2024. április 5., péntek

Jézus Krisztus Szupersztár - Madách Színház


Ezt az élményt is jóval korábban megkaphattam volna, ha akarom, de talán tényleg most jött el az ideje. Rajongok ezért a rockoperáért – de talán épp a rajongás akadályozta, hogy eddig helyet foglaljak a színház zsúfolt-kényelmetlen, de tényleg érintődés-közeli nézőterén. Az ifjúkorom egyik kifordító élménye volt a film. Teljesen fogalmatlanul ültem be rá, hogy aztán évekig vadásszam a mozikat, ahol épp játsszák; a ma szinte nonszenszérzetű házi képrögzítés nélküli korban így élve az újrázás lehetőségével. Norman Jewison adaptációját Ted Neeley-vel, Carl Andersonnal, és a többi, legendás szereplővel bőven tucatszor láttam csak a középiskolás, budapesti évek alatt – rituálévá lett, hogy nézzem. Egy ennyire erős élmény nehezen tűri a másféle szembesítést.
 
Kár volt várni vele. A Madách előadása ebben a sokadik szereposztásban is világszínvonalú. Nemcsak az énekhangok, az előadásmód, a koreográfia; a minimalista díszlet és azt távlattá, helyszínné nyitó fényfestés együttműködése is, mind csak megágyaz annak az energiának, ami árad a színpadról. Ezen a színen ez a játék helyén van. Megdöbbentő volt látni, hogy nálam jóval idősebbek és kamaszok ugyanolyan rajongással csüngtek az egészen, s hogy nekem is csak a nézőtéri apró kényelmetlenségek segítettek, hogy ezt észrevegyem – maga a játék nem ejtett magától el, nem távolított sem disszonáns hang, se varázst törő egyéb elem.
 
Tényleg, láthattam volna Sasvári Sándorral Jézus szerepében. Most Pilátusként volt a színpadon, ez, úgy látszik, énekesek egyetemes sorsa – szépen öregszik, méltón, az egyik szerepből a másikba. Bármit gondoljak is egyébként hova és kinek tartozásairól, ezt az estét csak megköszönni tudom. Láthattam volna Feke Pállal a címszerepben. Láthattam volna annyi eltalált Júdást, Mária Magdolnát – bárkit ebben a játékban. De tudjátok mit? A címszereplő Szaszák Zsolt mindent megtett érte, hogy kíváncsi legyek rá eztán bármiben! Szemenyei János Júdása szó szerint telitalálat – megint nem a játékot láttam, hanem az embert, aki szuverénnek hitt döntésében eszköz, és ebbe belehal. És Kerényi Miklós Máté Heródese, a beköszönő Jesszus! felkiáltástól kezdve... Írnám, hogy voltak ebben a feldolgozásban gyémánt pillanatok, de igazságtalan volnék a többiekkel. Az összes többi szereplővel.
 

Hazafelé a buszon nézegettük, hogy a pár előadásra, ami ebben az évadban lesz még, vehetnénk-e jegyet. Végül az akkor éppen elérhető összesen fél tucat helyet elengedtük, nem volt egymás mellé már, nem tudtuk volna fogni közben egymás kezét. Hogy így csaljunk, hogy ne maradjunk teljesen egyedül a szívet maró élménnyel, ahogy anno a moziban én annyiszor. Az akkor több elfojtott levegőt bíró kamasz is megköszönné ezt. Nem tudta még, hogy így is lehet. A felvételt, itt, a végén neki, meg a tegnap esti előadás összes részvevőjének ajánlom köszönettel. Ted Neeley énekel rajta, 2021-ben vették fel. Ehhez voltatok méltók, srácok, lányok. Talán jövőre, húsvét táján megint előveszik ezt a gyönyörű, komoly játékot a Madáchban. Remélem, látni fogjuk.

2024. március 10., vasárnap

Hajao Mijazaki: A fiú és a szürke gém (film)

Levél vagyok. Zárt küldemény.
Dolgom: hogy kézbesítsem.
- Ha föltépném, sem érteném:
Istennek írta Isten.

(Fodor Ákos)
 
Összeszorult a szívem, amikor híre jött, hogy az öreg mester még egyszer visszatér az önként vállalt elhallgatásból. Már a Ponyo úgy készült el anno, hogy az utolsó filmje lesz, már a Szél támad pályán szokatlan (szinte mesétlen, de legalábbis mágikus rétegektől mentes) filmje is úgy készült el, mint vállalt feladaton túli ajándék a szerető rajongóknak. Persze pontosítás is volt, a maga módján – a repülőgépek zseniális tervezőjének meséje legalább annyira a rajzfilmkészítőé is, aki tehet, és nem tehet róla, milyen szelek fújják aztán médiaegekbe engedett, ihlettel, kézzel rajzolt papírsárkányait.
 
Így érzem most is: a bennem mocorgó rajongó még egyszer ajándékot kapott, de szelíd pontosítást is, az eddigiekhez. Nekem nincs más választásom, mint hogy a friss mese árnyékaiban meglássam a pálya egészének vetülését, hiszen láttam és szerettem minden filmjét. Azoknak lesz nehezebb dolga, akik ezzel a történettel köszöntek először a mesélőnek. Mert nem biztos, hogy sikerül kikódolniuk azokat a finom rétegeket, amitől tényleg zseniális ez a játék. És ezek nélkül ez a lassan induló és aztán egy ponton szinte váratlanul szürrealitásba forduló történet az értetlenségen túl nemigen szül majd egyebet a nézőjében.
 

Nem könnyíti meg a frissen ismerkedő dolgát, hogy a fiú és a gém kalandja a valóságunk kárpitja mögött a mester eddigi leginkább japán mesei logikák szerint épült alkotása. Mijazaki komoly nemzetközi elismertsége összefügg a ténnyel, hogy a filmjei java részében ügyesen vegyítette a tradicionális japán mese, a monogatari csapongó, hurkokat vető, utolsó pillanatokban is mindent átértelmező titkokat feltáró történetvezetését az európai gyökerű, sokkal feszesebb, inkább célra tartó dramaturgiával. A számunkra is szokott felütés, felvezetés, középfordulat, fék, nagy fordulat eredményeképp születő katarzis, feloldás drámai ritmusának mezsgyéjén alakította ki a maga ízes filmnyelvét – és nemcsak azért, mert előszeretettel mesélte (japánná, animévé) a mi meséinket is.
 

A fiú és a gém története minderre gyakorlatilag fittyet hány. A mesélőnek most fontosabb volt, amit a meséjén keresztül sugalmazni szeretett volna. Sokan írták, hogy ez a felnövés-történet rokon Csihiro kalandjaival az Istenek fürdőházában – pedig annak valamiféle komplementere. Csihiro érettségért meghozott áldozata, hogy lemond a belőle megszülető mesehősről, amikor elhagyja a párhuzam boszorkák uralta birodalmát. A különlegességéről mond le, hogy visszatérhessen a szüleivel együtt a hétköznapokba. Mahito viszont magával kell hozza a tudást, amiről nem feledkezhet el: éretlen volt a mesevilág varázsló hercegének örökségére és egész életében dolgoznia kell rajta, hogy e világ megtisztult építőköveként tekinthessen magára. Egyszerűen szólva a saját meséje hősévé kell válnia. Nekem most a két történet együttes érvényének megőrzése a feladatom – hiszen mindkettőt igaznak érzem.
 

A történet most a mi múltunkba réved, a mester gyerekkorába. A háború bombák gyújtotta tüzében elhamvad az a kórház, ahol kisfiú főhősünk, Mahito édesanyja is dolgozott; az özvegységet nagyon japán módon megélő apja (majdnem hogy azt mondom, élve a lehetőséggel, valójában a veszteségre tradicionális választ adva) elveszi a felesége húgát, s a háború rémségei elől vidékre költözik a fiúval együtt, az anyai ág családjának birtokára. Önéletrajzi elemek finom beépülése ez – Mijazaki repülőgép-gyáros apja is hasonlóan menekítette a családot a nagyvárosból (nem mellesleg: a gyárral együtt) a bombázások elől vidékre. Az anyját és gyökereit vesztett fiú elveszetten téblábol a vénséges cselédek által fenntartott hatalmas házban, nem tudja elfogadni az új anyát, az új iskolát, az idegenséget – ráadásul egy kertben lakó gém is zaklatni kezdi, aki az első pillanattól többnek tűnik egyszerű gázlómadárnál.
 

Mahito gyásza sértettséggé alakul - amit amúgy nagyon nehezen úszol meg, ha ennyire sokrétegű maga a gyász: így épülhet a valódi érzésből akár egész életre szóló szerep. A sértettség befelé forduló megszólíthatatlansága éppúgy oka, hogy magára marad és elveszik az új életében, mint az apja hibás, távolító gesztusai, amivel megnehezíti a fia dolgát az új környezetben. A gémek hazudnak, mondja magáról a madár, később, amikor a fiú kényszerű szövetségesévé lesz a mágiában. Holott a fiú valójában ugyanolyan hazug, mint a gém. Önmagát sebezve keverné bajba az őt befogadni képtelen új iskolatársait – akik a provokáción, a kiközösítésen túl nem tudtak mit kezdeni az autón érkező, jól öltözött, kimért és gyászában hideg városi gazdaggyerekkel. S lám, a gyász sértettséggé alakulva örökké ott éktelenkedik hegként Mahito halántékán.
 

Pedig itt, ezen a mesébe nyúló birtokon nagyon titokzatos, életre szóló feladat várná. Anyja családja titkot rejt – a földjeiken áll egy romos torony, amely egy másik dimenzió kapuja. Egy párhuzamos univerzumé, amely a miénk sajátos értelmét rejti; táplálja és meghatározza a miénk – innen érkeznek például a megszületők. Vagy innen is. Ennek a mágikus rétegnek az egyik varázslata, hogy csak az egyik. Hogy még számos ilyen lehet. A látásmód, ami mentén épül, alapvetően gyermeki: emberevő szörnyekké lesznek benne a papagájok, a királyukkal az élen, aki minden autoriter hatalom rajzos paródiája; és a világot egyensúlyban tartó alap a játék: a minden nap egymásra rakott építőkövek egyensúlyi játéka. Az egykor eltűnt, dimenziót váltó mágikus nagyapa a fiúban az örökösét köszöntené – hogy aztán tudomásul vegye: ez a mágikus párhuzamos pusztulásra ítélt, mert nem méltó az örökös. Magát sebző lénye a maga lényegét felismerve nem nyúl a tisztaságot jelképező kövekhez.
 

Ez a mese nem bocsát el, utánad integetve; ki kell menekülni belőle. Vissza a viszonyokba, ahol saját papagáj-szörnyeteg mivoltod kell felszámolni. Ahova a saját sértettséggé alakult gyászod elől ki kell menteni a szerethető pótanyát, pocakjában az öcsikével. És mégis, meghatározó kellene maradjon, amit általa tanultál. A lényegünk csak a valami elmesélhetőben markolható. Írtam már, egészen máshol, egy másképp felnőtt mese kapcsán: ezek a történetek valójában a legfontosabb kérdéseinkről gondolkoznak. Hiszen miközben feltérképeztük e sárból gyúrt golyó szinte minden zugát, (mesétlenítjük úgymond), még mindig csak meséink vannak róla, hogy miért van élet, hogy a számunkra miért értelmes; egyáltalán, hogy hogyan létezhet ez a kérdés: miért? Ha ennyire tág az értelem, hogy ennyi minden belefér, miért szűkül ebbe a száznál kevesebb évbe - miért csomagolja a halálra ítélt test. Mijazaki történetei is rendre a bennünket leginkább foglalkoztató dolgok határait rajzolják ki – és lépik túl, a mesélés által. Ez a mese is, a magába vesző mítosz dimenziójáról.
 

Mijazaki jelen van ebben a filmjében, és a filmben jelen van a Japánban (rángó föld, felszökő hullámok, életet tépő szelek által könnyen születő) számunkra szokatlan viszony a halálhoz. Jelen a vigasztalás, egyetlen veszélyben elhadart mondatban, hogy a tűzbe vesző anya kezdettől baráti, meghitt viszonyt ápol a tűzzel. A vigasztalás egyetlen ölelkezésben, amikor a fiú a mostoháját szívből anyjának nevezi. Jelen van az alkotó ember felelete a világnak: az alkotás tisztának őrzött építőkövekből épült, sérülékeny torony, lehet, téged ráz a magad földrengése, a rengeteg más ízű tapasztalat, ha meginog benned – tanít, ha meginog benned.  Jelen van a hatalomra vetett komoly gyerektekintet Mijazaki-módra: hogy az is csak önkényesen választott építőkövek mocskos játéka, és hazudik, aki mást mond. Jelen a szolgálat tisztelete azok által, akik képesek a világuk megtisztelve szolgálni. A látszatra csúf, de szeretetből gyúrt öregség, és a felnövés, mint embert próbáló helyzet. A minálunk jobbat alkotás vágya. Ami tényleg elbűvölő varázslat, ha sikerül.
 

Jelen van az öreg mester filmjében, hogy mi a világunkat a mesélés által értjük. És a meséink csak ideig-óráig érvényesek. Hogy a megértés kísérletei közben itt kell élnünk, ebben az ellentmondásos, zaklatóan igazságtalan, vagy annak érzett közegben. Ahonnan nem irtható ki a konfliktusaink szennyeződése. Ahol ott a halál. Abszurd világban élünk – de gyönyörűen mesélünk egymásnak róla. És én ennyi szóval sem tudtam, most sem megköszönni a mesék öreg mesterének, hogy annyiszor összemarkolta a szívem, az érzéssel, hogy bár magam nem értem, az életünknek mégis van valami éhségeinken túl mutató, gyönyörű értelme.


2024. február 25., vasárnap

Robert Galbraith: A hömpölygő sír

„Veszélyes, ha az ember a saját boldogtalanságára épít kultuszt. Nehéz belőle kikecmeregni, ha már túl sokáig van benne az ember. El tudja felejteni, hogy kell.”
 
Hát, hol is kezdjem? Annyiszor leírtam itt már, hogy a Strike sorozat kötetei jelentették nekem az utolsó pár évben az abszolút menekülési útvonalat a valóságból, hogy most inkább nem részletezem… elég annyi, hogy meg sem merem számolni, tavaly hány alkalommal olvastam újra a Zavaros vért és A Koromfekete szívet. Ezekhez nyúltam, amikor év elején számoltam a napokat, mikor jön már el a várva várt műtéti időpont; aztán műtét után, amikor valami meghitten ismerős kellett; aztán amikor kihúzták a lábam alól a talajt az exmunkahelyemen; aztán amikor már istenesen elegem lett a meddő munkahelykeresésből… és még a felsoroltak közt is párszor. Ja, és persze tűkön ülve vártam A hömpölygő sír megjelenését, ami végigkísérte a karácsonyi szünetet. Lábjegyzet: januárban kezdtem új munkahelyen és idén még nem éreztem szükségét, hogy Strike társaságában múlassam az időt, úgyhogy reméljük, ebben az évben egyéb olvasmányélményeknek is jut tér.
 
Szóval most itt ez A hömpölygő sír. Tekintve hogy az előző két rész a kedvencem a sorozatból, és mind a Zavaros vér tarottal, asztrológiával, démonvadászatba beleőrülő nyomozóval és évtizedes titkokkal teli világát, mind A Koromfekete szív álnevek, beépülő terroristák és rajongásukba beleőrült geekek szegélyezte netes ámokfutását imádtam, sokat vártam az új résztől. Ugyanakkor, be kell valljam, némi hátrányból indult, mert ha van téma, amitől zsigerileg irtózom, az egy szekta. Most először éreztem azt, hogy ha nem Rowling írta volna, és nem a Strike sorozat kötete lenne, én ezt a sztorit bizony bottal se piszkálnám. Tudom, hogy a téma egy aranybánya a jó thriller írónak, tudom, hogy pszichológiai szempontból kimeríthetetlen, értem, hogy az egykor kriminálpszichológusnak készülő Robint miért kapta el elsőre az ügy, de nagyon nehéz volt legyőznöm az undorom idegenkedésem, és visszafognom magam, hogy ne kiabáljak rá egy fikciós karakterre, hogy: be ne menj abba a kurva szektába…
 
Nyilván órákig lehetne boncolgatni, miért taszít ennyire a téma, de olyan nagyon nem nehéz rájönni: gyűlölöm a kontrollvesztés állapotát, gondolni se bírok rá, hogy átmossák az agyam, megfosztanak a szabad akaratomtól és zombit csinálnak belőlem. Inkább mérgezzenek meg és temessenek betonba, szúrjon hátba egy netes őrült vagy mittudomén, faljon fel egy tigris, minthogy önként besétáljak J Papa szektájába. És nem, egy fél másodpercig se táplálom azt az illúziót, hogy a logikus gondolkodásommal, a rengeteg szakirodalommal, az önkontrollommal ellen tudnék állni. Olyan ez, mint az előző részben emlegetett neten bujkáló, álnevek mögött rejtőző terroristasejtek esetében: mindig egy lépéssel előrébb járnak, mint azok, akik fel akarják fedni a módszereiket. Épp ezért féltettem Robint annyira, amikor beépült a szektába, mert tudtam, hogy bármilyen felkészült, olyan egyszerűen nincs, hogy megússza, hogy ne hasson rá az agymosás. (Ha ezt Rowling meglépte volna, akkor azzal a lendülettel kukázhatta volna egész eddigi életművét – hálistennek van annyira jó író, hogy nem tette.)
 
Mert Robin persze hogy bemegy… A sztoriról sokat nem fogok írni, egyrészt azért, mert sokkal egyenesebb vonalú nyomozás, mint az előző kettő, másrészt mert a végkifejletet nem spoilerezném el, elég annyi, hogy egy aggódó apa keresi fel az irodát, akinek fia immáron négy éve a szekta foglya, akik elszakították családjától, kifosztották a vagyonkezelői alapját, ki tudja, mire kényszerítik, és így tovább, és így tovább. A szokásos szektás működés. A felszínen csillogó píárral nyakon öntött Egyemetes Humanitárius Egyház persze mindent tagad: ők nem szekta, ők csak segíteni akarnak a hajléktalanokon / éhező gyerekeken / afrikai szárazságon / klímaváltozáson (tetszőlegesen behelyettesíthető). Lényeg, hogy add az adományod, mi meg a világ összes gondjára is ráfordítjuk – az, hogy az „egyház” vezetői luxuskocsival gurulnak a medencés villájukba, csak a véletlen műve, egy nagylelkű adományozónak (azóta próféta) köszönhető, még véletlenül se a te afrikai gyerekeknek szánt fontjaidat költi J Papa selyempizsire. Atyaúristen, mekkora ziccer amúgy ez a téma Rowlingnak, és ki is használja, azt meg kell hagyni – ahogy az „egyház” galádságait feltárja, az pompás és annyira életszerű, annyiszor láttuk / hallottuk / olvastuk már, és nem csak fikcióban, hanem a hírekben, és ismerjük a történelemből, és mégis… Mégis tömegek dőlnek be nekik újra meg újra. Na, megint eltértem Robintól.
 
Szóval Robin beépül (posztunkban immáron sokadszorra). Nyilván érthető, más mód nem nagyon van arra, hogy feltárja, mi zajlik a világtól elzárt központokban. És mert ő Robin, London egyik legjobb magánnyomozója, fel is tárja, bizonyítékokat is szerez, bár közben majdnem ráfázik, és még egy kicsit sikerül is belülről bomlasztania. Hogy aztán hogy heveri ki, hááát… Miközben Robin bent próbál bomlasztani, Strike és a csapat is nyomoz, s persze görgetik tovább a nyomozóiroda mókuskerekét is: jönnek-mennek az egyéb ügyek, jönnek-mennek a külsősök, némelyik spicliskedik, Strike meg ismét ráébred, hogy a hírnév nem annyira a barátja, mert nem csak a rivális nyomozóiroda akar egyre jobban keresztbe tenni neki, de egy egyéjszakás kaland miatt is kis híján címlapokon találja magát (még jó, hogy Robin épp el van zárva a külvilágtól és ezt nem tudja). Aztán hogy - hogy nem addig fajulnak a dolgok kint is, bent is, hogy már nem csak Sir Colin Edensor fiának kiszabadítása a cél, hanem Strike beleüvölti az egyházalapító J Papa arcába, hogy beletaposom az egyházát a kibaszott földbe.
 
Na, ez már az a Strike-féle nyomozás, amit szeretek! Onnantól, hogy Robin kiszabadult, az én lelki békém is helyrebillent, és tudtam ugyanazzal az élvezettel olvasni a továbbiakat, mint az előző köteteket – meg kell mondjam, az is eszembe jutott, hogy ha újraolvasom - mert nyilván újra fogom - akkor kihagyom a szektás részeket (ha kell, összegémkapcsozom az oldalakat, nehogy véletlenül beleolvassak). Ugye azért senkinek nincsenek kétségei arról, mi lesz a vége? Jól gondoljátok. Ez az ügy egyszerűen túl nagyra nő ahhoz, hogy ne járjanak sikerrel – ha így lenne, akkor Strike és Robin is halott lenne, és nem lennének folytatások. Spoiler: lesznek.
 
Miközben J Papa egyházát készülnek földig rombolni, azért történnek egyebek is: a két nyomozótárs folytatja immáron hét kötetes násztáncát egymás körül, ami csak mérsékelten van túlhúzva (nem, nagyon 😃), de olyan aranyosak, hogy igazából még mindig úgy gondolom, jobb lenne (legalábbis nekünk olvasóknak szórakoztatóbb), ha sose jönnének össze. Robin közben végre belebonyolódik egy új kapcsolatba, ami jót tesz az önbizalmának és kibillenti az érzelmi agresszor exférj és a rajongott Strike közti vergődésből – de azért messze nem egy ideális kapcsolat. Strike végre lefogy és leszokik a cigiről, aminek nem azért örülök, mert bármennyire is egészségmániás lennék, hanem mert végre (VÉGRE!) nem kell tízoldalanként azt olvasnunk, mennyire fáj a lábcsonkja és milyen csúnyán köhög (az előző kötetben már komolyan azt hittem, hogy meghal itt nekünk, és Robin megörökli a nyomozóirodát…). Kicsit jobban megismerünk mellékszereplőket, akik közül Pat és férje viszik a pálmát, jó lenne, ha a jövőben is nagyobb szerepet kapnának; de nagyon örültem annak, hogy Lucy karaktere is árnyalódott (brrr, annak nem, ami kiderült), és hogy közelebb kerültek egymáshoz a bátyjával. Ahogy annak is, hogy Strike picit meglazította a páncélját és beengedte Prudence-t, a másik oldali féltestvért az életébe. No és nem bírom ki, szóval SPOILER SPOILER SPOILER én még fikciós karakter halálának annyira nem örültem, mint itt, bármilyen csúnya ezt így leírni. Sajnos az amúgy világnagy seggfej Jago Ross-szal kell egyetértenem: mindenkinek egyszerűbb lett volna, ha Strike már az ötödik kötetben hagyja meghalni Charlotte-ot. SPOILER VÉGE
 
Nem tagadom, minden berzenkedésem ellenére ezt a részt is imádtam, és nyilván – ha ki is hagyok részeket – újra fogom olvasni, és alig várom már most a folytatást, de akkora kedvenc nem lesz, mint az ötödik-hatodik kötet. Az utolsó jelenet meg – hát, nem hiszem, hogy az olyan simán fog menni, ahogy most szeretnénk hinni. Ha tippelnem kéne, azt mondanám, hogy Robin egy új gyűrűvel az ujján tér haza a jól megérdemelt miniszabiról, ami csak tovább bonyolítja a dolgokat még pár kötetre.


Kiadó: Gabo
Fordító: Nagy Gergely


2024. február 18., vasárnap

A mesék ereje (Az Ezeregyéjszaka meséi - A tűzmadár)


Ideje volna felébreszteni szunyókáló blogunk, de ennek még mindig komoly akadályai vannak. Többek közt az a fura helyzet, hogy mostanában lassú, párhuzamos olvasásokba bonyolódtam (a tavalyi évértékelőben fényképes beszámolóval illusztrált egyéb szenvedélyek mellett). Nyitva várja sorát Kleinheincz Csilla Alvilági szövedéke (nagyon felkavar), Jón Kalman Stefánssontól A mindenséghez mérhető (ez most túlringat). Továbbra is rengeteg csillagászati szakirodalmat olvasok, mert a távcsőben látható a látvány megismerhető értelmétől tárul – magában nem mindig evidens (fénypontok, pacák... na és?). De a legfontosabb lassú olvasási projektjeim most Az Ezeregyéjszaka meséi (a teljes kiadás I. kötete még mindig) és A tűzmadár, Alekszandr Nyikolajevics Afanaszjev orosz varázsmese-gyűjteménye. Ez a folyamatban lévő párhuzamos elindított bennem egy gondolatmenetet, amit így, az olvasás közben is nyugodtan megoszthatok veletek.
 
Mert a két mesebirodalom a népmesei attitűd helytől, nyelvtől, kultúrától független, kétségtelenül felismerhető párhuzamain túl gyökeresen más. Komolyan hasonló bennük, hogyan játszanak el az elégtétellel, vagy a magmagyarázhatatlannal – nagyon sokszor könnyen párhuzamba állítható meseválaszokat fogalmazva a legnehezebb kérdésekre. De ijesztő, mennyivel nyersebb, mennyire zsigeri A tűzmadár legtöbb története a gazdagon ornamentizált, rétegekkel jóízűen játszó arab mesekincshez képest. Tényleg, mint egy fenyőrönkökből összerótt, itt-ott baltafaragásokkal mégiscsak díszített faház egy égetett csempemozaikkal kirakott, kicsit elhanyagolt, de még mindig gyönyörű szászánida palotához képest.

Nem csoda – az iszlám világának eléggé kalandos módon Európába jutó mesekincse valójában egy nagyon gazdag, de saját súlya alatt elfáradt kultúra terméke. A gyűjtemény jellegében egymással gyakran ellentmondó szemléletek gyermekeit is integrálta – a történetek egy része nem is tud Allahról, miközben az Ifritek és Máridok világát mesébe vonja; egy része tud róla, de úgy játszik el a prófétálással, ahogy bármilyen mitológiával; egy része viszont konkrétan át van itatva vele – hordozza magán annak (számunkra így is igen ellentmondásos) erkölcsiségét. Ami valójában ezt a zsúfolt kincseskamrára emlékeztető gazdagságot összefogja, az a keret: Sahrazád, meg az életben maradás kedvéért mesélt, indaminta mentén egymásba fonódó, végtelennek tűnő, de pragmatikus okokból mindig a csúcspont előtt abbahagyott meséje.
 
A tény, hogy addig élhet, amíg a meséje leköti az uralkodója, Sahrijár figyelmét. A mesekincs legfontosabb tanulsága ez a mindvégig kihegyezett készenlét a mesélő részéről – ami túlmutat a szórakoztatva tanítás, a népi világmagyarázatok mesei igényén. Ez a mesélés az első pillanattól kezdve vérre megy, tehát a mesélő tényleg mindent bevet, hogy megőrizze a figyelmet, hogy fenntartsa a kíváncsiságot. És ez az attitűd a mesékbe is leszivárog. A gyűjtemény-jelleget finoman színezi a keret ornamentikája, rendezi úgymond, hiszen összképet is kell sugalljon – akkor is, ha valójában tényleg ellentmondásos, ha nincs lesimogatva benne minden. A hurcolt ellentmondások nem vetik szét – annál sokkal ügyesebben kaleidoszkóp. Mint minden igazán öreg kultúra-összkép, belátja, hogy nem választhat a felkínált szemléletek egymást kizáró bőségéből. Ez is lehet ágya a fanatizmusnak, a vallási ébredésnek – az igénynek, hogy ellentmondás-mentesítsék a mesét. Ez a fanatizmus az elfordulás lesz a bejárhatatlanul gazdag ornamentikákba fonódó, végtelen érzetű utaktól. Most nem érinteném, mennyivel járulhat ehhez hozzá társadalmi kiúttalanság, nyomor, elégtételvágyak és gerjesztve életben tartott sértettségek - vagy a tanulatlanság, a konzervált butaság.
 
Pedig amúgy ezt sem ártana érinteni, mert a világ, ahol viszont az orosz népmesék születtek, alapjában telidestele volt/van ezekkel. Az orosz mese nagyon sokszor az élhetetlen diadalát vizionálja a kíméletlen közegek felett. A bolond, csak kemencekuckóban nyáladzásra való legkisebb fiú, Ivanuska (minden lehetségest nélkülöző) megdicsőülését. Ez egy súlyosan kultúra előtti világ, ahol a lehetséges utak gazdagsága nem csókolta meg még a fantáziát sem. Zsigeri, mert jóval kilátástalanabb körülmény- és vágyvilágok terméke, mert a mesélők java nemcsak írástudatlan volt, de a világismerete se terjedt túl a saját röghöz kötöttségén, a faluja szemléleti horizontján. Ami felett valóban mesei távolságokban lebegett a lét bármilyen indoka, akármilyen vallási tanítás, de a valóságos, aktuális Cár atyuska is. A mesei megoldások nyers indokolatlansága meg sem kísérli valamilyen erkölcs képbe emelését (uralkodik bennük az önérdek); amíg az arab mesekincs tud a világmagyarázatokról, de úgy tartja, hogy az összességük bejárhatatlanul bonyolult, az orosz nem is hisz a létezésükben. A célra vezető pragmatizmusban annál inkább.
 
Mindazonáltal hallatlanul érdekes mesevilág ez, de másért, mint az Ezeregyéjszaka. A megtermékenyítő ereje ennek is kétségtelen – Valente Marija Morevnája, vagy Neil Gaiman meséje a Sandman - Fabulák és reflexiók egyik epizódjába ágyazva a vadászatról ezt eléggé megmutatja. Lenvászoning a selyemhez képest, de a saját világunkhoz most valahogy többféleképpen rejt kulcsot. Hiszen egy olyan elfáradt, „kultúra utáni” helyzetben vagyunk (furcsa, de pont a rohanástól – leszakadozik rólunk), amit egyre inkább azok a pragmatizmusok irányítanak, amelyek hordozói nevelődésük közben elkerülték, vagy lerázták magukról annak dilemmáit. Zsigeri példákból okulva, pontosan egyfajta „kultúra előtti” állapotban élvezve a gátlástalanság előnyeit. Fontos ismerni, hol gyökeres, hol tapogatható leginkább ez a gyökértelenség.


Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...