Andrew Ridker: Jótét lelkek

„Fanyar humorú, érzelmes családtörténet Jonathan Franzen modorában.” Nem túl elegáns a fülszövegből vett idézettel recenziót kezdeni, de nézzétek el nekem – annyira adja magát a Franzenhez való hasonlítás, és annyira mélységesen bosszant, hogy évről évre felbukkan odaát a nagy víz túloldalán egy újabb fiatal feltörekvő szerző, aki a „következő Franzen” címre pályázik, hogy Ridker esetében (ahogy korábban a borítón szintén megidézett Nathan Hill esetében is) kihagyhatatlan a ziccer. Sajnos a hasonlítgatás véget is ér a fülszöveg szintjén – Ridker nem ér fel a nagy előd, de még a korábbi követő szintjéhez sem. Ami nem jelenti azt, hogy nem jó író, vagy, hogy ne lenne fantázia abban, amit csinál, sőt, azt sem, hogy jelen írásunk tárgya nem jó könyv; pusztán annyit jelent, hogy: mi a túróért kell kényszeresen Franzent majmolni egyfelől és miért kell a kritikusoknak kényszeresen epigonokat kiáltani másfelől? Mindenki jobban járna, szerző is, olvasó is, ha hagynánk Ridker regényét önmagában működni.

Egy gyász sújtotta család - apa és két gyermeke - életébe csöppenünk bele, miközben próbálják feldolgozni az anya halálát, találni valamiféle előrevezető utat saját életükben és megbocsátani egymásnak számtalan vétküket. Tipikus családtörténet. Hazugságok, elfojtások, gyerekkori trumák, az apa sértettsége, amiért felesége eltitkolt vagyonát a gyermekeire hagyta, őt pedig kizárta végrendeletéből (amihez azért valljuk be, lehetett köze annak, hogy az asszony épp a halálos ágyán tudta meg, férjecskéje félrelépeget); a lánygyermek, Maggie sértettsége, amiért egész életében érzéketlen, gyermekei életétől tudatosan távol maradó apja még anyját is megcsalta; a fiúgyermek, Ethan talajvesztettsége és depressziója – no meg egy jelzáloggal terhelt családi otthon és egy épp csúfos véget érő egyetemi karrier. Robbanásveszélyes elegy.

A hűtlen férj és érzéketlen apa otthonába csődíti gyermekeit egy utolsó közös családi hétvégére – hogy újra (?) egymásra találjanak, hogy megemlékezzenek az anya haláláról, s nem mellesleg, hogy kicsalja belőlük az örökségüket, mellyel tán meg tudná menteni a banktól az imádott otthont. A családi otthon, a ház, mint nagy amerikai toposz – honnan is ismerős? A ház, melyre ezernyi jelentést húztak rá, ám a benne lakók számára csak illúzió: egy sosemvolt harmónia megtestesítője. A ház, melyben az apa új életet kezdene fiatal szeretőjével – mit sem törődve azzal, a nőnek kell-e egy emlékekkel és családi drámákkal terhelt úgynevezett otthon. A ház, mely az anya kényszerű önfeláldozásáról tanúskodik, melynek étkezőjében az apa ifjúkori „hőstettének” emléket állító fotók alatt feszengenek a testvérek, melyet egy tűz majdnem elpusztított – s tán jobb is lett volna, ha még akkor elvész.

A ház jelkép: élethazugságoké, kis és nagy csalásoké, a dekoratív üvegezett verandán magánrendelőt berendező pszichoterapeuta anya áldozatáé, aki fél életen át arra törekedett, hogy elkerüljön fojtogató közép-nyugati környezetéből a keleti part nagyvárosaiba, hogy aztán férje visszarángassa egy csalóka egyetemi karrier reményében épp abba a közegbe, melyből menekült. Az anya a kulcs, számtalan traumához, számtalan titokhoz – ám hiába tudunk meg róla sokat (többet, mint férje vagy gyerekei), még így is homályban marad a teljes kép: miért is választotta ifjúkori kudarcát (mert a világmegváltó „hőstett” csúfos kudarcba fullad) ki sosem heverő férjét? Megannyi sebet tépünk fel, ám egyvalami örök homályban marad: ki volt ez a nő?

Nem tudja Maggie sem, ahogy nem tudja Ethan sem. A lány kényszeres önmegtartóztatása, mániás filantrópiája, anorexiába hajló önsanyargatása tán éppúgy a szülők hiányából (nem fizikai, hanem az érzelmi jelenlét hiányából) ered, mint a fiú neurózisa. A halál csak egy fejezet: a bajok már sokkal korábban kezdődtek. Persze tipikus középosztálybeli amerikai problémák ezek: jó dolgukban azt se tudják, mit csináljanak, mondanák nagyszüleink. Az önmegvalósítás ideája, az egocentrizmus, az „annyit érsz, amennyid van” társadalmi modellje, a kreatívan alkalmazott törvények egyfelől; a bennünket körülvevő számtalan világjobbító törekvés, a globális bűntudat, az önanalizálásra való hajlam és a megtisztulást hirdető izmusok másfelől – mindez kitermel egy réteget, akiknek tényleg, a szó szoros értelmében semmi sem jó. Akik olyannyira el vannak foglalva önnön problémáikkal, önmeghatározásuk lehetetlenségével, traumáik feldolgozhatatlan voltával, azzal hogy nem tudják, hol a helyük a világban, hogy az egyetlen válaszuk a folytonos talajvesztettség.

Ridker jól látja és jól láttatja modern korunk amerikai fiataljainak egy csoportját, remekül fogja meg a családtagok egymás közti játszmáit és kibogozhatatlan viszonyaikat, a titkok és hazugságok szövevényét, amelyek átszövik minden család életét. Karakterei pont annyira ellenszenvesek, hogy hitelesek legyenek, de nem annyira taszítóak, hogy ne érdekeljen a sorsuk. Ám a történetszövésről még lenne mit tanulnia. Nem csupán az afrikai kiruccanás volt totálisan felesleges és hihetetlen (azért meg kell jegyeznem: sokadszorra már tényleg nagyon bosszantó volt még Franzennél is a kényszeresen minden regényébe beleírt egzotikus országbeli szál, nemhogy az epigonoknál…) – Maggie regényvégi döntése és a család sajátos újra egymásra találása is híján van minden hitelességnek. Pszichológiai esettanulmánynak egy halom sérült, önsorsrontó emberről érdekes – de regényként kevésbé működik. Ridker még messze nem a következő Franzen, inkább csak közepes ígéret – de érdemes lesz figyelemmel kísérni, mivé növi ki magát.

Kiadó: Gabo

Fordító: Varró Attila