RePoszt könyvek - Petőfi Sándor, Arany János, József Attila versei

Adja magát. Valójában adja magát, hogy a legfrissebb, erősen társadalomkritikus attitűdjeit büszkén hurcoló irodalmi műfaj képviselői, a slammerek segítségével szólítsák meg az ifjú olvasót a klasszikusaink. Olyan fiatal alkotók válogassanak az egykori hangadásból, akik maguk is  hangadók, akiket elég sokan hallgatnak fellépések, felkérések, versenyek színpadain. Elméláztam rajta, és nem vagyok boldog tőle, hogy leírom: mostanra tényleg elkél a leírt szavaknak ez a fajta körítés. Az azonnaliság korában, amikor immár nemzedékek kapják az elektronikus jelenlétet, a zsebben hordható világ élményét, azt a kábítóan sok frisset, ami tényleg csak egy kattintásra van, tényleg közelebb kell hozni ezt a múltat – hogy kiderülhessen, valójában nem avult. A furcsa szóhasználat, a tapintható, ma naivitásnak tűnő hitek és elképzelések, a múltba ágyazottság alatt valójában ugyanazok a forró helyértékek ülnek a szavakban, mint egy mai slam-szövegben. Nem túlzás kijelenteni, hogy Petőfi ma slammelne, hogy rávenné Aranyt – s nem túlzás elhinni: ez a szubkultúra a maga ezer színével könnyedén a bűvkörébe vonná az ifjú József Attilát. A maguk korának mindhárman az irodalmi vagabundjai voltak – még a higgadtabbnak tűnő Arany is; vezér-tudattal avagy állandó önmarcangolásban, de egyként az adott kor irodalmát progresszíven alakítani akarásban. Helyén való, hogy azt, ami a maga korában útkeresésnek számított, a mai útkeresők propagálják.

  

Mindhárom slammer vállaltan a saját szája íze szerint válogat és kommentál - ez is remek ötlet -, a tanult összképeket szinte mindhárom kötetben tudatosan újrarajzolva. Pion István Petőfije a belénk égetett népköltő-képhez mérve szinte urbánus – Pisti válogatása erősebben fókuszál azokra a szemünk elé ritkábban kerülő verses reflexiókra, amiket a költő megélt hétköznapi létében, Pest-Budán élve olyan bő kézzel szórt. A vártnál jóval kevesebb embléma-vers mellé, amit a válogató kedves közvetlenséggel, bátran lát el szubjektív széljegyzeteivel (Pl.: „Ilyen az, amikor a költő lódít…”) jó pár ismeretlenebb, de ütős Petőfi-strófa kerül. Valahol az ízükben ezek egytől egyig a Pilvaxban felolvasott (vagy felolvasható) művek… Az összkép valahol úgy viszonyul a Petőfi-tananyaghoz, ahogy az idealizált ábrázolásokhoz az egy szem ismert, költőt ábrázoló dagerrotípia. Karcosabb, elmosódottabb – de hiteles. 

Ahogyan sokkal karcosabb Kemény Zsófi Arany-összképe. A mindennek fonákját is szívesen látó, lassúbb léptű poéta dilemmáiból Zsófi a szokottnál sokkal többet tár fel azzal, ahogy a kötetbe emeli ezeket a verseket. A kétellyel átitatott, tudatos költőt keresi és könnyedén megtalálja – s milyen érdekes: a Poétai recept vagy az Alkalmi vers fényében a mesteri módon felépített balladák is teljesen másképp szólnak. Komoly többletértéket ad a jól ismert sorokhoz is, ha tudod, mennyi minden kell az elragadáshoz – s hogy a költő milyen mélységig volt tisztában ezzel; milyen mélységig ismerte (s hányszor figurázta ki) a saját elragadtatásait is. A háromból messze ez a legironikusabb válogatás – s az összeállító nem fojtja vissza ez irányú hajlamait a hozzáfűzései tekintetében sem…

Bár még így is gyöngédebb Aranyhoz, mint Gábor Tamás Indiana József Attilához. A jól tapintható szeretet okán  és jogán… de az utolsó pontig. Indi olyan kicsit néha ezekben a (talán leginkább facebook-kompatibilis) hozzáfűzésekben, mint egy igazán kíméletlen terapeuta – mert soha ennyire nem éreztem még József Attila sajátos igazságkeresései mögött az elhatalmasodó betegséget, mint itt. A válogatás a szokottnál is kíméletlenebb – bátran megmutatja az Ady-epigon fiatalt, a saját hangra lelés útját, hogy hányféle saját kudarc és keserűség fordíthat a világ felé, s hogy hogyan fordul mindez végül teljesen befelé: az önpusztításba. Pontos és kegyetlen – jobban hasonlít a fényképek közül arra a durcás fiúarcra, mint a leghíresebb, bajszos fájdalomfejre: nincs ami eltakarja a folyamatát, ahogy a fénylő tehetségű fiatal befordul egy mélyen csillagtalan sötétségbe.

Valójában szerettem ezeket a köteteket és szívesen látnék folytatást – volna még kit felfejteni, így, szubjektíven és kommentálva. Jó látni, hogy milyen egyszerűen életre kelhet a tananyag – milyen kevés kell hozzá. Még az olykor vitára ingerlő momentumok se zavartak – pont mert élővé vált ezáltal az olvasás. Köszönöm, hölgyem, uraim. 

József Attila: A hetedik

Ülök a vers fölött és először is idézni szeretnék hosszan, Földes György egykor az Eszméletben megjelent munkájából: József Attila verseiben a proletár, a proletariátus hat formában, alakban van jelen. Egy: mint embertípus, mint sajátos lény, érző, a körülményeivel, tevékenységével, lakóhelyével azonos személy, aki a költészetben képzetként, metaforaként tűnik fel. Kettő: a munkás helyzete társadalmilag, gazdaságilag meghatározott, s mint ilyen részese a társadalmat alakító legfőbb viszonynak, a tőke működésének. Ebben a minőségében kizsákmányolt és elnyomott termelő ember. Harmadik formájában a proletár a helyzetével, érdekeivel tisztában lévő ember, aki mint ilyen osztálynak tudja magát. Olyan azonos élethelyzetű és érdekű sokasági proletariátus, amely jólétre, biztonságra és békére vágyik. A következő, negyedik alakjában ez a proletariátus már tisztában van azzal, hogy igazi jóléthez, szabadsághoz, biztonsághoz, békéhez csak akkor juthat, ha megszerzi a hatalmat, és új társadalmat épít: a szocializmust... 

(Ne und, kedves olvasóm, inkább figyeld a gondolatmenetet; ez a jelentősen idejétmúlt világ és értelmezés-mező József Attilához és az ifjúkoromhoz is szervesen hozzátartozik, és később jelentősége lesz…)

Ez a forma a politikai mozgalom, a párt: az eszme és az érdekeikért fellépő kizsákmányoltak összekapcsolódása, az igazi osztálytudat megtestesülése a politikai közösségben. Ötödik alakjában a proletár az a lény, aki önmagát felszabadítja, de ezzel az aktussal egyúttal az egyént, az egész emberiséget szabaddá teszi. Ezt a szabadságot hozó szerepet nem játszhatja helyette más társadalmi csoport, de az önfelszabadítás sem történhet meg az „összemberi” szabadság megteremtése nélkül.

A felszabadító szerep azonban nem csak a közösségben rejlő erőből, a vállalt hivatásból ered. József Attila értelmezésében a munkás hatodik adekvát formája, megtestesülése a teremtő, a természettel küzdő, világot alakító embernek, az emberi önmegvalósításnak. Az ember alkotóképessége a munka révén mutatkozik meg, szellem nem létezhet önmagában, önmagát csak a munka, a munkás révén tudja megvalósítani.

A hat alakzat három kategóriához csatolható. Az első két forma az egyén szintje, aki érzéki, de már társadalmilag meghatározott lény. Másként jelentkezik a proletár a középső formákban, ezekben osztályként, társadalmi viszonyok kifejeződéseként van jelen. A két utoljára említett formában a munkás az ember, nembeli lény, az értéket teremtő, világot formáló közösségi lény: maga az „ember” a maga klasszikus, ideáltipikus létében.

Ahogy tovább ülök a vers fölött, amit annyira szerettem - kántálni szerettem együtt Hobóval, úgy, mint egy tűzugró varázséneket - eszembe jut, hogy egyéb helyekről is idézhetnék még. N. Horváth Béla a Kortársban egykor így érvelt: A hetedik is a lélekelemzés verse, az analízisben szétbomló, majd összeálló személyiségé. Ez a különös alkotás épp a tematikus szétesettségből következően sokáig csak mint varázsvers élt a recepcióban, majd az újabb elemzések az antinomikus rend megteremtésének kísérleteként, illetve a szövegtérben szétszóródó strukturálatlan paradigmatikus sorok „minden irányban temporálisan nyitott jelentés-teremtődéseként” jellemzik.

A szövegben megnyilvánuló dekonstrukciós és konstrukciós szándékot értelmezve a teremtés ilyen metodikája az énre, a személyiségre irányul. Minden szakasz tételezi annak a hetessel leírható teljességét (második sorok), és mindegyik a teljesség megteremtésének felszólításával zárul: „A hetedik te magad légy!” Az is nyilvánvaló, hogy a vers egésze az emberi létet foglalja magában a létezés időbeliségének szekventáltságára és a nembeliség esszenciális kiteljesedésére vonatkozó tartalmakkal: születés – harc – szerelem – költészet – halál.

A versbeszéd modalitása, az önmegszólítás azt a szándékot értelmezi, amely a személyiség, az egyéni lét, annak története szétbontásából fel akarja építeni az egészet. Ez csak az értelmezés, az önértelmezés segítségével lehetséges, ami meg is történik a versben. A hat oppozícióba rendelt lehetséges cselekvéssort követi egy általánosítás. (Persze nemcsak a terápia „logikája”, hanem tartalmai is megfigyelhetők a versben, különösen a szexualitást értelmező szakasz kettősségében: ahogy szétválik a nőkapcsolat tiszta, gyengéd érzelemre és nyers szexualitásra. Ezek az alternatívák is egymást ellenpontozzák, de az értelmező utolsó előtti sor, a „dongják körül mint húst a légy!”, a fajfenntartás brutális őszinteségű képiséggel való megjelenítése egy, még az oppozíciós viszonynál is mélyebb tartalmat takar: az elfojtott ösztönt, illetve annak kiírását.)

Szabolcsi Miklós például a versre az Ölni, állni, ülni, halni egyfajta tudatos, kiteljesítő folytatásaként tekint: …a népmesei, a mágikus hétpróba: az egyéniségnek, az embernek, a lírai énnek hét részből kell állnia, hét forrásból kell táplálkoznia, sőt hétfelé hasadnia, s ugyanakkor meg kell őriznie nemcsak egységét, hanem a hét elemhez társítania azt a sajátosat, amely csak önmagát jelenti. Ezt az ént nem hét, hanem hat alkalommal kell megalkotni: a születés, származás; a felnövekedés, a társadalommal való első érintkezés és küzdelem, a szocializáció, a nőhöz való viszony, a költői mesterség, az élet vége, a halál – ezeken a kulcspontokon idézi meg mágikus módon az egyéniség összetevőit. Szabolcsi úgy véli, a vers legközvetlenebb előzménye A kékszakállú herceg vára, Balázs Béla és Bartók Béla nagy misztériuma…

Még idézhetnék, sokan és sokféleképpen szaladtak neki ennek a versnek… de inkább szóljon maga a vers, végre, ennyi szó után:

A hetedik

E világon ha ütsz tanyát,
hétszer szűljön meg az anyád!
Egyszer szűljön égő házban,
egyszer jeges áradásban,
egyszer bolondok házában,
egyszer hajló, szép búzában,
egyszer kongó kolostorban,
egyszer disznók közt az ólban.
Fölsír a hat, de mire mégy?
A hetedik te magad légy!

(Azért jól nézzük meg ezeket a szülőszobákat. Tény, valóban belehallható a költő friss élménye, a harmincas évek elején megismert pszichoanalízis. Hogy mást ne mondjak: Freud két hármas topográfiai modellben térképezi fel úgymond az embert: elkülöníti a tudat-előttes, a tudat és a tudattalan hármasságát, és megnevezi az ösztön-én, én, felettes-én hármasságát. Nézzük, hogyan illeszkedik sorról sorra ez a születés-katalógus e hármasokra – könnyedén megfeleltethető gonoszjáték a tudat-előtti égő háza, az értelem jeges áradása, a tudattalan bolondokháza… és így tovább. De belehallható valóban a tudatos mozgalmiság – már ebbe az anyapusztító szüléssorozatba a léthelyzet szemléletformáló követelései. Belehallható a népmese (Kukorica helyett Búza Jancsival…). De ha mindezt feledve ránézünk ezekre a szülőszobákra – a legenda érkezését látjuk. Hat nem hétköznapi születést látunk, hat születést, ami kiválaszt. Minden benne lehet, az összes prekoncepciók által tudatos építkezést sejtető, és az ihlet vezette varázsének-jelleg is – de elsősorban ennyit mond: a születésed válasszon ki. Ráadásul úgy, hogy a hetedik te magad légy: aki mindezt sírás nélkül viseli.)

Ellenség ha elődbe áll,
hét legyen, kit előtalál.
Egy, ki kezdi szabad napját,
egy, ki végzi szolgálatját,
egy, ki népet ingyen oktat,
egy, kit úszni vízbe dobtak,
egy, ki magva erdőségnek,
egy, kit őse bőgve védett,
csellel, gánccsal mind nem elég, -
a hetedik te magad légy!

(Az első réteg. A viador. Életszakaszban, érettségben, minden értelemben. A legelső, a kamasz-réteg, ami azt jelenti, hogy fontos átélni, megélni – de ki kell nőni, mint a gyermekbetegségeket. Kamaszréteg, tehát végletei vannak – őrült aktivitásból és hosszas semmittevésből áll, ha letelt a szolgálat. Vezérelve a kötelesség, hierarchiája van, parancsnoka, aki hivatástudatból vezet, és újoncai, akiket nem kímél a kiképzés. Vonzása van, megtartó ereje, hivatás lehet, ami öröklődik – nem mindenki akar felnőni. Az főleg nem, akinek a tudatba égő példa személyes, akinek kicsi gyerekségétől a legtöbbet jelentették az ősök hősi tettei – vagy akár csak a mesék hősi tettekről. Mégis, a csaták igazi mágusa mindezen túl van. Hideg a feje. Nem cselez, nem gáncsol. Születése által kiválasztatott, dörgött az ég, amikor született: tudja, hogyan legyen úrrá harctéri őrjöngő önmagán – és ezért másokon. Mi több: tud méltósággal veszíteni.)

Szerető után ha járnál,
hét legyen, ki lány után jár.
Egy, ki szivet ad szaváért,
egy, ki megfizet magáért,
egy, ki a merengőt adja,
egy, ki a szoknyát kutatja,
egy, ki tudja, hol a kapocs,
egy, ki kendőcskére tapos, -
dongják körül, mint húst a légy!
A hetedik te magad légy.

(Az első gesztus, ami valóban felnőtté tesz. Ha az összes buktatóján át megtanulsz valakit szeretni. Az összes végletén át. Ha megteszed, hogy olyannal élsz, akit nem szeretsz, mert köt a szavad, a szeretete, a közös gyerek – akármi. Még akkor is, ha a szeretetlenséged minden kínját elszámoltatod vele – és a hiányzó örömöt mástól vásárolod. Ha megteszed, hogy nem mered megtenni, az első mozdulatot, a tiszta gesztust, ha szeretni - úgy, ahogyan elképzelted, vagy elképzelték neked - gyáva vagy. De akkor is, ha nem állsz másból, csak abból a megérzett-megtanult első mozdulatból, azt ismételgeted; ha azt hiszed, ennyi és nem több a szerelem. Buktató, ha úgy teszed meg, hogy hideg vagy benne és kiszámított, mint egy szexért fizető vendég… de buktató az is, ha mindent elhajítasz a szenvedéllyel, gátlást, józan észt - ha számodra nincs olyan perverzió, ami tabu volna. De a valódi felnőtt túl van ezeken – ő önmaga: meg meri mutatni a nőnek a maga ellentmondásos teljességében.)

Ha költenél s van rá költség,
azt a verset heten költsék.
Egy, ki márványból rak falut,
egy, ki mikor szűlték, aludt,
egy, ki eget mér és bólint,
egy, kit a szó nevén szólít,
egy, ki lelkét üti nyélbe,
egy, ki patkányt boncol élve.
Kettő vitéz és tudós négy, -
a hetedik te magad légy.

(Ha valakire képes vagy immár így figyelni, van rá esély, hogy másokat is észrevegyél – olyanokat, akikhez látszólag semmi közöd. Milyen furcsa, nem? A szerelmes férfiköltő sehol ebben a versszakban. Költeni - kigondolni, kitalálni az igazat, nemcsak a valódit - bárkinek, még inkább mindenkinek érdemes. Akkor is, ha túlgondolja magát a képzelet a sárba ragadt lehetőségeken. Akkor is, ha alágondolja magát – annyira befelé létezik, hogy nem is veszi észre a maga körülit. Akkor is, ha úgy hűl ki belőle minden hit, hogy az égben is csak a mérhetőt keresi már – de akkor is, ha őt szólítják meg az égő csipkebokrok. Akkor főleg, ha a köznek kigondolt, a költött kedvéért egész magát formálja szerszámmá, s akkor pláne főleg, ha a nyélbe ütött lélek kíváncsiságát nem fékezi semmilyen gátlás, ha akármilyen messzire hajlandó elmenni érte, hogy megkeresse a valóban teremtő erejű szavakat…  de te túl mindezeken úgy légy a hetedik, hogy meg is találod őket!

Itt jegyezném meg, hogy a három életszakasz-versszak megfeleltethető akár a hindu kasztrendszer három „kétszer született” (a második a beavatás…) kasztjával – az első életszakasz-versszak a katonáké, a világi hatalomé, a ksatrijáké, a másodikat kapják a fizetség és mesterség emberei, az iparosok, a kereskedők, a vajszják, míg  a papok, a spiritualitás emberei, a brahmanák, versszaka ez a harmadik életszak itt. Kettő vitéz és tudós négy – milyen érdekes, a világi és spirituális hatalom többször összefonódott ott és az úgymond egymáshoz viszonyított rangjuk sem volt mindig szellemiség-párti az idők folyamán. Számomra ez más tekintetben is egy pontosan elcsípett érzet: nem egyszer érzem úgy, amikor a szellem felkent papjait, a tudósainkat hallgatom, hogy az érvrendszerükben harcolnak, vívnak, és sokkal többre becsülik a győzelmet a vitában, mint a saját tudomásuk másik által csiszolódását, a felismerések, az ötletek születését…

Félreértés ne essék, nem állítom azt, hogy József Attila e versét tartalmában befolyásolta volna a hindu életberendezkedés, vagy mitológia. Csak arra világítanék rá: ennyire egyetemes igénnyel kántálja a maga érzet-mondandóját, formálja utólag a tudata, veszi észre a jobb lehetőséget, hagyja benne sóhajtva a szükséges, ámde esetlen rímet, „nincs jobb” sorokat a költő. Lehet azon meditálni, mennyit rakott hozzá mindehhez kétségtelen mozgalmisága, erős kötődése alapvető népmesei toposzokhoz, vagy akár a pszichoanalízis, és még annyi minden más, amitől szellemileg pezsdült a húszas-harmincas évek (ideértve akár a teozófiát is…) – de kijelenteni, hogy ebből a hatástömegből egy ilyen egyetemesre mutató versformáló igény egyet választott és annak alázkodott, szerintem alapvető tévedés. E gondolatmenet csak azt nem veszi figyelembe, ahogyan a József Attila-i vers jobbára megszületett.)

S ha mindez volt, ahogy írva,
hét emberként szállj a sírba.
Egy, kit tejes kebel ringat,
egy, ki kemény mell után kap,
egy, ki elvet üres edényt,
egy, ki győzni segít szegényt,
egy, ki dolgozik bomolva,
egy, aki csak néz a Holdra:
Világ sírköve alatt mégy!
A hetedik te magad légy.

(Nem ragozom. Tömör összefoglaló, születéstől halálig. Épüljön fel benned, olvasó, csecsemőkortól felelőtlen ifjúságon át felelősségvállalásba érkező, annak életet szentelő, végül abba fáradó, fogyó holdat elfogyva bámuló teljes életed tükre. Ami a lényeges itt: a világ sírköve. Legyél a születéssel megjelölt, legyél méltó vitézségű, szeress egyet előbb, aztán mindenkit, aki sorsosod, életen át – végül legyen annyira fontos a léted, hogy az egész világ legyen a sírköved. Jelentsen annyit az életed, hogy az egész világ legyen a sírköved.

Ugyanaz az egyetemes minta, amit vallások, filozófiák, tudományok – liturgiák stációi, erkölcsi premisszák, vagy akár pszichoanalízis próbált a maga teljességében így leírni. Ha hagyod, kihajtogatja magát benned. És valóban varázsénekké válik.)

Köszönöm, ha idáig elkísértél, olvasó.

József Attila: Ülni, állni, ölni, halni

Ülni, állni, ölni, halni

Ezt a széket odább tolni,
vonat elé leguggolni,

óvatosan hegyre mászni,
zsákomat a völgybe rázni,
vén pókomnak méhet adni,
öregasszonyt cirógatni,
jóízű bablevest enni,
sár van, lábujjhegyen menni,
kalapom a sínre tenni,
a tavat csak megkerülni,
fenekén ruhástul ülni,
csengő habok közt pirulni,
napraforgók közt virulni -
vagy csak szépet sóhajtani,
csak egy legyet elhajtani,
poros könyvem letörülni, -
tükröm közepébe köpni,
elleneimmel békülni,
hosszú késsel mind megölni,
vizsgálni, a vér hogy csordul,
nézni, hogy egy kislány fordul -
vagy csak így megülni veszteg -
fölgyujtani Budapestet,
morzsámra madarat várni,
rossz kenyerem földhöz vágni,
jó szeretőm megríkatni,
kicsi hugát ölbe kapni
s ha világ a számadásom,
úgy itt hagyni, sose lásson - -

ó köttető, oldoztató,
most e verset megirató,
nevettető, zokogtató,
életem, te választató! 

(Nehéz megszakítani ezt a verset, hogy közbefűzhessem a magamét, nehéz felszakítani azt az olvastató lüktetést, mondóka- avagy inkább ráolvasásjelleget, amely formailag a leginkább jellemzi. A huszonegy éves József Attila minden pökhendi dühe benne lakik, véglet ez is, majd kiderül, minek a véglete. Érdemes tehát először végigrohanni rajta, engedni az olvasói tekintetet vezető költői szándéknak – vagy a hallomás lüktetésének, hiszen e vers is remekül mutatja fel, hogy mondani kell. Hogy a verset mondani kell - hogy úgy tapadjon. De aztán érdemes pár soronként észbe venni; mert a meglehetősen szabadon versbe engedett tartalmak rengeteget elmondanak a költőről.

Hisz már a kezdősorától hullámvasútra ültet. Az első sor az „ülni, állni” rész, a jelentéktelen mozdulat, az említésre sem méltó cselekvés, mert valóban – mi múlhat azon, ha pár centire odébb tolódik a szék? De egyből rá megjön az „ölni, halni” rész is: vonat elé leguggolni... A jelentőségteljes cselekvés. Amin az élet múlhat. Ugyanazzal a hangsúllyal a kettő – s általuk először: a paletta. Ekkora spektrumból választhatok cselekedhetőt. Hogy mi mindent csinálhatok. Másodszor: benne van a „mit kellene csináljak”. Odább kellene tolnom a széket – nyilván útban van. De ha már megmozdulok, mozdulhatnék akkorát is, amitől minden kényszer, útban és úton levés egy csapásra véget ér. Ekkora távlatban nem a cselekvőképes ember gondolkodik. Hanem a tehetetlen ember. Aki – úgy képzelem – ágyon félig ülve, félig fekve fontolgatja a felállást. És listázza magának, játékos, de kegyetlen őszinteséggel, miért is kellene avagy miért is lehetne felállnia. Mi lehetne az, ami még nem veszítette el a tehetőből a jelentőségét.

Másodsorban. A vonat elé. Rémületes, hogyan vetül előre a huszonegy éves ifjú költő sorsa. Aki majd vasútnál lakik, és az érezhető teljes ambivalenciájával bámulja „a szösz-sötétben” az „örök sötétben” iramló „kivilágított nappalokat”. Aki majd csak a képzeletében áll „minden fülke-fényben”, könyököl a hálókocsi ablakában, a jövő eliramló vonatán – aki valójában alákerül, eltapostatik. Micsoda hallatlanul kegyetlen, korai csábítás lehetett ez, megkockáztatom, kora gyermekkori élmény – talán épp a szintén versbe font vonattetőn való utazásé. A nagyon korán horgonyként beléakadó, versek sorát képelő látomás. A beláthatatlanul sok, kezelhetetlenül terhes feladat elől való szabadulás. Vagy – ahogy itt érzem – a hiábavalóság érzete alól, a feleslegesség elől való szökés útvonala. Voltaképp a két dolog ugyanaz. A vonat elé. 

Fel kellene állni. Óvatosan hegyre mászni, vagy kiállni a legszélére, s kiszórni mindent. Akár önmagunkat. A völgybe rázott zsák az addig óvatosan cipelt fontostól való szabadulás. Akár önmagunktól. Akit egyébként jól kéne lakatni, aki egyébként a jóllakásért szégyentelen is, ha kell. Aki a hasznossal eteti a borzongatót – a maga démonait is, a szavaival, hátha jóllaknak vele. Aki vigyázna a cipőjére, hisz nincs másik, de – maga helyett, hogy lakjon jól az a démon, hogy csihadjon a borzongó kíváncsiság – sínre rakná eltapostatni a kalapját. Persze, lehet az is, hogy hetek óta beázik az a cipő, leválóban a talpa. Ezért kéne lábujjhegyen a sárban… Ez az önmagunk tanulhatna is, újfent. Leporolhatná a könyvet, bár ahhoz szembe kéne köpnie önmagát. Kuncsorognia kéne azokhoz, akik megítélték. Elleneivel kellene békülnie, akik eltanácsolták a tanári pályától – hogy legyen értelme tanulnia, hogy mintegy visszafogadja a társadalom azt, aki nem fogta be – soha nem fogta be pörös száját, permanens karriergyilkosságban veszítve el minden adódó lehetőséget.

Avagy aki ezt gondolja magáról, titkon kicsit tetszelegve is e szerepben. És valóban hosszú késsel ölné legszívesebben, akire haragszik. De persze nem teszi, megül veszteg – gyönyörűen tömör magyar kifejezése ez az ölbe ejtett, tehetetlen kézzel megejtett saját romjainkon ülésnek. A vereségben maradásnak. Nem csinál semmit, csak leírja, egyre nagyobb végletekbe zuhanva, mit tehetne – avagy érzése szerint mit kellene tennie. Merthogy.

Felgyújtani Budapestet. Az eddigiek tükrében ez a sor csak ugyanolyan tehetetlen fantázia-véglet, mint a vonat elé. Ha megéljük e vers sorok mögötti, sugallt állapotait, értenünk kell: az ember, aki épp leírja, mennyire képtelen bármit is tenni a maga – vagy bárki – érdekében; s aki sem önzésbe, sem bűnbe, sem bárgyúságba, sem gyönyörködésbe nem tudja belefordítani a tehetetlenségét, az nem indul el gyufát keresni sem. Viszont a hatalomnak – bármelyiknek – ennyi elég az újabb meghurcoláshoz, a gyanúsításhoz, a gáncs vetéséhez, ha csak a mellőzés és akadályoztatás szintjén is; a nem kívánt figyelemhez elég ennyi – így, ilyen momentumokkal fogy el a levegő folyvást József Attila körül. Aki a megélhető vágyak „jó szeretője” helyett folyton az elérhetetlen „kicsi húgát” kapná ölbe (nem zárva ki persze az igen őszintén kimondott valódi-élmény hús-vér lehetőségét sem – ki tudhatja…). Aki így veszíti el folyton a megélhetőt, s menekülne a világ elől – de ugyan hova… 

A megcselekedhető jelentőségének tökéletes elvesztése – a címben is megütő egyszerű, vesszőkkel elválasztott felsorolás bomlik itt verssé sorról sorra. Talán ezért nyilvánvalóan utólagos, rendkívül meggondolt, megfontolt címadással van dolgunk. Az ennyire szövegtartalmat összegző címek jellemzően utólag születnek. Mert a cím a maga teljességében kifejti már a választás kényszerét. A dolgok jelentőségvesztését. Hiszen ha ezeket mind választhatnám, akkor a dolgoknak nincs súlya. A választásom ad nekik súlyt. Hogy mit cselekszem. Vagy mit cselekednék – hiszen addig nem jutok el. Az életem köttet és oldoztat, nevettet és zokogtat, megíratja ezt a verset – de legfőképp választásra kényszerít. Az életem az én kezemben van. Enyém a döntés. Kár, hogy nem igazán tudok élni vele.

S itt kell visszatérnem a gondolathoz, hogy e vers a pályarajz szellemtörténeti értelmében minek is a véglete. Ez a vers valójában valóban „istentelen”, abban a határeseti értelemben, ahogyan az Istenem és társai „istenesek”. Azt mondja: választás van. Döntések kíméletlen és szakadatlan sora. Anyag van, formálandó matéria, s ilyen formálandó matéria maga az ember is. Magyarán: sorsom kovácsa lehetnék, de lám, valamiért nem bírok el vele. A költői én az egyetlen, ebből a mozdulatlan, tehetetlen mélázásból, aki „nem ül veszteg” – hanem dokumentálja ezt is. A verset író ember tehetetlen, vesztes a dolgaiban. S talán épp e dolgok, ezek a vereségek, e tehetetlenség elől érezte rejtegetni valónak az Istenét, amikor nagyon szerette.)

Istenem 

Dolgaim elől rejtegetlek,

Istenem, én nagyon szeretlek.

Ha rikkancs volna mesterséged,

segítenék kiabálni néked. 

Hogyha meg szántóvető lennél,

segítenék akkor is mindennél.

A lovaidat is szeretném

és szépen, okosan vezetném. 

Vagy inkább ekeszarvat fogva

szántanék én is nyomodba,

a szikre figyelnék, hogy ottan

a vasat még mélyebben nyomjam. 

Ha csősz volnál, hogy óvd a sarját

én zavarnám a fele varjat.

S bármi efféle volna munkád,

velem azt soha meg nem unnád. 

Ha nevetnél, én is örülnék,

vacsora után melléd ülnék,

pipámat egy kicsit elkérnéd

s én hosszan, mindent elbeszélnék. 

(Nyugodt lélekkel kiindulhatunk a szövegből, ha szeretnénk megérteni, mivel viaskodott József Attila - csak alkalomadtán nem biztos, hogy elég lesz egyetlen szöveg. Mert ő is egyszerre élte az önmagát a világ kegyelmére bízó ember életét; és azt a sorsot, amelyben a kegyelem szóról a kegyelemkenyér jutott egyedül az eszébe. Hosszú, és ellentmondásos utat járt az utóbbi végletig.) 

Ezt sem gondoltam volna, de a mi plebejus lázadónknak igen jól áll az a karcos, keserves, zongorán és gitáron aláfoldozott blues-alap. A nyers jelző azért túlzás lenne, a Quartet nem tagadja meg önmagát, ha szólamokra bontjuk a határozottan döggel rakott összképet, azért számtalan rokon zenei irányzatokból beleépülő finomságot fedezhetünk fel benne – a zongora-felütés dúr hangnemére ráfutó moll gitár-rifftől a kipötyögött dobba, a meghúzódó bőgő szólamába rejtett kis poénokig. Persze arra sem gondoltam, hogy a nőiesen finom hang így tud fájni, ebben a dalban - ahol mindvégig elég helyet hagynak neki a hangszerek ehhez. Először végigdübörög a dal, a refrénszerűre hangolt, finomított lezárásig – ahol Gyémánt Bálint elszabadul, a dob és a bőgő kíséretében. Egymásra rögzített szólóelemek, két – olykor három – gitár érzete, igazi húrszaggatás… 

Amibe aztán Veronika mintegy véletlenszerűen suttogja a vágykép töredékeknek ható, egymásra hányt verssorokat. Az utolsó, borzongatóan helyén való, zene nélkül mikrofonba suttogott „vonat elé”-ig. Egyszer szívesen megkérdezném tőle, hogyan állt neki össze ez a varázsének-jellegű, keserves szerkezet, s hogyan rendeződtek véletlenszerűséggé a sorok – valóban a véletlen bizalma, akár a kiválasztott sorra tévedt ujj, avagy tudatos, átgondolt munka előzte meg, kísérte-e a felvételt. Arra emlékszem, mit éreztem a koncerten, amikor először hallottam – de arra minden tudományom kevés volna, hogy azt az érzést most nektek szavakba öntsem. Hallgassátok meg.

József Attila: Műterem - vers és dal

A műterem kopott, öreg falán 

Reám nevet száz ismeretlen ember. 

Ez gyermek itt, az már nincs is talán, 

Ez pocsolya, az kristálylelkű tenger.

Reám nevetnek bágyadtan, vígan 

S az én arcomat mosolyogják össze. 

Ez engem álmodik álmaiban, 

Az engem átkoz, hogy szívét fürössze.

S én nem vagyok és nincsen más, csak ők, 

A szomorúak és a nevetők 

Az arcomat hogy összemosolyogják. 

Mint szívemben a dolgok képei 

Búsan és vígan összenevetik 

Az Ennálam is erősebbnek arcát. 

Fiatal költő szonettet ír – ha nagyon gonosz vagyok, akkor ez nemcsak a pillanat kitüremkedésének elementáris rögzítés-vágya, hanem iskola is, költői szárnypróba. Elsajátítani a mesterséget, a formába kötött szóban felcsillantani az egyébként szabadon áradó tehetséget – ifjú lázadók szemszögéből: fogni a formát és a magunkévá tenni. Akár némi erőszak árán, csak hogy látsszon, a zseni nem fér a keretbe. E tükörben ez a vers visszafogott, szinte gyengéd formajáték – s a tehetség ott tör ki, ahol valóban lávaforró lehet: a mondanivalóban. Lehetne szigorúbb magához a költő, a mesterséghez a legköznapibb „gyengített” petrarcai forma leglazább rímelése kevés: abab, cdcd, eeg, ffg – sehol egy visszanyúlás, az ölelkező helyett a testhez állóbb, a költőnk által sokat használt rímfonat –; viszont gyönyörű a fordított, melankolikus ritmika a sorpárokban, a dallam önmagában sopánkodik, akkor is, ha szavak nélkül, mezítelenül dúdolod.

A műterem kopott öreg falán ott figyelnek a fényképek. Rajta mindenféle népség, akik az őket nézőkre mosolyognak, a maguk időtlenségéből. Lehet, hogy nem is él már az egykori modell – aki oly elégedetten pózol a beállított, műtermi portrén: szék támlája mögött kevélyen álló, míves posztamensre (oszlopos talapzat, virág- vagy szobortartó izé) állva támaszkodó, karfára ülve elegánsan könyöklő módos iparosok, polgárok, nemesek, néhány munkásarisztokrata, és persze a nők, a  feleségek és anyák, keményített divatban, s a gyerekek szalagos kalapban, hajban fonattal, labdával, babával, fodros ruhácskában… mind, aki megengedhette magának a fénykép luxusát. Pont mikor a vers születik, egyre többen engedhetik meg maguknak – már nagyapámék paraszti portáján is kép készül; dédnagyapámról is őriz a család képet e korból, vigyázzban áll a legjobb ruhájában, rámás csizmával, büszkén –, de nem mindenki, messze nem. Ó nem. A költő sem. Ritkán és a más pénzén. De a versi pozícióban nem.

Néznek – azaz visszanéznek ezek a személyiség lenyomatát őrző tárgyak a költőre, aki nézi őket. Akár úgy fordulhat ez a nézés, ahogyan a játék fordítja itt: hogy a kép éjein a nézőt álmodja, szívét e néző gyűlölésébe füröszti a nézett; a lélekkel telipakolt tárgy a test bio-tárgyába pakolt lelket. Játszhatunk ezzel – de az ismerősöket is láthatja a költő a képeken, gazdag rokont, ki őt álmodja - vajon milyennek… -; a nyelvészprofesszort, ki peckesen feszít, és gyűlöl, igen: félti az ifjúságot a fájdalomszavak kavarta vihartól, a prűd barom… a démonizált hatalom, akinek a nyelvészet mellesleg sokat köszönhet, s ha nincs ez az eset, hát nem így emlékszünk rá. Nem dönthető el, szimbolikus értelem, vagy konkrétra utalás (esetleg mindkettő) hogy álmodnak és gyűlölnek „engem” a képek.

Nehéz ezt így – száz év se telt, s szinte érthetetlen e képekhez fűzött ilyetén viszony. Az örökléthez. Hiszen most ömlenek. Ránk. Dagálya van a képnek, nem örökléte. Bármelyik pillanatom rögzíthetem – sőt mozgóképre rögzítve mutogathatom is, felkaphatja a média, lehetek könnyen a figyelmi középpontban… de hogy öröklét? Ugyan! A kép nem vágy tárgya – vagy nem úgy. Készülnek jelentős dolgok, a fény elcsípett csodái, műtermekben és természetben, beállítva és megragadva – hatások zuhogó tömegében mégsincs meg az a hallatlan jelentőségük, mint egykor. Néha egy-egy antikváriumban belelapozok a fényképes dobozokba, hogy megcsapjon e légkör – pont azért, hogy mikor a kortársaim fénnyel írt pillanatait lesem, e légkör válasszon érdekest. Mert az öröklét izgat, naná. Máskülönben aligha olvasnék verseket…

Csak nézi a költő a szemmel látható öröklétet, a maga nemvagyokságából, megörökítetlenségéből, pedig a szívében olyan dolgok laknak, amik a nála erősebbeket is megkötöznék. A szívben őrzött dolgok képei. A gyerekkor? A kuncsorgó kamaszévek? A kegyelemkenyér megalázódása? Az elfogadnivaló élethelyzetek satuja – s a belőle szökés éhes kudarcai? Vagy a legszebbek, amik versbe kívánkoznak, a „kelő nappal én is”, a „nincsen apám”, „a vonat elé”? Nem tudom. De egy biztos. Meg akarta örökíteni őket. Versbe akarta fonni a szívben őrzőtt dolgokat – és (tudjuk, mi, utókor) sikerrel járt. A költőt is csak az öröklét érdekelte. Amely valóban minden pillanatnyi erőt vígan összemosolyog.

A Harcsa Veronika Quartet egyik legérzékenyebb versi találata ez – de pont a forma, a szonett viszonylagos rövidsége okán valójában nehéz dió. Az induló gyászdob hangulata önmagában teljes, a trombita igen finoman emel erre rá, a zongora nagyon szerényen csak alámászik az éneknek. A dallam kiválóan emeli ki a szonett erejét is emelő ritmikai lejtést – de ez önmagában kevés lenne, ha nem találnák meg a fattyúsorokra illeszkedő refrénszerű külön dalívet. A kiemelt szövegrészek ismétlődése itt ugyan szétszedi a szonett zárt szerkezetét, de ez az ismétlődés egyszer csak elkezdi repíteni a dobalap keltette hangulatot. Erre ül rá a trombitaszóló – hogy aztán az egész vers megismétlődésekor, már az énekkel duettezzen a trombita: s ezzel egyszer csak létrejön a látványi ellenpólus, a képek „jelenléte” a zenében is. Hova száll a vége… szinte diadalmas ez a fájdalom. Amit a tartalomról írtam, az itt van előttem, a zenében. Felépítmény és lélek. Ez a szonett. És így lehet – így kell – megzenésíteni.

József Attila: Betlehemi királyok

Pásztorok keljünk fel,

Hamar induljunk el,

Betlehem városába,

Rongyos istállócskába

Re-já-ja,

Ökör, szamár melegítő

Párája.

(népi betlehemes részlete)

Valójában csak boldog születésnapot akarok kívánni, azzal, hogy szóba hozom ezt a verset, boldog születésnapot mondani a kis Jézusnak – nekem még dobom sincs, mint annak a kisfiúnak a dalban, csak a leírt szavak vannak ezen a blogon, meg a többin – csak az okoskodás van. Ezt tudom csak felajánlani, mivel ígérni-megfogadni évek óta nem vagyok hajlandó – minek, ha úgysem tartom be. És a boldog születésnapi kívánság szempontjából az is indifferens, hiszem-e az istenfia tanításait, hogy a párom hiszi-e, hogy a hagyomány önnönmagában lükteti-e bennünk az évek ritmusát, avagy fekszik alatta valamiféle meggyőződés is, megvallása bárminek. Valójában csak boldog születésnapot akarok kívánni, annyira tiszta szívvel, amennyire a párom köszöntötte pár hete az adventet.

Beleszaladtam néhány alkalommal, vitákba szaladtam ezzel a (szerintem) meglehetősen közérthető, s ennek ellenére tüneményes József Attila-verssel kapcsolatban, mégpedig jellemzően teológiai tartalmú vitákba – ahol is nálam okosabb emberek fejtegették, mennyire forrás-hű a költő megközelítése, azaz evangéliumi értelemben helyes-e a felfogás, amit sugároz. Ha igen, mit jelent a költő vallásosságára nézve ez a tény, ha nem, milyen téves értelmezések olvashatók ki a versből, milyen felekezet meggyőződése, hitrendszer látens vagy tapintható nyoma. Idézzük csak fel a verset:

BETLEHEMI KIRÁLYOK

Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk!
Három király mi vagyunk.
Lángos csillag állt felettünk,
gyalog jöttünk, mert siettünk,
kis juhocska mondta - biztos
itt lakik a Jézus Krisztus.
Menyhárt király a nevem.
Segíts, édes Istenem!

Istenfia, jónapot, jónapot!
Nem vagyunk mi vén papok.
úgy hallottuk, megszülettél,
szegények királya lettél.
Benéztünk hát kicsit hozzád,
Üdvösségünk, égi ország!
Gáspár volnék, afféle
földi király személye.

Adjonisten, Megváltó, Megváltó!
Jöttünk meleg országból.
Főtt kolbászunk mind elfogyott,
fényes csizmánk is megrogyott,
hoztunk aranyat hat marékkal,
tömjént egész vasfazékkal.
Én vagyok a Boldizsár,
aki szerecseny király.

Irul-pirul Mária, Mária,
boldogságos kis mama.
Hulló könnye záporán át
alig látja Jézuskáját.
A sok pásztor mind muzsikál.
Meg is kéne szoptatni már.
Kedves három királyok,
jóéjszakát kívánok!

Jön a lélek embere, a csillagórák lesője, a bárány hangját is értő, a nagy hármasságból a szívhez tartozó: Menyhárt. Menyhért – aki a legközelebb van az éghez, mert a szívével lát és azzal figyel. Vele jön az értelem embere, a „földi király”, aki a „szegények királyához” jött, nem a látás az övé, hanem a hallomás, aki az eszére hallgat: Gáspár. Ő a mi ezerszer áldott és átkozott köztes állapotunk, a mérce embere: a bölcs. És természetesen velük jön Boldizsár is, az anyag, a tapintás bűvöletében létező testiség, látszólag a legalantasabb: a „szerecseny”, aki mégis a másik kettő elengedhetetlen alapja, soha nem nélkülözhető, örök bázisa. A Lélek, az Értelem és a Test jött üdvözölni azt, ki mindhármuk felett áll a többlet által: hogy tudja, mind a három ige. Hogy minden ige, s hogy Egy a létezés, nem Három. Ilyen okosságokat vitattak körülöttem nálam okosabbak, meg olyanokat, amikre nem is emlékszem…

Figyelmezzünk csak a betlehemesekre:

I.KIRÁLY: (a betlehem előtt)

Már egyéb nincs hátra, ó kegyes Jézusom!

Csak előtted térdet, fejet hajtok.

A mennyei kegyelmet csak tőled várjuk,

S add, hogy szívünkből Neked hálát adjunk!

SZENT JÓZSEF: (a királyok elébe áll)

Vajon kit keresnek itt ezek?

Úgy látom Királyok,

Korona a fejükön,

drága pálca a kezükben,

Drágaságok csillamlanak ezeken.

SZŰZ MÁRIA:

Avagy talán ezek sem hagynak

bennünket itt lenni.

Ó, Is­tenünk, hol lesz egykori

éjjeli menedékünk?!

I–III. KIRÁLY: (egyszerre felmutatnak az égre)

Hála legyen az egeknek,

hogy eljöttünk és megtaláltuk

Lakhelyét Üdvözítőnknek!

Ím az egen a csillag állva marad,

Már nem merő futásban,

mint van irva, e ház fölött megakadt!

III. KIRÁLY:

De én bizonyságot teszek arról,

hogy az IstenFia emberré lett,

ki e szent éjjelen

Máriától született!

Mirhát adok leborulva,

mert az embert illeti!

Szent Megváltónk e világot,

mint ember üdvözítheti…

…tovább is volna, de nem ragozom. Csak lássuk ennek fényében, mennyire kár agyonvitázni József Attila versét – nem teológiázik ő itt egy dekát se! Ha amennyire királyt egyedít, hát ösztönösen cselekszi benne a költő – a követett minta: a népi betlehemes nyomán, ha amennyire átjárja a realitás a verset Mária aggodalmaiban, az bizony a józan paraszti ész realitása: már aludnia kellene a gyereknek, mert nyűgös lesz reggel, ha most nem kajál, akkor éjjel panaszkodik. Egyszerű, parasztasszonyi bölcsesség: nem jó, ha nincs az életnek már az első napján ritmusa. Mert kérem ez a vers talán az öcsödi gyerekkor teleinek rejtett hozadéka, a falun alázódásé, ahol még javában jártak – évekkel később is – szenteste a betlehemesek. Ez a vers az egyik legszebb magyar költő által elkövetett betlehemes költemény. Mindegy, mennyire helyénvaló teológiailag, mennyire nem; összecseréli-e Boldizsárt Gáspárral vagy sem – olyan, mint a népi vallásosság maga: lehet, hogy pontatlan, de szíve van neki, és lelke van. Csak meg kell hallani benne a valódi igazát.

Búcsúzóul részlet a betlehemes altatóból:

Ó rengessük a kisdedet

Máriától születettet,

Jézus nevét énekeljük

S tiszta szívből őt tiszteljük.

Jézus ágyán nincsen paplany,

Jaj de fázik az ártatlan.

Nincsen meleg helyecskéje,

Sem cifra rend bölcsőcskéje.

Aludj Fiam, édes Jézus,

Lelkem hajlékába nyugodj.

Aludj Fiam, édes Jézus:

Mint gyöngyvirágszál

Úgy ragyogj!

A betlehemes dalok forrása: „…hanem vagyok Úristen követje…”

                                           - a téli ünnepkör dramatikus szokásaiból –

                                           Nemzetközi Betlehemes Találkozók Játékszövegei

                                           szerk: Dr. Tömöry Márta

                                           Magyar Művelődéstörténeti Intézet 2009.

Komponált ötletek jegyzéke

(Ezt a verset nem szükséges elemezni. Nem kell. Ha valahol, itt minden szó elhangzik. Bele az arcunkba. Ha csomagolja is a hatásvadászat [valójában: ha csomagolja is a kultúra], a szándékon nem változtat. Figyeljük…)

József Attila: Nagyon fáj

Kivül-belől

leselkedő halál elől
(mint lukba megriadt egérke)

amíg hevülsz,
az asszonyhoz ugy menekülsz,
hogy óvjon karja, öle, térde.

Nemcsak a lágy,
meleg öl csal, nemcsak a vágy,
de odataszit a muszáj is –

ezért ölel
minden, ami asszonyra lel,
mig el nem fehérül a száj is.

Kettős teher
s kettős kincs, hogy szeretni kell.
Ki szeret s párra nem találhat,

oly hontalan,
mint amilyen gyámoltalan
a szükségét végző vadállat.

Nincsen egyéb
menedékünk; a kés hegyét
bár anyádnak szegezd, te bátor!

És lásd, akadt
nő, ki érti e szavakat,
de mégis ellökött magától.

(…azaz lásd, akadt, akinek feltártam a vágyam, s egyben a „kívül-belül leselkedő” halálfélelmem. Igaz: menekülünk is az ölelésbe. Ezért azonos szóalapú az öléssel. Nemcsak a vágy van, de a muszáj is, az oltalomba, a méhbe való visszabújásé - kettős teher és kincs: az is „visszabújás”, hogy reprodukálnám magam - egyetlen orvosságul a halál ellen. Túl azon, hogy tényleg csak a képeket ismételgetem [mondom, nem kell elemezni], két fontos apróságra már most felhívhatom a figyelmet. Eszméletlenül önző és férfisovén beszédi pozícióból szegzi a szavak kése hegyét [az anya helyett] az olvasói mellkasnak a „bátor, szókimondó” költő. Mélységes fensőbbséggel indít – így csak az beszél, aki [hiszen „ellökhették”] nagyon megalázkodott, a könyörgésig alázódott a vágyában – de hiába.)

Nincsen helyem
így, élők közt. Zúg a fejem,
gondom s fájdalmam kicifrázva;

mint a gyerek
kezében a csörgő csereg,
ha magára hagyottan rázza.

Mit kellene
tenni érte és ellene?
Nem szégyenlem, ha kitalálom,

hisz kitaszit
a világ így is olyat, akit
kábít a nap, rettent az álom.

A kultura
ugy hull le rólam, mint ruha
másról a boldog szerelemben –

de az hol áll,
hogy nézze, mint dobál halál
s még egyedül kelljen szenvednem?

A csecsemő
is szenvedi, ha szül a nő.
Páros kínt enyhíthet alázat.

De énnekem
pénzt hoz fájdalmas énekem
s hozzám szegődik a gyalázat.

(Ezt a verset nem szükséges elemezni. Valóban gyalázatos férfipozíció, ha valaki magányosan csörgőjét rázó, elanyátlanodott csecsemőnek érzi magát. Akiről az előző versszakok felsőbbsége tényleg mint ruha foszlik le, hogy ott maradjon a meztelen, kitaszított gyöngeség – a beteg állapot: a vágyelérés az anyai érzések felélesztésén át a szeretett Nőben. Amikor [akár bohózatig] felnagyított önmagam helyett az [akár bohózatig] összement, szánalmas, beteg önmagammal hódítanék. Ritkán jön be, és még ritkábban vezet jóra. A költő minden fronton veszített: sem a szeretőt, sem az anyát nem kapta meg.

Ráadásul ha következetesen végiggondoljuk a képeit, látnunk kell, hogy az egyedül-szenvedés egy a szemünk láttára bomló agy gondolatmenete, összekeverednek benne a nők: valóban feltűnik benne a mama is. Az első nő, aki elhagyott. Aki eladott, nevelőkhöz, cselédnek. Hiszen az anya-képek tobzódása végére odapöki a maga „szülőségének” gyalázatát is az egykori „eladott”: hogy most ő árulja pénzért a „kölkeit”, amikor a pénzt hozó fájdalmas énekeket említi. Valójában itt az egykori kisfiú panaszolja fel: elhagyták megint. Nem véletlen, hogy először a sorsos társait „kéri”…)

Segítsetek!
Ti kisfiuk, a szemetek
pattanjon meg ott, ő ahol jár.

Ártatlanok,
csizmák alatt sikongjatok
és mondjátok neki: Nagyon fáj.

Ti hű ebek,
kerék alá kerüljetek
s ugassátok neki: Nagyon fáj.

Nők, terhetek
viselők, elvetéljetek
és sirjátok neki: Nagyon fáj.

Ép emberek,
bukjatok, összetörjetek
s motyogjátok neki: Nagyon fáj.

Ti férfiak,
egymást megtépve nő miatt,
ne hallgassátok el: Nagyon fáj.

Lovak, bikák,
kiket, hogy húzzatok igát,
herélnek, rijjátok: Nagyon fáj.

Néma halak,
horgot kapjatok jég alatt
és tátogjatok rá: Nagyon fáj.

Elevenek,
minden, mi kíntól megremeg,
égjen, hol laktok, kert, vadon táj –

s ágya körül,
üszkösen, ha elszenderül,
vakogjatok velem: Nagyon fáj.

(Ez átokmondás, a legkegyetlenebb. Persze hogy csak annyi lenne az értelme: nagyon fáj. „Nekem”, a szerzőnek. De valójában azt mondja a nőre: légy te leprás! Akivel érintkezel, akire nézel, aki csak egy levegőt szív veled, akinek a szél az orrába sodorja az illatod, aki a vízbe merített kezed hullámait megérzi – aki a környezetedben létezik avagy egyáltalán csak tud rólad és eleven, fájjon úgy, ahogy én. Mindenkinek csak azt tudd adni, amit nekem. Csak fájdalmat tudj adni. Ne adhass örömöt. Vegyen körül, mint egy burok a körülötted-létezés szenvedése! Gyenge ember kegyetlen átka – mert nem tud mást, csak szavakkal varázsolni, de azt nagyon, hát olyan világot varázsolna a nőnek, ahol nem veheti körül szemernyi öröm se. Ez hangzik itt el, az átokmondás – aminek persze, hogy csak annyi lenne az értelme: nagyon fáj. „Nekem”, a szerzőnek.)

Hallja, mig él.
Azt tagadta meg, amit ér.
Elvonta puszta kénye végett

kivül-belől
menekülő élő elől
a legutolsó menedéket.

(Sokszor gondolom úgy, hogy ez még tán gyalázatosabb tett, mint Ady Elbocsátó szép üzenete. Hiszen az a kapcsolat „intellektusát” gyilkolta meg, kegyetlen, büszke, szép szavakkal – ez itt magát a nőt szeretné meggyilkoltatni a környezetével, mert [mondjuk ki] ahhoz gyáva, hogy bármit is tegyen a puszta kezével. Fuldokló utolsó gesztusként – bármilyen is a kapcsolat, bármekkora legyen is a valódi mérete és jelentősége a költő életében: kozmikus méretekig túlértékelve, arányérzéket vesztve, gyeplő nélkül. Ady tudatos, kimért, hideg gyalázkodásához ez egy lázas delírium. A két versben csak a megsemmisítés vágya közös, valójában a költészeti „önmegvalósítás” spektrumának két ellentétes végében laknak.

Ez a legdurvább általam ismert tárgyiasítás versben: „azt tagadta meg, amit ér”, a „legutolsó menedéket” – mondjuk ki: a lukat. De basszus! Ennyit ér? Legutolsó menedék? Micsoda elbaltázott egy jelentőségadás ez, mekkora öngól! Képzeljük el azt a nem kicsit aberrált nőt, aki ezt bóknak érzi… és képzeljük el azt a „magunkat”, amint ezt bóknak gondoljuk… E tárgyiasítás által maga az alany semmisül meg. A költő. Minden átka ellenére a saját szemünk, a világ, [de legfőképp] önmaga szemében. Már abban sem vagyok biztos, elárulhatom-e – hogy mennyit árul el rólam, ha elárulom: ez a kedvenc József Attila versem…

S még valami. Még valami annak alátámasztására, hogy ezt a verset nem kell elemezni. Csak kézbe kell venni a Szabad ötletek jegyzékét. Az a szöveg az identitásában bizonytalan, mentálisan beteg szerelmes férfi kötelezően szókimondó, minimálisan szerkesztett, bizonytalan körvonalú szerelmi vallomása a Nőhöz. Ez a szöveg az identitásában bizonytalan, mentálisan beteg szerelmes férfi fájdalmában szókimondó, maximálisan szerkesztett, körvonalazott szerelmi vallomása a Nőhöz – az elutasítás után. Egy csodálatos tehetségű, ütött életű, önpusztító zseni egyik legszebb költeménye. Magamban így hívom: a Komponált ötletek jegyzéke.)