Tanács Eszter: Nők gyermek nélkül

„A bőrünkön érezzük a társadalmi nyomást, az elvárást: a nő arra született, hogy anyává váljon. A legmélyebb magánügyünk, életünk egyik legintimebb szelete, és mégis mindenki bele akar szólni.”

Tavaly a korábbiakhoz képest sok non-fiction került a kezembe, főleg pszichológiai témájú könyvek – megvan ennek is az oka, mindig megvan: fontos önismereti időszakokban nekem rengeteget segítenek ezek az írások, jó pár éve gyakorlom az önanalizálást a könyveken keresztül. Ezekről ritkán írok, egyrészt, mert szakmaiság híján nem mindig érzem, hogy okoskodnom kéne pszichológiai témákról, másrészt, mert a hitelességhez szükséges önfeltárást nem mindig engedem meg magamnak. Felületesen meg minek – ez, ahogy az irodalomban, úgy a pszichológia terén is alapvetésem. Részben ezért is töprengtem sokáig, írjak-e egyáltalán Tanács Eszter nekem nagyon fontos könyvéről, vagy sem. Elkerülhető-e az önvetkőztetés egy ilyen téma kapcsán, ha meg akarom őrizni a hitelességem minimumát? Vagy burkolózzak valamiféle áltudományos köpenybe és próbáljam a majdnem-szociológus távolságtartásával ajánlani a könyvet? Esetleg kezeljem pusztán könyvpiaci érdekességként és maradjak a felszínen?

Nos, dobjuk be a gyeplőt a lovak közé, meglátjuk, hova írja magát ez a poszt… Nem döntök el előre semmit.

Fontos könyv a Nők gyermek nélkül, és ahogy napról napra fogy körülöttünk a levegő, úgy érzem napról napra fontosabbnak. Én egy alapvetően szabad légkörben nőttem fel (a szabadság illúziójában, persze…), a kilencvenes években, amikor épp senki nem akarta megmondani, mi az egyetlen helyes út. Nem is gondoltam soha, hogy szűk két évtized, és beleérünk abba, hogy óriásplakátokról vigyorog ránk a „szültél-e ma már” propaganda. Hogy meg kell éreznem a tüskét, amit az okoz, hogy a társadalomban, ahol élek, már intézményesülten is kevesebbnek számítok csak azért, mert nincs gyerekem. Hogy másodrendű állampolgár lettem egy tollvonással. Hogy többé nehéz kizárólag a vájtfülű irodalmár iróniájával olvasni Atwood disztópiáját… A legjobbkor taposott bele a hazai közbeszédbe ez a könyv – igazából valahol csodálom a bátorságát, még ha a meglévő könyvpiaci tapasztalatnak hála a reklámértékkel is tisztában vagyok.

Persze a propaganda és a „családvédelmi” intézkedések sokasága csak az összkép egyik fele – sokszor fájóbb és valójában fontosabb (mert hosszabb távú, alapvető társadalmi dinamikákról és rossz beidegződésekről szól, melyeket jóval nehezebb megváltoztatni, mint egy-egy kormányrendeletet) az, ahogy a környezet (család, barátok, munkatársak) reagálnak arra, ha valaki nem vállal gyereket. Már önmagában a tény, hogy mindenki úgy érzi: reagálnia kell. Hogy köze van hozzá. (Szögezzük le már most: nincs. Az egyetlen ember, akivel egy nő meg kell ossza a döntést, hogy vállal-e gyereket vagy sem, a társa, akivel összekötötte az életét. Senki másnak semmi köze hozzá.) Hogy ez TÉMA, csupa nagybetűvel. A vasárnapi családi ebédnél. Az ötévenkénti osztálytalálkozón. Az új munkahelyen az ismerkedési fázisban. Hogy az általános nézőpont még mindig az, hogy ha valakinek nincs gyereke, ott valami baj van: ha egészségügyi okból – szegény (de azért biztos ő tehet róla, lehet lelki oka van, vagy nem eszik eléggé egészségesen, vagy nem járt szűrővizsgálatra, vagy…); ha nincs hozzá megfelelő társ – ugyan már, csak válogat, ki kell kötni valaki mellett, aztán egy-két gyerek, és utána úgyis együtt kell maradni, majd megszokják egymást, nagyszüleink is ezt tették; ha nem akar – olyan eleve nincs, tuti akar, csak nem jön össze és nem vallja be, biztos valami súlyos trauma van a háttérben, ki kell beszéltetni, aztán majd rájön, hogy akar ő; ha meg még így sem akar: egyértelmű deviancia. A sor a végtelenségig folytatható…

Mert olyan nincs, hogy ezt egyszerűen annyiban hagyjuk. Van egy roppant okos kérdésfeltevés a könyvben (már nem emlékszem, hogy valamelyik interjúalany mondja vagy a bevezetőben szerepel): a gyerekesektől sosem kérdezzük meg, miért vállaltak gyereket. És tényleg. Érdemes amúgy kipróbálni, meglepő lehet, mennyire kevesen tudnak rá érdemi választ adni – egyáltalán hányan gondolkodnak el vajon rajta? A leggyakoribb válasz, hogy „mert így szokás”. De tényleg? Azért hívunk a világra újabb kis életeket, mert „így szokás”? Félreértés ne essék: végtelenül tisztelem azokat, akik valós benső igény által hajtva vállalnak gyerekeket és képesek őszinte szeretetben felnevelni őket. De sajnos mellettük ott vannak, akiknek a gyerek csak státuszszimbólum, vagy kipipálandó tétel, vagy eszköz a pasi, a létbiztonság, a babaváró hitel megszerzésére. Nem ebbe az irányba halad a közbeszéd, de igenis ki kell mondanunk: azért gyereket szülni, hogy megfogj egy pasit vagy rendbe hozd haldokló kapcsolatod vagy megszerezd a hitelt / házat / adómentességet, miközben nem akarsz anyává válni, sokkal nagyobb deviancia, mint tudatosan nemet mondani.

Tanács Eszter könyve tizennyolc nő történetén keresztül ad betekintést a gyermektelenség sokféleségébe (érdekes egyébként a szóhasználatunk, magam is automatikusan használom a fosztóképzővel ellátott „gyermektelen” kifejezést, miközben egy olyan könyvet ajánlok, amely épp arról szól, hogy ne érezzük és ne éreztethessék velünk, hogy „gyermek nélkül” kevesebbet érünk – ennyire mélyen beleivódott a mindennapi szóhasználatunkba is a negatív ítélet). Tizennyolc történet, a legkülönbözőbb életutakról, melyek három nagyobb csoportba rendeződnek: ahol egészségügyi okokból nem lehet gyerek; ahol valamiféle trauma váltotta ki, hogy az illető nem akar gyereket; illetve ahol sem hátráltató ok, sem trauma nem játszik szerepet, egyszerűen tudatos döntés eredménye a gyermek nélküli élet.

Nyilván az olvasó saját élete / döntése nagyban meghatározza a viszonyulását a történetekhez. Nekem az utolsó csoportba tartozókat volt a legkönnyebb olvasni-emészteni, ezekben látom viszont a saját döntéseimet, és végtelenül hálás vagyok azoknak a nőknek, akik vállalták, hogy betekintést engednek e legbensőbb döntés miértjeibe. Az utóbbi évek számos pszichológiai tárgyú olvasmánya és saját magamon végzett poszttraumás terápiás munkája után a súlyos traumák illetve negatív családi behatások, gyermekkori tapasztalatok kiváltotta idegenkedés elborzasztott, de nem lepett meg – ezekben sok esetben egyébként ott láttam azt is, hogy feldolgozatlan traumák vannak a háttérben, volt interjúalany, akit szelíden pszichológushoz tereltem volna, és a legkevésbé sem azért, hogy megváltoztassa a döntését… Érdekes módon, amit nekem a legnehezebb volt olvasni, az azon nők vallomása, akik vágynak-vágytak volna gyerekre, de egészségügyi okból nem lehet(ett).

Az elsődleges olvasata e könyvnek általában az, hogy a többségi (gyerekes) társadalom tagjait érzékenyítse a kisebbség (a gyermek nélküliek) irányába – ehhez képest épp a saját olvasatom ébresztett rá, hogy a kérdés ennél is komplexebb: a gyermek nélküliek csoportja sem homogén és itt is szükség van arra, hogy lássuk a „többiek” nézőpontját. Én például, bevallom, sosem tudtam igazán mit kezdeni azon nőtársaimmal, akik „belebetegedtek” abba, hogy nem lehet gyermekük. Egyszerűen nem értettem, miért kell ekkora jelentőséget adni a dolognak. Annyira nem akartam, és annyira el voltam foglalva a saját nemakarásommal, hogy nem voltam képes látni az ő drámájukat: hogy ha valaki igazán akar gyermeket, épp annyira bele tud őrülni abba, hogy nem jön össze, amennyire én bele tudtam őrülni abba, amikor rám akarták volna kényszeríteni, hogy legyen. Furcsán működünk mi, emberek, de olykor nem árt egy ilyen pofon a kis egónknak és berögződéseinknek. Egyébként az értetlenség oda-vissza megvan: még tán a legszenvedélyesebb anya ismerősömtől sem kaptam annyira értetlen reakciót tudatosan választott gyermeknélküliségemre, mint attól, aki szeretne, de nem lehet: mondván, ha ő annyira szerencsés lenne, mint én, hogy lehetne, akkor szakmányban szülne, én meg elpazarolom itt a petesejtjeimet lehetőségeimet… Ez is egy olvasat, ugye.

Jó lenne, ha minél többen olvasnák ezt a könyvet és jó lenne, ha elindulna egy egészségesebb társadalmi párbeszéd a témában – mondjuk illúzióim azért nincsenek. Politikai propagandát és hatalmi játszmákat nem fog megváltoztatni némi „szociológiai okoskodás” – de már annak is örülni kell (én legalábbis örülök), ha néhány értő olvasóhoz eljut a könyv és elgondolkodik azon, hogy nem ártana eggyel nyitottabban állni egymáshoz és legalább megkísérelni elfogadni a másik döntéseit. Hadd éljük már úgy az életünket mindnyájan, ahogy szeretnénk!

Kiadó: HVG Könyvek 

greCSÓKOLlár: 'Szív, ha üt, magyar!' - MÜPA

A rendre igen nívós előadók ösztönző hang-látomásait befogadva úgy mellesleg jogot szereztünk arra, hogy a MÜPA hűségprogramjának részeként egy előzetes regisztrációt követően megnézhessük az idei első, rajongóknak ajándékozott előadást. Ki nem hagytuk volna - Timinek mind a mai napig sokat jelent a Kistehén, én meg nem múló szeretettel figyelem, hova nő Grecsó Krisztián irodalma (még ha jelenleg épp az igen bokros restanciakupacban ücsörög is a Vera). Szóval ki nem hagytuk volna a greCSÓKOLlárt, semmi pénzért, pedig épp ütött-kopott vagyok megint, egy kis ronda varacskos disznós bicikliről leszállás következtében...

Nem is tudtuk, mit hagytunk volna ki. Sokszor láttam már, hogyan hangolják a produkciót a Bartók Béla Hangversenyterem gazdag lehetőségéhez a kedvenceim (az etalon nekem ebben Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint, egyszerűen eszelős, milyen elegáns boldogsággal éltek a tér tágasságával, a nagyobb szabású hangzás ajándékával), de azt még soha, hogyan csinál két istenáldotta igric, meg néhány barátja meghitt, otthonos klubot belőle. Ez is varázslat ám, csak másféle - hogyan húzod az utolsó sor székét is színpad-közelbe. Szelíd, fesztelen esetlenségekkel, oldottsággal a dalok között, személyességgel, amit maga a jelenlét teremt, de tréfa, a másik froclizása fényez varázslattá. Egyszerűen otthon voltak benne, miközben persze, hogy elmondták, mennyire szokatlan számukra a szitu, mennyire nem lehet felkészülni rá, s hogy ezt a zenés irodalmi estet értelemszerűen nem ide találták ki. Működött mégis, mert volt bátorságuk újrafogalmazni ezzel az őszinteséggel magát a teret.

Régen követem a Rájátszást, mindig is tetszett az ötlet, hogy kortárs versre szülessék működő zene. De meg kell mondjam, elég régóta elsodródott előlem ez a lehetőség és nem nyúltam utána. Régen sokat hallgattuk a Petőfi rádiót, amikor fényre került a hullámain a magyar ounderground, eljártunk MR2 Akusztikra - de amikor ennek a korszaknak vége lett, szem elől tévesztettük őket is - azaz ezt a játékot a színpaddal és egymással. Időközben Kollár-Klemenz Lászlónak kijött egy novelláskötete, Grecsó Krisztián pedig alaposan megtanult zenélni és előadni. Nyilván tiltakozna, ha hallaná (ahogy az este egyik legmulatságosabb momentumában tette, amikor elővette az ukulelét), de higgyétek el nekem, tényleg két igric, két minden szempontból egyenrangú gitáros-dalos ember ült azon a székeken. Őket segítette aztán bájos profizmussal fényben maradni Vajdovich Árpád bőgőn és Mákó Kató ütőhangszereken - meg minden könnyedén viselt, tündéri profizmusával Hrutka Róbert. Néha úgy éreztem (a saját, dalnak írt dalaik alatt), hogy Dévényi Ádám szelleme vigyorog a hangversenyterem orgonasípjai mögül. Nem azért, mert hasonlítottak volna a dalokban a valahai kedvenc igricemre, hanem mert azt a borzongást éreztem a gerincem mentén, amit eddig jobbára csak tőle... Amiben nincs csodálat, mert annál közelebb van, ami nem lenyűgöz, hanem felszabadít - ami tényleg közelebb húz engem is az utolsó sorokból. Mert tényleg otthonos.

Mertek ennek a hangversenyteremnyi embernek novellát olvasni - hiszen ez a műsor így kerek. Egy szál szövegbe merült hang. És fürösztött. Lacitól én semmit nem olvastam még, de megragadó volt, ahogy a hasítás kedvéért, a Balta kedvéért ültetett nekünk a szavaival egy erdőt. A legszükségesebb szavakkal azt a sokféleséget, ami lenyűgöz engem is, amit többször próbáltam hasonlóképp szavakba hasogatni. Krisztián meg egyszerűen jó és egyre jobb. A maga paprikaszedő emlékeivel beállított megint a szőlőtőkék közé - kacsoló, kapáló, szüretelő gyereknek. Tudom, hogy miről beszélt - vannak azonos gyökerű, csak másmilyen termést hozó emlékeink, de én nem tudnék ennyire plasztikusan összefogni egy ilyen, vidéket, ősöket, paraszti létet minden mesterkéltség és hamis bukolika nélkül megtisztelő, becsületes szöveget.

Sűrű, szép este volt, repült az idő. A ráadásban Erdős Virág verse dalban, az Ezt is elviszem magammal - gyönyörűen ült rá az egész este finom bátorságára, ahogy ott, ahol, és azt, amit. Elhoztuk magunkkal. Remélem, kitart a következő alkalomig. Végül, de nem utolsó sorban hadd köszönjem meg szívből Káel Csabának, hogy alkalomhoz juttatta a greCSÓKOLllárt, hogy élhessenek vele. Jó érzés látni, hogy a MÜPÁban továbbra sem fújnak a szájszagú szelek.

2019 - évösszegzésféle shizoo klaviatúrájából

Akárcsak a feleségemnek, nekem is igen gazdagra sikerült évem volt a tavalyi - de a rengeteg (jellegében inkább pozitív) élmény, tapasztalat, sikeresen megoldott feladat közepette ez a számunkra kedves szenvedély, az olvasás és az olvasottakról való véleményünk elétek tárása szenvedte a legnagyobb károkat. Soha ennyire kevés könyvet nem olvastam még, mint 2019-ben - egyszerűen másra kellett az idő.

Órákat mesélhetnék róla, de ez az írás itt nem erről szeretne szólni, úgyhogy rövidre fogom (amennyire bírom). A legjobb barátommal, Pistivel márciusban váltott pár beoltó szó után augusztusra összeállítottam életem második verseskötetét. Maga a folyamat nem volt annyira véres, mint a shizoo esetében, a Mit is tanultam fókuszált, téma-kötött kis gyűjtemény lett, nagyon hamar eldőlt, mi kerülhet bele, mi nem; élvezettel raktam össze. Hogy aztán szinte a folyamat végén (bizonyos mértékig a válogatás melléktermékeként) mégis boruljon minden attól, hogy megírtam életem (eddigi) fő művét, a Négy kvartett című kompozíciót. Végül Kotász Zoli barátommal (akinek nem lehetek érte elég hálás) kidobáltunk minden ballasztot az eredeti tervből, így született meg ez a kettős verseskötet. Mindkét eleméről, a Mit is tanultamról és a Négy kvartettről is írtam egy bemutató műhelynaplót, ha valakit mélyebben érdekel. Ez a folyamat nyitott meg annyira, hogy hozzá merjek gondolni Hamvas Béla Tabula smaragdina - Mágia szútra kötetéhez, ami az év egyik legfontosabb újraolvasása volt, és hogy hozzá merjek érezni T. S. Eliot összegyűjtött verseihez (egy bemutató verselemzés erejéig) ami meg a másik legfontosabb.

Órákat mesélhetnék arról is, hogyan lettem közben egyéni vállalkozó (hogy még bonyolultabb legyen az életünk). Ezt nagyon régen meg kellett volna lépnem, most már látom, de csak most bomlott hozzá alkalom, és most érett meg hozzá stratégia. Ami szintén átalakult menet közben. Hiszen bár írok pénzért most is alkalmazott szövegeket, blogbejegyzéseket, egyéb tartalmakat ide meg oda (például a Flowcycle nevű új biciklis portálra), ahogy elterveztem (hogy ez lesz a fő tevékenységi kör), de eluralt a biciklis pincérkedés. Mert szeretik a partnereim, ahogy csinálom, mert szeretem csinálni, és még bírom erővel is - bár török-zúzódom néha. Ahogy az iparszerű biciklizésről egyszer már haikuba fogalmaztam: nem az a kérdés, perecelsz-e, hanem az: hogyan és mikor. Most is épp gyógyulok egy káreseményből - de a mérleg egyébként messze pozitív irányba billen így is.

Meg kellett tanulnom ezt a szabadságra alapozott sajátos életet - például hogy hogyan ne legyek a magam rabszolgája (se). Időpontot (egyáltalán, bármilyen számot) azonnal ejtő aggyal kellett kialakítanom ebben az életvitel-szerűségben egy rendszert, hogy ne sodródjak el benne. Lemondva az alkalmazotti lét kívülről szervezettségéről, ami vezet - ebben a sajátosan szigorú és közben hanyagul korrupt környezetben. Még nem jutottam el a kívánt szintre, de dolgozom rajta. Izgalmas ennyi idősen kiszakadni a megmondják mit és hogyan világából, de az időnként becsúszó szerelések és pofonok ellenére nagyon élvezem. Csak el tudjátok szerintem képzelni, mennyi időm és agyam marad a szenvedélyeimre...

Sajnos ennek esett áldozatul a slam is - bizonyos mértékig. Teljesen nem hagyhatom abba, még mindig éles fényben áll előttem, hogy ez az egyetlen verset (versszerű, előadott szöveget) hallgatni hajlandó közeg ma, de versenyezni már nem szeretnék. Egy eseménysorozat van, a Földalatti slam csapatáé, ahova el fogok járni, hogy előadjak - ahogy ebben a közegben csúfolják, Open Miklóssá leszek eztán (az open mic, a szabad mikrofon a megmérettetésen kívül előadott, közönséget versenyre bemelegítő slam neve). Nem mondhatok le róla, a személyes jelenlét hallatlanul fontos, bármilyen furcsa, a színházak elleni hatalmi attak is ez ellen indult, a személyesség ellen, ami csoportos - azaz ebben a kultúrát egyre inkább magányban fogyasztó világban még mindig közösségi élményt jelent. Ezt egy cirkuszi előadás folyamán értettem meg - a Fővárosi Nagycirkusz Hófödte álom előadása alatt, amely Jakutföld Gyémánt Cirkuszának vendégelőadása volt. Nem írtam róla - annyi fontos élményről nem írtam, de ebbe az amúgy lenézett műfajba ez a cirkuszi előadás megint teljesen másképp ízelt bele, mint ahogy gondoltam volna: jó varázslat volt, érzékenyítő és szép mese, amit nem nyomtak el, hanem felmutattak az attrakciók.

Ne csodálkozzatok hát rajta, hogy nem olvastam valami sokat. Pedig könyves vonalon igen izgalmas év volt a tavalyi; csodálatos megjelenésekkel, nagy hiánypótlásokkal és bátor kiadói döntésekkel gazdagon rakott. Minden vonalon, amit ha lenne időm, követnék - szépirodalomban, versben, sci-fiben, fantasyban és képregényben... Úgyhogy igen méretes restanciával vágok neki ennek az évnek. Így is gyönyörű ajándékokat kaptam, bár top 10-re nem futotta belőlük, és rangsorolni se szeretném őket - mindegyik megnyert magának, bármelyik nyerhetné a legjobb tavalyi olvasmány kitüntető címét.

- A sagák. Amint látni fogjátok a továbbiakban is, Izland, az ottani ó és újabb kultúra a tavalyi évben is szemléletformáló élményekkel ajándékozott. Én tényleg elfogódott szeretettel lapozom Bernáth István saga-fordításait, lassan, sokat ízlelgetve. Tavaly írtam a Brennu-Njáls sagáról (bár javarészt még tavalyelőtti olvasás volt) és Vörös Eirík történetéről - mindkettő fontos, és tanulságos könyv, kisszerűségeink és nagyszerűségeink foglalata, amúgy meglepően könnyen emészthető formában.

- Ted Chiang: Kilégzés és más novellák. Itt van ez a pasas, akinek a fantasztikuma tényleg tudományos, de közben a meséinek szíve is van, lelke - könnyű érte lelkesedni. Gondolatkísérleteket jegyez le lehetséges és lehetetlen jövőkről, alternatív múltakról, általában iszonyúan szikár és sallangmentes (valójában tudatosan megválogatott) eszközkészlettel. Miközben hamisítatlan szépirodalom, amit csinál, olyan nívón, mint tényleg a legnagyobbak. Szerintem emberszenvedély-beteg ő is, ahogy Bradbury volt, minden történetében ebből gyógyítja magát, és bennünket. Ez a kötete ráadásul (a korábbi Életed története és más novellák fényében) megmutatta azt is, hogy sokkal szélesebb az eszközkészlete, palettája, mint ahogy első pillanatra tűnt. A szorongás a szabadság szédülete című meséje, amíg élek, velem marad.

- Simon Stålenhag: Elektronikus állam. Ez a képes regény zseniális. A története banális és ezerszer elmesélt, három mondatban összefoglalható, de közben iszonyatba csomagolva reflektál a létünk egyre inkább eluraló virtualitásra. Durván többfenekű, ahol a kép és szöveg teljesen azonos rangon mesél. Ahol a kép nem illusztráció, és a szöveg nem képaláírás. Az írójának valóban van egy látomása rólunk, és példaszerűen teszi szerkezetbe - úgy, hogy a teljes megértéshez látszólag alig ad támpontot és valójában mindent megad, amit a meséje adhat. Nem tudsz meg az elemeiről semmit, a minimálisan szükségesen túl - talán ettől borzong a zsigerekben ennyire messzire hatóan. Hála az Agave kiadónak, hogy bele mert vágni a kiadásába!

- Peer Krisztián: Nem a sajátod. Versben igen erős éven vagyunk túl, és én végre összeszedtem magam annyira, hogy írjak Krisztián 42 című kötetéről - és mégis inkább az utána következőt emelném ki, mert messze ez volt a nehezebb költői feladat. A hogyan tovább lejegyzése, azután a felkavaró, megragadó szembesülés után, ami a költője minden irritáló (és következetesen mutogatott) személyiségjegye segítségével (s valójában ellenére) csaknem belém fojtotta a szót. Mert tényleg ez a nehezebb, hogy egy ilyen veszteség után is éljünk és éltessünk. Nem lett népszerű, sokan nem szeretik - pedig gyönyörű tükre ennek a sokkal zavarosabb élethelyzetnek. Krisztiánt nehéz szeretni, erről ő maga gondoskodik. De a magamutogatásig őszintesége imponáló, mert a szétesettségeit is eszelős nívón dokumentálja.

- Sandman, az Álmok fejedelme - gyűjtemény, második kötet. Tényleg nem lehetek eléggé hálás a Fumaxnak, hogy végre magyarul is olvashatom tovább ezt a szemléletformáló alapmunkát! Persze, hogy írtam az első gyűjteményes kötetről is, holott olvasót próbáló, hosszú bejegyzésekben okoskodtam már a tartalmáról a régebbi kiadás kapcsán. De egyrészt nekem ez a graphic novel messze többet adott, mint egy beleélhető, önkényes mesét, másrészt a felét se írtam le, ami eszembe jutott róla (gondoljatok bele...). Neil Gaiman az egyik hősöm, aki látni meri, mennyire mítoszrendszerekben élünk, a racionáléink alatt milyen iszonyatos, zsigeri követelések világai laknak - s hogy adott esetben mennyivel erősebbek, mint a meggondolásaink. Kiszolgáltatottságunk mértékét Hamvas Béla kifinomult, mélyen kultúra-átjárt teljesség-igénye mellett nekem ez a sokkal könnyedebb megragadásokban és megfogalmazásokban lubickoló angol mutatja meg a leginkább. Szerelmes vagyok a látomásaiba, és alig várom a harmadik kötetet...

- Jón Kalman Stefánsson: Menny és pokol trilógia. Lapozgatom. Az írott szó erejével vert könyvet. Életekről szól, amelyek mára halottak, egy író képzeletén át, aki még él. Egy író tollával szól, aki nem szégyell, nem átall a halottak nyelvén beszélni. Lapozgatom ezt a könyvet, balladát a költészet hatalmáról és veszélyeiről. Mondanám, hogy költői. De ide kevés a jelző. Lapozom a könyvet, némelyik mondata megragad, az olvasmány behúz az egykor élt emberek világába. Kevés, hogy költői. Ez a könyv egy saga - annak megkötő szabályai nélkül, de annak szellemében. Egy észak kegyetlen körülményei közé száműzött eposz. Eposz a fiúról, akit magukkal ragadtak a könyvek, de nem nyelték el. Csak elnyeléssel fenyegették, ahogy a tenger a halászok lélekvesztőjében. Ahogy a hóvihar, a mogorva postás lába nyomán lépdelve. Ahogy az ember világának szegényes kunyhói és alig kevésbé szegényes Községének házai közt az egymás részvétébe vagy közönyébe bámuló viszonyok. Egy elnyeléssel fenyegetett fiú történetét lapozom, miután elolvastam, borzongásig vakító utolsó soráig el, a történetét annak, akinek a lapokon nincs neve. De minden porcikámban érzem, az olvasás múltán is: volt neve a valóságban. Nem akarom ezeket a mondatokat másképp (újra)fogalmazni. És nem okozott csalódást a korábban írt könyve se - ha telefonkönyvet adnak ki tőle magyarul, azt is el akarom olvasni.

Filmek tekintetében igen erős évet zártam (ennyiben vitatkoznék a párommal), bár tény, elsősorban nem az idei év termése miatt. Újranéztük a Fridát (ikonikus filmregény egy ikonról), végre megnéztük a Kutyák szigetét (Wes Anderson egy istenverte gyerekzseni, valódi életkorától teljesen függetlenül), végre rácsodálkoztunk Milorad Krstic Ruben Brandt, a gyűjtőjére (még sokszor újra fogjuk nézni...) és megfürödtem megint a Brazil őrületében (és írni is sikerült róla). Összekapartam magam és egy lassú, meditatív újranézés után írtam Tarkovszkij Nosztalgiájáról. Elmarkolt megint ez a csodálatra méltó, őszinte hit a filmben, hogy több lehet, mint faramuci időkezelésű, kiszolgáló-attitűddel készült tömeg-szórakoztató időtöltés. Valahol ugyanez a többlet emelte számomra az év mozgóképes csúcspontjává a Csernobil-sorozatot (minden vélt, vagy valós hibája ellenére) - legalább végiggondolhattam megint, milyen következményei vannak, ha ebben a csalás-szerkezetben, a mozgófilmen próbálunk igazat hazudni. Illik ebbe a gondolatmenetbe a Volt egyszer egy... Hollywood, hiszen pont ezt a tényt láttatja a maga valóság-csavargatásával, csak pont a másik végéről, a koronájánál fogva ragadja meg azt, amit Tarkovszkij remeke a gyökerénél. És beleillik a Joker - egy elképzelt főgonosz mélyen valóság-ízű eredettörténete, mert megtiszteli a meséink erejét azzal, hogy a fantázia csalásaiba belecsöppenti a valóságos motivációink.

A zenei élményeket Timi csodálatosan összefoglalta, egyetlen hiányérzetem teszem csak itt szóvá a közös koncertlátogatásaink közül, Lukács Miklós és a Cimbiózis világa úgy vitt, mintha egy zseniális festő folyamatosan változó ecsetkezeléssel készült festményében hallgatóztam volna. Sajnos a 2019-es Budapest Ritmo kimaradt - áldozatul esett az átalakuló életvitelemnek, pedig Galgóczi Tamás egykomám Ekultura.hu-n megjelent beszámolói alapján csodáktól fosztottam meg magam. Többször nem leszek ennyire hülye - főleg hogy megint hazánkba látogat a Womex világzenei eseménye... 

Szeretnék jóval többször bujkálni a szavakba, így, a szemetek láttára. Kell ez. Egyre inkább kell, hogy melengessen élmény, könyv, film és zene. Mert igen hideg van odakint. A lélek hidege.

Boldog Új Évet Kívánok minden kedves olvasónknak!

2019 - évösszegzésféle Ilweran tollából

Lassan már komolyan én is unom saját magam, úgyhogy rövidre fogom a szokásos bevezetőt: a két évvel ezelőtt elindult és tavaly magasabb fokozatra kapcsolt változáshullám nem hogy nem ült le, de minden eddiginél nagyobb intenzitással söpört át az évemen – olykor csak kapkodtam a fejem hogy hova is tartunk. Az év nagy részében sodródtam az árral, aztán én lepődtem meg a legjobban, hogy hol vetődtem partra. Az eddiginél (és igazság szerint az eddig általam egészségesnek gondoltnál) jóval nagyobb mértékben tölti ki az életem most a munka – ez meg is látszik a blogon, az elmúlt tíz évben nem volt ennyire kevés poszt, mint az utóbbi hónapokban. Írhatnám, hogy zavar, írhatnám, hogy mindent elkövetek, hogy ez változzon – nem teszem. Mert bármennyire zavar, az a nagy helyzet, hogy lubickolok abban, ami körülöttem történik. Az elmúlt tizenkét év során sosem gondoltam volna, hogy leírom: a munka fontosabb lett, mint az írás, és nem bánom. Hogy hosszú távon mi lesz ebből, nem tudom. Hogy lesz-e belőlem tartósan megélhetési karrierbűnöző, vagy visszatérek a szenvedélyeimhez – nem tudom. Hogy ha ez az állapot tartóssá válik, megtalálom-e valaha az egyensúlyt a munka-magánélet-írás háromszögben – nem tudom. Bármi lesz is, ti, az olvasóim észre fogjátok venni.

Ironikus módon, amennyire kevéssé volt fókuszban az írás ebben az évben, annyira előtérbe került az olvasás. Majd’ másfélszer annyi könyv csúszott le 2019-ben, mint egy évvel korábban – az olvasás egyfajta horgonyszerepet töltött be, úgy hiszem. Könyvekkel próbálom megőrizni a józan eszem, ahogy Amadeával félkómás reggeli buszozások alkalmával meg szoktuk állapítani – valójában kapaszkodom bölcsészlányos attitűdöm utolsó maradványaiba, melyeket egyébként a mindennapokban roppant elszántsággal igyekszem (kell) magam mögött hagyni. Van ebben egyfajta csapda: csúszunk egy pótcselekvés felé, de még nem reménytelen megtalálni az egyensúlyt.

Szóval az előző évekhez képest sok és ami fontosabb, sok jó könyv került a kezembe. Az év olvasásainak bő negyven százaléka újraolvasás volt – ilyenre tíz éve nem volt példa. Egyrészt, az általános zaklatottság közepette kerestem az ismerős, otthonos élményeket – másrészt azzal, hogy elengedtem a teljesítményblogolás-recizés-mindenújdonságotelolvasás kötelező köreit, sokkal szabadabban válogattam a magam kedvére. Ezt el kellett engedni, nincs mit szépíteni rajta: eltelt tizenkét év a blog indulása óta, megvolt az egészséges kifutása a „kötelező” írásnak is, most már vége. Ami kevés idő és energia van erre, azt olyasmire fordítom, ami valóban fontos, nekem. Ha úgy hozza a kedvem, akkor csupa újrázásra.

Épp ennek az újraolvasás-hullámnak köszönhetően csalok kicsit a toplistával: tavasszal egy hónapot a nekem még mindig legfontosabb Woolfra szántam – hatalmas élmény volt, tömény, kérlelhetetlen alászállás a saját sötétségembe, igazából nagyon kellett (és végre leróttam egyik legnagyobb tartozásomat magam felé: írtam az esszékről); remélem, jövőre lesz elég elszánás bennem a folytatáshoz. Viszont Woolf borítja a listát – szigorúan véve az öt idén olvasott könyve elfoglalná a felét, de ez igazságtalan lenne mindenki mással szemben, úgyhogy önkényeskedjünk kicsit: Woolf még mindig minden listán felül áll, a top 10 kizárólag utána értelmezhető. Lássuk:

10 – Zadie Smith: Swing Time

Zadie Smith többfenekű történetben mesél identitásról, barátságról, sztárkultuszról, modern kori kizsákmányolásról, önbecsapásról és a művészet hatalmáról. Keserédes könyv a Swing Time – egymástól, szerektől, rivaldafénytől, bizonyítási kényszertől való függésről; béklyókról, melyeket nem tudunk levetni; barátságokról, melyeket sem megélni, sem magunk mögött hagyni nem vagyunk képesek. Függőségeinkről, melyek árnyékában soha nem találhatjuk meg önmagunkat. 

9 – Choderlos de Laclos: Veszedelmes viszonyok

Laclos klasszikusáról még íródik a poszt – de nem marad el. Közel tizenöt év után olvastam újra, először kamaszként került a kezembe, amikor még gyanítom, sokat nem értettem belőle, de kábé halálosan szerelmes voltam a filmváltozat Valmont-jába, ezért végigküzdöttem; aztán friss szerelmesként, amikor a játszmák helyett az ember csak a rózsaszín ködöt látja, az sem segített hozzá a teljes képhez. Most, érettebben, néhány veszedelmes viszonnyal és számos ócska emberi játszmával a hátam mögött borzaszt el és nyűgöz le igazán. Kár, hogy a forma nem segít divatossá válnia – pedig jó lenne, ha minél többen olvasnák.

8 – John le Carré: Kettős szerepben

Tíz év rajongás és kilenc elolvasott könyv után le Carré még mindig meg tud lepni, ami azért kevés íróról mondható el. Az élmény ezúttal azért is meglepő, mert újra meg újra emlékeztetnem kellett magam: ez egy több évtizedes regény. Annyira friss, annyira mai problémákat veséz benne, olyan, szinte profetikus erővel vetíti elénk napjaink terrorfenyegetésbe, menekültkrízisbe, áldozathibáztatásba fordult nyugati társadalmát és a rommá bombázott Közel-Keletet, hogy az elképesztő. Miközben egy korában (és ma is) igen bátor nézőpontból próbálja közelebb hozni az izraeli-palesztin háborúk kibogozhatatlanságát a nyugati olvasóhoz. A szerző egyik legjobbja.

7 – Robert Galbraith: Halálos fehér

Három évet kellett várnunk a Cormoran Strike regények legújabb kötetére, ami rajongóként roppant hosszú várakozásnak tűnt – de megérte. És még mindig rövidebb volt, mint amennyit arra vártunk (gyakorlatilag az első rész óta), hogy a Strike Holmes-a mellett Watsont játszó, másodhegedűsből szép lassan főszereplővé avanzsáló Robin Ellacott rátaláljon valódi erejére és felhagyjon az önáltatással és önmarcangolással. Rengeteg kritika éri a Halálos fehért, amiért a nyomozást nem egyszer háttérbe szorítja a pszichologizálás és a két főszereplő egymáshoz és a többiekhez fűződő viszonyának boncolgatása – én ezt egy percig sem tudom felróni neki, részben mert minden percét roppant mód élveztem, részben mert gyönyörűen rajzolódik ki az ív, amit ezek a regények felépítenek.

6 – Margaret Atwood: A Szolgálólány meséje

Roppant érdekes a viszonyom ezzel a történettel. Amikor először olvastam, nagyon érzékeny időszakomban talált meg, és talán (bár a tíz évvel ezelőtti énem nyilván zokon venné, hogy most ezt írom) éretlen voltam hozzá. Bár lehet, hogy nem – egyszerűen minden életszakaszban mást ad (ám mindig ad valamit – ahogy az igazán nagy könyvek általában). Ami ezúttal a legmélyebben belém mart, az Fredé folyamatos próbálkozása önmaga újradefiniálására, arra, hogy megtalálja a helyét, a szerepét, saját identitását ebben az új világrendben – ahogy a személyiségfosztásra való állandó törekvések ellenére megpróbál önmaga maradni. Valamiféle önmaga – ami köszönő viszonyban sincs egykori önmagával, mégis: a legfontosabb. Hogy meg tudja őrizni az önmagába, mint önálló személyiségbe vetett hitet. Hisz mindannyiunknak erre van a legnagyobb szükségünk – hogy el tudjuk helyezni magunkat valahol a kis világunkban, hogy tudjuk, kik vagyunk mi, függetlenül mindenféle külső tényezőtől, társadalom által ránk ütött hasznossági pecséttől, anyagi és egyéb javaktól. Hogy ha lenne tükrünk, tudjuk, ki néz szembe velünk.

5 – Mona Awad: Nyuszika

Olvasás közben (és jó ideig utána is) nehéz eldönteni, hogy az Antilányregénnyel világhírre és rajongók mellett jó néhány utálóra is szert tevő Mona Awad könyve mennyiben komolyan vehetetlen kritikája a puccos „kreatív” írókurzusokon kitermelt egyenszerzőknek, mennyiben mélyre hatoló pszichologizálás az alkotási folyamatról és mennyiben egy bedrogozott szatíra. Jó eséllyel mindhárom egyszerre – ráadásul roppant szórakoztató és ha valaha próbáltál már kicsiholni magadból bármiféle alkotást (legyen az próza, vers, zene, rajz, performansz, akármi) amibe bele akartad tenni szíved, lelked, önmagad kis darabját és még ráadásul az is megfordult a fejedben, hogy mindezt közönség elé tárd, akkor nagyon fogod érteni és érezni néhány sorát.

4 – Elena Ferrante: Az új név története / Aki megszökik és aki marad

Érdekes viszony fűz a még mindig rejtőzködő Elena Ferrante Nápolyi regények tetralógiájának eddig darabjaihoz. Az első részt anno fájóan súlytalannak és klisésnek éreztem és nem is igazán értettem a körülötte lévő felhajtást, a második ehhez képest elképesztő módon felidegesített, még most is bugyog bennem az indulat és érzem a fojtogató hányingert, amit Lila mesterkedései és a telep korlátoltsága miatt éreztem. Súlytalanság és tömény undor – ezek vezettek a harmadik kötetig, ami viszont mintha nekem íródott volna. Erre a részre értünk össze Ferrantéval – szinte minden mondatát éreztem, mintha rólam írna, de nem bántón, nem sebeket tépve, nem a kórboncnok perverz lelkesedésével, hanem támogatón, elsimogatva a korábban oly sokszor felszakított sérüléseket. A két rész együtt az év legmaradandóbb élményei közé tartozik. És már felkészül a negyedik, befejező kötet…

3 – Donna Tartt: A kis barát

Donna Tartt tíz évente ír egy regényt, ám azokkal rendre beszakítja az asztalt. A titkos történet és Az Aranypinty után a kettő között íródott A kis barát (poszt később) is bombabiztosan lőtte magát dobogóra – még úgy is, hogy szigorúan véve a három közül ez a legkevésbé emlékezetes. Persze önmagában az sokat mond, hogy Tartt „leggyengébb” könyvéért szerzők ezrei adnák oda a fél életművüket. A kis barát bizonyos szempontból éppúgy felnövés-történet, mint két elődje – a gyermekkor végéről, az illúziók elvesztéséről, a saját sérthetetlenségünkbe és kivételezettségünkbe vetett hit leomlásáról mesél. És közben a legszebb és legkegyetlenebb bosszútörténetek egyike: egy tizenkét éves kislány bosszúhadjárata, aki még nem tudja, azzal, hogy mindent feláldoz vélt vagy valós sérelmek megtorlásáért, csak saját gyermekkorát teszi tönkre.

2 – Edward St. Aubyn: Patrick Melrose 1-2. (Nincs baj / Baj van / Van remény; Ami kell / Végül)

Patrick Melrose öt kisregényből álló története a kortárs brit irodalom egyik ocsmány csúcspontja, vegytiszta borzalom és csúcsra járatott pszichologizálás, heroinos tripek, családon belüli erőszak, zsarnoki apák és elhanyagoló anyák gyűlölethimnusza, a brit arisztokrácia maró kritikája, iróniába csomagolt létfilozófia, gyilkos humor és mindenekelőtt a kérdések kérdése: lehetséges-e levetkőzni a generációk során továbbörökített mintákat, avagy mindenképpen elcsesszük a gyerekeink életét, épp úgy, ahogy szüleink elcseszték a miénket? Mellesleg egy veszettül szórakoztató regényfolyam, amit a szó szoros értelmében képtelenség elengedni.

1 – Margaret Atwood: MaddAddam-trilógia

Végre teljes a történet – márpedig nincs nagyobb összekötő erő egy jó történetnél, tudja ezt jól Atwood is, bizonyította már számos művében. Ahogy azt is, nincs veszélyesebb dolog a tudás kergetésénél. Guvat egész élete, munkássága és tragédiája, melynek farvizén egy világ pusztult el, ezt mutatja. De a tudás keresése kipusztíthatatlan. A trilógia zárásában a Guvatkák hitet kapnak, és mítoszokat, melyeket aztán maguk írnak tovább. Miközben éneklés útján kommunikálnak génmódosított, emberi agyszövettel rendelkező sertésekkel, Könyvet őriznek, melyet generációról generációra másolhatnak, hogy ne felejtsék el teremtőjüket és prófétáikat. Sugárpisztolyok, transzgenikus állatok, Konszernek és a Szent PetrÓleumban hívő idióták világában Margaret Atwood szerint a legnagyobb erő és a legveszélyesebb fegyver még mindig a szó – végső soron ez teszi annyira szerethetővé ezt a minden momentumában iszonyúan kegyetlen Barbie-rózsaszín apokalipszist.

Szoktam írni az év csalódásairól, de most valahogy nem jut eszembe egy olyan olvasmány sem, ami annyira meghatározóan rossz élmény lett volna, mint mondjuk korábban az Abban a házban vagy a Bűvölet… Lehet, észrevétlenül toleránsabb lettem? (Nem…) Azért nem volt minden fenékig tejfel, a Sült zöld paradicsom újraolvasása például sokkal kevesebbet adott, mint amire számítottam, az Ég a várost a végére már halálosan túlírtnak éreztem, a Puncs szerintem jó eséllyel indul az év legtúlértékeltebb könyve címért, Franzen esszéin remekül szórakoztam, de meg sem közelítik a regények sziporkázását, a Jótét lelkek ellenben egy sokadik, teljesen felesleges Franzen-utánérzésnek tűnik – ezzel együtt is, egyiknek az olvasását sem bántam meg.

Filmek terén nem volt annyira erős év, mint némelyik előző – egyszerűen kevés idő jutott rá. Év végéig várattak magukra az igazán szíven ütő moziélmények: a Joker és a Volt egyszer egy… Hollywood is simán lehetne az év filmélménye, mégis a kettő között egy 2012-es, csendes dokumentumfilm kúszott fel a képzeletbeli dobogó legfelső fokára. Az Apáim történetében a kanadai függetlenfilmes Sarah Polley (aki már rég nem „az a kislány a Váratlan utazásból”) olyasmibe fogott, amit csak a legnagyobb és legkegyetlenebb művészek szoktak – fogott egy saját traumát (felnőttként tudta meg, hogy aki felnevelte, nem a vér szerinti apja), amit nem tudott másképp feldolgozni, összetrombitálta családtagjait, akik így vagy úgy részt vettek benne, tanúi voltak, kárvallottjai és kárörvendői lettek, leültette őket, rájuk szegezte a kamerát és azt mondta: itt vagyunk, feszítsetek keresztre. Dokumentumfilm helyett kínvallatás – mondja az apa. Igaza van. De nem feledhetjük: minden egyes mondattal, amit szereplőiből kihúz, a rendező itt magából is kiszakít egy darabot. Azzal együtt, hogy a végeredmény roppant szórakoztató és végső soron kedves film lett, valójában az egyik legszebb és legkegyetlenebb terápiás alkotás, amit valaha láttam.

Az is hajszálon múlt, hogy nem az év két legnagyobb sorozatszenzációja, a Csernobil és az Eufória közül került ki a legemlékezetesebb sorozatélmény, hanem besurrant az első helyre az Edward St. Aubyn kisregényeiből készült Patrick Melrose minisorozat, mely elsősorban (nyilván) Benedict Cumberbatch „drogos jutalomjátékáról” híresült el, ám ennél sokkal többet érdemel. St. Aubyn önéletírása (ami nem véletlenül szerepel a legjobb olvasmányélmények közt is) nem csupán a brit arisztokrácia maró kritikája – őszinte és gyomorforgató szembenézés droggal, bántalmazással, családon belüli erőszakkal, függéssel és érzelmi kiszolgáltatottsággal. Az író azt nyilatkozta a könyvek kapcsán, csakis a teljes őszinteség volt elfogadható számára az írás során – a film valójában még egyértelműbben tesz hitet e mellett, mint a regények: csakis a kimondás nyújthat feloldozást. Csak akkor tudunk együtt élni a múltunkkal, ha vállaljuk: a borzalmakat, a dühöt, az értetlenséget, a hibáinkat, a tagadásainkat egyaránt. A hallgatás csak konzervál – örökített mintákat, bántalmazó rendszereket, elnyomást, félrenézést. St. Aubyn regényei gigantikus kiáltványok: ne hagyjuk kimondatlanul a borzalmakat! A sorozat - ritkán van lehetőség ezt leírni - minden momentumában méltó kiegészítője ennek. Az egyik legjobb adaptáció, amit valaha láttam.

Koncert- és zenei élményből ezúttal kevesebb jutott, de azok legalább emlékezetesek voltak: a nyári Pink Martini koncert a Margitszigeten eszméletlen fiesta volt, a Shapesifter lemez bemutatója a MÜPA-ban pedig az egyik legmegdöbbentőbb, amit ott valaha hallottam – kortárs jazztől azért ritkán akar felrobbanni a koncertterem, most nem sok hiányzott. Mégis, ami a legnagyobb hatással volt rám idén, az Palya Bea és a Beady Belle közös koncertje. Aki figyelemmel kísér minket, tudja, hogy a kezdetektől követjük Bea Selymeim koncertsorozatát, melynek keretében évente meghív egy-egy olyan énekesnőt a nagyvilágból, aki épp hatással van rá, a művészetére, a gondolataira. Az idei vendég a svéd Beata S. Lech és zenekara, a Beady Belle volt – és bár stílusban jóval kevésbé áll közel hozzám az általuk játszott zene, mint a korábbi évekből például Cigdem Aslan vagy Souad Massi, Beata és a „Diamonds In The Rough” című száma úgy betalált, mint idén tán semmilyen más kulturális élmény. Bea a koncerten elmondta, ő maga a válása idején „hallgatta rongyosra” a „csiszolatlan gyémántot” – nos, én nem válok, de egy fontos önismereti időszak állandó kísérője lett ez a darab. Május óta nem száll ki a lejátszómból, e sorok írásakor is ezt hallgatom, magamban sokszor dúdolom kritikus helyzetekben, és úgy érzem, még jó darabig állandó társam marad.

Ha eddig eljutottál az olvasásban, igazi hős vagy, köszönöm 😊 Bár menet közben sokszor nem úgy tűnt, azért élménygazdag, sikeres, szeretnivaló év volt ez. Fogadalmak nincsenek, listák, kihívások nem lesznek, nem ígérem, hogy sűrűbben írok és nem áhítozom több nyugalomra és kevesebb változásra, mert úgyis hiába… Ha kívánhatok magamnak, akkor több türelmet, több spontaneitást, nagyobb rugalmasságot és izgalmas, érdekes, megtartó kulturális élmények sokaságát kívánnám.

Boldog új évet mindannyiunknak!

Neil Gaiman: Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (második kötet)

Morfondíroztam rajta, hogyan ragadhatnám meg a legkönnyebben ezt a könyvet (túl azon, hogy egyszerűen kézbe veszem, felütöm ott, ahol nyílik, még nagyon sokszor...). Szerencsére egyből a közepébe vághatok, mivel a Párák évszaka összefüggő folyamáról egy szörnyen hosszú bejegyzésben írtam (a bejegyzés első fele ajánló, a hajtás után kibeszélő). De így is megkísértett, hogy ne akarjam itt a szokott terjedelemben elmesélni az egészről mindazt, ami felvetődött bennem, hanem (ahogy anno a Cartaphilus kiadásairól csináltam), bontsam elemeire és két-három bejegyzésben fürödjek Neil Gaiman és alkotótársai gondolatfolyamában. Végül úgy döntöttem, gyártsunk megint szörnyet, a bejegyzés első fele ajánló lesz, hajtás után kibeszélő - ha unod, úgyis abbahagyod, nem igaz?

Nem először fogott el az érzés, hogy Gaiman tényleg bír egy látomással, egy összképpel a Végtelenek sajátságos világában (túl azon a látványon, amit immár füzetek tucatjaiban elénk tárt róluk) amiből tényleg történet, felkavaró tartalom lesz (miközben legalább ennyiszer hiszem úgy, csak táncol a maga feszítette történet következményekből szőtt pókhálószálain). Úgy csuktam be a gyűjtemény második kötetét, hogy immár fenn az összes szín a palettán, megmozdult az összes szereplő, akinek része lehet Álomúr drámájában (ami nyilván nincs így...). Mintha az eddigiek csak előkészítenék azt, amit valójában el akar mesélni nekünk. Nem tudom ennél pontosabban mondani, de úgy érzem, még hátra van az igazi dráma - elvégre a meséink java ebben a szerkezetben lakik. Ahol alapvető konfliktus van a szereplők közt, kellően érdekes, jellegében feloldhatatlan ellentét, ami nem tűr kompromisszumot, megegyezést; a megoldása Shakespeare-i, tehát véres és tragikus. Tehát mindez így együtt, a Prelűdök és noktürnök, a Babaház, az Álomország, a Párák évszaka, már ebben a kötetben, a három hónap-történet, a Messzi tükrök, az Egy/mást játszva fejezetei és a Találkozások meséi (az összes Fabulák és reflexiók amúgy), szóval hogy mindez így együtt a puszta előkészítő szakasz, a felvezetés - mondjuk annak amúgy kiváló, és egyáltalán nem tűnik bőbeszédűnek.

Mert felépített egy mítoszt, ami magáról a mítoszépítésről árul el a legtöbbet. A Végtelenek ötletén át elgondolkodik azokról az alkotóelemekről, amivel tudomány soha nem tudott mit kezdeni, semmilyen szinten nem mérhető tényeinknek adott sajátos neveket. Hogy pontosan mi a Vágy, miért ikertestvére a Kétségbeesés, és miért fenekednek olthatatlan gyűlölettel Álomra - aki valóban a testvérük, csak mindent teljesen másképp intéz. És közben reflektál a felvilágosodás mítoszt fosztó kísérletére (hiszen az értelem számára mindhárom fentebb sorolt tényező értelmetlen - az értelem hívei számára tényleg a legegyszerűbb, ha mind megsemmisül, ha nem létezik). Reflektál rá, hogyan jelenthet egy birodalom-építés álma teljes értelmű csapdát (hiszen valójában tényleg abúzus, a jövőt is abuzálná, mederbe terelné, rendezné a meg nem született káoszt is). Elmeséli, mennyire kevés kell a tartáshoz - nem baj, ha alapjában hamis, ha tévképzet, amíg a magva valódi, emberi igény (mert erővel bír a kizárólag saját magunknak mesélt mese, ha hittel beleállunk). Megtiszteli a mesét, és meggyászolja - hiszen a meséink elmúlnak, ha nem velünk, akkor azokkal, akik utoljára mesélik. De ad reményt is a mesének, mert amíg van, aki mesélje, és van, akinek meséljen, addig a fantáziánknak ugyanúgy ereje és életalkotó képességei lehetnek, mint a kézzel fogható valóságnak.

Ennek a történetfolyamnak tényleg ez a távlat ad hallatlan, a huszonnégy oldalas füzetek rajzolt kisvilágán messze túlmutató erőt, hogy valójában a legfontosabb kérdéseinkről gondolkodik. Hiszen miközben feltérképeztük e sárból gyúrt golyó szinte minden zugát, még mindig csak meséink vannak róla, hogy miért van élet, hogy a számunkra miért értelmes; egyáltalán, hogy hogyan létezhet ez a kérdés: miért? Ha ennyire tág az értelem, hogy ennyi minden belefér, miért szűkül ebbe a száznál kevesebb évbe - miért csomagolja a halálra ítélt test. Ezek a történetek az embert leginkább foglalkoztató határokat rajzolják ki, akárcsak sok ezer szavas, hatalmas igényű testvérei (értekezéstől nagyregényig), mindezt a rajzolt könnyen követhetőség szaloncukormázába csomagolva. Megédesítve a keserű pirulát. S mindezt valami tüneményes következetességgel! A kezdetek koherens lépései után, ahol Sandman kiszabadulva a zsákmányra éhes (félig sem) tudás emberi, mohó karmaiból újrakontúrozza birodalmát, most láthatjuk az Álomurat (és testvéreit) működés közben. Ezek a beavatkozásaik. Ahogy a végtelen beavatkozik a véges emberibe. Hol világunkért való aggodalom, hol irántunk érzett közömbösség, vagy a mítosz éhes isteneinek emberhús-evése jegyében - a végteleneknek a kontúrjai is végtelenek.

Azt hiszem, soha nem jutott volna ez a történet ennyire messzire, ha a rajzolói és kihúzói nem kapnak ekkora szabadságot a karakteralkotásban. Számos Homokembert ismerhetünk meg ebben a kötetben, akad, ahol szinte rajzról rajzra változik (például a mítoszok seregszemléjét is felsorakoztató Párák évszaka lapjain - ahol az Álomúr alakja a vele találkozó mitológiai alakok és istenek ábrázolásához idomul). Mostanra megérett: nincs olyan megragadás, amit valamiért ne tudnék szeretni. Amit viszont kiemelnék: meg kell kövessem Collen Dorant, aki az Egy/mást játszva harmadik fejezetében (egy füzet erejéig átvéve a stafétát Shawn McManustól, a folyam rajzolójától) valami olyat tesz le az asztalra, ami lebeg felette. A Death/Halál történetekbe rajzolt füzetét nagyon nem szerettem, hát bocs, Collen, tévedtem, ne haragudj. Érdemes rákeresni amúgy a neten az eredetileg megjelent füzetre, mert azt a megfogását e gyűjteményes kötet kedvéért újrahúzta - de mind a két variáció, a valaha elsőnek megjelent és a gyűjteménybe újragondolt is megragadó! Egyrészt hatalmas respekt, hogy valaki így tud fejlődni és tanulni egy egyedi stílusjegyekre amúgy óvón ügyelő pályán, másrészt csak nyissátok ki Shawn McManus füzeteit Doran rajzai előtt és után - és csodálkozzatok rá, hogyan tereli mederbe Shawn inkább karikatúra-szerű megfogását, hogyan formálja az alkotótárs látomását ugyanarról.

Legszívesebben azonnal olvasnám tovább... A hajtás után részletezem, miért.

Boldog karácsonyt!

Nagyon boldog karácsonyt és még az ideinél is sokkal boldogabb új évet kívánunk minden kedves olvasónknak és idetévedőnek! 

Most csak beugrottunk boldog ünnepeket kívánni 😊 de hamarosan visszatérünk, reményeink szerint sok-sok friss poszttal, és persze a szokásos évösszegzésekkel.

Egyetek, igyatok, pihenjetek, olvassatok sokat az ünnepi időszakban (is). 

Timi & Zoli

Szepes Mária: A Vörös Oroszlán - az örök élet itala

Ez a könyv egy kiterjedt mivolta ellenére is ijesztően szűk-érzetű zsákutcába vitt, boldogult ifjúkoromban, aminek a természetét ráadásul félreértettem. Nem csoda, hogy aztán megsemmisítő gúnnyal elegy szkepszis által lábaltam ki belőle, többek közt Umberto Eco ördöngösökről (is) szóló könyvének (szintén többszörös olvasás árán bennem megesett) lassú átfordulásával párhuzamosan. Egyáltalán: Eco könyve miatt olvastam el, szerettem bele, és végül A Foucault-inga miatt vágtam a falhoz. Pedig különb bánásmódot érdemel. Tudni kell, hogy akkor már túl voltam életem első Karnevál-olvasásán is - Hamvas gazdagságát bőven nem értve, de ijedt kíváncsisággal tapogatva. Így lelhettem tévútra ilyen könnyen Szepes Mária könyvében - hiszen végre a kezemben volt a recept, hogyan lehetnék az életem teljes értékű mágusa, hogyan szerezhetek valódi önismeretet. Mert minden szinten közérthető példabeszéd, kerek, gurul - gurulhattam általa. Aztán begurultam rá. Nem állítom, hogy mostanra megvan a kellő távolságom hozzá, de dühíteni tényleg nem dühít már. A napokban újraolvastam - nem ingerelt gúnyra és bőven többet adott, mint a nosztalgiát...

Az 1535-ben született Hans Burgner, a nyomorult sorból kiácsingózó molnárkölyök életével nyitunk. Vándor kedvű nagybátyja, Sebastian beoltja az alkímia főbb eszméivel (már amennyit ért belőlük), és megtanítja írni-olvasni. Így akadhat az útjába Eduard Anselmus Rochard, a valódi alkimista - aki tanítani kezdi, a nyers erőit még egyáltalán nem zabolázó fiút. Első pillantásra tragikus elegy: Rochard sajátos engedékenységének pora, és Hans indulatainak izzó kanóca, vágya a halhatatlanságot jelentő Elixír után - nem is marad el a robbanás. Így zárulunk mi is, olvasók, a főszereplővel együtt egy saját előző életeit nem felejtő elátkozott lélek stációiba, szinte a kötet legelején. Hogy végigkövethessük, ahogy az alkímia hét lépésének megtételével, életek hosszú és mindig másképp gyötrelmes során végül arannyá transzmutálja önmagát. Hogy megtalálhassa az igazi Bölcsek Kövét, az Iható Aranyat, az Őrök Élet valódi Elixírjét. Már megint ezek a nagy betűs szavak... Ugye. Amik annak idején engem is csábítottak, mert a tudományban szétaprózódó tudás ijesztő ellentmondásossága helyett a Szellem (vallásokon kívüli, fanatizmus-mentes, de nagybetűs) útját kerestem...

Komoly erénye ennek a könyvnek, hogy erről a meglehetősen gyilkosan megítélt európai hagyományról a legnagyobb tisztelettel beszél - mert a világképünkből következően nemigen szoktak róla így. Komoly erénye, hogy közérthetően teszi, mégis igényes irodalmisággal, beleélheted magad, olvasó, vihet a mese, és szembeültethet így a világ (a miénktől elemeiben gyökeresen eltérő) nézetével. Elfoghat, hiszen elfogult - ami nem is csoda. Az írónő bevallottan az elméje épségének megőrzése érdekében írta akkor, amikor a ráció az ismert történelmünk egyik legnagyobb válságába sodorta az értelmes életet a földön. Ez a regény a Második Világháború alatt született. Esténként piros nyomjelző rakéták sztakkatói rajzolódtak az égre, nappal tüzek sűrű, fekete füstgomolyai emelkedtek a látóhatárra. Óriási dördülések rengették meg a mi kis házunkat is. Egy közeli bombatalálat betörte ablakainkat. Robbanások öklözték bezárt ajtóinkat. Azt sem tudtuk, ki él, ki halt meg rokonaink, barátaink közül, akik a város pincéiben rekedtek. S én ebben a repülőtámadások, ágyúk, gépfegyverek dübörgésétől, kelepelésétől hangos apokalipszisben diktáltam-diktáltam naponta harminc oldalt e furcsa könyvből, amelyet senki nem ismert, olvasott addig, míg gépelése el nem készült teljesen. Írja az írónő könyve előszavában.

Abban a három éves hatalmi vákuumban a Hungária kiadó kiadta - hogy aztán a kiformálódó rendszer tiltsa, begyűjtse, bezúzza. A tiltott gyümölcs-státusz jót tett neki, csak nőtt tőle a híre. Szepes Mária közben (főleg a Pöttyös Pannik miatt) elismert gyerekkönyv-íróvá lett. A Vörös Oroszlán először Kuczka Péter segítségével láthatott újra napvilágot, enyhén kiherélve, mint a Kozmosz Fantasztikus Könyvek egyik fantasy-je. A rendszerváltozás után kisebb kultusza támadt, annak ellenére, hogy nem minden ízében illett az akkori ezoterikus hullám, a New Age tajtékjára. De ez ilyen - valójában a mai napig meglehetősen népszerű, holott továbbra is vért izzadva keresik a helyét az irodalomtörténészek a skatulyáikban (ha egyáltalán hajlandók foglalkozni vele). Ez egy trendeken kívüli könyv, kataklizmagyermek, akárcsak Határ Győző Heliánéja, avagy ahogy bizonyos szempontból Hamvas Bélától a Karnevál. Ebből a szempontból akár azok, ez is kivételes.

S persze pont ettől, a kivételességtől szűkebb is, mint amit ígérne. Ez a receptúra kizárólag egy ilyen kivételes sorsra vonatkozik - a tanulás e módjához például (hogy mást ne mondjak) keresni kell, találni kell, és agyon kell vágni egy Mágust, ugye. Ez a könyv is a kivételről szól, a szabályszegőről, a bűnözőről, aki szembesül tettei következményével. Tanmese ez, nem is titkolja mivoltát. Szepes Mária a maga módján jó boszorkány volt, egy élő szellemi központ - de a könyve veszélyeket is hordoz magában. Mert a didaktikusan feltett kérdésekre ad szenzációs, de igazából egyszerű válaszokat. Rengeteg olyan kaput felnyithat az érzékeny olvasóban, amiket általánosan bevett szemléletünk alig kezel - de az így megnyílt birodalmakban nem vezet el valójában sehova. Csak felvillanja a kivételesség délibábját - ahogy annyi, sokkal gyengébb nívón előadott testvére is. Nem tudja úgy megmutatni a tükörbe nézés összes kockázatát, ahogy például Hamvas próbálta. Mindenesetre mára eljutottam oda, hogy mindennek ellenére hálásan megköszönjem Szepes Mária halhatatlan szellemének, hogy megírta.

Andrew Ridker: Jótét lelkek

„Fanyar humorú, érzelmes családtörténet Jonathan Franzen modorában.” Nem túl elegáns a fülszövegből vett idézettel recenziót kezdeni, de nézzétek el nekem – annyira adja magát a Franzenhez való hasonlítás, és annyira mélységesen bosszant, hogy évről évre felbukkan odaát a nagy víz túloldalán egy újabb fiatal feltörekvő szerző, aki a „következő Franzen” címre pályázik, hogy Ridker esetében (ahogy korábban a borítón szintén megidézett Nathan Hill esetében is) kihagyhatatlan a ziccer. Sajnos a hasonlítgatás véget is ér a fülszöveg szintjén – Ridker nem ér fel a nagy előd, de még a korábbi követő szintjéhez sem. Ami nem jelenti azt, hogy nem jó író, vagy, hogy ne lenne fantázia abban, amit csinál, sőt, azt sem, hogy jelen írásunk tárgya nem jó könyv; pusztán annyit jelent, hogy: mi a túróért kell kényszeresen Franzent majmolni egyfelől és miért kell a kritikusoknak kényszeresen epigonokat kiáltani másfelől? Mindenki jobban járna, szerző is, olvasó is, ha hagynánk Ridker regényét önmagában működni.

Egy gyász sújtotta család - apa és két gyermeke - életébe csöppenünk bele, miközben próbálják feldolgozni az anya halálát, találni valamiféle előrevezető utat saját életükben és megbocsátani egymásnak számtalan vétküket. Tipikus családtörténet. Hazugságok, elfojtások, gyerekkori trumák, az apa sértettsége, amiért felesége eltitkolt vagyonát a gyermekeire hagyta, őt pedig kizárta végrendeletéből (amihez azért valljuk be, lehetett köze annak, hogy az asszony épp a halálos ágyán tudta meg, férjecskéje félrelépeget); a lánygyermek, Maggie sértettsége, amiért egész életében érzéketlen, gyermekei életétől tudatosan távol maradó apja még anyját is megcsalta; a fiúgyermek, Ethan talajvesztettsége és depressziója – no meg egy jelzáloggal terhelt családi otthon és egy épp csúfos véget érő egyetemi karrier. Robbanásveszélyes elegy.

A hűtlen férj és érzéketlen apa otthonába csődíti gyermekeit egy utolsó közös családi hétvégére – hogy újra (?) egymásra találjanak, hogy megemlékezzenek az anya haláláról, s nem mellesleg, hogy kicsalja belőlük az örökségüket, mellyel tán meg tudná menteni a banktól az imádott otthont. A családi otthon, a ház, mint nagy amerikai toposz – honnan is ismerős? A ház, melyre ezernyi jelentést húztak rá, ám a benne lakók számára csak illúzió: egy sosemvolt harmónia megtestesítője. A ház, melyben az apa új életet kezdene fiatal szeretőjével – mit sem törődve azzal, a nőnek kell-e egy emlékekkel és családi drámákkal terhelt úgynevezett otthon. A ház, mely az anya kényszerű önfeláldozásáról tanúskodik, melynek étkezőjében az apa ifjúkori „hőstettének” emléket állító fotók alatt feszengenek a testvérek, melyet egy tűz majdnem elpusztított – s tán jobb is lett volna, ha még akkor elvész.

A ház jelkép: élethazugságoké, kis és nagy csalásoké, a dekoratív üvegezett verandán magánrendelőt berendező pszichoterapeuta anya áldozatáé, aki fél életen át arra törekedett, hogy elkerüljön fojtogató közép-nyugati környezetéből a keleti part nagyvárosaiba, hogy aztán férje visszarángassa egy csalóka egyetemi karrier reményében épp abba a közegbe, melyből menekült. Az anya a kulcs, számtalan traumához, számtalan titokhoz – ám hiába tudunk meg róla sokat (többet, mint férje vagy gyerekei), még így is homályban marad a teljes kép: miért is választotta ifjúkori kudarcát (mert a világmegváltó „hőstett” csúfos kudarcba fullad) ki sosem heverő férjét? Megannyi sebet tépünk fel, ám egyvalami örök homályban marad: ki volt ez a nő?

Nem tudja Maggie sem, ahogy nem tudja Ethan sem. A lány kényszeres önmegtartóztatása, mániás filantrópiája, anorexiába hajló önsanyargatása tán éppúgy a szülők hiányából (nem fizikai, hanem az érzelmi jelenlét hiányából) ered, mint a fiú neurózisa. A halál csak egy fejezet: a bajok már sokkal korábban kezdődtek. Persze tipikus középosztálybeli amerikai problémák ezek: jó dolgukban azt se tudják, mit csináljanak, mondanák nagyszüleink. Az önmegvalósítás ideája, az egocentrizmus, az „annyit érsz, amennyid van” társadalmi modellje, a kreatívan alkalmazott törvények egyfelől; a bennünket körülvevő számtalan világjobbító törekvés, a globális bűntudat, az önanalizálásra való hajlam és a megtisztulást hirdető izmusok másfelől – mindez kitermel egy réteget, akiknek tényleg, a szó szoros értelmében semmi sem jó. Akik olyannyira el vannak foglalva önnön problémáikkal, önmeghatározásuk lehetetlenségével, traumáik feldolgozhatatlan voltával, azzal hogy nem tudják, hol a helyük a világban, hogy az egyetlen válaszuk a folytonos talajvesztettség.

Ridker jól látja és jól láttatja modern korunk amerikai fiataljainak egy csoportját, remekül fogja meg a családtagok egymás közti játszmáit és kibogozhatatlan viszonyaikat, a titkok és hazugságok szövevényét, amelyek átszövik minden család életét. Karakterei pont annyira ellenszenvesek, hogy hitelesek legyenek, de nem annyira taszítóak, hogy ne érdekeljen a sorsuk. Ám a történetszövésről még lenne mit tanulnia. Nem csupán az afrikai kiruccanás volt totálisan felesleges és hihetetlen (azért meg kell jegyeznem: sokadszorra már tényleg nagyon bosszantó volt még Franzennél is a kényszeresen minden regényébe beleírt egzotikus országbeli szál, nemhogy az epigonoknál…) – Maggie regényvégi döntése és a család sajátos újra egymásra találása is híján van minden hitelességnek. Pszichológiai esettanulmánynak egy halom sérült, önsorsrontó emberről érdekes – de regényként kevésbé működik. Ridker még messze nem a következő Franzen, inkább csak közepes ígéret – de érdemes lesz figyelemmel kísérni, mivé növi ki magát.

Kiadó: Gabo

Fordító: Varró Attila