2024. július 12., péntek

The Crown - A Korona - 6. évad, második felvonás

Keserédes búcsú
 
Hát, ez is elérkezett… Az utóbbi évek egyik legnagyobb streaming sikerszériája, minden bölcsészlány és anglofil kedvenc újranézős sorozata, az angol királyi család életét olykor már-már túlságosan realisztikusan bemutató (emlékezzünk csak, akadtak, akik azt követelték, írják ki a részek elejére, hogy „csak fikció”) A Korona véget ért. Tudtuk, hogy eljön ez a nap, az eredetileg tervezett öt évadra így is ráhúztak egyet, és azt is jó ideje nyilvánvalóvá tették a készítők, hogy nem fogják végigkövetni a sorozat középpontjában álló II. Erzsébet életét, mégis, keserű volt ez a búcsú. Főleg, mert az utolsó évad forgatása idején a királynő elhunyt, így nem csak kedvenc sorozatot temettünk, hanem egy korszakot, egy, a maga módján valóban példátlan életutat, egy hetven éven át tartó uralkodást. Alkotó nem kívánhat ennél jobb körítést a sorozatának, nem kétlem, hogy a Netflixnél jó páran megveregették egymás vállát a pompás időzítés miatt – még ha a királyi családért rajongó showrunner Peter Morgan el is morzsolt pár könnycseppet. Ami azért nem tartotta vissza attól, hogy forgatókönyvében egészen briliánsan rájátsszon a körülményekre. A rajongás egy dolog ugyebár, a showbusiness meg egy másik.
 
A két részre vágott hatodik évad első fele, aminek én a Diana különkiadás címet adtam, magasra tette a lécet, és jó nagy dilemmában hagyta a nézőt és (felteszem) a készítőket is: vajon folytatják-e (lehet-e folytatni) azzal a bátor szókimondással, amit ott feldobtak, vagy visszatáncolnak és az ájult tisztelet tónusában, a Szívek Hercegnőjét eltemetve és el is feledve, a reményteli jövőre fókuszálva (ismét csak emlékeztetőül: az tudott volt, hogy a kétezertízes évek nagy botrányai, Megxitestül és András hercegestül már biztosan nem kapnak szerepet) búcsúztatják el a királynőt és az intézményt? Voltak kétségeim, melyek részben igazolódtak is – azzal együtt, hogy messze nem volt annyira meghunyászkodó a befejezés, mint gondoltam. De azért annyira bátor sem, mint ahogy vártam volna.
 
Ott vesszük fel a fonalat, ahol a negyedik rész végén elejtettük – a hercegnő temetése alapjaiban rengeti meg egész Anglia (és a fél médiafogyasztó világ) életét, a királynő komoly konfliktusba keveredik saját szerepfelfogásával, a két árván maradt herceg pedig egy világ sajnálatának és imádatának tárgya lesz egyik pillanatról a másikra. Bátor indítás épp velük kezdeni, konkrétan Vilmossal, aki jószerivel az anyja temetéséről sétál be a világ legimádottabb „szőke hercegének” szerepébe, akiért tinilányok milliói kezdenek rajongani, akit a kollégiumban szerelmes levelek várnak zsákszámra, minden lépését sikítozó kamaszok követik, népszerűsége még Dianáét is felülmúlja. Szupersztár lesz, akitől mindenki azt várja, hogy töltse be az anyja után maradt űrt. Csakhogy ő nem szupersztár alkat, hanem egy introvertált tizenöt éves gyerek, aki gyászolna és aki ebben a sajátos családi felállásban nem tud mit kezdeni az érzéseivel. Csoda-e, hogy mindezt azon az emberen vezeti le, akit a leginkább felelősnek tart, amiért anyját elüldözte Angliából és a halálát közvetve okozó al Fayed-románcba kergette? Bátor, és ha tisztán pszichológiai szempontból vizsgáljuk, nagyon okos Vilmos és Károly konfliktusának ábrázolása – nyilván azt, hogy mi igaz belőle, nem tudhatjuk, tekintve, hogy ez a testvér nem teregeti ki a személyes érzelmeit. Bátor felütés, és különösen tetszett, hogy az apa-fiú viszony normalizálása, a kimondhatatlan sérelmek feloldása annak a Fülöp hercegnek köszönhető, aki maga apaként a legteljesebb mértékben leszerepelt, aki érzéketlen, szabályokat mindenek felé helyező pátriárkaként sokszor tűnt elviselhetetlennek; ugyanakkor, ha visszaemlékezünk a második évadra és felidézzük, ahogy teljesen magára hagyva, fél családja által megtagadva, az apja gyűlöletétől övezve menetel imádott nővére és unokaöccsei koporsóját kísérve a náci zászlók között, és aztán hogyan lesz képes feldolgozni annak a gyásznak a sokkját, akkor nyilvánvalóvá válik: ebben az érzelmi analfabétáktól hemzsegő családban ő lehetett az egyetlen, aki valóban érthette, min ment keresztül a két herceg azon a ’97-es őszön.
 
Aztán ez a bátorság mintha egy csapásra semmivé lenne azzal, hogy Vilmos megbékél Károllyal – minden szép és jó, van egy új trónörökösünk, aki nem ugrál, aki betartja a szabályokat, aki méltó követője lesz a nagymama munkásságának, aki képes lesz egyensúlyozni a szupersztárság és a családi „cég” követelményei között. Akinek persze nehéz lesz beilleszkednie az egyetemen, és megtalálni élete párját, akit ráadásul nem vesz le első látásra a lábáról a korona ígérete (dehogynem…), aki néha odaveti, hogy elsőszülöttnek lenni néha elég nagy szívás; de közben a legfontosabb kötelességének azt tartja, hogy támogassa az intézményt. Akkor is, ha az elbizonytalanodó nagyit kell erősíteni, és akkor is, ha arról van szó, hozzájárulnak-e a hercegek apjuk újraházasodásához. Személyes érzelmek félre, az intézmény az első, annak meg jobb egy boldog házasságban élő király.
 
Még jó, hogy ott van ellenpontnak az örök botrányhős Harry. Noha a végleges(-nek tűnő) asztalborogatásig, mint írtam, nem jutunk el, azért már itt is jól szánkba rágják az alkotók, hogy Harry arra született, hogy ő legyen a fekete bárány, a tipikus második, a rosszfiú, aki hatásos ellenpontot szolgáltat az intézmény középpontjába született jófiúnak. Nem tudom eldönteni, mennyiben fricska és mennyiben egyszerű marketingeszköz hogy már itt ennyire lejáratja a sorozat Harry-t, miközben azért gondosan a körülmények és a család áldozatának állítják be – elvégre egyrészt a monarchia-rajongó, életművét az intézmény köré felhúzó Morgan szemében simán lehet szálka a srác, másrészt viszont tudjuk, hogy több sorozatra szóló szerződése van a Netflix-el, és ugye, első a showbusiness.
 

Amivel már évadok óta küzdünk, az itt is megjelenik: az utolsó évtizedek bemutatása során mindig ellopja a show-t a királynő elől egy-két, média által körberajongott családtag, noha a széria középpontja még mindig II. Erzsébet kéne legyen. Aki ebben a végjátékban mást se csinál, mint búcsúzik. Hol a hozzá legközelebb álló családtagoktól, húgától és anyjától; hol a Diana halála által megtépázott, majd Tony Blair szédítő népszerűsége és a monarchia megítélésének bezuhanása által földbe taposott szerepfelfogásától; hol meg saját magától – a temetését tervezve. Elég groteszk, de nyilván ez is egy fura uralkodói szokás
😀 viszont a készítőknek remek lehetőség, hogy beleszőjék saját, könnyes búcsújukat a forgatás alatt elhunyt uralkodótól. Filmes szempontból itt-ott zseniális, emellett napjaink médiakultúrájában példaértékűen ízléses ez a búcsú – miközben nézőként azért néhol kacagtató, ahogy a királynő a saját temetési menetét vizslatja és a többszáz oldalas tervezet elemeire reflektál.
 
A búcsú tervezése persze minden emberben felszínre hozhatja a legkülönfélébb érzelmeket – ez alól még a koronás fők sem mentesülnek. Teljesen valóságtól elrugaszkodott az utolsó rész meséje arról, hogy Erzsébet, akit a veszteségei megtörtek, aki „Tony király” tündöklése és bukása után rájött, hogy minden véget kell érjen egyszer, aki az egész Diana-cirkusz után sosem volt többé az az önmaga, akinek megismerte a világ (és akinek ő ismerte saját magát) eltöpreng a lemondáson. Annyira, hogy még leköszönő beszédet is ír. Aztán, fiatalkori önmagára hallgatva meggondolja magát. Namost, egyrészt borzasztó erőltetett Claire Foy és Olivia Colman ilyetén való becsempészése a zárórészbe, még ha értem is a tisztelgés szándékát – Morgan azért ennél jobb író, felesleges volt ennyire szappanopera irányba elmenni. Másrészt, bár fogalmunk sem lehet róla, ilyesmi megtörtént-e, de gyanítható, hogy inkább nem – VIII. Edward lemondása akkora negatív hatással volt az intézményre és akkora terhet rakott személyesen Erzsébet és az apja vállára, hogy az összes valamirevaló szakértő egybehangzóan állítja: a lemondás mint olyan, szitokszó volt a királynő számára, és soha fel sem merülhetett benne, hogy esküje nem örökre szól. Így, bár aranyos, és sokszor megható ez a búcsú, teljes marhaság. Nézőként két út áll előttünk: vagy elfeledünk mindent, amit egyébként tudunk (tudni vélünk) a királyi családról, nézzük, mint egy fikciót és jól meghatódunk; vagy elkönyveljük, hogy Morgan maga sem tudta, hogy fejezze be a sorozatot, amit éveken keresztül dédelgetett, és próbált valamiféle biztonsági játékot játszani.
 
Szóval keserédes ez a búcsú. Lehetett volna sokkal jobb is, de annyira azért elégedetlenkedni sem kell. Ó, jut eszembe! Ha már Kamilla démonizálását és lassú rehabilitációját el is kenték annyival, hogy ha az intézmény reménysége, Vilmos hozzájárul, akkor apja újranősülhet és szent a béke; azért Mohamed al-Fayed Diana halála utáni ámokfutását nem hagyták ki. A gyászoló apa vádaskodása és az általa kikövetelt nyomozás vékony jég – Morgan itt rettentő ügyesen egyensúlyoz a gyászba beleőrült al-Fayed kirohanásainak bemutatása és a hivatalos nyomozás között, aminek végeredményét ugyebár ismerjük. És amit al-Fayed haláláig nem tudott elfogadni. És amit egyébként még ma is milliók kérdőjeleznek meg. Anélkül, hogy a szenzációhajhász bulvármédia színvonalára zuhant volna, azért be tudta emelni a kérdést a széria: mi van, ha? Na, ezt a bátorságot vártam volna én végig a hatodik évad során. Amit kaptunk, az inkább egy szép tisztelgés. Annak viszont mesteri.


2024. július 7., vasárnap

Jill Thompson: Halál - A Halál kapujában (manga)

Nem vagyok célcsoport. Khm, nagyon nem. Pedig szerelmes vagyok a Végtelenek világába, a Neil Gaiman és egyre több alkotótársa által létrehozott sajátos tükörbe, amiben nagyon sok kultúra eleme keveredik, és amiben nagyon sok embertársam nézegetheti magát – azaz nekem inkább tükör, mintsem eszképizmus. És nagyon szeretem a mangát, általában eléggé válogatás nélkül. Kétfelől is beleszerethettem volna ebbe a habcsók kis mesébe, de kiderült: tényleg nem vagyok célcsoport. Ez sódzso a javából, kislányoknak szóló cuki manga, és elsősorban azoknak mesélne, akiket még nem sodort el ez a történet a maga hihetetlenül összetett, tényleg rajongásig szerethető, de elképesztően érett, felnőtt világával. Hiszen újramesél valamit, egy picit más szemszögből, mint ahogy az eredeti történet tette abban a betétmesében, amikor Lucifer felmond, kiüríti és bezárja a Poklot, rálőcsölve Álomra a kulcsát – s amiben a pokolra ítélt, de onnan kizavart holtak (mit is tehetvén mást) szétszélednek a világunkban.
 
Mégis, lehet valami oka annak, hogy Neil odaadta ezt a történetét még 2003-ban (és hozzájárult, hogy Jill Thompson, a manga alkotója tovább gondolhassa a maga módján a Halott fiúk nyomozóiroda sztoriját is ebbe a bájos formába). Lehet, úgy kalkulált: Halál figurája elbírja ezt a súlytalanítást, a mese ebben a pár vonalas, karakteres térben ügyesen, invenciótól dúsan, olykor tényleg frappánsan jelenik meg – hiszen a legfontosabb rétege a megbocsátásról hibátlan és szeretni való most is. A Sandman világa úgyis duzzad-nő mindmáig, crossoverek, szereplők köré szőtt betét- és folytatásszériák folyamatosan születnek, és rendre izgalmasan tudtak az alapjában is eléggé bonyolult eredetihez hozzátenni (még az olyan kakukktojások is, mint a Locke & Key - Aranykor).
 

Szóval picit úgy éreztem magam a becsukása után, mint az egyszeri mesegyűjtő, aki ismerve az eredeti Piroska és a farkas mese mélységes gonoszságtartalmait, végiglapozza a mesét egy leporellóban. Ami mégis mellette szól: mindez utólagos. Az olvasása közben valójában nagyon jól szórakoztam. A manga által adott lehetőségek teremtette rajzos és egyéb poénokon, a karaktereken, Delírium és Kétségbeesés buliján, amit az otthontalan holtaknak adnak. Kacarásztam a berontó démonsereg teremtette feszült csúcsponton (ami amúgy viccnek jó inkább – Hali, aki az eredeti Sandmanban a legerősebb Végtelen, ezt a bagázst egy könnyed fújással porlasztotta volna semmivé). Szórakoztató volt látni, Jill Thompson hogyan ad játékosan mélységet Neil (és persze általa egy egész kultúra-nézet) egyik vezérlő gondolatának: hogy mindenki magát ítéli (például) Pokolra. Gaiman számos helyen eljátszik ezzel az életműben, és nemcsak játszik vele – az egyik leginkább szíven ütő novellája, A másik is ezt tükrözi összevagdosóan élesre. Szerettem, hogy ez itt pont annyira volt csak kihegyezve-élezve, amennyire a keret engedte.
 
Egyáltalán, már ennek a Holtakat egybegyűjtő bulinak is megvolt a maga varázsa – mert hogy ne felejtsük, ezek a pokolból kipaterolt szerencsétlenek. Ebben a mitológiában a legkeményebb csajnak pont ezért jelenthetnek fejtörést: a továbblépésre a Naptalan Országba (a saját utat találás birodalmába) éretlenek, a Mennyre nem jogosultak, nincs helyük sem a nap alatt sem egyebütt. És aranyos ötlet ez a buli, egészen viccesen rajzba rakva – az összes szereplő éretlen kamasz benne és úgy is viselkedik. El fogom rakni az érett, világokat jelentő és jellemző testvérei mellett a polcra – s még az se biztos, hogy ha lesz még ilyen, inkább meghagyom a célcsoportnak. Pont a rajongás természete miatt. Mert úgy tűnik, ez a hallatlanul komplex csoda, az utazás kultúránk álomvilágaiba (amely a kétezres évek legfontosabb olvasmányává lesz lassan a számomra, úgy, hogy ezen a címen valóságba merítő izlandiakkal, egy kifinomult, érzékeny olasszal, szorongásba szövegtágult amcsikkal és honiakkal, meg Hamvas Bélával osztozik) nem szegényedik el ettől sem. Hiszen a maga módján Jill Thompson mangája is megajándékozott a benne-lakással.


Ide aztán tényleg illik: Funko Hali.

Kiadó: Fumax
Fordította: Limpár Ildikó

2024. június 9., vasárnap

Karl Ove Knausgård: Játék

Csak még több kamaszfiút ne
– írtam Karl Ove Knausgård monumentális önéletírás(öntömjénezés? önboncolgatás?)-sorozatának első kötete, a Halál kapcsán. Hát, ezt jól megkaptam (pontosabban kellett volna megfogalmazni az igényeket, mondja a professzionális énem). Kamaszkor helyett íme a gyerekkor, az iskolába kerüléstől a kiskamasszá válás határáig; az első buli, első csók, első berúgás közepette a görbe farka miatt vekengő hülyegyerek helyett a haverjaival az erdőbe szarni járó és egymást végtermékét tudományos igénnyel vizsgálgató, hát… hülyegyerek. Én őszintén nem tudom, mi ez a gyerekeknél, ami ennyire elbűvölővé tesz minden testnedvet s egyebet, de azért előbb-utóbb illene kinőni belőle, és nem komolynak szánt önéletírásban szánni rájuk tizenoldalakat. Szóval köszi, Karl Ove, ellettem volna enélkül.
 
Jó, legyünk nagyvonalúak, lépjünk túl a privát kis undorokon. Azt eddig is tudtuk, hogy a Harcom sorozat kötetei meglehetősen szabadon ugrálnak térben-időben-fókuszban, mégis meglep, hogy a harmadik kötettel visszaugrottunk a nyitány elé – ugyanakkor fókusz tekintetében meg vissza épp oda, ahonnan indultunk, az apához. Az első kötetben elgyászolt (frászt elgyászolt…), kamaszkort megnyomorító apa kapja itt az abszolút főszerepet: két erdőbe tett biológiai-anatómiai (jajjj, az üvegbe szorult, méhcsípte farkát már majdnem el is felejtettem – jó, ígérem, abbahagyom a hülyegyerekek ekézését) tanulmányút között többnyire mást se csinálunk, mint rettegünk az apa haragjától. Mi, mert a gyerek Karl Ove elbeszélői hangja annyira behúz, hogy óhatatlanul ott vagyunk vele, együtt késünk el az első nap a suliból, együtt szégyenülünk meg az uszodában, együtt sírunk, amikor apa ránk ripakodik, együtt nem értjük, hogy hagyhat ott ezzel a szörnyeteggel az anyánk, amikor önmegvalósítani indul a főiskolára, együtt észleljük, ez nem az a fajta csönd, ami fel tud oldódni, inkább az a fajta, ami egy életen át tart. Persze meg lehet benne szólalni, szabad beszélni, de a csönd attól még nem szűnik meg.
 
Boncolgattam már a témafókuszáltság kérdését – Knausgård továbbra is következetesen szeletekre bontja élettörténetét és az őt ért benyomásokat. Ennek a kölyöknek itt látszólag semmi köze ahhoz a kölyökhöz ott, pláne a felnőtt, apasággal küzdő íróhoz amott. A kiskamasz Karl Ove önmagában létezik. Őszintén egyre kíváncsibb vagyok, meddig lehet ezt fenntartani és képes-e a  további kötetekben is ilyen erősen elhatárolt tematikával karaktert rajzolni, úgy, hogy a végére csak összeálljon egy egységes Knausgård-kép. Mert végső soron csak ez lenne a cél… Ami itt leginkább erősíti ezt a fókuszt, az az elbeszélői hang – és minden pozőrsége ellenére ebben mutatkozik meg a szerző igazi zsenije. Ezt a kötetet nem egy velejéig hatásvadász, folyvást analizáló, saját élettörténete kivételességébe szerelmes negyvenes faszi írta, hanem egy alsós kissrác. Gyerekhangot hallunk, a gyerek megfigyeléseit látjuk, a gyerek fejével gondolkodunk. Ezért nincs benne semmi önreflexió, ezért nem boncolgatja, miért ilyen elviselhetetlen az apja; ezért nem jut eszébe sem, hogy felelősségre vonja az anyát, amiért képes ezt elviselni, mitöbb, kitenni neki gyerekeit, mitöbb, otthagyni vele a gyerekeit; ezért nem érdekli, hogy éli meg ugyanezt a vele szenvedő bátyja – mert ezek mind a felnőttek kérdései, a mi felnőtt agyunk továbbgondolásai, analizálásai, felelősségre vonásai. A gyerek nem gondol túl saját magán. Nem analizál. Nem von felelősségre. Csak retteg. És közben próbál élni, mint a többiek. Óriási bravúr ennyire háttérbe tolni a felnőtt visszaemlékezése során óhatatlanul feltörő ösztönös boncolgatást és átadni a terepet a gyereknek.
 
Persze ettől még nem lesz kevésbé idegesítő – és nem lesz szerethetőbb sem. Annál inkább, mert ő maga sem tagadja, hogy már gyereknek is egy kiállhatatlan kis gyökér volt. Az a fantasztikus ebben a pasiban, hogy minden kötettel egyre több kérdés fogalmazódik meg bennem és egyre kevésbé gondolom, hogy értem, mire akar kilyukadni. Lehet, az egész kísérlet azt szolgája, hogy jót röhögjön rajtunk, amiért így csüngünk egy elviselhetetlen fasz önéletírásán, várva, hogy kiderül, mégsem az? Néha mintha egy hatalmas vicc lenne az egész, egy gigantikus irodalmi határfeszegetés – meddig mehetek el a polgárpukkasztásban és mikor derül ki vajon, hogy blöffölök? És valójában pont ezért, az újabb meg újabb bravúrok, a kiszámított hatásvadászat, a pengeéles mondatok, a mindig azon a ponton, amikor már épp elhajítanám elhelyezett szívenütő részlet miatt nem tudom elhinni egy szavát sem. Knausgård iszonyat ügyes, de még amikor fájdalmasan őszintén elénk tárja a legmélyebb traumáit, amikor csíkonként hántja le a bőrét a szemünk láttára, akkor sem látom benne a valódi embert – mert mindig úgy hántja le a saját bőrét, hogy az a legjobban fájjon nekünk. Leginkább ez különbözteti meg például Franzentől, akiről el tudom hinni, hogy miközben élveboncolja a potenciális olvasót, maga is belehal az írásaiba. Vagy a hozzájuk képest csodálatosan gyengéd Jón Kalman Stefanssontól, aki úgy mesél traumatizált gyerekkorról, hogy közben mindannyiunk sebeit simítaná. Knausgård sót szór a sebbe – ó, nem vonom kétségbe, hogy a mieink mellett a sajátjaiba is, de közben szenvtelen érdeklődéssel figyeli a reakcióinkat. Hogy ez a szenvtelenség valódi érzéketlenségből fakad-e (s ha igen, vajon mi szülte, feldolgozás, elnyomás, vagy a veleszületett felette állás…); vagy ez a mesterséges eltávolítás, a saját érzések művészi bravúrba forgatása nem más, mint a vegytiszta depresszió megküzdése – ez lesz a nagy kérdés a sorozat második felében. Jöjjön hát az Élet, vele a fiatal felnőttkor - tartok tőle - nem kevésbé irritáló útkeresése.
 

Kiadó: Magvető
Fordító: Patat Bence

2024. április 29., hétfő

Dűne 2 - film (2024)

Annál rettenetesebb szerencsétlenség nem is érhetné a népedet, mintha egy Hős kezébe kerülnének...
 Számomra még mindig ez a legfontosabb mondat Frank Herbert regényéből. Hosszan beszéltem e mondat környezetéről a könyv, és a film első része kapcsán, ha valaki nem akar kattintani, a kedvéért idézek még: ...laboratóriumi, hiszen mindent megtesz, hogy alájátsszon az érzelmeinknek: a büdös, hájtömeg disznó Harkonnenek és a karcsú, sólyomszerű Atreidesek... Látszatra megkapjuk a szokott jó és rossz meccsét, azaz az irodalmi minták mentén a szokott palettát (ráadásul tudatosan a szokott irodalmi szerkezettel), amivel a legegyszerűbb meséink is operálnak. A minta megvalósulás közben viszont teljesen kifacsarodik. A látásmód kegyetlen paródiájává. A Hős, aki elnyeri a szimpátiádat, akiért izgulsz, a szemed láttára válik a következő zsarnokká, egy keserű egyensúly nevében... Majd akkor folytatnám ezt a gondolatmenetet, ha elétek tárom a folytatások szembesítő meglátásait. Mert ez a történetfolyam a befejezetlenségével együtt nagyon messzire jut a társadalmi válságok és stabilitás-vágy vizsgálatában (az előzmények és folytatások, az úgynevezett „Univerzum” pont e gondolatmenet éleit kerekíti le, kiszolgálva az olvasói elvárásokat; ezért méltatlan a belefeccölt munka ellenére Brian Herbert és Kevin J. Anderson ide vágó munkássága az eredetihez – az egészet visszarántaná a konfekcióba). Mint ahogy nagyon messzire jut a hőskultuszaink metódusainak feltérképezésében is (csak ha végiggondolod, például, miért Atreidesek; olvass utána az Atreidáknak...). Ez van, feleim, ilyen a kultúra természete - ha érteni akarod és nemcsak átérezni, e történet mélységeinek is utána kell olvasni.


Kellene. Bár mellénk két hölgy például úgy ült le a moziban, hogy az egyik nem látta az első filmet se, a másik ott helyben tartott neki öt perces Dűne-gyorstalpalót - képzelhetitek, milyen színvonalon. Jó, rossz, sivatag, fűszer, naaagy gilisztaizék. A film, mint moziélmény döbbenetes ereje rajtuk volt a legkönnyebben mérhető: tátott szájjal, sutyorgás nélkül, a vászonra tapadva ülték végig. Alapjában ez a Dennis Villeneuve által vezényelt csapat legnagyobb sikere szerintem ezzel az adaptációval. Az ilyen filmekért született a mozi. Ahol az érzékek teljes körét megragadva köréd ömlik és kérlelhetetlenül beléd hatol a celluloid álom - érezni véled a sivatag fűszerének savas, vastag, de nem kellemetlen illatát is. Ez a film a nagy durranások erőszaka, és mindezt akkor is átélheted, ha közben valahol hátul a fejedben folyamatosan ott motoszkál az egykor olvasott, ha átélés közben listázódnak a hangsúlyeltolódások, a történet nedveit szipolyozó zanzák. Mindazonáltal erőszak, testi és vaskos - abúzus, amit élvezel, amit vártál, amire jegyet váltottál. Erőszak képben és hangban, de szerencsére nem az egykor leírt történeten és a benne megragadott mesei valóságon.

Végre picit nyíltabban beszélhetek róla, mi kavart fel Frank Herbert látomásában, s hogy mi tetette le velem A Dűne messiását anno. Érintettem már, hogy amikor ezt a könyvet először olvastam, a rendszerváltás környékén, épp hinni akartunk a frissen gründolt hőseinkben. Ez a kettős film, ami amúgy egyetlen, szerves történet (még mindig a vége nélkül, lezáratlanul) elég kegyetlenül járja körül, miben áll e hit természete. Hogy a társadalmaink rendre éretlennek bizonyulnak az értékválasztás, párbeszéd, vita róla, konszenzus, majd döntés tiszteletben tartása folyamatra - hogy már az első lépésben bukunk, amikor nem választani akarunk, hanem kiválasztani. A kiválasztottat. A hittel, tehát értelmi szintek megélése helyett zsigeri alapon követhetőt. A teljhatalmat, aki majd helyettünk dönt, megkérdőjelezhetetlenül helyesen. Ő diktál értékrendet, párbeszéd helyett kinyilatkoztatva, amit szent szövegként hallgatsz, fel sem merül, hogy ne tartsd tiszteletben. Hiszen az szentségtörés volna. Szembe menne a próféciával, ami alapján a kiválasztottság megnyilatkozott.  Majd jőni kell, majd jőni fog egy jobb kor... epedezett a buzgó imádság, s lám, meghallgattatott. Eljött a messiás, és vezet bennünket.

Szokás szerint a távoli jövő édenének ígéretével - de a poklokba, addig is. A filmes stáb, és az adaptáló látnokok ezt a folyamatot tényleg ihletetten rakták elénk: ahogy a világa élére áll a Lisan al Gaib. Az még előttünk van, hogyan és mivé vágja ketté ez az él - de példaszerűen alapozták azzal a könyvből hiányzó, tökéletes filmes katarzispontot teremtő sebződéssel. Ezekért az ihletett változtatásokért könnyen megbocsátom mindazt, amit a jelen blockbuster-filmnyelve markolász össze a történet sokkal lédúsabb egészéből. Tény, Villeneuve és csapata sokat elvett az eredeti történet testének vizéből, főleg a finom politika szintjén - úgy kezdik túl korán, és némiképp a történet belső logikáját is erőszakolva a milliárd áldozattal járó szent háborúsdit, hogy nyitott véggé lehessen. Értem én... szeretnék leforgatni a harmadik részt is. Én is szeretném, ha megcsinálnák. S főleg, ha így csinálnák, ennyi és nem több kompromisszummal. Ha tényleg nyilvánvalóvá válna belőle, amit Gaius Helen Mohiam Anya, a Bene Gesserit rendfőnöke suttog Jessica Tisztelendő Anya fejében, egy csak a számukra (és számunkra, nézők számára) hallható dialógusban: nincsenek egymással szemben álló oldalak. Nincs jó és rossz örök küzdelme. Állandó választáskényszer van, és szükségszerű bukás. Bárhogy is hívják a hőseinket.


Herbert teljes történetfolyama még ennél is többről szól. És most, hogy a film nyelvén tényleg méltón megalapozódott (azaz elérve és meghaladva Linch egykori moziját, látványfilm mivolta mellett mint látomásfilm is működik), valóban nagyon érdekel, hogy erről, az ennél is többről-ből mennyi fér majd a játék keretébe. Mennyit enged belőle kibomlani a finanszírozók egyszerű óhaja, hogy a franchise elsősorban bevételt termeljen. Fontos lenne, hogy engedjék - a szuperhősfilmek világképi zsákutcájából ez az eposz úgy hátrál ki, hogy a vizuális világuk, a hangulatuk, a keltett érzeti mezőik, a blockbusterek mai hatásmechanizmusát csuklóból megvalósítja. És most már le merem írni: közben adaptációnak se kutya.


A szuperhősfilmek világképi zsákutcája... elég régóta benne tévelyeg a tömegfilm, holott az ízlést (a sream-világ sorozatai mellett) jelenleg ez formálja a legerősebben. Brutálisan egyszerű képlet ez, amit persze a tehetség képes teliszórni olyan szeretni való lényegtelenségekkel, amitől élővé lehet a nézője számára. A Bosszúállók lezárása kapcsán írtam: az Ipari Képelőállító Művek csúcstermékei a bevált recept hússal töltése mellett legfeljebb elmennek a műfaji falig - a felismerést nem tárják elénk, hogy ebben az egyszerű logikában a következő főgonosz (a folyton nagyobb durranás Thanos) valójában mindig Vasemberből, Amerika Kapitányból, vagy bármelyik világmentő vezérből válik. Pedig az adaptációik alapanyaga, a képregény a nagyobb erő adta hatalom természetével kapcsolatban elég sok mindennel eljátszik ebből a bonyolult kérdéskörből is. Persze jellegénél fogva egy koherens történetté aztán mindig a pátosszal telt vezér-felelősségvállalás rajzáig formálható - az ellentmondásmentesítés megeszi a leágazásokban olykor egészen kíméletlen szintekig összemarkolt kiábrándultságot. A Dűne alaptörténete, és az adaptáció is tovább jut ennél - nem kaptunk még csak részleges hepiendet se. Eléggé egyértelműen megmutatja, hogy Paul Muad-dib és Feyd-Rautha valójában ugyanannak a pörgő érmének két oldala. Hiszen a hősünk ugyan győzött, de az egész világra szabadított, gyilkosnak nevelt fanatikusok élén lobogtatja a sólyomrajzos zászlót.

A film erős tempója kicsit elvett a rétegekből - az ökológiai gondolat például egészen mélyen lüktet csak ebben a jól ritmizált háborúba rohanásban. Pedig amúgy ráébredhetünk: ebben az univerzumban nemcsak a Dűne, de minden bolygó az egyensúlyok elvételét nyögi. A sardaukarok szülőbolygója, a Corrino ház otthona, a Padisah Császár hatalmának alapja az ömlő vizek alatt nyög (akárcsak, jegyzem meg, a Caladan). Ebbe a sorba teljes erővel illik a Giedi Prime, a Harkonnen-fészek szennyes sterilitása. A fekete nap által kiégetett világ amúgy tényleg vizuális mámor, a tökéletesen élhetetlen életrendé, a megvalósult fasizmusé. Viszont annak minden kvázi jutalomfaktora nélkül - a meghagyott kispolgár-kisvilág keretbe rakott, szabályozott "harmóniái" nélkül. Nagyon súlyosan véglet, és nagyon kíváncsi vagyok, ha lesz harmadik film, az alkotók meddig-hogyan engedik kígyózni e helyszínen is a később kibomló történetszálakat. Ezt a vizuális poklot használni kell - vagy mondom úgy, bűn volna nem használni. Pokol és éden... ami itt is, csak a teljhatalmat birtokló uralkodónak jár. A császár lakhelyének légkörében érzik egyedül környezeti harmónia. Sokaknak feltűnt, ha erőtlenség képében is - szerintem teljesen tudatos döntés volt a megvénült Christopher Walken kiválasztása a szerepre: az egykor könyörtelen reformer császár figuráját átjárja a világa elpuhultsága. Az egykori kíméletlenség beleöregedett a békéjébe - tényleg alkalmassá lesz arra a megalázó kézcsókra a végén.

A színészi munkára nem veszetgetnék sok szót, itt mindenki jó, jobb, még jobb. Szeretem, ha a film közben nem jut eszembe a színész, ha átlényegül bennem a szerepévé. A játéktér adta kereteket szépen ki is használja mindenki. Jobban izgat a keretek átformálása, ami legerősebben a fremeneket érintette ebben a filmben is. Frank Herbert nem tehet róla, hogy sajnos nem csak történelmi analógia a könyvében felrajzolt fanatizmus-mintázat - de a filmesek amennyire csak tudták, elkerülték az egyszerű párhuzamok értelemgyalázó csapdáit. Például Stilgar könyvben elénk tárt figurája sokat szegényedett azzal, hogy a forgatókönyv hívővé tette, de meglepően hitelesen hozza így létre a szemünk előtt a típust, aki hisz tűzön-vizen át, aki az értelmezésben mindig rálel a próféciára, ami a magáévá tette. És Csani szkepszisét is eléggé a helyén kezelik, szintén remekül használva arra is, hogy megmutassanak vele egy másik tipizálható mintázatot, egy kényszerviselkedés rajzát a fanatizmus-közegben. Persze elveszítik vele a szerelem hiteles megragadhatóságának teljesét - annak mindig alapvető része, hogy hiszel a másikban. Írták többen, hogy Zendaya és Thimothé Chalamet közt nemigen van kémia; szerintem inkább ez a kétellyel folyamatosan marcangolt (a könyv világától talán legnagyobbat távolodó) kapcsolat kap itt meglepően pontos rajzot. Persze, hogy megfizetjük az árát, az endből itt is hiányzik a happy - hiányzik miatta az egyik kedvenc mondatom a könyvből -, de egészen izgalmasan alapoz mindannak, ami még jöhet.


Szóval mindent összevetve azt hiszem, végre kapott ez a számomra nagyon sok tekintetben alapvető mű egy méltó adaptációt. Nincs még vége... Nagyon kíváncsi leszek, hogy a filmipar által belénk kódolt várakozásokat még durvábban pofon csapó folytatás lehetőségével mennyire él Dennis Villeneuve, meg a többiek. Van rá esély, hogy ne kíméljenek bennünket. A legerősebb érv a szememben, hogy jól sikerült: feleségem és szerzőtársam, Timi el szeretné olvasni a könyveket. Nekem ez a legkomolyabb siker, amit adaptáció elérhet, ha a betű bűvöletére kelt vágyat valakiben. Mert azért ez a történet is, akárcsak a testvérei, a fejedben vetített moziként igazi. 


2024. április 22., hétfő

Jennifer Egan: A mézeskalács ház

„Egan szereplői a boldogságot keresik, és nem találják meg – aztán már csak azt keresik, hol vesztették el a boldogság 
lehetőségét is, ahelyett, hogy megélnék, ami van, vagy megtanulnák újraértelmezni a boldogságról alkotott fogalmukat. Mindegy, hogy a connecticuti előkelő társaság teniszpartiján vagyunk, vagy Los Angeles felhőkarcolói közt, vagy egy afrikai szafarin – mindenki valahol máshol lenne, valaki mással, valami mást csinálva, mégis: teljesen tudatosan és legtöbbször a következményeket előre látva hoznak meg rossz, rosszabb és még rosszabb döntéseket. Hogy aztán minduntalan keressék félbehajtogatott vágyaikat.
 
2013-ban írtam a fenti sorokat Jennifer Egan első magyarul megjelent regénye, Az elszúrt idő nyomában kapcsán – amely könyv nagy eséllyel pályázhatna az elmúlt tíz év során legtöbbször újraolvasott kötet címre (természetesen Cormoran Strike kalandjai mellett), ha nem lennék lusta utánaszámolni. Sajnos a hazai Egan-kiadás még mindig hagy némi kívánnivalót maga után, az eltelt bő évtizedben egy klasszikusabb vonalú regénye, a Manhattan Beach jelent meg nálunk, és tavaly év végén kb nulla reklámozással, fű alatt becsusszant a könyvesboltok polcaira Az elszúrt idő nyomában kvázi-folytatása, A mézeskalács ház. Ami, elődjéhez hasonlóan novellafüzér, nagyrészt ugyanannak a szereplői körnek az életéből kiragadott részletekkel, várható és váratlan összefonódásokkal, várható és váratlan sorsfordulatokkal, visszacsatolásokkal, átértelmezésekkel. Ám míg az első kötet a zeneipar, a művészet és annak a befogadóra tett hatása, a művészi értelmezés és áttételesen annak boldogságkeresésünkben játszott szerepe körül forgott; a folytatás a közösséginek indult, ma már algoritmusok által vezérelt manipulatív háló és az abból (is) táplálkozó, az életünk minden területét átszövő adatvezérelt digitalizálódás személyiségünkre, életfelfogásunkra, boldogságkeresésünkre gyakorolt hatását járja körbe. Mert hát ez az egy nem változott: az ember mindig és mindenhol a boldogságot keresi. Ám ahogy nem hozta el a kánaánt a szex, drogok, rock ’n roll világa sem, úgy nem hozza el a Facebook, a Saját Tudattalan és a minden befogadói reakciót katalogizáló és képletekkel leíró reklámipar sem.
 
Pedig micsoda újításnak indult mindez… A mézeskalács ház alapköve valahol Az elszúrt idő nyomábanSzafari” című novellája környékén kereshető – Miranda Kline-t, a világot megrengető új hálózat ötletét adó antropológust ott hagytuk magára, mint Mindy-t, Lou Kline leendő harmadik exnejét, aki két gyerekkel marad majd magára, miután Lou éppúgy eldobja, mint az elődeit. Ám Mindy a váratlan fordulatokban hisz: két kamaszlány mellett csak befejezi a mesterképzést, elutazik a dél-amerikai őserdőbe, és a világtól elzárt törzsek megfigyelésével új alapokra helyezi a közösségi emlékezet fogalmát. Miranda tanulmányára röpül rá a programozózseni Bix Bouton, aki kifejleszti a technológiát, melynek segítségével az emberek feltölthetik emlékeiket a felhőbe – úgy, ahogy azokat valójában megélték. Szembesülhetnek saját gyermekkori megéléseikkel, előhívhatnak elnyomott élményeket, felidézhetik, hogy hívták azt a gyermekkori barátot, akinek már elfelejtették a nevét is. Elsőre hívogató, mint a mesebeli mézeskalács ház – azonban már önmagában ez pszichológiai kérdések garmadáját veti fel. Fel vagy készülve rá, hogy felidézz egy negatív gyermekkori élményt? Biztos újra át akarod élni, ahogy zaklattak, megaláztak, neadjisten bántalmaztak? Segíti vajon a feldolgozást az újra és újra belemerülés a legrosszabb emlékekbe vagy épp, hogy konzerválja a nyomorúságot? És ez még csak a kezdet…
 
Mert a Mandala igazi businesse a kiterjesztett tudattalan, vagyis a feature, melynek segítségével annak fejében, hogy hozzájárulsz a saját emlékeid közzétételéhez a felhőben, belenézhetsz bárkiébe, akikkel közös emlékeid vannak. Bárkiébe. Visszanézheted, mennyire unta a veled töltött időt az imádott apád, hogy mit gondolt rólad a fiú, akibe halálosan szerelmes voltál a gimiben, hogy mennyire szánalmas lúzer vagy a többségi társadalom sikerre ítélt fiataljai körében. Fel vagy készülve rá? Vagy, mint a regény főszereplői, visszanézhetitek legjobb barátotok fiatalkori halálát egymás nézőpontjából – közösségi élményként újra meg újra elsiratva azt, akinek az emlékeit egyedüliként nem láthatjátok. Netflix and chill helyett közös emlékidézés – a legmorbidabb fajtából. Segíti a feldolgozást vagy konzerválja a fájdalmat?
 
És persze a felhőben tárolt emlékcunami adatok milliárdjait jelenti. Hisz nincs olyan készletnarratíva, mely ne lenne egyszerűen konvertálható egy jól beparaméterezett algebrai rendszerbe. Ha az emberi viselkedés kiszámítható, az emberi kapcsolódások megjósolhatóak, akkor mindez átfordítható nem csupán a közösségi háló, de a szórakoztatóipar, a marketing, a politikai és fogyasztói befolyásolás nyelvére is. Mielőtt legyintenénk, hogy ez sci-fi, álljunk meg egy percre: hisz nem ebben élünk már most is? Ugyan Saját Tudattalan még nincs, de már ennek a marginális eléréssel rendelkező blogposztnak is monitorozzák minden szavát, melyek aztán az algoritmusok segítségével jutnak (vagy nem jutnak) el potenciális olvasókhoz és táplálják végső soron az MI adatbázisát. Sci-fi? Ugyan már, ez az életünk. És mégis, miért csináljuk? Mert kapcsolódni vágyunk. Egan szereplői sem törekszenek másra, akár a zene révén teszik, akár a tudattalan megosztásával, akár szemétből épített sivatagi szobrokkal – kapcsolódni vágynak. Egymáshoz, művészethez, valami elvonthoz, egy magasabbrendű célhoz. Ki mihez…
 
S vajon mihez kapcsolódnának azok, akik ki akarnak szakadni a hálóból? Akik ráébredtek a mézeskalács ház valós természetére és menekülnének a boszorkány elől? Akik megtagadják a tudattalan megosztását, saját - biztonságos, ellenőrzött - hálózatot hoznak létre, kizárólag személyesen kommunikálnak, proxykat hagynak hátra a „hivatalos” közösségi oldalakon, hogy azok reakcióival megzavarják a számlálók munkáját és félrevezessék a befolyásolásra törekvőket? Ők tán nem vágynak kapcsolódásokra? Ó, dehogyisnem. Ám mindenekelőtt valós élményre vágynak. A kulcs ott van (naná hogy ott van) az előző könyvben, ott van „Az Arany-kúra” és a „Szafari” oldalain, ott van a zenei producer Bennie Salazar alakjában, akinek csak akkor áll fel, amikor a gondosan kiszámított, ipari hulladék zenék után, melyeket gondoz, végre egy karcos, disszonáns, de élő, érzelemteli örömzenélést hall; ott van az oroszlántámadást közösen átélő szafarituristák reakciójában, akik az előre megtervezett, beállított, insta-kompatibilis élmények helyett végre valami igazival találkoztak, ami megmutatta a természet erejét.
 
Hol a csapda? Mert persze az is van - hisz amíg a megélés, a valós megtapasztalás és a valós (élőben történő) megosztás helyett  átmész egy másik, titkosabb, tisztább, biztonságosabb közösségi oldalra, addig ugyanazt a gólemet táplálod. Azt hiszem, az egyik legnagyobb kérdés, ami előttünk, emberiség előtt áll manapság, hogy képesek leszünk-e megálljt parancsolni neki, vagy pusztán időről időre új ruhába öltöztetjük, amíg fel nem nő, és már ő akarja megmondani, milyen ruhát venne fel.
 
„Számlálóként mindenekelőtt arra törekszem, hogy az adataim pontosak legyenek. A gondolattól, hogy hamis adatok szennyezik az elemzéseimet nagyszámú, fel nem fedezett, élő emberi lénynek álcázott proxyk formájában, elszédülök, és rosszul érzem magam. A rejtőzködők alkotta nagyobb kép azonban nem aggaszt. Ha olyan létszámot érnének el, hogy másodlagos hálózatuk versenyre kelne annak a hálózatnak a dominanciájával, amelyből az adatainkat nyerjük - ha végső soron észrevétlenül leválnának a társadalmunkról, és alakítanának egy másikat, saját gazdasággal és fizetőeszközzel, sőt, nyelvvel (miközben online látszólag ugyanazok maradnának, mint akik addig voltak) - hamarosan új számlálók jelennének meg a soraikban a saját adataik kiszámolására. Eleinte ez a számolás pusztán az egymással való kapcsolat, kommunikáció és egymáshoz való közeledés utóhatása lesz. Még ha fel is ismerik őket, a rejtőzködő-számlálók akkor is pusztán jó szándékú, semleges entitásoknak tűnnek. Ám fokozatosan napvilágra kerül, hogy miközben maguk a számlálók nem veszik hasznát az általuk passzívan megszerzett adatoknak, azokat kölcsönadják, bérbe adják, és eladják más entitásoknak, akik a maguk számára sokkal jövedelmezőbb módon használják fel őket. Így a rejtőzködők ismét ráeszmélnek, hogy őket tekintik felelősnek – más szóval megint visszakerülnek oda, ahonnan indultak. Az idősebbek pedig túlságosan kimerültek lesznek ahhoz, hogy újabb forradalmat robbantsanak ki, és túl cinikusak, hogy elhiggyék, működni fog. De a fiatalabbak - eltaláltad - megpróbálják elkerülni a számlálókat. Kiürítik az identitásaikat, és új, titkos hálózatot alakítanak, így megint egy újabb, párhuzamos, láthatatlan nemzetbe csoportosulnak, ahol meggyőződésük szerint végre szabadok lesznek. És megint ugyanaz történik. És megint ugyanaz történik. És megint ugyanaz történik.”
 

Kiadó: Jelenkor
Fordító: Farkas Krisztina 
 

2024. április 5., péntek

Jézus Krisztus Szupersztár - Madách Színház


Ezt az élményt is jóval korábban megkaphattam volna, ha akarom, de talán tényleg most jött el az ideje. Rajongok ezért a rockoperáért – de talán épp a rajongás akadályozta, hogy eddig helyet foglaljak a színház zsúfolt-kényelmetlen, de tényleg érintődés-közeli nézőterén. Az ifjúkorom egyik kifordító élménye volt a film. Teljesen fogalmatlanul ültem be rá, hogy aztán évekig vadásszam a mozikat, ahol épp játsszák; a ma szinte nonszenszérzetű házi képrögzítés nélküli korban így élve az újrázás lehetőségével. Norman Jewison adaptációját Ted Neeley-vel, Carl Andersonnal, és a többi, legendás szereplővel bőven tucatszor láttam csak a középiskolás, budapesti évek alatt – rituálévá lett, hogy nézzem. Egy ennyire erős élmény nehezen tűri a másféle szembesítést.
 
Kár volt várni vele. A Madách előadása ebben a sokadik szereposztásban is világszínvonalú. Nemcsak az énekhangok, az előadásmód, a koreográfia; a minimalista díszlet és azt távlattá, helyszínné nyitó fényfestés együttműködése is, mind csak megágyaz annak az energiának, ami árad a színpadról. Ezen a színen ez a játék helyén van. Megdöbbentő volt látni, hogy nálam jóval idősebbek és kamaszok ugyanolyan rajongással csüngtek az egészen, s hogy nekem is csak a nézőtéri apró kényelmetlenségek segítettek, hogy ezt észrevegyem – maga a játék nem ejtett magától el, nem távolított sem disszonáns hang, se varázst törő egyéb elem.
 
Tényleg, láthattam volna Sasvári Sándorral Jézus szerepében. Most Pilátusként volt a színpadon, ez, úgy látszik, énekesek egyetemes sorsa – szépen öregszik, méltón, az egyik szerepből a másikba. Bármit gondoljak is egyébként hova és kinek tartozásairól, ezt az estét csak megköszönni tudom. Láthattam volna Feke Pállal a címszerepben. Láthattam volna annyi eltalált Júdást, Mária Magdolnát – bárkit ebben a játékban. De tudjátok mit? A címszereplő Szaszák Zsolt mindent megtett érte, hogy kíváncsi legyek rá eztán bármiben! Szemenyei János Júdása szó szerint telitalálat – megint nem a játékot láttam, hanem az embert, aki szuverénnek hitt döntésében eszköz, és ebbe belehal. És Kerényi Miklós Máté Heródese, a beköszönő Jesszus! felkiáltástól kezdve... Írnám, hogy voltak ebben a feldolgozásban gyémánt pillanatok, de igazságtalan volnék a többiekkel. Az összes többi szereplővel.
 

Hazafelé a buszon nézegettük, hogy a pár előadásra, ami ebben az évadban lesz még, vehetnénk-e jegyet. Végül az akkor éppen elérhető összesen fél tucat helyet elengedtük, nem volt egymás mellé már, nem tudtuk volna fogni közben egymás kezét. Hogy így csaljunk, hogy ne maradjunk teljesen egyedül a szívet maró élménnyel, ahogy anno a moziban én annyiszor. Az akkor több elfojtott levegőt bíró kamasz is megköszönné ezt. Nem tudta még, hogy így is lehet. A felvételt, itt, a végén neki, meg a tegnap esti előadás összes részvevőjének ajánlom köszönettel. Ted Neeley énekel rajta, 2021-ben vették fel. Ehhez voltatok méltók, srácok, lányok. Talán jövőre, húsvét táján megint előveszik ezt a gyönyörű, komoly játékot a Madáchban. Remélem, látni fogjuk.

2024. március 10., vasárnap

Hajao Mijazaki: A fiú és a szürke gém (film)

Levél vagyok. Zárt küldemény.
Dolgom: hogy kézbesítsem.
- Ha föltépném, sem érteném:
Istennek írta Isten.

(Fodor Ákos)
 
Összeszorult a szívem, amikor híre jött, hogy az öreg mester még egyszer visszatér az önként vállalt elhallgatásból. Már a Ponyo úgy készült el anno, hogy az utolsó filmje lesz, már a Szél támad pályán szokatlan (szinte mesétlen, de legalábbis mágikus rétegektől mentes) filmje is úgy készült el, mint vállalt feladaton túli ajándék a szerető rajongóknak. Persze pontosítás is volt, a maga módján – a repülőgépek zseniális tervezőjének meséje legalább annyira a rajzfilmkészítőé is, aki tehet, és nem tehet róla, milyen szelek fújják aztán médiaegekbe engedett, ihlettel, kézzel rajzolt papírsárkányait.
 
Így érzem most is: a bennem mocorgó rajongó még egyszer ajándékot kapott, de szelíd pontosítást is, az eddigiekhez. Nekem nincs más választásom, mint hogy a friss mese árnyékaiban meglássam a pálya egészének vetülését, hiszen láttam és szerettem minden filmjét. Azoknak lesz nehezebb dolga, akik ezzel a történettel köszöntek először a mesélőnek. Mert nem biztos, hogy sikerül kikódolniuk azokat a finom rétegeket, amitől tényleg zseniális ez a játék. És ezek nélkül ez a lassan induló és aztán egy ponton szinte váratlanul szürrealitásba forduló történet az értetlenségen túl nemigen szül majd egyebet a nézőjében.
 

Nem könnyíti meg a frissen ismerkedő dolgát, hogy a fiú és a gém kalandja a valóságunk kárpitja mögött a mester eddigi leginkább japán mesei logikák szerint épült alkotása. Mijazaki komoly nemzetközi elismertsége összefügg a ténnyel, hogy a filmjei java részében ügyesen vegyítette a tradicionális japán mese, a monogatari csapongó, hurkokat vető, utolsó pillanatokban is mindent átértelmező titkokat feltáró történetvezetését az európai gyökerű, sokkal feszesebb, inkább célra tartó dramaturgiával. A számunkra is szokott felütés, felvezetés, középfordulat, fék, nagy fordulat eredményeképp születő katarzis, feloldás drámai ritmusának mezsgyéjén alakította ki a maga ízes filmnyelvét – és nemcsak azért, mert előszeretettel mesélte (japánná, animévé) a mi meséinket is.
 

A fiú és a gém története minderre gyakorlatilag fittyet hány. A mesélőnek most fontosabb volt, amit a meséjén keresztül sugalmazni szeretett volna. Sokan írták, hogy ez a felnövés-történet rokon Csihiro kalandjaival az Istenek fürdőházában – pedig annak valamiféle komplementere. Csihiro érettségért meghozott áldozata, hogy lemond a belőle megszülető mesehősről, amikor elhagyja a párhuzam boszorkák uralta birodalmát. A különlegességéről mond le, hogy visszatérhessen a szüleivel együtt a hétköznapokba. Mahito viszont magával kell hozza a tudást, amiről nem feledkezhet el: éretlen volt a mesevilág varázsló hercegének örökségére és egész életében dolgoznia kell rajta, hogy e világ megtisztult építőköveként tekinthessen magára. Egyszerűen szólva a saját meséje hősévé kell válnia. Nekem most a két történet együttes érvényének megőrzése a feladatom – hiszen mindkettőt igaznak érzem.
 

A történet most a mi múltunkba réved, a mester gyerekkorába. A háború bombák gyújtotta tüzében elhamvad az a kórház, ahol kisfiú főhősünk, Mahito édesanyja is dolgozott; az özvegységet nagyon japán módon megélő apja (majdnem hogy azt mondom, élve a lehetőséggel, valójában a veszteségre tradicionális választ adva) elveszi a felesége húgát, s a háború rémségei elől vidékre költözik a fiúval együtt, az anyai ág családjának birtokára. Önéletrajzi elemek finom beépülése ez – Mijazaki repülőgép-gyáros apja is hasonlóan menekítette a családot a nagyvárosból (nem mellesleg: a gyárral együtt) a bombázások elől vidékre. Az anyját és gyökereit vesztett fiú elveszetten téblábol a vénséges cselédek által fenntartott hatalmas házban, nem tudja elfogadni az új anyát, az új iskolát, az idegenséget – ráadásul egy kertben lakó gém is zaklatni kezdi, aki az első pillanattól többnek tűnik egyszerű gázlómadárnál.
 

Mahito gyásza sértettséggé alakul - amit amúgy nagyon nehezen úszol meg, ha ennyire sokrétegű maga a gyász: így épülhet a valódi érzésből akár egész életre szóló szerep. A sértettség befelé forduló megszólíthatatlansága éppúgy oka, hogy magára marad és elveszik az új életében, mint az apja hibás, távolító gesztusai, amivel megnehezíti a fia dolgát az új környezetben. A gémek hazudnak, mondja magáról a madár, később, amikor a fiú kényszerű szövetségesévé lesz a mágiában. Holott a fiú valójában ugyanolyan hazug, mint a gém. Önmagát sebezve keverné bajba az őt befogadni képtelen új iskolatársait – akik a provokáción, a kiközösítésen túl nem tudtak mit kezdeni az autón érkező, jól öltözött, kimért és gyászában hideg városi gazdaggyerekkel. S lám, a gyász sértettséggé alakulva örökké ott éktelenkedik hegként Mahito halántékán.
 

Pedig itt, ezen a mesébe nyúló birtokon nagyon titokzatos, életre szóló feladat várná. Anyja családja titkot rejt – a földjeiken áll egy romos torony, amely egy másik dimenzió kapuja. Egy párhuzamos univerzumé, amely a miénk sajátos értelmét rejti; táplálja és meghatározza a miénk – innen érkeznek például a megszületők. Vagy innen is. Ennek a mágikus rétegnek az egyik varázslata, hogy csak az egyik. Hogy még számos ilyen lehet. A látásmód, ami mentén épül, alapvetően gyermeki: emberevő szörnyekké lesznek benne a papagájok, a királyukkal az élen, aki minden autoriter hatalom rajzos paródiája; és a világot egyensúlyban tartó alap a játék: a minden nap egymásra rakott építőkövek egyensúlyi játéka. Az egykor eltűnt, dimenziót váltó mágikus nagyapa a fiúban az örökösét köszöntené – hogy aztán tudomásul vegye: ez a mágikus párhuzamos pusztulásra ítélt, mert nem méltó az örökös. Magát sebző lénye a maga lényegét felismerve nem nyúl a tisztaságot jelképező kövekhez.
 

Ez a mese nem bocsát el, utánad integetve; ki kell menekülni belőle. Vissza a viszonyokba, ahol saját papagáj-szörnyeteg mivoltod kell felszámolni. Ahova a saját sértettséggé alakult gyászod elől ki kell menteni a szerethető pótanyát, pocakjában az öcsikével. És mégis, meghatározó kellene maradjon, amit általa tanultál. A lényegünk csak a valami elmesélhetőben markolható. Írtam már, egészen máshol, egy másképp felnőtt mese kapcsán: ezek a történetek valójában a legfontosabb kérdéseinkről gondolkoznak. Hiszen miközben feltérképeztük e sárból gyúrt golyó szinte minden zugát, (mesétlenítjük úgymond), még mindig csak meséink vannak róla, hogy miért van élet, hogy a számunkra miért értelmes; egyáltalán, hogy hogyan létezhet ez a kérdés: miért? Ha ennyire tág az értelem, hogy ennyi minden belefér, miért szűkül ebbe a száznál kevesebb évbe - miért csomagolja a halálra ítélt test. Mijazaki történetei is rendre a bennünket leginkább foglalkoztató dolgok határait rajzolják ki – és lépik túl, a mesélés által. Ez a mese is, a magába vesző mítosz dimenziójáról.
 

Mijazaki jelen van ebben a filmjében, és a filmben jelen van a Japánban (rángó föld, felszökő hullámok, életet tépő szelek által könnyen születő) számunkra szokatlan viszony a halálhoz. Jelen a vigasztalás, egyetlen veszélyben elhadart mondatban, hogy a tűzbe vesző anya kezdettől baráti, meghitt viszonyt ápol a tűzzel. A vigasztalás egyetlen ölelkezésben, amikor a fiú a mostoháját szívből anyjának nevezi. Jelen van az alkotó ember felelete a világnak: az alkotás tisztának őrzött építőkövekből épült, sérülékeny torony, lehet, téged ráz a magad földrengése, a rengeteg más ízű tapasztalat, ha meginog benned – tanít, ha meginog benned.  Jelen van a hatalomra vetett komoly gyerektekintet Mijazaki-módra: hogy az is csak önkényesen választott építőkövek mocskos játéka, és hazudik, aki mást mond. Jelen a szolgálat tisztelete azok által, akik képesek a világuk megtisztelve szolgálni. A látszatra csúf, de szeretetből gyúrt öregség, és a felnövés, mint embert próbáló helyzet. A minálunk jobbat alkotás vágya. Ami tényleg elbűvölő varázslat, ha sikerül.
 

Jelen van az öreg mester filmjében, hogy mi a világunkat a mesélés által értjük. És a meséink csak ideig-óráig érvényesek. Hogy a megértés kísérletei közben itt kell élnünk, ebben az ellentmondásos, zaklatóan igazságtalan, vagy annak érzett közegben. Ahonnan nem irtható ki a konfliktusaink szennyeződése. Ahol ott a halál. Abszurd világban élünk – de gyönyörűen mesélünk egymásnak róla. És én ennyi szóval sem tudtam, most sem megköszönni a mesék öreg mesterének, hogy annyiszor összemarkolta a szívem, az érzéssel, hogy bár magam nem értem, az életünknek mégis van valami éhségeinken túl mutató, gyönyörű értelme.


2024. február 25., vasárnap

Robert Galbraith: A hömpölygő sír

„Veszélyes, ha az ember a saját boldogtalanságára épít kultuszt. Nehéz belőle kikecmeregni, ha már túl sokáig van benne az ember. El tudja felejteni, hogy kell.”
 
Hát, hol is kezdjem? Annyiszor leírtam itt már, hogy a Strike sorozat kötetei jelentették nekem az utolsó pár évben az abszolút menekülési útvonalat a valóságból, hogy most inkább nem részletezem… elég annyi, hogy meg sem merem számolni, tavaly hány alkalommal olvastam újra a Zavaros vért és A Koromfekete szívet. Ezekhez nyúltam, amikor év elején számoltam a napokat, mikor jön már el a várva várt műtéti időpont; aztán műtét után, amikor valami meghitten ismerős kellett; aztán amikor kihúzták a lábam alól a talajt az exmunkahelyemen; aztán amikor már istenesen elegem lett a meddő munkahelykeresésből… és még a felsoroltak közt is párszor. Ja, és persze tűkön ülve vártam A hömpölygő sír megjelenését, ami végigkísérte a karácsonyi szünetet. Lábjegyzet: januárban kezdtem új munkahelyen és idén még nem éreztem szükségét, hogy Strike társaságában múlassam az időt, úgyhogy reméljük, ebben az évben egyéb olvasmányélményeknek is jut tér.
 
Szóval most itt ez A hömpölygő sír. Tekintve hogy az előző két rész a kedvencem a sorozatból, és mind a Zavaros vér tarottal, asztrológiával, démonvadászatba beleőrülő nyomozóval és évtizedes titkokkal teli világát, mind A Koromfekete szív álnevek, beépülő terroristák és rajongásukba beleőrült geekek szegélyezte netes ámokfutását imádtam, sokat vártam az új résztől. Ugyanakkor, be kell valljam, némi hátrányból indult, mert ha van téma, amitől zsigerileg irtózom, az egy szekta. Most először éreztem azt, hogy ha nem Rowling írta volna, és nem a Strike sorozat kötete lenne, én ezt a sztorit bizony bottal se piszkálnám. Tudom, hogy a téma egy aranybánya a jó thriller írónak, tudom, hogy pszichológiai szempontból kimeríthetetlen, értem, hogy az egykor kriminálpszichológusnak készülő Robint miért kapta el elsőre az ügy, de nagyon nehéz volt legyőznöm az undorom idegenkedésem, és visszafognom magam, hogy ne kiabáljak rá egy fikciós karakterre, hogy: be ne menj abba a kurva szektába…
 
Nyilván órákig lehetne boncolgatni, miért taszít ennyire a téma, de olyan nagyon nem nehéz rájönni: gyűlölöm a kontrollvesztés állapotát, gondolni se bírok rá, hogy átmossák az agyam, megfosztanak a szabad akaratomtól és zombit csinálnak belőlem. Inkább mérgezzenek meg és temessenek betonba, szúrjon hátba egy netes őrült vagy mittudomén, faljon fel egy tigris, minthogy önként besétáljak J Papa szektájába. És nem, egy fél másodpercig se táplálom azt az illúziót, hogy a logikus gondolkodásommal, a rengeteg szakirodalommal, az önkontrollommal ellen tudnék állni. Olyan ez, mint az előző részben emlegetett neten bujkáló, álnevek mögött rejtőző terroristasejtek esetében: mindig egy lépéssel előrébb járnak, mint azok, akik fel akarják fedni a módszereiket. Épp ezért féltettem Robint annyira, amikor beépült a szektába, mert tudtam, hogy bármilyen felkészült, olyan egyszerűen nincs, hogy megússza, hogy ne hasson rá az agymosás. (Ha ezt Rowling meglépte volna, akkor azzal a lendülettel kukázhatta volna egész eddigi életművét – hálistennek van annyira jó író, hogy nem tette.)
 
Mert Robin persze hogy bemegy… A sztoriról sokat nem fogok írni, egyrészt azért, mert sokkal egyenesebb vonalú nyomozás, mint az előző kettő, másrészt mert a végkifejletet nem spoilerezném el, elég annyi, hogy egy aggódó apa keresi fel az irodát, akinek fia immáron négy éve a szekta foglya, akik elszakították családjától, kifosztották a vagyonkezelői alapját, ki tudja, mire kényszerítik, és így tovább, és így tovább. A szokásos szektás működés. A felszínen csillogó píárral nyakon öntött Egyemetes Humanitárius Egyház persze mindent tagad: ők nem szekta, ők csak segíteni akarnak a hajléktalanokon / éhező gyerekeken / afrikai szárazságon / klímaváltozáson (tetszőlegesen behelyettesíthető). Lényeg, hogy add az adományod, mi meg a világ összes gondjára is ráfordítjuk – az, hogy az „egyház” vezetői luxuskocsival gurulnak a medencés villájukba, csak a véletlen műve, egy nagylelkű adományozónak (azóta próféta) köszönhető, még véletlenül se a te afrikai gyerekeknek szánt fontjaidat költi J Papa selyempizsire. Atyaúristen, mekkora ziccer amúgy ez a téma Rowlingnak, és ki is használja, azt meg kell hagyni – ahogy az „egyház” galádságait feltárja, az pompás és annyira életszerű, annyiszor láttuk / hallottuk / olvastuk már, és nem csak fikcióban, hanem a hírekben, és ismerjük a történelemből, és mégis… Mégis tömegek dőlnek be nekik újra meg újra. Na, megint eltértem Robintól.
 
Szóval Robin beépül (posztunkban immáron sokadszorra). Nyilván érthető, más mód nem nagyon van arra, hogy feltárja, mi zajlik a világtól elzárt központokban. És mert ő Robin, London egyik legjobb magánnyomozója, fel is tárja, bizonyítékokat is szerez, bár közben majdnem ráfázik, és még egy kicsit sikerül is belülről bomlasztania. Hogy aztán hogy heveri ki, hááát… Miközben Robin bent próbál bomlasztani, Strike és a csapat is nyomoz, s persze görgetik tovább a nyomozóiroda mókuskerekét is: jönnek-mennek az egyéb ügyek, jönnek-mennek a külsősök, némelyik spicliskedik, Strike meg ismét ráébred, hogy a hírnév nem annyira a barátja, mert nem csak a rivális nyomozóiroda akar egyre jobban keresztbe tenni neki, de egy egyéjszakás kaland miatt is kis híján címlapokon találja magát (még jó, hogy Robin épp el van zárva a külvilágtól és ezt nem tudja). Aztán hogy - hogy nem addig fajulnak a dolgok kint is, bent is, hogy már nem csak Sir Colin Edensor fiának kiszabadítása a cél, hanem Strike beleüvölti az egyházalapító J Papa arcába, hogy beletaposom az egyházát a kibaszott földbe.
 
Na, ez már az a Strike-féle nyomozás, amit szeretek! Onnantól, hogy Robin kiszabadult, az én lelki békém is helyrebillent, és tudtam ugyanazzal az élvezettel olvasni a továbbiakat, mint az előző köteteket – meg kell mondjam, az is eszembe jutott, hogy ha újraolvasom - mert nyilván újra fogom - akkor kihagyom a szektás részeket (ha kell, összegémkapcsozom az oldalakat, nehogy véletlenül beleolvassak). Ugye azért senkinek nincsenek kétségei arról, mi lesz a vége? Jól gondoljátok. Ez az ügy egyszerűen túl nagyra nő ahhoz, hogy ne járjanak sikerrel – ha így lenne, akkor Strike és Robin is halott lenne, és nem lennének folytatások. Spoiler: lesznek.
 
Miközben J Papa egyházát készülnek földig rombolni, azért történnek egyebek is: a két nyomozótárs folytatja immáron hét kötetes násztáncát egymás körül, ami csak mérsékelten van túlhúzva (nem, nagyon 😃), de olyan aranyosak, hogy igazából még mindig úgy gondolom, jobb lenne (legalábbis nekünk olvasóknak szórakoztatóbb), ha sose jönnének össze. Robin közben végre belebonyolódik egy új kapcsolatba, ami jót tesz az önbizalmának és kibillenti az érzelmi agresszor exférj és a rajongott Strike közti vergődésből – de azért messze nem egy ideális kapcsolat. Strike végre lefogy és leszokik a cigiről, aminek nem azért örülök, mert bármennyire is egészségmániás lennék, hanem mert végre (VÉGRE!) nem kell tízoldalanként azt olvasnunk, mennyire fáj a lábcsonkja és milyen csúnyán köhög (az előző kötetben már komolyan azt hittem, hogy meghal itt nekünk, és Robin megörökli a nyomozóirodát…). Kicsit jobban megismerünk mellékszereplőket, akik közül Pat és férje viszik a pálmát, jó lenne, ha a jövőben is nagyobb szerepet kapnának; de nagyon örültem annak, hogy Lucy karaktere is árnyalódott (brrr, annak nem, ami kiderült), és hogy közelebb kerültek egymáshoz a bátyjával. Ahogy annak is, hogy Strike picit meglazította a páncélját és beengedte Prudence-t, a másik oldali féltestvért az életébe. No és nem bírom ki, szóval SPOILER SPOILER SPOILER én még fikciós karakter halálának annyira nem örültem, mint itt, bármilyen csúnya ezt így leírni. Sajnos az amúgy világnagy seggfej Jago Ross-szal kell egyetértenem: mindenkinek egyszerűbb lett volna, ha Strike már az ötödik kötetben hagyja meghalni Charlotte-ot. SPOILER VÉGE
 
Nem tagadom, minden berzenkedésem ellenére ezt a részt is imádtam, és nyilván – ha ki is hagyok részeket – újra fogom olvasni, és alig várom már most a folytatást, de akkora kedvenc nem lesz, mint az ötödik-hatodik kötet. Az utolsó jelenet meg – hát, nem hiszem, hogy az olyan simán fog menni, ahogy most szeretnénk hinni. Ha tippelnem kéne, azt mondanám, hogy Robin egy új gyűrűvel az ujján tér haza a jól megérdemelt miniszabiról, ami csak tovább bonyolítja a dolgokat még pár kötetre.


Kiadó: Gabo
Fordító: Nagy Gergely


2024. február 18., vasárnap

A mesék ereje (Az Ezeregyéjszaka meséi - A tűzmadár)


Ideje volna felébreszteni szunyókáló blogunk, de ennek még mindig komoly akadályai vannak. Többek közt az a fura helyzet, hogy mostanában lassú, párhuzamos olvasásokba bonyolódtam (a tavalyi évértékelőben fényképes beszámolóval illusztrált egyéb szenvedélyek mellett). Nyitva várja sorát Kleinheincz Csilla Alvilági szövedéke (nagyon felkavar), Jón Kalman Stefánssontól A mindenséghez mérhető (ez most túlringat). Továbbra is rengeteg csillagászati szakirodalmat olvasok, mert a távcsőben látható a látvány megismerhető értelmétől tárul – magában nem mindig evidens (fénypontok, pacák... na és?). De a legfontosabb lassú olvasási projektjeim most Az Ezeregyéjszaka meséi (a teljes kiadás I. kötete még mindig) és A tűzmadár, Alekszandr Nyikolajevics Afanaszjev orosz varázsmese-gyűjteménye. Ez a folyamatban lévő párhuzamos elindított bennem egy gondolatmenetet, amit így, az olvasás közben is nyugodtan megoszthatok veletek.
 
Mert a két mesebirodalom a népmesei attitűd helytől, nyelvtől, kultúrától független, kétségtelenül felismerhető párhuzamain túl gyökeresen más. Komolyan hasonló bennük, hogyan játszanak el az elégtétellel, vagy a magmagyarázhatatlannal – nagyon sokszor könnyen párhuzamba állítható meseválaszokat fogalmazva a legnehezebb kérdésekre. De ijesztő, mennyivel nyersebb, mennyire zsigeri A tűzmadár legtöbb története a gazdagon ornamentizált, rétegekkel jóízűen játszó arab mesekincshez képest. Tényleg, mint egy fenyőrönkökből összerótt, itt-ott baltafaragásokkal mégiscsak díszített faház egy égetett csempemozaikkal kirakott, kicsit elhanyagolt, de még mindig gyönyörű szászánida palotához képest.

Nem csoda – az iszlám világának eléggé kalandos módon Európába jutó mesekincse valójában egy nagyon gazdag, de saját súlya alatt elfáradt kultúra terméke. A gyűjtemény jellegében egymással gyakran ellentmondó szemléletek gyermekeit is integrálta – a történetek egy része nem is tud Allahról, miközben az Ifritek és Máridok világát mesébe vonja; egy része tud róla, de úgy játszik el a prófétálással, ahogy bármilyen mitológiával; egy része viszont konkrétan át van itatva vele – hordozza magán annak (számunkra így is igen ellentmondásos) erkölcsiségét. Ami valójában ezt a zsúfolt kincseskamrára emlékeztető gazdagságot összefogja, az a keret: Sahrazád, meg az életben maradás kedvéért mesélt, indaminta mentén egymásba fonódó, végtelennek tűnő, de pragmatikus okokból mindig a csúcspont előtt abbahagyott meséje.
 
A tény, hogy addig élhet, amíg a meséje leköti az uralkodója, Sahrijár figyelmét. A mesekincs legfontosabb tanulsága ez a mindvégig kihegyezett készenlét a mesélő részéről – ami túlmutat a szórakoztatva tanítás, a népi világmagyarázatok mesei igényén. Ez a mesélés az első pillanattól kezdve vérre megy, tehát a mesélő tényleg mindent bevet, hogy megőrizze a figyelmet, hogy fenntartsa a kíváncsiságot. És ez az attitűd a mesékbe is leszivárog. A gyűjtemény-jelleget finoman színezi a keret ornamentikája, rendezi úgymond, hiszen összképet is kell sugalljon – akkor is, ha valójában tényleg ellentmondásos, ha nincs lesimogatva benne minden. A hurcolt ellentmondások nem vetik szét – annál sokkal ügyesebben kaleidoszkóp. Mint minden igazán öreg kultúra-összkép, belátja, hogy nem választhat a felkínált szemléletek egymást kizáró bőségéből. Ez is lehet ágya a fanatizmusnak, a vallási ébredésnek – az igénynek, hogy ellentmondás-mentesítsék a mesét. Ez a fanatizmus az elfordulás lesz a bejárhatatlanul gazdag ornamentikákba fonódó, végtelen érzetű utaktól. Most nem érinteném, mennyivel járulhat ehhez hozzá társadalmi kiúttalanság, nyomor, elégtételvágyak és gerjesztve életben tartott sértettségek - vagy a tanulatlanság, a konzervált butaság.
 
Pedig amúgy ezt sem ártana érinteni, mert a világ, ahol viszont az orosz népmesék születtek, alapjában telidestele volt/van ezekkel. Az orosz mese nagyon sokszor az élhetetlen diadalát vizionálja a kíméletlen közegek felett. A bolond, csak kemencekuckóban nyáladzásra való legkisebb fiú, Ivanuska (minden lehetségest nélkülöző) megdicsőülését. Ez egy súlyosan kultúra előtti világ, ahol a lehetséges utak gazdagsága nem csókolta meg még a fantáziát sem. Zsigeri, mert jóval kilátástalanabb körülmény- és vágyvilágok terméke, mert a mesélők java nemcsak írástudatlan volt, de a világismerete se terjedt túl a saját röghöz kötöttségén, a faluja szemléleti horizontján. Ami felett valóban mesei távolságokban lebegett a lét bármilyen indoka, akármilyen vallási tanítás, de a valóságos, aktuális Cár atyuska is. A mesei megoldások nyers indokolatlansága meg sem kísérli valamilyen erkölcs képbe emelését (uralkodik bennük az önérdek); amíg az arab mesekincs tud a világmagyarázatokról, de úgy tartja, hogy az összességük bejárhatatlanul bonyolult, az orosz nem is hisz a létezésükben. A célra vezető pragmatizmusban annál inkább.
 
Mindazonáltal hallatlanul érdekes mesevilág ez, de másért, mint az Ezeregyéjszaka. A megtermékenyítő ereje ennek is kétségtelen – Valente Marija Morevnája, vagy Neil Gaiman meséje a Sandman - Fabulák és reflexiók egyik epizódjába ágyazva a vadászatról ezt eléggé megmutatja. Lenvászoning a selyemhez képest, de a saját világunkhoz most valahogy többféleképpen rejt kulcsot. Hiszen egy olyan elfáradt, „kultúra utáni” helyzetben vagyunk (furcsa, de pont a rohanástól – leszakadozik rólunk), amit egyre inkább azok a pragmatizmusok irányítanak, amelyek hordozói nevelődésük közben elkerülték, vagy lerázták magukról annak dilemmáit. Zsigeri példákból okulva, pontosan egyfajta „kultúra előtti” állapotban élvezve a gátlástalanság előnyeit. Fontos ismerni, hol gyökeres, hol tapogatható leginkább ez a gyökértelenség.


Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...