Évösszegzés helyett - 2024

 Minden kedves és kitartó olvasónknak nagyon boldog új esztendőt kívánunk! Bár 2024 nagy részében a blog tetszhalott állapotban leledzett, még itt vagyunk, ha egyéb szenvedélyek el is viszik a fókuszt, olvasunk, nézünk, hallgatunk; járunk színházba, koncertre. Bár ígérni nem szeretnénk semmit, szándékaink szerint jövőre mindenképpen többet fogunk írni! 

Nézzetek vissza időről időre, hátha meglepetés ér 😉

Boldog új évet! 

Szolid utalás egyéb szenvedélyekre - bővebben lásd a tavalyi évösszegzőt 😀

Karl Ove Knausgård: Élet

„Mégis így teltek a hétköznapok, csip-csup elvárások és követelmények, apró-cseprő csevejek és alkuk végtelen sorával, amelyek kerítésként vettek körül bennünket. Ezt az életet éltem, kivéve akkor, amikor ittam, olyankor ugyanis minden tágas terekből és nagy gesztusokból állt, és mivel utólag komoly szorongást okozott, súlyos árat fizettem érte, de örömmel megfizettem, és csupán egy vagy két nap elteltével újra éreztem a vágyat, hogy belevessem magam, magasról szarva a következményekre.”
 
Túl a Harcom sorozat negyedik kötetén elmondhatom, hogy Knausgård bármilyen irritáló, arrogáns pöcs, egyre jobban bírom. És azt hiszem, egyre jobban látom, mivel és miféle harcot vív valójában ezeken a súlyos oldalezreken át. Időben ezúttal az első kötet kamasz írópalántájának sorsát követjük – fókuszban még mindig az oly nagyon vágyott lányok, a testiség, az immáron biztos kézzel megszerzett temérdek alkohol és a nagybetűs élet kezdete. No meg az apa. Még mindig és újra az apa. Aki elől hiába menekül Norvégia legészakibb csücskébe, hiába válik világhírű íróvá, hiába issza néhány naponta öntudatlanra magát, hiába veti be minden arroganciáját és próbál úgy tenni, mintha nem érdekelné. Minden rész mélyén ott bújik a harc az apával, a pofonokkal, a hallgatással, az ivással, a halála utáni mocsokkal. Még a szerelem és a családi idill közepén is ott a tátongó fekete lyuk – az apai minta ellenében kell szeretni, családot nevelgetni, idillt teremteni. A harc az apával, az apai mintával, az apa emlékével holtig tart – biztos vagyok benne, hogy a sorozaton túl is.
 
De most előttünk az Élet – a tizennyolc éves Knausgård előtt pedig a felnőtté válás kínkeserves mutatványa. Mutatvány ez is, ahogy nála minden az. Bár végigissza a gimnázium utolsó évét, sikeresen leérettségizik (hogy hogyan, ennyi piával, az komolyan rejtély…), hogy aztán egy évre képesítés nélküli tanítónak szegődjön egy észak-norvég tengerparti faluba. Innen nézve eléggé megmosolyogtató (bár, elnézve a magyar közoktatás állapotát, lehet nem vagyunk messze tőle…) hogy a gimiből kikerült tizennyolc évesek tanítják mindenféle képesítés nélkül a náluk pár évvel fiatalabbakat, de hát, furcsább dolgokat is láttunk már. Karl Ove pont annyira veszi komolyan a tanítást, amennyire elvárható valakitől, aki épp kinőtt a pattanásos kamaszkorból és amúgy is egy arrogáns pöcs – de sebaj, a tanítványai is épp annyira veszik komolyan őt, amennyire elvárható olyan gyerekektől, akik minden évben újabb és újabb kamasztanítókat kapnak a nyakukba. Azért van néhány cuki jelenet, például amikor a kicsiknek a naprendszer működését szemlélteti, vagy amikor próbálja bevonni a játékokba a kirekesztett kissrácot (mindig van egy kirekesztett kissrác) – ezekben villan meg a fiatal útkereső Karl Ove emberi oldala. Amit egyébként, becsületére legyen mondva, most sem domborít túl.
 
Tényleg elképesztő az az őszinteség, az a gátlástalanság, az a (nincs rá jobb szó, bocs) beleszarás, amivel a saját hibáit, bűneit, elviselhetetlen tulajdonságait, arroganciáját, fiatalkori alkoholizmusát elénk tárja. Sokat írtam már az előző három kötet kapcsán arról, hogy mekkora pozőrnek tartom, ahogy arról is, hogy ez a patikamérlegen kimért öntrancsírozás akár döccenthetné is a hitelességet, de mindenképpen megnehezíti (tán el is lehetetleníti) az olvasó együttérzését. Még mindig rezeg a léc – de egyre jobban hajlok arra, hogy pozőrség ide vagy oda, csodálom azt a következetességet, amivel végigviszi ezt az önfeltárást. Ebben a részben immáron ismét felnőtt hangon, nem egyszer reflektálva önmagára, a gyermek és a kamasz saját kis világába vesző vakságát elhagyva tökéletesen tudatában annak, hogy mekkora hülyeségeket is csinál. Írtam már az előző kötet kapcsán, hogy az elbeszélői hang váltakozása és hozzáillesztése az aktuális életszakasz Karl Ovéjához bravúros – ezúttal ez a hang az önálló életét megkezdő, a világban helyét kereső, a hétköznapokba betagozódni képtelen (és nem is akaró) fiatal felnőtté, aki amellett, hogy megfogalmazza magának, író akar lenni, és ennek akar mindent alárendelni (nos, kivéve a piát), életében először felteszi a kérdést: miért szörnyeteg az apja?
 
Lehetne a sorozat egyik kulcsjelenete is akár, amikor Karl Ove és bátyja szembesítik anyjukat a gyerekkori traumáikkal és megkérdezik tőle, hogy hagyhatta, hogy apjuk így bánjon velük. Hogy mégsem lesz az, a történet banalitásának köszönhető. Az anya még csak nem is sejtette… Ahogy családtagok milliói nem sejtik szerte a világon, ahogy ösztönös vagy önként vállalt vaksággal nézünk el a minket körülvevő traumák mellett, ahogy tagadásba menekülünk, ha valaki szembesít a saját gyengeségünkkel. Érdekes látni, hogy míg az önmarcangolás mindig elképesztően bravúros, kifejezetten hatásvadász, élvenyúzza az írót és az olvasót is; a(z ön)reflexió mennyire egyszerű és sallangmentes. Mintha azt mondaná: nincs is itt semmi látnivaló, csak egy átlagosan elcseszett diszfunkcionális család. Mert valójában ez az igazság. Hemzsegnek az ilyen családok mindenütt. Sem Karl Ove, sem az apja, sem a traumáik nem különböznek semmiben a sajátjainktól.
 
Gonosz kétarcúság jellemzi Knausgård autofikcióját: a traumáim egyáltalán nem különlegesek, az életem egyáltalán nem különleges, az érzéseim sem különlegesek, ami különleges, az én magam vagyok. Knausgård mindenek fölé emeli saját személyiségét, többször le is írja (mondhatni, írói hitvallásként), hogy az egyetlen irodalom, amiben értéket lát, a napló és az esszé, ami nem a történetmesélésről szól, hanem a személyiségről. Ugyanakkor, épp mert mind ugyanazt az átlagosan elcseszett életet éljük, ugyanolyan diszfunkcionális családokból jövünk, ugyanolyan traumákat hordozunk, és ugyanazokkal a hétköznapi apró-cseprő gondokkal küzdünk, valójában mindannyian pont annyira vagyunk különlegesek, mint ő – vagy nagyon, vagy semennyire. És ő ezt látja. És most már nyilvánvaló is, hogy nem akarja leplezni. Hogy ez a pozőrség csak egy felvett szerep, a nagy íróé, amire mindig vágyott, akinek már tizennyolc évesen képzelte magát, amikor első novelláinak megjelentetésén izgult. Valójában ő is csak egy tök hétköznapi fickó, aki mivel nem ért semmi máshoz, az íráshoz viszont nagyon is, ennek mentén épített fel egy új személyiséget, és sokezer oldalon vívja harcát a szörnyeteggel, akit úgysem győzhet le soha. Lehet, hogy épp ez, a vereségre ítéltség ténye és az ennek ellenére való reménykedés (hisz amíg reménykedek benne, hogy ő megnyeri a harcát, addig reménykedhetek abban, hogy én is megnyerem a sajátom) teszi letehetetlenné a Harcom sorozatot.

Kiadó: Magvető

Fordító: Patat Bence

A sorozat előző köteteiről: 

Halál

Szerelem

Játék 

Martin McDonagh: A koponya - Thália, Télikert

Martin McDonaghnak tartoztunk a figyelmünkkel (ti is tartoztok neki, csak lehet, még nem tudtok róla); nos, ezt sikerült megint némileg törleszteni. A Thália Télikertjében, hangulatos, meglepően intim játszóhelyen, kiváló szereposztásban került elénk. Bár minden adósság ilyen nívón csökkenne! Megint szinte teljesen tudatlanul ültünk be rá, ahogy legutóbb is, egyszerűen bízva benne, hogy ez az ír gonoszmanó megint ugyanúgy megugratja az előttünk játszókkal a bukfencet tragédiából komédiába, és viszont. Nem vagyunk régi, gyakorlott színházba járók – különben találkoztunk volna már a Leenane-ben játszódó mesék közül valamelyikkel, a Leenane szépével, vagy a Vaknyugattal. Most már várakozásokat épít, hogy olvastam róluk, most már úgy ízlelem majd ennek a valóban létező kis falunak tragikomédiákba facsart, mesébe görbített közegét, mint aki az ismerőseihez nyit újra be. Kicsit savanyúak, folyton nagyon részegek, de az ajtajuk nyitva áll bárki előtt, aki benyitna. Milyen furcsa ez is... Mennyire érdekes, hogy a róluk festett kép ellenére ez a közeg büszke rá, hogy elmesélik, perlekedés nélkül elviselve a róluk amúgy nem túl hízelgőre festett képet.

 

A környék, Connemara szerelmese, Martin McDonagh falu-festményében ezúttal Mick Dowd, a sírásó van a fókuszban (Vida Péter), rendszeres whiskyvendége, Maryjohnny Rafferty (Molnár Piroska). És a vénasszony két unokája, Mairtin és Thomas Hanlon (Balaskó Bence és Jaskó Bálint), a szellemben szegény balhés kölyök és a nem sokkal gazdagabban áldott rendőr bátyja (lebeg valahol a szavak mögött, nem mesélődik el, hogy Maryjohnny az anyós, az elhalt feleség anyja, s hogy az egész tragi-móka mellesleg családi dráma is). Úgy nyitunk, hogy eljött a szeptember, amikor rendre eljön az ideje, hogy Mick kiássa a hét évnél régebbi halottakat a kis falu szűkös temetőjéből. Elsuvasztva a csontokat – csak ő tudja, hova. S most az a szeptember jött el, amikor ki kell ásnia Walsh/Welsh (?) atya megbízásából, rongyos húsz fontért a saját feleségét is. A kerítés mellől. Unát, az ő Unáját, aki mellette halt meg, az autóban, amikor azt ittasan falnak vezette. Vagy csak Una teste ült ott, fején pöröly ütötte sebbel? Az „azt beszélik”, a nem alvó gyanú színezi vörösre a lassú, ismétlődő, folyton a banalitás szélén tántorgó mondatokat.

 

Martin McDonagh mestere ennek – hogy szinte unott közönnyel csordogáló párbeszédekbe gyűrje az elviselhetetlent. Az egymás folyamatos sértegetését, amit aztán az „úgy értetted, hogy... - ...nem, nem úgy értettem, csak...” beteg játékai tartanak az elviselhetőség határán belül. Itt mindenkinek véleménye van a másikról, és nem félnek kimondani – még ha aztán el is simogatják, szintén a szavakkal, ebbe a még éppen elviselhetőbe. Nagyon kényes, színészekre sokat bízó feladat, és megint megdöbbentően jól élnek vele mind. Élettel töltik az amúgy bitang egyszerű képletet, ahol Mick saját szembesülés-történetében valójában Maryjohnny a manipulátor, Mairtin elszólásaival a katalizátor, és Thomas szeretné mindezt az előléptetése érdekében learatni. Akár bizonyíték-hamisítással, ha nem megy másképp. Hogy megoldjon végre egy (szerinte) hét éve lappangó bűnügyet.

 

Martin McDonagh ezekkel a banalitásból folyton botránnyá növő mondatokkal amúgy szertepofozza a politikailag korrektet. Folyamatosan azon röhögsz, ahogy a szemed előtt létező életekből kinő a hulla- és minden egyéb-gyalázás, például. Azon kacarászol, ahogy huszadjára forgatják meg egymásban a jól megtalált szavak kését. Nagyon komoly meló lehetett ezt így lefordítani, most nem a dialektusok, hanem ez a dekára kimért gonoszságtartalom követelt mestert. Totth Benedek tudja, ezt hogyan kell. Elképesztően fontos, szinte ötödik szereplő ennek a játéktérnek a két színt kiválóan (gyomor)forgató díszlet, Mátravölgyi Ákos munkája. A színészek játéka fenomenális, az egymásnak pattogtatott labdát itt tényleg mesterien ütögetik le a kíméletlenség véres pörölyével, Zayzon Zsolt rendezése remekül játszik a játszóknak adott térrel és a jól tartott alapritmusba szőtt meghökkentő ritmusváltásokkal.

 

Ez a darab önmagánál sokkal többet elmesél. Úgy, hogy a vége után szinte pont annyi titkot hurcolsz, mint az elején. Martin McDonagh darabjainak mélyén szinte mindig ott ragad valami (hogy Hollywoodból hozzak elemi, rokon példát:) Marcellus Wallace aktatáskájának tartalmából. Amit Tarantino máig nem mesél el, nem tár fel, nem leplez le – pont mert a Ponyvaregénybe ákolt valóságparódia egyik motorja ez a titok. McDonagh egész pályán támad le ebben is. A Hóhérokban valójában nem tudjuk, hogy a +1 akasztás alanya bűnös volt-e, vagy ártatlan. Ebbing óriásplakátjai végén sem tudjuk, ki gyilkolt (vagy kit fognak még meggyilkolni), s hogy hova fajul az igazságosztás. Itt sem tudjuk meg, mi van az ittas vezetés bűnének háta mögött, van-e ott valami egyáltalán. Csak látunk egy másik „ittas vezetést”, morbid eredménnyel – s látjuk a becsődölő hamis békét szertefoszlani. Más kérdés, hogy úgy, és olyannak látjuk, ahonnan nézve tényleg tragikomédia. Teli szájjal röhöghetünk rajta.

 

Pedig. Mintha Martin McDonagh nem hinne a tisztázásban, a kibeszélésben. A darabok, a filmek szereplői rendre elviselhetetlen alaphelyzeteket viselnek, hordozhatatlan emberi kapcsolatokat, akár évek során át. A darabok, de a filmek is rendre ennek a végét: azt a folyamatot mesélik, amikor ez az elviselhetetlenség tényleg kibeszélődik, meztelenre vetkőzik, amikor nem tartható tovább. Hogy (bármennyire mulass közben jól) a végén (ezúttal) te is részeg sírásó legyél, ülj a lepusztultságodban, az öledben a szeretetted meggyalázott koponyájával – ülj a tudatban, hogy eztán ember nem lesz, aki rád nyissa az ajtót.

 

Írják: valószínűleg ez a világ legviccesebb McDonagh-darabja. Folyamatosan játsszák. Nézzétek meg. Hetekre adhat felkuncogni-, borzadni-, és gondolkodnivalót.