom mögé, nekem is, igazolva a hitelét: odavonz az élmény valódisága. Futár vagyok, mit érdekelne engem A költészet utálata című eszmefuttatás. Azt hiszem, láttam azt a Blahán otthagyott öreg versenybiciklit, a versből, láttam a valóságban, ahogy fokozatosan vázig csupaszult. Hosszú, és nehéz olvasás volt, de szerintem csak az érintettség okán. Kedves olvasó. Ülj fel rá egy próbakörre.

Évösszegzés helyett - 2025

Minden kedves és kitartó olvasónknak nagyon boldog új esztendőt kívánunk! Bár 2025 sem kényeztetett bennünket, s mi sem tudtuk betartani a tavalyi ígéretet, még itt vagyunk, s most megígérjük újra! Ha egyéb szenvedélyek továbbra is az elhatalmasodásukkal tüntetnek, azért olvasunk, nézünk, hallgatunk; járunk színházba, koncertre is. Jövőre mindenképpen többet fogunk írni! Vagy nem. 

Azért nézzetek vissza időről időre, hátha meglepetés ér 😉

Boldog Új Évet Kívánunk!

Az elhatalmasodások dióhéjban :)

Tőrbe ejtve - Ébredj fel, halott ember (film)

Kedves ismerősöm, Székács Juci fogalmazott így a filmről: Nagyon vártam az új Knives Out filmet (bár a második nem tetszett, de az első nagy kedvencem, és bíztam Rian Johnsonban, hogy megint nagyot fog gurítani), de arra nem számítottam, hogy ekkora spirituális élmény lesz. A csavaros bűntény és a szarkasztikus jellemrajzok mellett ugyanis ez a film nem kisebb dolgokról szól - őszintén és szépen -, mint az egyház valódi feladatáról, a lelkipásztori szolgálatról, az új emberünk állandó küzdelméről az óemberrel és a Krisztusban megtapasztalt kegyelemről, ami mindezeket átfogja. Színtiszta evangélium egy szórakoztató filmben, ami még izgalmas és vicces is. Ugyan az adventi időszakban jött ki, de már most borítékolom, hogy legalább akkora húsvéti klasszikus lesz, mint amennyire kötelező karácsonyi darab a Die Hard vagy a Reszkessetek, betörők. Ez a réteg valóban nagyon komolyan érintett engem is (bárcsak tényleg sokszor lejátszott klasszikus lehetne...).

De odatenném mellé a hitetlen, a ráció emberének mértéken felüli tisztességét is. Ahogy a bűnfejtő átéli a maga damaszkuszi pillanatát, az tényleg fenomenális, főleg, mert az oda vezető út stációit is (mind a tizenkettőt) alapos gondossággal komponálták ebbe a (taláros téma ellenére) meglepően üdén ütős kis szösszenetbe. Hiszen ez is feladat – és a vallás valódi (társadalmi) szabadsága, amikor észreveszi a megfejtés pillanatában a bűnöst, és hagyja működni a hitét. Mert a gúny, a felsőbbség, az értelem gőgje helyett ez is út lehetne, kellene legyen: tisztelni a hívatottságot abban, akinek erre van szüksége. Hiszen újszövetségi értelemben nem fanatizmus, nem elvakultság, nem farizeusság vagy menekülés feltétlenül hinni. Ebből a bájos kis krimi-ujjgyakorlatból a hitet teljesen feleslegesnek megélő ember is tanulhat – hogy például a neki felesleges nem evidensen káros, hazugság, butítás. Hogy a „mese” nem alapjában egyenértékű például a propagandával. Ha nincs magyarázat, mese szövődik a dolgaink köré. És azt a rációnak is illik belátnia, hogy számtalan dologra nincs magyarázat.

Mondjuk ebben a krimiben pont van – de ez műfaji követelmény. Rian Johnson pofátlanul tehetséges ember – az újra- és újranézés minden esetben további képi- és forgatókönyvi gegeket tárt fel, tényleg pokolira szórakoztatóra sikerült a móka, ha hagyod magad vinni általa. Ami valószínűtlenség benne, az a műfajé – s ami valódi, azok tényleg élő emberi gesztusok, egészen magas nívón eljátszva. Miközben ezek a játszott figurák egytől egyig karikatúrák is – típusok gonosztükrei, ami megint mesterszintű krimi-írói gesztus. Az a jó, hogy a kockáról kockára kitalált képömlés ennek megfelelő keretet ad, a filmi ritmus végigvisz a legvalószínűtlenebb gegeken is – s miközben a bűnügy (és megoldása) a végén megkapja a maga erős valószínűtlenségi faktorát is, rá lehet ébredni: a mese, a szórakozás, a szétszóratás közben tanítás is. A jó mese mindig.

A szériának eddig is az egyik ereje volt a remek szereposztás, itt tényleg csúcsra lett járatva. Josh Brolin dörgedelmes telitalálat, Josh O’Connor még inkább az – mert a vívódásai sose tolakodóan, de minden gesztusában ott figyelnek. Igen, ez tényleg ilyen: a dörgedelmes ó-ember harcosan hiszi az igazát, az újszövetség embere keresi, a kétely és bizonyosság folyamatos metszéspontjában. A templom rabszolgája, Martha minden kockáján éli a saját ó-emberségét; Glenn Close nem tud nem jó lenni, de itt a legjavát adja az átlényegülésnek. Amúgy a nyomozóösztön bennem (a muszáj, hogy értelme legyen mindennek egy ilyen krimiben, mert ez különbözteti meg az élettől) azt mondatja velem, hogy ő az egész katyvasz megalapozójának, a diabolikus nagyapának, Reverend Prentice Wicks-nek szerelemgyereke, a megkísértett örökös, Grace, a szajhakurtizán (imádom ezt a nyelvileg baconszalonna jellegű fokozást) féltestvére. Adna ehhez az egészhez még egy farkakkal (pardon, rakétákkal) telifirkált vajszínű kripta-árnyalatot.

A harmadik rész fényében az a mókás gondolatom támadt, hogy Rian Johnson eléggé céltudatosan viszi bele Benoit Blanc segítségével a nézőt a korunk legfeszítőbb kérdéseibe (mondjuk így: erősen amcsi szemüvegen át – de hát ha egyszer amcsi), s miközben olykor pofátlanul felkavaró módon szórakoztat, egy halom dolgot feltár. Az első részben a gazdagság nevetséges felelőssége és a bevándorlás; a másodikban a tech-milliárdosság mindent is lehet-je, a harmadikban a megvallás fonnyadó katalógusa kapott görbe tükröt, kíváncsi leszek, hova nyúl negyediknek. A magam részéről szórakoztatónak találom, hogy az Üveghagyma sokak szemében volt lejtmenet – mondjuk én azt is nagyon szerettem, csak sikerült egy halom jó és fajsúlyos móka közt találkozni vele, s így jobban érzett rajta a hab-patronszag. Mert azért ezek a filmek szórakoztatni akarnak elsősorban, szétszórni a gondjaid közül, pici ember, néző, befogadó, fogyasztó. Az más kérdés, hogy össze is rakódnak valami többletté, ha hagyod.

Igazán komolyan megtisztelő a vége. Az örökségünk tényleg Krisztusban van, ami a hit embereit illeti – és a folyamatos kísértés is így van jelen az életben, feloldhatatlanul. Mert amúgy a szentírás tanításának ez a veleje: úgy nem vagy egyedül, hogy nem lettél bűntelen, nem mos tisztára a megvallás – csak áldott a belátással: valaki ebben a bűnös állapotodban is magához ölel. És igen, ez jelentheti a cinizmust is: Isten úgyis megbocsát, mert az a mestersége. De ne feledjük, az ateizmus is jelentheti azt: ha csak űrbe vetett jelentéktelen parányok vagyunk mikroszkóp alatt se látszó tettekkel, akkor minden megtehető. Épülhetnek gázkamrák, demonstrálhatjuk a képességeink megatonnás, fertőző robbanással. A választás e tekintetben nem a hívő privilégiuma. Hogy elviseli-e a kétely folyamatos jelenlétét, vagy végül, nehéz időkben, legvégső esetben mégis kiműti Krisztus alma-szívét a faragott bordák közül.

Menny és Pokol házassága – William Blake kiállítás, Szépművészeti Múzeum

Nagyon szeretek úgy menni a Szépművészetibe, hogy a kiállítás fókuszába helyezett élet és mű nem áll előttem markáns vonásokkal tisztán. Pont azért, mert nagyon finoman bánnak a kontextussal, a korba és miliőbe helyezéssel – pont azért öröm ezeket a tárlatokat látogatni, mert kinyitják az értelmezés kapuját, általléphetsz rajta és elvégezheti benned ezt a munkát maga a látott. William Blake esetében ez pontosan nem volt így, azért viszonylag sokat tudtam róla; a széles körű (és egymást olykor szinte kizáró) tanítványságok okán. Nagyon sok általam szeretett alkotó tartotta mesternek, hivatkozási pontnak; ahogy a vénségére köré gyűlő ifjú művészek, az Ősök (Anciens) csoportjának tagjai hívták „Tolmácsnak”, aki az ismeretlen, mindenek feletti nyelvekből közvetít. Nagyon sokan, egymást amúgy szellemből kizárni akaró alakok is hivatkozási alapnak, példának, tanítónak tekintették – pont ez az ellentmondásosság keltett bennem korábban kíváncsiságot.
 
Amit anno a szavak szerelme hűtött le. A romantika eszközkészletével (egy heves és kiábrándulással végződő szerelmetes kamasz-liezont leszámítva) engem a világból ki lehetett kergetni. Nem fért hozzám közel Blake költészete, és ez bennem zárójelbe tette anno a minden mást is, amit kísérelt. A méltán legismertebb versén át mára megmutathatom, mindez hogyan változott bennem:  
 
William Blake:
A tigris
 
Tigris! Tigris! éjszakánk
Erdejében sárga láng,
Mely örök kéz szabta rád
Rettentő szimetriád?
 
Milyen katlan, mily egek
Mélyén gyúlt ki a szemed?
Szárnyra mily harc hőse kelt,
Aki e tűzhöz nyúlni mert?
 
Milyen váll és mily müvész
Fonta szíved izmait? És
Mikor elsőt vert szived,
Milyen kar s láb bírt veled?
 
Milyen pőröly? mily vasak?
Mily kohóban forrt agyad?
Mily üllőre mily marok
Törte gyilkos terrorod?
 
S amikor befejezett,
Mosolygott rád a mestered?
Te voltál, amire várt?
Aki a Bárányt, az csinált?
 
Tigris! Tigris! éjszakánk
Erdejében sárga láng,
Mely örök kéz szabta rád
Rettentő szimetriád?
 

Szabó Lőrinc fordítása, tán a legismertebb. Még úgy is bravúr, hogy valójában elenyhül az eredeti nyelven feltett legerősebb kérdés benne: mely halhatatlan kéz és szem merte megalkotni rettentő szimmetriádat? Ez a merte megalkotni és az előző versszakból az Aki a Bárányt, az csinált? együtt Blake igazi, mélyen megalapozott vallás-kritikája. Benne az éhség ellentmondásával, az emberben bújó tigrissel és báránnyal, igazi Lucifer-lázadás, számonkérés: hogy képzelted ezt, hogy művelhetted ezt velük-velünk, Teremtőm? Ezt a verset az a szellem írta, aki Lucifert fényhozóként is megfestette (sőt, a pokolban pátriárka-arccal, Isten méltó párja gyanánt is) aki zsigerig értette Milton Elveszett Paradicsomának lázadás-természetrajzát.
 

A kiállítás egyik gyönyörű gesztusa, hogy fali hangszórókból meghallgathatók magyarul és angolul a szövegeikben elénk tárt versek – hogy a képek élménye mellé valóban megkaphatjuk azt az össz-művészetiséget, ami a korában valójában páratlan unikum. Blake minden érzékünket egyszerre akarta megszólítani. A számára elidegenítő hatású nyomdai sokszorosítás helyett ezért dolgozta ki a szöveget és képet egyszerre megjeleníteni képes metszet-technikát (s nemcsak azért, mert kora elismert rézmetszőjeként ez a tudás a kisujjában volt). Nagyon kis számban „jelentek meg” így a művei (valójában mindegyik egyedi, saját jegyekkel bíró, olykor szövegi szinten is újraszerkesztett darab), s többek közt ezért is szorult margóra, gyanúsan eszelős figuraként még a művészete bizonyos elemeit elismeréssel illető kortársak számára is. Prófétája szeretett volna lenni a korának, Albionnak, amelybe szerelmes volt – de korában nem sok választotta el a teljes ismeretlenségtől.
 

Viszont ez által a kor hatásaitól (a hatásokból óhatatlanul kiformálódó határoltságoktól) elszakadva kereshette a maga kifejezésformáit. A Szépművészeti a Tate Múzeummal közösen felépített tárlaton a kort is Blake képei köré helyezi – ebben eddig is, minden általunk látott esetben példaszerűen erősek voltak. S ebben a kor-tükörben látszik igazán, hogy az a zaklatott, földrengésszerű változásokkal sújtott miliő, amely tág teret engedett hatalmas képi gesztusoknak, és a beléjük csomagolt, olykor eléggé hagymázas, ágyékot markoló látomásoknak, mennyire ugródeszkája volt ennek a brutálisan egyedi jelnyelvnek, ami Blake képein az utolsó, Dante Isteni színjátékát körüljáró metszetekig kiformálódott. Amely valami teljesen más szint, mint a kort eluraló képi kulisszák legnagyobb része.
 

Nincs ebben semmi tolakodó, ahogy a kiállítást szervező szakértelem berendezi a teret a látogatónak – a képaláírások visszafogottságától a korszak „nagy témáit” nyitó kísérő szövegek finom vezetéséig, teljes mértékig hagyja, hogy benned alakuljanak ki a konklúziók. Finom iróniával egymás mellé téve például az Ősi várakat ábrázoló rajzokat, metszeteket és olajképeket, a végén Turner látomásával a kerti dísznek áthelyezett gótikus kapuzatig – hogy ő-sivárságukban mutatkozhassanak, mint a dicső múlt romantikus, kiürülésre hajlamos kulisszái; a hősi múlt, a végén, mint kerti dísz. Pont az így teremtődő kontraszt emeli aztán valami elementáris erővel William Blake A sírba tételét, vagy az Angyalok Krisztus teste felett fekete tüzű hiány-gyertyáját a szemlélőben piedesztálra. Ez a festészeti környezet-rajz (olyan erős, önmagukban miséket érő megragadásokkal, mint pl. Turneré) rámutatás nélkül kiemeli, mire figyelj. Megmutatja a koroktól függetlenül érvényes valódit.
 

Legalább ekkora öröm, hogy Borsos Lőrinc kortárs parafrázisán, és Kondor Béla Blake-sorozatának megidézésén át a kiállítás bemutatja a legjobb értelemben vett tanítványságot – érvényesíti a koroktól függetlenséget. Irgalmatlanul sokrétű élményt köszönhetünk megint a kiállítóknak – nem is álltuk meg, hazajött velünk a kiállítás alapos, példaszerű katalógusa. Lapozgatható formában az átélt, hogy megidéződhessen. És hazahoztuk a kíváncsiságot, hogy még jobban megismerjük az angol romantika kirívóan egyedi alkotóját, a költőt, festőt és látnokot; hogy ne is érjen véget az élmény itt. Szívből ajánlom a kiállítás megtekintését mindenkinek.

Arthur Koestler: Alvajárók

A magam részéről szeretem mondogatni, hogy a mitikus szemlélet továbbra is velünk él, olykor nagyon különös formákat öltve. Ennek kiemelkedő példája a tudomány-mítoszoké, amikor bizonyos (ellentmondásosságukban is gyönyörű) tudománytörténeti momentumok a köztudatban mítosszá, vagy legendává nemesülnek. A tudomány születése (azaz szembefordulása a tételes hiedelem-világokkal) főleg kiváló terepe ennek a gondolati bukfencnek - rétegesen egymásra rakódó egyszerűsítései nélkül nem tekinthetnénk neves alakjaira a gondolat héroszaiként. Nem tekinthetnénk őket világítótornyoknak a lélek sötét éjszakája korában, amit ők zártak le, az értelem reflektorfényével belevilágítva a sötétségbe.
 
Arthur Koestler ezt a korszakot, és korszakos alakjait tárja elénk az Alvajárókban, nem titkoltan a mítosz-irtó attitűdjével. A tudomány világképének tisztelő gyakorlójaként egyszerűen jobban érdekli a valóság. Jobban érdekli a fordulatok, a paradigmaváltások valódi természete; és a folyamat, ahogy egy-egy számunkra kiemelten fontosnak tűnő szereplő ebben a tudománytörténeti iskoladrámában megnyilvánul. Jobban foglalkoztatja, a gondolataik hogyan értek egymásra hatva nézetrendszerré, ez hogyan terjedt, és milyen közegben. A tudás átadásának természete érdekli, a legendák és mítoszok, a hősök és fároszok helyett. Nem véletlenül ekkora a kötet terjedelme – ezt ennél kevesebb szóval, ennyi rétegével nehéz volna elmesélni. Vissza kéne lassulnunk ebbe a tempóba, mert a néhány elkötelezett tudomány-népszerűsítőn túl (tudósok mind) a mai ismeretterjesztés borzasztóan felületes, figyelemvadász harsánysággal tálalt doku-reality, ami a tudásunkról mondhatót (akármilyen furán hangzik) leginkább mitologémákká formált tudásmorzsák dramatizálása által tálalja.
 

Tycho Brahe és Kopernikusz világmodellje

Koestler tudja, hogy csak úgy értetheti meg velünk a mélyreható szemléletváltás természetét, ha először feltárja a folyamatot, amiből kivirágzott. Így a kötetének csaknem negyede rövid és velős, de megejtően plasztikusan tálalt világkép-gyorstalpaló, a mindent megalapozó antik gondolkodóktól kezdve. Már a régi görögök is... ugye. Amúgy ezt tényleg érdemes komolyan venni. Egyrészt közülük néhányan elképesztő mélységig ismerték a világunk. Eratoszthenész például ötletesen, komoly eszközök nélkül s meglepően csekély hibával megmérte a Föld kerületét, teljesen természetesen vélve úgy, hogy gömb alakú (utóbb ez a gondolat például nem fért a vallás-alapú egyetemességbe). Másrészt a középkor majd 6 évszázadának dogmáit a legnagyobbnak érzett antik gondolkodók, Platón, majd Arisztotelész megkérdőjelezhetetlen tekintélye által szoborrá merevült elképzelésekre alapozták az egyházatyák. A középkori tudásvágynak Ptolemaiosz rajzolta meg a képet, amit az ember (pórtól professzorig) évszázadokon át „nagy világlátvány” gyanánt megélt. Athur Koestler nem megy ebben a bemutatásban mélyre, de már itt megérezteti velünk, hogy a töretlen fejlődés eszméje a tudás változásának történetében nem egyenes-vonalú, és korántsem veszteségek nélküli.
 

Kopernikusz könyvének címlapja

S hogy az újító szellem olykor nevetségesen konzervatív gúnyát visel. A nagy szemlélet-váltást Kopernikusz egy igen egyszerűen megfogalmazható mondata alapozza: „nem a Nap kering a Föld körül, hanem a Föld kering a Nap körül.” Innen számoljuk a heliocentrikus világkép születését – bár a magának való, mogorva Koppernigk kanonok a világának eléggé sajátságos zárványa volt valójában (erről Alvajárók a rációmezőn címmel elég hosszan, idézetekkel bőven megtámogatva írtam egy másik blogra). A könyve, a De Revolutionibus, amit húsz évnél hosszabb idő alatt imádkoztak ki belőle barátok, tisztelők, meg egy tanítványul szegődött fanatikus, a méltatlanul elfelejtett Rheticus, olvashatatlanul dagályos és lapos munka, Ptolemaiosz eszközkészletével; hibás, ellentmond nemcsak a tényeknek, de a megfogalmazott konklúziónak is – Koestler elolvasta, így kellemesen elgúnyolódik a felkent Kopernikusz-kutatókon, aki viszont nem. Kopernikusz nem volt felforgató-alkat, nem volt elhívatott, nem volt bátorsága kiállni a koncepciója mellett – de az alapgondolata ugródeszkává vált Kepler és Galilei számára (bár a munkásságukból kiderül, amúgy a művet ők sem olvasták).

Az új és az ómódi - kopernikuszi univerzum, csillagjegyekkel.

Kepler sem az a modern tudós-figura, ahogy ábrázolni szoktuk – ízig-vérig kora gyermekeként (lutheránus keresztényként) egyáltalán nem tekintette nettó babonaságnak az asztrológiát; de pont mert (az egyház által eretnek nézetként kezelt) püthagoreus szemlélet talaján állva tekintett erre a hagyományra, a direkt, eseményre fókuszáló (most úgy mondanánk: populáris, vulgáris) horoszkópkészítést, amit kora elvárt tőle, rühellte. A világképében a szintézist kereste; a három törvényt, ami a máig ható tekintélyét megalapozta, mintegy véletlenül (az ellipszispályákat kifejezetten kedve ellenére) leli meg a mindent összefogó, szimmetrikus világ álmodása közben. Erről két, idézetekkel szintén bőven szórt szövegben is megemlékeztem a másik blogon; az egyikben az éber, a másikban az alvajáró pillanataira fókuszálva. A Mysterium Cosmographicum, de főleg a Harmonices Mundi ujjongó óda a geometrikus szférák zenéjéhez – tényleg mindennek helyet keresett ebben a rendszerben a szent mértantól a harmonikus hangközökig.
 

Kepler: Harmonices Mundi

Ami viszont valóban modern benne, az a Tycho Brahe-val közös munkából (és hagyatékával) megörökölt makacs ragaszkodás a mérési eredményekhez. Az ellipszispályák ideáját azért találhatja meg, mert (nem úgy, ahogy elődei és kortársai) nem siklik el bagatell 8 szögmásodperces hibák felett, amikor a mérésekből modellt számol – és Brahe jóvoltából van egy a mai szinten is elfogadható hibahatárokkal mért adatsora (ami a nehéz természetű, de ihlettel észlelő dánt dícséri: mindezt a távcsövek megalkotása előtt mérte ki). Kepler első komoly eredménye a pontos Mars-pálya kiszámítása (ami előre jelezhetővé tette a bolygó feltűnését az égen). Persze ehhez már Kopernikusz ideáját is modellbe téve – a Nap van az ellipszis gyújtópontjában, nem a Föld. Mondható, hogy övé az úgymond matematikai fordulat – és tőle számolhatjuk a modern kozmológiát. De ami látomásként mindeközben sem eresztette: egy szabályos sokszögek szféráira szegezett, zenére táncoló Naprendszer.
 

Kepler és a geometria.

Talán ezért negligálta Galilei – vagy talán tényleg puszta irigységből és féltékenységből. A könnyen lobbanó, indulatos, éles fegyverzettel vitázni bármikor hajlandó olasz áll a legtávolabb a képtől, amit melengetünk róla. Koestler legnagyobb erénye a szememben, hogy vele kapcsolatban is megtartja a pontos távolságot, hogy itt is a tények érdeklik, és nem a legenda. Hiszen például a közeg, ahol Galilei él és alkot, teljesen másképp fest, mit az utókor képe róla. Az egyház progresszív fele, a Jezsuitákkal az élen kíváncsian és meglepő toleranciával fogadta Galilei felfedezéseit, nem egyszer konkrétan támogatva a tevékenységét. Pont a korabeli egyetemi közeg volt az, amely viszont egyfajta akadémista maradisággal védte az új szelek elől a tekintélyre, ekkor már főleg Arisztotelész eszméire alapozott geocentrikus tanokat.
 

A Makrokozmosz: az antik mesék az égen.

Galileinek nem kis munkájába került, amíg az összes támogatóját (rendfőnöktől pápáig) vérig sértette valamivel – végül az egyszerű és érthető kérést is negligálva a Dialogo-ban, hogy igazságként ne, csak megfontolandó elméletként támaszkodjon Kopernikusz világképére. A peréről bennünk élő összkép (ahogy a legendája elterjedt) a velejéig hamis. Az egyházatyák akkoriban fokozatosan, de enyhe fáziskéséssel beépítették az új felfedezéseket a tanaikba (akkor épp Tycho átmeneti világmodelljénél tartva), de Galilei földrengést, fundamentális változást akart. S mivel mélyen lenézte a kora tudásvágyóit, mintegy mellékesen (az érvelésében nem egy helyen csalva is), erőszakkal akarta lenyomni a világ torkán a látomását.
 

Galilei párbeszéd formában megírt könyve, ahol az egyház által szentesített mindig a sültbolond szájából hangzik fel.

Úgy, hogy az alapul szolgáló Kopernikuszi modellt csak igen felületesen ismerte, ragaszkodott a körpályákhoz és csillagászati számításokkal soha nem fárasztotta magát. Komoly érdeme a távcső, a teleszkóp megalkotása és használata - ő fedezte fel a Jupiter holdjait, amit villámgyorsan publikált is Sidereus Nuncius című könyvében; mint észlelő, és a látványt értelmező csillagász valóban korszakot nyitott. Bár a személyisége rányomta a bélyegét erre is. Az elsőség jogcímén például kora minden távcsővel esett felfedezését sajátjaként kezelte – pedig például a napfoltokat sem ő látta meg először. Az egyház hajlott rá, hogy elfogadja: nemcsak a Föld körül keringhetnek holdak, a Hold anyaga földszerű, a makulátlan Nap arca foltos – részben aztán szakítottak is a tökéletes és változhatatlan szférák arisztoteliánus tanításával; de a Nap-központúság fundamentális változást jelentett volna. Megrengethette volna az egyház hitelét. Ahogy történt is, óhatatlanul, a per mítosza következtében is – a lassú nézetrendi összeomlás nemcsak egy tapasztalatokkal ellenkező világképet temetett végül maga alá.
 

Galilei Hold-észlelései

A megrengetett hitbéli hitel... Amit tulajdonképpen még Newton sem akart bántani, lévén maga is (anglikán) hívő. Ő lesz, aki Kepler égi mechanikai és Galilei földi dinamikai vizsgálódásaiból (amelyeket az olasz a pere után teljes háborítatlanságban foglalhatott össze és még életében publikált is), a két egymásról nem is tudó hagyatékból szintetizálja a gravitáció eszméjét. S nem áll meg itt: kialakítja a matematikai formulákat az elmélethez, amik aztán évszázadokra pontosan leírják az embernek az óramű-világot. A világképe alkalmas volt egyfelől a világát uraló ember eszméje, másfelől az Univerzum egyre nagyobbra nyílásával a jelentéktelen parány státusz elterjedésére. Erről is hosszan merengtem már máshol – de a posztmodern minden is szétesik érzés első alapja is ez a felelőtlen, személytelen, statisztikai univerzum. A második a tény, hogy a relativitáselmélet és a kvantummechanika korában immár kénytelenek voltunk túllépni Newton világképén is, az önmagát és világát elpusztítani képes ember korszakába.

Galilei észlelései a Jupiter holdjainak helyzet-változásairól, és a Vénusz fázisváltozásáról, ami értelemszerűen annak következménye, hogy a Nap körül kering, és hozzánk képest belső pályán.

Arthur Koestler könyve etalon – így kell, eddig a mélységig, ezzel a kíméletlen, mégis szeretetteljes igazság-szenvedéllyel tudománytörténetet írni. És ennyire olvashatóan. A szemlélete pedig egy fontos, szerintem megfontolandó alaprétegen nyugszik, amely elveti a tudomány fejlődésének eszméjét, de az alapvető, nyersen organikus analógiát is, amely ilyen kifejezések használatakor csíphető nyakon: az emberiség ifjúkora. Ehelyett az evolúciós szemlélet alkalmazását propagálná a tudománytörténet módszertanául, a maga tévútjaival, túlspecializálódásaival és a mutációkkal, aminek alanyai véletlenül, a körülmények megváltozása okán lehetnek sikeresebb túlélők. És igen, az "alvajárással": a szándékoktól és akarattól független eredményekkel amelyek időnként meglepő helyekre vezetik el az arra fogékony elmét.

Kopernikuszi modell Galilei után - a Jupiter körül ott vannak a holdak.

A korunk most a rövid posztok és reels-videók pillanatnyiságában rohan – amit leírunk, jóformán már azelőtt elavul, hogy megjelenik. Ez nagyon csekély mértékig érinti ezt a könyvet. Holott maga Koestler is bemutatja az általa leginkább kárhoztatott Kopernikusz-i attrakciót, hitet téve a Newton-i világkép mellett. Mert 1958-ban Einstein relativitáselméletét és a kvantummechanikát is (atombomba ide-vagy oda) kiforratlannak, meghatározó világképként alkalmatlannak érezte. A Média-kor társas magányában egyfelől téved (ahogy könyve hősei), másfelől igaza lett: a véleményformáló kevesek világa alatt jelenleg tömegek élnek akár két-három paradigmával korábbi elemekből kutyult, pillanatlétét el sem tagadó szellemi „alapokra” rakott gondolati homokvárakkal a fejükben. Óriási média-zajban élünk a szellemóriások vállán, szegmentált törpe-életeket. Jó volna változtatni ezen.