2024. december 31., kedd

Évösszegzés helyett - 2024

 Minden kedves és kitartó olvasónknak nagyon boldog új esztendőt kívánunk! Bár 2024 nagy részében a blog tetszhalott állapotban leledzett, még itt vagyunk, ha egyéb szenvedélyek el is viszik a fókuszt, olvasunk, nézünk, hallgatunk; járunk színházba, koncertre. Bár ígérni nem szeretnénk semmit, szándékaink szerint jövőre mindenképpen többet fogunk írni! 

Nézzetek vissza időről időre, hátha meglepetés ér 😉

Boldog új évet! 


Szolid utalás egyéb szenvedélyekre - bővebben lásd a tavalyi évösszegzőt 😀



2024. december 28., szombat

Karl Ove Knausgård: Élet

„Mégis így teltek a hétköznapok, csip-csup elvárások és követelmények, apró-cseprő csevejek és alkuk végtelen sorával, amelyek kerítésként vettek körül bennünket. Ezt az életet éltem, kivéve akkor, amikor ittam, olyankor ugyanis minden tágas terekből és nagy gesztusokból állt, és mivel utólag komoly szorongást okozott, súlyos árat fizettem érte, de örömmel megfizettem, és csupán egy vagy két nap elteltével újra éreztem a vágyat, hogy belevessem magam, magasról szarva a következményekre.”
 
Túl a Harcom sorozat negyedik kötetén elmondhatom, hogy Knausgård bármilyen irritáló, arrogáns pöcs, egyre jobban bírom. És azt hiszem, egyre jobban látom, mivel és miféle harcot vív valójában ezeken a súlyos oldalezreken át. Időben ezúttal az első kötet kamasz írópalántájának sorsát követjük – fókuszban még mindig az oly nagyon vágyott lányok, a testiség, az immáron biztos kézzel megszerzett temérdek alkohol és a nagybetűs élet kezdete. No meg az apa. Még mindig és újra az apa. Aki elől hiába menekül Norvégia legészakibb csücskébe, hiába válik világhírű íróvá, hiába issza néhány naponta öntudatlanra magát, hiába veti be minden arroganciáját és próbál úgy tenni, mintha nem érdekelné. Minden rész mélyén ott bújik a harc az apával, a pofonokkal, a hallgatással, az ivással, a halála utáni mocsokkal. Még a szerelem és a családi idill közepén is ott a tátongó fekete lyuk – az apai minta ellenében kell szeretni, családot nevelgetni, idillt teremteni. A harc az apával, az apai mintával, az apa emlékével holtig tart – biztos vagyok benne, hogy a sorozaton túl is.
 
De most előttünk az Élet – a tizennyolc éves Knausgård előtt pedig a felnőtté válás kínkeserves mutatványa. Mutatvány ez is, ahogy nála minden az. Bár végigissza a gimnázium utolsó évét, sikeresen leérettségizik (hogy hogyan, ennyi piával, az komolyan rejtély…), hogy aztán egy évre képesítés nélküli tanítónak szegődjön egy észak-norvég tengerparti faluba. Innen nézve eléggé megmosolyogtató (bár, elnézve a magyar közoktatás állapotát, lehet nem vagyunk messze tőle…) hogy a gimiből kikerült tizennyolc évesek tanítják mindenféle képesítés nélkül a náluk pár évvel fiatalabbakat, de hát, furcsább dolgokat is láttunk már. Karl Ove pont annyira veszi komolyan a tanítást, amennyire elvárható valakitől, aki épp kinőtt a pattanásos kamaszkorból és amúgy is egy arrogáns pöcs – de sebaj, a tanítványai is épp annyira veszik komolyan őt, amennyire elvárható olyan gyerekektől, akik minden évben újabb és újabb kamasztanítókat kapnak a nyakukba. Azért van néhány cuki jelenet, például amikor a kicsiknek a naprendszer működését szemlélteti, vagy amikor próbálja bevonni a játékokba a kirekesztett kissrácot (mindig van egy kirekesztett kissrác) – ezekben villan meg a fiatal útkereső Karl Ove emberi oldala. Amit egyébként, becsületére legyen mondva, most sem domborít túl.
 
Tényleg elképesztő az az őszinteség, az a gátlástalanság, az a (nincs rá jobb szó, bocs) beleszarás, amivel a saját hibáit, bűneit, elviselhetetlen tulajdonságait, arroganciáját, fiatalkori alkoholizmusát elénk tárja. Sokat írtam már az előző három kötet kapcsán arról, hogy mekkora pozőrnek tartom, ahogy arról is, hogy ez a patikamérlegen kimért öntrancsírozás akár döccenthetné is a hitelességet, de mindenképpen megnehezíti (tán el is lehetetleníti) az olvasó együttérzését. Még mindig rezeg a léc – de egyre jobban hajlok arra, hogy pozőrség ide vagy oda, csodálom azt a következetességet, amivel végigviszi ezt az önfeltárást. Ebben a részben immáron ismét felnőtt hangon, nem egyszer reflektálva önmagára, a gyermek és a kamasz saját kis világába vesző vakságát elhagyva tökéletesen tudatában annak, hogy mekkora hülyeségeket is csinál. Írtam már az előző kötet kapcsán, hogy az elbeszélői hang váltakozása és hozzáillesztése az aktuális életszakasz Karl Ovéjához bravúros – ezúttal ez a hang az önálló életét megkezdő, a világban helyét kereső, a hétköznapokba betagozódni képtelen (és nem is akaró) fiatal felnőtté, aki amellett, hogy megfogalmazza magának, író akar lenni, és ennek akar mindent alárendelni (nos, kivéve a piát), életében először felteszi a kérdést: miért szörnyeteg az apja?
 
Lehetne a sorozat egyik kulcsjelenete is akár, amikor Karl Ove és bátyja szembesítik anyjukat a gyerekkori traumáikkal és megkérdezik tőle, hogy hagyhatta, hogy apjuk így bánjon velük. Hogy mégsem lesz az, a történet banalitásának köszönhető. Az anya még csak nem is sejtette… Ahogy családtagok milliói nem sejtik szerte a világon, ahogy ösztönös vagy önként vállalt vaksággal nézünk el a minket körülvevő traumák mellett, ahogy tagadásba menekülünk, ha valaki szembesít a saját gyengeségünkkel. Érdekes látni, hogy míg az önmarcangolás mindig elképesztően bravúros, kifejezetten hatásvadász, élvenyúzza az írót és az olvasót is; a(z ön)reflexió mennyire egyszerű és sallangmentes. Mintha azt mondaná: nincs is itt semmi látnivaló, csak egy átlagosan elcseszett diszfunkcionális család. Mert valójában ez az igazság. Hemzsegnek az ilyen családok mindenütt. Sem Karl Ove, sem az apja, sem a traumáik nem különböznek semmiben a sajátjainktól.
 
Gonosz kétarcúság jellemzi Knausgård autofikcióját: a traumáim egyáltalán nem különlegesek, az életem egyáltalán nem különleges, az érzéseim sem különlegesek, ami különleges, az én magam vagyok. Knausgård mindenek fölé emeli saját személyiségét, többször le is írja (mondhatni, írói hitvallásként), hogy az egyetlen irodalom, amiben értéket lát, a napló és az esszé, ami nem a történetmesélésről szól, hanem a személyiségről. Ugyanakkor, épp mert mind ugyanazt az átlagosan elcseszett életet éljük, ugyanolyan diszfunkcionális családokból jövünk, ugyanolyan traumákat hordozunk, és ugyanazokkal a hétköznapi apró-cseprő gondokkal küzdünk, valójában mindannyian pont annyira vagyunk különlegesek, mint ő – vagy nagyon, vagy semennyire. És ő ezt látja. És most már nyilvánvaló is, hogy nem akarja leplezni. Hogy ez a pozőrség csak egy felvett szerep, a nagy íróé, amire mindig vágyott, akinek már tizennyolc évesen képzelte magát, amikor első novelláinak megjelentetésén izgult. Valójában ő is csak egy tök hétköznapi fickó, aki mivel nem ért semmi máshoz, az íráshoz viszont nagyon is, ennek mentén épített fel egy új személyiséget, és sokezer oldalon vívja harcát a szörnyeteggel, akit úgysem győzhet le soha. Lehet, hogy épp ez, a vereségre ítéltség ténye és az ennek ellenére való reménykedés (hisz amíg reménykedek benne, hogy ő megnyeri a harcát, addig reménykedhetek abban, hogy én is megnyerem a sajátom) teszi letehetetlenné a Harcom sorozatot.

Kiadó: Magvető
Fordító: Patat Bence

A sorozat előző köteteiről: 


2024. december 3., kedd

Martin McDonagh: A koponya - Thália, Télikert


Martin McDonaghnak tartoztunk a figyelmünkkel (ti is tartoztok neki, csak lehet, még nem tudtok róla); nos, ezt sikerült megint némileg törleszteni. A Thália Télikertjében, hangulatos, meglepően intim játszóhelyen, kiváló szereposztásban került elénk. Bár minden adósság ilyen nívón csökkenne! Megint szinte teljesen tudatlanul ültünk be rá, ahogy legutóbb is, egyszerűen bízva benne, hogy ez az ír gonoszmanó megint ugyanúgy megugratja az előttünk játszókkal a bukfencet tragédiából komédiába, és viszont. Nem vagyunk régi, gyakorlott színházba járók – különben találkoztunk volna már a Leenane-ben játszódó mesék közül valamelyikkel, a Leenane szépével, vagy a Vaknyugattal. Most már várakozásokat épít, hogy olvastam róluk, most már úgy ízlelem majd ennek a valóban létező kis falunak tragikomédiákba facsart, mesébe görbített közegét, mint aki az ismerőseihez nyit újra be. Kicsit savanyúak, folyton nagyon részegek, de az ajtajuk nyitva áll bárki előtt, aki benyitna. Milyen furcsa ez is... Mennyire érdekes, hogy a róluk festett kép ellenére ez a közeg büszke rá, hogy elmesélik, perlekedés nélkül elviselve a róluk amúgy nem túl hízelgőre festett képet.
 

A környék, Connemara szerelmese, Martin McDonagh falu-festményében ezúttal Mick Dowd, a sírásó van a fókuszban (Vida Péter), rendszeres whiskyvendége, Maryjohnny Rafferty (Molnár Piroska). És a vénasszony két unokája, Mairtin és Thomas Hanlon (Balaskó Bence és Jaskó Bálint), a szellemben szegény balhés kölyök és a nem sokkal gazdagabban áldott rendőr bátyja (lebeg valahol a szavak mögött, nem mesélődik el, hogy Maryjohnny az anyós, az elhalt feleség anyja, s hogy az egész tragi-móka mellesleg családi dráma is). Úgy nyitunk, hogy eljött a szeptember, amikor rendre eljön az ideje, hogy Mick kiássa a hét évnél régebbi halottakat a kis falu szűkös temetőjéből. Elsuvasztva a csontokat – csak ő tudja, hova. S most az a szeptember jött el, amikor ki kell ásnia Walsh/Welsh (?) atya megbízásából, rongyos húsz fontért a saját feleségét is. A kerítés mellől. Unát, az ő Unáját, aki mellette halt meg, az autóban, amikor azt ittasan falnak vezette. Vagy csak Una teste ült ott, fején pöröly ütötte sebbel? Az „azt beszélik”, a nem alvó gyanú színezi vörösre a lassú, ismétlődő, folyton a banalitás szélén tántorgó mondatokat.
 

Martin McDonagh mestere ennek – hogy szinte unott közönnyel csordogáló párbeszédekbe gyűrje az elviselhetetlent. Az egymás folyamatos sértegetését, amit aztán az „úgy értetted, hogy... - ...nem, nem úgy értettem, csak...” beteg játékai tartanak az elviselhetőség határán belül. Itt mindenkinek véleménye van a másikról, és nem félnek kimondani – még ha aztán el is simogatják, szintén a szavakkal, ebbe a még éppen elviselhetőbe. Nagyon kényes, színészekre sokat bízó feladat, és megint megdöbbentően jól élnek vele mind. Élettel töltik az amúgy bitang egyszerű képletet, ahol Mick saját szembesülés-történetében valójában Maryjohnny a manipulátor, Mairtin elszólásaival a katalizátor, és Thomas szeretné mindezt az előléptetése érdekében learatni. Akár bizonyíték-hamisítással, ha nem megy másképp. Hogy megoldjon végre egy (szerinte) hét éve lappangó bűnügyet.
 

Martin McDonagh ezekkel a banalitásból folyton botránnyá növő mondatokkal amúgy szertepofozza a politikailag korrektet. Folyamatosan azon röhögsz, ahogy a szemed előtt létező életekből kinő a hulla- és minden egyéb-gyalázás, például. Azon kacarászol, ahogy huszadjára forgatják meg egymásban a jól megtalált szavak kését. Nagyon komoly meló lehetett ezt így lefordítani, most nem a dialektusok, hanem ez a dekára kimért gonoszságtartalom követelt mestert. Totth Benedek tudja, ezt hogyan kell. Elképesztően fontos, szinte ötödik szereplő ennek a játéktérnek a két színt kiválóan (gyomor)forgató díszlet, Mátravölgyi Ákos munkája. A színészek játéka fenomenális, az egymásnak pattogtatott labdát itt tényleg mesterien ütögetik le a kíméletlenség véres pörölyével, Zayzon Zsolt rendezése remekül játszik a játszóknak adott térrel és a jól tartott alapritmusba szőtt meghökkentő ritmusváltásokkal.
 

Ez a darab önmagánál sokkal többet elmesél. Úgy, hogy a vége után szinte pont annyi titkot hurcolsz, mint az elején. Martin McDonagh darabjainak mélyén szinte mindig ott ragad valami (hogy Hollywoodból hozzak elemi, rokon példát:) Marcellus Wallace aktatáskájának tartalmából. Amit Tarantino máig nem mesél el, nem tár fel, nem leplez le – pont mert a Ponyvaregénybe ákolt valóságparódia egyik motorja ez a titok. McDonagh egész pályán támad le ebben is. A Hóhérokban valójában nem tudjuk, hogy a +1 akasztás alanya bűnös volt-e, vagy ártatlan. Ebbing óriásplakátjai végén sem tudjuk, ki gyilkolt (vagy kit fognak még meggyilkolni), s hogy hova fajul az igazságosztás. Itt sem tudjuk meg, mi van az ittas vezetés bűnének háta mögött, van-e ott valami egyáltalán. Csak látunk egy másik „ittas vezetést”, morbid eredménnyel – s látjuk a becsődölő hamis békét szertefoszlani. Más kérdés, hogy úgy, és olyannak látjuk, ahonnan nézve tényleg tragikomédia. Teli szájjal röhöghetünk rajta.
 

Pedig. Mintha Martin McDonagh nem hinne a tisztázásban, a kibeszélésben. A darabok, a filmek szereplői rendre elviselhetetlen alaphelyzeteket viselnek, hordozhatatlan emberi kapcsolatokat, akár évek során át. A darabok, de a filmek is rendre ennek a végét: azt a folyamatot mesélik, amikor ez az elviselhetetlenség tényleg kibeszélődik, meztelenre vetkőzik, amikor nem tartható tovább. Hogy (bármennyire mulass közben jól) a végén (ezúttal) te is részeg sírásó legyél, ülj a lepusztultságodban, az öledben a szeretetted meggyalázott koponyájával – ülj a tudatban, hogy eztán ember nem lesz, aki rád nyissa az ajtót.
 
Írják: valószínűleg ez a világ legviccesebb McDonagh-darabja. Folyamatosan játsszák. Nézzétek meg. Hetekre adhat felkuncogni-, borzadni-, és gondolkodnivalót.


2024. október 27., vasárnap

Virginie Despentes: Vernon Subutex 1-3.

„Ezzel a Vernonnal kapcsolatban minden zavaros. Már az is, hogy hogy a fenébe tudott az utcára kerülni. Ilyen villámgyorsan. Hogy elveszítette a lakását, oké, az világos. A gazdasági válság, meg aztán már nem is fiatal, nem maradt kapcsolatban a családjával. De mégis, ha húsz évig volt egy lemezboltod, csak van annyi ismerősöd, hogy ne kelljen három hónap múlva már az utcán aludnod… És a másik: hogy lehet, hogy ez a rokonszenves, de egy rohadt tök karizmájával bíró pasi a Buttes-Chaumont bálványává változott? A pasi odakint alszik, izzadságszaga van, proli csizmát visel, és mégis, mint Jézust, aki megúszta a keresztre feszítést, egy tucatnyi napkeleti bölcs veszi körül és mindennap ajándékokkal halmozzák el. Vernon kiválaszt egy fát, letelepszik alá, és az emberek elé járulnak. Naná, hogy Gaelle hallott róla a Rosa Bonheurben. Sőt másról sem szokott hallani, csak Vernonról. Egyszer ő is elment, hogy megnézze magának a bandát. Bepiált heteró nyárspolgárok. Még Kikót is beszippantották. Amikor Kiko megtudta, hogy Subutex a parkban lóg, pokoli rosszkedvűen elindult, mintha azt mondaná: majd én beverem a mocskos pofáját, hogy megtanulja, máskor ne lépjen le a kokómmal… És másnap reggel jött haza, és három hétig csak Jethro Tullt hallgatott. Semmi buli, semmi szexparti, csak zene fülhallgatóval és drogok. Még melózni sem ment. Ami még soha nem fordult elő vele. És dőlt belőle a szó, összevissza hadovált, hogy szerinte Isten hamarosan újra megszületik, minden logaritmusok összessége lesz, és csak ő tudja majd megmenteni a bolygót és az emberiséget, és hogy valakinek meg kell írnia azokat a programokat, amik megtaníthatják az embereket, hogyan éljenek működőképes közösségekben. Gaelle meg van róla győződve, hogy ha már a yuppie-k is belebolondulnak a spiritualitásba, rohadtul nehéz idők következnek.”
 
Mostanában sokat vekengek magamban azon, hogy hiányzik az olvasmányélményeimből az igazi meglepetés, az a fajta gyomorszájon vágós, minden agysejtet megmozgatós, lélegzetelállítós élmény, ami az első Atwoodok, Franzenek, Dan Simmonsok, Kim Stanley Robinsonok olvastakor elfogott. (Legfontosabb gondolatformálóm nem is említem, Woolf munkássága már rég több, mint irodalmi élmény – hozzá fogható hatást nem is várok, ha mégis jönne, ajándéknak venném.) Bármily nagyképűen hangozzék is, olykor megfogalmazódik, hogy mintha már mindent olvastam volna egyszer. Nem tudom, hogy a kor, az olvasott könyvek egyre növekvő száma okozza-e (nyilván összefüggésben az előbbivel), vagy a ráfordítható figyelem és idő csökkenése (ne legyünk álszentek, én sem tudok már olyan osztatlan figyelemmel kapcsolódni a kezemben lévő könyvhöz, mint 10-20 éve, okostelefon előtti, végtelen nyári szabadságos időkben); netán az, hogy amióta jobban ismerem a könyvpiacot, módszeresen azokhoz a könyvekhez nyúlok, amiktől tudom, mit várhatok (irodalmi buborék?).
 
Virginie Despentes jó ezeroldalas trilógiájához úgy nyúltam, hogy semmit nem tudtam róla, azon kívül, hogy a fülszöveg felidézte Jennifer Egan Az elszúrt idő nyomábanjának hangulatát – és az utóbbi években bármi egy kicsit is felidézi Az elszúrt idő nyomában hangulatát, arra azonnal rá kell ugranom. Nem ismertem a szerző botrányos korai munkásságát, ahogy az élettörténetét se. Csak vártam egy rock’n’roll regényt, hátha segít csillapítani az Egan-éhségemet. Sikerült. Sokkal több is. Túl azon, hogy a Vernon Subutex kicsit valóban olyan, mintha Az elszúrt idő nyomában és a Javíthatatlan optimisták klubja bedrogozott szerelemgyereke lenne, végre megajándékozott azzal a tátott szájú rácsodálkozással, amire oly régóta vártam, rányitotta a szemem új világokra, új nézőpontokra, és a végén adott egy akkora pofont, hogy a fal adta a másikat. Rutinos olvasóként nem vagyok büszke rá, hogy nem jöttem rá korábban, mire is hegyeződik ki a regény, ám élménykeresőként baromira boldog voltam, hogy igen, végre így meg tudtak lepni…
 
Pedig az első kötet még annyira kiszámíthatóan indult… Vernon Subutex, az ötven körüli egykori lemezboltos elveszti a lakását, és miután a legtöbb elérhető cimborájánál, egykori vevőjénél, korábbi nőjénél eltölt pár napot, és mindegyiküket vagy megsérti, vagy meglopja, vagy szimplán kölcsönösen rájönnek, hogy a másik gyökér, az utcán találja magát. Vernon az egykor menő rock’n’roll arcok közül ahhoz a kaszthoz tartozik, akik nem voltak hajlandóak elfogadni, hogy eljárt felettük az idő. Miután a kétezres évek zeneletöltési hulláma kinyírta a lemezboltját, nem volt hajlandó betagozódni a modern társadalomba, ahogy nem volt hajlandó továbbvinni a lázadást sem, és beállni bármi vagy bárki mögé – csak sodródott. Amíg kitartott a gyűjteménye, fenntartotta magát a netes eladásból. Miután elfogytak a lemezek és relikviák, rátalált az egykori vevőjéből világsztárrá kinőtt Alex Bleach-re, aki időnként kisegítette, hogy ne lakoltassák ki. De tőle sem kért többet. Vernon nem vár semmit az élettől, nem törekedik semmire, se célja, se vágya, csak megy tovább, mint egy zombi, pecóról pecóra, egyik adag piától és kokótól a másikig. Egyetlen vagyontárgya néhány kazetta, amelyekre halála előtt Bleach felrögzítette „önvallomását” – és amire lassan fél Párizs kezd vadászni.
 
Mi pedig szép lassan megismerjük ezt a „fél Párizst”. Az első kötet felvonultat Vernon egykori vevői, ismerősei, haverjai és üzletfelei, valamint az ő haverjaik és üzletfeleik, no meg azok ellenségei közül nagyjából 333 alakot, akiknek többsége külön nézőpontot kap – sokszor úgy, hogy az olvasónak a leghalványabb fogalma sincs, az a csaj, akinek a gondolataiban épp elvesztünk, ugyan milyen kapcsolatban van Vernonnal, ha egyáltalán… Aztán kiderül, hogy Bleach egykori pornós szeretőjének a volt kollégája, akit tök véletlenül talált meg annak lánya, akinek a barátnője egyébként Vernon egyik egykori törzsvevőjének a lánya… Színes, szagos, kibaszott gyorsan pörgő kaleidoszkóp az egész, egy idő után jobban járunk, ha nem is akarjuk követni, hol vagyunk éppen, csak felülünk a hullámokra.
 
Közben megismerjük a mai francia társadalom alulnézetét. Mert ugyan itt-ott feltűnik egy karótnyelt feleség a Marais negyedből, azért a Vernon körül gyülekező társaság tagjai többnyire elnyomottak, kisebbségek, a kapitalizmus kárvallottjai, vagy különböző szélsőségek foglyai. Egymásnak adják a stafétát egykori pornósok, transzok és transzvesztiták, filozofikus hajlamú hajléktalan, lottónyereményét titkoló lecsúszott alkesz, sikertelen forgatókönyvíró, netes bértroll, rockzenészből lett unalmas irodista, unatkozó egykori kirakatfeleség, aki volt férje pénzét költi, szélsőjobbos fiatalok és szélsőbalos munkások, asszimilálódott muszlim professzor és vallási fanatizmussal kacérkodó lánya. Mindenki keres valamit, ami fogódzót adhat a mindennapok kilátástalansága és értékválsága közepette, és ahogy látjuk magunk körül is, az esetek többségében a gyűlölet lesz az. Gyűlölet bárki iránt, aki más. Aki másképp öltözik, gondolkodik, él, veszi a levegőt. Ez az, ami valójában sokkal szorosabban összeláncolja még az egymással szembenálló szélsőségeket is, mint bármelyiküket a „polgári” társadalom bármely közepesen konszolidált képviselőjével. A nyílt gyűlölet, a finomkodás és az álságos elfogadás teljes hiánya, no meg a közös ellenségkép: a kapitalizmus nyertesei. Mint a mindenható producer, aki szintén Vernonra vadászik, mert úgy hiszi, Bleach kazettáin rá nézve terhelő infók is vannak.
 
Egyvalami tudja átütni a mindenkit betemető gyűlölet és ellenségeskedés falát: a zene. Despentes regénye ebből a szempontból valóban igazi rock’n’roll – Vernon valóságtól elrugaszkodott története, a Bleach hipnotikus hanghullámaira kevert zenéi, a köré szervezett elvonulások felidézik a hippimozgalom gyökereit: csak zene legyen és szerelem (meg némi tudatmódosító szer) és az egész világot meg tudjuk váltani. Legalábbis saját magunk számára. És annyira visz magával a szöveg, felülsz a zene hullámaira (több tucat műsorlistát találsz a Spotify-on Subutex zenéivel), elhiszed hogy igen, létezik ez a harmónia, hogy kivonulhatsz a világból, hogy ki lehet csekkolni a kapitalizmusból, a megfelelési kényszerből, a társadalom által ránk aggatott szerepekből. Hogy létezik olyan idill, ahol nem számítanak a kulturális konnotációk, a fajok, a nemek, a különböző mesterséges identitások, csak a természet, vagy a zene, vagy a hanghullámok, vagy a csillagok, vagy a napfény pászmáinak csillogása… Tök mindegy, miben is találnád meg a saját idilledet. Tök mindegy, mert a valóság úgyis közbeszól, és szétrombol mindent. A hullámvasútról le kell szállni.
 
Innentől spoileres leszek, ha még nem olvastad, de szeretnéd, inkább ne olvasd el az utolsó bekezdést, elégedj meg azzal, hogy számomra ez volt az év eddigi legjobbja, picit visszahozta a művészet erejébe vetett hitem, és nagyon sajnáltam, hogy lerepültem arról a hullámvasútról…
 
Szóval a valóság közbeszól… Annyira okosan építi fel Despentes a lopakodó tragédiát, hogy tényleg zavarba ejtő, hogy nem vettem észre, mire is megy ki a játék. Sokáig értetlenül olvastam, mire fel ez a rengeteg karakter, amit a jobb- és baloldali szélsőségekre, a bevándorlók iránti gyűlöletre és a francia társadalom mélyén megbújó faji ellentétekre szántunk, de aztán minden szépen megkapta a maga helyét - együtt adták ki ezt a remek társadalmi tablót. Aztán jött a pofon, ami visszamenőleg is mindent átszínezett. Hisz minden szélsőség szemében a legnagyobb vörös posztó a szabadság. A felszabadult öröm, a fityiszt mutatás mindennek. Olyan természetesen csúszunk bele abba, hogy ez a hippi társaság az ezoterikus elvonulásaival felkelti a megkeseredettek gyűlöletét, hogy az már fáj. Fáj, mert annyira valóságos. És Despentes nem áll meg itt. Mert van egy nagyobb erő, ami vallások, ideológiák, szélsőségek és politikai pártok felett áll: a pénz. Az igazi gyomros a kérdés: mennyire elképzelhetetlen, hogy egy bosszúszomjas, magát mindenhatónak képzelő producer bepaliztat a neten pár szélsőséges fiatalt és megrendel egy ideológiával nyakon öntött mészárlást, hogy aztán még gennyesre is keresse magát a történetet feldolgozó sorozaton? Elképzelhetetlen? Vagy a szórakoztatóipar működése, a mindig egy kicsivel sokkolóbb igénye egyenesen ide vezet? Meddig jutottunk a lemezboltokban zenét hallgató és az élettől semmi mást nem váró zeneőrültek világától? És vajon visszatérhetünk még oda? Van hely, ahova kivonulhatunk a minket körülvevő őrület elől? Van élet, ami még élhető, vagy tényleg csak a pénz utáni hajsza, az örök ellenségeskedés és az elvárásoknak való megfelelés kényszere van? Rohadt kiábrándító regény a Vernon Subutex, de megéri a rá szánt időt. Az utóbbi évek egyik leginkább felrázó olvasmánya.


Kiadó: Magvető
Fordító: Tótfalusi Ágnes

2024. szeptember 14., szombat

Munkácsy, a festőzseni (Móra ferenc Múzeum, Szeged)


A Móra Ferenc Múzeum kiállítását tényleg ajándékba kaptuk Szegedtől, nem készültünk rá, nem tudtuk, hogy alkalmunk lesz megtekinteni. De a hídon átbuszozva azonnal megragadta a figyelmünket az épület kapuzatára helyezett beharangozó – balról az Ásító inas (amúgy kuriózum) egész alakos változata, jobbról egy tipikus, parkba helyezett szalon-zsáner, amelynek testvéreivel Munkácsy tényleg bitang jól keresett. A mesterjegy és másfelől az arculat, amitől igazi sztár lehetett a saját korában, elit polgári életvitellel.
 
A hatalmas igénnyel festett óriásvászon egyik színvázlata: Krisztus Pilátus előtt (figyeld, ahogy Pilátus valójában nem figyel...)

A kiállítás alapját Pákh Imre amerikai magyar üzletember gyűjteménye képezi, aki az első rácsodálkozás után tudatosan vásárolta fel a festő elérhető alkotásait, mintegy teljes körképet adva a számos zsánerben könnyed kézzel nagyot alkotó Munkácsyról. Bepillantást enged az életmű kevésbé ismert részébe, hiszen a képek jókora része már a műteremből, elészültük után egyből (főleg amerikai) magángyűjteményekbe vándorolt, akkor is, ha nem konkrét megrendelésre készültek. Munkácsy a jelek szerint nemcsak drámai erejű képek festője, de kiváló üzleti érzékkel megáldott ember is volt – miután befutott, tudatosan figyelte a trendeket és nem szégyellte kiszolgálni őket. Így látható ebben a gyűjteményben néhány tipikus szalon-zsánerképe, sőt, a minden hűség nélkül „historizáló” zsánerbe tartozó néhány alkotása is (ezek a korban nagyon népszerű lakberendezési kiegészítőnek számítottak). Másrészt a pálya korai, felívelő szakaszából szintén igen fontos képeket és rajzokat sikerült Pákh Imrének a gyűjteménybe illeszteni, elmondható, hogy így a festő minden fontos korszakát egy vagy több mű képviseli.
 
A  kis cukortolvaj. Ugyanaz az igényesség, egy kis bagatellen...

...ami nyakon csíphető a Parkban című képén is.

Számomra az igényes, fotográfiákkal is bőven megtámogatott tárlat talán legnagyobb erénye, hogy tovább árnyalta az anno nagyon szeretett, Dallos Sándor által írt A nap szerelmese, meg az Aranyecset által bennem kialakult képet Munkácsy Mihályról. Az évek folyamán már jócskán megkopott bennem az egykori fénye, bár mindmáig hálásan köszönöm az olvasás egykori élményét az írónak. Olyan mélyen érintett meg, hogy mikor először állhattam a Nemzeti Galériában a Munkácsy képek előtt, megilletődve, mint aki oly nagyon szeretettje intimitásába nyit be véletlenül, eszembe jutottak, sorjáztak Dallos Sándor mondatai a képekről a fejemben – azóta sem éltem ilyen egyszeri és megismételhetetlen találkozást festményekkel, ilyen fejben folyó tárlatvezetést, annak ellenére sem, hogy igazából honunk gazdag festőpalettájáról nem Munkácsy a dédelgetett kedvencem - írtam anno egy régi bejegyzésben.
 
Az újrahasznosítás: ruha, beállítás...

Sokáig nem engedett el, hogy egy ilyen életmű akkor hiteles, ha az élet is dráma. Időközben persze tényleg sokat árnyalódott ez, de ennyire korrekten egyszer sem került elém, mennyire kiegyensúlyozott, nagypolgári életet élt Munkácsy, mennyi humorral és iróniával szemlélte önmagát és a helyzetét. A piperkőc figura, aki a legjobb nyári öltönyében ül modellt portréhoz, palettával a kezében (nem éppen festésre való ruhában – fogalmaz a kép melletti felirat) is Munkácsy Mihály; meg a Golgota képéhez magát modell gyanánt megfeszítő (a dolgot lényegében mélyéig átélő) hitelkereső is. Valaki, aki az utolsó pontig képezte magát, folyamatosan tanult, és még a hamisában is brutálisan őszinte: a képein mindig látod, mi a park, a telepített „vadon” és mi a valódi; látod, mi a piacképes hamis, és mi az, amit (akkor és ott) pontosan azért ragad meg, mert olyan. Mert megragadó.
 
...s az újrahasznosítás mögött a történet tovább gondolása...

...(profán mód, a saját szavaimmal:) Látod, Emile bátyám, kit találtam neked?
(ehhez az ülő, idősebb úriember kéjsóvár tekinetét élőben is látni kell)...

...s hogy még egy ilyen bagatellt is mennyire előkészít -
itt egy barájával maga állt modellt a képhez.

Tényleg kereste a nagy gesztusokat, de bitang keményen megdolgozott értük. Kifelé jövet kicsit beszélgettem egy hölggyel Munkácsyról, és szóba került a szívem igazi kedvese, Csontváry is (akiről a Szépművészetiben látott kiállítását bemutató bejegyzésen túl még egy személyesebb hangvételű posztban is hosszabban megemlékeztem). Ez a kiállítás tényleg odaállította a képzetlenség zsenije mellé kontrasztnak az utolsó pillanatig tanuló, minden képére hatalmas fegyelemmel előre készülő nagymesterséget. Aki eszelős mennyiségű munka árán, előtanulmánnyal, kompozíciós, fény- és színvázlatokkal gyúrta magát minden igazán sokat akaró óriásvászna előtt, komolyan igényesen – de közben tucatszám festi a jól eladható bagatelleket (gátlás nélkül újrahasznosítva önmagát is), és igazi, virtigli üzletemberként a hatalmas sikert arató, jól szervezett bemutatók után minden előtanulmányát is jó áron értékesíti. Tehette – az a Dallos Sándor által regénybe gyűrt anekdota például hiteles, mikor Ernest Renan hajol meg a Krisztus Pilátus előtt bemutatóján, s köszöni szívből az élményt. A kortársak szemében sztár volt, és zseni. Egy korabeli Steven Spielberg – másik műfajban és eszközkészlettel, de legalább akkora hatással. Aki a vállalt, nem szégyellt popularitás mellett bőven alkotott remekműveket.
 
Felszabadult huncutság.

Az eddigi találkozásainkhoz képest (hiszen sokszor álltam már a képei előtt) ez a másképp árnyalt kép a szegedi tárlat igazi ereje. Érdemes hagyni, hogy vezessenek a kiállítók, mert a végén közelebb érzed magadhoz a bálványt. Melléd telepszik, hunyorít. És megmutatja a képeken is az odarejtett iróniát. Hogy hol neveti ki a felhajtást és egyben önmagát.  

2024. szeptember 1., vasárnap

Martin McDonagh: Hóhérok - Szemle Plusz


Mi rajongásig szeretjük Martin McDonagh dolgait. De úgy alakult, hogy színházban eddig nem láttunk tőle semmit – csak a filmekért, a hét pszichopatától Ebbing óriásplakátjain át a szigeten sivító szellemekig voltunk úgy oda. Ami (lévén a pasi a saját szemében is elsősorban drámaíró) eléggé ferde lesiklás ezen az amúgy kiváló pályán. Igyekszünk javítani ezen, beteg angol-ír humor menetszelében siklani rendkívül élvezetes, a fekete komédia, amit anyanyelvi szinten űz, mindkettőnk egyik favorit nyelve ebben a tempós kultúrafogyasztásban. Úgyhogy nagy örömmel foglaltunk helyet a Városmajori Szabadtéri Színpad nézőterén, ahol a Szemle Plusz keretében a tatabányai Jászai Mari Színház színészei előadták McDonagh Hóhérok című darabját.

1965-ben Angliában eltörlik a halálbüntetést – és ez nem érinti valami haj’ de jól Harry Wade urat, az észak-angol Oldham kocsmárosát – aki szívbéli hivatását tekintve, és jogilag is Britannia ezek szerint utolsó, rendszeresen foglalkoztatott hóhéra (volt). A regnáló, de nem a legnagyobb: örök második Albert Pierpoint, az elődje és mestere mögött. A nagy napon, amikor egy karrier így kényszerű véget ér, a szokott cimborák, meg egy kotnyeles riporter mellett megjelenik egy délről jött, baljós idegen is. Pont az évfordulóján annak, amikor Wade úr és Sid, a segédje kivégezték az ártatlanságát utolsó lehével is világba üvöltő Hannessey-t.


Jó kis kutyulék. Anno jókat röhögtünk a Ravasz, az agy...-ban látott, az északiak, meg déliek közti béna acsarkodáson, ez itt megkapja a maga mélységeit – rögvest igen nehéz helyzetbe hozva magyar fordítót, rendezőt, színészeket. Mert az egyik (fekete) humorforrás a kétféle, egymást ezért is folyvást alázó dialektus. Morcsányi Géza mindent megtett, hogy legyen egy ilyen variáció magyarul, nem csak a kiejtéssel, hanem a mondatok sajátságos szerkezetével – főleg a nők szájába adva remek, kort és helyet elénk festő mondatokat. Szikszai Rémusz rendezése ezt képes fokozni azzal, hogy a mellékszerepek figurái, a kocsmatöltelékek, Bill, Charlie, Arthur, meg Fry főfelügyelő különböző szintekig torzult módon beszélik az „északit”, a szinte érthetetlenségtől a minimális színezetig. Maga Harry a nyitójelenetben hadar csak úgy, ahogy amúgy nyilván egész valójában – aztán lelassul a kedvünkért, hogy értsük.

Hölgyeim és uraim, ezeket a szemléket tényleg látni kell, hogy rádöbbenjünk, mennyi istenadta rohangál ebben az országban csak a vájt fülű kevesek által megbecsülve. Király Attila a hóhér szerepében, s Mooney, a londoni idegen szerepében Mikola Gergő... Nem szerepében-helyzetek, hanem átlényegülés, az utolsó, csendre intő gesztusig. Alice-t, Wade feleségét Danis Lídia helyett Bakonyi Csilla játszotta ezen az estén (Danis Lídia biciklibalesetet szenvedett). A beugrás, ha nem mondják be, fel se tűnik, úgy szervesült az előadásba a játéka. Ebben az előadásban mindenki jó. Külön kedvencem Fry felügyelő szerepében Honti György. A folyvást tettre kész, alkoholista tehetetlenség.

Fekete komédia. Nem egy helyen olvastam, hogy McDonagh valahol a sekélye meg a mélye közt merül, félúton, a kommersz rózsaszín könnyűbúvár-pipájával a szájában – hát, nem tudom, nekem mesterjegy, ha valaki úgy szakít szíven, hogy közben könnyesre röhögöm magam. A lassú építkezést emlegetik a darab első felében, amihez képest a második felvonás végre felpörög – ha hagyod, hogy mocorogjon benned a tudás az első félidő alatt, hogyan játszik macska-egeret a várakozásaiddal, a történetek nevelte becsípődésekkel, beidegződéseiddel ez a mese, szerintem az elején sem unatkozol. A véglet könnyítése, a hóhérság tükre már az elején is elég élesre foncsorozva mutatja meg, mennyire trágya kisemberi gesztusokkal állunk hírhez, hírnévhez, hivatáshoz, mennyire önáltatás is minden tekintély egy közösségben, mennyire viszonylagossá satnyul, ha valaki megjön kívülről, és belepancsol.


Nem tudom, hogy az északi sör valóban ennyire pocsék-e. Mint ahogy azt sem, londoni emberünk kicsoda és valójában mit akart. Ez is a csodálatom alapozza – olvasom a kritikákat, s látom, mennyire sokan rakják értelemszerűen a titokzatos idegent a perverz gyilkos-szerepbe. Aki helyett ártatlant lógattak fel (pardon: akasztottak fel). Hiszen bevallja Sydnek... Azaz mesél neki, és hát mond neki mindenfélét, amiről majd (szinte hallani lehetett a nézőtéren szívekről legördülő kövek csattanását) a darab végére kiderül, hogy nem volt igaz. Ha komolyan vesszük a darabot, ezt kell a végén belátni: nem tudtuk meg, ki volt, mi motiválta – s ha kikerekítjük ezt a nem-tudást valami értelemmé, az a saját habitusunk választása lesz. Ami nem Mooney-ról; elsősorban rólunk mesél.

Nekem az Ír-angol gonoszmanó ezért az egyik etalonom. Mert tükröket foncsoroz, amiben mi látszunk. Mert a végletek könnyen fogyasztható érdekességében a saját kisszerűségeinket nézegethetjük. Vegyük magunkra. Hiszen a végén, a kifosztottságban, ha akarnánk, ha végrehajtanánk az „ítéletet”, akkor se mi leszünk a Hóhér. Valaki nálunk nagyobb érzet rántja ki a titkaink alól a széket.


2024. augusztus 22., csütörtök

Marie Aubert: Felnőtt emberek

„Soha nem hittem volna, tényleg nem. A barátnőim mind beelőztek, egytől egyig, de hogy Marthe is, hogy ő is, valahol legbelül meg voltam győződve arról, hogy neki nem jön össze, hogy ez soha nem változik, Marthe lesz az, akit mindig meg kell vigasztalnom, ő nem fog soha beelőzni.
Ő egyszerűen nem előzhet be.”
 
A lehető legbájosabb reakció egy nővértől, amikor húga bejelenti, hogy sokévnyi próbálkozás után végre gyereket vár, ugye? Én nem tudom, mit tudnak ezek a skandinávok, de minden alkalommal, amikor már épp lemondok magamban arról, hogy engem még valaha úgy istenigazából meg tud lepni a szépirodalom, és kijelenteném, hogy már mindent elolvastam és más hobbi után néznék, jön egy ilyen szűkszavú, szikár, egyszerre iszonyatos és semmikülönös kisregény, ami falhoz ken. Az ilyenekért érdemes olvasni. Akkor is, ha szigorúan véve semmi újat nem mond: hisz, hogy minden család pszichotikus, és hogy a testvéri szeretetnél (lásd még: legjobb barátnők) és életre-halálra vetélkedésnél nincs gyilkosabb, tudjuk már számtalan műből; ahogy azt is, hogy a gyerekkori és/vagy transzgenerációs traumáktól sosem szabadulhatunk. Akkor is, ha egy darab kedvelhető szereplője nincs, és így, kétszeri olvasás és rengeteg gondolkodás után azt kell mondjam, a hatéves kis Olea kivételével tőlem mindannyian nyugodtan belefulladhatnának a kert végi tóba.
 
Egy hosszú hétvége, ami évtizedes sebeket tép fel – és aminek a végén az addig biztosnak tűnt igazodási pontok közül semmi sem tűnik biztosnak. Vajon sikerül kilépni a szereplőknek gyerekkorukban berögzült szerepeikből? Vajon meg tudnak bocsátani egymásnak? Vajon találnak utat a kibeszélésre vagy magukba fojtják, ahogy eddig, hogy még több megbánnivalót halmozzanak fel? Vajon mi lesz a születendő gyerek sorsa és ki viszi tovább a családi nyaraló hagyományait? Vagy: minden marad a régiben és csak a naiv olvasó képzeli azt, hogy néhány hisztis veszekedés és egy majdnem-tragédia bármin is változtat, mintha nem látta-olvasta volna már ezerszer, mintha nem élte volna át saját életében is, hogy vannak felvett szerepek, előre lejátszott játszmák, évtizedek alatt megcsontosodott dinamikák, melyeken semmi a világon nem tud változtatni?
 
Ida és Marthe – két nővér, akik valahol kisgyerekkorban belemerevedtek egy dinamikába és képtelenek kilépni belőle. Egyikük látszólag nem is akar, Marthenak baromi kényelmes, hogy ő a gyenge, beteges, örökké védelemre és tutujgatásra szoruló kislány, aki ha csak egyet nyikkan, hogy fáj valamije, anyjuk már ugrik is, mindent és mindenki mást háttérbe szorítva. Aki gondolkodás nélkül sírja világba összes fájdalmát, nem törődve azzal, másnak is vannak-e érzelmei, fájdalmai, traumái. Aki, mint a közhelyes hipochonder, addig dagonyázott megjátszott gyengeségében, hogy amikor tényleg védelemre szorulna, már a legkisebb együttérzést sem tudja kiváltani. Pláne nem nővéréből, akinek egész élete arról szólt, hogy ő az okos, ügyes, problémátlan gyerek, aki erős, aki segíti egyedül maradt anyjukat, akinek fényes karrierje lesz, akire büszkének lehet lenni. Tipikus parentifikált gyermek, akiből aztán magányos, keserű felnőtt lesz. Aki legjobban azt fogja gyűlölni, aki miatt nem lehetett gyerekkora. Aki mindig erős, épp ezért senki nem látja, nem gondolja, nem is éri fel ésszel, hogy a mélyben mekkora traumákat hordoz.
 
Negyven évesen Ida, aki újra és újra nős pasik karjában köt ki, akinek nem volt még egy épkézláb kapcsolata sem, aki csak várja és várja, hogy egyszer végre valaki érte hagyjon el valakit, hogy valakinek ő legyen a fontosabb, elhatározza, hogy márpedig nem akar kifutni az időből, és úgy dönt, lefagyasztatja a petesejtjeit, hogy később, ha kell, egyedül, de lehessen még gyereke. Már épp elmesélné családjának, amikor húga bejelenti, hogy sok év hiábavaló próbálkozás után végre úton egy kisbaba. És itt eltörik minden. Hogy miért épp ez a váratlan terhesség a katalizátor, mindegy is. A baba csak egy tényező a sok közül, amit (aminek lehetőségét) húga elvesz Idától – onnantól kezdve, hogy a megkérdezése nélkül átfestette a közös családi nyaralót, odáig, hogy ki akarja vásárolni Idát a nyaralóból és megfosztani ezzel a gyerekkori emlékeitől, hosszú a sor. Már-már groteszkbe hajlik, amikor Ida személyes sértésnek éli meg, hogy Marthe megtanulta vezetni a család hajóját, amit eddig a testvérek közül csak ő tudott, mintha attól, hogy Marthe is vezetheti már, tőle levenne valamit. Groteszk, de Aubert szigorú, tűpontos prózája pont attól üt ekkorát, mert érezzük: elveszi. A húg, aki elvette az anya figyelmét, törődését, akinek jutott férj, gyerek, kiegyensúlyozott családi élet, aki tud gyenge lenni, akit babusgatnak, elveszi azt az utolsó mentsvárat is, ami még Idának jutott: hogy ő az ügyes, aki karriert épít, hajót vezet, megold dolgokat.
 
És a mélyben ott a legnagyobb trauma, amivel tán még Ida sem nézett szembe, ami nem járja meg sem az anyja, sem a húga gondolatait, amikor gonoszkodóan szemére vetik, hogy mindig nős pasikkal próbálkozik, hogy családokat tenne tönkre, hogy nem gondol a másikra – az apa elvesztésének traumája. Egy fél mondat, ideje nekem is meglátogatnom, később megbánom, ha nem teszem meg – és ott egy egész élet esszenciája. Hogy mit tesz velünk, ha a szülőnknek másvalaki volt a fontosabb. És mit tesz velünk, ha nem látogattuk meg időben. Hogy évtizedek után sem vágyunk semmi másra, csak hogy valakinek, egyszer az életben mi legyünk a fontosabbak, mint az a másik. Hogy bármit, szó szerint bármit megtennénk, bármit lerombolnánk, bármit feláldoznánk, csak ne kelljen újra azt éreznünk, hogy a másik (lehet az húg, barát, a másik nő, egy bajba jutott kisgyerek, bárki) a fontosabb. Hogy egyszer végre mi legyünk a saját életünk főszereplői.
 
Ida tesz egy lépést afelé, hogy a családi nyaralás végére ne Marthe nővére, az anyja lánya, a nős pasijai szeretője legyen, hanem a saját életét élje – persze a gyerekkori szerepbe szorult személyiségnek a kitörési kísérlete is gyerekes és nem is érti a környezete, mit és miért tesz. Hogy is értenék… Én, akinek tükröt tart a kisregény, értem és érzem. És legszívesebben átölelném Idát, és megerősíteném abban, hogy jól csinálja. Mert azt a sérült kislányt, aki még most, negyven év után is ott bent üvölt a figyelemért, amit nem kaphatott meg, most már csak mi tudjuk meggyógyítani.

Kiadó: Scolar
Fordító: Pap Vera-Ágnes

2024. július 17., szerda

Mike Carey: Lucifer (Első kötet)


Neil Gaiman írja az előszavában: Lucifert sosem volt nehéz írni, sok mással ellentétben. Az ő történetei egyedülálló módon maguktól fogalmazódtak meg a fejemben... Jókat kacarásztam ezen: az angyali lázadás mit-hogyanjáról novellákon át London alatti Londonig számos formában gondolkodott már a Sandman előtt is kedvenc, feketébe öltözött mítoszlovasom. Hogy aztán a mitológiái tengelyében álló képregény-folyamban tényleg végletekig vigye a legsötétebb angyalt. Aki még a lázadó- és ellenpont-szerep ellen is fellázad - otthagyja az egészet, megnyitja az angyalok városában a Lux bárt, és elzongorázgat ott, mint akit az egész eztán nemigen érdekel. Ha megízleli a bosszút, például, ahogy Álom esetében, akkor sem ő főzi ki, csak pöcköl egyet (egy kulcsnyit) a sorson, aztán szinte csak hagyja megtörténni. Gaiman teljesen logikusan vitte tovább a Miltoni koncepciót a Fényhozóról, a lehető végletekig. E végletek után mégis így fogalmazott: Lucifernek muszáj volt saját képregényt kapnia. Hiszen miért is heverne parlagon egy ilyen remek lehetőségeket rejtő karakter...
 
Mike Carey ezt a feldobott labdát, a származtatott sorozat lehetőségét mesterien ütötte le. Szerelmes vagyok ebbe a világba, a szereplőibe, a közegek (valóságok és fantáziák, mesék és mitológiák) közötti gát nélküli átjárkálásba, ami valahol mégis folyamatosan hordozott/hordoz magán egy erősen koherens érzetet. Miközben a Sandman az első pillanattól ezer kultúra ezeregyedik kevercse volt, erősen kötött benne a jól megválasztott fókuszok maltere, és egy nagyon sajátos, inkább érzetekből, semmint szabályokból álló tisztelete a mítoszok működésének. A máshonnan ismerős figurák finom átrajzolódása ebben az egészben, hogy a világaikba beleférjen a Végtelenek koncepciója (és hogy beleférjenek egymás világaiba) nagyon sokszor tényleg magától fogalmazhatta a karaktereket és konfliktusaikat.  Úgy, hogy a finomítások nagyon ritkán álltak elvételekből – leginkább hozzátettek a kultúrák ismert hőseihez. És ezeket a hozzátételeket Mike Carey is teljesen helyén valóan építi fel.
 
Ahogy például (anti) hősét bevezeti az amúgy magában is ezerarcúan ellentmondásos japán mítoszok „poklába” (ahol a bukott angyal visszaszerezné a szárnyait), abban ott a használni kívánt mesekincs meglepően mély ismerete. Ott a változtatások pontos ismerete, amelyekkel Neil a Végtelenek világába vonta e mitológia egyes elemeit. Ott a hommage az anyasorozathoz (a rettegést fenntartó, elragadott álmodókban, akiket amúgy a Pokol kulcsáért cserébe Susanoo no Mikoto annakidején felajánlott az Álomúrnak). És ott az egymáshoz mérhető/mérhetetlen erők tisztelete – hiszen Lucifer tényleg elbukhatna e küldetésben. De még egy igen hasznos szolgát is szerez, oly módon, ami megint csak maradék nélkül érzi a japán lélek sajátságos viszonyát szolgálathoz és önfeláldozáshoz.
 
Szóval legelőször ezt kell megköszönnöm, hogy minden kényelmetlenségérzet nélkül lakhattam a Sandman világában megint. Ahogy A mágia könyvei, vagy az olyan formabontó elbeszélések, mint Az álomvadászok, ez a szemünk láttára formálódó folyam is minden szempontból tiszteli a világa kereteit – s ha tágít majd rajta (nyilván fog), remélhető, azt is ezzel a következetességgel teszi majd. A másik, amit köszönhetek, hogy mindez mögött nagyon komoly, az eredeti történet összetettségéhez mérhető koncepció érzik már most. És a képesség is érzik, hogy ez tényleg brutálisan kiteljesülhessen. Mike Carey nemigen él az amúgy képregényes és filmes álomvilágokban gyakran lólábként kilógó „véletlenül így esett egy nagyobb terv részeként, direkt” jellegű, teljesen indokolhatatlan mókákkal, csak ha valahol mögötte tényleg ott van az a többlet-történet, ami egy ilyen elrendeltségről és szükségszerűről szóló történetben amúgy evidens.
 
Hiszen Lucifer továbbra is a lázadásból következő, felkínált szerepek, a sors, az eleve elrendeltség ellen fogalmazza önmagát – immár az erre kitalált, vallásaink és meséink által is alaposan körbejárt kereteken bőven kívül. És az író elhiteti velünk, hogy erre tényleg ott vannak a tervek mögötti tervek mögötti tervek, amelyek egyébként a kényszerek hatására kerülnek csak elő. Azaz ha békén hagyná a Teremtés, az ördög tojna az egészre. Az író ezt is elhiteti velünk... Mindehhez megkapjuk természetes ellenpontnak az angyalok Ezüst Városát a „Mennyben”, ahol politika van, vakhit, és frakciók – ahol az angyalok empátiahiányos gyülekezete valójában ugyanúgy érdekelt a háború-koncepció fenntartásában, ahogy abban, hogy visszarángassák ellenségnek e keret kínálta szerepkörbe Lucifer Hajnalcsillagot (kicsit idevonva a Gaiman-i író-valőr Terry Pretchettel közös, idióta gyermekének, az Elveszett próféciáknak legfeszítőbb kérdéseit is). Így értem, hogy Mike Carey mennyire érzi, milyen világokba írja a maga (eddig tökéletesen illeszkedő) fantáziáját. Az eredeti, Sandman rajzolta Hajnalcsillag-koncepcióból egyedül a Jóakarók végén megejtett önkéntes távozásáról, a Luxot magától, ki tudja hova tartva elhagyó Luciferről nem akar tudni ez a spinoff (bár nem zárom ki, hogy beépül majd még ez is, ügyesen, később – hogy mondjuk egy párhuzamos síkon a Fénynek mégse kellett égnie).
 

A történetek kerete gyönyörűen horgonyoz a valóságunkba. Vagy valóságainkba – hiszen a felütés indián meséje után az első komoly, nagy formátumú történet, a Hat lapos jóslás pont erre épül. Hogy valóságaink vannak, akár a kártya lapjai, egymástól mégsem függetlenül, folyton a másikéba taposva – de a másétól gyakorta mégis úgy érinthetetlenül, ahogy az ómódi jóskártya lapjain a szimbolikák. Hiszen nem látunk egymás fejébe, és nem látjuk, mit gondolunk egymásról (valójában magunkba se látunk, nemhogy másba). Nincs ránk rajzolva-írva a jelentésünk és az értékeink. Mégis, gyakorta megírt sorsot képzelünk; magunknak, másnak. Tényleg nagy kérdés, meg van-e írva előre bármi is; és így, sorsban és választásokban (kötött pályán sem értve egymást) vagyunk-e kénytelenek tényleg érintkezni ebben a játékban. Rengeteg dolog szóba kerül itt, szerepekről és vetülésekről – de a legfontosabb réteg ez: az elrendeltségé. Nem véletlen, hogy a jósolható jövő szolgája, Meleos, a kártyaműves angyal mély és keserű büntetést szenved Lucifertől (aki végre szabadon akarna): az elrendelés mintázatának bázisa a valóban teljesen rögzített múlt tudomása – egyfajta szabadság, ha semmisül. Magánügy, de itt gyűlöltem a hősünk – gyűjtöm, és szeretem a könyvet.
 
Csak a felszínt simogatom, csak kedvet csinálnék az olvasáshoz. De ha már eleve elrendeltség: Mike Carey a maga előszavában hosszan meséli, milyen kálváriát járt a rajzolókkal. Egyelőre a rajzi sokszínűség nem vált a meséje kárára, sőt. A kényszerű váltások és a nagy szerepre találások (Dean Ormston rövid történetei például, azzal az eszelősen más, de igen helyén való képi világgal) ugyanúgy megtisztelik ennek a sorozatnak a létrejöttét, ahogy anno a Sandmanét segítette a gyakori alkotó-csere, s az ütemesen szerephez jutó vendégrajzolók. Mintha úgy lett volna ez a folyamat is kitalálva, hogy a kényszerűség erénnyé kovácsolódjon (bár nyilván tépték eleget a hajukat, író, szerkesztő, felelős kiadó...). Mintha a sors akarta volna...
 
Legszívesebben más most olvasnám tovább. Nem tudok ennél nagyobb dicséretet.

Kiadó: FUMAX
Fordította: Bayer Antal


2024. július 12., péntek

The Crown - A Korona - 6. évad, második felvonás

Keserédes búcsú
 
Hát, ez is elérkezett… Az utóbbi évek egyik legnagyobb streaming sikerszériája, minden bölcsészlány és anglofil kedvenc újranézős sorozata, az angol királyi család életét olykor már-már túlságosan realisztikusan bemutató (emlékezzünk csak, akadtak, akik azt követelték, írják ki a részek elejére, hogy „csak fikció”) A Korona véget ért. Tudtuk, hogy eljön ez a nap, az eredetileg tervezett öt évadra így is ráhúztak egyet, és azt is jó ideje nyilvánvalóvá tették a készítők, hogy nem fogják végigkövetni a sorozat középpontjában álló II. Erzsébet életét, mégis, keserű volt ez a búcsú. Főleg, mert az utolsó évad forgatása idején a királynő elhunyt, így nem csak kedvenc sorozatot temettünk, hanem egy korszakot, egy, a maga módján valóban példátlan életutat, egy hetven éven át tartó uralkodást. Alkotó nem kívánhat ennél jobb körítést a sorozatának, nem kétlem, hogy a Netflixnél jó páran megveregették egymás vállát a pompás időzítés miatt – még ha a királyi családért rajongó showrunner Peter Morgan el is morzsolt pár könnycseppet. Ami azért nem tartotta vissza attól, hogy forgatókönyvében egészen briliánsan rájátsszon a körülményekre. A rajongás egy dolog ugyebár, a showbusiness meg egy másik.
 
A két részre vágott hatodik évad első fele, aminek én a Diana különkiadás címet adtam, magasra tette a lécet, és jó nagy dilemmában hagyta a nézőt és (felteszem) a készítőket is: vajon folytatják-e (lehet-e folytatni) azzal a bátor szókimondással, amit ott feldobtak, vagy visszatáncolnak és az ájult tisztelet tónusában, a Szívek Hercegnőjét eltemetve és el is feledve, a reményteli jövőre fókuszálva (ismét csak emlékeztetőül: az tudott volt, hogy a kétezertízes évek nagy botrányai, Megxitestül és András hercegestül már biztosan nem kapnak szerepet) búcsúztatják el a királynőt és az intézményt? Voltak kétségeim, melyek részben igazolódtak is – azzal együtt, hogy messze nem volt annyira meghunyászkodó a befejezés, mint gondoltam. De azért annyira bátor sem, mint ahogy vártam volna.
 
Ott vesszük fel a fonalat, ahol a negyedik rész végén elejtettük – a hercegnő temetése alapjaiban rengeti meg egész Anglia (és a fél médiafogyasztó világ) életét, a királynő komoly konfliktusba keveredik saját szerepfelfogásával, a két árván maradt herceg pedig egy világ sajnálatának és imádatának tárgya lesz egyik pillanatról a másikra. Bátor indítás épp velük kezdeni, konkrétan Vilmossal, aki jószerivel az anyja temetéséről sétál be a világ legimádottabb „szőke hercegének” szerepébe, akiért tinilányok milliói kezdenek rajongani, akit a kollégiumban szerelmes levelek várnak zsákszámra, minden lépését sikítozó kamaszok követik, népszerűsége még Dianáét is felülmúlja. Szupersztár lesz, akitől mindenki azt várja, hogy töltse be az anyja után maradt űrt. Csakhogy ő nem szupersztár alkat, hanem egy introvertált tizenöt éves gyerek, aki gyászolna és aki ebben a sajátos családi felállásban nem tud mit kezdeni az érzéseivel. Csoda-e, hogy mindezt azon az emberen vezeti le, akit a leginkább felelősnek tart, amiért anyját elüldözte Angliából és a halálát közvetve okozó al Fayed-románcba kergette? Bátor, és ha tisztán pszichológiai szempontból vizsgáljuk, nagyon okos Vilmos és Károly konfliktusának ábrázolása – nyilván azt, hogy mi igaz belőle, nem tudhatjuk, tekintve, hogy ez a testvér nem teregeti ki a személyes érzelmeit. Bátor felütés, és különösen tetszett, hogy az apa-fiú viszony normalizálása, a kimondhatatlan sérelmek feloldása annak a Fülöp hercegnek köszönhető, aki maga apaként a legteljesebb mértékben leszerepelt, aki érzéketlen, szabályokat mindenek felé helyező pátriárkaként sokszor tűnt elviselhetetlennek; ugyanakkor, ha visszaemlékezünk a második évadra és felidézzük, ahogy teljesen magára hagyva, fél családja által megtagadva, az apja gyűlöletétől övezve menetel imádott nővére és unokaöccsei koporsóját kísérve a náci zászlók között, és aztán hogyan lesz képes feldolgozni annak a gyásznak a sokkját, akkor nyilvánvalóvá válik: ebben az érzelmi analfabétáktól hemzsegő családban ő lehetett az egyetlen, aki valóban érthette, min ment keresztül a két herceg azon a ’97-es őszön.
 
Aztán ez a bátorság mintha egy csapásra semmivé lenne azzal, hogy Vilmos megbékél Károllyal – minden szép és jó, van egy új trónörökösünk, aki nem ugrál, aki betartja a szabályokat, aki méltó követője lesz a nagymama munkásságának, aki képes lesz egyensúlyozni a szupersztárság és a családi „cég” követelményei között. Akinek persze nehéz lesz beilleszkednie az egyetemen, és megtalálni élete párját, akit ráadásul nem vesz le első látásra a lábáról a korona ígérete (dehogynem…), aki néha odaveti, hogy elsőszülöttnek lenni néha elég nagy szívás; de közben a legfontosabb kötelességének azt tartja, hogy támogassa az intézményt. Akkor is, ha az elbizonytalanodó nagyit kell erősíteni, és akkor is, ha arról van szó, hozzájárulnak-e a hercegek apjuk újraházasodásához. Személyes érzelmek félre, az intézmény az első, annak meg jobb egy boldog házasságban élő király.
 
Még jó, hogy ott van ellenpontnak az örök botrányhős Harry. Noha a végleges(-nek tűnő) asztalborogatásig, mint írtam, nem jutunk el, azért már itt is jól szánkba rágják az alkotók, hogy Harry arra született, hogy ő legyen a fekete bárány, a tipikus második, a rosszfiú, aki hatásos ellenpontot szolgáltat az intézmény középpontjába született jófiúnak. Nem tudom eldönteni, mennyiben fricska és mennyiben egyszerű marketingeszköz hogy már itt ennyire lejáratja a sorozat Harry-t, miközben azért gondosan a körülmények és a család áldozatának állítják be – elvégre egyrészt a monarchia-rajongó, életművét az intézmény köré felhúzó Morgan szemében simán lehet szálka a srác, másrészt viszont tudjuk, hogy több sorozatra szóló szerződése van a Netflix-el, és ugye, első a showbusiness.
 

Amivel már évadok óta küzdünk, az itt is megjelenik: az utolsó évtizedek bemutatása során mindig ellopja a show-t a királynő elől egy-két, média által körberajongott családtag, noha a széria középpontja még mindig II. Erzsébet kéne legyen. Aki ebben a végjátékban mást se csinál, mint búcsúzik. Hol a hozzá legközelebb álló családtagoktól, húgától és anyjától; hol a Diana halála által megtépázott, majd Tony Blair szédítő népszerűsége és a monarchia megítélésének bezuhanása által földbe taposott szerepfelfogásától; hol meg saját magától – a temetését tervezve. Elég groteszk, de nyilván ez is egy fura uralkodói szokás
😀 viszont a készítőknek remek lehetőség, hogy beleszőjék saját, könnyes búcsújukat a forgatás alatt elhunyt uralkodótól. Filmes szempontból itt-ott zseniális, emellett napjaink médiakultúrájában példaértékűen ízléses ez a búcsú – miközben nézőként azért néhol kacagtató, ahogy a királynő a saját temetési menetét vizslatja és a többszáz oldalas tervezet elemeire reflektál.
 
A búcsú tervezése persze minden emberben felszínre hozhatja a legkülönfélébb érzelmeket – ez alól még a koronás fők sem mentesülnek. Teljesen valóságtól elrugaszkodott az utolsó rész meséje arról, hogy Erzsébet, akit a veszteségei megtörtek, aki „Tony király” tündöklése és bukása után rájött, hogy minden véget kell érjen egyszer, aki az egész Diana-cirkusz után sosem volt többé az az önmaga, akinek megismerte a világ (és akinek ő ismerte saját magát) eltöpreng a lemondáson. Annyira, hogy még leköszönő beszédet is ír. Aztán, fiatalkori önmagára hallgatva meggondolja magát. Namost, egyrészt borzasztó erőltetett Claire Foy és Olivia Colman ilyetén való becsempészése a zárórészbe, még ha értem is a tisztelgés szándékát – Morgan azért ennél jobb író, felesleges volt ennyire szappanopera irányba elmenni. Másrészt, bár fogalmunk sem lehet róla, ilyesmi megtörtént-e, de gyanítható, hogy inkább nem – VIII. Edward lemondása akkora negatív hatással volt az intézményre és akkora terhet rakott személyesen Erzsébet és az apja vállára, hogy az összes valamirevaló szakértő egybehangzóan állítja: a lemondás mint olyan, szitokszó volt a királynő számára, és soha fel sem merülhetett benne, hogy esküje nem örökre szól. Így, bár aranyos, és sokszor megható ez a búcsú, teljes marhaság. Nézőként két út áll előttünk: vagy elfeledünk mindent, amit egyébként tudunk (tudni vélünk) a királyi családról, nézzük, mint egy fikciót és jól meghatódunk; vagy elkönyveljük, hogy Morgan maga sem tudta, hogy fejezze be a sorozatot, amit éveken keresztül dédelgetett, és próbált valamiféle biztonsági játékot játszani.
 
Szóval keserédes ez a búcsú. Lehetett volna sokkal jobb is, de annyira azért elégedetlenkedni sem kell. Ó, jut eszembe! Ha már Kamilla démonizálását és lassú rehabilitációját el is kenték annyival, hogy ha az intézmény reménysége, Vilmos hozzájárul, akkor apja újranősülhet és szent a béke; azért Mohamed al-Fayed Diana halála utáni ámokfutását nem hagyták ki. A gyászoló apa vádaskodása és az általa kikövetelt nyomozás vékony jég – Morgan itt rettentő ügyesen egyensúlyoz a gyászba beleőrült al-Fayed kirohanásainak bemutatása és a hivatalos nyomozás között, aminek végeredményét ugyebár ismerjük. És amit al-Fayed haláláig nem tudott elfogadni. És amit egyébként még ma is milliók kérdőjeleznek meg. Anélkül, hogy a szenzációhajhász bulvármédia színvonalára zuhant volna, azért be tudta emelni a kérdést a széria: mi van, ha? Na, ezt a bátorságot vártam volna én végig a hatodik évad során. Amit kaptunk, az inkább egy szép tisztelgés. Annak viszont mesteri.


2024. július 7., vasárnap

Jill Thompson: Halál - A Halál kapujában (manga)

Nem vagyok célcsoport. Khm, nagyon nem. Pedig szerelmes vagyok a Végtelenek világába, a Neil Gaiman és egyre több alkotótársa által létrehozott sajátos tükörbe, amiben nagyon sok kultúra eleme keveredik, és amiben nagyon sok embertársam nézegetheti magát – azaz nekem inkább tükör, mintsem eszképizmus. És nagyon szeretem a mangát, általában eléggé válogatás nélkül. Kétfelől is beleszerethettem volna ebbe a habcsók kis mesébe, de kiderült: tényleg nem vagyok célcsoport. Ez sódzso a javából, kislányoknak szóló cuki manga, és elsősorban azoknak mesélne, akiket még nem sodort el ez a történet a maga hihetetlenül összetett, tényleg rajongásig szerethető, de elképesztően érett, felnőtt világával. Hiszen újramesél valamit, egy picit más szemszögből, mint ahogy az eredeti történet tette abban a betétmesében, amikor Lucifer felmond, kiüríti és bezárja a Poklot, rálőcsölve Álomra a kulcsát – s amiben a pokolra ítélt, de onnan kizavart holtak (mit is tehetvén mást) szétszélednek a világunkban.
 
Mégis, lehet valami oka annak, hogy Neil odaadta ezt a történetét még 2003-ban (és hozzájárult, hogy Jill Thompson, a manga alkotója tovább gondolhassa a maga módján a Halott fiúk nyomozóiroda sztoriját is ebbe a bájos formába). Lehet, úgy kalkulált: Halál figurája elbírja ezt a súlytalanítást, a mese ebben a pár vonalas, karakteres térben ügyesen, invenciótól dúsan, olykor tényleg frappánsan jelenik meg – hiszen a legfontosabb rétege a megbocsátásról hibátlan és szeretni való most is. A Sandman világa úgyis duzzad-nő mindmáig, crossoverek, szereplők köré szőtt betét- és folytatásszériák folyamatosan születnek, és rendre izgalmasan tudtak az alapjában is eléggé bonyolult eredetihez hozzátenni (még az olyan kakukktojások is, mint a Locke & Key - Aranykor).
 

Szóval picit úgy éreztem magam a becsukása után, mint az egyszeri mesegyűjtő, aki ismerve az eredeti Piroska és a farkas mese mélységes gonoszságtartalmait, végiglapozza a mesét egy leporellóban. Ami mégis mellette szól: mindez utólagos. Az olvasása közben valójában nagyon jól szórakoztam. A manga által adott lehetőségek teremtette rajzos és egyéb poénokon, a karaktereken, Delírium és Kétségbeesés buliján, amit az otthontalan holtaknak adnak. Kacarásztam a berontó démonsereg teremtette feszült csúcsponton (ami amúgy viccnek jó inkább – Hali, aki az eredeti Sandmanban a legerősebb Végtelen, ezt a bagázst egy könnyed fújással porlasztotta volna semmivé). Szórakoztató volt látni, Jill Thompson hogyan ad játékosan mélységet Neil (és persze általa egy egész kultúra-nézet) egyik vezérlő gondolatának: hogy mindenki magát ítéli (például) Pokolra. Gaiman számos helyen eljátszik ezzel az életműben, és nemcsak játszik vele – az egyik leginkább szíven ütő novellája, A másik is ezt tükrözi összevagdosóan élesre. Szerettem, hogy ez itt pont annyira volt csak kihegyezve-élezve, amennyire a keret engedte.
 
Egyáltalán, már ennek a Holtakat egybegyűjtő bulinak is megvolt a maga varázsa – mert hogy ne felejtsük, ezek a pokolból kipaterolt szerencsétlenek. Ebben a mitológiában a legkeményebb csajnak pont ezért jelenthetnek fejtörést: a továbblépésre a Naptalan Országba (a saját utat találás birodalmába) éretlenek, a Mennyre nem jogosultak, nincs helyük sem a nap alatt sem egyebütt. És aranyos ötlet ez a buli, egészen viccesen rajzba rakva – az összes szereplő éretlen kamasz benne és úgy is viselkedik. El fogom rakni az érett, világokat jelentő és jellemző testvérei mellett a polcra – s még az se biztos, hogy ha lesz még ilyen, inkább meghagyom a célcsoportnak. Pont a rajongás természete miatt. Mert úgy tűnik, ez a hallatlanul komplex csoda, az utazás kultúránk álomvilágaiba (amely a kétezres évek legfontosabb olvasmányává lesz lassan a számomra, úgy, hogy ezen a címen valóságba merítő izlandiakkal, egy kifinomult, érzékeny olasszal, szorongásba szövegtágult amcsikkal és honiakkal, meg Hamvas Bélával osztozik) nem szegényedik el ettől sem. Hiszen a maga módján Jill Thompson mangája is megajándékozott a benne-lakással.


Ide aztán tényleg illik: Funko Hali.

Kiadó: Fumax
Fordította: Limpár Ildikó
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...