2017. február 27., hétfő

Mindenki - film

Az első gondolatom rögtön ez: mi lesz utána? Mi lesz azután, hogy a gyerekek teljes daccal és széles nyilvánosság előtt fordultak szembe a vezetőjükkel? Aztán mélyen elszégyelltem magam. Mert az első reakcióm őszinte volt, jellemző – és gyáva. Szeretném elmondani, miért – őszintén a jellemzőt; hogy szembenézhessek ezzel a gyávasággal. Az Oscar-jelölés hírére ezt a kisfilmet többször leadták, elérhető az interneten – ha valaki nem látta még, nézze meg! Nagyon megéri rászánni az életedből azt a harminc percet. A továbbiakban én gátlás nélkül tárom fel a történet elemeit; ha szeretnéd, hogy a film az alkotók szándéka szerint érintsen, hagyd abba az olvasást, nézd meg – és csak utána olvass tovább.

A Mindenki története 1991-ben játszódik. A 10 éves Zsófit új iskolába íratják, ahol egy országosan híres gyermekkórus is működik. A kislány hamar beilleszkedik, összebarátkozik Lizával, aki az énekkar egyik szólistája, vezető énekese, a közösség befogadja – ám Erika néni, a karvezető érdekes dolgot kér tőle a kórus érdekében, arra kéri: tátikázzon. Mivel nem elég stabil a hangja, csak imitálja az éneklést. Zsófi belemegy, mint ahogy abba is, hogy nem mondja el senkinek ezt a kérést, ezt az alkut. Csakhogy Liza megérzi, hogy nincs rendben valami, és kiszedi a titkot Zsófiból. Az a felkiáltás: Ez nem igazság! annyira jellemző! Annyira jellemző ez a „felnőtt működést”, versenyelőny-kovácsolást zsigerből elutasító gyerekmagatartás! Hiszen nem Zsófi az egyetlen, aki az énekkarban tátog éneklés helyett…

Deák Kristóf, a film író-rendezője igaz történet alapján, egy svéd lakótársnőjének elbeszélése alapján gondolta tovább ezt a történetet – és ahol bemutatták, a fesztiválokon kelt visszhangokból úgy tűnik, számos méltatóban szakította fel a jellemzően hasonló élmények emlékét. Valahol egyetemes tehát a tapasztalat, ahogy az oktatási rendszer a közösségépítő szerep mellett egyszerű korrupciós technikákkal is felkészít úgymond az életre. Csinálj úgy mintha, és részese lehetsz – egyfelől. Másfelől ez egy tipikus informális alku, ne tudjon róla senki, senki másra nem tartozik, mint a téged korrumpáló hatalmi szerkezetre, és rád. Valahol egyetemes lehet ez a hatalmi technika, és a rá adott gyermekien tiszta dacválasz valójában igen ritka lehet. Mert tényleg így gondolkodunk: …és mi lesz utána?

Az informális alku a mi hazai életünk legfontosabb játékszabályai közé tartozik a késő Kádár-kor óta, s a nagy Nemzeti Énekkarban sincsen másképp. Számos esetben tátikázunk, s e tátikázást a másik tátikázása által érezzük igazoltnak. A tisztán lefektetett szabályok (mindenki énekeljen!) helyett szinte felsorolhatatlanul sok egyéni módon tátikázunk, a közösségi közlekedés járművein való blicceléstől kezdve kis stiklikben való részvételeken át a legnagyobb (költségvetési) csalások tudomásulvételéig. Deák Kristóf filmje valóban egyetemes problémát firtat szelíden és hitelesen – de valahol szerintem nem véletlen, hogy egy fiatal magyar rendezőnek jutott eszébe ez a történet.

A film a zene szeretete körül forog - a ritmusa is zenei. A zeneszerző Balázs Ádám édesapja, Balázs Árpád egyik kórusművére, a Nemes Nagy Ágnes Tavaszi felhők című versére írt dal kifejlésére fűzött jelenetsor az összeesküvő gyerekekkel közel zseniális. Finom kézzel rögzül az operatőri munka által a vászonra a színészi játék. Nem meglepő, hogy Szamosi Zsófia simán megoldja Erika néni visszafogottan ördögi átalakulásait (egész estés filmfőszerepért kiabál a tehetsége…), az viszont igen, hogy milyen érzékenységgel vezeti a gyerekszínészeket a rendezés, hogy a legjobbat tudják nyújtani. Az összeszokott kórus gyermektagjai és a két főszereplő, Gáspárfalvi Dorka és Hais Dorottya kiemelkedőt nyújtanak – azáltal, hogy nem játszanak, hanem élnek a szerepben. Milyen érdekes, mondhatnám, hogy a film alapját adó csalás: tátikázz, a készítésének is alapja - hiszen a film lezárásában felcsendülő gyönyörű kislányhang nem Dorottyáé, hanem a hangdublőréé: Walton Rebekáé -, de ne felejtsük el: a film, a valóság illúziójának megtereméséért választották a legmegfelelőbb megoldást így az alkotók; nem pedig a valóságot rendeznék a tátikázás elve alapján, mint ahogy most körülöttünk általánosan történik – egy illúzió megteremtéséért hoztak helyénvaló döntést, nem pedig a valóságot cserélnék le egy illúzióra…

Mi lesz utána? Mi lesz egy ilyen tátikázást felszámoló lázadás után? Konkrétan: lesz ami lesz! Először egyszerűen el kéne jussunk idáig: hogy ne viseljük el, hogy együtt ne viseljük el az igazságérzetünk ellen való korrupt helyzeteket, a rossz pedagógiai módszereket, a mások életének (a saját életünknek) teljes félre-szervezését. Azzal a bátorsággal, ahogyan ezen a tüneményes filmen – hogy tényleg énekelhessen mindenki és hogy tényleg nyugodt szívvel ne énekeljen, ha valaki nem akar. Hogy ne kelljen tátikáznia senkinek.

11 megjegyzés :

  1. azért az hozzátartozik, hogy akkoriban kötelezően volt minden sulinak énekkara, ahova akkor is be kellett szervezni a kölköket, ha semmi hangja nem volt. nálunk szopránból volt hiány, és én, aki alt vagyok, de egyébként énekelni se tudok, szoprános lettem. szerinted mennyire volt kínos? :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sajnos később is volt. Ugyanez néptánccal. Egyikhez sincs érzékem, utáltam-utálok is szerepelni, de muszáj volt, és ennek következtében muszáj volt elviselni a megaláztatást, a szidást. Mert Kodály országa, köszi...

      Törlés
    2. Én viszont szerettem volna énekelni, mégis az amúgy "kötelező" énekkarból csak két ember maradt ki az osztályból, az egyik én voltam. Mert nem volt elég jó a hangom még a "kötelezőhöz" se. Szerintetek ez mennyire töri le egy gyerek önbizalmát egy életre?
      Lehet a film pont ezért szól nekem elsősorban arról, hogyan tudják csírájában elfojtani a gyermeki lelkesedést a tanárok a versenyelőny hajhászásával meg a tökéletességre törekvéssel. Ahelyett hogy engednék énekelni azt aki valóban szeretne és esetleg a valós feladatukat ellátva megtanítanák egyre jobban csinálni.

      Törlés
    3. Elfogadhatóbb lett volna ez a helyzet, ha Erika néni valóban segíteni akarta volna a rosszabbacska hangokat, és külön énekeltette volna őket, foglalkozott volna velük, hogy utána beszállhassanak, abbahagyva a tátikázást. :S...
      Én is voltam énekkaros, szerettem is egy ideig. Gimiben már visszautasítottam a kórusfelvételt, hogy nincs rá időm. Kicsit bánom, mert szeretek énekelni, kevesebb tanulás, több énekkar is belefért volna, most már látom.

      Törlés
    4. Nem tudom, talán túl öreg vagyok, de nálunk nem volt kötelező az énekkar... és tátikáznunk sem kellett (mert persze énekkaros voltam, pedig a hangom olyan, amilyen:). '91-ben már tanítottam, és ahol tanítottam, ott sem volt kötelező az énekkar. Fura...

      Törlés
    5. nem tudom, mennyire volt felülről kiadva, hogy kötelezően működjön énekkar, de mivel én nem akartam, aztán mégis muszáj volt, azt gondolom, a tanáron is volt kényszer. mi is mentünk versenyre, meg minden, bár velünk nem lehetett túl nagyratörő terve egy tanárnak. :>

      Timi, ezt az önbizalomletörést nem értem. sztem sokkal rosszabb, ha valaki nagyközönség előtt ég be, mintha közlik vele, hogy inkább ne, mert nem jó. nyilván rossz egy ideig, de egészen biztosan nem rosszabb a nyilvános megszégyenülésnél. viszont ha szinte egy egész osztály énekel, az elbírja a két gyengébb részvételét is, mert ha nem, akkor ott nem két gyereknek kell kimaradni. szóval lehet, hogy nem a hangoddal volt baj, bár ez így utólag már mindegy is.
      rám a napközis tanárok meg az óvónők pikkeltek, szóval van némi rálátásom a pedagógusi lelki terrorra.

      Törlés
    6. Nem értem mit nem értesz :) ha egy érzékeny tízévesnek aki még nem növesztette magára a cinikus felnőttek vastag bőrét, azt mondja egy tanár, hogy valamiben szar, ne is próbálkozzon, az tud törést okozni. Nyilván itt nem arról van szó, hogy szólót énekeljen nagyközönség előtt hanem hogy hobbiból énekeljen egy kórusban. Emlékeim szerint a mi kórusunk nem is nagyon járt versenyekre, csak az ünnepélyeken dalolászott meg volt énekkari tábor meg közös éneklések.
      Nem gondolom, hogy a nevelésnek (a híres "életre nevelésnek" sem...) szabadna arról szólni hogy a gyereknek azt mondjuk hogy valamiben szar, ne próbálkozzon, inkább kussoljon, pláne nem úgy hogy nem állítunk elé sem mást, amiben esteleg jó lehet, sem pozitív megerősítést nem adunk.
      Megint más kérdés, hogy ugyan szakmailag nem értek az énekléshez, nem tudom, van-e olyan hogy abszolút, menthetetlenül szar hang és mennyi százalékban és mennyire állapítható ez meg egy éneklés után; de a tapasztalataim azt mutatják, hogy a legtöbb készség - ének, mozgás, rajz, kézügyesség - fejleszthető, csak nyilván az több energiabefektetést igényel az Erika néniktől is...
      Ami viszont fontos pontja a filmnek számomra, hogy az igazgató azt mondja az anyának az elején hogy alapelve a sulinak hogy bárki énekelhet a kórusban. Ha így van, akkor legyen így, énekeljen mindenki egy hobbikórusban, Erika néni meg válogasson magának nyíltan és átláthatóan egy kiemelkedő bandát versenykórusnak akik elviszik Svédországba. Ez lett volna a tiszta játék.

      Törlés
    7. Nem azt mondtam, hogy aki akar, de nem "tud" énekelni, ne hagyják a kórusban szerepelni.:) Sok hang között, pláne egy sima tornatermi-iskolai ünnepségen simán elfér, a szülők úgyis elérzékenyülnek.:D Talán az a jó megoldás, ha megkérdezik a gyereket, hogy szeretné-e csinálni az adott dolgot. Ha élvezi, talán tökmindegy, hogy jó-e az adott dologban.

      Törlés
    8. "Erika néni meg válogasson magának nyíltan és átláthatóan egy kiemelkedő bandát versenykórusnak akik elviszik Svédországba" De fontos gondolat ez is. :)

      Törlés
  2. Ismerős... 72-ben Dunaújvárosban én is szopránkodtam... fiú létemre. Szerintem az se volt kevésbé ciki. Aztán (pedig nem vagyok lázadó alkat)már inkább nem akartam énekelni.

    Mindazonáltal ez mellékszál - egy film kapcsán, ahol szeretnének énekelni a gyerekek, de néhányukat ráveszik, hogy imitálják inkább az éneklést. Hogy a létszám meglegyen, de ne keveredjen bizonytalanság az előadásba. Ez a fajta cinkossá tétel az igazán kínos...

    VálaszTörlés
  3. Nagyon jó volt olvasni a bejegyzésed róla, köszönöm!
    Tegnap néztem meg én is, eddig nem tudtam, miről szól, csak hogy kórus van benne. Első gondolatom egyébként a film kezdetekor az volt, hogy vajon a nagyközönség, és a külföldi zsűri mit szűrt le az első képkockákkor: így néz (vagy csak nézett?) ki egy iskola belseje, folyosója Magyarországon? Ok, hogy 1991-ben játszódik, de akkoris, megütött a magyar valóság. Mint egy elmegyógyintézet, vagy hullaház folyosója... Szomorú kép. A fehér köpenyes, boncmesternek tűnő nyájas igazgató még rátett egy lapáttal az érzetre.
    Erika néni szerepében szerintem is nagyon jól alakított Szamosi Zsófia, de tényleg a lányzók az igazi sztárok, ők tényleg az akkori kisiskolás lányokká vedlettek át, nem is kellett "játszani".

    Külön örülök, hogy megemlítetted a tátikázást a végén, vagyis, hogy más énekelte a kórus szólóját. Én először kissé cinikusan elmosolyodtam ezen, de minden szavaddal egyetértek, persze, elfogadható így az egész. Mégis kis fanyar csavar azért. :)

    A plakát egyébként szerintem külön szót érdemel, zseniálisan van megkomponálva az is (ha már zene minden), ahogy Erika néni a lányokra veti tekintetét, a lányok meg egymásra. A színek is nagyon jók.

    VálaszTörlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...