Levelet hozott a Posta... olyan
levelet ahol még a boríték is kidobhatatlan – mert művészi értéket hordoz!
Képeslapok és könyvek, finom kézzel ollózott darabka összképek a korból – s egy
eredeti kollázs, ahol tapintható is ez a finomság. Lakner Zsuzsától érkezett
a levél, ez a gyönyörű rekvizitum, mára szinte anakronizmus, ma, amikor
testetlen jelekbe csomagoljuk az üdvözletet. Holott van ereje, ha a szónak
megformáljuk a testet. Nem éreztem ennyire erősen egyszer sem a veszteséget,
ami bennünket az azonnalisággal ért – és ennyi rétegében sem. Vártam ezt a
küldeményt, hiszen Zsuzsa jelezte: jön – és ez a várakozás kiélesített rá. Ez a
várakozás Saint-Exupéry rókájáé: ünnepet épített magából. Ez volt az első réteg
– várni valamire, ami időbe telik; de ez a várakozási idő a várva várt értékét
növeli. A második réteg akkor bomlott, amikor kézbe vehettem a csomagot. A
borítékot, amelyen egyedi pecsét, bélyeg, címforma lakik, máshonnan ismerős
kártya ragasztja a lehajtást; minden porcikája gondos választás, odafigyelés,
ráfordított idő eredménye – szinte sajnáltam felszakítani.
A harmadik réteg a küldemények
közül először kézbe ugró levelezőlapoké. Az üdvözlés könnyen elérhető játékai
voltak, az „eszembe jutottál a távolban és ezt a tudtodra adom” játékai – lám,
nem gondoltam volna, hogy a szemem láttára felnő egy nemzedék, akinek el kell
magyarázni, mit is jelent a levelezőlap, a küldés gesztusa, a rövid üzenetek
konkrétumokat kerülő banalitása (vagy a bele rejtett kis intim titkok, amit
feltárt olvashatóságuk ellenére sem ért meg más…). A lapokon most nem a
nevezetes látványok, a turistaság célpontjai láthatók, hanem Zsuzsa kollázsai, különböző korszakaiból és
projektjeiből. Kis sorozatban nyomott lapok ezek: akad köztük amelyik
kiállítás-megnyitót hirdetett, olyan is akad, amiből nem készült csak alig
több, mint egy tucat – a sorozatgyártott üdvözlőlap, egy korszak rövid szöveges
üzenetének hordozója lényegül itt át számozott, minden porcikájában gonddal
formált műtárggyá. Az egyiket, ha megfordítom, íme, funkciójával is ellátta
Zsuzsa – ott az üzenet, a bélyeg (egyedi, saját tervezés…), a Lieb… Cher… Nice… kollázs egy alkalmazott szerepben tündöklő
példánya lám, immár az enyém. Immár az én dolgom megfejteni, az üzenője mit
üzen általa.
Nagyon érdekes, hogyan figyeltünk
fel egymásra, Zsuzsa, meg én. Ezer alkalmunk lett volna találkozni, hiszen mind
a ketten Dunaújvárosban nőttünk fel, néhány év eltéréssel – ugyanabban a
közegben, ugyanazon a lépcsős magasparton ülve és álmodozva nyaranta; ugyanabba
a (gyerek- és felnőtt) könyvtárba járva. Mégis – elkerültük egymást, s a ma
legnyilvánvalóbb ismerkedési formáján át: a világhálón figyeltünk fel a
másikra. Egymás blogjait követtük, kommentáltuk – én a képeire igen hamar
szövegeket aggattam, amit ő jó néven vett… Elcsodálkozhattunk rajta, milyen
élményi közösök és különbségek adódhatnak abból a pár évnyi életkori
különbségből – de meg is örülhettünk neki, hogy a másiknak is fontos, magán
túlmutató élmény például a japán rajzfilm, az Anime…
A negyedik réteg ez az így alakult
távolságtartás – és az ebbe érkező, kézzelfogható közelségek. A The Inside Story-t a közösségi oldalon
kedveltem és böngésztem először: országhatárokon könnyedén átmosolygó
távolságból. Nincs nekem semmi bajom ezzel – ez a lehetőség is úgy minősül, ahogyan
élettel telik, és Zsuzsával ilyetén nincs okunk panaszra. De ez a gesztus, ez a
levél a belecsomagolt számos kinccsel valahol mégis más minőség. Egy sokkal
személyesebb találkozás, a küldeménybe választás által, s még inkább a másik
kézírása által, ahogy a kincsét, szüleményét, gyermekét nekem ajánlja. Lassan
megérünk (úgy tűnik, lassan meg) egy valóságos, személyes találkozásra –
mondjuk egy hazai kiállítás-megnyitón, ahova Zsuzsa Stuttgartból érkezik (ahol
jelenleg él és dolgozik). Eddig mindig ez ellen dolgozott a sors – de talán
megérünk rá, hogy ne így legyen. Ez az ötödik réteg – hogy bátran merjem
vállalni ezt az éles, vizslató tekintetet, amely most már kézzel foghatóan is
(tudom immár… hiszen kézzel fogom) ott lakik a tárgyak mögött.
Három másik könyv is itt várja,
hogy teljes figyelmet kapjon – mind a csomagból. A Titkosírás, Turbuly Lilla verseivel és Zsuzsa képeivel; A Venus
& Mars, ahol Zsuzsa kollázsait Bernd Reichert pontozza ellen a
szavakkal (magyarul Rakovszky Zsuzsa tolmácsolásában); és Dickens Feljegyzések fiatal párokról-ja, ahol
Zsuzsa a borítót s magát a kötetet tervezte. Mindhárom Artemisz-kiadvány;
mindhárom formáltsága megdöbbentő. Az igényesség a képeket és szavakat hordozó
tárgy felé. A sokadik rétegek ezek – egyfelé mutatnak: amint a virtuális
kitöltött kereteiből tárggyá alakítok bármit, ennyire legyek igényes. Mert a
könyvet: a hordozót magam teremtem! És amennyire csak lehet, legyek befolyással
rá, milyen lesz…
Amit valójában nem tudok
megköszönni – így, hogy írok róla: az a kollázs, az eredeti kollázs, amely
külön borítékban várta, hogy felfedezzem. Amikor valóban ujjal simíthatom a
munkáló olló nyomait, amikor a kivágat helyén tátongó űr határainak
finomságáról az ujjbegy bőre győződhet meg, s amikor fokozatosan ráébredek: egy
műtárgy érkezett a lakásomba, amit ajándékba kaptam – aminek értelemszerűen a
falon a helye. Amit talán úgy köszönök meg mégis, hogy verset írok hozzá (és
nem róla) – megkísérlem az egykor egymásra figyelést provokáló gesztussal
megköszönni Zsuzsa adakozó figyelmességét. Hogy levelet hozott a Posta, amit
(valamit belőle) még hónapokig előveszek majd – aztán évek múlva is. Ellene
beszélve a tárgyak romlásának, a képek egymást folyamatosan elfedő áramlásának
a virtualitás idővonalán. Mert ez az „ellene beszélés” maga a kultúra.
számon tartjuk
egymást –
hiányok Óperenciáján
is túl