Alice Munro: A kolduslány

Nyolc elolvasott kötet, azaz nagyjából hetven novella (hisz a nyolcból egy regény, a többi novelláskötet, átlag tíz írással) után nem hittem volna, hogy a Nobel-díjas Alice Munro még meg tud lepni – soha rosszabb meglepetést! Gyakran mondják Munrora, nem is teljesen alaptalanul, hogy mindig ugyanarról ír: a kanadai kisváros, a lefojtott miliőből elvágyódó tehetséges, többre vágyó fiatal hősnő, az emberi kapcsolatok kibogozhatatlansága, az őrülettől való lappangó félelem, a vágyaink beteljesítése nyomán óhatatlanul fellépő bizonytalanság, nosztalgia, a lehetőségek kihasználására való képtelenség mind-mind visszatérő témák – ám olyan témák, melyekről a szó szoros értelmében nem lehet eleget írni. Munro soha nem un rá az emberi lélek összetettségének és rejtett sötétségeinek boncolgatásra, mi pedig soha nem ununk rá Munro sallangmentes, emberi, kifinomult írásaira. Mégis: amikor váratlanul akkorát üt, mint a kötetcímadó „A kolduslány” novellával, akkor láthatjuk igazán, miért is a díjeső – akkor szólnak a fanfárok és érezzük: valami kivételesen nagyszerű alkotást olvashattunk. Bár Munro a novellairodalom kortárs királynője, eddig nem tudtam volna megnevezni egy „legjobb” novellát az életműből, melynek ott a helye a mindenkori „legjobbak” között – mostanáig.

A kolduslány kötet tíz írása tíz felvillantott életkép Rose, a kanadai kisvárosból menekülő újságírónő életéből. Tehetséges kislányként ismerjük meg, amint zsarnoki mostohaanyja, izgága féltestvére és beteg apja mellett próbál túlélni egy fojtogató, poros, alpári közegben, az isten háta mögötti kisváros mélyszegénységében, rothadó iskolapadok, erőszakos iskolatársak, zaklatások, verések, szeretetlenség közepette. A kislány, aki csodálattal vegyes félelemmel tekint a nagyváros felé, hamar megtapasztalja, hogy a csillogó felszín olykor nagyobb fertőt leplez, mint a tisztes szegénység, és hogy elviselhetetlen mostohájának bizony igaza volt a lányokra leselkedő számos veszélyt illetően. Ám megtapasztal mást is: kultúrát, kifinomultságot, jóindulatot – mindez oly éles ellentétben áll addigi közegével, hogy nem csoda, hogy az első felé nyújtott kézbe belecsimpaszkodik, ahogy az sem, hogy eme egyenlőtlen kapcsolat vége a legkeservesebb csalódás lesz.

„Megnézte a festményt a könyvtárban. Egy művészeti albumban találta meg. Hosszan tanulmányozta a kolduslány alázatos, mégis érzéki alakját, szemérmesen halovány lábfejét. Azt a tejfehér behódolást, tehetetlenséget, hálát. Ilyennek látja őt Patrick? Hát tud ő ilyen lenni? Tudna, ha lenne olyan királya, olyan megkapóan tiszta, barna bőrű, mint a képen, szenvedélyességében is okos, szép barbár. Ő kellene neki, hogy vad vágyával pocsolyává olvassza. Neki nem mentegetőzne, tőle nem rettenne vissza, benne nem inogna meg a hite, mint történik minduntalan Patrickkel.”

Edmund Leighton "The King and the Beggar-maid"
című festménye - a kolduslány és az őt a
mocsokból kiemelő király

Patrick egy személyben testesíti meg a világot, amihez a koszos kis Rose tartozni akar. Gazdag, finom, művelt, okos, világlátott. Olyan férfi, aki mellett a „kis kolduslány” nagyvilági nővé érhetne. Aki segíthetne neki kibontakoztatni a benne rejlő tehetséget. Aki megadhatná mindazt, amit olyannyira hiányolt gyerekkori közegéből. Ám Patricknek nem a nagyvilági nő kell, akivé Rose válhatna – neki a kolduslány kell, aki mellett királynak érezheti magát. Rose újabb szerepbe kényszerül, amiben fuldokol, amit újra csak maga mögött akar hagyni, épp úgy, ahogy az „engedetlen mostohalányt”, a kisvárost szűknek érző örökké elégedetlen, „hálátlan lányt”, az egyetemen elveszetten kóválygó „falusi lányt”. Szerepek, melyeket annyira vágyunk magunk mögött hagyni, hogy aztán ők lesznek legfontosabb meghatározóink: szerepeink, melyek ellenében próbáljuk kiteljesíteni önmagunkat. Hogy bebizonyítsuk, hogy már nem az a hálátlan, engedetlen, falusi, elégedetlen, ilyen-olyan lány vagyunk.

„Megértette, hogy Patrick igyekszik előkelőbb származással felruházni őt, olyan otthonnal, amely szegény barátai környezetét idézi: néhány könyv, egy teatálca, foltozott fehérnemű, viseltes jó ízlés; büszke, fáradt, tanult emberek. Milyen gyáva, gondolta Rose, mérgesen, de tudta, hogy ő maga a gyáva, hiszen képtelen jól érezni magát az övéivel, a konyhában vagy bárhol. Az elkövetkező években majd megtanulja, hogyan elevenítse fel vacsoraasztaloknál gyerekkori otthona egyik-másik részletét józan gondolkodású polgárok szórakoztatásra vagy elijesztésére. Egyelőre felkavarta, meggyötörte mindez.

Ám hűsége ekkor kezdett szárba szökkenni. Most, hogy biztosan tudta, máshol lesz a jövője, minden emléke köré - az üzlet, a város, a lapos, itt-ott bozótos, érdektelen táj köré - erős védőréteg épült hűségből. Titokban ezt vetette be Patrick hegyei, óceánja, a favázas kőpalota ellen. Ragaszkodása sokkal büszkébb és konokabb volt, mint Patrické.”

Igenám, de egyszer eljön a pont, ahol el kell engednünk a szerepeinkhez és a szerepeink ellenében való ragaszkodást is. A pont, ahol le kell zárnunk a múltat, és már nem az egykorvolt szegény falusi lányka ellenében meghatározni önmagunkat – akkor van esélyünk arra, hogy megtaláljuk azt, aki valójában lenni szeretnénk. És akkor, csak akkor van esélyünk arra, hogy visszanézve meglássuk a jót is, a szerethetőt, azt, amire építkezni lehet. Hogy vissza tudjunk menni gyerekkorunk színhelyére, hamis nosztalgia és sértett büszkeség nélkül; hogy képesek legyünk, ha szeretettel nem is, legalább elfogadással tekinteni a múltunkat megkeserítőkre, hogy önmagunk előtt is vállaljuk, honnan jöttünk és mivé lettünk. Hogy a múlt többé ne legyen szégyellnivaló titok és ne váljon hamis önérzet talapzatává sem – egyszerűen az legyen, ami: múlt.

Rose útja az önelfogadáshoz, a múltja elfogadásához, a tanulási folyamata megértéséhez rossz és még rosszabb kapcsolatokon, csalódásokon, szexuális kicsapongásokon, pályamódosításokon és meghiúsult menekülési kísérleteken keresztül vezet: hogy aztán visszakanyarodjon oda, ahonnan elindult. Munro mesterien ábrázolja e fejlődés ívét: a koszos kis kolduslány gyönyörű nővé érik, majd sebzett fúria lesz, hogy aztán ő maga sebezzen, tépjen, gyilkoljon a felszabadulás útján, végül megbékéljen és képes legyen szeretetet adni és elfogadni. Hogy képes legyen elfogadni önmagát – hibáival, kudarcaival, sérüléseivel együtt. S hogy képes legyen végre valóban megélni az életet, anélkül, hogy minden momentumára ráaggatná a súlyt, hogy mind távolabb kell vinnie a kolduslánytól. Akit valójában már oly régen maga mögött hagyott…

Kiadó: Park

Fordító: Lukács Laura

Alice Munro: Kilátás a Várszikláról

„A házunkkal ellentétben a város alig változott – senki sem újította föl, alakította át. Nekem mégis egészen más. Írtam róla, felhasználtam. Nagyjából ugyanazok a bankok vannak itt, ugyanazok a vaskereskedések, élelmiszerüzletek, ugyanaz a borbély és a városháza tornya, de számomra már nincsenek titkok: sokértelmű üzeneteitől megcsapolva áll előttem a város.

Nem úgy apám előtt. Ő csak itt élt, sehol máshol. Ő nem menekülhetett semmi elől azáltal, hogy felhasználja.”

2013 irodalmi Nobel-díjasa, a kanadai Alice Munro 2006-os kötetében saját és családja múltjába tett kirándulást – tőle némiképp szokatlan, mégis nagyon is ismerős módon. Szokatlan, mert az egy szem regény, az Asszonyok, lányok élete kivételével nem találkozhatunk az életműben ennyire nyíltan vállalt önéletrajzi ihletéssel – és mégsem, hisz bár nem mondódik ki, valójában szinte minden Munro-novella ugyanazokat a saját tapasztalatokat párolja le. Ahogy jószerivel sosem hagyja el irodalmi munkássága lapjain az oly jól ismert kanadai vadont és világtól elzárt kisvárosait, úgy nem hagyja el soha az egykori telepesek keményszívű és -fejű utódainak oly jól ismert küzdelmeit sem. Munro hősei egyként küzdenek az elemekkel, a szokásokkal, a múlt visszahúzó erejével, a családi hagyományokkal; ahogy küzdenek a tanuláshoz való jogért, az előrejutásért, a méltó emberi kapcsolatokért, a lehetőségekért. A kilátásért, ami az unalomig ismert világunk határain túl vár minket. Most végre megismerhetjük testközelből azokat az ősöket, akik valójában szinte az össze Munro-hős háta mögött ott állnak.

A tizennyolcadik század makacs skótjaival indítunk – a Laidlaw-ősök közt akadt iszákos, lelkész, vándorköltő, hírhedt kocsmatöltelék és legendás szélhámos is. Sírfeliratok, népi legendák, szájról szájra adott hősköltemények őrzik a Felföld megannyi fiának tetteit – jócskán van miből merítenie az utódnak, ha épp családtörténet-írásra adja a fejét. Hogy a lidércekkel, váratlan szerencsével, nehéz sorból jött önmegvalósító ifjakkal, bosszúszomjas falusiakkal teli mesékből mennyi az igazság, borítsa jótékony homály – mindenesetre jól alapoznak a később óceánt átszelő utódoknak és a még később Nobel-díjig mesélő ük-ük-ükunokának egyaránt.

Hisz bár szokványos családtörténetek ezek, minden generációban ott a spiritusz. A tizenkilencedik században az edinburghi vár sziklapárkányáról Amerika felé tekintgető (valójában persze csak Fife-ig látó) Laidlaw-k átszelik az óceánt, hogy az ismeretlen földrész vadonjában leljenek új otthonra – bátorságukért tágas földek, lehetőségek széles tárháza a jutalom, mégis: nem feledhetik soha az átkelést, és amit maguk mögött hagytak. Az ő utódaik már a kisváros fojtott légköréből vágynának a nagyvárosba, földművelésből az irodalomba, tisztes szegénységből a nagyvilágiságba. Messzire jutnak Will O’Phaup leszármazottai, háromszáz év és egy óceán távolából.

Munro legnagyobb erőssége mindig is írásai hétköznapisága volt – nem csak formailag, hanem tartalmilag is. A hétköznapok krónikása ő, aki úgy ír az életről, mindennapi küzdelmeinkről, arról, mily nehéz embernek maradni és működtetni a világot napra nap, ahogy kevesen. Nagyszabású drámák, posztmodern trükkök, emberpróbáló fantáziavilágok nélkül. Hisz olykor a legnagyobb kihívás épp szakadatlan napjaink elviselésében rejlik. Ahogy megyünk előre, próbálunk egyről a kettőre jutni. Ahogy váltunk: családot, nevet, lakhelyet, földrészt. Ahogy mindig eggyel jobbat akarunk utódainknak, mint ami nekünk jutott. Ahogy szeretünk, féltünk, óvnánk, mégis elengedünk.

Megyünk előre, tudjuk mi felé – egy irodalmi sikerei csúcsán lévő írónő felé, aki rég maga mögött hagyta ősei világát, mégis: minden szavával belőlük táplálkozik. Nekik állít emléket. Minden írás a múlt magunk mögött hagyásáról szól, minden generáció vetkőzné az elődei mintáit, minden nagyravágyó utódot kivet a család, a közösség, a „hagyomány” – mégis: mi lenne e család, e közösség, e hagyományok nélkül most a kezünkben? A saját írói ébredésig, a kisváros elhagyásáig, a családi hagyományok levetkőzéséig húzódik az ív – melyben az írói pálya is csak egy epizód, épp, mint Will O’Phaup falusi legendái és Walter Laidlaw útja a hajón. Számvetés? Az öregkorral járó folytonosság-igény? Valamiféle hit, hogy minden individualizáció ellenére mégsem állunk önmagunkban az elmúlással szemben; hogy, bár mindent elkövetünk, hogy magunk mögött hagyjuk a múltat, hogy levessük korlátait, túllépjünk őseinken, mégis valamiféle rendszer részei vagyunk? Vagy épp ellenkezőleg: a kiírás menekülés-gesztusa, amellyel végre, ennyi sok év után levetkőzhető a múlt? A választ az olvasónak kell meglelni, magában – Munro csak mesél. De úgy, ahogy manapság kevesen mesélnek.

Kiadó: Park

Fordító: Lukács Laura

Alice Munro: A boldog árnyak tánca

Valahol rémségesen keserűek ezek a belenyugvással teli novellák. A lázadó kamaszlány, a fiatal, városa és nemzedéke elvárásaival szembemenő ifjú költőnő, a munkájának élő anya megállapodott, lehiggadt, már nem kergeti a vágyait – tavaly írtam ezen sorokat Alice Munro utolsó, Drága élet! című novelláskötete kapcsán. Érdekes momentuma a magyar Munro-kiadásnak, hogy a máig (s tán összességében is) utolsó novelláskötet után vehetjük kezünkbe a szerző elsőként megjelent kötetét. Melynek novellái mintha csak az ellenkező pólust képviselnék. Hősei menekülnek, csaponganak, keresik a helyüket, a rájuk szabott szerepet, az életet, melyet érdemes élni, melyben otthon lehetnek és kiteljesedhetnek. Olykor görcsösen, hisztériásan, másokat és saját magukat sebezve kutatnak valami után – legtöbbször maguk sem tudják, mi után.

„Egy háziasszony, akinek sikerült időt szakítania arra, hogy novellákat írjon” – szól az elhíresült kritika A boldog árnyak táncáról. Hogy innen mekkora út vezetett a negyven évvel későbbi Nobel-díjig, azt már számos alkalommal érintettük – a jobbnál jobb novelláskötetek (no meg az egyetlen regény) és a visszatérő témák tükrében érdemes megvizsgálni, milyen volt a kezdő Munro. Mennyiben más, mint az érett, világhírű szerző? Honnan hova fejlődött és vajon feltétlenül jót tett-e neki ez a fejlődés? (Bár a Nobel fényében ez a kérdés elsőre tán értelmetlennek tűnik, láttunk már olyat, hogy nem…)

Bizonyos szempontból persze, jót tett – eme első kötet novelláin akad még némi „bébiháj”, itt-ott túlírtak, nincs még meg az a végletekig csiszolt, kiforrott egyszerűség, szikárság, ami annyira kiemeli a kortárs irodalom fősodrából a szerzőt. Vannak viszont helyette olykor szinte Woolfot idéző gondolatfutamok, elmélázó leírások, túlcsorduló érzelmek. Érdekes gondolatkísérlet eljátszani azzal, mi lett volna, ha a nyesegetés és a szikárság helyett ebbe az irányba indul el az írónő. Mert hogy erre is indulhatott volna, és sikerrel vette volna az akadályokat, az biztos – már ezek a korai novellák is olyan magabiztos mesterségbeli tudásról és olyan markáns önálló hangról tanúskodnak, hogy kétség sem fér hozzá: bármilyen stílust választott volna a továbbiakban, hasonló sikereket ért volna el.

Témái, mondhatni, nem sokat változtak az évekkel: itt is, akárcsak a későbbi kötetekben az emberi kapcsolatok, a női- és férfiszerepek, a kisvárosi élet és a kiútkeresés, az önálló hang megtalálása és a változások el- és befogadása áll vizsgálódása középpontjában. A prizma más, amin keresztül szemléli a témákat. A boldog árnyak tánca szerzője még maga is útkereső – hiányzik a távolságtartó bölcsesség, jobban szívén viseli szereplői sorsát, helyettük is dühös, szomorú, dacos, helyenként csalódott. Itt még markánsan felismerhetőek az önéletrajzi elemek, melyeket később - a vállaltan önéletrajzi jellegű regény, az Asszonyok, lányok élete kivételével - annyira elegánsan csomagol be; dekódolható a saját tapasztalat, a saját düh, ami például az „íróskodásra” irodát bérelő háziasszonyt fűti.

Hogy hiányzik a bölcs távolságtartás a szereplőktől, tetten érhető abban is, hogy keserűsége és belenyugvása itt még jó párszor kegyetlenség – sokkal kevésbé elegánsan analizál, többször mar belénk hegyes foggal, nem olyan kifinomultan cincál, mint időskori novelláiban. Ez a szókimondás érhető tetten „Az utrechti béke” (véleményem szerint a kötet legerősebb darabja) két lánytestvérének történetében, akik különböző utakon-módokon szabadulnának „horrorisztikus anyjuk” emlékétől, és csak egy nagy, közös kérdésben találhatnak egymásra: De miért nem tudok?

Érdekes módon ez a kegyetlen, többet kimondó, kevesebbet sejtető, mardosó hang egyáltalán nem áll távolabb tőlünk, mint a kései Munro szikársága. Más. Markánsan más. De nem tudnám azt mondani, hogy gyengébb – bizonyos szempontból pedig nyilvánvalóan olvasóbarátabb, mint a később tökélyre fejlesztett, végletekig lecsupaszított stílus. Az írónő rajongói egész biztosan elolvassák ezt a kötetet is – az életművel még csak ismerkedőknek pedig jó szívvel ajánlom akár első találkozásra is.

„Ennek az idegennek az érintése könnyített a lelkén; teste egyszerűen hálás volt, várakozó, és olyan könnyedséget meg önbizalmat érzett, amilyet még soha ebben a házban. Tehát mégiscsak vannak dolgok, amiket nem vett számításba önmagával, velük és a velük való együttéléssel kapcsolatban, dolgok, amelyek végül mégsem teljesen valószínűtlenek. Most már nem volt kellemetlen a szigetre gondolnia, a napsütötte, kopár sziklákra és a kis, fekete fenyőfákra. Most már egészen másmilyennek látta őket; még az is lehetségesnek tűnt, hogy csakugyan szeretne odamenni. De a dolgok valahogy mindig más dolgokkal járnak együtt; van valami, amit eddig még nem fedezett fel – egy érzékeny pont, egy új, még titokzatos megaláztatás.”

Kiadó: Park

Fordító: Rakovszky Zsuzsa

Alice Munro: Drága élet

„Bizonyos dolgokra azt mondjuk, megbocsáthatatlanok, vagy hogy soha nem fogjuk megbocsátani magunknak. De megbocsátjuk – mást se teszünk.”

Búcsúnovellák. A nyolcvan felett járó Alice Munro saját bevallása szerint ezzel a kötettel búcsúzik az irodalomtól – s bár a jellemző témák, a letisztult stílus, a sorok közül sütő empátiával elegy éleslátás nem változott, az alaphangban érezhető bizony ez a búcsúzás. Mintha megbocsátóbbá, szelídebbé, nyugodtabbá váltak volna a mondatok. Mintha a mindig kereső, válaszok után kutató, élettörténeteket apró darabokra cincáló, egykorvolt döntések épp bevarasodott sebeit felpiszkáló írónő egyfajta csendes belenyugvással szemlélné az életet innen, a végéről: elfogadva az elszalasztott lehetőségeket, helyén kezelve a kudarcokat, megbánva a megbánnivalót és megbocsátva a megbocsátanivalót.

Mert tudja, hogy van mit – mindig van mit. Megbánni és megbocsátani egyaránt. Munro novelláinak szereplői ezúttal is elhibázott döntések és kihagyott lehetőségek ösvényein haladnak a vélt vagy valós beteljesedés felé – ám hogy mi várja őket, ha elérik céljukat, a legtöbb esetben erősen kétséges. Hisz a vonatút végén, mely új városba, új munkához, tán új szerető karjaiba visz, éppúgy lehet boldog, hosszú élet, mint megalázó kudarc. A kisvárosból való szökés a lelkész botrányos életű fia oldalán éppúgy tartogathat romantikus tündérmesét, mint lesütött szemű hazakullogást.

Persze akad, amit nem lehet megbocsátani. Egy szerető évtizedes csalását, kisstílű hazugságát, melyben nem is annyira a tett maga, mint annak sunyisága a bosszantó. Egy tragikus következménnyel járó gyermekkori hanyagságot, mely magyarázatra sosem lel. Egy gátlástalan faképnél hagyást, melynek okára sosem derül fény. Túllépünk. Elfogadjuk. „Mindig van egy reggel, amikor rájövünk, hogy a madarak mind elrepültek.” Megtanuljuk tovább élni az életünket, úgy téve, mintha sosem lett volna apánk, testvérünk, szeretőnk, vőlegényünk, aki meghalt, faképnél hagyott, becsapott. Megyünk tovább. De nem bocsátunk meg, igazán nem. Magunknak nem.

Valahol rémségesen keserűek ezek a belenyugvással teli novellák. A lázadó kamaszlány, a fiatal, városa és nemzedéke elvárásaival szembemenő ifjú költőnő, a munkájának élő anya megállapodott, lehiggadt, már nem kergeti a vágyait. Már rájött, hogy a madarak elrepültek. Ugyanakkor megkapóan szépek is – hisz elfogadóak. Munro legnagyobb erénye tán hogy sosem mond ítéletet hősei felett, nála a legnevetségesebb életet élő képeslapra illő háziasszony is szent a maga módján, ahogy a tehetséges, kora béklyóira fittyet hányó zenész is. A kisgyermekével felkerekedő anya, a világvégi klinikán elhelyezkedő tanárnő, a hallgatag rendőr, aki rendületlenül ápolja feleségét, majd veszi szárnyai alá a kisváros többszörösen megesett botrányhősét, egyaránt esendő, folyton hibázó, naiv karakterek, épp olyanok, mint mi magunk. És Munro szelíd elnézéssel figyeli őket: épp ahogy minket is figyelne. Ha számukra akad megbocsátás, tán akad egy kicsi nekünk is…

Sokszor elhangzott a szerzőről szólva, hogy novellái erős önéletrajzi ihletésről tanúskodnak – nincs ez másképp e kötet darabjaiban sem, ám ide keveredett négy vállaltan önéletrajzi jellegű írás is. „Azt hiszem, ennél többet (és közelebbit) nem akarok az életemről elmondani” – írja Munro a Finálé bevezetőjében. Nem is kell, hisz elmond jóformán mindent. Mindent, ami az eddigi novellákban is ott volt, mindent, ami a zsarnoki anya és az egzisztenciális kudarcai alatt megtörő apa árnyékában felnőtt kisvárosi lány személyiségét formálta. Mindent, amitől ilyen érzékeny, éleslátó, aprólékos krónikása lett a hétköznapoknak. Különösen megkapó az „Éjszaka” apa-lánya beszélgetésének felidézése. A váratlanul súlyos műtét után lábadozó kamaszlány nem mer elaludni, mert rémképzeteiben látja, amint megfojtja saját húgát – ezért folyvást kóborol a ház körül, míg el nem jön a reggel. Egy hajnalon apját találja a konyhában, akinek egyszerű, józan, elfogadó mondatai visszahelyezik a lányt a rémálmokból a valóságba. Sok-sok évvel később, már a felnőtt teszi hozzá: „Arra gondolok, talán azért vett jobb ruhát, mert egy reggeli időpontot kapott a bankban, hogy megtudja, nem vehet fel több hitelt, ami nyilván nem lepte volna meg. Olyan keményen dolgozott, ahogy csak tudott, de a piac nem lett jobb, és neki új megoldás után kellett néznie, hogy minket eltartson, és az adósságunkat is visszafizesse. Vagy talán megtudta, hogy anyám reszketésének neve is van, és nem fog abbamaradni. Vagy hogy egy lehetetlen nőt szeret. Nem számít. Attól fogva tudtam aludni.”

Néha csak ennyi kell. Pár elsimító mondat, egy józan külső szem, egy kar, ami visszahúz „világunk talajára”. Egy aprócska kegyelmi pillanat, ami kiránt az őrületből és erőt ad a továbblépéshez. Ezek a drága pillanatok mentenek meg minket. Leginkább saját magunktól. Néha tényleg csak ennyi kell… 

Kiadó: Park

Fordító: Mesterházi Mónika

Alice Munro: Csend, vétkek, szenvedély

Az az igazság, hogy nem nagyon tudok betelni Alice Munro novelláival – azzal együtt sem, hogy első ránézésre alig különböznek egymástól. Mégis: Munro olyan, mint a jó bor – ízlelgetni kell, kiélvezni minden árnyalatát, rejtett felhangját, hagyni megérni (magát a novellát is, s a hatását is), apró kortyokban felfedni a titkait. Mert ez a látszólagos egyformaság valójában az emberi életek végeérhetetlen sokszínűségét rejti – vagy hát, kicsit profánabbul (Munro eleganciájához kevésbé, analitikus őszinteségéhez azonban sokkal inkább illő módon): azt a megannyi módot, ahogyan mi, emberek, képesek vagyunk elszúrni a saját életünket. Mert bizony egyet leszögezhetünk: ennek módozatai végtelenek. Munro pedig szépen sorra veszi őket. Kihagyott lehetőségek, elrontott találkozások, félreértések, megtévesztések, elbátortalanodások – csupa hétköznapi döntés, egy a sokból, miket napra nap meghozunk, s melyek közül bármelyik megfordíthatja a sorsunk. Felszállok-e arra a buszra, visszanézek-e arra az arcra, megfogom-e a felém nyújtott kezet, beülök-e abba az autóba – nem is gondolnánk, időnként micsoda balgaságokon múlik.

Munro tudja. Hogy egy időben tisztítóba be nem adott ruha megfordíthatja egy alakulófélben lévő kapcsolat kimenetelét, hogy egy elágazás bárhova vezethet, hogy minden siker eltörpülhet egy érthetetlen kudarc árnyékában. Ugyanakkor tudja azt is, hogy mindezzel együtt lehet élni. Hogy a kitörés kudarca nem okvetlenül jelenti egy élet kudarcát – néha egyszerűen csak valami más kezdete. Hogy tudomásul lehet venni szinte bármit, tovább lehet menni, fel lehet építeni valami újat – a régi romjain, igen; ám az élet végén már nem a romokból ácsolt alapok számítanak, hanem amit ráépítünk: hisz nem mindegy, hogy visszanézve egy gigantikus kudarc feletti agonizálásként látjuk az életünk, vagy az újrakezdés dicséreteként.

Persze ez a „könnyű azt mondani” kategória – ne higgyék, hogy nekem megy. Olvasás közben jó pár alkalommal megfordult a fejemben, hogy „hát persze, kedves Alice, neked könnyű így nyolcvan fölött, de ne mondd, hogy mindezt ilyen tisztán láttad öt évtizeddel ezelőtt is”… Munro hallatlan bölcsességgel és érettséggel ír (ne feledjük: időskori novellák ezek, e kötet megjelenésekor az írónő 74 éves volt) – hősei egytől egyig határhelyzetben találják magukat, sorsfordító döntések küszöbén; s ő nem is tagadja, hogy vannak választások, melyeket csak az idő (megszépítő avagy épp hogy élesebben megmutató) fényében lát(hat)nak tisztán. Mint Juliet, egy személyben három novella főhőse (szokatlan ez az „átfutás”, az olvasóban felmerülhet, hogy akár egy regénykezdemény novellává érlelt darabjait is olvashatja), aki maga végletekig lázadt a kisvárosi normák ellen, „megvalósította önmagát”, elérte, amit akart, ellenben a „legfontosabb” téren kudarcot vallott – s csak sokéves önmarcangolás és várakozás után képes elfogadni (akkor viszont elfogadja) hogy kudarca nem abszolút, azzal együtt lehet élni, sőt, annak ellenére is lehet élni. Ám addig eltelik – jószerivel egy élet. (Az megint más kérdés, hogy vajon ez a „legfontosabb”, a társadalmi normák által ránk kényszerített „legfontosabb” Juliet életében is az volt-e. Vajon korai döntései, értékrendje, lázadásai és „mégis-beilleszkedései” nem hordozták-e magukban kezdettől a későbbi kudarc csíráját?)

Kései felismerések, évtizedek múltán bekövetkező megvilágosodások egyfelől; hirtelen felindulásból meghozott döntések másfelől – ez a kettősség ad egyfajta nyugtalanító dinamikát a válogatásnak. Annyi csendes kudarc után a meglepetés erejével hat, amikor egy fiatal lány búcsút int (csendes kudarcra ítélt házassággal kecsegtető) jóravaló, unalmas fiújának, miután megtapasztalta az önpusztítás és az önazonosság ízét a fiú bátyja oldalán – az írónő okosan ránk bízza, vajon mi is számít itt kudarcnak: egy csendes pusztulásra ítélt házasság igájába hajtani fejünket egy arra érdemes fiú oldalán, vagy mindent felrúgni és megadni magunknak az esélyt önmagunk megtalálására.

Néha fájnak ezek a novellák. Ahogy az élet fáj. Van, hogy csendes, tompa fájdalommal – amikor azt érezzük, tesszük a dolgunk, napra nap, de minek, s hol a vége… És van, hogy őrjítő, lélegzetet elakasztó, a bensőnkben sikoltozó fájdalommal – amikor legszívesebben ordítanánk, hogy ne, ne tegyük tönkre még valaki életét, ha már a sajátunkat sikerült. Ne pakoljunk cipelhetetlen terheket a másik vállára, ha nem muszáj. Valójában sokszínűek ezek a novellák – megannyi érzést, indulatot, fájdalmat, magunkba temetett kudarcot hoznak felszínre. Persze Munro nem bánt direkt: nem nyúl le a bensőnkbe és nem tépi ki a szívünket készakarva, mint mondjuk az érte közismerten rajongó Jonathan Franzen – ő annál sokkal elegánsabban, ha tetszik: kifinomultabban gyilkolja az olvasót. Egyszerűen csak szembesít azzal, micsoda félelmetes mélységek felett táncolunk, akkor is (tán leginkább akkor) amikor azt hisszük, a lehető legcsendesebb, legkiszámíthatóbb, legideálisabb életet éljük. 

Kiadó: Park

Fordító: Mesterházi Mónika

Alice Munro: Szeret, nem szeret…

Az év legjobb híre volt, hogy megkapta a Nobel-díjat – nyilatkozta Alice Munroról a kortárs amerikai irodalom egyik legnagyobb sztárja, a Munroért köztudottan rajongó Jonathan Franzen. És hát ki vagyok én, hogy vitatkozzak vele? Na ugye… Egyébiránt nem csak Franzen rajong érte, a nemzetközi kritika és az írótársak gyakorlatilag egyöntetűen korunk legnagyobb novellistájaként tartják számon – nem is igazán emlékszem rá, mikor fordult elő utoljára, hogy a Svéd Akadémia döntését ily egyöntetű elismerés övezze.

Alice Munro 1930-ben született a kanadai Ontario tartományban lévő Winghamben, és szinte egész életében a tartomány határain belül élt – ami esetében fontos, hisz írásaiban szinte kivétel nélkül nagy hangsúly kerül a kanadai tájra, a kanadai életmódra, a kanadai kisvárosok életstílusára, kapcsolati dinamikáira (azzal együtt is, hogy témái jórészt univerzálisak – a „helyi” tényező mégsem hagyható figyelmen kívül). Tizenéves korától írt, és noha élete többször vitte kerülőutakra, mindig tudta: író szeretne lenni. Az is lett – első novelláskötete (Dance of the Happy Shades – magyar kiadása még várat magára) 1968-ban jelent meg, melyet hamarosan követett első és egyetlen regénye, az Asszonyok, lányok élete. Első irodalmi díjának elnyerésekor azt írták róla hazájában: „egy háziasszony, aki mellékesen novellákat ír” – ami ma, a Nobel fényében akár viccesnek is tűnhet, mégsem az. Ő ugyanis valóban egy háziasszony – hétköznapi feleség, anya, dolgozó nő – aki napi teendői végeztével leül és leírja történeteit, melyek sokszor épp saját – háziasszonyi, anyai, női – tapasztalataiból építkeznek. Mélységesen emberiek, hétköznapiak a témái és a témáihoz való hozzáállása is.

Nincs ez másképp a magyarul elsőként megjelent kötet, a Szeret, nem szeret… kilenc novellájában sem. A történetek főszereplői a női lét ilyen-olyan fordulópontjához érő fiatal lányok és asszonyok, akikkel tulajdonképpen nem történik semmi különös, nincsenek nagy drámák, nem kísérik útjukat földcsuszamlásszerű tragédiák – csak élnek. Felnőnek, szerelmesek lesznek, férjhez mennek, gyerekeket szülnek, megcsalnak és megcsalatnak, ellentmondásos viszonyokba gabalyodnak, betegség környékezi őket vagy szeretteiket, eltemetik férjeiket. E tekintetben egészen más ez a kötet, mint például az Egy jóravaló nő szerelme vagy a Mennyi boldogság! – míg előbbi novelláiban sokkal egyértelműbb volt, hogy a főszereplők számára sorsfordító jellegű eseményről olvasunk, és az írások jóval direktebben járták körül a női szerepek és szereplehetőségek elfogadását vagy épp el nem fogadását; utóbbi történeteiben már nem az útkeresés, hanem a múlt feldolgozása, az elkövetett vétkekkel és tévedésekkel való szembenézés állt a középpontban, a szokásosnál több extrém élethelyzetet, viselkedési formát felvonultatva. E két kötet fényében a Szeret, nem szeret… novellái szinte „semmilyennek” tűnhetnek.

Szerencsére csak tűnhetnek. Mert Munro épp a tekintetben igazán nagymester, hogy írjon bármilyen hétköznapi történésekről, olyan érzékenyen, árnyaltan, annyi rálátással, türelemmel, szeretettel, ugyanakkor olyan analitikus távolságtartással és szelíd „mindentudással” teszi, hogy mintegy önmagát emeli el a téma hétköznapiságától. Mintha egy, a valóságban sosem létezett, mesébe illően okos, türelmes, kedves, ugyanakkor jó értelemben éleslátó, iszonyú kritikus és „már mindent átélt” nagymama beszélné el a család összes nőtagjának történetét – úgy, hogy elbeszéléseiből észrevétlen tanulhatunk meg mindent, amit a női életutakról tudni érdemes. (Tegyük hozzá, képzeletbeli idealizált nagymamánk csak kora okán „nagymama”, szerencsére még emlékszik saját fiatalkori útkeresésére és lázadásaira, és azokat nem fél feltárni hallgatósága előtt.)

Munro díjazása kapcsán többen feltették a kérdést: vajon egy novellista elismerése visszaszerzi-e a novella „elveszett becsületét”? Kétségkívül érdekes kérdés, azonban számomra még érdekesebb az, hogy vajon jelez-e bármiféle trendváltást a kortárs szépirodalomban az, hogy mintha egyre inkább előtérbe kerülnének a „hagyományos” elbeszélők – amilyen például a bevezetőben is említett Franzen, és amilyen Munro. Mert az övé például olyasfajta próza, amitől az utóbbi években „mindent vivő” posztmodern irodalom rajongói manapság falnak mennek: egyszerű, kristálytiszta nyelvezetű, szerkezetű, minden felesleges sallangtól és trükköktől mentes, hagyományos elbeszélések, szenvedéllyel, olykor humorral, tapasztalattal, életbölcsességgel. E szempontból nem „divatos” irodalom, ám annál időtállóbb lehet. Ehhez a díj egy fontos állomás – de csak egy állomás. A többi rajtunk, olvasókon múlik. Olvassuk!

Kiadó: Park

Fordító: Borbás Mária

Irodalmi Nobel-díj 2013 - Alice Munro

Az utóbbi évek viszonylagos érdektelenségéhez képest a magam számára is meglepően nagy érdeklődéssel figyeltem idén az irodalmi Nobel-díj győztesének kihirdetését – nyilván Nádas Péter esélyeinek beharangozása és Murakami Haruki már-már biztosra vett győzelme is közrejátszott ebben. Nádast sajnos még nem olvastam, ám nyilván melengetné a szívem egy újabb magyar díjazott, Murakamit pedig ugyan imádom, meg vagyok róla győződve, hogy nem lesz Nobel-díjas – ahhoz ő túl népszerű, ha nem menne szentségtörésszámba, azt mondanám, túl populáris (ami ez esetben nem értékítélet, egyszerűen úgy gondolom, a Svéd Királyi Akadémia túlságosan sznob ahhoz, hogy olyan szerzőt díjazzon, akinek a friss regényéért sorban állnak a rajongók, és olyan gyorsan szétkapkodják, mint az új Harry Pottert).

Lélegzetvisszafojtva figyeltem hát a bejelentést, és konkrétan majd’ kiugrottam a bőrömből, amikor megláttam Alice Munro nevét. Függetlenül a díj odaítélésének szempontjaitól, a körülötte évről évre gyűrűző vitákról – avagy politikai, földrajzi, nemi, gazdasági, akármilyen szempontok alapján ítélik-e oda vagy sem – Munro megérdemli. Mert bitang jól ír, érzékenyen, okosan, szépen – nem véletlen, hogy a nemzetközi kritika és az írótársak gyakorlatilag egyöntetűen korunk legnagyobb novellistájaként tartják számon – a hivatalos indoklás szerint „a kortárs novella mestereként” kapja a díjat, aminél kevés kifejezőbbet találhatott volna ki a Svéd Akadémia.

Alice Munro 1930-ben született a kanadai Ontario tartományban lévő Winghamben, és szinte egész életében a tartomány határain belül élt – nem véletlen, hogy írásaiban nagy hangsúlyt fektet a kanadai tájra, a kanadai emberekre, a kanadai kisvárosok életstílusára (a környezettől eltekintve minden egyéb tekintetben egyébként teljesen univerzális). Tizenéves korától írt, és noha élete többször vitte kerülőutakra, mindig tudta: író szeretne lenni. Az is lett – első novelláskötete (Dance of the Happy Shades) 1968-ban jelent meg, melyet hamarosan követett első regénye, a Lives of Girls and Women (Asszonyok, lányok élete). Első irodalmi díjának elnyerésekor azt írták róla hazájában: „egy háziasszony, aki mellékesen novellákat ír” – hogy innen mekkora út vezet a Nobel-díjig, az számos cikk témája lehetne (és lesz is szerintem a jövőben), ami nekem érdekes e kijelentésben, az az összefüggés Munro fő témáival.

Ő ugyanis valóban egy háziasszony – hétköznapi feleség, anya, dolgozó nő – aki napi teendői végeztével leül a konyhában (jó, feltételezem, évtizedek óta van „saját szobája”) és leírja történeteit, melyek sokszor épp saját – háziasszonyi, anyai, női – tapasztalataiból építkeznek. Mélységesen emberiek, hétköznapiak a témái és a témáihoz való hozzáállása is. Ahogy A. S. Byatt írta róla: „Munro történetei a tekintetben is kivételesek, hogy a novella szűk terében teljes sorsokat követnek végig. A hétköznapok nagy krónikása: étkezésről, pénzzavarról, öltözködésről, öregedésről, szexről, gyerekszülésről és nevelésről senki más nem ír úgy, mint ő.” (az Egy jóravaló nő szerelme borítóján idézi a kiadó). Ami persze korántsem jeleneti azt, hogy banális vagy túl „cukros” lenne – az élet természetes velejárójaként ír borzalmakról, családon belüli erőszakról, tragédiákról, hazugságról, megcsalatásról, hétköznapi kis őrületekről. Még a pozitív végkicsengésű darabjaiban is szerepet kap az emberi lélek sötétebb oldala. Ahogy szerepet kapnak a novellákban extrém élethelyzetek, a társadalmilag elfogadott „normálistól” jócskán eltérő viselkedésformák, lázadások – és elvesztegetett lehetőségek, elszúrt életek, kapcsolatok is. 

Mégis, mindegy, miről ír, mindegy, mennyire kilátástalan, szomorú, gyötört helyzetbe hozza szereplőit – avagy mennyire kilátástalan, szomorú, gyötört helyzetbe hozza őket az élet – szépen, érzékenyen, tisztán, őszintén írja le. Olyasfajta próza az övé, amitől a posztmodern irodalom rajongói manapság falnak mennek: egyszerű, világos nyelvezetű, szerkezetű, minden felesleges sallangtól és trükköktől mentes, hagyományos elbeszélések, szenvedéllyel, olykor humorral, tapasztalattal, életbölcsességgel. E szempontból nem „divatos” szerző – ám annál időtállóbb (lehet). Nem véletlen, hogy a kortárs „hagyományos” nagyregények mestere, Jonathan Franzen így nyilatkozott róla: „És ha Észak-Amerikáról beszélünk, akkor Alice Munrót, a világ legnagyobb novellistáját is meg kell említenem. Nálam ő a befutó a legnagyobb kortárs észak-amerikai író címére.”, ahogy az sem, hogy halála előtt nem sokkal John Updike meleg hangon méltatta. Munro díjazása egyébiránt nemzetközi és hazai téren is egyöntetűen pozitív visszhangra lelt – s ha már kortárs szerzőket sorakoztatunk, nem hagyhatom ki, hogy a szintén kanadai, szintén világhírű és szintén potenciális Nobel-esélyes Margaret Atwood a Twitteren örömködött a hír hallatán. 

A hazánkban az írónő életművét gondozó Park Kiadónál érthető módon remegtek a boldogságtól csütörtökön – nem csodálom, nagy dolog lehet ez egy nem túl nagy kiadónak. A kulturális honlapok pedig láthatóan örültek, hogy végre egy olyan díjazottról írhatnak, akiről van mit (Tomas Transtömer és Mo Jen után, akikről nem nagyon voltak készenlétben idézhető cikkek sehol). Aki még az életben nem hallott Munroról, az eltelt pár nap során bepótolhatta, olvashattunk interjút a fordítójával (akinek munkáját én sem győzöm dicsérni), a szerkesztőjével (szintén), és elmélkedhettünk arról, vajon egy novellista díjazása „visszaszerzi-e” a novella becsületét – ami egyébként valóban rém érdekes kérdés (én például Katherine Mansfield és Munro novelláinak hatására szerettem meg a rövid műfajt).

A kiadónak feltették a kérdést, hogy mit vár a Nobel-díjtól – nos, a válasz nem meglepő. Lelkes Munro-olvasóként én válaszolok arra a fel nem tett kérdésre, mit várunk mi, olvasók a kiadótól a Nobel fényében: folytassák az életmű kiadását, hisz jócskán van elmaradásunk. És indulhat a találgatás, ki lesz a befutó jövőre…

Alice Munro eddig magyarul megjelent kötetei: 

Szeret, nem szeret - Kilenc történet (2006, 2008) 

Asszonyok, lányok élete (2007) 

Csend, vétkek, szenvedély (2007) 

Egy jóravaló nőszerelme (2008, 2009) 

Mennyi boldogság! (2011)