Theresa Révay: A hársak felett az ég

A tavalyi év egyik legkellemesebb meglepetése volt Theresa Révay Párizs fehér fényei című regénye – az írónő mesteri módon ötvözte benne a romantikát a történelemmel, a divatvilág csillogását a két világháború közti növekvő politikai fenyegetéssel, a művészi útkeresést a hazájukból elűzött arisztokraták túlélésért folytatott harcával. Mikor eljutott hozzám a folytatás híre, először egészséges kétkedéssel fogadtam – egyrészt, mert az előző kötet elegánsan nyitva hagyott befejezése nagyon is kedvemre való volt, másrészt, mert manapság, amikor mindenki sorozatot ír, egy önálló történet igazi kincsnek számít. Aztán szép lassan megbarátkoztam a folytatás gondolatával, egész egyszerű oknál fogva: amint felidéztem a Párizs fehér fényei világát, nyomban elfogott az érzés, hogy megint bele akarok merülni, és újra együtt akarok lenni a hőseivel.

Előbbi csak részben, utóbbi maximálisan teljesült. A hársak felett az ég a második világháború végén veszi fel a történet fonalát, abban az időben, amikor Európa romba döntve, szétbombázva, megtépázva, iszonyatos emberi veszteségekkel „lélegezhetett fel” a náci terror után. Hol van már ekkor a húszas-harmincas évek csillogó divatvilága, hol a pezsgő szellemi élet, a fények, a glamúr? Itt nincs más, mint fájdalom, vér és halál – és ami tán a legrosszabb, bizonytalanság.

Xénia Osszolina, a bolsevik forradalom idején hazájából elmenekült orosz grófnő, a harmincas évek legkeresettebb modellje férje halála után csak egy dologra képes gondolni: hogy megtalálja szerelmét, a fotós Max von Passau-t, aki nyomtalanul eltűnt a náci Németországban. Xénia a frissen felszabadult, lassan újraéledő Párizsból Berlinbe utazik, hogy felkutassa az ellenállóként letartóztatott férfit – és kiderítse, mi történt barátnőjével és családjával. A regény elejét átható bizonytalanság iszonyú erővel települ ránk – noha olvasóként tudjuk, mi történt, Révay eléri, hogy a szereplőivel együtt járjuk végig az utat, melynek végén az igazság felfoghatatlanul csap arcul minket. Nem lehet közömbösnek maradni, amikor a fiatal zsidó testvérpár, Lilli és Felix Selligsohn megtudja, hogy szüleik és kishúguk nem élte túl a haláltábort, vagy amikor látjuk a megtört, munkatáborból szabadult Max képtelenségét arra, hogy újrakezdjen, visszatérjen az életbe.

Fájdalmas és sötét időkben játszódik a történet, nehéz is kiverekedni magunkat a hatása alól, még akkor is, ha a történelem mellett – ahogy az előző kötetben is – az emberi sorsoké a főszerep. Csakhogy a romantika mellett sokkal ellentmondásosabb, összetettebb viszonyok kerülnek terítékre. Xénia lánya, Natasha felnőve szembesülni kénytelen azzal, hogy anyja egész életében hazudott neki arról, ki az apja – s hogy akit apjaként szeretett, a nácikkal kollaborált. Egész identitása kérdőjeleződik meg, és anyjával szakítva Berlinbe menekül, hogy megtalálja vér szerinti apját, és saját útját. Unokatestvére, Axel Eisenschacth ezalatt náci apja örökségével kénytelen szembenézni, és újraértékelni a Napolában belénevelt hazug eszméket, miközben a nélkülözésbe belebetegedett anyját próbálja életben tartani. Felix pedig, akitől elvették családját, vagyonát, nevét, múltját, dacolva a világgal és a „felnőttek” tanácsaival, visszatér Berlinbe, hogy visszaszerezze örökségét.

Max és Xénia szerelmi története mellett az övék, a háború alatt felnőtt generációé a főszerep, akiknek nem csak saját személyes történetükkel kell megbirkózni, hanem azzal is, hogy a körülöttük lévő világ fenekestül felfordult – nincsenek eszmék, melyekben hihetnek, nincsenek „igazságok”, nincs hit, minden, ami a háború előtt kapaszkodót jelentett, elpusztult, és nekik kell újra felépíteni.

Valamennyi szerep itt is jut a divatnak és a művészetnek, Xénia például Cristian Dior 1947-es „New Look” bemutatójával tér vissza a divatvilágba, Max fotói a szétbombázott Berlinről pedig bejárják a világot. Ám ezek csak epizódok, melyek színesítik a cselekményt, sokkal nagyobb hangsúlyt kap a politika – a szövetségesek marakodása Berlin felett, a város kettéválasztása és az 1953. június 17-én kicsúcsosodó felkelés kulcsszerepet kap.

Az írónő mesterien bonyolítja  a szálakat és szövi egymásba  a legkülönbözőbb emberek sorsát – a főszereplők mellett van itt orosz arisztokratából lett szovjet tábornok; fiatal angol katonanő, aki az unalmas vidéki arisztokrata-lét helyett választotta a Királyi Haditengerészetet; Kelet-Poroszországból a szovjet seregek elől elmenekült fiatal lány. Annak ellenére, hogy olykor romantikus túlzásokba esik, és hihetetlen fordulatokkal egyengeti egymás felé hősei útját, Révay megint remek könyvet írt – az pedig külön öröm, és magasan kiemeli a regényt a hasonszőrű történelmi lektűrök közül, hogy főszereplői egytől egyig összetett jellemek, itt senki sem hibátlan, nincsenek csak fekete és csak fehér szereplők.

Olykor esetlen, fájdalmukat feldolgozni nem tudó, másokat ok nélkül bántó, szívüket megkeményítő, hús-vér szereplők küzdenek leginkább saját magukkal a boldogságért – szerencsére nem teljesen kiszámítható, hogy ki miben vagy kiben találja meg, s komoly meglepetések is érnek minket a végére. Meg merem kockáztatni, hogy Theresa Révay a történelmi lektűr-szerzők közül a legjobbak közé tartozik, igazi minőségi romantikus irodalmat ír. A műfaj rajongói számára mindenképpen ajánlott darab!

Kiadó: Athenaeum

Fordította: Kiss Kornélia

Korábbi kommentek:

Theresa Révay: Párizs fehér fényei

Theresa Révay első könyve, a nálunk tavaly megjelent A muranói üvegműves lánya felemás élményként él bennem – tisztességesen összerakott nagyívű romantikus családregény volt, ám borzasztóan idegesítő háborús kulisszák előtt játszódott, az írónő valahogy nem tudta összhangba hozni a romantikus szálat a háború borzalmaival, a családregényt az üzleti élettel, az egész úgy, ahogy volt, szétesett. Akkor azt mondtam, köszönöm, nekam ennyi elég volt Révay-ból, ám amikor megjelent a második könyve, a fülszöveget olvasva megremegett a térdem.

Ha valamivel le lehet venni a lábamról, az a két világháború közti időszak – az első világháborút követő lassú társadalmi átrendeződés, az egész Európán végigsöprő művészeti mozgalmak, a glamúros húszas évek, a jazzkorszak, az arisztokrácia utolsó dicsőséges évtizedei (ami persze ekkor már nem más, mint a régi dicsőségbe való kapaszkodás) az elképzelhető legjobb hátteret adják számomra bármilyen irodalmi- vagy filmalkotáshoz. Ha szabadon lehet választani, a korszak Angliájába kérnék helyezni minden könyvet, de egye fene, Párizs se rossz.

A Párizs fehér fényei a húszas-harmincas évek divatvilágában játszódik, egy nagyszabású szerelmi történet, hazájából elüldözött orosz grófnővel és arisztokrata német fotóművésszel a főszerepben, igazi kliséhalmaz, ezerszer olvasott romantikus történet – mégis, a körítés, az orosz forradalom embertelenségétől a náci haláltáborokig tartó „utazás” a francia, német, orosz politikán és társasági életen keresztül, a divat- és művészvilág csillogó kulisszái, no és a remekül megírt szereplők annyit tesznek hozzá, hogy klisé ide, sablon oda, lenyűgözve olvassuk.

Xénia Osszolina tizenhat évesen menekül el Szentpétervárról, miután gondtalan gyermekéveinek egy szempillantás alatt vetett véget a bolsevik forradalom – apját a dolgozószobájában verték agyon, anyja majd’ belehalt a szülésbe, nagybátyja ki tudja, hol és miért harcol éppen. Xénia lesz az, aki legidősebbként gondját viseli beteg anyjának és két testvérének - mire a család Párizsba vetődik, ahol a nincstelen orosz menekültek ezreivel élnek egy kupacban, nyomorúságos bérleményekben, Xénia elveszti anyját is, a családi ékszereket pedig fillérekért kell eladnia, hogy etetni tudja testvéreit. Éjt nappallá téve dolgozik varrónőként a megélhetésükért, mígnem egy napon felfedezi Jaques Riviére, és modellként alkalmazza.

Xénia hamarosan Párizs egyik legfelkapottabb divatmodellje lesz, és megismerkedik a fotós Max von Passau-val, akivel első látásra egymásba szeretnek – hogy aztán hosszú éveken át macska-egér harcot vívjanak egymással, hol szerelmesen egymásba gabalyodva, hol menekülve a másik elől. Egy dacos szakítás után Xénia hozzámegy egy párizsi ügyvédhez, aki gondtalan életet biztosít neki és családjának, ám Max iránt érzett szerelme nem halványodik.

Max arisztokrata családja hagyományait dobta oda a művészetért, és a húszas-harmincas évek Berlinjében kénytelen végignézni a szélsőséges eszmék elterjedését, ám álmodozó művészlélekként csak későn ébred rá, hogy mekkora a fenyegetés. Mire a nácik átveszik a hatalmat, és megkezdődnek a zsidóüldözések, ő már ellenálló barátaival zsidókat és kommunistákat menekít ki az országból – ám amit tesznek, csak csepp a tengerben.

Miközben Xénia és Max újra meg újra találkoznak, egymásra találnak, majd elszakadnak egymástól, bejárjuk velük a húszas évek divatvilágát, olyan nevek tűnnek fel előttünk, mint Lucien Lelong vagy Paul Poiret; részt veszünk a Képzőművészeti Kiállításon; megismerjük a párizsi és a berlini divatipar titkait, egy olyan korszakból, amikor a divat még művészet volt, nem pedig tucattermelésre szakosodott iparág, amikor a arisztokrácia és a művészvilág hölgyeinek a szalonokban privát bemutatókon kínálták a portékát, az orosz emigráns hölgyek pedig kitűntek kivételes kézügyességükkel, és kézzel hímzett gyöngydíszítéseikkel járultak hozzá a francia divat ragyogásához.

Ezzel párhuzamosan egy másik világot is megismerünk: a náci politikai elit világát. Max fotósként folyamatosan tűzközelben van, művészi integritását feladja azért, hogy a náci vezetés köréből felcsippentett információkkal szolgálhassa az ellenállást. S a szálak újra meg újra keresztezik egymást, a fenyegető háború árnyékában a művészet, a pénz és a politika elválaszthatatlannak tűnik egymástól, így hát Xénia és Max is újra meg újra összetalálkoznak – hogy aztán a végén elegánsan nyitva maradjon a kérdés, hogy annyi megpróbáltatás után végre nyugtot lelnek-e egymás oldalán…

Igazi romantikus történelmi lektűrt olvashatunk - ami meglepetést okoz, az, hogy Révay mennyire jó arányérzékkel vegyíti a romantikát a történelemmel, a divat csillogását a háború pusztításaival. Ez hiányzott legjobban az előző könyvéből, ennek pedig ez a legnagyobb erőssége. A történelem itt nem csak kulissza, ami azért van, hogy a szerelmesek útját díszítse, vagy épp nehezítse, épp ellenkezőleg: a szereplők, legyenek bármilyen remek karakterek, csak bábok a történelmi sakktáblán.

A hangulat pedig egyszerűen mesés, látjuk magunk előtt a csillogó kifutókat, ott vagyunk a Hotel Adlonban, Berlinben, halljuk a fel-felcsendülő jazzt, ízleljük a mindig kézben lévő pezsgőt. És ugyanilyen intenzíven érezzük a nyomornegyedek bűzét, féljük a bolsevik és a náci katonák lépteit, rettegünk a csőcselék haragjától. Magával ragadó, remekül megírt könyv ez – ugyan nem lépi túl a műfaj kereteit, ám azokon belül igazán kiemelkedőt nyújt.

Kiadó: Athenaeum

Fordította: Kiss Kornélia

Theresa Révay: A muranói üvegműves lánya

A második világháború pusztításai után a velencei üvegművesek a túlélésért küzdenek. Noha a háború megkímélte városukat és gyáraikat, a gazdasági összeomlás őket sem kerülhette el. Az egyik leghíresebb üvegműves dinasztia, a Grandi család örököse, Livia Grandi is a túlélésért harcol. Haldokló nagyapja és a háborúból testileg-lelkileg megtörten hazatérő bátyja helyett a velencei hagyományokra fittyet hányva nő létére neki kell talpra állítani a családi műhelyt és megóvni a versenytársaktól.

Európa egy kevésbé szerencsés pontján, Csehországban a szudétanémet üvegművesek épp a kitelepítésre készülnek. A szovjet csapatok garázdálkodásai és a csehek gyűlölete közepette kénytelenek elhagyni szülőföldjüket, gyáraikat, műhelyeiket, hogy Bajorországban nem kívánt menekültként kezdjenek új életet. Közéjük tartozik Hanna Wolf is, aki egyetlen kincseként híres üveggravírozó bátyja mestermunkáját menti ki a házukból. Hanna számtalan német nőhöz hasonlóan erőszak áldozataként, cseppet sem kívánt apátlan gyermekével és magatehetetlen édesanyjával egy átmeneti táborban él, emberhez méltatlan körülmények közt, sértetten, méltóságától megfosztottan, a kollektív bűnösség fenyegető árnyával a feje fölött.

Eközben Metz-ben Francois Nagel sikeresen indítja újra a háború után családja üvegablak-gyárát, és városi házuk békéjében, jólétben várja haza nővérével a háború alatt szovjet hadifogságba esett fivérét. A három üvegműves család sorsa a háború utáni évek zűrzavarai közepette egybefonódik. Az üzleti partnerként Velencébe látogató Francois és az őt elbűvölő Livia Grandi egyszeri fellángolásából gyermek fogan, Livia így mindent hátrahagyva Metz-be költözik, és sógornője fenyegető alakja mellett próbál beilleszkedni a francia középosztályba, kevés sikerrel.

A háborúból hazatért Andreas Wolf a menekülttábort maga mögött hagyva, húga haragjával mit sem törődve Franciaországba utazik, hogy újra elhelyezkedjen egykori mesterei mellett, és elölről kezdje az üveggravírozást. Így ismerkedik meg Liviával, aki a házasélet és az anyaság unalmai elől menekül a környékbeli üveggyárak kiállításaira. Livia és Andreas szenvedélyes, kiszámíthatatlan kapcsolata a maga módján mindhárom család életét felforgatja.

A könyv címe és a fülszöveg is arra enged következtetni, hogy az összekötő kapocs a három család között az üvegművesség, az évszázadok óta gondosan őrizgetett titok lesz, ám ez nem igaz. Ami ezt a három családot egymás mellé sodorja, az nem más, mint a szerelem. Az, hogy a történetben mindenki üvegműves, csak körítés, valójában egy romantikus családregényt olvasunk. Kissé nehezményeztem ezt a félrevezetést, mert én bizony elsősorban a muranói üvegek iránti rajongás miatt vettem le a könyvet a polcról, és jobban örültem volna, ha az író jóval több figyelmet fordít erre a csodás anyagra, nagyobb szerepet szán a gyártási folyamatoknak, a műhelyeknek, a csodás műtárgyaknak, és jóval kevesebbet a szappanoperaszerű családregénynek.

És ha már választhattam volna, bizony jóval kevesebbet – inkább semmit sem – szerettem volna olvasni a háborús szenvedésekről. Egyfelől méltányolható törekvés, hogy a „másik oldal” szenvedéseit, megaláztatásait, a „velük” szemben elkövetett igazságtalanságokat is be kell mutatni, de nem hiszem, hogy egy romantikus regényben van ennek a helye. Arról nem is beszélve, hogy ha a háború borzalmait csak mint a nagy érzelmi csúcspontok körítését mutatják be, azzal súlytalanná és hatásvadásszá válik az egész. A legnagyobb gond ezzel a könyvvel az, hogy egyszerre három regény akar lenni – háborús, romantikus és az üveggyártásról szóló.

Amit viszont a javára kell írni, azok a remek jellemrajzok, minden szereplő él, lélegzik, van egyénisége, lehet szeretni vagy utálni őket. Livia és Andreas kétségbeesett, testiségben bővelkedő szerelmi jeleneteiben pedig többet fedezhetünk fel a világégés utáni reményvesztettségből, a szétzilált életekből, a múltjuktól megfosztott, idegenbe szakadt emberek elveszettségéből, mint az összes háborús jelenetből együtt. Theresa Révay jól ír, vannak briliáns mondatai (amiknek magyarításáért a fordítót is dicséret illeti), és jól áll neki a romantika. Jobban jártunk volna, ha nem akar ilyen sokat markolni, hanem ír egy vállaltan régimódi romantikus családregényt, a háborút és az üveggyártást meg meghagyja másnak.

Kiadó: Athenaeum

Fordította: Kiss Kornélia

Korábbi kommentek: