Frank Schätzing: Limit

Van egy nehezen definiálható határ, ahol a műfaji történet egyszer csak túlmutat önmagán, és elkezd az adott műfaj szokvány-mondanivalójánál sokkal többről szólni. Nem egy író táncol oda-visszát ezen a határmezsgyén, a meztelen szórakoztatás és az engedmények nélküli önkifejezés közötti egyensúlyi mezőn. Az utóbbi időben sajátos alműfajok születnek az ilyen határátlépésekből, mint például a skandináv szocio-krimi – de miért pont az irodalmat kerülné el az efféle eklektika, ha már a filmen, a zenében, a tárgykultúrában egyre-másra születnek az ilyen „műfaji kombók”.

Az irodalom egyébként is hajlamos koronként más alapokról komolyan venni magát avagy viccet csinálni mindenből – ponyva és „udvari költészet”, parlagiasság és emelkedettség, sci-fi és realizmus, szórakoztatás és tanulság távolsága-közelsége mint afféle pulzus lüktet az időben; mostanában megint mintha számtalan formában közelítene egymáshoz a két véglet – és nem kétlem, Frank Schätzingnak tetszene, ha az ő könyvét is efféle műfajiságán túlmutató irodalomként aposztrofálnám. Annyi apró eleme céloz erre a könyvben, számtalan igényes részlet, de ha odahelyezném az Eco vagy Norfolk fémjelezte nívós kalandirodalom, avagy mivel könyve mégiscsak fantasztikus regény: a „galaxisalkotók”, Asimov, Frank Herbert, Simmons vagy Phillip K. Dick közegébe, tévednék. A Limit minden erénye mellett is pehelykönnyű amazok fényében – amíg részletgazdagsága, remek karakterei okán tartozhatna az említett körbe, a történet maga a legsimább összeesküvés-sztori, Dan Brown A Da Vinci-kódjával rokon módon papírvékony.

Adott egy Kínába szakadt angol kiberdetektív, Owen Jericho, akit egy fiatal lány hollétének kiderítésére kér fel annak aggódó apja. A lány, Jojo menekül valami vagy valaki elől, s ahogy a detektív egyre közelebb jut a lányhoz, úgy válik ő is űzött vaddá. Egy felkavaró titok birtokában menekülnek immár közösen a nyomukban lihegő kíméletlen gyilkosok elől, a menekülés útját hullák szegélyezik. Időközben az energiatermelés legújabb mogulja, Julian Orley szupergazdagokat és világhírű médiacelebeket utaztat a saját űrliftjén a Holdra, az ott frissen épült szállodába, azzal a nem titkolt szándékkal hogy újabb befektetőket nyerjen meg a holdi hélium-3 izotóp kitermeléséhez, a legújabb tiszta energiaforrás további diadalmenetéhez, az olajkorszak végén. Lehet, hogy a borzalmas titok összefüggésben van Orley vállalkozásaival? Idegtépő versenyfutás kezdődik az idővel, ahogy egyre több titokra derül fény, úgy gyorsulnak fel az események, a földön és az űrben. Hamarosan eldől, megakadályozható-e a katasztrófa, amely az egész emberiség sorsára kihatással lenne, és megmenekülnek-e hőseink.

Fura játékos Frank Schätzing, a Limit írója. A határok átlépéséről szóló könyve valójában nem feszeget határokat – ez az 1400 oldalas, bonyolult, párhuzamos cselekményszálakon futó történet valójában eléggé klisés cselekményi eszközkészlettel operál. Fura játékos az író, mert amíg a jövővíziója átgondolt és ötletes, a beleszőtt történet teljesen szokványos, időnként bosszantóan kiszámítható fordulatok kötelezően bonyolult egymásutánja. Nem véletlenül jellemzem a történetet fülszöveg-klisékkel. Hiába ötletes és összetett a felvezetés, a történet számtalan szála közt hiába feszülnek kötélvastag (űrlift-kábelvastag) összefüggések, ha a fordulatok elemei külön-külön már számtalan könyvben és filmen láthatók-olvashatók voltak; a beleépített fékek ugyanúgy, mint a másodpercekre kihegyezett feszültségpontok, a veszélybe kerülés-megmenekülés metódusai ugyanúgy, mint az áldozattá váláséi. Mintha a karasztrófatörténetek – főleg az „utolsó pillanatban” elemével sokat játszó filmek – eszközkészlet-katalógusának kötelező újrahasznosítását látnánk, mintha (az író által) visszatartott információ manipuláló erejének tankönyvi demonstrálása folyna.

Fura játékos Frank Schätzing, mert a jövővíziója viszont a maga vernegyulai módján alapos: ahogyan Jules Verne épp csak egy picit nézett előre az időben, a kora tendenciáit egy lépéssel továbbgondolva alkotta meg a „jövő” tárgykultúrájának és tudományos érdeklődésének irányait, úgy Schätzing is átgondolt, erős, valóságízű jövőt álmodik. A regény-világ az olajkorszak végének sajátos átmeneti állapotában készült pillanatfelvételnek tűnik, egyáltalán nem csodálkoznék, ha a felrajzolt jövő közlekedésének, építészetének, informatikájának, a gazdasági folyamatok és politikai játszmák hálózatának számtalan eleme úgy valósulna meg, ahogyan Schätzing képzeli regénye lapjain. Ugyanaz az aprólékos alaposság lakik a lapokon, ami a Raj című regényének is az egyik legfőbb erénye volt – sajnos az ott olvasható rendkívüli alapötlet, a globális méretű mélytengeri tudat támogató ereje nélkül. A Limitben nincs ilyen határtalan továbbgondolásra sarkalló alap-elem, a könyv sokkal inkább műfaj-határolt, de legalább a miliője rendben van.

Bár a műfaji kötelezők mentén alakul a szereplőgárda is, a földi „menekülő ember nyomoz” szál hipernaturálisan véres, itt-ott noárba hajló mű-volta ellenére is hamar megszerethető az azonosulásra provokáló szereplők által. A szereplői igazi „jó emberek, akikkel rossz dolgok történnek” – könnyű a bőrükbe bújni. Ráadásul remekül játszik a „nem tudjuk, ilyenek-e a kínaiak, de ilyennek képzeljük őket” sztereotípiáival. Fanyar, öngúnytól sem mentes humor lakik a jól gördülő, szellemes párbeszédekben; a kínai hatalmi viszonyok párszavas „jellemzésében” ugyanúgy, mint egy afrikai etnikai alapú, nagyhatalmak provokálta puccs leírásakor – a könyv legerősebb részei ezek a meglehetősen pontos, keserűen józan betétek, két eszeveszett menekülésbe torkolló vérengzés között. A holdi társaság is hamar szerethető szereplők személyeire bomlik, ha itt jobban ki is könyököl a sokszereplős katasztrófafilmi logika – sejteni lehet, ki hullik majd, és ki éli túl; még ha okoz is néha meglepetést a szerző egy-egy döntésével, azért a Pokoli toronytól a 2012-ig húzódó katasztrófa-történetív jól felkészít bennünket a következő oldalakon olvashatókra.

Mesés Péter fordítását nem az én tisztem megítélni, mivel nem tudok németül - egészében jól gördül. Viszont amellett nem mehetek szó nélkül el, hogy amikor a szerző, Schätzing a szövegben Asimov klasszikusára utal, a fordító ezt így magyarítja: „A csillagok, mint a por.” Tény, nem kötelessége a fordítónak ismerni Asimov regényét, de íratlan szabály, hogy ha egy szöveg már ismert magyarul, az efféle hivatkozást illik „odabeszélve”, a kiadásnak megfelelően fordítani: „A csillagok, akár a por.” Apróság, tudom, de amikor egy ilyen réteg-kulturális utalással ágyaz be a szerző egy „asszociációs mezőt” az olvasója számára, nem mellesleg ezzel tisztelegne a nagy íróelőd előtt, mindez az írói szándék nem valósulhat meg, ha az utalás fordítása pontatlan. Nem tudhat mindent a fordító, megengedem, de régebben ezért alkalmaztak pl. lektorokat, ugye. Kár, hogy ilyesmire ma szinte soha nem telik.

Mindennek ellenére bátran ajánlom azoknak, akiknek tetszett A Da Vinci-kód, vagy szeretik a kémes-összeesküvéselméletes „Világsiker” jellegű könyveket, mert nem fognak csalódni benne. Még akkor is igaz mindez, ha a tapintható írói szándék a műfajon való túlmutatásra e könyvben egyáltalán nem valósult meg.

Kiadó: Athenaeum

Fordította: Mesés Péter

Kapcsolódó írás (sokkal szubjektívebb): Én ezt...

A király beszéde

A 2006-ban bemutatott Stephen Frears-féle A királynő sikere óta újabb reneszánszát éljük a brit királyi család kulisszák mögötti életét bemutató filmeknek – ilyen volt a 2009-es Az ifjú Viktória királynő és ilyen A király beszéde is. A téma hálás, modhatnánk, csak idő kérdése volt, hogy mikor találnak rá a filmesek; egy dadogós hercegnél, akiből akarata ellenére lesz király, kevés jobb alapanyag van egy igazi „a király is ember” jellegű drámához.

Tom Hooper rendező és David Seidler forgatókönyvíró pedig kihozták ebből az alapanyagból azt, amit ki kell ahhoz, hogy biztos kritikai- és közönségsikert arasson, nem mellesleg pedig végigtarolja a filmes díjátadókat. Az már más kérdés, hogy bátrabb, kevésbé konvencionális rendezéssel még több is lehetett volna belőle. Így viszont nem más, mint egy pazarul összerakott, remek színészi alakításokat felvonultató, hollywoodi stílusú angol filmdráma.

A dramaturgia oltárán feláldozták a történelmi hűséget: a fennmaradt dokumentumok alapján tudható, hogy a York-i herceg és az ausztrál logopédus, Lionel Logue kapcsolata 1926-ban kezdődött, és a harmincas évekre Logue segítségével a herceg nagyjából leküzdötte beszédhibáját, legalábbis tudott már folyékonyan szónokolni, és csak a harmincas évek közepén, a királlyá koronázás idején vette igénybe újra a logopédus segítségét – aki aztán élete végéig jelen volt a beszédeinél, és segítette az uralkodót.

A film ehhez képest az 1926-os Wembley-beli fiaskó után – mikor is a herceg csúnyán leszerepel a Brit Birodalmi Kiállítás megnyitóján, amit az új találmánynak, a rádiónak köszönhetően világszerte hallanak – rögtön 1934-be repít minket. V. György haldoklik, a Wales-i herceg a kötelességei helyett amerikai szeretőjével van elfoglalva, Európa pedig fokozatosan sodródik bele a háború fenyegetésébe. Ekkor találkozik a York-i herceg Logue-gal, akiben eleinte épp úgy nem bízik, mint a többi orvosban, akiket kipróbált, ám felesége nyomására ad neki egy esélyt.

A film a herceg és Logue kapcsolatára fókuszál; a karót nyelt királyi sarj és a semmiféle tekintélyt nem tisztelő ausztrál közember lassú közeledése és kialakuló barátsága igazán hálás feladat a két színésznek, a néző pedig remekül szórakozik a rengeteg szituációs poénon, még akkor is, ha tudjuk, hogy a fele sem igaz. Az ugyanis, hogy valaki az első találkozásnál lazán Bertie-nek szólítsa a herceget, vagy hogy kiabáljon vele és utasítgassa, akkoriban elképzelhetetlen volt. Mégis, a terápia egynémely eleme mellett ezek a film legszórakoztatóbb pillanatai.

A dráma persze nem áll meg a logopédus rendelőjének küszöbénél, látjuk, ahogy VIII. Edward szégyent hoz az angol trónra, és ahogy Hitler befolyása egyre erősödik Európában. A film legvitathatóbb szála VIII. Edward és Wallis Simpson kapcsolata, a dramaturgia érdekében igazi élvhajhász, elvtelen párként lettek bemutatva, akik amerikai stílusú koktélpartit rendeznek a Windsori kastélyban – azért ez talán túlzás, kapcsolatukat és a lemondás körülményeit illetően még mindig nincs konszenzus a történetírók között. Az pedig, hogy VI. György koronázási felvételei után filmhíradós részleteken láthatjuk a berlini tömegnek szónokoló Hitlert, amatőr és szájba rágós húzás a rendező részéről – igen, értjük mi, hogy szegény dadogós királynak kell szembeszállnia a pazar szónokkal, köszönjük. A filmvégi katartikus háborús beszéd, annak előkészítése és körítése egyértelmű áldozat a popularitás oltárán – így kell befejezni egy igazi közönségbarát királydrámát. Az, hogy a történet eme gyengeségei nem vonnak le sokat a film élvezeti értékéből, a remek színészeknek köszönhető.

Angol filmeknél már megszokhattuk, hogy a színészi játék parádés, itt sincs ez másként. Colin Firth-re mintha ráöntötték volna ezt a szerepet, mindenki Mr. Darcy-jánál jobban tán senki sem tudja eljátszani a merev, szertartásos angol főnemest, aki belül gátlásokkal küzd és csak arra vágyik, hogy végre megnyílhasson. Szinte minden jelenetben szerepel, minden rezdülésével játszik, egyszerre királyi és sebezhető – abszolút megérdemelten gyűjtötte be a szezon legtöbb díját, és nagyon nem érdemes ellene fogadni a február 27-i Oscar-díjátadón sem.

Tökéletes partnere Geoffrey Rush, aki a herceg visszafogottságát remekül ellensúlyozza ripacskodásával, amikor viszont kell, akkor igazán komoly és hozza azt a mentor-figurát, aki valójában Logue lehetett. Aki igazán meglepetést okoz, az Helena Bonham Carter, no nem azért, mintha nem tudtuk volna, hogy remek színésznő, hanem mert az utóbbi jó néhány évben nem láthattuk őt ennyire normális szerepben. Mértéktartó, a háttérből szelíden segítő-terelgető klasszikus feleségszerepében bebizonyítja, hogy tud ő mást is, nem csak zakkant boszorkát játszani. A kisebb mellékszerepekben is igazi nagyágyúk tűnnek fel: Michael Gambon a fiával sosem elégedett, idős V. György szerepében, Guy Pearce a felelőtlen, szoknyavadász VIII. Edward-ként, Jennifer Ehle (mindenki Elizabeth Bennett-je) Logue feleségének apró szerepében egyaránt remek; akárcsak a Churchill-karikatúrát bemutató Timothy Spall – elhisszük neki, hogy Churchill valóban ilyen idegesítő személyiség lehetett.

A hangulat, a díszletek kiválóak, megelevenedik előttünk a két világháború közti London, az pedig, hogy a kis költségvetésnek köszönhetően a film nagyobb részt lakás- és palotabelsőkben játszódik, csak növeli a bensőséges hangulatot. Alexandre Desplat klasszikus aláfestő zenéje, a korhű kosztümök, az olykor patinás régi felvételeket idéző operatőri munka mind hozzájárul a film varázsához. Végülis igazi angol drámát kapunk, aki szereti a műfajt, ebben a filmben sem fog csalódni.

Az utazó

Szeretném rögtön az elején leszögezni, hogy nem láttam az Anthony Zimmert, így teljesen új filmként ültem be Az utazóra. Tudtam persze, hogy remake, az eredetiről írt kritikáknak és a poéngyilkos trailernek köszönhetően nagyjából számítottam arra is, hogy milyen fordulatok várhatóak, nagy meglepetés így nem ért. Számtalan negatív kritikát írtak erről a filmről, szinte minden filmes szaklap ütötte-vágta, ehhez képest számomra nem volt olyan borzasztó élmény – már-már az az érzésem, hogy a sok negatív vélemény csak jót tett a film megítélésének, elvégre ha az ember a legrosszabbra számít, csak pozitívan csalódhat.

A sztori papírvékony és hemzseg a logikai bakiktól: az Interpol egy gyönyörű nő nyomában van, akitől azt remélik, hogy évek óta bujkáló, fontmilliárdokat sikkasztó expasija nyomára vezeti őket. A bökkenő csak az, hogy néhány plasztikai műtétnek köszönhetően senki sem tudja, a szuperbűnöző Alexander Pearce hogy néz ki, még Elise sem, aki mellesleg maga is Interpol-ügynök, ám amíg szerelmes ködbe burkolózva élt együtt a fickóval, eszében sem volt lebuktatni - az ügynökség efölött természetesen lazán szemet hunyt. Elise levélben kap utasításokat volt szerelmétől, a film kezdetén épp azt, hogy utazzon vonattal Velencébe, keressen egy magányos balekot, akiről az ügynökök (no meg az orosz maffiózók) majd jól azt hiszik, hogy Pearce, aztán amíg ők a balekkal vannak elfoglalva, Elise és Alexander  szépen elhajóznak a lagúnákon.

Persze ha így lenne, nem lenne film, mire odáig jutunk, hogy kiderül, ki is valójában Alexander Pearce, mit akar a nő, kit szeret, a szerencsétlen balekot,  aki egyébként matektanár, vagy a bűnözőt, addig történik egy s más. Az a baj, hogy miután a trailert  arra a bizonyos nagy átverésre hegyezték ki, senkit nem ér meglepetésként a vége. Nagyon hamar nyilvánvalóvá válik, hogy ki kicsoda és mit miért csinál, épp ezért a film egy ponton túl csak elnyújtott és felesleges fordulatok gyűjteménye. Ez a legnagyobb baja: hogy semmi értelme.

Ráadásul pompás példája annak, hogy lehet két óriási sztárral nagyon elszúrni valamit. Johnny Depp még csak-csak jó, bár az elején annyira idegesítő és bamba, hogy legszívesebben benyúlnánk a vászonba és felpofoznánk, hogy térjen már észhez, aztán persze kiderül, hogy ilyen a szerepe szegénynek, és tulajdonképpen tök jól játssza azt, amit kell, de ettől még idegesítő marad. A nagyobb baj Angelina Jolie: sosem értettem, miért ekkora sztár, szerintem tíz éve láttam utoljára igazán jól játszani. Mindig problémás számomra, ha egy színész intézménnyé növi ki magát, mert ilyenkor már nem érdekel senkit, hogy hogyan játszik, csak az a lényeg, hogy az isteni Angelina a vásznon van. Legutóbb az Ízek, imák, szerelmek esetében éreztem ezt, hogy tök mindegy, mi a sztori, ki  a szereplő, mik a motivációi, a lényeg, hogy a csodálatos Julia Roberts utazgat ide-oda a világban - itt is ez a probléma: a sztori és a szerep mellékes amellett, hogy az isteni Angelina Jolie vonul Párizs és Velence utcáin, saját különlegességének, szépségének, királynői megjelenésének teljes tudatában. És mindenki lelkesen asszisztál neki.

Még Velence is, ami teljes pompájában tárul elénk: az összes kötelező turistalátványosság felvonultatik előttünk, gyönyörűen fényképezve, hogy aztán  a végén a szerelmesek elhajózzanak a naplementébe. Olyan ez a film, mint a régi klasszikus, nagyívű hollywoodi filmdrámák: színes, gyönyörű, tele szép ruhával, pompás szállodákkal, ragyogó ékszerekkel, csak a Rolls Royce-ok hiányoznak – helyettük luxusmotorcsónakokkal száguldozunk a  lagúnákban. Csak épp a lélek hiányzik belőle, meg a szellem: egy szép, színes-szagos, kétdimenziós képeslap az egész. Nem ördögtől való, nem förtelmes, csak épp felesleges.

Korábbi kommentek:

Csak szexre kellesz

Vannak filmek, amik egyszerűen nem akarnak többnek látszani annál, amik. Vállaltan műfaji alkotások, meghatározott sémák alapján épülnek fel, ezerszer bevált elemeket használnak, a műfajban megszokott tanulsággal és élvezeti értékkel szolgálnak. Ilyen a Csak szexre kellesz is. Egy vállalható, vicces, kellemes kis romantikus komédia, semmi több. De legalább nem is akar többnek látszani – sőt, bátran nevet saját magán, ami manapság, amikor mindenki vérkomolyan veszi még a leggagyibb szórakoztató produktumokat is, igazán üdítő.

A romantikus komédia műfaja azóta létezik, hogy feltalálták a mozit, és valószínűleg – a kritikusok minden fanyalgása ellenére – mindig is létezni fog. Vannak többé-kevésbé eredeti darabok a műfaji határokon belül, de a legtöbb ugyanazon sémán alapul: nő és férfi összetalálkoznak, egymásba habarodnak, félreértik egymást, az egyik jobban akar kötődni, mint a másik, kis féltékenység, aztán nagy egymásra találás és könnyes összeborulás. Kötelező elem még a humoros mellékszereplők sora, akik nem ritkán szintén kézen fogva távoznak a színről – a férfihős macsó barátjának összeboronálása a női hős feminista barátnőjével a legtutibb recept. Ha még biztosabbra akarunk menni, kínos szülőkkel fejeljük meg a dolgot, és nem árt némi gyerekkori frusztráció vagy munkamánia sem – hogy egy kis komolyság azért legyen benne. Hogy innentől kezdve ki hogy variálja az alapanyagokat, az már csak ízlés kérdése.

És itt van a kutya elásva, mert ugyanezen alapanyagokból számtalan borzasztó alkotás is készült már, ahogy jó néhány fogyasztható, és egy-két nagyon jó is. A Csak szexre kellesz a fogyaszthatók közé tartozik, köszönhetően a régi motoros Ivan Reitman (Dave, Ikrek, Szellemirtók) rendezésének és a fiatalos, szellemes, jó arányérzékkel összerakott forgatókönyvnek. No meg a színészi gárdának, akik élvezettel bohóckodják végig a filmet, anélkül, hogy önmaguk paródiájába fordulnának – amit manapság oly gyakran látunk hollywoodi vígjátékokban.

Emma és Adam tizennégy évesen találkoznak először, egy rém kínos iskolai táborozás alkalmával, aztán néhány évente összefutnak, kolibulin, barátok révén, az utcán – és hogy-hogy nem, amikor Adam válságba kerül, egy részeg éjszakán véletlenül Emmánál köt ki. Noha csak felületes haverságban vannak, és nem is ismerik egymást nagyon, az ösztönök szavának engedelmeskedve az ágyban kötnek ki. Egyikük sem akar komoly kapcsolatot – Emma a munkája miatt, ami kitölti az életét, és nem hagy időt semmi másra, Adam pedig épp a szakítást heveri ki a legutóbbi buta csinibabával, aki azóta már az apja barátnője – így hát megegyeznek, hogy csak szexpartnerek lesznek. Hogy ez működik-e és vajon melyikük mikor jön rá, hogy haj, de nagyon szerelmes a másikba, és a puszta szex nem elégíti ki, azt mindenkinek a fantáziájára bízom – pont úgy lesz vége, ahogy elképzeljük, amikor beülünk a moziba.

A két főszereplő épp annyi mélységet kap, amennyi egy rom-komhoz kell, Emma az okos, lelkiismeretes rezidens orvos, aki édesapja elvesztése után fél bármilyen kötődéstől, és a munkába menekül, Adam pedig a szupersztár apja árnyékából kilépni próbáló forgatókönyvíró-palánta. Natalie Portman és Ashton Kutcher meglepő párosítás, ám jól működnek együtt a vásznon. Portmant ugyan én szívesebben látom drámákban, ahol megcsillanthatja valódi tehetségét, de hát néha neki is kell egy kis lazítás, és legalább megmutatja a vígjátékokra szakosodott alibi-színésznőknek, hogy ezt is lehet jól csinálni. Ashton Kutcher igazi meglepetés, azt hiszem, még nem is láttam semmiben, eddig csak mint Demi Moore ágymelegítőjéről hallottam róla, kellemes csalódás volt a játéka.

A kötelezően vicces mellékszereplők legviccesebbje Kevin Kline a papa szerepében, aki levitézlett ötvenes sztárként a fia barátnőire hajt és nem bírja ki, hogy ne ünnepeltesse magát mindenhol. Van némi irónia a szerepében, hisz Ivan Reitman a nyolcvanas évek egyik nagymenő vígjátékrendezője volt, azonban fia, Jason Reitman (Juno, Egek ura, Köszönjük, hogy rágyújtott!) már első filmjeivel lazán túlszárnyalta. Kline mellett brillírozik Lake Bell a folyton zavarban lévő, Adambe fülig szerelmes asszisztens szerepében.

Ami nagyon meg tudja dobni egy vígjáték élvezeti értékét nálam, azok a popkulturális utalások – Reitman ebben nagyon jó. Korát meghazudtoló módon szórja az aktuális poénokat – 2011-ben már nincs is film facebook-poén nélkül, itt még ráadásul vicces is, ahogy a Fel!-re való utalás is a helyén van. Ráadásul az Adam által írt sorozat a mostanában világszerte újabb reneszánszát élő iskolai zenés-táncos tinisorozatok paródiája (lásd Glee).

Nyilván senki nem azért megy romantikus vígjátékot nézni, hogy hatalmas intellektuális kihívások érjék, hanem mert szórakozni akar – ezt pedig maradéktalanul megkapja ettől a filmtől. Csajos estékre kiváló, de hála Natalie Portman bájainak és a szellemes poénoknak, még a pasikat is el lehet rá rángatni, ők sem fognak csalódni.

Korábbi kommentek:

Mark Logue - Peter Conradi: A király beszéde

Mindig ellentmondásos érzésekkel veszek kézbe olyan könyveket, amik egy éppen a mozikban futó, várhatóan sikerfilm kapcsán jelennek meg – általában kérdés, hogy mit tartunk a kezünkben, irodalmi alapanyagot, avagy a forgatókönyvből összetákolt kvázi-regényt. Így volt ez A király beszéde esetében is, mely könyvről a film előtt ugyebár senki sem hallott. Nem véletlenül, Mark Logue tavaly, már jócskán a film forgatása idején írta meg nagyapja, Lionel Logue és VI. György király történetét – bevallottan inspirálta ebben a születendő film, és a növekvő érdeklődés felmenője munkássága iránt. Mégsem a film melléktermékéről van szó, a könyv ugyanis Logue eredeti naplórészleteiből, megőrzött levelezéséből, korabeli cikkekből, a kortársak visszaemlékezéseiből épült fel.

A király beszéde jól beilleszthető lenne a Gabo Kiadó Királyi Házak sorozatába, sem nem szépirodalmi mű, sem nem komoly történelmi munka, valahol a kettő között helyezkedik el, érdekes, élvezetes, de mégiscsak dokumentarista „regény”. Ne várjunk tőle botránykeltést, intim bepillantást a királyi család mindennapjaiba, tabudöntögetést, ez egy ízig-vérig udvarias, nagyon angol könyv, ami áhítatos tisztelettel kezeli a mindenkori uralkodó személyét és a monarchia intézményét – még akkor is, amikor épp azt akarja bemutatni, hogy a király is ember. Az nem egészen világos, hogy Mark Logue és a segítségére siető Peter Conradi szerkesztő kit is szántak a könyv főszereplőjének – az előszó szerint ez Lionel Logue életrajza akar lenni, ám több szó esik benne VI. Györgyről, és kettejük kapcsolatáról, mint magáról Logue-ról.

VI. György valahogy mindig kimarad a történelemórákon, amikor az angol királyokról tanulunk, a köztudatba sem sikerült olyan maradandóan bevésnie magát, mint bátyjának, az angolok által máig „botrányhősnek” tartott VIII. Edwardnak, vagy lányának, az immár lassan hatvan éve uralkodó II. Erzsébetnek. Pedig igencsak zűrös uralkodás jutott neki, bátyja botrányos lemondása után egy ingadozó trónt kellett elfoglalnia, néhány évvel később pedig átvezetnie birodalmát a második világháborún. Érdekes egyébként az angolok hozzáállása ehhez az ő monarchiájukhoz. Ugyan alkotmányos monarchiáról van szó, ahol az államfőnek gyakorlatilag semmi politikai hatalma nincs, csúnyán szólva csak dísz, mégis, úgy tekintenek rá, mint a nemzet „papájára” (jelenleg ugyebár mamájára), mint egy szerteágazó család az ősöreg, kicsit már szenilis, sok vizet nem zavaró, mégis mindenki által szeretett és tisztelt családfőre.

Így hát első pillantásra hiába tűnik orcátlanul túlzónak a fülszöveg azon állítása, mely szerint a 20. század elején valaki megmentette a brit királyi családot annak legmélyebb válsága idején, van némi igazságtartalma. VIII. Edward lemondása a monarchia újkori történetének egyik legsötétebb szelete, a kötelességet és a hagyományokat mindenek elé helyező tradicionális angol mentalitás arcul köpése volt, amit az angolok soha nem bocsátottak meg annak, akit királyukként tiszteltek – az már csak hab a tortán, hogy egy felkapaszkodott amerikai nőért dobta oda a brit koronát. Utódjára nehéz és kényes feladat várt: helyreállítani a  királyi család jó hírét, visszaszerezni a megingott bizalmat, és megszilárdítani a monarchiát.

Albert Frigyes Artúr György yorki herceg erre látszólag a legkevésbé sem volt alkalmas. Második fiúként (ahogy a britek az ilyet aposztrofálják: tartalékként) nőtt fel apja és népszerű bátyja árnyékában, beteges, nyilvánosságtól irtózó, különösebben semmiben sem tehetséges gyerekként. Mark Logue azt állítja, borzalmas gyerekkor jutott osztályrészéül, ami nyilvánvaló túlzás, de a szeretetlenség, az elnyomás olyan frusztrációkat alakítottak ki benne, ami beteges tömeg- és nyilvánosságiszonyhoz, dadogáshoz, ideges kitörésekhez vezetett. Ezt pedig nyilván nem engedheti meg magának valaki, akinek az élete másról sem szól, mint reprezentációról.

A yorki herceg több terapeutát is kipróbált már, számtalan kezelésen átesett, sikertelenül, amikor 1926-ban találkozott Lionel Logue-gal. Logue Ausztráliából vándorolt át a húszas években Angliába, ahol feleségével és három fiával új életet akartak kezdeni. Nem volt végzett orvos, vagy logopédus, hazájában ékesszólásból nyert versenyeket, előadásokat tartott, beszédtanárként dolgozott – módszereiről sokat nem tudunk meg, csak annyit, hogy vegyítette a pszichológiát a hangképzés fizikai kezelésével. Rejtély, hogy miért járt sikerrel a herceg esetében, amikor igazi tudományos eredményei nem voltak, egyszerűen valahogy egymásra talált orvos és beteg (vagy inkább: tanár és tanítvány).

Ugyan határozott előrelépéseket értek el, a herceg soha nem gyógyult ki igazán a beszédhibájából, élete végéig – már királyként is – minden jelentősebb beszédnél mellette állt Logue, előtte többször elpróbálták a beszédeket, Logue olykor belejavított a szövegbe, és kihúzta a nehezebb szavakat. Így volt ez a koronázási beszéd és a híressé vált háborús beszédek esetében is – fura fricskája az életnek, hogy épp a világháború idején elmondott rádióbeszédek maradtak meg leginkább a  köztudatban VI. György uralkodásából, pedig tán semmit sem utált jobban, mint a rádiót.

A király és a beszédtanár kapcsolata adja a könyv legérdekesebb részét, azonban kár azt várni, hogy itt egy világraszóló barátság történetét olvashatjuk. Valószínűsíthető, hogy Logue nagyon közel állt a királyhoz, szerepe az apapótléktól a pszichológuson át a barátig terjedt, ám mégiscsak egy király és egy ausztrál közember kapcsolatáról volt szó. Logue igazi alattvalóként hódolattal viseltetett királya és királynéja iránt, sosem lépte át a társadalmi határokat; még akkor is, amikor a királyi család bensőséges esményeire kapott meghívást, megtartotta a távolságot – ahogy a könyv is távolságot tart a szereplőitől és a témától is. Érdekes történet, a történelemnek egy olyan szelete, amiről eddig nem sokat tudtunk, betekintés a királyi kulisszák mögé – de csak messziről, a kordonon túlról.

Kiadó: Gabo

Fordította: Bihari György

 

Michael Pollan: Életadó ételeink

Volt bennem némi szkepszis, majdnemhogy fásult legyintésbe forduló mozdulattal nyúltam anno ehhez a könyvhöz. A táplálkozástudományból életmód-tanácsadót fabrikálás következő könyvi fából vaskarikájának tűnt; az újabb életmódi tuti receptnek az egészséges táplálkozáshoz (főleg a címe alapján); s mint tudjuk, az egészséges táplálkozás nemcsak az egészség, de a kiegyensúlyozott, boldog, harmonikus életvitel alfája és omegája – legújabban omega-zsírsava - is, ugye. Hamar elfújta ezt az érzést Michael Pollan könyve. Nem sok köze van az étrendi reformok állandóan ránk zúduló hadához - amelyek úgy változnak minden hirdetett tudományos alapjuk ellenére, ahogy a szoknya hossza: inkább a divat szeszélyeire, mint alapos tudományos eredményeket gyakorlatba ültető „helyes módszerekre” emlékeztetve; és főleg elsősorban üzleti – és nem egészségóvó – érdekeknek alárendelve.

Ha már sorolom valahova, inkább a „leves hazudik” jellegű ijedten józan könyvek közé kívánkozik e könyv – szerzője hamar eljut odáig, hogy leírja: a „nyugati étrend” rémületes mennyiségű szemetet zabáltat velünk, és az úgynevezett „civilizációs betegségeink” meghatározó alapfeltétele ez a teljesen jóhiszemű szeméthabzsolás. Az utóbbi időben nem egy, nem két táplálkozástudós írt erről már, hol szakmaibb, hol népszerűbb formában – rámozdult az irányra a piac is, bizonyos táplálkozáskiegészítők egy az egyben emelték át a retorikát az újságok oldalára –, mondhatni, a téma lerágott csont. Miért érdemes mégis kézbe venni Pollan könyvét? Egyrészt hallatlanul józan és önkritikus áttekintést nyújt a szerző a táplálkozástudomány modern kori történetéről és jelen állapotáról, az általa nutricionizmusnak nevezett hozzáállásról, másrészt ezt minden tudományoskodástól mentes, olvasható stílusban teszi, jól alkalmazott, fanyar, önironikus humorral. Miközben azért alapos, azért ügyel rá, hogy a kijelentéseit alapozó tudományos eredményeket – vagy épp azok hiányát -  minden esetben jelezze nekünk, ha kíváncsiságunkat kielégítendő utánaolvasnánk máshol is az állításainak, megtehessük.

„Jogosan merülhet fel Önben a kérdés, ki vagyok és milyen jogon mondom meg Önnek, hogy mit egyen? Milyen alapon utasítom el a tudomány és az élelmiszeripar tanácsait, hogy aztán ráerőltessem önre az enyémeket? Milyen felhatalmazás birtokában, kinek a nevében emelek  szót? A válaszom az, hogy nagyrészt a hagyomány és a józan ész nevében, illetve ezek felhatalmazásával. Hogy mit együnk, azt már réges-rég tudjuk – vagy tudtuk, mielőtt lehetővé tettük a táplálkozási és reklámszakembereknek, hogy megingassák a józan észbe, a hagyományokba, a saját érzékszerveinkbe és az anyáink, nagyanyáink bölcsességébe vetett hitünket.”

Pollan szerint a nutricionizmus a tudomány által aktuálisan mérhető összetevőkre helyezve a hangsúlyt, mintegy megszabta: melyek a „jó” és melyek a „rossz” összetevők, mi a nutriensek „helyes aránya”; ezzel egyrészt megteremtve például a szénhidrátkultuszt és a „zsírparát”, másrészt az összetevők fókuszba állításával mintegy azt sugallva: nem ételeket, hanem nutrienseket fogyasztunk, és ha azt válogatjuk, amire a szervezetnek tudományos alapokon szüksége van, egészségesebbek leszünk, mint azok, akik csak úgy felelőtlenül esznek. Pollan le meri írni: mindez illúzió volt. A gondolatmenet megbukott: amióta az élelemtermelés inkább élelem-gyártás, ipari tevékenység, az étel táplálkozás-kiegészítőkkel és tartósítószerrel telitömött indusztriális produktum, azóta a kóros elhízás és a cukorbetegség üli torát mindenhol ahova az étkezés „nyugati formája” csak betette a lábát. Komolyan elemzi a táplálkozástudomány kutatásait, rámutatva: nem egyszer teljesen tévesen értelmezett kutatási alapokról születnek ellentmondást nem tűrő verdiktek. „Globális járvány van készülőben, méghozzá meglehetősen szokatlan, mert nem vírus, baktérium, vagy mikroba okozza – hanem csak a táplálkozásunk… úgy tűnik, mintha az „okos pénz” egy hatalmas új cukorbeteg-ipar létrehozásán fáradozna” – írja az étrendi betegségek és az egészségügy kapcsolatának feltárásakor.

És nem kínál egyetemes receptet. Néhány igen józan tanáccsal szolgál a könyve utolsó harmadában, amelyek lényege voltaképp annyi: tanuljunk el minél többet nagyanyáink konyhakultúrájából, és alkalmazzuk azokat, lehetőleg minél több közvetlenül a termelőtől beszerzett nyersanyag felhasználásával. Le meri írni: nem baj, ha nem tudjuk, pontosan mit és mennyit eszünk, ennél sokkal lényegesebb, ha az, amit eszünk, frissen készült és finom. És ez bizony bátor dolog egy szakmájabélitől.

Kiadó: Nyitott Könyvműhely

Fordította: Kelemen László

Tovább után a korábbi kommentek:

Richard Yates: Húsvéti korzó

Richard Yates amerikai író neve A szabadság útjai című regényéből készült 2007-es film bemutatásakor vált ismertté nálunk, azóta pedig már a harmadik regénye jelenik meg a Partvonal Kiadó életműsorozatában. Jobb későn, mint soha, mondhatnánk, hisz Yates regényei hiába a hatvanas-hetvenes években íródtak, és a múlt század közepe amerikai társadalmának jellegzetes problémáit boncolgatják, ma is épp oly aktuálisak, mint megjelenésük idején.

Az 1976-ban megjelent Húsvéti korzó története a harmincas években indul, amikor a két Grimes nővér, Sarah és Emily kislányként átéli szülei válását, és megkezdik végeérhetetlen vándorlásukat a New York környéki kisvárosokban anyjukkal, az örök nyughatatlan Édivel. Apjukkal csak évente néhány alkalommal találkoznak, a biztonság, a meghittség, az állandóság hiányzik a gyerekkorukból, ami van helyette, az az örökös csalódás, a szülők kudarcaival való kényszerű szembenézés. Apjukról, akit komoly újságírónak hisznek, kiderül, hogy csak egy másoló egy szennylapnál, anyjuk pedig az évek előrehaladtával egyre inkább belebolondul saját rögeszméibe, a látszatelőkelőség és a társadalmi előrelépés hajszolásába, mígnem az alkoholba menekül.

Felnőve a két lány a szülők kudarcaival való leszámolás, az önmegvalósítás és a bénító minták előli menekülés két külön útját választja. Sarah húszévesen hozzámegy egy Laurence Olivier-re hasonlító, angol magániskolából szalajtott, a valóságosnál előkelőbbnek tűnő férfihoz, három év alatt három gyereket szül, és berendezkedik az unalmas, csendes, kiegyensúlyozott vidéki családi életre. Emily ellenben ösztöndíjjal egyetemre megy, beszippantja a pezsgő értelmiségi lét, a végeérhetetlen partik, világmegváltások, folyton cserélődő pasik világa. Diplomázik, állást vállal, férjhez megy, majd elválik, néhány évre a közép-nyugatra költözik aktuális szerelmével, ahol belekóstol az otthonülő feleséglétbe, majd harmincasként a New York-i szinglilétet választja.

Mindketten valami olyat akarnak megvalósítani, ami fájón hiányzott szüleik életéből, Sarah a tökéletes családi életet, Emily a felívelő karriert – szabadulni akarnak a kudarcos gyerekkor emlékétől, azonban épp azért törvényszerű, hogy elbukjanak, mert nem saját vágyaikat követve, hanem valami ellen való lázadásként kezdtek „önmegvalósításba”. Kimondva-kimondatlanul mindkettejük cselekedeteit az határozza meg, hogy nem akarják úgy végezni, mint anyjuk, félőrült, magányos, alkoholista vénasszonyként, aki terhére van mindenkinek – nem nehéz kitalálni, hogy sikerül-e nekik.

Yates kegyetlenül realisztikus, lecsupaszított nyelven ír, szinte dokumentumregényként hat néha, ahogy elénk tárja az egymás után sorakozó évek egyhangú történeteit. A magyarul szintén mostanában népszerűvé váló Raymond Carverre emlékeztet – tán nem véletlen, kortársak voltak. Ahogy Carver, Yates is a megváltozó világban megváltozó szerepeket boncolgatja – itt elsősorban a női szerepeket, mégis bűnös hanyagság lenne leegyszerűsíteni a könyvet a „karrier vs. család” kérdésére. Ennél sokkal többről szól, arról a számtalan kisebb-nagyobb döntésről, ami meghatározza az életünket; arról, hogy az otthoni minták felülírhatók-e és vajon jól tesszük-e, ha egész életünket a felülírásuknak szenteljük; hogy a külvilág véleményének kell-e alárendelnünk magunkat vagy az önmegvalósításnak, s hogy vajon csak ez a két véglet létezik-e.

Kiábrándító képet fest a háború utáni amerikai társadalomról, szinte minden szereplője kudarcot kudarcra halmoz, rossz választások és kényelemből, félelemből meg nem hozott döntések hálójában vergődik. Mégis, hiába végzik mind ugyanúgy, hiába lehet a válasz a „melyik út vezet a boldogsághoz” kérdésre az, hogy egyik sem, nem mindegy, hogy az időközben eltelt évek alatt ki mit élt meg, és boldog volt-e vagy sem. Mert végső soron nem arra kéne törekednünk, hogy életünk végén azt mondhassák rólunk, hogy példás, boldog életünk volt, hanem hogy addig úgy jussunk el, hogy jól is érezzük magunkat benne.

Kiadó: Partvonal

Fordította: Karáth Tamás