Andy Weir: A marsi

„Erre rábasztam.”

Pöppet elcsépelt ezzel kezdeni a posztot, de akárhogy is nézzük, ez azért egy elég ütős kezdőmondat – más kérdés, hogy ha a kezdőmondat tökéletesen lefedi viszonyulásunkat az őt követő regényhez, akkor mi a francnak egyáltalán továbbolvasni? Annyian és annyi helyen lelkesedtek már A marsiért, és nekem oly sok embertől volt szerencsém azt hallani hogy ez aztán az év (ha nem az ééévtized) sci-fije, hogy lehetetlen volt nem vaskos előítéletekkel olvasni. Ennek ellenére adtam neki esélyt, becsszó – pláne, mert a filmet tuti megnézzük, és ugye film előtt könyv dukál, és Matt Damon annyira cuki az előzetesben hogy jajjj nekem, de sajnos az a vaskos igazság, hogy ez a Mark gyerek engem olyan szinten idegesített, hogy a könyv bő felében kizárólag az mentette meg, ha Mattet képzeltem a szerepbe, a másik felében meg már az sem.

Essünk túl a negatívumokon: ez a könyv engem egyszerre bosszantott és untatott halálra. Mark Watney  űrhajós egy baleset után ott ragad a Marson, ez szívás. Már majdnem elkezdeném sajnálni szegényt, amikor belekezd egy annyira amerikai, erőltetetten vicceskedő, tenyérbemászó monologizálásba hogy komolyan úgy éreztem 50 oldal után, hogy én akkor hagyom a fenébe ezt az egész olvasósdit és elmegyek inkább kézműves szappant gyártani vagy lószőrt fésülgetni vagy fahasábokat körömollóval bársonyosra vagdosni… Faékegyszerűségű. Tőmondatok. Egymásra halmozva. Még csak nem is szórakoztató. Nem hogy irodalom… Bahhh…

Na de legyünk egy kicsit megengedőbbek. Voltak vicces részei. Nagyjából azok, ahol nem szerepelt Mark Watney. A NASA és a Hermes „legénysége” is köröket vert szegény marsira életszerűségben, karakterben és „jófejségben” is. Ami elég nagy baj egy olyan könyv esetében ami valljuk be, konkrétan arra alapoz, hogy van egy kurvajófej és vicces botanikusunk, aki a Marson ragad, de sebaj, mert jól elszórakoztat minket. Ahhh, nem ragozom tovább: utáltam Watney-t. Abszolút hiteltelen a viselkedése, ostoba és erőltetett a stílusa, nem éreztem benne semmi (semmi!) emberit – könyörgöm, ha legalább egyszer kétségbeesett volna, vagy mutat valami aprócska érzelmet, vagy igenis lett volna kurvadühös a társaira, akik otthagyták (mert tökmindegy, hogy hány év NASA kiképzés áll az ember mögött és hogy józan ésszel tudja, hogy nem volt más választás, akkor is a hiteles emberi reakció minimum egy „basszátok meg” lett volna). Akkor talán kevésbé éreztem volna képregényfigurának. Komolyan, ő Mark Watney, a TÖKÉLETES MARSI TÚLÉLŐ sztereotípiája. Sokat mond, hogy miközben szenved mint a kutya, hogy a társai Agatha Christie regényeit és idióta hetvenes évekbeli sorozatait illetve diszkózenéit kell fogyasztania, valahogy kimarad, hogy ő mit vitt magával a küldetésre. Mintha neki nem lenne saját ízlése, egyénisége, szórakozása, ő csak arra van, hogy TÚLÉLJEN A MARSON.

Szinte látom magam előtt, ahogy megfordul a rajongó fejekben, hogy biztos azért untam, mert nem értettem a sok tudományos blablát… Hát, valóban nem értettem mindent, de azért elég sokat igen, és most már tuti más szemmel nézek a krumplira, de bocsásson meg a világ, egy Aurora után én ezt a fajta „tudományoskodást” nem tudom komolyan venni. Annyira. Lebutított. Még azt is elmagyarázza, hogy a napelemeknek nap kell ahhoz, hogy áramot termeljenek. Hát, köszi Mark, ezzel ki vagyok segítve. Komolyan, isten látja lelkem, nem tudom eldönteni, hogy ennyire nem vagyunk kompatibilisek Mark amúgy nyilván zseniális humorával vagy az amerikai célközönség tényleg ennyire hülye, de egynémely tudományos fejtegetésén én jobban hortyogtam, mint a középiskolai fizikaórákon…

Nézzük akkor a pozitívumokat, ne mondhassátok, hogy nem tettem erőfeszítéseket annak érdekében, hogy megleljem őket: a NASA valóban vicces terep. Egy rakat jól megírt karakter, kevés játékidővel, de biztos kézzel felskiccelve. Pörgő párbeszédek, hatásos riposztok, okos médiakritika (már ha annak szánta, amiről vannak kétségeim, mindenesetre ez legalább ült). Valljuk be, „a nagy Mark Watney Túlélőshow” bármely valóvilágnál ütősebb médiaszenzáció… A merchandisingból meg élete végéig boldogan eléldegélhet bátor marsturistánk.

Az egyetlen baj ezzel (is) hogy nem tudom elhinni. NEM. TUDOM. ELHINNI. Bocs, lehet hogy végletesen bizalmatlan keserű negatív vagyok, de szerintem baromira nem hiteles, hogy a NASA dollármilliárdokat tapsoljon el egyetlen asztronauta megmentésére, hogy a kongresszus megkerülésével(!) nem éppen baráti nagyhatalmakkal működjön együtt és hogy ezt senki (senki!) ne kérdőjelezze meg sem a szervezetből, sem a közvéleményből. Persze az emberiség és az emberiesség diadala, de ha engem kérdeznek, szerintem sokkal valószínűbb forgatókönyv hogy fű alatt meghamisítanák a fotókat és hagynák szép lassan éhenhalni csóri Markot. Nem is beszélve a Hermes legénységéről, akik ugye gondolkodás nélkül hátat fordítanak a NASA utasításainak és kockáztatva a saját és a társaik életét, a seggük alatt lévő pármilliárd dollárnyi cuccot és a hadbíróságot, önkényesen visszafordulnak társuk megmentésére. Na, nem voltam soha sem katona, sem űrhajós, de nekem ez sántít. Persze ne legyen igazam, szimpatikusabb lenne Weir világában élni. Ahol a Marson ragadt botanikus/gépészmérnök (milyen menő kombó lesz a közeljövő kissrácai között!) a tökéletes, forgatókönyvlapra illő TÚLÉLŐ, a NASA illetékesei a tökéletes, forgatókönyvlapra illő JÓFEJ, ELHIVATOTT DÖNTÉSHOZÓK, a Hermes legénysége meg a tökéletes, forgatókönyvlapra illő MENTŐCSAPAT.

Apropó, forgatókönyv! Nem kérdés, hogy jó kis mozi lesz ebből. Igazi színes-szagos, sírós-nevetős Armageddon kettő. Annak íródott. (Ráadásul az előzetes alapján rendesen csúcsra is járatták a hatásvadászatot.) Tökéletes kísérő a popcorn meg a kis kóla mellé. Borítékolható kasszasiker. Kár, hogy könyvként, önmagában nekem ez értékelhetetlen. Persze ez ne tartson vissza senkit, kismillióan imádják. Én azt hiszem, ha sci-fi, maradok az eggyel elgondolkodtatóbb vonalnál.

Kiegészítés 1: Zoli szerint túl szigorú vagyok, szóval... ne legyünk álszentek. Olvastam én már ennél gagyibb könyvet is, mi több, lelkesedtem is ennél gagyibb könyvért, mert szórakoztatónak találtam. És valljuk be, ha az ember jól szórakozik olvasás közben, hajlamos megengedőbb lenni. Sajnos A marsi engem nem tudott szórakoztatni, ezért nem tudok megengedő lenni a gyengeségeivel. Ez van.

Kiegészítés 2: Azért messze nem arról van szó, hogy ez lenne a világ legrosszabb könyve és tűzre minden példányával. Arra például tökéletes lehet, hogy a fiatalabb generáció figyelmét ráirányítsa a szórakoztató sci-fi zsánerére. És ki tudja, talán egyszer eljutnak a nem elsősorban szórakoztató darabokhoz is... Szóval nyilván megvan ennek is a helye, legfeljebb nem az én polcomon.

Kiadó: Fumax

Fordító: Rusznyák Csaba