Kim Stanley Robinson: Aurora

„Ezt nem említettük meg, de úgy tűnt, hogy ökológiai értelemben meglehetősen jól fognak menni a dolgok, ha az emberek végre eltűnnek, és megindul a populációdinamika, ami helyreállítja a számokat.”

Kim Stanley Robinson a tavalyi konkrét beleszerelmesedést eredményező 2312 után idén is hozza az év eddigi legjobb könyvét – és bár izgalmasnál izgalmasabb címek vannak előttünk, elárulom, kisebb csodának kéne történnie ahhoz, hogy év végéig bármi megingassa az Aurora elsőségét. Úgy vártam ezt a könyvet, mint kisgyerek a Mikulást, és közben rettegtem attól, hogy nem lesz olyan, mint nagytestvére. Tényleg nem olyan, de legalább annyira jó. Másképp és másért, de elbűvölt ez is – ráadásul azt hiszem, képes lesz a 2312 olvastakor fanyalgó „hagyományosabb” történetekre vágyó olvasók igényeit is kielégíteni. Kevesebb „öncélú” posztmodernkedés (amit sajnálok), kevesebb biológiai módosítás (amit nem), emberibb (bár éppenhogycsak kedvelhetőbb) szereplők, kerekebb történet (persze amúgy Robinsonosan – aki történetközpontú sci-fire vágyik, keresgéljen máshol). Szerencsére a gondolatiság, a társadalomkritika, a tudományokban való jóízű elmélyedés és a nagyszabású jövőkép maradt; ahogy a mérhetetlen aggodalom is irántunk, emberek iránt, az emberiség iránt, és mindenekelőtt a Föld iránt. Mindez megfejelve egy olyan narratív trükkel, amitől ötven oldal után (amikor kikristályosodott előttem, mire is számíthatunk) olyan intellektuális gyönyört éreztem, amivel azért zsánerszerző eddig ritkán ajándékozott meg – később, a hatodik fejezetben eme narratív trükk kiteljesedése olvastán már csak levegő után kapkodva tátogtam mint a partra vetett hal és hajtogattam magam elé, hogy „bazmeg, ez a pasas egy zseni”…

/Ha valaki még nem jött volna rá, most szólok: igencsak elfogult és rajongással teli - valamint kissé csapongó - poszt következik./

2122 ember él egy város méretű, többgenerációs csillaghajón, mely a Tau Ceti felé tart egy új otthon benépesítésének reményében. Az emberiség egyik legnagyobb vágyának hősei - avagy áldozatai - ők: kilépni a Naprendszerből és meghódítani a végtelen világűrt. Telepesek, felfedezők, egy reménybeli „új világ” alapítói egyfelől – fémkalickába zárt kísérleti alanyok másfelől. 160 évvel az utazás kezdete után a kismillió jelentkezőből kiválasztott önkéntes űrutazók közül már senki sem él – a hajón született, a hajón nevelkedett unokáik számára az utazás, az „emberiség nagy célja” egyszerűen az életük kerete, melybe belekényszerítette őket nagyszüleik becsvágya. A végtelen űrben száguldanak, emberi ésszel felfoghatatlan sebességgel, bele a hatalmas, ásító semmibe – mégis, minden, amit ismernek a világból, egy hajó. És a cél. Az Aurora, amelyből új Földet kell csinálniuk – olyat, amilyet csak a legendákból és a tanulmányaikból ismernek. Földet – olyat, mint amihez tudattalanul, ösztönösen kötődnek, noha két generáció telt már el azóta, hogy közülük bárki látta.

A cél előtt 10 évvel kapcsolódunk be a hajó utasainak életébe – hogy tanúi legyünk felemelkedésüknek vagy bukásuknak. Főhősünk, Freya a hajó egyik legfontosabb tudósának lánya, kiskamaszként dacol, öntudatra ébred, szökik, felfedez, mint minden kamasz. Van, ami még egy másodpercenként 30.000 kilométer sebességgel száguldó csillaghajón sem változik. Miközben az anyjával dacoló Freya útját követjük a hajó két gyűrűjét alkotó 24 biomon keresztül, megismerjük vele a hajót benépesítő embereket, az életterüket alkotó mini-ökoszisztémákat, feltárul előttünk eme keret összetettsége és gigászi jellege. Freya a mi idegenvezetőnk, aki velünk együtt fedezi fel saját világát. És mi, vele együtt, megszeretjük ezt a világot. Hisz már maga a hajó is egy Föld, kicsiben.

Lenyűgöző Robinson ötlete és lenyűgöző a megvalósítás is: ha évszázados utazást tervezünk, melynek végén a Földet kívánjuk reprodukálni egy arra alkalmas égitesten, magunkkal kell vinni a földi ökoszisztéma jellegzetes darabjait. Noé bárkája utazik az űrben – nem csupán állatokkal és emberekkel megrakva, hanem mesterséges éghajlati viszonyokat, mezőgazdasági termőterületeket, esőerdőket magába zárva. Igenám, de lehetséges vajon mindez? Vákuumba zárható egy bioszféra? Hihetünk-e benne, hogy ellenőrzés alatt tarthatjuk az életet, miközben azt akarjuk, hogy mindenekelőtt: éljen? Megóvhatunk-e egy ökoszisztémát azzal, ha konzerváljuk, vagy minden próbálkozás eleve halálra van ítélve, mert az élet utat tör, mutálódik, új betegségeket, új életformákat hoz létre? Elkerülhetjük az állatkerti devolúciót megfelelő nagyságú mintával? És vajon mi, emberek, elkerülhetjük a természetünkből fakadó széthúzást? Meddig kovácsol egységgé a közös cél, és mikor jön el a pillanat, amikor egymás torkának ugrunk? Létezik-e olyan determináció, ami megakadályozza, hogy megkérdőjelezzük a helyzetünket, melybe mások kényszerítettek?

Robinson víziója lenyűgöző – azzal együtt is, hogy a szerző nem titkolja: nem hisz benne. Az Aurora mindenekelőtt kiábrándult és pesszimista látlelet az emberiségről. Sosem tanulunk. Nem tanuljuk meg értékelni ami a miénk – még. Módszeresen tesszük tönkre magunk körül a világot, miközben abba az illúzióba ringatjuk magunkat hogy fejlődünk valamerre. Gyilkoljuk magunkat, egymást, a környezetünket és reménykedünk, hogy egyszer majd újrakezdhetjük egy másik gömbön, ami csak arra vár, hogy az ember legyen olyan kegyes és formálja saját képére. Azt hisszük, istent játszhatunk, miközben még arról sincs fogalmunk, minket ki vagy mi formált saját képére. És amikor már rég késő, megveszekedetten siratjuk elvesztegetett kincseinket… Mondják, túl lelombozó, túl kiábrándult. Meg hogy az emberiségre ennél azért fényesebb jövő vár. Meg hogy mi hódításra teremtettünk. Tudjátok mit? Legyen igazatok. Nagyon szeretném azt hinni, hogy Robinson csak egy elborult fantáziájú sci-fi szerző, és még véletlenül sincs benne semmi látnoki.

Eddig tartott az ajánló – a tovább után SPOILEREKKEL tarkítva boncolgatom a könyv számomra leginkább lenyűgöző rétegeit. Csak az kövessen, aki már olvasta vagy egyáltalán nem zavarja, ha megtudja, hogy végződik a történet! Mindenki másnak irány a könyvesbolt…

Steinar Bragi: Felföld

Két felső-középosztálybeli fővárosi pár a sivár izlandi felföldön, a semmi közepén, összezárva egy minden földi jóval megtömött luxusterepjáróban – horgásznak, kirándulnak, növényeket határoznak meg, próbálnák átadni magukat a „magunk mögött hagytuk a nagyvárost az összes ránk rakódott stresszével” életérzésnek, de leginkább csak egymás idegeire mennek. Hrafn és Egill régi jó barátok – telve nehezteléssel, irigységgel egymás iránt, ugyanakkor fiatalkorból hurcolt véd- és dacszövetség által összekötve. Párjaik, Anna és Vigdís kölcsönös féltékenységgel szemlélik egymást a hátsó ülés két sarkából – mintha csak a legrosszabb sztereotípiákat lennének hivatottak életre kelteni. Mindannyian menekülnének valami elől, vágynának valamiféle feloldódásra, le- és kikapcsolódásra – de leginkább csak isznak, füveznek és mennek bele a vakvilágba. Hátha a következő homokbucka mögött valami más várja őket.

Naná, hogy eljön az a homokbucka, ami után valóban ott van valami. Egy ház, egy sötét este, egy figyelmetlen pillanat, amikor maguk mögött hagyták az utat. A ház falába ékelt terepjáróval ugyan el nem indulnak már, kénytelenek hát elfogadni a titokzatos öreg pár kelletlen vendéglátását. De vajon kik ők, akik a kietlen felföld eme eldugott szegletében élnek, látszólag a semmiből, a semmin, a semmitől körülvéve?

Az ijesztő, rejtekszobákkal és sehova sem vezető ajtókkal tarkított ház horrorkliséjéből menekülni vágyó hőseink persze mennének, ha lenne hová – ám az ósdi kölcsönterepjáró is lehasal alattuk, gyalog homokviharba keverednek, térképen nem jelzett gátak és barakkok tűnnek elő a semmiből; hogy aztán megnyúzott állattetemek és rejtélyes csonthalmok kérdőjelezzék meg végképp a szereplők épelméjűségét. Az olvasó meg csak pislog, mert olyan egyértelmű, mire is megy ki a játék, de hát ennek a műfajnak alapkövetelménye, hogy a benne lévők ne tudhassák – így csak szorítunk, hogy minél előbb vége legyen a vesszőfutásuknak, még ha ez azzal jár is, hogy a könyvnek is vége.

Steinar Bragi Felföldje pszichothriller a javából, nyomasztó túra az emberi lélek legsötétebb zugaiba, megspékelve nem kevés társadalomkritikával és a borzongás-faktort csúcsra járató izlandi folklórral – viszont horrorként tán túlságosan is kiszámítható. (Mondjuk én nem szoktam horrort olvasni, szóval ki tudja – lehet, hogy a műfaj önmagában kiszámítható.) Esetünkben ez nem feltétlenül baj, hisz a „slusszpoén” kitalálása után is bőven hagy felfedeznivalót a könyv, sőt, a végére könnyedén az lehet az olvasó érzése, hogy maga a fordulat jóval kisebb jelentőségű, sokkal érdekesebb az oda vezető út. Az a jó kis tocsogós tapicskolás a négy főszereplő szennyes lelkében.

Mert hát ne is próbáljuk tagadni, ami belül van, az mindig sokkal szörnyűbb, mint a kívülről ránk támadó rémségek. Az éj sötétjéből ránk rontó szörnyetegek elbújhatnak az évtizedes elfojtásaink, mániáink, félelmeink mellett. A szereplők az önsorsrontás iskolapéldái: foggal-körömmel ragaszkodnak múltjuk legsötétebb perceihez, kapaszkodnak beléjük, mintha attól félnének, ha elengedik őket, elsüllyednek. Nem is próbálok úgy tenni, mintha nem érteném pontosan, milyen az, amikor valaki a traumái mentén határozza meg önmagát – bizonyos szempontból igencsak görbe tükör ez a könyv. Más szempontból meg nagyon is egyenes társadalomkritika. Az izlandi közelmúlt vitriolos kritikája, főszerepben gátlástalan „újgazdagokkal”, kényeztetett drogfüggő bankárcsemetékkel, főként háton fekve előrébb jutó helyiérdekű celeb újságírónőkkel. No meg az egy szem Vigdís-szel, aki nem néz vissza, aki nem a múltjában él, aki jövőt tervez, aki nyitott szemmel tekint az őt körülvevő világra, miközben helyén kezeli a múlt ajándékait.

Vannak felföldek, melyekről nincs kiút, de akad olyan is, amiről van – sokszor csak rajtunk áll. Máskor meg nem, de azt hagyjuk meg más szerzőknek. Bragi könyve a kiszámítható vég ellenére is remek thriller, szórakoztató és tanulságos utazás az emberi lélek mélyére. Kis őszi borzongásra kiváló választás – kicsit több folklórral (Skimmi Stokkurt minden thrillerbe!) és kevesebb állattetemmel még kiválóbb lenne, de hát ne legyünk telhetetlenek…

Kiadó: Animus

Fordító: Utassy Ferenc

Éjjeli féreg - film

Olyan vagyok még mindig, mint a szocialista filmterjesztés – minimum egy éves csúszásokkal kapom a fontos filmeket. Erről is leírtak közben már szinte mindent. Hogy mennyire ígéretesen cseréli a forgatókönyv-írói más keze alá muzsikálást a rendezői karmester-pódiumra Dan Gilroy. Hogy milyen átható alakítást nyújtott a filmben Jake Gyllenhaal. Mennyire a helyén minden: filmes ritmus, lélegzet; csend és muzsika, lámpák fénykörén túli éjszakai árnyékok lassulása-gyorsulása – hogy egy alapvetően súlyos mondanivalójú filmbe be lehet építeni egy alapvetően súlyos autós üldözést például (amit úgy egyébként teljesen áthangol a belepakolt új szemszög); hogy valójában semmilyen bejáratott filmes eszköz nem válik műfaj-idegenné (a tükörtörés totáljától a riporteri kézi kamerázás remegő képeiig), ha biztos kézzel és a helyén használja valaki. Leírták azt is sokan: a mindent a maga hasznára betegítő média tükreként azért sok újat nem mond a film – néhányan ennek okán írták le, úgymond: jó, jó, de minek még egy film a riporteri kamera teljesen valósághamisító, beteg szemszögéről, a híradóról, amely immár hírt nem ad, csak torz versenyben a többivel beteg társadalmi nézőpontok bűzlő hullámain evickél a szent nézettség mentőövébe kapaszkodva…

Lou Bloom piti tolvaj, először így mutatkozik. Így? Gátlás nélkül nyomja le az őt kerítéslopáson kapó biztonsági őrt a szimpatikus órájáért, nevetséges fensőbbséggel alkudozik az ócskás-orgazdával az összelopkodott fémen, és még nevetségesebb motivációs dumával adná el neki magát, mint munkaerőt – komplett marketing és PR-paródia az első pillanattól, de már itt is inkább ijesztő, mint vicces. Aztán belefut egy éjszakai balesetet filmező gerillaforgatócsoportba – és meglátja látványban a fantáziát. Meglátja a neki való életet? Az ösvényt, ami mellett mégis megragadhatná az Amerikai Álmot – amely a magafajtának nyilvánvalóan hiábavaló önkínzások nyomorúsága, akaratot önként rabosító delírium, rémálom inkább, amiből nincs ébredés? A magát letölthető tanfolyamokkal önképző figura, aki kamerát ragad, hogy szállítsa a reggeli hírek borzongató képeit valójában visszavonhatatlanul szociopata. A film számomra erről a szociopátiáról szól – a média-tükör ennek egyfajta megfelelően kontúros kerete csak: a tökéletesen funkcionáló részvétlenségről szól, amely saját magával (szükségleteivel és vágyaival) is ugyanennyire elidegenítő módon számol. Ne feledjük, Lou Bloom a teljesen koncentrált, fegyelmezett ugrásra-készségén túl, a gyári reakciókon, műmosolyokon és egyéb kötelező körökön túl egyetlen egyszer produkál érzelmi reakciót – amikor egy pillanatra úgy tűnik, rosszul számolt; rosszabbul, mint az újsütetű „hivatását” évek óta sikerrel űző konkurencia.

Jake Gyllenhaal tökéletesen összemarkolt alakításán át e tény sugárzik: ha áthághatók a szabályok, a versenyt mindig a leggátlástalanabb nyeri. Ilyen egyszerű ez. Ha nem működnek a társadalmi fékek, akkor tövig kell nyomni a gázt, s ha néha érdemes is megkérdezni egy-egy céges jogászt, hogy az adott forró szituáció hogyan úszható, miképp törvényesíthető, az már rég nem szempont, emberi, társadalmi értelemben milyen kárt okoz. Igen, ez a film ugyanazt meséli, mint a korábbi, akár aprólékosabban csiszolt média-tükrök, de tovább megyek: ugyanazt, mint A Wall Street farkasa, mint a Pénzemberek, mint a Tőzsdecápák; vagy másfelől nézve (és a maga hibáival együtt is) a Fegyvernepper. A Pánamerikai Rémálom valódi természetét meséli egy szűkre vont betekintésen át, pusztán Lou Bloom figuráján keresztül. „Mi van akkor, ha értem az embereket, csak nem szeretem?” kérdezi Bloom az asszisztensét egy forró filmes pillanatban – lássuk: ennyire teljes az önismerete, ennyire tudatos, pontos; és ennyire teljes a film ez által: a minket vezető szociopatákról szól, akik kiválasztódnak, aki rajzolják, festik avagy minden gesztusukkal építik nekünk a világot – akik értenek, de nem szeretnek bennünket. Nincs bennük részvét.

A rendezés zsenialitása: megmutatja, ahogy a szociopata az életet a számunkra „rendezi”. Gilroy a kötelező filmgyári köröket is mesterien futja – a jellemfejlődés bemutatásában is pontos. Hőse először csak „átrendezi”, kompozícióba helyezi a valóság „állóképét”, a minél teljesebb hatás kedvéért. Aztán elkezdi „teremteni” a valóságot, egyre gátlástalanabbul hegyezve a rögzíthetőségre, a látványosságra, a hírre; az adott szempontkörre fókuszál, amivel kiemelkedőt alkothat – jó tudni, nézd, így komponál az igazi művész: csak az összképre, a kész termékre tekintettel. Dan Gilroy messzemenőkig végiggondolta, mit csinál. Elég, ha felidézem a legforróbb képsorokat, a bűntény helyszínére behatoló kézikamerát… ahogy film „kívülről és belülről” ugyanaz (a manipuláció): a feszültség csöndjével alápontozott helyszínen, ahogy a filmest látjuk, amint úgymond dolgozik – és a stúdióban, amikor mindazt levetítik a nézőknek (s nekünk is), amit felvett. Az első felvétel feszült csendjének rögzítő, részvétlen profizmusára rímelő rendezői részvétlenség és profizmus narrációját, ahogy irányítja a (képeket velünk együtt először látó) bemondókat. Ahogy a rendező megteremti, aztán a számunkra értelmező, reflexív módon újrateremti a hatást. Lássuk, így néz ki a számunkra megmutatott valóság. És lássuk azt is, nem elég egy szociopata a nekünk így megmutatott valósághoz.

Kiábrándult korban élünk: nincs filmvégi feloldás. Se feloldozás. Kedves nézőink, ennyit kell tudnunk, amikor a világunk tükreiben saját kisszerűségeink tudatában mások nagyszerűségét bámuljuk. És hogy lássátok, mennyire javíthatatlanul romantikus vagyok, ideírom: tisztelet a kivételnek.

Dékány Dávid: Darwin Motel

Ez a verseskötet nagyon hamar hangosan köszön. Szinte elsőre, pisztolylövés-hangosan. Dagály előtt, amikor egy fiatal, gyönyörű nemzedék, amely ugyanúgy a sokkal többért hajszolja magát, ahogy bármelyik; hátrahagyva a családja szégyeneit újakat szerez: kitépi az éjszaka torkát. A dagály a gátlástalanság maga, s ez a kötet így kezdődik: látszólag esztétizálva felszabadító gesztusnak megélve a bűnt. Holott csak nevet keres a bűntudatnak, dagály utánra, a bűntudatnak, ami a legtöbb verset mélységesen átjárja, és ott fáj a legjobban, ahonnan ezt a bűntudatot elűzi a dac. Bűntudat valamiért, ami nem bűn. Szeretni nem bűn, és ennyire szeretni főleg nem az.

Dékány Dávid kötete szerelmesvers-kötet. Kamaszkötet – mondanám, de nem volna igazam. A lázat szokások, (majdnem hogy) rigolyák hűtik, a lázadásnak múltja van, (majdnem hogy) nosztalgiája. Kamaszosan hagyja figyelmen kívül mindazt, amit tekintetbe vehetne – nincs tekintettel arra a világra, amely nincs rá tekintettel, amely ítélkezik felette, amely normáin kívülre zárja a költőt. Avagy legalábbis így süt a versekből: egy hipokrita, hazug világ a maga szűkre vont normalitásával ilyen magasról leszarást érdemel. Szerelmes kötet ez, mint egy kamaszé – aki ott hord magában egy sokat bántott, sokat látott felnőttet, aki sokszor indult már valahova utoljára. Aki pontosan tudja: a világ nincs rá tekintettel.

Tehát mint egy Tarantino- vagy Guy Ritchie-mozi, vagy leginkább a Született gyilkosok. Egyfelől. Másfelől a bűntudat – a másik iránt, magam iránt; szégyenérzet ezer indokból. Két pólus, s a kettő közt a szürke ezer árnyalata, a szégyentelen szégyenérzet. Gyere, legyünk botrány! …Valljuk be a motelszobát, / ahol a takaró alatt olyan állatfajok / bújtak szorosan egymáshoz, / amiknek nem lehet közös utódjuk – mondja a hang a Botrányban; a fiatal húszas-harmincasok holnap nélküli hangján. Egy kedves barátom így foglalta össze ezt az eszmétlen korosztályt: „…igazi holnap nélküli nemzedék. Aki jómódú, annak semmiért sem kell megküzdenie, neki ezért mindegy minden, akinek mindene megvan, annak nincs hová továbblépni, tolja a szereket ezerrel, halálra issza magát egy átlagos, szürke estén csak úgy, vagy mindenkit megdug, aki az útjába esik, de úgy, hogy az mindkettőjüknek fájjon. Aki meg csóró, annak a leghalványabb esélye sincs semmire, na neki meg ezért mindegy minden, tolja a szereket ezerrel és a többi és a többi... ééés ennyi, hölgyeim és uraim.” Persze nem ennyi. Az eszmétlenség nem jelent érzéketlenséget. De így és itt mintha tényleg csak valamiféle fájdalomdomináns szubja lehetne az érzékeny ember, így csípődnek a versbe a hasonlatai: A fáradtság miatt úgy hallom, / hogy bentről szólsz, / pedig csak a te hangodon folyik a víz, / lassan, mint az első tavaszi metszéskor elvérző / diófák nedve.

Az ember, a Költő (nagybetűs grandezzával az!) próbál nem gondolni a szerelemre, holott ez a legnormálisabb dolog a világon – mégis, mintha túlkerülne a saját komfortzónán is, hiszen. Társadalmi hatás – az előítélet leszivárog, bűntudatot kelt és dacot. Holott ez a legnormálisabb dolog a világon: a szerelem, nagyon frissen és maian, nagyon tömören, metonímiák és metaforák helyett elemi szókimondással. De ahova nem kerül dac, hajnalban felgyújtott kaptárak, lövedékekhez képest igazságtalanul puha testek, oda is gázolódik vakvezető kutya, egy kézzel lökhető, leukémiás kistestvér. Vagy pusztán a betartandó műveletek sorrendje – mintha a világvégének is volna előre megírt protokollja. A rosszindulatú tájon, ahol túl sok közös titok lappang ahhoz, hogy elengedje egymást a költő, s akivel szökne. Ebből a teljes kilátástalanságból. Lehet, hogy a Költő nagybetűvel az, de teljes valóság-érzetet épít a versekkel.

Nem kéne érezze sem a bűntudatot, sem a dacot – felszabadultabban szerethetne. Léphetnék tévútra, mondhatnám, hogy mindannyian ezt érezzük: bárkihez hozzáérni határátlépés, belehatolni pláne, amikor a szerelem ezer ízét kóstolod, még a megszokott ízekben is ott van ez a bűn-fűszer; az eredendő… de ezek az apák bűnei, a mieink. Az első verssel kiröhögött, elhagyott bűnök. Mindig valamilyen eszme megkötöző viszonyában. Dékány Dávid nemzedéke eszmétlenségben eszmélt önmagára. Önmagával van tele. Csupa határátlépés – de úgy, mint aki szögesdrótot szaggat: sértés és sérülés elegyét hordozva magán. Ezeket veszi számba. Túlzásokba esve, mérhetetlenül komolyan véve önmagát, mérhetetlenül korán megejtve olyan elszámolásokat, aminek nem volna még itt az ideje. De az egyik legerősebb hangon, amivel mostanában találkoztam. Olvassátok.

A kötetről recenziós epigonvers is született.

Ninja Scroll - film

Az első dolog, ami eszembe jut a Ninja Scrollról, a látásmód, ami sugárzik belőle. A történetet megálmodó elme látásmódja valójában jellegzetesen japán módon tradicionális: ennek a filmes rémálomnak lenyűgöző mélységei vannak, ugyanakkor olyan, mint egy elszabaduló kamaszfantázia. Az erőszak pillanataiban felszabadult örömmel tocsog: legyen akár testek csonkolása, akár alávetettségbe kényszerült testekből facsart élvezet (vagy akár a kettő vegyüléke), gátlás nélkül megmutatja. Minden más emberi interakció vagy érzelemmentes, pontosan szabályozott rituálék rabja, vagy a lehetetlennel való szembenézés maga. Ha mégiscsak születik a hősökben az indulaton túl bármi érzelem a másik iránt, az így vagy úgy, de elfojtásra kerül. Elfojtódni kényszerül – s legfeljebb a halálban teljesedhet.

Jó tudni: Japánban évszázadokon át így állt a művészi ábrázolás a szerelemhez, a kötelesség élvezni kötözött szubjaként kezelve az egész érzelmi komplexet – a popkultúra ilyen-olyan játékai a maguk módján csak ennek a tradíciónak köszönnek. A mozgókép japán akcióműfaja, a chambara régen mesélt történetek, japán legendák: monogatarik fénnyel írt finoman eklektikus lenyomata; s az egyik kedvenc japán rajzfilm-alkotóm kultikus animéje: a Jubei Ninpucho, a Ninja Scroll se más. S elsősorban nem a múlt meséibe lógó, vagy történeti valóságba ágyazódó gyökerei okán. Nem a főhős okán, legyen bármennyire is egykor élt „valóságos legenda” (sajátosan japán szószerkezet…) alteregója. Nem a korba ágyazás okán, ahogy a Tokugava-sógunátus időszakának színei, fényei, történetileg hiteles félelmei (például a kiújuló polgárháború fenyegetése) megjelennek a filmben. Nem; a töretlen hagyomány maga a látásmód – akkor is, ha Kibagami Dzsube, a harcos ezúttal Kimón nyolc Ördögével néz szembe. Akkor is, ha rajtuk át valójában a saját múltjára lát.

Ez egy ősi attitűd ott, Japánban. Úgyhogy amikor Kavadzsiri Josiaki (angolosan Joshiaki Kawajiri) látásmódjával először találkoztam az Animatrix Program című epizódjában, nagyon sok eleme ismerősen köszöntött. Semmi akadálya nem volt, hogy azonnal beleszeressek a képből szinte kihasító pengékbe, az őrülten nagyvonalú térkezelésbe, a dinamikába, amit a pengeéles kardok mellett az elsuhanó köpenyek „vágtak”; a pozitív karakterek örökké fájdalmat sugárzó szájsarkába, a kézzel rajzolt világ gazdag sokrétegűségébe – semmi akadálya nem volt, hogy beleszeressek abba, ahogy a rendező él az örökségével, s abba, amit maga Kavadzsiri tesz az örökölt látásmódhoz. A Program kilóg abból a kitűnő sorból, vizuálisan és történetvezetését tekintve is – mindegyik film a maga módján hozzátesz a Mátrix (akkor még friss és filmes megújulást sugalló) Univerzumához (s van amelyik szerintem is többet); de a Program teszi hozzá a múlt öröksége: a tradíció távlatát.

A Ninja Scroll mindez egész estés, színes, szélesvásznú változatban. Kibagami Dzsube, a harcos a Mocsizuki-klán birtokán vág át, amikor az egyik halászfaluban járvány tör ki. A klán kamarása által az esetet kivizsgálni odaküldött Koga nindzsa-klán harcosait lemészárolja néhány emberfeletti erejű idegen – egyedül a nindzsalány, Kagero menekül meg, Dzsube segítségével, aki véletlenül ugyanabba a szentélybe menekül a vihar elől, ahova a kőbőrű szörny, Tesszai hurcolja a lányt… Megannyi véletlennek látszó esemény; valójában egyfelől politikai intrikák: a Sötét Sógun szőtte háló, összeesküvés a szigetország feletti hatalom megszerzésére; másfelől kötelesség-mítosz: Dzsube elkerülhetetlen sorsa – újra szembe kell nézzen, meg kell vívjon a múltja szörnyetegével. A dramaturgia azt sugallja: nincsenek véletlenek, és az egykori eskü elől hiába szöksz, végül úgyis be kell teljesítened, amit követel.

Minden benne lüktet e filmben, amit a japán kötelességtudatból és hűségből csak befogadni képes a távoli elme – számomra minden kardrántó szamuráj- és nindzsafilm esszenciája; benne lakik a sorozatos párbaj az egyre nehezebb kihívásokkal, ahol az ellenfelek is (legyenek akármennyire torzult személyiségek egyébként) büszke harcosok, akik nem fogadják el a segítséget, és a bajtársaiktól sem fogadják el a sérelmet. Benne lüktet a fura kettősség, hogy a „kard határvonala” mindig átlépődik, a „láthatatlan kardé”, erkölcsé, gátlásé soha; akkor sem, ha az élet múlik rajta. A Sógun orgyilkosa rajzban, odarímelő párbaj-dinamikákkal (hiába emberfelettiek az ellenfelek), ahol annak a híres fürdő-jelenetnek is megvan a maga pontos leképeződése.

Minden benne lüktet, sőt, sokkal több – és valójában ez a többlet teszi a szememben Kavadzsirit a többi „nagy” anime-alkotóval egyenrangúvá. Mert nemcsak a chambara műfajának esszenciális, rajzolt megvalósulása, de a komplementere is. Dzsube valójában egyetlen párviadalát sem nyerné meg „tisztán”, egyedül. Hol akaratlanul, hol a hibáival, a botlásaival, a kudarcával, vagy akár a fogságba esése révén, de minden viadalában, minden győzelmében részes Kagero is. A méreggel átitatott testű, ölelhetetlen nindzsa-lány a teste mérgével, a mérgével átitatott szirmokkal, a bambuszban „felejtett” pengéjével, de akár az óvatlanságával, még saját megrontottságának kínzó tudatával is a férfit segíti. Egészen az utolsó, mindent eldöntő küzdelemig - a párviadalig Gemmával, az Ördögök vezérével; Dzsube múltjának démonával - minden párbajban részes. Egyedül Dzsube múltjához nem fér hozzá, csak úgy, hogy a részévé válik. Többet erről nem árulhatok el…

Ha gonosz akarnék lenni, mondhatnám: Kavadzsiri Josiaki minden filmjében ugyanezt a tradíció-mesét ismételgeti új és új köntösben. Még ha igazam volna is (de nincs), akkor is érdemes volna végignézni az összes filmjét, annyiféleképpen járja körül a harcos megfelelésvágyát, a saját eszmények kötözte kötelességtudatot. Legközelebb ennek jegyében D-ről, a félig vámpír vámpírvadászról mesélek majd…

John le Carré: Single & Single

Egy új le Carré mindig élmény – hogy ezúttal mégis azt éreztem, a szokásosnál is lassabban építkező, komótos, udvarias hang valahogy nehezebben talál utat hozzám, leginkább a tikkasztó hőségnek köszönhető. Le Carré ugyanis nagyon nem nyári olvasmány – sokkal inkább szürke őszi-téli estékre való. Olyankor valahogy könnyebb hozzálassulni a tempójához, értékelni jellegzetesen angol finomságait és maró humorba forgatott bölcsességeit.

A felütés ugyanakkor passzol az olvasót jelen esetben fojtogató körülményekhez: a forróságtól olvadozó török hegyekben megkínoznak, majd agyonlőnek egy élre vasalt angol vállalati jogászt, akinek látszólag semmihez semmi köze és a legkevésbé sem tudja, hogy került egyáltalán oda, ahova és mit is követett el. Nagyjából ezzel egy időben egy eldugott angol kisvárosban egy gyerekzsúrokon parádézó kispályás bűvész számláján rejtélyes milliók jelennek meg – naná, hogy múltbeli árnyakat és titkolt életeket hozva magukkal. Eltűnik egy befolyásos londoni pénzügyi szakember, egy orosz teherhajót, gyomrában megkérdőjelezhető legalitású rakománnyal feltartóztatnak a tengeren, orosz gengszterek és svájci pénzmosók csapnak össze és egy angol vámtiszt furcsa összefüggésekre bukkan.

Csak a szokásos le Carré-i felállás, nemde? A rutinos olvasó már úgyis tudja, hogy minden mindennel összefügg és a megannyi széttartó szál, ismeretlen ismerős és pénzügyi machináció közepette úgyis kikerekedik valami mocskos politikai és/vagy gazdasági machináció képe – ami ismét csak túlságosan rímel a hétköznapjainkra ahhoz, hogy maradéktalanul jólessen. A keret ezúttal a ’90-es évek eleje, a Szovjetunió összeomlása utáni időszak, a zavarosban halászók aranykora – régi és új oligarchák, keleti és nyugati gengszterek, tisztes bankárok és feltörekvő businessman-palánták egy emberként vetik rá magukat a hirtelen őrizetlenül maradt szovjet javakra. Piacra kerül itt minden, nukleáris fegyverektől kezdve egész utódállamokon át a kizsigerelt oroszok véréig.

A Single-ház természetesen maradéktalanul tisztességes eszközökkel igyekszik ott segíteni, ahol tud, hogy mindeme exszovjet kincsek az újonnan formálódó orosz pénzügyi elit kezében maradjanak és hozzanak tisztes hasznot. Mi más lenne a dolguk becsületes angol befektetési cégként? Hogy idősebb és ifjabb Single szakításának, a fiú apjától való elszigetelődésének, majd a cégalapító eltűnésének mi köze mindehhez, azt igazán senki sem tudhatja… Hogy hogy jön a képbe a brit titkosszolgálat, azt pláne nem…

Single & Single – nem véletlen a címadás. Ez a könyv a bűnügyi regény álcájába bújva valójában apa és fia regénye. Szorosan ott liheg a le Carré-életmű (egyik) csúcsa, az Egy tökéletes kém nyomában: középpontban a szerzőt egész életében kísértő apa-fiú konfliktussal. Csodálat, csalódás, árulás, megbánás adják egymásnak a stafétát a lapokon, miközben újrajátszódik (megint) az ifjú David John Moore Cornwell (alias John le Carré) ráismerése saját apja valódi természetére. Ám nem állunk meg itt – most először kapott el úgy igazán az érzés, hogy le Carré folyamatos küzdelme az apával egyfajta küzdelem a hazával, a kötelességgel, a belénk kódolt értékrendekkel is. Mintha mindent, ami fontos, egyszer el kéne árulnunk – ahogy főszereplőnk esik szerelembe a „másik apával”, a tiltott nővel, az orosz lélekkel, Oroszország álmával.

Kémregény ezúttal szinte nincs is, van helyette megannyi gazdasági bűntett és kiváló jellemrajzok sokasága. A sokadik regény után kezdem úgy érezni, mintha a szerző valamiféle fáradhatatlan lelkiismerettől hajtva „végigírná” jelen világunk összes betegségét – újra meg újra rámutatva arra, mire képes az ember, ha túl sok lehetőséget kap a kezébe. Tegyük csak egymás mellé ezeket a könyveket – garantáltan nem lesz kellemes ránézni az összképre.

Kiadó: Agave

Fordító: Falvay Dóra

Minyonizálódva

Ha az ember körbenézett az utóbbi néhány hétben a fogyasztói társadalom bármely templomában, akár virtuálisan, akár valóságosan, könnyen az lehetett az érzése, hogy három kis sárga krumpli eluralta a világunkat. A 2010-es Gru című animációs filmben feltűnt kantárosgatyás sárga izék hirtelen mindenhol - de tényleg: mindenhol - megjelentek, cukorkásdoboztól gyerek (és felnőtt) ruházaton és sportszereken át a párforintos ceruzákig és a sokszázezres dizájner cipellőkig. Hogy hogyan jutottak Gru arctalan kis segítőinek szerepétől a világuralomig, az ma már történelem.

A minyonok (eredetiben minions – a magyarítás némiképp szerencsétlen, hisz semmi köze a sütihez, de legalább vicces) már közvetlenül az első Gru film után is sajátos kultusznak örvendtek: eleinte még csak a netet lepték el vicces képek és videók tömkelegével, majd szép lassan beszivárogtak a popkultúra megannyi területére, hogy a második filmben már ne is a címszereplő főgonosz, sokkal inkább ők legyenek a „húzónév”. Idén pedig elkövetkezett az elkerülhetetlen: a minyonok saját filmmel hódítanak. Mely film történetileg ugyan lehet, hogy egy hatalmas nulla, ám gegparádénak elég szórakoztató, felnőttek felé tett kikacsintásai pedig kifejezetten szerethetővé teszik, azzal meg ugye mindannyian tisztában vagyunk, hogy amíg pár hét alatt dollárszázmilliókat képesek összeökörködni ezek a kis krumplik a mozikasszáknál, addig úgyis mindegy hogy fanyalgunk-e vagy sem?

Szóval film, ajándéktárgyak tömkelege, gyűjtögetős ez-meg-az amíg csak a szem ellát, mi jöhet még? Naná, hogy a minyonok beférkőznek a könyvesboltok polcaira is. Ami elsőre tán meglepő, hogy nem gyerekeket célzó film-átirat mesekönyv formájában (no azért félni nem kell, tuti eljön az is…) hanem elsősorban felnőtteknek szóló képregényben. A francia Renaud Collin - Didier Ah-Koon páros eredetileg a Spirou magazinban megjelent egyoldalas kis történeteit a mozibemutatóhoz időzítve gyűjtötték kötetbe és dobták piacra a világ számos országában.

A történetnek baljósan nevezhető laza keret negyvenegynéhány egyoldalas epizódot fog közre, melyek egytől egyig a minyonok hétköznapjainak magától értetődő helyzetkomikumára vannak kihegyezve. Ha jól figyeltünk, könnyen dekódolhatjuk, hogy ezek itt már Gru minyonjai – a szorgos kis segítők, akiknek egyetlen életcélja, hogy látástól vakulásig dolgozva segítsék gonosz gazdájukat a világuralom megszerzésében. Persze még a világraszóló gonoszok élete sem csupa csillogás és nagyszabású csata, napjaik nagy részét bizony a kemény és lélekölő munka teszi ki. Szegény kis krumplijaink csak robotolnak a „gyárban”, agyba-főbe szívatják egymást, elszúrják, amit csak lehet, pszichológusminyonhoz mennek, olykor szórakoznának, néha sportolnának és persze sokszor, nagyon sokszor vágyakoznak hiába egy banán után.

Aki képes röhögni ezeken a fura kis lényeken bármilyen szituációban, ezen a képregényen is remekül fog szórakozni – nyilvánvalóan történetet, mondanivalót, értelmet keresni benne balgaság. Ez itt nettó agyzsibbasztó humor, abból a fajtából, ami különösen ajánlott munkahelyi felhasználásra – részben azért mert két fárasztó telefon/akta/megbeszélés között egy oldal pont elég rövid ahhoz, hogy jókedvre derítsen; részben, mert - saját tapasztalat alapján mondhatom - a minyonok elég hatékonyan kovácsolják össze a kollégákat az együttnevetésben.

S hogy mi jöhet még? A Collin - Ah-Koon páros képregényeiből öszeállt még egy kötet, ennek megjelenését az őszi szezonra jelezték; a film minden előzetes várakozásnál nagyobbat kaszál, tehát borítékolhatóan lesz folytatás; a gyerekek (és gyermeklelkű felnőttek) pedig nemes egyszerűséggel megőrülnek bármiért, amin ez a három idétlen minyon szerepel. Úgyhogy egy darabig még biztos nincs megállás. Előbb-utóbb a minyonok meghódítják az egész világegyetemet, mi meg csak nézünk, mint a moziban…

Móra Ferenc, kis cipő, kis ködmön

Móra Ferenc:

A cinege cipője

Vége van a nyárnak,
hűvös szelek járnak,
nagy bánata van a
cinegemadárnak.

Szeretne elmenni,
ő is útra kelni.
De cipőt az árva
sehol se tud venni.

Kapkod fűhöz-fához,
szalad a vargához,
fűzfahegyen lakó
Varjú Varga Pálhoz.

Azt mondja a varga,
nem ér ő most arra,
mert ő most a csizmát
nagyuraknak varrja.

Darunak, gólyának,
a bölömbikának,
kár, kár, kár, nem ilyen
akárki fiának!

Daru is, gólya is,
a bölömbika is,
útra kelt azóta
a búbos banka is.

Csak a cingének
szomorú az ének:
nincsen cipőcskéje
máig se szegénynek.

Keresi-kutatja,
repül gallyrul gallyra:
„Kis cipőt, kis cipőt!” -
egyre csak azt hajtja.

A minap csak úgy eszembe jutott – amikor fordítottam a Magyar Madártani Egyesület naptárán. Az augusztushoz ugyanis a búbos bankát szerkesztették. Eszembe jutott a szóról már mondtam is, fejből, hibásan… aztán inkább megkerestem és úgy olvastam fel Timinek, mert kiderült, nem emlékszik erre a versre, nem ismeri. Meghallgatta, rám nézett, és annyit mondott: „Zoli, ez egy nagyon szomorú vers.”

Így igaz. A játék alatt ez egy nagyon szomorú tükör. La Fontaine-i értelemben játszik az állatmesei attitűddel, a nagybá natavana meg a csakacine gének magát ritmizáló csengés-bongása alatt valójában a nyomor állapotrajza; a természetből lesett példa társadalmivá mélyül, ha egyszer csak a könnyed nyelvi, szinte népdali fesztelenség alól előmerészkedik a szavak értelme. Hallgassuk meg, a Kaláka például hogy játszik el vele… mennyire nincs jelen az egyébként remek interpretációban a tartalmi ólomsúly…

Természetből vett analógia… ugyan – mondhatná bárki. Minek cipő a cinegének? Honnét jön ez a fura ötlet, amely aztán továbbgördülve a versen vargát csinál a varjúból – az egy szem jól alliteráló v okán, ugye… Nos, Móra Ferenc fülében az a három hangból álló ereszkedő kis trilla, amivel ezek az áttelelő, a hidegtől sokat szenvedő kis énekesmadarak egymás helyzetéről tájékozódnak a keresgélés közben, így állt össze szavakká. A legegyszerűbb cinegeének (télen szinte bárhol hallhatod, a városban is, parkok, sövények, üres telkek bozótja felől) Móra fülében e három szótaggá állt össze. Kis cipőt. Kis cipőt. Közel áll hozzá tényleg, hangzásra, lejtésre, jól képzik le a szavak a dallamot. Mondhatnánk: a vers magva ott bújik, ahová kifut – onnan bomlik vissza maga az ötlet, épül fel a míves könnyűszerkezet, a biztos költőkéz által remekül formában tartva.

A helyzet azért ennél bonyolultabb. Tekintsünk erre a versre úgy, mint egy népdalra, aminek véletlenül ismerjük a szerzőjét. Gyermekkorban hallott, humortól sem mentes szomorú népi bölcsesség volt a „kis cipőt, kis cipőt”, amit úgy meséltek, szűcslegény édesapja, kenyérsütő-asszony édesanyja a beteges kis Ferkónak? Vagy maga Móra hallotta meg így a cinkehangot? Ha úgy tekintjük, mint egy népdalt – akkor szinte mindegy. A népmese, a népdal világismereti iskola. Meséli nagyszülő, szülő a gyereknek, annak legfogékonyabb korszakában a történeteket, amelyek teljes világa az életre készíti fel. A világra, amely nincs tekintettel. Amely minden vicsorgó kíméletlenségével képes beleharapni a gyerekbe is – ahogy azt Móra Ferenc korán megtapasztalhatta, és felnőve, költőként, újságíróként, régészként, múzeumigazgatóként se feledhette. Amely cipő nélkül hagyta télire az én nagyanyám édesöccsét – akit így vitt el gyermekként egy meghűlés. Nekem még a nagyszülők meséiből volt e szegényvilághoz élményi kapcsolódásom, még ha jobbára csak egy kis sírhalmon keresztül is, amihez kicsi korunkban (mi, gyerekek) külön vihettük a gyertyát a húgommal, mindenszentekkor. Félő, a ma egymást taposó kíméletlen sikeréhe és a saját mítoszait sem ismerő, megvezethető tömeg teljes részvétlensége megint egyre többeknek ad majd élményanyagot hozzá…

Ha engem kérdeztek, Móra legfontosabb érdeme ez az őszinte, mégis ráébreszteni vágyó szomorúság, amely a humorral átitatott, mély empátia mellett e verset is áthatja. Az író a maga szerencséjéből, nehezen kiküzdött és kivételesen szerencsés „kiemelkedéséből” mindvégig őszinte emberséggel fordult az otthona, az Alföld szegényvilágaihoz.  S mikor Pósa Lajos beédesgeti Az Én Újságom-hoz, a kor hatalmas példányszámban megjelenő gyermeklapjához, s megnyílik előtte a gyermekirodalmi tér, az egykori népi bölcsességet oktatná úgy, mindenki nagyapjaként, ahogy neki tanították. A nagylelkűség és gyanakvás pont kellően mért arányát, amivel az idegenhez fordulj; a humor és hit kellő vegyülékét, amivel a megszokhatatlanhoz (legyen nyomor vagy betegség); hogy a választás elkerülhetetlen; a kíváncsiság és elzárkózás arányait mindahhoz, ami értelmünkön kívül esik s mégis érezzük: van; de legfőképp a részvételt a másik életében – hisz ebből születik egyedül részvét.

 

Ezt a részvétet ébresztené ezzel a verssel is a gyerekben. Nem rögtön – először csengjen-bongjon bele a fülébe a dallam. A tartalom (ahogyan a népdal vagy a népmese átadása során történt évszázadokon át) ülepedjen le – s csak később, a kellő pillanatban bomoljon ki. A szavak értelme, akkor, amikor kell, amikor megérkezik az élmény, vagy a trauma. Ez volt a szájhagyomány életre felkészítő technikája, és kiválóan működött – nem teremtett idillt a nyomorúságban, de nem hagyta kapaszkodó nélkül sem a mindennapok, sem a katasztrófák idején a „hordozóját”. Nem hagyta elidegenedni önmagától… Móra a maga módján remek pedagógus, a maga bőrén érzi a „népi tanátadás”, a szájhagyomány örökségét, nevelő hasznát – tehát él e módszerrel, versben és mesében. Azon a végtelenül közvetlen, sallangmentes, érthető hangon, amit mindannak ismeretében, amit fentebb leírtam róla, a magas irodalom semmilyen alapon nem mosolyoghatna meg és intézhetne el lekezelően. Hiszen többek közt az olvasót, a közönséget neveli neki. Gondoljuk meg – nem véletlenül fojtaná, vágná el, intézményesítené, óvná-védené és ezzel törné meg ezt a hagyományt minden totális irányba kacsintó politika; s aki mégis ennek szellemében alkot, nem véletlenül kerül időről időre egyfajta szellemi űrbe: maga Móra, Weöres Sándor, legújabban (kövezzetek meg ha akartok) Varró Dani… A hatalomnak (ha egyre inkább így gondol magára) bármit is kommunikáljon, nem kiművelt emberfőkre, hanem szorgos hangyákra van szüksége…

Milyen érdekes: most egyfelől kíméljük a gyerekeket. Értelmes, jól fogalmazott szövegeket olvastam arról, hogy miért olvastatnánk a gyerekkel olyan nyilvánvalóan horrorisztikus, 18+ karikás történeteket, mint a Kincskereső Kisködmön. Sok érvükkel egyetértek – meg kell keresni azokat a hiteles meséket, amelyhez a gyereknek jelenleg van kapcsolható élményi anyaga; azokkal kell elmondani a legfontosabbakat: hogy a „gonosz” bennünk és velünk él; hogy a szerencse nem elég, kellenek a támogatók, a stratégiák; hogy a szerelemben deka logika nincs – de a párkapcsolatok jó része nem szerelem; hogy a „világ ha szembejön”csak a többiekkel együtt, vállvetve élhető túl; sőt, nem is élhető túl: a végén mindannyian belehalunk. Mert bár a mai gyereknek oldalanként legalább öt szót el kell magyarázni belőle, és közben szinte az egész akkori élet szerkezetét, úgy elrohant velünk a világ – a Kincskereső Kincsködmön elmondja mindezt; a legfontosabbakat, amire ráépülhet az életben való részvétel…

Ennyit egyfelől. Másfelől: Nem irigylem a magyartanárokat, amikor eljutnak Móra Ferencig. Amikor Mórát az ő valósága szerint kellene átalvezetni a nintendó-generációhoz tartozó tanulók fejébe. Nem irigylem, mert ez a kor alkalmatlan arra, hogy a szolidaritást, a szolidaritás sokféleségét, derűjét és emberségét a nevetségesség veszélye nélkül előadhassa. A kor arról szól, hogy aki gyenge tipord el, amid nincs, szerezd meg. A kor arról szól, erőt mutass, ha gyenge vagy, véged. A kor arról szól: hatalom, pénz és mindenkinek kuss. Onagy Zoltán szavai, az egész cikket érdemes elolvasni, mert mély empátiával mesél minderről és még sokkal többről Móra kapcsán. Nem tudom, volt-e valaha ennyire magára hagyva a világában a gyerek (avagy bárki), mint most, az információ elsodró korában, a ránk özönlő hírben, nézetben és véleményben nem tudom volt-e ennyire tanácstalan.

Móra versei és meséi elfelejthetők. De ha azt az attitűdöt elfelejtjük, aminek köszönhetők, tényleg a kultúránkra szögeljük a koporsót. Ennyit a Cinegéről. A kis cipőről. Ami nem jutott nagyanyám Gyulácska öccsének – és sajnos egyre több gyereknek nem jut megint.

Totth Benedek: Holtverseny

Ordító csend a semmi közepén. Egy hatalmas HIÁNY ami lassan akkorára nő, hogy beteríti az egész életünket, mint egy kifelé terjedő fekete lyuk a testünk közepén, hogy aztán szépen belecsusszanjunk, bármiféle kapálózás, ellenkezés, a túlélés vágya nélkül, és eltűnjünk. Ebben az ordító csendben, amiben senki, aki körülöttünk botorkál (a saját különbejáratú csendjében ordítva) nem veszi észre, hogy milyen istentelenül kurva nagy bajban vagyunk… Nekem EZ a Holtverseny – hiány, csend, csúszás a semmibe. Amikor már azt sem vesszük észre, hogy mi magunk hova-mibe csúszunk, nem hogy a másik baját.

Ugyanakkor… Vártam én azt a marha nagy gyomrost, vártam, hogy „úgy vágjon szájba, hogy beleszédülök”, vártam, hogy meglepjen, letaglózzon, kiakasszon – de nem tudott. Az első száz oldalát valamiféle tespedtségben olvastam el: aha, igen, ez vesz körül minket, tök jó hogy valaki végre (VÉGRE!) leírta, őszintén, hiteles kamasznyelven, kendőzetlenül, magasról téve bárminemű társadalmi finnyásságra, píszíségre, szülői félrenézésre, tanári képmutatásra – és akkor mi van? Akad, akinek ez tényleg új? Aki nem ezt látja maga körül nap mint nap? Akinek még voltak (a könyv előtt, mert, hogy utána nem, az tuti) reményei a mai fiatalságot (és úgy en bloc: a mai emberiséget) illetően? Szerencsés ember…

Nem tudott földhöz kenni – ezzel együtt pont eléggé elkeserített az a természetesség, ahogy ezek a szerencsétlen gyerekek lézengenek a saját elbaszott nyomorukban, hogy elgondolkodjam azon, miért. Egyfelől, rövid idő alatt három olyan olvasmányom is volt, amely alaposan megágyazott ennek az élménynek. [Enyhe spoilerek lehetségesek!] Ott van Donna Tartt mesterműve, A titkos történet – mivel a Holtverseny „drámája” sok ponton idézi, nehéz volt függetlenítenem magam tőle, szerencsére előbbi könyv kifinomultságával szemben utóbbi nyers szókimondása azért segített ebben. De a történet épp az előzmények után meglehetősen kiszámíthatóvá vált. Tartt után adja magát Grossman és A varázslók, amely mágiával nyakon öntve szól ugyanerről – kiüresedés, céltalanság, sodródó fiatalok, akik marhára nem tudnak mit kezdeni korlátlan lehetőségeikkel. Hát, köszi. És bár merész társítás, de simán idesorolom A Bunkerrajzolót is – Likó Marcell élettörténet-rekonstrukciója pont úgy rántott le a „kis magyar valóságba” ahogy a Holtverseny, nagyjából el is lőve az összes kötelező patront, amitől utóbbi már túl ismerős lett. (Mindez persze nem jelenti azt, hogy a Holtverseny nem kurva jó könyv – pusztán a saját viszonylagos érdektelenségem okát próbálom felfejteni.) Másfelől: én tényleg nem értem, hogy lehet ezen meglepődni… Ezt látom magam körül minden reggel a buszon kipirosodott szemmel támolygó, az előző napi mindenféle értelmű „szúrásokat” fennhangon, mondatonként három gecivel cifrázva a busz közönségével megosztó kamaszokon; ezt látom az éjszakain hótrészegen a mellette ülő ölébe hajoló szétfolyt sminkű tinilányon; ezt látom, amikor a plázában legszívesebben ráordítanék az előttem bugyiméretű naciban és bikinifelsőben riszáló, kikent-kifent tizenkét éves kiscsajra hogy ’látta anyád, miben mész ki az utcára?’ (látta… jó eséllyel együtt vették és neki is ugyanilyen van). Azt hiszem, egyszerűen túl kiábrándult vagyok már ahhoz, hogy istenigazából pofán csapjon.

Igen, ez a mai magyar valóság… Tizenévesek, akiknek a világát a pia, a drog, a szex, az FPS, a pornó, a fater sportkocsijának lenyúlása, a fegyverszekrény feltörése és a kisebbek-gyengébbek-lúzerebbek megalázása teszi ki. Ahol, ha azt mondanám valamelyik megelevenedett szereplőnek, akik ennek a meg nem nevezett vidéki nagyvárosnak a szétrohadó romjain próbálnak menőzni, hogy legalább az úszás, a versenysport, a sikerek adhatnak kiutat, kapaszkodót, értelmet az elbaltázott fiatalságuknak, a képembe röhögnének: te meg mi a faszról beszélsz? „Ússzál tovább, fiam, ha beledöglesz is” – vissza-visszatérő (álom)apai jótanács: így is úgy is beledöglünk, de ha már itt vagyunk, ússzunk tovább, az legalább visz előre. Amíg úszunk, nem látjuk, mi van a medencén túl.

Óh, igen, az apák. Meg az anyák. Megint csak a nagybetűs hiányok. Kortünet ez is – egy elveszett generáció gyerekei érnek lassan kamaszkorba, akik hogy a jó büdös francba is találnák meg magukat ha már a szüleik sem tudták, hol keressék? Apák, akik nincsenek – vagy mert leléptek, vagy mert csak a lóvén jár az eszük és a gyereknevelést a milliós tévével meg a korlátlan kokópénzzel oldják meg. Anyák, akik beletompultak a másik lelépésébe, és alkoholista zombiként lézengenek; anyák, akik a plasztikai sebész és a műkörmös között félúton néha csak azért néznek be, hogy flörtöljenek fiuk haverjával. Minta? Itt már nincs értelme mintáról beszélni. Nincs kötődés, nincsenek érzelmek, nincsenek felelősök és nincsenek felelősségek. Aki minimális szinten is törődik ezekkel a fiatalokkal, az heti kétszer saját kezű hereletépéssel fenyeget – és még ez az alkoholista, idegbajos edző a legépkézlábabb felnőtt, akire - ha nem is fel, de legalább - ránézhetnek.

Nincs mese, aki itt kötődni akar, azt kiröhögik, akiben felüti a fejét a lelkiismeretnek bármily kis csírája, azt bedarálják, akinek elvei lennének, azt kinyírják. És nem is biztos, hogy csak átvitt értelemben. Van az a pont, ahol már ijesztően vékony a határ a poénból odavetett „kinyírlak bazmeg ha köpsz” és a fater szekrényéből csórt vadászkés között. Persze a zsíros ügyvédek kimagyaráznak mindent – van, aki úgyis megússza, kamasz is, szülő is. Felelősségre vonás? Szembenézés? Elgondolkodás? Ugyan már… Úsznak tovább ők is, legfeljebb másik medencében. Már ha szerencsénk van.

Örülök, hogy nincs gyerekem – úgy hiszem, egy szülőnek fokozottan nehéz lehet olvasni ezt a könyvet. Ugyanakkor meggyőződésem: olvasni kell. Nektek, szülőknek főleg! Igenis, legyünk már tisztában azzal, hogy ez van. Hogy lehettek ti bármilyen jó szülők, lehet a szemetek fénye bármilyen értelmes, okos, jól nevelt, figyelemmel megajándékozott gyerek, ott kint ez is várja. És tetszik vagy sem, fel kell készíteni arra is, hogy szembenézzen a Kacsa-félékkel. Örülök, hogy olvastam, és hálás vagyok Totth Benedeknek, amiért megírta – főleg a bátorságáért, amiért így írta meg. Dühösen, erőből, nem finomkodva, trágáran, ahol kell, okosan beszűkített nyelvi eszközkészlettel (ettől lesz igazán hiteles, nem a káromkodásoktól és a kamaszszlengtől), a céltalanság és üresség felvállalásával a történet és a narráció szintjén is. Azért a végére egy helyen csak gyomron vágott engem is. Nem a csúcsponton, nem a drámánál, nem az utolsó mondattal – hanem azzal az álommal a viaduktnál. Abban benne volt minden… A saját ordító ürességem is. Ettől lesz zseniális.

Kiadó: Magvető

Brandon Hackett: Az időutazás tegnapja

Megcsinálta. Ezt az egyszavas mondatot egyből idevésem az elejére, hogy tisztázzuk, Brandon Hackett, Markovics Botond megcsinálta. Értékzúzó idők - többféleképpen és többféle idő - és eseményhorizontig szűkülő lehetőségek pontos feltárása a könyv az utolsó feszült pillanatáig, s ha van is kritikám a rohanásra, az utolsó pillanatokra való permanens, akció-centrikus kihegyezésre, néhány szereplő (nekem legalábbis) haloványabb láttatására vonatkozóan, egyszerűen elmossa a megkönnyebbülés: Az időutazás napja remek felütését nem rontotta el, nem kente el – sőt, annulálta az első kötet kapcsán megfogalmazott nem egy kritikám.

„…hallatlanul önkényes a remekül végiggondolt csapda (amolyan első axióma: nem utazhatunk az időutazás „feltalálása előtti” időbe) feloldása” írtam anno az első könyvvel kapcsolatban… nem tehetek róla, nem viselem jól a deus ex machinát a sci-fiben – pedig dehogy az, a második kötet nagyon durván helyénvalóvá teszi az elsőben megjelenő (hangulatában úgymond) segítő szándékú magasabb rendű civilizáció feltűnését, sőt; mozgatót farag belőle. Azt hiszem, számomra innentől nem kérdés a tehetség mérete: amikor így van több kötetre való koncepciója valakinek és így van türelme az információt szűkmarkúan mérve elővezetni azt, akkor látom, tényleg belakta a saját történetét. Így lesz a mesének valóság-íze… Első könyv, második könyv… lehetne Idő-duológia a címe, ha egyszer tényleg kijön egyben, tartós kivitelben mondjuk. Csalnának így is a címadással, hiszen valójában a kettő egyetlen szerves egységbe fonódó könyv. Ezt leszögezném, és akkor a tény, hogy a második merítés önállóan egyáltalán nem áll meg a maga lábán, nem is követelmény – tehát nem is lehet hiba.

Már az első kötetben tetszett a főhős Beregi Bálint mintegy rejtett-autizmusa, a belülről meglehetősen jól érzékeltetett „szükséges beszűkülés”, amely az összetett, paradoxiát sem nélkülöző problémák folyamatos fókuszban tartásával nagyjából tényleg így járhat együtt – a kiemelkedő „tudós elme” egyfelé figyelése… nos, a kettőzött Bálint-jelenlétben, Vén Balu és a teljesen más körülményvilágba szocializálódott ifjú Bálint közös jeleneteiben pont az a varázslatos, hogy a fiatal én sokkal szocializáltabb személyiség (mintha a szülők, Enikő és Ádám tényleg éltek volna az ajándékba kapott második eséllyel, hogy időn kívül újra felnevelhetik a fiukat); egymásra morgásuk érzetre két különböző érzékenységű egyén, s nem egy elme belső vitája. Ha tágabbra nyitom: egyfelől rímel a gének és nevelés örökvitájára (mi ér többet, az alapanyag, vagy a hatások), másfelől a fantasztikus zsáner klónokkal kapcsolatos elképzelései, az ugyanolyanra duplikálás is megkapja itt a maga sajátos tükrét – és ezt is nagyon jó érzés volt észrevenni.

Egyébként nehezen írtam le, hogy Bálint a főhős – e kötet eseményeinek generálója, elszenvedője, s pont elég alkalommal a mozgatója is inkább Rebeca: a lány az időben, aki az apukáját keresi. Mozgató… mintha valójában az egész mesét áthatná ez a keresés, mintha a keresés volna a mozgató, ahogy a kaotikus jelenekben, időkön és tereken át vadásszák hőseink a szeretteiket. Mintha minden hatalom túsznak akarná hőseink szeretteit – s van olyan is, amelyik ennél is többet akar. Mintha minden tettünk tényleg az egymás iránt érzett ragaszkodás motiválná – s ha ez veszélybe kerül, hát bukjon akár a világ… S mindezt számos szemszögből követhetjük nyomon, üldözött, üldöző és túszejtő szemszögéből egyként; egyes szám első személyben, többszörösen belülről. Túl a jól teremtett különböző belső hangok létrehozta gondolati tereken a fentebb már említett, szűkmarkúan mért információkkal, ráébredésekkel terelgetett cselekmény (az olvasói megértéshez szükséges minimum) csurgatásának is hallatlanul ügyes medrévé válik ez a többszörös narráció.

Imádtam ezt! Ugyanis az egyik narrátor Octavia, Donald Haugen örököse. És személyében végre úgy kap távlatot az ellenpólus, a könyvi gonoszság, húst és ízt, ahogy szeretem, a maga komplex, morbid, érthető, de el nem fogadható módján. Azzal a kiszámíthatatlansággal, amelybe belefér a szerethetőség is akár – van olyan nézőpont, ahonnan szétszálazhatatlanul csúsznak egymásba az érzelmek vele kapcsolatban. Látjuk: van olyan szereplői nézőpont, ahonnan nézve a csodálat a gyűlölettel, a rajongás a megvetéssel keveredik – akár bennünk, olvasókban is olyan katyvaszt állíthat elő, hogy ihaj, a részvétellel e nézőpontban részvétet is teremt. Olyan érzelmi katyvaszt az úgymond (tan)könyvi-gonosz iránt, amely valóban ellentmondásokkal terhelt, valódi kapcsolatainkra hasonlít. Ráadásul ahogyan Octavia láttat, királyi többesben, az a szokásosnál is bonyolultabb szemszög, és jóval előbb elfoghat a kényelmetlen érzés ezzel kapcsolatban, olvasó, mint mire megkapod az első elszólás utalását e szemszög bonyolultságának mértékéről…

Nehéz volna pont a rendkívül kifinomultan adagolt információk miatt tovább kerülgetnem a forró kását – ha eddig nem csináltam kedvet a könyvhöz, akkor szerintem eztán se fogok-, úgyhogy innentől nem fogom vissza magam. Súlyosan élménygyilkos mondatok következnek!

Octavia jellemzése egyetlen, rendkívül morbid gesztussal teljesül: ahogyan úgymond „túlélőt”, értéket válogat az időben, a neveseink, a híreseink, a celebjeink közül. Ez a rémisztően hideg szívű csúcsfej-válogatás nekem egészen bizarr módon ismerős: összecsukló cégek vezetői értekezletein tapasztaltam ilyet, ahol a vezetőség eldöntötte, melyik kolléga „létezzen tovább” a cégnek és ki hulljon. Igazi hatalomgesztus, skrupulusok nélkül: a saját önkényes ízlésválasztásait, szimpátiáit simán közérdekké transzponáló embertelenség – és írói értelemben zseniális ötlet: alig pár szóval világokat árul el a lány személyiségéről és szocializációs fokáról. Jellemző, pontos, fontos tudás; körülbelül emiatt teljesen esélytelen emberiességre kérlelni a hatalmasaink. Az ilyen döntésekhez ekkora távolságtartás kell – máskülönben bárki belerokkan. Viszont pont az önvédő távolságtartástól dönt aztán a „hatalmas” egyre felszabadultabban a maga beteg szempontrendszere szerint…

Ráadásul ez a szemlélet most egy sokkal bonyolultabb tudatjáték alapja is. Erre az alapra, a hatalom-szocializált belülről átélt szemléletre további pajkos rétegeket húz a paradoxon-technikán alapuló poszthumán „szervezet”, amelynek Octavia a magva. Valódi ízű: az általam eddig ismert összes eddigi elképzelt összesség-tudat, Gaia, mifene akármennyire szelídre hangolt steril felsőbbrendűségével szemben képes beleképzelni az elmeközösségbe a vágyak testszagát is, ebbe az egyesült embertudatba a defektusokat, a csábító könnyebb-utak mindenki (még saját magunk) elől is eltagadott szörnyetegét; azt, amiről nem beszélsz – amit az egyesülés (márpedig, ha akarod, ha nem) bepakoltatna veled a közösbe. Amely valójában (ettől is) egyfajta őrület volna. Bár az író látszatra alaposan körüljárja, mélységeiben valójában a pont szükséges eleget tudjuk meg erről az elmeközösségről – tényleg úgy vélem, Markovics Botond egyik legerősebb írói fegyvere ez a szűkmarkú információ-csurgatás: mivel folyvást továbbgondolható távlatokat rejt.

Ez az új, idegen, isteni fajra is vonatkozik… szerintem nem jutottak ki a saját Összeomlásukból – azóta is benne élnek. Ez az idegen faj, a Maxwell-démonoknak nevezett angyalfaj igazából úgy jött ki a saját idő-paradoxonából, úgy élte túl a saját összeomlása eseményhorizontját, hogy nem jött ki belőle, nem lépte túl. Mintha az összeomlás permanens állapotában lennének, ezt hurcolják magukkal fajról fajra, ezért „ajándékozzák” az időutazás tegnapjának lehetőségét, sőt, a még annál is többet – mert számukra ez a jelenleg egyetlen élhető közeg. A könyv leggonoszabb játéka ez, amivel Botond a számos, általa eddig bemutatott idegenséget újra képes volt megfejelni. Mégis így fogalmazok: az idegenjei „csaknem teljesen” embertelenek – van olyan nézőpont, ahonnan fájdalmasan ismerősek, látok hozzájuk a gondolkodásunk történetében analógiát. Számomra a természetükről egyetlen mondatuk árulkodik: így döntöttünk. Egy faj, amely a saját összeomlását magában hurcolva permanensen mások összeomlásába kényszerül – a táplálkozásnak ez egy igen sajátos formája, mintha valaki csak összeomlást lenne képes fogyasztani… ez a fajta „embertelenség” voltaképp a múltunkból ismerős: mintha a Maxwell-démonok antik, barbár istenek volnának, mitológiai lények, a saját ragnarökjükbe szorulva – istenek, akik az összeomlásból táplálkoznak. Így döntöttek: számukra a Végső Ütközet az egyetlen idő…

 

Figyeljük meg a velük való kommunikáció kísérletét: valójában a Maxwell-démonok rajtudata semmit nem árul el sem magáról, sem a céljairól. Mellébeszél egyfelől, másfelől saját felsőbbrendűségének stabil tudatában rendelkezik – és sajátosan emberi vonás bennük ez a felsőbbrendűség-tudat. Az ember is így gondolkodik a „Természetéről”: ha valamit el tudok pusztítani úgy, hogy engem nem érinthet, annál felsőbb rendű vagyok. Így rajzoljuk meg az evolúciót; s valójában mi is így táplálkozunk; a növény, az állat elfogyasztásából tartjuk fenn magunkat – az életünk csak úgy képes fennmaradni, ha másokét megszünteti. Ősi hitek gondolatmenete hatja át a könyv legidegenebb, látszólag legyőzhetetlen lényeinek ábrázolását – pontos, emberi dilemmák lenyomataként… S milyen érdekes, a legyőzhetetlen legyőzésének megoldása tényleg itt is az „egy lépés hátra”. Megkeresni azt a pozíciót, ahonnan ez a felsőbbrendűség eltűnik. Ennek kapcsán tanulságos végiggondolni, egyfelől milyen jelzéseket ad például az általunk „leigázott” természet manapság arra, hogy ha lépéskényszerbe kerül, meglépi ezt az „egy lépést hátra” – körülöttünk a Természet egésze, úgymond. Másfelől ez a történet a saját félelmeink „isteneinek” legyőzésére is remek példa tudományos-fantasztikus környezetben: meg kell keresni a helyet, ahol a nálam nagyobb félelem velem egyenrangú, és átléphetővé válik.

Hátrébb lépni… akár az időben, akár az időutazás napja elé. A jó időutazás-szabály jobbára azért van, hogy megszegjék – de hogy így kerülje meg valaki a maga paradoxonjait, így kerüljön egy csellel mögéjük... Ez a megoldás valójában szinte fölfejti az előző könyvben felépített cselekményszerkezetet, és úgy varrja össze újra, hogy szinte minden teljesen más értelmet kap tőle. Valahol Botondnak sikerült érzékeltetnie azt is, mi várna az idő vándorára az általa kitalált közegben – pontosan így értelmezendő újra meg újra a világ, ha folyamatosan változik körülöttem. A Haugenista álom, a Tempus pont erre válaszol a maga tökéletesen merev „öröklétével” – s ha magát az időutazást nem is hozza közelebb a valóságunkhoz a könyv, az idő (és a bele rejtett változás-lehetőség) természetéhez való hozzáállásunkat meglepő alapossággal tárja fel az ábrázolt eszmények és reakciók által. Persze mennyire alapvetően emberi, hogy ez a létünket mentő hátralépés valójában e történetben is előrerohanás: a mi univerzumunk megmentéséhez egy komplett másik kell. Az expanzió, a térben kiterjedés nélkül úgy tűnik a fantázia terepén sem jutunk sehova – még a végén kiderül, hogy tényleg parazita-faj vagyunk… mintha a dilemmáink tényleg el szeretnének jutni, emigrálni akár a galaxis legtávolabbi szegletébe is.

Annyit bántottam a kiadót a Bradbury-kötetek külcsíne miatt; hadd írjam most ide: ennek a két kötetnek az arca telitalálat – mindkettő jelenti a könyvet, és pont a megfelelő mértékig mást jelent, miután behajtod az utolsó oldalakat…

Ez a könyv nagyobb, mint amekkora teret köré vonhat a nyelvi környezet. Valaki fordítsa le angolra! Most rögtön! Sőt! Lehetőleg tegnapra!

Színez az egész világ

Valami egészen furcsa dolog történt tavaly a nemzetközi könyvpiacon: berobbantak a felnőtteknek szánt színezők, olyannyira hogy mind az Amazon, mind a Goodreads sikerlistáját jó ideig vezették, megelőzve a legnépszerűbb regényeket is. Mit tagadjam, eleinte nem kissé voltam szkeptikus… Mert hát mi is ez a színező-őrület? Múló divat? Csak egy új pénztárcaapasztó hóbort? A közönség infantilizálására tett kísérlet? A relax-ipar újabb vadhajtása? Sokáig tartottam magam ahhoz, hogy én ugyan nem színezek, mert hát mikor, miért és egyébként is… ez olyan… gyerekes, nem?

Aztán idén elérkezett az elkerülhetetlen pillanat, amikor a színezők a magyar könyvpiacot is meghódították. Hirtelen kezdtem azt érezni, hogy körülöttem mindenki, aki eddig olvasott, színezni kezdett – én meg még mindig csak értetlenül pislogtam, ahogy jöttek a lelkesebbnél lelkesebb beszámolók, melyek a színezés nyugtató hatását, a kreativitás gyermeki örömét, a mindennapjainkból fájóan hiányzó „kezünk alól kikerülő produktum”-érzetet ecsetelték. Távolságtartásom oldódott, meg aztán meggyőztem magam, hogy saját tapasztalat nélkül fanyalogni otrombaság, így Könyvhéten kíváncsian kézbe vettem két színezőt – és elvesztem. A kettő közül az egyik hamar landolt a (polcom helyett a) párom rajzasztalán (amit önhatalmúlag elprivatizáltam színezés céljából) és kezdődhetett a móka.

Johanna Basford Titkos kertje volt az egyik első kirobbanó sikerű színező a nemzetközi színtéren, a grafikusként dolgozó textiltervező kígyózó indái, apró levélkékkel telített labirintusai, virágfüzérei és itt-ott felbukkanó kisállatai költöztek be hozzám is, hogy próbára tegyék türelmemet. Igen, türelmemet, mert bevallom, eleinte leginkább attól féltem, hogy „rohanó világunkban” munka, hobbi, család, otthon, stb. mellett nem lesz nekem türelmem fikarcnyi kis virágszirmok kiszínezésével bajlódni. Benne volt a pakliban, hogy két oldal után nagy ívben hajítom a sarokba az egészet (lássunk tisztán: mindig benne van a pakliban – nem gondolom, hogy a színezés mindenkinek való). Hát, ha így történt volna, nyilván nem írnék róla ezeken az oldalakon…

A színezés bejött. Nagyon. Első este gyakorlatilag az első néhány virág kitöltése után olyan lassulást tapasztaltam, amit nagyon régóta kerestem mindenféle módszerekkel. Nem mondom, hogy földöntúli nyugalom szállt meg, és minden gondom messzire szállt, ez nyilván marhaság lenne, de megajándékozott egyfajta flow-élménnyel. Kikapcsolt, a szó szoros értelmében. Színezés közben nem gondolkodom, nem problémázok, nem figyelek semmi másra, csak az előttem heverő papírra. Nem véletlen, hogy sokan - neves pszichológusok is - dicsérik a színezés szorongáscsökkentő, stresszoldó hatását – saját bőrömön tapasztalva csak egyet tudok érteni velük, azzal a kiegészítéssel, hogy nyilván ez sem váltja meg a világot. De egy fáradt munkanap után, amikor teli a fejünk mindenféle zsibongó gondolatokkal és legszívesebben kikapnánk az agyunkat a helyéről, hogy kicsit csend legyen bennünk, kiváló figyelemelterelés. Pláne valami nyugis zene és egy pohár bor társaságában.

A stresszoldáson kívül egyéb élettani hatásai is vannak  – például fájdalmasan emlékeztet, hogy bizony sok-sok éve nem vettünk kezünkbe tollat-ceruzát, legfeljebb bevásárlólista-írásra (már ha nem a telefonunkba pötyögjük azt is…). Aki hozzám hasonlóan szinte kizárólag digitálisan ír, fél óra után könnyen azon kaphatja magát, hogy görcsbe rándult a kézfeje és fáj a csuklója – de nem kell megijedni, egy kis masszázs és némi torna segít rajta, aztán pikk-pakk hozzászokik a kezünk a másféle igénybevételhez. És ha már digitália, nem győzöm eléggé hangsúlyozni, milyen élmény hogy valami kézzelfogható kerül ki a kezünk alól – nyilván a gejzírszerűen fel-feltörő kézműveskedés, decoupage, gyöngyfűzés, foltvarrás, a jó ég tudja mi mögött is ez áll, és ugyanígy a színezésre is igaz: manapság, amikor a legtöbben adatbázisok, excel táblák, számok, virtuális mutatók bűvöletében éljük napjainkat, valami megfogható produktum gyermeki örömmel tud eltölteni.

Persze ennek is megvannak a veszélyei. Vírusszerűen terjed a színezők nyomában a „ki színez szebben, jobban, gyorsabban?” jelenség – mintha elválaszthatatlan lenne emberi mivoltunktól, hogy egy alapvetően nyugtató, lazulásra szánt szabadidős tevékenységből is képesek vagyunk magunknak kalickát eszkábálni. Persze az egész kedvesen indul – mutassuk meg egymásnak a rajzainkat, küldjük el a szerzőnek, hadd örüljön ő is, töltsük fel a világhálóra, gyűjtsünk ötleteket, hogy mivel-hogyan-honnan; csak aztán nagyon könnyű belecsúszni abba, hogy „ő múlt héten vette és a felét már kiszínezte, én meg egy oldallal szenvedek, mit csinálok rosszul?”, vagy hogy „az ő rajzát sokkal többen lájkolták, én biztos csúnyán színezek”. Könyörgöm, ne! Szívem szerint azt mondanám, ne is mutassuk meg senkinek, pláne ne nézegessük a többiek rajzait, maradjon meg ez egy benső dolognak ami csak a miénk – de nem álszenteskedem, én is nézegettem mások rajzait és gyűjtöttem is ötleteket. Sőt, meg is mutatom nektek két rajzom, nehogy következetességgel vádolhassatok :) Csak vigyázzunk, ne csússzunk át versengésbe. És tudatosítsuk magunkban hogy a színezés játék. Nem lehet „elrontani”, nincs „rossz megoldás”, ha hupilila fatörzset akarunk színezni neonkék levelekkel, megtehetjük; ha összevissza akarunk haladni, megtehetjük; ha nem tetszik egy rajz, kihagyhatjuk. És ha kiszínezünk a vonalból, legfeljebb tovább rajzoljuk.

Apropó, rajz! A Titkos kert egyik meglepetése, hogy nem csak kiszínezendő oldalakat rejt, hanem jó néhány továbbrajzolandót is – na, itt azért hátrahőköltem, mert világéletemben ügyetlenül rajzoltam, nekem egy meztelencsiga is kihívás, és egyébként is: színezőre fizettem be, nem foglalkoztatókönyvre… De ahogy nézegetem, estéről estére jobban tetszenek ezek a kis kacskaringók, lehet, egyszer még arra is ráveszem magam, hogy rajzoljak pár pillangót. Maga a kiadvány egyébként gyönyörű, vastag, erős, szép fehér lapokkal – eleinte tartottam tőle, hogy a filc elkenődik, vagy átüt, de semmi ilyesmit nem tapasztaltam. Az egyetlen komoly kritikám, hogy a lapok végig rajzosak, és gyakorlatilag ki kell törni a kötet gerincét ahhoz, hogy végig is színezzük őket – ez a duplaoldalas rajzoknál elég kellemetlen.

Végezetül azért elmondanám, hogy ez a színezés súlyosan addiktív dolog ám. A Titkos kert nagyjából nyolcvan rajzából jó, ha hármat színeztem ki, amikor már viszketett a kezem, hogy újabb köteteket rendeljek – persze kizárólag a változatosság kedvéért, mert hát a borzasztóan aprólékos virágminták mellé néha jól jönne egy kis nonfiguratív, vagy egy kis keleti, vagy némi álomba szenderítő hullám… Egyelőre tartom magam, de biztos vagyok benne, hogy lesz még színezőm. Kevésbé sikeresen őriztem meg a hidegvérem a színezésre való felkészülés jegyében tett írószerbolti látogatásom során: persze hogy be kellett szereznem egy színesceruza-készletet a meglévő tűfilcek, pasztellkréták, miegymás mellé. A „mit mivel, hogyan” kérdése eléggé megosztó a színezők közt, én azt mondom, érdemes minden kezünk ügyébe kerülő eszközt kipróbálni, vegyíteni őket rajzon belül, egymásba játszani a színeket – elképesztő hatásgazdagságot lehet elérni. Egy biztos: ha kertet színezünk, zöldből sosem lehet elég. Nekem pedig most épp nagyon kéne egy csillámos filckészlet :)