Mindenki - film

Az első gondolatom rögtön ez: mi lesz utána? Mi lesz azután, hogy a gyerekek teljes daccal és széles nyilvánosság előtt fordultak szembe a vezetőjükkel? Aztán mélyen elszégyelltem magam. Mert az első reakcióm őszinte volt, jellemző – és gyáva. Szeretném elmondani, miért – őszintén a jellemzőt; hogy szembenézhessek ezzel a gyávasággal. Az Oscar-jelölés hírére ezt a kisfilmet többször leadták, elérhető az interneten – ha valaki nem látta még, nézze meg! Nagyon megéri rászánni az életedből azt a harminc percet. A továbbiakban én gátlás nélkül tárom fel a történet elemeit; ha szeretnéd, hogy a film az alkotók szándéka szerint érintsen, hagyd abba az olvasást, nézd meg – és csak utána olvass tovább.

A Mindenki története 1991-ben játszódik. A 10 éves Zsófit új iskolába íratják, ahol egy országosan híres gyermekkórus is működik. A kislány hamar beilleszkedik, összebarátkozik Lizával, aki az énekkar egyik szólistája, vezető énekese, a közösség befogadja – ám Erika néni, a karvezető érdekes dolgot kér tőle a kórus érdekében, arra kéri: tátikázzon. Mivel nem elég stabil a hangja, csak imitálja az éneklést. Zsófi belemegy, mint ahogy abba is, hogy nem mondja el senkinek ezt a kérést, ezt az alkut. Csakhogy Liza megérzi, hogy nincs rendben valami, és kiszedi a titkot Zsófiból. Az a felkiáltás: Ez nem igazság! annyira jellemző! Annyira jellemző ez a „felnőtt működést”, versenyelőny-kovácsolást zsigerből elutasító gyerekmagatartás! Hiszen nem Zsófi az egyetlen, aki az énekkarban tátog éneklés helyett…

Deák Kristóf, a film író-rendezője igaz történet alapján, egy svéd lakótársnőjének elbeszélése alapján gondolta tovább ezt a történetet – és ahol bemutatták, a fesztiválokon kelt visszhangokból úgy tűnik, számos méltatóban szakította fel a jellemzően hasonló élmények emlékét. Valahol egyetemes tehát a tapasztalat, ahogy az oktatási rendszer a közösségépítő szerep mellett egyszerű korrupciós technikákkal is felkészít úgymond az életre. Csinálj úgy mintha, és részese lehetsz – egyfelől. Másfelől ez egy tipikus informális alku, ne tudjon róla senki, senki másra nem tartozik, mint a téged korrumpáló hatalmi szerkezetre, és rád. Valahol egyetemes lehet ez a hatalmi technika, és a rá adott gyermekien tiszta dacválasz valójában igen ritka lehet. Mert tényleg így gondolkodunk: …és mi lesz utána?

Az informális alku a mi hazai életünk legfontosabb játékszabályai közé tartozik a késő Kádár-kor óta, s a nagy Nemzeti Énekkarban sincsen másképp. Számos esetben tátikázunk, s e tátikázást a másik tátikázása által érezzük igazoltnak. A tisztán lefektetett szabályok (mindenki énekeljen!) helyett szinte felsorolhatatlanul sok egyéni módon tátikázunk, a közösségi közlekedés járművein való blicceléstől kezdve kis stiklikben való részvételeken át a legnagyobb (költségvetési) csalások tudomásulvételéig. Deák Kristóf filmje valóban egyetemes problémát firtat szelíden és hitelesen – de valahol szerintem nem véletlen, hogy egy fiatal magyar rendezőnek jutott eszébe ez a történet.

A film a zene szeretete körül forog - a ritmusa is zenei. A zeneszerző Balázs Ádám édesapja, Balázs Árpád egyik kórusművére, a Nemes Nagy Ágnes Tavaszi felhők című versére írt dal kifejlésére fűzött jelenetsor az összeesküvő gyerekekkel közel zseniális. Finom kézzel rögzül az operatőri munka által a vászonra a színészi játék. Nem meglepő, hogy Szamosi Zsófia simán megoldja Erika néni visszafogottan ördögi átalakulásait (egész estés filmfőszerepért kiabál a tehetsége…), az viszont igen, hogy milyen érzékenységgel vezeti a gyerekszínészeket a rendezés, hogy a legjobbat tudják nyújtani. Az összeszokott kórus gyermektagjai és a két főszereplő, Gáspárfalvi Dorka és Hais Dorottya kiemelkedőt nyújtanak – azáltal, hogy nem játszanak, hanem élnek a szerepben. Milyen érdekes, mondhatnám, hogy a film alapját adó csalás: tátikázz, a készítésének is alapja - hiszen a film lezárásában felcsendülő gyönyörű kislányhang nem Dorottyáé, hanem a hangdublőréé: Walton Rebekáé -, de ne felejtsük el: a film, a valóság illúziójának megtereméséért választották a legmegfelelőbb megoldást így az alkotók; nem pedig a valóságot rendeznék a tátikázás elve alapján, mint ahogy most körülöttünk általánosan történik – egy illúzió megteremtéséért hoztak helyénvaló döntést, nem pedig a valóságot cserélnék le egy illúzióra…

Mi lesz utána? Mi lesz egy ilyen tátikázást felszámoló lázadás után? Konkrétan: lesz ami lesz! Először egyszerűen el kéne jussunk idáig: hogy ne viseljük el, hogy együtt ne viseljük el az igazságérzetünk ellen való korrupt helyzeteket, a rossz pedagógiai módszereket, a mások életének (a saját életünknek) teljes félre-szervezését. Azzal a bátorsággal, ahogyan ezen a tüneményes filmen – hogy tényleg énekelhessen mindenki és hogy tényleg nyugodt szívvel ne énekeljen, ha valaki nem akar. Hogy ne kelljen tátikáznia senkinek.

Neil Gaiman: Északi mitológia

Nehéz rangsorolni a kedvenc mítoszainkat, írja Gaiman, de neki kezdettől ez a mélyen amorális, nyers és kíméletlen istenvilág a legfőbb kedvence. Ez egyfelől evidens, ugye (az Amerikai istenek, meg a Sandman ismeretében), másfelől rögvest mulatnom kellett – mert legkedvesebb kortárs mítoszálmodóm kevésbé magasra törő (hogy ne mondjam: kevésbé langaléta) regényeiben, nem annyira fel-nyúlkáló képregényeiben alapjában fontos (majdnem mindig szinte piedesztálon terpeszkedik) a morál. Megmagyarázza persze: az első (képregényes) találkozáskor, Jack Kirby és Stan Lee átiratában, a Hatalmas Thor által szeretett bele az északi mitológiába –  mielőtt a maguk töredékességével feltárultak volna előtte, átíratlanul az észak kegyetlen meséi. Most úgy gondolom, hogy Neil Gaiman számára valójában ez a második, kevésbé gördülékeny találkozás lehetett sorsfordító, amikor igen fogékony korban (egy figyelemfelkeltő, behúzó képregényes liezon után) megütötte egy, a saját kultúrájától minden elemében ennyire idegen világ. Amely a test reakcióiban (lám) mégis ismerősebb dallamot muzsikált, mint az elfojtásra épülő, bűntudatban aggodalmaskodó keresztény, vagy az egész hablatyot a maga számolható pragmatizmusával tagadó materiális világkép. Hiszen a legjobb dolgaiban pont ezt az ösztönösen ismerős, gátlástalan gesztusaiban önmagáért ravasz, élő attitűdöt játssza történetbe azóta is…

Itt a magyarázata, miért haragszom a saját kulturális környezetem olykor egyszerűen végtelenül sznob, máskor nyíltan szocreál-maradvány képregény-ellenességére. Ami által nem futhattak itt jóízűt az össz-irodalmi pályán Európa és Amerika legjobb mítosz-átiratai. Esz a méreg, hogy itt nem találkozhatnak a fiatalok olyan könnyed, kissé áthangszerelt, jól befogadható, mégis minőségi (lényegében a mítoszt megtisztelő) képregényes átiratokkal, mint például a Hatalmas Thor. Sokféleképpen vissza lehet vágni a képzelet szárnyait… de az egyik legegyszerűbb módszer, ha a kíváncsiság madarát egyből vaskos kötetek ízetlen (papír-ízű) száraztápjával eteted – így ugyanis ki se nőnek azok a bizonyos szárnyak. Ha ifjabb ismerőseim ilyesmiről kérdeznek, most már legalább ezt a kötetet a kezükbe nyomhatom: könnyed, kissé áthangszerelt mítosz-átirat gyanánt.

Meglepően szűkszavú ez a szöveg. Mondanám, hogy kicsit olyan, mint egy jó felnőtt színező, elvárja, hogy a képzeleteddel tovább színezd – de nem volna igazam. Pont ez a zseniális benne: ahogy néhány színnel pontosan odaken egy-egy alakot. Egyszerű félmondatok jellemeznek szereplőt – például ahogyan Thor „azt csinálja, ami éppen az eszébe jut, mert ehhez ért a legjobban”. Semmi nem jellemzi jobban Thort, mint ez a mondat: „…amikor csak valami baj üt be, először mindig az jut eszembe, hogy Loki hibája. Ezzel sok időt megspórolok…” Jut eszembe: ez Lokira is igaz, kevés mondat jellemzi ennél jobban. Így szűkszavú és tömör ez a szöveg, valahol gyönyörű bravúr, hogy érzetre sehol nem válik felszínessé. Egyet megérezhetünk belőle: itt nincsenek úgymond „jók és rosszak” az óriásoknak (akár egy ogrekirálynak is) lehet méltósága, és bizony az istenek nem egyszer viselkednek teljesen méltatlanul – ahhoz a képhez mindenképpen, amit egy későbbi kor épített belénk. Megérezhetjük ugyanis másfelől, milyen, amikor önérték a ravaszság, amikor az önfejűség nem feltétlenül hiba, rájöhetünk, hogy a szarkavaró „főgonosz” alkalomadtán lehet „megoldáshozó főjó” is – hogy itt egyszerű és bonyolult lelkek állnak szemben a legtöbbször. És persze hogy bonyolult annak a lelke, aki óriás létére az istenek asztalánál ül, az istenek fejének, Odinnak vértestvére, egyszerre gyűlöli, féli és csodálja lakomázó társait – aki voltaképp azért van, hogy kezdettől a végső véres végig általa boruljon minden egyensúly.

Nagyon jól látszik Gaiman megközelítésén át, hogy örökölte meg a mesélés nyugati módja Lokitól ezt a szerepet, hogyan csomagolta a Párizsi Notre Dame Frollójától A három testőr Milady-jén át a Dallas Jockey-jáig mindig egy ilyen figurába az összes konfliktusforrást – miközben az összes többi szereplő jobbára pár vonással odakent néhánysíkúság marad. A gonoszaink sokkal izgalmasabb, színesebb alakok, mint a kívánt mintakövetés jó gyerekei – a motivációik összetettségét jobban szeretik a színészek is, ami lássuk be, nem csoda. Ebben a színjátékban övék a legtöbb jó mondat… Az is nagyon jól látszik, honnan érkezik a mesélés nyugati módjába a kötelező bosszú – mintha ez volna az egyetlen, Ázokra és Vánokra, Óriásokra és Törpékre (mondjuk így: bárkire) nézve következetes szabály: bosszút kell állni! Olykor kiváltható, olykor nem sikerül, olykor további bosszúkat szül az idők végezetéig, olykor magát az idő végezetét szüli… Ez a mára klisévé koptatott panel (meggyőződésem) leginkább innen kerül a kultúránkba. Jöhettek azzal, hogy máshol, más mítoszokban is jelentőségteljes volt – de én erre azt válaszolnám: csak itt egyetemes.

Szeressétek ezt a könyvet és adjátok az ifjak kezébe. Mert könnyen olvasható, mégsem felszínes, mert felfejt nagyon sok réteget a germán-kelta regevilág egészéből, de olyan játékosan, akár egy könnyű kézzel elszórt tucat-fantasy. Jó volna hasonló lazasággal nyúlni a gondolkodásmódunkat ezer szinten máig meghatározó összes mítoszhoz és hiedelemrendszerhez – persze nem volna ilyen egyszerű az író dolga. Hogy mást ne mondjak, Gaimant tudtommal nem akadályozták ezen játékos, tudattágító munkája elkészítésében és terjesztésében befolyásukat féltő, vicsorgó druidák…

Kiadó: Agave

Fordította: Pék Zoltán

Rövidre vágva # 15 – Popcorn-csalódások

Imádok mozizni. Ezt úgy nem árt leszögezni az elején. Simán az a fogyasztótípus vagyok, akit megvesznek kilóra a multiplexek az idióta popcornfilmjeikkel. Amióta meghonosodott kis hazánkban ez a szórakozásforma (mármint nem a mozi mint olyan, hanem az amerikai típusú multiplex ahol a film sokszor tényleg csak kísérő a büfémenü meg az üres csillogás mellé), nem tudok leszokni róla. No nem kifejezetten a mozis popcorn miatt, egyszerűen imádom a hangulatát. Guilty pleasure :) Számos alkalommal kaptam magam azon az elmúlt években, hogy a film igazából majdnemmindegy, csak menjünk a moziba be… Persze ennek a fajta mozizásnak megvan az a hátulütője, hogy utána verem a fejem a falba amiért elpazaroltam az életemből két órát (meg ikszezer forintot) egy khm… kétes minőségű alkotásra. Valljuk be, ahogy öregszem, egyre többször. De sosem tanulok… Azért vannak persze jó filmek is, sőt, kiválók – ezekről szoktak is születni önálló posztok. Meg vannak a különösen trágyák, amiket igyekszem abban a percben elfelejteni hogy kiléptem a plázából. Most pár olyat hoztam, ami sem ez sem az, önálló posztot semmiképp sem érdemel, de nem is égetnivalóan szar. Viszont egytől egyig bőven várhattak volna fél évet, amíg elcsípem őket a hábéón…

Inferno

Jujjj, Dan Brown. Nekem ő olyasmi az írók között, mint a McDonald’s a lehetséges ebédmenük között: tudom, hogy ipari hulladék, de néha jólesik, még akkor is, ha tisztában vagyok vele, hogy tápértéke nulla és egy óra múlva pont ugyanolyan éhes leszek valami értékesebbre. Jó tíz éve olvastam tőle, azt hiszem három könyvet és a saját kategóriájukban szórakoztató, semmi extra regényekként maradtak meg bennem. A filmek kicsit jobban sikerültek. Legalábbis az első kettő. Mert ez az Inferno… Ezt aztán igen nehéz bárhova tenni. Az alapsztori tipikusan Dan Brownos, mi mást is várhatnánk, megspékelve egy kis emlékezetvesztéssel, ami jó ürügy arra, hogy Tom Hanks iszonyú bambán játssza végig a filmet, leplezve tán, hogy ő sem tudja, miért rohangál ebben a szerepben fel és alá már megint. Komolyan, én ezt az egyébként remek színészt ilyen elkeserítően rosszul játszani még nem láttam és nem hiszem, hogy azért, mert kifogna rajta a szerep. A méla unalom, az fog ki… Nem meglepő, hogy bár ezt a könyvet speciel nem olvastam, nagyon hamar (túl hamar, helló, klisék!) kitaláltam a csavart – ahogy az sem, hogy már megint végigrohantunk egy random olasz város kulturális és történelmi nevezetességein hogy okuljanak egy kicsit tengerentúli nézőtársaink. De legalább a csaj jól játszott és az előző két rész nyaktörő rohangálásaihoz képest mintha ő kevesebbet futott volna magassarkúban. Apró örömök. Mondjátok, hogy nem lesz negyedik rész!

A lány a vonaton

Najó, itt tényleg csak magamra vethetek, már a könyv sem volt jó (kifejezetten rossznak sem mondanám, de a jó nem ilyen…), mit vártam hát a filmtől? Jobbat. Ugyanebben a zsánerben a Holtodiglan, más témában pedig A marsi megmutatta a közelmúltban, hogy az irtózatos hájppal körülvett sikerkönyvek filmváltozata nekem gyakran jobban tetszik, mint maga a könyv. Ráadásul itt volt Emily Blunt, akit én eléggé kedvelek, plusz szerintem ez tipikusan filmes alapanyag, amiből egy jó forgatókönyvíró igenis kihozhatott volna ezerszer jobbat is, ha… Ha nem követi ugyanazokat a hibákat, amiket a könyv. Nem hogy nem megy mélyebbre, de még sokkal felszínesebb marad, mint Paula Hawkins regénye, ráadásul a sokak által kritizált hasonlóságra a két „másik” nő szála között (lásd még: az önálló hang teljes hiánya) rátesz egy lapáttal azzal, hogy két ugyanolyan karakterű random szőke színésznőre bízza a szerepeket. Annyira hasonlítanak és annyira nincs egyikük játékában sem morzsányi egyediség sem, hogy komolyan meló volt tudatosítani magamban, hogy most ki is téblábol a vásznon. De legalább Emily Blunt jó. Bár sokkal többet is kihozhatott volna ebből a szerepből (ha a forgatókönyv hagyja). Az alkoholizmus ábrázolása viszont nem kellett volna kimerüljön annyiban hogy cserepes a szája és folyton el van kenve a szemfestéke. Grrr…

Doctor Strange

Óóó, Benedict Cumberbatch! Ha nem kedvelném amúgy is gyermeteg módon a szuperhősös képregényfilmeket (pedig de) erre akkor is egyszerűen muszáj lett volna elmenni,  mert hát az isteni Benedict… Elnézném őt én bármiben. De ráadásul még a képregényfilmeket is eléggé megszerettem az elmúlt években, agykikapcsolásnak tökéletesek (kivéve Amerika Kapitányt, ő idegesítő). Azt ugyan nem tudtam, hogy mit várhatok a varázslással meg keleti izékkel kevert szuperhősös csihipuhitól, lévén a képregényt nem ismerem, de lehet még szerencse, így kisebb csalódás ért, mintha még lettek is volna elvárásaim. Túl a látványon meg az Eredetet idéző valóságösszegyűréseken és a remek színészi gárdán (B. C. mellett Tilda Swinton és Mads Mikkelsen – komolyan, mintha direkt arra mentek volna rá, hogy gumicukrokat dobáljanak a szuperhősfilmekre amúgy fújó filmsznoboknak) túl vékonka volt itt a sztori és túl kevés a minőségi humor, ami általában ezeket a mozgóképeket elviszi a hátán. Nem azt mondom, hogy minden szuperhős legyen Vasember, mert belőle is megárt a sok, de azért sokat elmond hogy a film legemlékezetesebb momentuma (és egyben szereplője) egy hisztis köpeny.

Utazók

Hát ez meg mi a fene volt??? Az ígéretes - sci-fire kihegyezett - előzetes meglehetősen kíváncsivá tett, még az első kritikák által némi csalódottsággal beharangozott „Titanic az űrben” tematikát is bevettem volna, hisz Jennifer Lawrence elég jó színésznő, Chris Pratt meg imádnivaló csibész, csak ki tudnak hozni belőle valami cukit, de ez… Ez akkora kibaszott mellélövés, hogy csak na. A legkisebb baj vele, hogy filmnek csapnivaló, bamba párbeszédekkel, a sci-fi adta lehetőségek ki nem használásával, steril megvalósítással. Ennél sokkal nagyobb, hogy hülyére vesz minket, nézőket. Ígér egy sci-fi köntösbe helyezett romantikus drámát, közben félúton elénk rak egy olyan fordulatot, amitől leesik az állunk, felvet egy olyan morális problémát, amiből akár egy baromi jó kapcsolati dráma vagy egy klasszikus lélektani thriller is kikerekedhetne, aztán a végére a romantikus filmek klisés drámai középfordulata segítségével visszaterel oda, ahonnan indultunk. Nem történt semmi, drágám, csak kinyírtál, de ne akadjunk fenn rajta, hajózzunk el szépen kézenfogva a naplementébe. Komolyan nem értem, hogy gondolhatta valaki komolyan ezt a sztorit? Ha ezt bárki beveszi romantikának, akkor nagyon kérem, azonnal menjen pszichológushoz. A legjobb része egyébként még az első fél óra, melyben Chris Pratt egyedül bolyong a gigantikus hajón és szép lassan beleőrül a magányba meg a kilátástalanságba. Kár, hogy annyira azért nem jó színész, mint Tom Hanks (Számkivetett) vagy Matt Damon (A marsi) – de még így, korlátozott színészi eszköztárával is szívesebben néztem volna őt két órán át egyedül a vásznon, mint azt, ami utána jött.

A számolás joga

Na, ez például egy nagyon-nagyon jó film lehetett volna, ha mer egy kicsit elszakadni a kliséktől és nem ül fel a díjvadász-vonatra. Mert a sztori igen erős, a hatvanas években a NASA kötelékében érvényesülni próbáló fekete matematikusnők viszontagságai valóban filmre illenek, a színészek egytől egyig kiválóak (a három főszereplőnő mellett a nyársat nyelt Kirsten Dunst és Kevin Costner is remekel – na ezt se gondoltam volna, hogy valaha még leírom, hogy Kevin Costner remekel…), akad néhány nagyon helyénvaló poén, a háttérben meg tapinthatóan nő a feszültség a polgárjogi mozgalmakkal. Szóval minden adott egy kiváló alkotáshoz, de… Egy pillanatig sem mer elszakadni a hasonszőrű „a történelmünk mélyéről előásott, elfeledett hétköznapi hősöket bemutató” nagyszabású hollywoodi filmek kliséitől. Ugyanaz a baj vele, mint a Kódjátszmával vagy A király beszédével – szerethető, így-úgy elnyomott, társadalmi vagy személyes hátrányokkal küzdő főhős előre megjósolható fordulatok során át, néhány vicces kitérővel tarkítva, jó barátokra szert téve és kiszámíthatóan nagyokat csalódva beírja magát a történelemkönyvekbe, miközben szól a nagyívű drámai zene és lobog az aktuális nemzeti lobogó. Komolyan, csak az hiányzik, hogy a vásznon néha átfusson a „For Your Consideration” felirat (aki még nem találkozott vele: ezt szokták az Akadémia tagjainak kiküldött megtekintőkópiákra vésni az Oscar-szezonban). Kár érte. Meggyőződésem, hogy ahogy Alan Turing, úgy Katherine G. Johnson, Dorothy Vaughan és Mary Jackson is jobb filmet érdemelt volna.

Csider István Zoltán: Rendrakás

Cs. P. rendet rak, én közben szándékosan elhanyagolt szonetteket olvasok. Az utóbbi időkben rendre gyász hírnökeként érkeznek hozzám a kötetek, Závada úr a Mész távolító eleganciájával, Balogh Ádám Nyerse, most Cs. P. kötete, a szándékosan elhanyagolt szonettekkel. A három kötetben egyébként csak (körülbelül) ennyi a közös, a gyász – azt hiszem, az életkorunkból fakad, most értünk a szakába, a költők is, én is; most értünk meg rá, ótvar kényszerek által, hogy kezdjünk a gyásszal valamit. Cs. P. rendet rak. Ez is egy módja. Kezdeni vele valamit. Ahogy szándékosan elhanyagolja a formát, a szonettet, Petrarcait és Shakespeare-it egyként, az is rendrakás. Ez a rend csonka, hiányokkal kalkulál – nem tölti be őket, nincs mivel. Ezeket a hiányokat: a rímek hiányát, a tört sorvégeket, a máshová esést hangsúlyban és rögben egyszerűen belekalkulálja. Nem pimaszság ez, hanem tudomásulvétel: hogy a rendrakás után versek közt és fejekben továbbra is ott tátong majd a hiány. S ha egyszer betölti-hegeszti a telt idő, akkor majd a hiány hiánya fáj ugyanott. Ahol egykor egy anya ült – a létezés természetes velejárójaként. Ez a rend csonka, természeténél fogva betölthetetlen hiányokkal kalkulál.

mellettünk összevesztek épp.

mintha rajtunk, de csak két idegen.

észbe kaptak. jó lenne nekünk is

észbe kapni gyorsan

és hidegen.

A kóstolgatás állapotában, amikor még nem szippantott be magába, azt mondtam Cs. P-nek, hogy legalább három jól elválasztható hangütést érzek a kötetben – nevetett, azt mondta remélem, még találok túl a hármon… Most úgy látom a versek egészét, mint anno egy öreg barátom végletekig elhanyagolt otthonát, amit aztán mi szanáltunk konténerbe úgymond, s rétegről rétegre találkoztunk (kartonpapírból, ételes dobozokból, kupacba hányt ruhákból, elszórt apróból álló rétegek közt) a megvásárolt, soha nem használt takarítószerekkel, s a kudarc felismerésének üres vodkásüvegeivel. Rétegre réteg rakódik itt is, e kötetben versből, rétegenként más optikájú hang keres magán kapaszkodót a hiány ellen. Tényleg több, mint három – a réteghatárokon fekete lapon az eltakarító halálnak nyelvet öltő fricskákkal. A réteghatáron fejezetcímek távolító gesztusaival. Most úgy látom a versek egészét, mint anno egy barátom végletekig elhanyagolt otthonát; mégis, másféle rendetlenség ez, mint az emlegetett. Az egy gyermeteg személyiség kivetülése volt az anyagba; ez a kötet egy felnőtt ember kísérlete a rétegenkénti rendrakásra. Olyan felnőtté, aki tudja, hogy árva.

benézel a rácson, a cella rendezett,

és látom, hogy nem tudod, melyik sarokban

élek, milyen öreg vagy rajtam odaát.

élünkre állított csöndek borítanak.

ez a ronda rend majd úgy szakad le rólam,

ahogy plakát hagyja el kedvenc tűzfalát.

Persze, hogy idéz. Ez szinte elkerülhetetlen. Idéz, megidéz, játszik a másik szellem szavaival, tartalmaival – hiszen tud róluk, tud Barthesről, Bernhardról, Borbély Szilárdról. Elvárná, hogy te is tudj róluk. Leszarja, hogy valójában ismered-e Kemény Istvánt, Nádasdyt, Petrit, jelent-e neked valamit egy Lovasi-szöveg. Ebben a rendrakásban nem ad támpontot – evidens a számára: ismered a kultúrád. Mert értelmében ez a rendrakás akkor nyílik látványos folyamattá, ha tényleg. Érthető e nélkül is, de szegényebb lesz a rend, ami kirakódik. Ha nem fedezed fel, kire utal, kivel vitázik, kit idéz meg, kit forgat ki, olykor szinte ordas gúnnyal Cs. P. Nem állítom, hogy észrevettem mindet. De amit igen, attól megvastagodott a kötet. Egyszer majd valaki, aki érti és látja, bontsa fel egy mély, hosszas tanulmányban a kedvemért az összest.

ez a nap szerda. úgy emlékszem, hogy szerda,

ez a hülye kis vákuum újra itt lapul.

és hogy a halál nagy geci, tényleg, ilyen

dolgokról beszélünk. meg hogy jobb lesz ez így.

Erős költői kezdés ez, nyomasztóan erős. Első kötetnek kicsit durva. Ezerfelé nyílhat, tudom, innen nyugodtan lehet könnyedebb-játékosabb, vagy még szigorúbban faragott monolit, hiszen az is rendrakás lesz - azt hiszem ez Cs. P. esetében alkati kérdés -; rendrakás lesz, csak remélem, nem a gyász jegyében. Kíváncsi vagyok rá. Ez a kötet beengedett egy vendég fogadására alkalmatlan lelki térbe, ahol mégse kényszerültem egyre kényelmetlenebb csendekben toporogni. Alig várom, hogy újra meghívjon magához.

Elena Ferrante: Briliáns barátnőm

Elena Ferrante legfrissebb regényfolyamával az utóbbi néhány évben üstökösként száguldott végig a nemzetközi irodalmi életen – sikert halmoz sikerre, Salman Rushdie trollkodik a nevében a neten és elvetemült újságírók nyomozzák a kilétét. Sikertelenül, ami számunkra, olvasók számára tökéletesen érdektelen, ám a „Ferrante-legenda” épüléséhez csak hozzájárul. Amikor tavaly híre jött, hogy magyarul is megjelenik a Nápolyi regények tetralógia első része, mi, rajongók egy emberként olvadtunk el és számoltuk vissza a napokat. Érdekes hogy hat-hét éve ugyanilyen intenzitással száguldott végig a magyar olvasókon és az akkoriban fénykorukat élő könyvesblogokon Ferrante – emlékszem, volt idő, amikor mindenki őt olvasta, róla írt, három kisregényére komoly várólista volt a könyvtárban (akkor még könyvtáraztam…).

Úgy élt az emlékeimben, mint valaki, aki szellősen szedett rövid történeteivel is darabokra tépte a lelkem. Sok víz lefolyt a Dunán azóta, hogy utoljára olvastam tőle, de az Amikor elhagytak vagy a Nő a sötétben brutális drámája máig sokszor eszembe jut minden ok nélkül. Amikor végre kezembe kaparintottam a Briliáns barátnőmet, az első boldog belecsobbanás után e sodró, szépséges, élettel teli prózába, csak elkezdett bennem mocorogni valami apró csalódásféleség, hogy én nem erre a Ferrantéra emlékeztem. És vele együtt gonosz (ál)sznobizmusom is, mely szerint nem csoda, hogy a csupa nagybetűs világhírt meg az újságírók rohamát ez a regény hozta meg neki, hisz jóval közönségbarátabb, könnyebben olvasható, egyszerűbben fogyasztható, mint a kisregények.

Érdekes dolog ám az emlékezet: az olvasás után (direkt nem előbb, nem akartam, hogy befolyásolja az élményt) elolvastam saját korábbi posztjaim Ferrantéról. És meglepve tapasztaltam, hogy már akkoriban is picit nagyobb lélektépést vártam mint amit valójában kaptam. Szóval lehet, hogy a brutálisan boncolgató Ferrante képe csak utólag rakódott rá az olvasásokra. Ugyanakkor… Mint írtam, a történetei máig eszembe jutnak és ahányszor eszembe jutnak, húsba vágnak. Lehet, hogy nem is az számít, akkor, az olvasás után közvetlenül mit írtam róluk? Hanem hogy hosszú távon bizony hatottak, nem is akárhogy? Ezen az ösvényen indulva lehet, hogy amit a Briliáns barátnőmről most pötyögök, az sem számít, hisz ki tudja, lehet, ez is úton-útfélen eszembe jut majd a jövőben, egészen más hatást körvonalazva? Jó, tudom, írjak inkább a regényről, filozofálás befejezve, mindenesetre érdekes gondolkodnivalót adott, ha lesz időm, továbbgondolom…

Elena Greco és Lila Cerullo. Tűz és víz. Lágyság és keménység, tanulás és kitűnni vágyás, kitartás és megalkuvás, mélység és sekélység. Nápoly, ötvenes évek, egy lepusztult lakótelep a maga nagyon is ismerős, mégis ismeretlen nyomorával. A háború utáni évek lassú talpra állása, levakarhatatlan bűnök, a múlttal való szembe(nem)nézés, bűnözés, társadalmilag determinált szerepek és kitörési kísérletek. A legendás olasz életszeretet és vérmérséklet, ami itt sokkal inkább közönségességben és erőszakosságban nyilvánul meg, mint az élet édességében. Férfiak uralta világ, ahol az apák következmények nélkül üthetik-verhetik gyerekeiket, ahol a telepi kiskirály a „közösség” hallgatólagos beleegyezésével megvásárolhatja magának a lányt, akit kinézett, ahol a lányokat felesleges tanítani, úgyis csak arra valók, hogy feleségek és anyák legyenek, takarítsanak és beálljanak a csemegebolt pultjába. Lila és Lenuccia innen törne ki, ki-ki a saját eszközeivel: tanulással, magolással, könyvekkel az egyik; furfanggal, női bájjal, gazdagsággal a másik oldalon. Hogy ki tör ki és honnan, nézőpont kérdése. Hogy melyik lány választásával szimpatizálunk, az is. Ahogy az is, vajon volt-e lehetősége Lilának másképp dönteni.

A két lány remekül megrajzolt alakja és barátsága áll a regény(folyam) középpontjában és ez emeli ki a többi közül: mindannyiunkban ott van egy kis Lila és egy kis Lenuccia, akár szembenézünk vele, akár nem. Mind ki akarunk törni saját kereteinkből, több-kevesebb sikerrel. Mind vágyunk valakire, akivel tűzbe mennénk és akivel versenyt húzhatnánk egymást tűzön-vízen át. De! (És ez egy hatalmas de…) Nagyon egyoldalú ez a barátság. Kíváncsi vagyok, mit tartogatnak a folytatások, a történet felütése is árulkodó, de itt még annyival többet ad az egyik fél, és annyira természetesen használ ki a másik, hogy nem érzem létjogosultságát sem ennek a barátságnak, nem hogy sorsfordító voltát. Itt pedig elég szépen megbicsaklik a történet is. Amely történet amúgy annyira semmi különös, hogy az már kifejezetten bosszantó egy ilyen kvalitású írótól, mint Ferrante. Szappanoperába illő fordulatok, kicsinyes torzsalkodások, gyermeteg megalkuvások. Hiányzó mélységek. S ha már a két lány barátságát helyezzük középre: nekem ebben a témában, a versengő-irigykedő-inspiráló barátságok témájában sokkal többet adott Szabó Magda kliséktől és szépelgéstől mentes remekműve, Az őz.

Mégis… Néha olyat csillant meg, amitől mintha kést döfnének beléd:

„- Tudod, mi az a plebs?

- Igen, tanárnő.

Most értettem meg igazán, mi az a plebs, sokkal világosabban, mint amikor a tanárnő elmagyarázta. Mi vagyunk a plebs. A plebs ez a viszálykodás az étel és bor miatt, a torzsalkodás, hogy kit szolgálnak ki előbb és jobban, ez a mocskos padló, melyen jönnek-mennek a pincérek, ezek az egyre közönségesebb koccintások. […] Mindenki nevet, Lila is, mint aki eltökélte, hogy végigjátssza a szerepét.”

És az a vég. A cipőre szegeződő tekintet, mely ezer villámot szór. Na, az zseniális. Ahogy egy pillanat alatt szilánkokra törnek a szerepek. És ott maradunk, nem tudva, mit kívánunk: hogy zúzzák szét őket, ne játsszák végig, töröljék le a műmosolyt és rohanjanak el, másfajta végzetek felé; vagy hogy ragadjon csak bele a szerepébe mindenki, egye meg amit főzött és sirassa élethosszig eljátszott álmait. Lássuk meg, mit hoz a felnőttkor, milyen utakra vezet minket Az új név története…

Kiadó: Park

Fordító: Matolcsi Balázs

Váczi Vincent: Képeslapok - Turistaúton a lélek 1.rész

A koncepció nagyon tetszik. Amikor Váczi Vincent megkeresett, hogy nézzünk bele a könyvébe, a koncepció okán mondtam igent. Nem tudom, ki hogy van vele, de kicsit elegem van a drámákból, a sorsfordító pillanatok katarzisából. Jutott mostanság az életünkbe belőle elég. Kicsit elegem lett a drámából, a fokozódó feszültségből, mindabból ami a legjobban mozgatja kiemelkedő irodalmaink – és amit klisévé koptat másfelől az egymást másoló, irdatlan tömegben kiadott ponyva. Más ízeket kerestem, és a Képeslapok - Turistaúton a lélek ilyen, más ízeket ígérő kötetnek tűnt.

Valójában nagyon szerettem – ha minden ígéretét nem is váltotta be. Nagyon sokaknak nagyon sokat adhat, mert a megőrzés egy sajátosan érett szintjét tanítaná: hogyan őrizd meg magadnak a pillanatot, amit teljesnek érzel. Ami nyújthatatlan, nem költözhetsz bele, mert nem folyam, hanem annak egyetlen hulláma: visz, amíg visz, de utána elsimul – ilyen a természete. Nagyon sokaknak adhat nagyon sokat, ha hagyják magukat vinni egy meglehetősen érdekes élet nem ritkán egzotikus élményei által, amíg rá nem ébrednek: ezek a pillanat-ünnepek egy sokkal hétköznapibb közelítésben ugyanúgy megélhetők. Hiszen Vincent képeslapjai nem elsősorban az eseményt, hanem az azt megélő embert rögzítenék időn is túlra – az attitűdöt, amivel megélte őket. Szeretem ezt a nézetet, többek közt azért, mert nem zárja ki, hogy az örömből is lehet okulni.

Kicsit hiányzott a mihez képest. Nem a dráma nyers fájdalma – az nem hiányzott innen, egy porcikája sem. Csak nehéz kizárólag a csúcsokra figyelni, úgy, hogy meg is maradjon kiemelkedő érzetük. Nehéz az egyenletesen kiemelkedők között mégis fellelhető apró különbségek által felmérni: ezek a légritka, magaslati ünnepek miért mégis a legdúsabb levegőjűek. A mély levegővételek belégzése mellől hiányzott a kilégzés – hogy tényleg felmérhessük az élettől méltón átvett ajándékok teljes távlatát. Valahol a szövegek, dalszövegek, a prózai részekbe csomagolt költői hang is egybemosódik kicsit emiatt. Egyszerűen hiányoltam az ellenpontot, fél mondatokban a tudomásul vételét, hányszor éli a legérettebb is rosszul a maga életét. Buddha történetei jutnak az eszembe – miközben örülök a koncepciónak, amely így láttatná saját világát, fél mondatokban odavárnám azt a teljesebb látképet is, ahonnan ezek a pillanatok kiemelkednek.

Másképp sorsfordító élmények gyűlnek itt képeslappá, olyan pillanatok, amikor a mesélőjük az átélésben a leginkább egyesült a világgal. Ez a kötet a „mikor voltam a legboldogabb” mintázatát keresi és találja – és próbálja több-kevesebb sikerrel ezt átnyújtani nekünk és folyvást változó saját magának. Van mit – ezek a válogatott élmények persze hogy felfújták bennem: Vincent dicsekszik… Persze rá kellett jönnöm: inkább én irigykedem. Holott némi múltat nézegetés után (nekünk ebben szintén egykor kattintott fényképek segítenek), emlékek dédelgetése közben megérintett, másutt és máshol, hétköznapibb keretben ezt az érzést megéltem én is – kerékpáron és a párom kezét fogva, koncerten közönségként, és szövegelve színpadon. A keret más, az érzés maradéktalanul ugyanaz. A szerző megkísérelt himnuszt írni a békéhez – az egyik kedves filmem, a Berlin felett az ég egyik kérdésfelvetése ez és minden gyöngéd hibája ellenére már a kísérletnek is örülök.

Ha pusztán a szöveget szemlélem, van még hova fejlődni. Nem egyenletes… néhol kissé sok nekem a folyamatosan extatikus hangú próza, a versek, dalszövegek nem mindig kísérik egymást kiegészítő többletek ajándékával a fényképeket. Viszont mindvégig személyes marad, átélt – s ettől átélhető marad. Én elég sokat játszom kép, szöveg és vers hármas-egységesítésével, így ki merem jelenteni: van olyan pillanata ennek az életmegidézésnek, ahol a kísérelt egység ellenére alakult bennem érvényessé a kombó (vers, kép, képfelirat, próza) valamelyik eleme…

Biztos, hogy a saját képeslapkönyvem nem így szerkeszteném, de már azért megérte végiglapozni Váczi Vincent kötetét, hogy elgondolkodjak rajta: hogyan. Mert ami a boldog pillanatok rögzítésének vágyát illeti (hogy ne múljon, ami örökérzetű) abban e kötet szerzőjével maradék nélkül osztozunk.

Donna Tartt: Az Aranypinty

„A festmény miatt kevésbé halandónak, kevésbé hétköznapinak éreztem magam. Támaszt és védelmet jelentett; fenntartott és tartalmassá tett. Ez volt a katedrális talpköve. És amikor hirtelen eltűnt alólam, lesújtott a felismerés, hogy felnőtt életem során valójában mindvégig ez a hatalmas, rejtett, vad öröm éltetett: a tudat, hogy egész életem egy olyan titok fölött egyensúlyoz, amely bármelyik pillanatban szétrobbanthatja.”

Theo Decker tizenhárom éves, amikor az élete egy valós robbanás során kettészakad: a manhattani Frick Gyűjteményben elkövetett bombamerénylet során elveszíti rajongva szeretett édesanyját, hogy aztán előbb egy gazdag barát neurózisok sorával sújtott családjához, majd korábban cseppet sem elegánsan lelépő apjához és új asszonykájához, végül egy sors által nekirendelt jóbaráthoz csapódva áttébláboljon a felnőtté válásnak nevezett kalandparki sétányon. Amúgy nagyon mai, nagyon amerikai, nagyon sérült módra – eltévelyedésekkel, mellékvágányokkal, tudatmódosításokkal, csalásokkal és megcsalatásokkal, átverésekkel és bűnözéssel való kacérkodással tarkítva. Puttonyában az anya halála miatt érzett félig-meddig jogos bűntudat, a soha véget nem érő önmarcangolás, valós bánat és kamaszkorban megrekedt szenvelgés mellett egy, a robbanásból kimentett  (no ne szépítsük: ellopott) festménnyel. Az Aranypinttyel.

„A művészet azért van, hogy ne pusztuljunk bele az igazságba” – idézi a regény egy fejezetnyitányában Donna Tartt Nietzsche-t. Monumentális regénye pedig nem más, mint e tézis illusztrációja: a fiú története, aki egy elveszettnek hitt remekműbe kapaszkodva éli túl a túlélhetetlent. Az Aranypinty, a tragikus sorsú Carel Fabritius igéző műve lesz a horgony, ami megtartja, amikor irdatlan mennyiségű droggal és piával töltené be azt a múzeum lépcsőjén ballonkabátban felszaladó anya alakú lyukat a bensőjében, amit soha semmi nem tölthet be. Az Aranypinty lesz a túlélés, az értelem, a szépség egy világban, ahol az apa alkoholfüggésről szerencsejáték-függésre váltva rohan a vesztébe; ahol a kifinomult felszín alatt a jóbarát családja több elfojtással terhelt, mint egy pszichiátria-tankönyv; ahol a művészettörténész anya melletti elegánsan bolondos New York-i létet felváltja a Las Vegas-i szellem-külváros fojtogató forrósága, kihalt házai, lecsúszott házfoglalói, a kaszinók kirakatcsillogása és a Juicy Fruit-illatú „mostohaanya” közönségessége.

Nehéz nem odamérni Az Aranypintyet a szerzőjének világhírt hozó, remek A titkos történethez – és bizony lesznek, akik szemében ez a regény nem állja az összehasonlítást. Míg az előző már-már tökéletesen feszes, lélektani thrillerként is olvasható fejlődéstörténet volt, ez sok helyen túlírtnak ható és a végére némiképp széteső, szószátyár nagyregény. Ami nem feltétlen negatívum. Tartt vállaltan idézi a klasszikusok, Dickens, Proust, Dosztojevszkij szellemét – ami a ma olvasójához nehezen ér el. A kortárs (poszt-posztmodern) szépirodalom rajongóinak túlságosan kevéssé mai, túl hagyományos; a szórakozásra vágyóknak pedig unalmasan túlírt lesz.

Pedig ez valójában egy rém szórakoztató regény, amellett hogy veszettül okos és egész egyszerűen szép. Tartt nagyon tud írni, minden során érzik a végletekig csiszoltság (nem véletlen, hogy átlag tízévente publikál egy regényt), minden leírása egy-egy lírai remekmű, mely olvastán könnyen beleszerelmesedünk sosem látott festményekbe, bútorokba, ezerszínű sálakba, antik ékszerekbe. Az aprólékos részletek királynője, akinél egy szereplő, egy helyszín, egyetlen kósza használati tárgy sem marad karakter nélkül – valahol félelmetes ez az aprólékosság, egyúttal tiszteletre méltó, mert azt jelzi: mindennek jelentősége van. Az anya utolsó félredobott könyvének éppúgy, mint a szerelem vörös hajának vagy a terápiaként restaurált bútorok apró sérüléseinek. Érdekes ilyen szép és melankolikus szerelmi vallomást olvasni a tárgyakhoz manapság, amikor világunkat minimum kettős viszony fűzi hozzájuk: egyfelől iszonyú tárgykultusz és fogyasztási kényszer van körülöttünk, másfelől mindennek szélsőségekbe hajló elutasítása, mely oda bomlik ki, hogy minden tárgy csak megköt és szabadulnunk kell tőle. Tartt egyfelől végtelenül leegyszerűsített, másfelől valamiféle szentséggel megáldott módon vágja át ezt a gordiuszi csomót (az olvasói fejben): ami szép és igazi és képes megszólítani azt, aki kézbe veszi, az sérülései és látszólagos feleslegessége ellenére is hordozhat értéket. (Persze látjuk ennek groteszkül vicces ellenpontját is a nászajándéklista-összeállítás során kézbe vett bántóan tökéletes porcelánok jellemzésében – mert igen, Tartt néha groteszkül vicces is tud lenni.)

Valahol ez a részletekbe szerelmesedő, aprólékos tárgy-, helyszín-, szereplőleírásokkal bíbelődő; érzelmeket, vágyakat, félelmeket, önmarcangolást költői finomsággal, mégis sebészi pontossággal boncolgató írói attitűd az, amely hitelt ad annak a valószínűtlen sztorinak, hogy itt egy tizenhárom éves kis hülyegyerek meglovasít egy felbecsülhetetlen értékű festményt, mert a robbanás előtt megismert és kamaszos beleszerelmesedést kiváltó vörös hajú tünemény kísérője, egy haldokló öregember rábízza. Hogy aztán ez a festmény lesz a halott anya emlékének életben tartója, a szalmaszál, amibe kapaszkodva elhisszük mi is: amíg a pinty a miénk, addig az anya sem veszett el, addig még őrizünk valamit az idilli gyermekkorból. Elhisszük, hogy a gyász belecsordulhat az éjszakákon át csodált ecsetvonásokba. Hogy megtarthat egy tárgy, ami a mindenkinél jobban szeretettre emlékeztet.

Persze mi, olvasók tudjuk azt is, amit Theo nem, sem tizenhárom, sem huszonhét évesen, amikor a karácsonyra készülő Amszterdamban üldözi a pintyét, groteszk alvilági kalandokba csöppenve az évek óta nem látott Las Vegas-i jóbarát oldalán: hogy amíg el nem engedi a pintyet, addig nem is szabadulhat ki a bűntudat, bánat, önsorsrontás köreiből. Addig ott fog állni, megrekedve abban a pillanatban, amikor a múzeum felrobbant és egész addigi élete összeomlott.

Őszintén? Fogalmam sincs hogy Donna Tartt regénye valójában hibátlan-e vagy sem. Nem tudom, hogy jobb-e mint A titkos történet, vagy sem. Nem tudom, húsz év múlva fogják-e ezt is kortárs klasszikusként olvasni, mint azt. De azt tudom, hogy számomra letaglózó erejű remekmű. Hiába a majd’ nyolcszáz oldal, ha dupla ennyi lenne azt sem bántam volna. Mert minden egyes sora szépséggel ajándékoz. Mert lehet, hogy a történet szövése nem hibátlan, hogy akadnak felesleges mellékvágányok, hogy nem áll jól neki az akció; lehet, hogy az élet értelméről filozofáló esszé nem illik tökéletesen a regénybe (DE!), az viszont biztos, hogy a szöveg, az hibátlan. Patikamérlegen kimért, tökéletes mondatok nyolcszáz oldalon. Na ez az, ami manapság nagyon ritka.

Kiadó: Park

Fordító: Kada Júlia

La La Land (Kaliforniai álom) - film

Először az a féktelen autópályás jelenet. A legőrültebb módon kiszakadni a rutinból… mert ez az Álmok Városa, a Filmek Városa, és a Zenéé. Az első képsorok értésedre adják, mire számíts, itt énekelni fognak, alkalomadtán indokolatlan dalra fakadnak a filmen, táncolni fognak, mindenféle táncra teljesen alkalmatlan helyen – mondjuk egy autó szélvédőjén… Először értésedre adják, engedd fel azt a fiatal éned, aki hagyta magát, aki az Ének az esőben által hagyta magát, a Dalol a flotta által, Fred Astaire szteppjei által elvarázsolódni – Fred lehetetlen duettje által egy állófogassal, ami mindmáig az egyik legszebb filmes táncjelenet, amit valaha láttál.

Aztán a jelenet a kávézóban. Kacsints, harmincas évek – azoknak a filmeknek volt örök témája az amerikai álom kezdő színésznő módra, párolt zongoraszólóval és látványszósszal. Azok a filmek játszottak a kezdő zenész lehetetlen vágyával, hogy úgy szóljon a hangszerén, ahogyan szeretne. Szórakoztatóipari karrierálmok voltak, könnyed szerelemcsavaros játékba tekerve, féknek beillesztett bájos, félreértésekből gyúrt középfordulattal – engedd el magad, ennek a történetnek biztosan jó vége lesz. Mert ezeknek a történeteknek mindig jó a vége, hiszen a beteljesült álmokról szólnak. Nincs ezzel baj – szeretjük nézni a beteljesülést, egy filmidőre szinte elhiteti, hogy a miénk is teljesül… 

Aztán a jelenet a bárban, amelynek a tulajdonosa szeretné, ha az alkalmazottja csak a listából játszana. Ez a tulajdonos, Bill – J. K. Simmons által a vásznon. Fricska ez, nem az első, Damian Chazelle visszamutogat vele a nem is érdemtelen sikerére, a Whiplashra. Eljátszatja a haverral a karmester komplementerét – aki valójában ugyanakkora barom, csak a másik végletben. Nem ez az első tréfája, a képek tömegével hurcolják magukban az utalásokat, a poénokat, a képi geget; mindenki megkapja a magáét, nemcsak a történet. A színészek, például: a meghallgatásra járó, egyre kétségbeesettebb Mia szerepében Emma Stone egy gesztus erejéig egy New Yorki színház párkányán ülő kiscsajnak köszön, Sebastian szerepében Ryan Gosling szembenyomja a gázt a forgalommal, hogy aztán tolatva meneküljön – a kesztyűt a Drive-ból a kezére képzelem. Sokrétegű játék ez, remek ritmusban – ahogy nézem, nem bomlik minden kis utalásporcika azonnal, de az érzetük mélységet ad a filmnek, a habkönnyű játék alól kisejlik valami sokkalta teljesebb attól, hogy érzem ezeket a szórakoztató rendezői játékokat.

Aztán ahogyan a játék túlbillen az egymásra találás zsáner-happyend pillanatán, bőven a filmidő felénél. Azt látjuk, ahogy boldogan élnek és… aztán azt látjuk, ahogyan nem élnek boldogan. Ahogy megkeseredik az álom, mert a fiú a sikert választja a lány miatt (úgy érzi: a lány miatt – ó, szent önáltatás), a lány a saját utat választja a siker helyett (ó, szent önfejűség). Látjuk azt a veszekedést, amely szerkezetében ismerős lehet, ha éltél már a szokásos kompromisszumokkal, a kényszerű elhallgatásokkal; egészen a végén úgyis kiboruló biliig. Ez a film szelíden intelligens, megmutatja azt a kudarcot, ami törvényszerű. Elbizonytalanít - zsáner ide vagy oda -  elszedi azt a biztonságérzetet, amit úgy különben olyan könnyed, mégis mesteri kézzel egyensúlyozása közben evidens maradt. A felépített filmuniverzum-valóságérzetbe beszüremlik egy sokkal vaskosabb íz – és te rádöbbensz, nem hoztál zsebkendőt, pedig lehet, hogy majd kellene.

Aztán ahogy ezen is túlbillen. Amikor a lány végre mer átélni. Zenés jelenet – de látod, úgy harap túl a zsáneren, ahogy korábban a legreálisabb veszekedéspillanatok. Egy válogatáson, ahol egyszerre kézzelfogható közelségbe kerül az álma (ennyi játék után már a miénk is ez az álom…), egy válogatáson, ahova a fiú nélkül el se jutott volna. Akár már itt véget érhetne a film, azzal a nyitott véggel, ahogyan mindenki a saját álma felé robog – amibe épp most nem fér bele senki más. A másik sem. Azzal a nyitott véggel, amiből bármi lehet.

Aztán ahogyan megmutatja ezt a bármit. Kétféleképpen is. A beteljesült álmokat, ahogyan találkoznak, ahogyan köszönnek egymásnak, a legtisztább módon. Ott ültem egy moziban egy kellemesen sokrétegű, jellegén számtalan módon túlmutató kedves zsánerfilmben – aminek jó vége lett: mert egyszer csak észrevetette velem: valóban nagy film. Amikor az álmai bárjában házigazdaként tündöklő zongorista eljátssza a lehetett volna másként kiteljesülését a férje oldalán tündöklő filmcsillagnak. Átnyújtja neki, és nekünk, nézőknek a legszebb ajándékot, azt mondja neki és nekünk: én vagyok a hibás. Csinálhattam volna másképp, kerülő utak nélkül, látod, itt rontottam el, meg itt, meg itt – látod, most itt ülök a zongoránál, kiteljesítem a dallamot, amit ismersz, neked teljesítem, meg a többinek, köztük a melletted ülő férfinak. Holott ülhetnék melletted én is, ha nem választok kerülőutakat. Ha hiszek magamban annyira, amennyire te hittél bennem.

Aztán ott ülök egy mozi végén, aminek jó vége lett. Gyönyörű „jó-a-vége” – még ha nem is a szokásos. Ahol a végén két ember képes egy pillantással megköszönni a másiknak, hogy egyáltalán létezik. És csak azt sajnálom, hogy nem látják, én mennyire megköszönném, hogy ott léteznek a vásznon, mennyire megköszönném az összes alkotónak. A többi moziban ülővel együtt. Hogy így becsaptak. Hogy beültettek egy táncos-zenés habkönnyűségbe göngyölt, utalások főzetében párolt, kellően tartalmasra sütött amerikai pitét kóstolni, és egy nagy film elől állít fel a vége-felirat. Amit legszívesebben azonnal újranéznék.

Weöres Sándor: A teljesség felé

Valahol a boldog kamaszkor végén, még óragyári raktárosként találkoztam vele először nagyobb dózisban - akkor szereztem meg (először)  az összes versek háromkötetes kiadását -  hullámokban tört rám aztán később; s az egyik ilyen hullámban hagytam magam elsodorni A teljesség felé által. Ez a sodratás a mai napig tart – reggelek során át vitetem magam a szavaival, keresek hozzá (ellenpontozó, avagy tartalmat teljesítő) képeket, fűzök megjegyzést a szavakhoz – hogy valóban értsem. Ez egy szeretetteljes játék: odafűzni a más megértéséhez az érintődésből fonódó szavakat. Persze tiszteletlen gesztus is. Hiszen így Weöres Sándor saját útját és attitűdjeit tisztázó, valóban egyfajta teljesség érzete felé tartó kötetét egészíteném – az egyébként is egészet. Mindmáig használom a kötetet, amibe ceruzával jegyzeteltem, ami a passzusokról eszembe jutott (soha más könyvbe nem írtam bele így…). S még ha most más jut is az eszembe, az egykor beleírtak helyett, legalább tudom, nemcsak elpazarolt, végigálmodott évek birtokosa vagyok. A jó irodalom egy rétegében mindig tükör: megmutatja, mit értesz (avagy épp mit értesz félre…). A Teljesség-átiratok játéka még messze a végétől, a szembesüléshez idő kell – mégis, illett már beszélnem itt is erről a kötetről, ébredésem következő lépcsőfokáról, amely annyiféle kíváncsiságom motorja mind a mai napig. (Frissítés: Időközben elkészült - amennyiben egy ilyen életre szóló feladat egyáltalán elkészülhet.)

Weöres Hamvas Bélának ajánlja e könyvet, mesterének köszöni, hogy harmóniát teremtett benne. Érdekes ez a rövid ideig tartó mester-tanítvány viszony, szívesen és sokat olvastam róla egy időben – hogyan fogadja el a mester (avagy inkább: hogyan kéri…) a tanítványságot, hogyan tesz egy ilyen gesztus valóban mesterré; elszigorodó idők hogy szakítanak belé egy ilyen sokat ígérő munkakapcsolatba. Vagy a nők? Kemény Katalin, vagy Károlyi Amy? Teljes réteges mivoltában ez a történet sem derülhet ki szerintem már soha. „Borzalmas, ahogy mellőzik!” fakad ki egyszer Weöres Sándor Hamvassal kapcsolatban – „A dicsőség helyett a sikert választotta”, morogja Weöresről Hamvas… Tény, a költő szeretett volna teljes testtel költeni, abban a beteg légkörben is, amelyben a gondolkodónak csak raktárosság, szellemtelen kiszorítottság, csak a pária-lét jutott. Tény, egy ilyen helyzet nem kedvez a barátságnak, főleg nem a mesterségnek és tanítványságnak – a figyelmes olvasás a teljesség Hamvas által is mélyített vágyát, kifejezés- és eszmekészletét hiába szignózza a versek sorában később is, hiába marad az attitűd ugyanolyan a Hallgatás tornyától Merülő Saturnusig, hiába szálazódik ez az indíttatás sajátosan könnyedén a Rongyszőnyegbe – attól még ez a sokat ígérő kapcsolat véget ért. Korábban, semmint véget érhetett volna…

E köteten egyszer végig kell menni. El kell kezdeni az elején, és végig kell menni rajta, mert józanítóan hat. Kiváló fanatizmus-irtó, a hit fanatizmusától, a farizeusságtól ugyanolyan sikerrel tántorít, mint az anyag-hit racionalizmusától – egyszerűen az által, hogy annyival több. A forrás, a kard, a fészek, a szárny, a kristály – öt sajátos lépcsőforduló, fokonként 20-30 rövid lépcsővel. Nem biztos, hogy minden lépésével egyetértesz. Nem biztos, hogy a saját megközelítésed ugyane lépcsőház fénykeresésében hatol fel – de a különbségek felmérésében finomulhat a magánút, az egyediségében teljesülő, hiszen ebben a szellemi értelemben Weöres, Hamvas és te, kedves olvasóm egyként magántanulók vagytok. Ezeket a magaslatokat mindenki a saját ösvényén közelíti (függetlenül attól, hogy úgyis mindenképpen valaki lába nyomán…).

A ráció nemes tapasztalataitól és számszerűsíthető világától ez a megközelítés távol áll – ahogy eltávolodik az ok-okozat nyers logikájától is. Ez a megközelítés vállaltan extatikus és költői – én régóta vagyok úgy ezzel: ettől még bűn komolytalannak tekinteni. A legkomolyabb tudások egyike, amikor belátod: a tapasztalatok összességét átfogó tanokhoz képest a világ mindig paradox és rendetlen – mindig marad elég tanítást kérdőjelező speciális eset, amivel az adott tan nem tud (gyakrabban nem is akar) mit kezdeni. Weöres költői eszmefuttatása egy világkép, amely hatalmas igénnyel tényleg magát a teljességet célozza, s nem szégyelli a végén belátni akár a kudarcot: a teljes nem jelenti azt, hogy egyetemes – ezt a teljességet mindenki magának éli meg, lényegét tekintve megoszthatatlanul. Még ha a költészet (vagy Hamvas extatikus esszé-életműve) az én definíciómban nem is kísérel mást, mint ezt az egyedileg megélhetőt okulásul mégis kinyitni a világnak… Sokakat ihletett meg így vagy úgy – a kedvencem mindenek előtt Gryllus Dániel megzenésített változata…

A mű így kezdődik:

AZ ŐS TUDÁS

Az egyetlen igazi tanulás: a lényünkben szunnyadó tudásnak tevékennyé ébresztése.

Az emberalkatban rejlő őstudás lényegileg mindenkiben azonos, érvénye teljes. Az őstudás az egyetlen alkalmas alap; ami rajta alapszik, ronthatatlan, ami elgondoláson alapszik, szétmálló.

Az őstudás végtelenül egyszerű, olyannyira, hogy szavakba nem is foglalható. Megegyezik vele minden, ami szükséges, nyugodt, szilárd; ellentétben van vele minden, ami csábító, izgága, hemzsegő.

Tíz hadsereg, száz pénzes láda, ezer okirat védettje elpusztul; amit az őstudás birtokosai minden segítség nélkül létrehoznak, megmarad.

Aki a lényében rejlő őstudást önmaga számára meghódította, mindent elért, ami emberileg elérhető; az élet és halál csak felületesen sebezheti, lényegében sérthetetlen és teljes.

Igen, tudom. Amit a hagyomány szóval a nyáladzó, hálátlan utókor művelt, az fullasztó, kegyetlen, szájízt keserítő. Könnyen előfordulhat, hogy ebben a pillanatban vettem el a kedved – mert befolyásolnak a hozzá kötözött-csomózott következményvilágok és reminiszcenciák. Pedig ez minden tanunkra igaz, ez az összenyálazódás – különösen ma, amikor épp a ráció társadalmi fogalomrendszerével alkotnak teljesen irracionális és logikamentes mítoszépítményeket, amikor a mérhetőség megnyugtató objektivitását folyvást felülírja a valamilyen propagandisztikus (előre eldöntött, kívánatos eredményű) „mérés”, avagy mért eredmények gátlástalan utólagos átmagyarázásának (egyre általánosabb) gyakorlata. Ezt a megközelítést, amit Weöres elindít itt, a szemünk láttára, ugyanúgy felhasználták már valamely kívánatos cél (fajgyűlölet, meztelen elitizmus, alternatív hittételek) igazolására, mint bármelyik szellemi teljesítményünk. Én így pontosítom a szerzőt magamban: az ős tudást ott érzed meg igazán, ahol-amikor meginogsz – pont hogy nem abban, amiben biztos vagy. Szerintem nem véletlen, hogy A teljesség felé a legszakítóbb borzalmak aggodalmas éveiben: a megingásban született. Valahol a szememben ettől nyeri el az érvényét a gondolatmenet. Amit így folytat a költő, a költői hang dimenziójával építve a hitelt, a második passzusban:

TÍZ LÉPCSŐ

Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad.

Nyűdd szét díszeid – a szépség legyél te magad.

Feledd el mulatságaid – a vígság legyél te magad.

Égesd el könyveid – a bölcsesség legyél te magad.

Pazarold el izmaid – az erő legyél te magad.

Űzd el szánalmaid – a jóság legyél te magad.

Dúld fel hiedelmeid – a hit legyél te magad.

Törd át gátjaid – a világ legyél te magad.

Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad.

Ha kíváncsivá tettelek, innen olvasd tovább magad, kedves olvasó. Magad olvasd. Magadnak. Ha befejezetlennek érzed ezt a cikket – nem véletlen. Hiszen tényleg azt remélem: ez egy olvasás, a te olvasásod kezdete.

magamé...