Két vallomással kell kezdenem. Utálom a
kísértetsztorikat, rettegek tőlük, igyekszem kerülni mindent, legyen az könyv,
film, sorozat, amiben akár csak halovány árnyéka is felmerül a kísértetsztori
lehetőségének; még egy mozis reklámot se tudok végignézni – igen, ennyire
parázok. Ezzel nyilván szoros összefüggésben a Hill House sztoriból készült
1999-es Az átok című film életem
legrosszabb moziélményei közé tartozik – mondjuk ennek csak félig a rettegésem
az oka, az a film egészen konkrétan is egy halom hulladék. Hogy ezek után mégis
miért olvastam el a regényt?
Shirley Jackson magyarul sokáig egyetlenként
hozzáférhető novelláskötete, a Sóbálvány
– és elsősorban a benne olvasható A
sorsolás című novella miatt. Mely novella szerintem jó eséllyel ott van a
valaha írt legjobb rövid prózai művek közt – nem véletlen, hogy szerencsésebb
vidékeken kreatív írás kurzusokon tanítják, ahogy nyilván az sem, hogy írója
angolszász nyelvterületen igazi klasszikusnak számít. Sajnos, Netflix sorozat
ide (amit persze nem fogok megnézni), a Hill House kései hazai kiadása feletti
öröm oda, nagyon úgy tűnik, hogy a magyar olvasóközönséget továbbra sem nyerte
meg. Hogy miért, arról tanulmányokat lehetne írni – jó eséllyel részben az
utóbbi évtizedek mainstream kulturális termékei által mesterségesen
feltornázott ingerküszöb az oka, hogy egy klasszikus gótikus horror nem találja
az utat az olvasóhoz.
Mert Jackson története minden, csak nem
mai ízlést kiszolgáló horror. Itt a főszerep az ismeretlené – a küszöb alatt
bujkáló borzalomé, amit tán csak a képzeletünk vetít oda, és ami - akár ott
van, akár nincs - a legrosszabbat hozza ki belőlünk. Az írónő a pszichénkre
hat, nem az érzékeinkre – hogy mit látunk, látunk-e valamit, van-e ott valami,
valóban gonosz-e Hill House, sosem derül ki biztosan, és egy idő után
nyilvánvalóvá válik, hogy oly nagyon mindegy… A lényeg úgyis az, mit vált ki
belőlünk, ha szembesülünk a saját legrosszabb oldalunkkal. A bennünk lakozó
gonosszal. A lelkünk mélyén élő félelmekkel, traumákkal, bűnökkel. Azzal, hogy
könnyebben elhisszük, kísértet jár a falak közt, minthogy bevalljuk saját
magunknak: a képzeletünk játszik velünk. Mert akkor le kéne ásnunk elnyomott
érzéseink mélyére, meg kéne vizsgálnunk, miért is képzeljük azt, amit; be kéne
vallanunk magunknak bűneinket; fel kéne ismernünk vágyainkat.
Hill House gonosz? Ki tudja azt megmondani…
Dr. Montague, a természetfeletti jelenségekre fizikai bizonyítékot kereső és e
kísérlet érdekében a legendás házat kibérelő tudós biztosan nem. Ő a racionalitás
oldaláról fogná meg azt, ami mindennél távolabb áll a racionalitástól. A
képzelet játéka, ami megvicceli a házba látogatókat, a Hill House köré
felépített legenda, a birtokot őrző házaspár gondosan betanult, e legendát
erősítő szerepe – mind arra játszik rá, hogy ki átlépi küszöbét, hagyjon fel
minden reménnyel. Miközben Hill House csak egy halom kő és tégla és fa. Igaz,
roppant ijesztő helyen épült, nincs egy kényelmes helyisége sem, falai
lehetetlen szögeket zárnak be, ajtajai maguktól becsukódnak, ablakain sírásként
süvít a szél… De vajon a ház hideg szíve és a falain megjelenő, vérrel írt
felirat is a természetfeletti játéka? Vagy csupán mérnöki bakik és az emberi
feltűnési viszketegség eredménye?
Dr. Montague hirdetésben keres társakat
maga mellé barátságos kis nyári kalandjára – így kerül mellé asszisztensnek a
különleges képességekkel rendelkező Theodora és a magányos, anyját gyászoló
Eleanor. Hozzájuk csatlakozik az életművész Luke, a birtok fiatal örököse, majd
pár éjszakával később Dr. Montague felesége és segédje. Ők hatan próbálnak
szembeszállni Hill House egykori lakóival, a ház gonosz falaival, az építők
groteszk játékaival és egymással. Mindenekelőtt egymással. Mert Hill House és
az ő szelleme nem más, mint egy gonosz és veszélyes csoportdinamikai kísérlet –
zárj össze egy halom így-úgy-amúgy sérült, különleges, szorongó, magányos embert
egy megmagyarázhatatlan jelenségekkel, természetfeletti gonoszsággal,
kísértetekkel, rejtélyekkel terhelt helyen és nézd meg, ki tör meg leghamarabb.
Véd- és dacszövetség a ház és az ő szellemei ellen az egyik oldalon – vérre menő
vetélkedés a másikon. Vajon kit szemel ki a ház? Kinek a vére kerül a falakra?
Kit kebelez be a legenda? S ha valaki halálát leli a falak közt, ki a hibás? A
ház, mely magáévá tette? Ő maga, mert átadta magát a kísértésnek? A csoport,
mely a tudományos kísérlet örve alatt taszította egyre beljebb az őrületbe?
Shirley Jackson regénye klasszikus gótikus
regény, annak minden erényével és minden hibájával – elhallgatásai,
megválaszolatlan kérdései épp úgy elidegeníthetik a ma olvasóját, mint komótos
történetvezetése, gyakori ismétlései és zsigerekig ható, de jelenkori
túltelítettségünk mellett valódi félelmet kiváltani nem képes
feszültségkeltése. Elmondhatatlanul örülnék, ha ez a fajta klasszikus horror
újra utat találna az olvasókhoz-nézőkhöz, de nem sok esélyt látok rá – ahogy egy
Hitchcock-film is unalmas a multiplex-ijesztgetéshez szokott fiatalság számára, úgy
Jackson is legfeljebb megmosolyogtató borzongást vált ki. Pedig ennél
minőségibb horror tán nem is létezik. Nem mondom, hogy kár, hogy elment felette
az idő, mert nem ment – mi, kultúrafogyasztók felejtettük el értékelni a
kifinomult borzongást. Rátalálhatnánk újra.
Kiadó: Gabo
Fordító: Bozai Ágota
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése