Részemről az ismeretség a Hahó, Öcsivel kezdődött – imádtam a
szeretettel szíven szúrás gondolatát, meg azt a közelien ismerős hangot, amit
csak Janikovszky Évától hallottam addig. Akár fel is figyelhettem volna az
íróra már akkor – nem így alakult. Furcsa véletlen, hogy a két pöttöm (és
képzeletbeli) barát, Kököjszi és
Bobolysza mesekötete akkor akadt a kezembe, amikor már nem jártam
könyvtárba, hanem épp dolgoztam benne. Ha nincs csoportja, akit vár, a
gyermekkönyvtár méla őre délelőtt ráér – rendet rakhat, adminisztrálhat, és
amikor már minden munkából kifogyott (és a reménybeli látogatók még az
iskolapadot koptatják) olvas. Gyermekkönyvtárban gyerekkönyvet. Ritkán jutott
eszembe, hogy a tizenezer kötet közé vigyek is valamit magammal…
Jóval később ezt a könyvet miattuk
vettem meg. Kökölyszi és Bobolysza miatt – hogy aztán ne miattuk rakjam a
legellentmondásosabb olvasmányélményeim közé. Török Sándor maga írja egy
helyütt: sokszor mondott, vagy tett olyat ösztönösen, amiért aztán évekig
vezekelhetett, ilyen vagy olyan formában. Lehet, hogy értem, mire gondol – ahogy
lapozgatom, a legelső gondolatom ez: annyi feloldhatatlan ellentmondást
szeretett volna valamiféle békévé simogatni, egymást kizáró hitek igazát… Nem
lehet az ösztönre hallgatni egy korban, amely rutinosan (és egyszerre) élte és hazudta
magának a megosztott világot – és ahol nagyon sokan szerették volna úgy érezni:
a hazugságnak legalább egy része igaz. Többek közt az író is. Minden korai
tapasztalata, csalódása, hányattatása ellenére.
Mert nehéz egyszerre hűséggel szolgálni Weimar:
Goethe szellemének magaslatait, ha lentről nézi az ember. Rudolf Steiner
Dornachjának színes igenlését, egy korból, amely mételynek érezte őt és
eszméit. Megőrizni a keresztényt Chartres: a szerzetes Gerbert testvér – a
későbbi II. Szilveszter – példáját és tanítását követve; persze finoman
becsomagolva az örökségét némi alkalmazott materializmusba. És hinni, hogy a
történések jóra visznek, ha akadnak is elhajlások; a szocialista eszme: a
mindenki egyenlősége kárpótol. Török Sándor egyike szerintem a legélesebb szemű
megfigyelőknek – de minden meglátását átszűrte ezen a jószándék-szűrőn, sokszor
csalva aprókat a békéért… Egymással kibékíthetetlen elemek tömegét hurcolhatta
magában – és írta a könyvébe anélkül, hogy feltárhatta volna e
békíthetetlenséget. Vagy… nem is tudom. Olykor gondolom én is úgy, hogy ezek a
dolgok nem szorulnak békítésre. Hogy pont ezek nem, amíg minden más igen.
Úgyhogy ennek a könyvnek nincs igaza.
Bárki meggyőződésest kiboríthat, bármelyik oldalról. Szent Pállal szólva: a
görögöknek (az értelem embereinek) botorság, a farizeusoknak (akármilyen „oldal”
vagy „hit” fanatikusainak) botrány. Igaza nincs – de lelke van. Amivel
megérinthet, ha végre túlnézel rajta: hány helyen érvelnél máshogy, látnál az
eléd tárt látványból mást, mint az író. Mert ahogy lát, arra nincs jobb szavam: áldott.
S hogy mit láttat? Figyeljük, ahogy
belekezd: Egy kis kertet szerettem volna.
S lám, hajlamos lennék e könyv első mondata után három pontot tenni érzelmesen.
Holott már megtanulhattam, hogy nem az ösztönösen feltörő érzések az
értékesebbek, hanem azok, amiket az ember értelmes munkával kiharcol magának.
Igen, a gondolkodással kezdődik a dolog. S elfogulatlannak is kellene lennem,
szabadnak. De nem vagyok ennyire fegyelmezett, s így elfogult is vagyok, rab.
Egy kis kert… az jó lett volna. Így indul-gördül komótos iróniával a szó a
kert helyett ablakpárkányra gyűjtött kövekről, fordul a helyekre, ahonnan a
kövek származnak, s jut el rendre az emberekig, akik e helyeket az írónak
jelentik. Egy kis kertet szerettem volna.
Nem lett meg. S a poént az olvasó nyilván tudja – végül is embereket gyűjtöttem
helyette, barátokat.
És itt, e ponton (pontosan a 29.
oldalon) dől el, hogy a könyvespolcomon Lénard Sándor könyve mellett ül majd
Török Sándoré. Mert mesél. Az emberekről, akikkel az élete folyamán
találkozott. A példaadó, hallgatag favágóról, két ifjúkori, Ósinka fölötti
munkás nyár mesteréről: Georghe Feneşről például, aki szavak nélkül is ismerte a sziklák törpéit, a források,
patakok, széljárások, tüzek tündéreit. Pető professzorról, aki magában
hordozta a „módszert”, mint egy képességet (a tanítványai bogozták ki a
cetlijeiből, hogy tanítani lehessen). Két kiemelés tőlem, a számtalanból –
rövidke portrék és hosszabb bemutatások boldog serege ez a könyv, ahol a mesélő
a másik ember életéből mesél epizódokat, jellemző, olykor karcos rajzokat vetve
az olvasó elé – úgy, hogy a magáét nagyon szerényen engedi csak kirajzolódni.
Annyira másképp csinálja ez a Sanyi, mint az a Sanyi – mégis, az attitűd rokon,
ahogy az élet szeretete és a csodái iránt érzett alázat is.
Persze azért Török Sándor többet
dicsekszik. Természetesen szóba kerülnek a gyerekfilmek, a rádiós műsorok, az
Ünnepi posta például, ahol illusztris levelezőpartnerekkel (Einsteintől Elanor
Rooseweltig) aktuális emberiség-kérdésekről „cseveghetett” a szerző. De például
fantasztikus, ahogy a gyerekekről anekdotázik! A gyerekszáj-gyűjteménye, a
magvas-mókás elszólások is itt vannak e kötetben, ahogy például egy kisfiú fogalmazta meg kizsákmányoltságát sírva:
Anyu! Én mindig mindenkinek mindent, és nekem soha senki semmit! Nagyon
lehet szeretni a szavak felidézőjét is, amikor a szemünk láttára a gyerekekre
figyel…
Ezt a könyvet mélyen átszínezi a kora,
amikor született: 1979-ben adták ki. Valahol a kor illusztrációja is. Akik
benne éltek, tudják, miről beszélek. A többiek higgyék el: egy a jelen
illúzióinál jóval kisebb ellenálláson
túl mindenkit bekoszolt az a kor. És ez a könyv jól mutatja meg, hogyan. Én
sokszor lapozom – nem minden bosszankodás nélkül, de örömmel. Mert van egy
olvasata, amely kedves a szívemnek. A figyelő tekintet, ami megragadja a
látványt és úgy tárja eléd, hogy téged is megragadjon. Török Sándor nagyon
sokakra volt hatással – sok jó barátja volt, s ahogy én tudom, jó barát volt
maga is. Megajándékoz egy érzéssel, ha a könyvét olvasod (s közben vele örülsz
vagy vitatkozol) hogy nem magadért, de mindannyiunkért lapozol. Lehet, hogy
illúzió, de nem kellene végképp lemondani róla. Hogy ilyet is lehet.
