2015. október 30., péntek

Három nap a világzene körül - WOMEX, MÜPA

(okt. 22. csütörtök) Hagyni kéne magam. Csak úgy csapongani, leragadni, nem sajnálni a kihagyott élményt annak fényében, amit kapok. Persze… még mit nem. Inkább felkészültem a WOMEX első napjára az összes hallgatható-felkutatható zenéből – hogy aztán mégse tartsam be a magamnak kitalált szigorú menetrendet. Az első nap tizenöt fellépőjéből így is sikerült nyolc produkcióba úgy-amennyire bepillantani. Többet szerettem volna – a mindenki számára kiosztott 45 percből, ami alatt bemutatkozhat a produkció a (meglehetősen nemzetközi, mégis, nagy-család jelleggel egymást ölelgető, nyilván szakmai) közönség előtt, minden kiválasztottamnak kiosztva a magam tizenöt-harminc percét. Na persze... Ahogy Móricka elképzeli…

Rögvest elsőnek a padlóba döngölt bennünket Pierre Kwenders… a kongói srác eszelős ritmusképekre énekel, egy hangszer és egy DJ támogatásával – mégpedig magával ragadóan. Nekem mondjuk hirtelen túl sok volt ennyi elektronika, folyamatosan az járt a fejemben, mennyire szívesen meghallgatnám ezeket a dalokat autentikus, helyi hangszerekkel… Tanulságos: az ennyire erősen kortárs nyelven előadott világzene ezek szerint tényleg akkor üti a legnagyobbat, ha valamennyire ismered a gyökérzetét. Fél óra öröm után rongyoltunk a hangversenyterembe, Aziza Brahimra… A saharawi hölgy éneke teljes joggal érne meg egy külön bejegyzést, akkor talán elmesélhetném azt is, mennyire zseniális a kísérete – teljesen saját alapokon és ritmusképekkel hoznak létre egy rendkívül színes, sajátos blues-érzetet… a sivatagi Beth Hart után aztán egyszer s mindenkorra felborult a harminc perces koncepció.

Merthogy legszívesebben kettétéptem volna magam, hogy a jó öreg búsuló kelet-közép-európai felem hadd kapjon a magáéból a Kleztorytól, a felelőtlen, vidám pogány meg hadd örüljön gátlástalanul a Vadou Game élettől kicsattanó zenéjére. Így sem ez, sem az nem kapott eleget – azt megállapíthattam megint, hogy a klezmer (legalábbis a Kleztory tolmácsolásában) abszolúte a két véglet, a mély és indokolt bűntudat egyfelől, másfelől a sutba hajítása. Ami meg az afrofunkot illeti: Peter Solo körül olyan zenészek gyűltek össze, amilyeneket egy ilyen karizmatikus figura megérdemel, s miközben kétségtelenül ő vezeti őket, olykor hallatlanul intelligensen hagy helyet a többiek szárnyalásának. Nem tudtam választani, na…

Aztán megérkezett az este egyetlen csalódása – legalábbis nekem: a Palenke Soultribe. Nagyon profi, nagyon kiszámolt, vetítés, kliprészlet és színpad belülről a vásznon… sajnos teljesen hidegen hagyott. Lehet, ebben szerepet játszott, hogy az este folyamán ez egyszer szerintem elértem egy befogadói küszöböt is… kb. itt lett sok először a befogadnivaló. Úgyhogy beültem a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe, kiszellőztetni a fejem, és várni azt a szolid negyedórát, amit Balogh Kálmán és Lukács Miklós Cimbalomduójának szántam – kegyetlen döntés volt de abban bízom: lesz alkalmam még hallgatni őket. (Talán ez az ennyire egymásra fektetett eseménydömpingben való választás legfontosabb szempontja a számomra eztán: mindig az inspiráló idegent válasszam. A hazait csak lesz alkalmam megkóstolni még…)




S aztán jött az este egyik leginkább várt csapata, a háromtagú The Nordanians. Hát kérem! Perfekt, maradéktalan – nem attól, mert profi és úgy kavar funkot és rágát, ahogy nem várnád, hanem mert az urak miközben amit csinálnak, maradéktalanul komolyan veszik, magukat egy percig sem. Játszanak, bolondoznak egymással és velünk, felszabadultan, kimosolyogva a koncertből számos helyen; miközben ami a hangszerükből kicsorog, a helyén van. Erőlködés nélkül, lazán zseniálisak. Remélem, elhívja őket egész estére valaki… miattuk hagytam a vágtázó mongol halottkémeket a csudába – és ezt egyáltalán nem bánom.

Mint ahogy végül azt se, hogy a két utolsó etapra végül a sátorban kötöttem ki. Jaakko Laitinen & Vaara Raha – teljesen bolondok. Finn balkáni. Némi orosz beütéssel. Jaakko olyan, mint egy karikatúra, ezt tudja is, és visszaél vele… és van egy zenésze, aki balalajkától trombitáig bármivel, bárhogy. Fellazított, jól esett. És bemelegített az este legtetejére. Mert a Sarabi mindent vitt! Energia, életszeretet, fiatalok és teljesen profik, a színpadot a magukévá teszik a közönséggel egyetemben! Láttam pár felvételt tőlük, de a stúdióban felvett dalok, a televíziós bemutatkozás, a leforgatott klip sehol nincs hangulatban ahhoz, amit élőben tudnak! Őket el kell hozni ide, és felpakolni valami komoly időpontban egy komoly eseményre – bármit elvisznek a hátukon!

Jön a második nap… a stratégia készül… ahogy Móricka elképzeli…



(okt. 23. péntek) Szóval ahogyan Móricka azt elképzeli… menjünk egy jól kitalált programmal, mivel a World Music Expo-n úgyis csupa vérprofi előadó szerepel – akik ráadásul a maguk palettáján jobbára elég sokszínűek hozzá, hogy ha csak úgy csapongsz és belepillantasz ebbe-abba, simán elmenj amellett, ami pontosan neked szólna… Úgyhogy kapjuk elő a megosztót és legalább azt döntsük el, hogy kit nem szabad kihagyni. Mondom, ahogy Móricka… hiszen az afrikaiak kivétel nélkül; sőt, a legtöbb latin is delejesen más élmény élőben – egyszerűen jobban áll nekik az élő előadás: folyamatos interakcióban a közönséggel, szinte a vágyainkra reagálva csavarják a pillanatba az egymásra figyelést. Úgyhogy videókat nézegetni tényleg segítség, de nem egyértelmű, sőt olykor tévútra vezethet…

Például (az előzetes szaglálódás után) az Emicidát csak azért kezdtük nézni, mert amíg a Budai Folk Band esetében remélhető, hogy odaballagunk a következő koncertjükre (bizony megérné; merthogy igen jók), addig a brazil szambára csavart erősen társadalomkritikus rap kedvéért jó eséllyel igen nagyot kellene utazni. Kiderült, bűn lett volna kihagyni, egy energiabomba a srác, el tudom képzelni, ahogy viadalokat nyer. Mintha spannolta volna a kihívás; hogy első fellépőként egy ennyire szövegcentrikus műfajjal igenis fullra töltse a sátrat… nehezen hagytam ott. S mint kiderült, maradhattunk volna. Bella Hardy egyszerűen túlságosan langyos volt nekem. Elismerem, gyönyörű hangja van, amit kifogástalanul és teljes terjedelmében kihasznál, de az egész ettől még fogyaszthatóan poposra hangolt marad. A koncertkörnyezetből nem épp hízelgő irányba lógott ki – legalábbis az én fülemnek.

Úgyhogy minden szívfájdalom nélkül mentem ki az átriumba Cuchurucho-t hallgatni (komoly áldozatra kényszerítve a lábban ragadó bugit, kihagytam ugyanis miattuk a kolumbiaiakat – de ez tényleg vagy-vagy helyzet volt, nem kajálsz citromos tengeri süllő előtt-után csilit…). De apám… egyszerűen kisimított. Parádés, könnyed kézzel szórt kikacsintások a kubai jazz-alap boldogságos világba heverészéséből… Imádtam a színpadképet: Cucurucho Valdes a zongorával és a trombitás Julio Padrón a színpad két szélén fogja közre a nagy öreget, Fabián Garciát a bőgővel – aki a két egyfolytában őt leső fiatal dobossal gyönyörű „lassított vásznú” trambulint feszít a játékos kedvű szólisták alá. A lüktető alap az ő műve – tehát ő van a középpontban. Ez tetszik, hogy így kap megbecsülést a csoda alapfeltétele…


Viszont utánuk nem volt szívem a PaCoRa Triót hallgatni (és óhatatlanul: méricskélni) – úgyhogy kirongyoltam a sátorba, meghallgatni a Haim-nővéreket. Az A-WA aztán ott is ragasztott – holott a maga közegében ez a zene valójában egyfajta Nox, de könyörgöm, milyen alapokra! És mennyire ötletesen! Poposított jemeni női-munkadalok, innen-onnan összehalászott zenei hatásokkal alapozva, lehetett volna nyugodtan egyfajta kommersz-érzetem itt is, de úgy adták elő, annyi szívvel, hogy nem lehetett őket otthagyni. Ha már így alakult, ott is maradtam a rendezvény legbulisabb játszóhelyén (kihagyva ezzel a Kachimba4-et… megint egy durva vagy-vagy), hogy halljam Moh! Kouyate koncertjét (meg kell mondjam, a grúz férfikórusról egyszerűen elfelejtkeztem…). Megint az előzetes tájékozódás hiábavalóságáról beszélhetek – avagy arról, hogy eztán az afrikai, karibi, stb. előadók esetében képzeljek hozzá a hallható profizmushoz, összerakottsághoz még egy harmadnyi színpadra kipakolt szívet, lendületet, a látványt, ahogy az előadó szeme csillog attól, hogy örömet okozhat…

Kicsit tanácstalanul tébláboltam utána… úgy lüktetett bennem az egész. Szinte betévedtem a fesztiválszínházba – a rendezvény folyamán valójában először. Az már a Clarinet Factorynak köszönhető, hogy le is gyökereztem egyből. Kedves MÜPA! Őket így ahogy vannak tessék egyszer egész estére visszakérni ide, ebben a ruhában, ezzel a háttérvetítéssel, ezekkel a hangszerekkel és bennük ezekkel a hangokkal! Versenyhelyzet, meg figyelemelterelés nélkül! Hogy ne kelljen őket otthagynom Karolina Cicha és Bart Palyga miatt. Merthogy a boszit és a nagyra nőtt manót egyszerűen muszáj volt látni, klasszikus értelemben vett tündéri zenebohócok mind a ketten, egyedül is kitennének egy teljes zenekart.

Hullára fáradtan néztem kicsit Alicia Jaggasart, aztán a sátorban a Chouk Bwa Libéte-t (amint teljesen felpörgetik a népet), de rá kellett jönnöm, nekem ennyi volt az este. A fülem hallotta, de már képtelen voltam befogadni több zenét…



(okt. 24. szombat) Azt kell mondjam, a számomra utolsó nap koncertáramlásában egy szemernyivel sem úsztam rutinosabban, mint az első nap – és ugyanúgy nem tudtam megemészteni, hogy nem hallhatok mindent. Fura ez… nem gondoltam volna, hogy ekkora mennyiségben ennyire jól eshet az ennyire erős élmény – kezdem érteni a tisztességben megőszült fesztiváldrogosokat: életkor és előítéletek ide vagy oda, szerintem hozzá tudnék szokni ehhez az életformához… Választani vagy tervezni most sem sikerült jobban, vagy legalább kevesebb hiányérzettel, mint az első nap, de Móricka ezt a napot is elképzelte – s viszonylag sokáig sikerült is ragaszkodnom a tervezethez.

Egyértelmű volt, hogy lágyabban kezdek, mint a két korábbi napon – a fesztiválszínházban. Damir Imamovic – Sevdah Takt. Úgy olvastam: török eredetű bosnyák trubadúrzene. Képzeljük el a szelíd, sokszor hajló, finom ívű, lágy férfiéneket, egy olykor határozottan karcos alapra. El is neveztem guzla-bluesnak, nagyon tetszett; nagyon nehéz volt elszakadni tőle – de muszáj volt. Hallani akartam a Baraji-t – hogy máshol hallhatok élőben autentikus előadásban koreai klasszikus zenét, ha nem itt? Ez a produkció esett zene-nyelvben messze a legtávolabbra – mégis, könnyű volt megszeretni. Egyrészt a kimért, utolsó mozdulatig kimódolt színpadképben itt is (akár a tegnapi kubai jazz esetében) a dallamot és ritmust alapozó hangszereket helyezi inkább előtérbe a hagyomány; másrészt az apró, személyes mozdulatok rítusba szövése, a színházi elemek, szólisták ki-bejárkálásai által kerül bele élet, mondjuk úgy kerül a meditáció folyamatos zenekilégzésébe belégzés is.

Móricka úgy képzelte, hogy ezt a napot nem viszi-fárasztja úgy a kontraszt, mint az első kettőt – így a Mamar Kassey helyett az épületben maradtam (volna) meghallgatni a Canteca de Macao-t. Csak valahogy nem kapott el… úgyhogy kirongyoltam a sátorba – és immár harmadik nap kaptam olyan jó értelemben vett pofont a fekete kontinens énekesétől, hogy ihaj (úristen, én marha! ezt akartam kihagyni…). Yacouba Moumouni mögött – számomra – a WOMEX abszolúte top ritmusszekciója ütötte a dobokat, a felelgetős, ismételgető dalszerkezetekbe annyi színt pakoltak, amennyi csak belefér; ez a csodafurulyás nigeri férfi úgy pörgette a maga dalait, meséit franciául, s a saját nyelvén, mintha tényleg minden szavát értenénk. Valahol azt hiszem értettük is…


Miután ilyen szép alaposan felborult minden számításom, tovább ügyetlenkedtem: maradtam (volna) a sátorban, de hamar kiderült, hogy előkóstolás (és józan számítás) ide vagy oda, Tamer Abu Gazaleh zenéje mégsem az én világom. Menekültem volna vissza abba, ami (tudom, hogy) az enyém, de Herczku Ági és együttese koncertjére többedmagunkkal már nem jutottunk be – a fesztiválszínház megtelt. Tudtam örülni neki tényleg: hogy az egyetlen koncert, ahova telt ház miatt nem fértem be, a mi lányunké; azt azért remélem, az elkövetkező hónapok remélhetőleg zsúfolt koncert-naptárába kerül néhány budapesti alkalom is… csak hogy pótoljuk, ami pótolható. De legalább rápihenhettem az egyik előre felkiáltójelezett választásomra…

A Javier Paxarino Trio egyszerűen lenyűgöző. Paxarino szerintem nem csak spanyolhon egyik legjobb szaxisa (fuvolása, miegyebese), Josete Ordonez elektromos lanton, gitáron és mandolinon is méltó válaszadó, Manu de Lucena pedig gátlástalan pofátlansággal teszi alájuk, amit a legtöbb együttesben hárman se. Na, EZ volt a világzenei beütésű jazzszcéna csúcspontja (oké, oké; nekem, aki a finn zámbóöcsi miatt kihagyta Avishai Cohent), konkrétan végigvigyorogtam az egészet az első sorból, olyan széles örömmel, hogy a végén egy hölgy spanyolul szólított meg – szerintem „hazai” rajongónak vélt… mit mondjak, kitüntetésnek vettem. Körülbelül úgy éreztem, innentől nekem vége is – az agyam helyén kifacsart citrommal lézengek még egy kicsit itt, ha már… Ere fel beültünk a Muzikancyra, és az annyira közeli, mégis finoman idegen újra hallgatót varázsolt belőlem. Imádtam, hogy milyen makacsul akarta énekeltetni a közönséget Joanna Slowinska, főleg mivel végül sikerrel járt…

Úgyhogy újult aggyal ültem be a hangversenyterembe Forabanditra – ez a távoli hagyományokban szimpatikusan annyi közöset lelő trió szintén előre kiszemelt Móricka-zsákmány volt, s esetükben az előre tervezés nem is tévedett. Valahol egykori ellenség-kultúrák egymástól is egyformán hangolódó játéka: dél-francia, török és iráni gyökerek, közös törzs, hallgatni való lombozat. Elsőre feltűnik, nemcsak a játék- és énekmód kivagyi trubadúr-büszkesége közös… aztán befejezésül újra sátor, újra Afrika… a ghánai Pat Thomas & Kwashibu Area Band megtáncoltatta a közönséget, és ezt tényleg csak abbahagyni lehetett. Fantasztikusak ezek az afrikaiak – mindegyik csodálatos volt, valójában összemérhetetlenek… az már a magam választása, hogy közülük az első estét parádésan befejező Sarabi fért a legközelebb a szívemhez. Valahogy ővelük tudtam a legszebben együtt-ünnepelni a világunkat lakó fájdalmat is.


Óriási élmény volt. Javarészt nem úgy, ahogy előre elterveztem. De ez a legkevésbé fontos. Az nem is tervezhető, mi marad veled az élő zenével való, harsány avagy intim találkozásokból. De a szándék, hogy eztán még nyitottabb füllel járjak e találkozásokból született. Ezzel a rengeteg szóval csak azt akartam mondani, amit a Sarabi tagjainak mondhattam, amikor immár ők is közönségként hallgatták a többi előadót: köszönöm! Mindenkinek nagyon köszönöm!  

2015. október 28., szerda

Paolo Bacigalupi: A kételygyár

Mindig megfogadom, hogy én aztán YA-t soha többé, erre tessék, hát nem itt találom megint magam egy YA-val a kezemben…? Az úgy volt, hogy Paolo Bacigalupival azóta szemezek, hogy megjelent A felhúzhatós lány – ami természetesen A hajóbontókkal egyetemben itt várja a polcon, hogy végre olvassam, sőt, még az idei várólista-csökkentésbe is bekerültek (egyelőre úgy tűnik, hiába…). Hogy aztán mégis a szerző frissen megjelent „YA thrillere” lett az első, ami kézbe ugrott, az leginkább a Bonita Avenue konkrét sokkjának köszönhető – azután nagyjából annyira voltam megroggyanva lélekben, hogy már majdnem lekaptam egy vöripötyit a polcról; tiszta szerencse, hogy helyette megakadt a szemem A kételygyáron. Hogy végül nem bántam meg, sőt, kimondottan tetszett (bár messze nem hibátlan) az viszont már kizárólag Bacigalupi érdeme.

Aki jó, nagyon jó! Még egy ilyen klisékkel azért jócskán telepakolt sztorit is úgy tud kanyarítani ide-oda, hogy utána azt érezzem: akkor most már tényleg ide nekem a többi könyvét is! Pedig félúton még azt hittem, áldozatul esik a műfaj khmmm… követelményeinek. Szerencsére jobb író annál.

Miről is van szó? A fehér, felső-középosztálybeli Alix éli a gazdag amerikai tinik gondtalan mindennapjait: jónevű középiskolába jár, egyenes úton halad a Borostyánliga felé, szerető családja, mérsékelten kiborító öccse, gyönyörű otthona és temérdek márkás cuccal kitömött gardróbja van – legnagyobb gondja, hogy kibírja valahogy a tanítási napokat, amíg be nem ülhet hasonlóan kivételezett barátnőivel a Starbucksba pletykálni. Halál idegesítő kis liba, valljuk be. Aztán egy napon történik valami VÁRATLAN ami Alix egész életét felborítja… Na, azért nem kell olyan nagy tragédiára gondolni, csak egy látványosan nem a környékre illő fekete srác leüti az igazgatót az iskolaudvaron. Apró kedélyborzolás, semmi több. Igenám, de másnap az egész suli esik festékpisztolyokkal és laboratóriumi patkányokkal elkövetett „terrortámadás” áldozatául – Alix pedig szembetalálja magát a látványosan nem a környékre illő fekete sráccal, aki mintha az egész felhajtást a lány miatt csinálná. Óh, minő romantika!

Az a baj, hogy tényleg az. A felütés azért követel némi kitartást az olvasótól – jelesül, hogy ne dobjuk a sarokba, amikor körvonalazódik hogy elkényeztetett kis libánk bizony az első pillantás után úgy belepistul a nagyon rossz fiúba, hogy azt még Bella Swan is megirigyelhetné. Persze kár lenne – egyrészt, mert a klisé sajnos nem csak a YA irodalom (de még csak nem is az irodalom) sajátja, sokkal inkább reflexió valós működésünkre; másrészt, mert a kötet harmadának partizós-elrablós-Stockholm-szindrómás mélypontja után olyan szépet csavarodik a történet, hogy kénytelen vagyok megemelni képzeletbeli kalapom.

Bacigalupi ügyesen használja és forgatja ki a kliséket – regénye ettől bőven fogyaszthatóvá válik a célcsoport és a kicsit idősebbek és olvasottabbak számára is, miközben maradéktalanul betölti azt a többletfunkciót, amit a „slágerkönyvek” nagy többsége nem mer. Úgy irányítja rá a figyelmet a világunk minden szegmensét átszövő médiamanipuláció jelenségére, hogy sikerrel megőrzi az egyensúlyt az „okoskodás” és az izgalmas történetszövés között. Vállaltan szemellenzős - vagy csak burokban nevelt, nézőpont kérdése - főszereplőjének ráébredése az előle addig titkolt „igazságra” apja munkájáról egyszerre hiteles és úgy gondolom, mélyen átélhető a célkorosztály számára. Mert míg a felsorolt példák, botrányok, perek az átlagosan tájékozott felnőtt olvasó számára túl sok újdonságot nem jelenthetnek, Alix kortársainak igenis rányithatják a szemét arra, hogy baj van a világban.

Innentől kezdve pedig hajlamos vagyok megbocsátó lenni a történet esetlenségeivel, a tinikből verbuválódott aktivista csoport nagymenőket lazán hülyére vevő menőzéseivel, a bosszantó (bár tegyük hozzá, a műfaj átlagához képest még így is egészen visszafogott) szerelmi szállal szemben. Mert ha csak egy fiatal olvasó elgondolkozik mindazon, amit Alix kutatásai közben feltárt, ha veszi a fáradságot, hogy utánanézzen maga, ha kézbe veszi a szerző biopunk regényeit, ha továbbmegy ezen a vonalon és eljut egyszer mondjuk Atwoodig, már megérte…


Kiadó: Gabo
Fordító: Horváth Norbert

2015. október 26., hétfő

Jojo Mayer és Lajkó Félix - MÜPA

Nincs abban semmi különös, ha a „hangszere mestere” zenész folyamatosan kihívást keres. És játszótársakat. S adja magát, hogy kettesben álljanak a színpadra, ha talál a maga kérlelhetetlenségének szintjét megütő játszót. Lajkó Félix műfajok határain messze túl keresi így úgymond a kihívóit - ha két varázsló játszik egymás érzéseivel a színen, az óhatatlanul „két dudás helyezet” is - ; a hangszereik lehetőségeit feszegető játszótársakat, akikkel egészen új szinten töltheti meg a játék terét. Hogy csak két jellemzően különböző példát mondjak: Balázs Jánossal való egymásra figyelését – ahol a zongora és a hegedű kérdez, felel, fonódik, megszokott harmóniáink komoly, zenei határán; és az együtt-játékot az iráni Mohamed Reza Mortazavival, a tombak mesterével, aki ütőhangszerén a legfinomabb lassulásokban ugyanúgy hajlandó volt együtt-érezni Félix játékával, mint a legdurvább pörgésekben.

Jojo Mayer jelenleg New Yorkban él – írják az ismertetők; szerintem teljesen kizárólag a színpadon, a próbateremben, a stúdiókban, teljesen (akárcsak Lajkó Félix) csak a hangszere előtt. Van az elhivatottságnak az a megveszekedett szintje, amikor valaki bebizonyítja: a test és hangszer lehetőségtárában nincs kiüthetetlen, a gépre tervezett bármilyen sebességőrületből - amit még ritmusnak érzékel a fül - élőzene varázsolható, annak minden színével: a lehetőséggel, hogy előadásról előadásra a játék környezetétől megérintve spontán változzon. Ez (dob ide, ritmussal kísérő „funkció” oda) velejéig szólista-hozzáállás. Két őrületesen befelé figyelni képes hangszeres állt tehát egy színpadra, hogy ne kíméljenek bennünket.

Ha valamihez hasonlítanám, amit a színpadon látok akkor az indiai klasszikus zenék művelőinek produkciójához. Két erős, figyelmet egymástól is követelni hajlamos előadó a maga eszközeivel. Ugyanúgy nincs szükségük másra, csak a hallgatóságra. Ahogy a rágák előadóinál a húros hangszer: a szitár, a sarod mellett az ütőhangszer: a tabla teljes mértékig egyenértékű partner, ahogy a két zenész kényelmesen telíti a hallható tartományokat, úgy ad teljes hangzásérzetet itt az egy szál hegedű, a citera mellé a dob.  A két zenész viszonya egymáshoz is szinte hasonló: az egymásra figyelés, a játékos alázat pillanatait a verseny, a kíméletlen felelgetős oldhatatlanságai pöttyözik. Ahol valójában egyetlen nyertes van: mi, a közönség. Ha valamihez hasonlítanám, akkor oda nézek, abba a távoli, de legalább annyira zenei határvidékekig merészkedő invencióba.

Itt is megvan az egymás számára ismerhető, amiből a játék kiindul – ha nem is annyira szigorúan szabott, mint amennyire a rágák. De nincs úgy bemutatva, felvezetve – és szerkezetében is sokkal szabadabb. Az improvizatív elemek addig tartanak, amíg a két szólista bírja hanggal, ritmussal, ötlettel, fricskával, összemosolygással. Az este folyamán nem egyszer éreztem úgy, elejt a zene, mert én nem tudom füllel követni a két egymásra meredő őrült hangszeres beszélgetését – ez a kockázata az ekkora kérlelhetetlenségnek. De többször éreztem, hogy a szárnyára vesz, még ha képtelen volnék is elmesélni, valójában hova repített a Balkán dallamívein, afrikai szavannán hengergőző ritmussal. De attól tartok, valójában ez a maradéktalan zene – amit aztán nem tudok megközelíteni, megidézni a szavakkal. Ettől, ezért szavakon túli…

Tapssal kikövetelt ráadásunkban aztán Jojo Mayer kézzelfoghatóvá tette, mi teszi a ritmusok emberévé – ahogy a citera asztalától végigütött minden használható felületet a saját hangszeréig, épp ezt magyarázta el: minden a „saját hangszere”. A ritmus mindegy, milyen hordozón varázsol. Míg Lajkó Félix finom mozdulatokkal lehorgonyozta nekünk a muzsikát, hogy felszállhassunk rá. A zene a hangszerén az a húrokba rejtett kötöttség, amely a leginkább hasonlít a szabadságra – minden egyéb attrakció nélkül is. Remélem, akad még a fülem hallatára idejük egymásra.


2015. október 23., péntek

Harcsa Veronika: Kassák Lajos - Lemezbemutató verskoncert

Csöngettek.
Egy ló állt az ajtó mögött
mély meghajlással üdvözöltem
ő a jobb lábával szalutált.
Ezüst hajó ringatott tovább.
Messze lehettem már házamtól
mikor hajnalban felébredtem.
Milyen földre vetődtem
kérdeztem bambán.
Miféle emberek élnek itt
kiürítették a tejespoharam
kenyeremet vaskampókkal az asztalhoz szögezték.

Meghökkentett és mélyen felkavart, amikor először hallottam az Opus Jazz Clubban Harcsa Veronika, Keszég László, Márkos Albert és zenésztársai előadásában Kassák áradó, olykor őrületig felhabzó szövegömléseit – a verseket, amelyeket nem hittem a szó klasszikus értelmében megzenésíthetőnek. Mondjuk nem is egy klasszikus értelemben vett zenetájat raktak a szövegek köré a készítők – egyfajta atonális, ritmikai önlebontásokkal díszes hangszőnyeget terítettek Keszég László versmondása, Veronika éneke alá, amely olykor a befogadás határait feszegette, de ezzel is Kassák Lajos szellemét idézte – a csak saját hangjára figyelő költőmonolit zuhogott ránk a köré feszített hangokból is, az előadás nem megidézett, hanem jelenvalóvá tett verset, szellemet, attitűdöt: egy teljes világlátás vízióját építette fel.

Most alkalmunk volt újra hallani az előadást, mintegy lemezbemutatóként – a MÜPA Üvegtermében. Azt kell mondjam, az alkotók szinte teljesen újragondolták az estet, a spontán kiömlő egymásra reagálások kerete vastagabb lett, komponáltabb; az egész est önmaga vált erős, nyomatékosító ismétléssé. Érleltebb összhangokba érkeztek az egymásra- és egymástól szabadulások, a cselló, a bőgő, a dob, versbeszéd és ének valahol a Kassáki megközelítésben is ott indázó növényibb, képeket egymásból nevelő jelleget is sikerrel megragadta, nemcsak az irodalmunkban sokáig kiemelkedően egyedi elrugaszkodásra való hajlamot, lendületet és szabadságfokot. Az előadás rengeteget érlelődött – meghagyva a pillanat adta egymásra-reagálás lehetőségét az azt követelő vershelyeken egészében sokkal biztosabb lábakon állt, mint anno a klubban; sokkal tisztábban felrajzolódott a szövegek, a tartalmak által húzott ív attól, hogy követhetőbbé vált a forma. Benne lakik a teljes világlátás – nem kevésbé vízió, de sokkal kontúrosabb.

Úr ír
Kutya ugat
Kakas kukorékol
Annácska tedd le a kezeidet mert kinyitom az ablakot látod ő eljött és póznára tűzte a szemeit hogy könyörtelenül a vesénkbe láthasson
a kakas pedig aranyspirálisokat kukorékol
íme az asszonyok már hónuk alá pakolták a világot és kisétáltak a körutakra
mindez olyan mint a harangozók álma Rómából vagy még olyan se
szegény masamód lány elfelejtette hogy egyszer ő is csukott nadrágos angyalka volt
kutyák ellepték az udvart s némelyek a holdtányérba mártják orrukat
hidd el alig láthat valamit az ember önmagán kívül néha még gondolok a bátor csavargókra is akik énekelve
átvonulnak rajtam mint valami nyitott kapun
de azért mégiscsak legjobb lenne meghalni Annácska gyerekkoromból még eszemben maradt két halottas ló szép fekete bóbitákkal
A Linke Winzeilén nagyhasú koporsókon már errefelé nyargalásznak az asztalos inasok
képzeld el ismerőseink vízgyöngyöket nyomnának ki a szemeikből
s mi (akik mindig távol legeltünk egymástól) megmásíthatatlanul tudnánk
úr ír
s a házak építését nem lehet a tetővel kezdeni

Ahogy korábban írtam Kassákról: „szerteszaggatott, önmagát a papos komolysággal kifigurázó, a maga harmóniáit, mint a diót rendre feltörő jelenség; az ember, akivel a világ nem tudott mit kezdeni; az a dilettáns zseni, aki egykor egymaga vitte a kezéhez ragasztott, letehetetlen zászlót – valójában folyvást ellökve magától bárkit, aki átvehetett volna ebből a teherből.”  Néha mintha érteni vélném, mi izgatja ebből a világhoz állásból a vitathatatlanul kedvenc kortárs énekesnőmet. Érdekes, hogy pont Harcsa Veronika kapcsán merül fel ez a gondolat – Veronika folyvást játszótársakat keres és talál, Gyémánt Bálinttal közös duója, a Quartet, az alkalmi társakkal, zenekarokkal való olykor vad, olykor alázatos kalandozásai, a kapolcsi Udvar, amit visz, min-mind egy közösségbe jól illeszkedő, a többiekkel játszani hajlandó személyiség rajzát erősítik. Valahol mégis rokonnak érzem a világhoz állását irodalmunk egyik legmagányosabb, olykor a megszólíthatatlanságig pokróc dinoszauruszával. Valahol  ugyanazzal a kérlelhetetlenséggel járják a maguk által kiszabott utat – maradéktalan hittel az elhivatottságukban.

Élmény volt látni, hogyan „vezényli le” az estet Veronika – s hogy egy kiállásnál Márkos Albert milyen rajtakapott kisdiákmosollyal kért elnézést, amiért két renitens ütemmel túllógott a csenden. A közös víziónak, amely a csellista számára nyilván itt is legalább annyira közös munka és együttgondolkodás eredménye, mint a WH, Shakespeare szonettjei esetében, ezúttal más a karmestere – Márkos Albert nagysága ennek jóízű mosollyal való elfogadásában mérhető szerintem a leginkább. Élmény volt látni, hogy hozta a maga színeit a játékba Benkő Róbert, pusztán azzal, ahogy (az egyik legérzékenyebb progresszív bőgősként) a többiekre reagál. Nem tudom elhallgatni a gyanút, hogy a helyénvalóan, jókor, jó helyen beérkező finom balkáni is az ő hozzátétele… Pándi Balázs dobjátéka továbbra is az a játékosan színes szabadság, ami volt – ő mindig boldogan tölti ki a többiek által neki juttatott teret, nem csak akkor van elemében, ha ő terítheti a ritmust a többiek játéka alá. Nem is beszélve róla, hogy a közbevetett, szolid színpadbontással együtt járó elektronikus közjátékuk Veronikával mennyire színezte át az előadás összképét – Kassák megérkezett a looper-korba…

Az élőben felvett hangminták visszajátszása alapozza Veronika koncertívbe illesztett szóló produkcióját is – az egykor a Lámpafény-albumon hallható Beszélgessünk sokadik variációja született meg a fülem hallatára az este, a felénekelt hang-ritmusok, énekelt perkusszió ágyába fektetett szöveg megint úgy lobogott fel, mint a vászonba harapó láng. Magányszövegek, önvigasztalások, hiábavaló keresések oldódásra képtelen szorongásait tárta elénk ének és zene – hogy aztán mégis játékba oldja. Nagy örömmel hallottam, mennyi színt kap Keszég László szövegi belső lüktetéseket lélegzettel mérő hangja, ha megkapja a teret, és hogyan követeli ki magának, kérlelhetetlenül, ha nem…

Végre mégis csak jó lenne kifordítani magunkat – mondtam egy este a feleségemnek. – Ami eddig belül volt forduljon kívülre és viszont. Oktalanság a gyerekekre gondolni, akik higanykönnyeket sírnak és minduntalan be akarnak csapni bennünket.
Oktalanság. 1923, Bécsben, ahol mindenki villannyal meg gázzal világít, petróleumlámpa alatt kuksolni, egye meg a fene a gyökereit is az ilyen életnek.
– Hát mit akarsz csinálni? – kérdezte a feleségem.
– Mit akarok csinálni?!
– Mit akarsz csinálni?
– Álmos vagyok. Vesd meg a díványomat s ha nincs más dolgod gyere szépen mellém. Hiába nevetsz, nagyon el vagyok keseredve.
Muzsikák és fényességek szólnak belőlem.
Vegyétek le vállaimról az alvó embereket.
Kenyerem morzsáit összeszedem és reggel ötkor kiszórom az ébredő madaraknak.

Remélem, elhangzik még élőben. Remélem, akad még játszóhely, közönség, figyelem ennek az egyedülálló (meggyőződésem: Kassák megítélésének szintjét megütően megosztó) produkciónak. Szeretném hallani, mit tesz hozzá az idő, a következő helyszín esetleges közege – de addig is szeretném hallani, hogy a frissen megjelent CD „rögzítettségébe” hogyan és mit komponáltak az alkotók. Mit hozhatok rajta újrahallgatható módon haza az élményből, amellyel Harcsa Veronika és játszótársai immár két alkalommal megajándékoztak…

2015. október 21., szerda

Fabio Volo: Hely a világban

Fabio Volo olasz író, újságíró, színész, hazájában igazi „sztárriporter”, aki immáron harmadik regényével ránt le az olasz férfilélek vicces-macsós rejtelmeibe úgy, hogy baromira élvezem én, aki egyébként a spagettin kívül nem vagyok odáig semmiért, ami olasz (bocs) és bár igyekszem előítéletek nélkül állni a könnyedebb irodalomhoz, azért valljuk be: ha már komoly dolgokról beszélünk, jobb szeretem, ha nyomasztanak is kicsit. Namármost Volo csinál mindent, de nem nyomaszt. Nála még a legkomolyabb és legkomorabb témák is (mert azért akadnak) megkapják azt a könnyedséget, amitől elviselhető válik az élet. Népszerűségének kulcsa is valószínűleg ez: úgy „okoskodik” fontos dolgokról, hogy közben nem akar folyton belehalni (és az olvasótól sem várja el ezt), de nem is csúszik át falvédő-bölcsességekbe. Egyszerűen okos, laza, őszinte – mint egy ideális barát, aki látja az összes hiányosságodat, hibádat, ostoba döntésedet, aki meghallgat, fogja a kezed, ha kéred, tanácsot ad, ha kéred, de nem akar mindenáron rávezetni a saját igazára. Aki úgy vág orrba, hogy utána még meg is köszönöd – mert tudod, csak akkor teszi, ha a hasznodra válik.

Persze néha nem kell ehhez barát, orrba vág maga az élet. A barátok ahhoz kellenek, hogy elviseljük az ütéseket – no meg hogy helyretegyék az orrunkat. Michele a világ legnagyobb mázlistájának is érezhette magát, hisz megadatott neki Federico, aki gyerekkora óta ott volt, hogy pofonokat fogjon, hogy vele rohanjon a pofonok elé, hogy együtt igyák-drogozzák-nőzzék végig az egész fiatalságukat. És hogy aztán együtt tagozódjanak be a társadalomba, az elvárt módon. Feleség, gyerek, ház, biztos állás, elsiratott ifjúság. Vagy nem. Óhatatlanul eljön a pillanat, amikor elgondolkozunk rajta: valóban ezt akarom? Aztán elgondolkozunk rajta még egyszer és még egyszer és a legtöbben addig gondolkozunk, amíg már vastagon belemásztunk egy csapdába és nincs kiút – de azért akad, aki felrúg. Terveket, kapcsolatokat, állásokat, igen, néha mások álmait is – és nekiindul a nagyvilágnak. Hogy megtalálja a helyet, ahol otthon lehet benne.

Ami lehet bárhol. Lehet a város közepén egy kuckóban, ami csak a tiéd és ahova boldogan mész haza nap mint nap, de lehet a világ végén is, egy kis szigeten, vagy az őserdő mélyén, vagy egy farmon. Nincs „jó válasz” és „rossz válasz”, nincs örök érvényű igazság. Persze egy rakat objektív szempontból nyilván jobb hely egy pálmafákkal övezett tengerpart, mint egy aprócska garzon a hetediken, de hogy ki hol van otthon, azt bizony mindenkinek magának kell tudnia. És rátalálnia – a helyre, az emberre, aki mellett otthon lehet, a hivatásra, a békére önmagában. Senki nem fogja helyettünk megoldani.

Michele is kénytelen a saját helye után indulni – amikor egy felfoghatatlan sokk kizökkenti magabiztos punnyadásából és ráébreszti: ahogy nem élhet más őhelyette, úgy ő sem élhet más helyett. Pláne, ha valójában aki él, halottabbnak tűnik annál, aki meghalt. A legtöbb, amit tehet, hogy végre megmoccan és elindul a saját boldogsága nyomában – aztán vagy visszatér oda, ahonnan elindult, vagy nem. A felütés azért ad némi fogódzót e tekintetben…

Volo ügyes szerző. A Ráadásnappal megmutatta, hogy tud egy ízig-vérig pasi romantikus regényt írni, ami hitelesebb és emberközelibb, mint a rózsaszínnel nyakon öntött női romantika minimum fele; a Járok egyet lapjain őszintén és kendőzetlenül tárta elénk egy mai, modern macsó testtel, szerelemmel, „felnövéssel” kapcsolatos szorongásait; a Hely a világban történetével pedig megmutatja, milyen egyszerűen is lehetne kezelni ezt az egész „jajistenem mit kezdjek az életemmel” történetet ha egy kicsit lazábban vennénk az életet… Jó, persze, nem mindenki teheti meg, hogy mindent maga mögött hagyva elhúzzon egy szigetre útkeresősdibe, vagy bejárja a világot egy hátizsákkal, vagy otthagyja a munkáját és a hitelezőit a búbánatba és bevágja maga mögött az ajtót. Elárulom, én sem tehetem. De hiszem, hogy nem is feltétlenül ez a lényeg. Hanem a hozzáállás. Az, hogy nem kell feltétlenül beledögleni. Hogy attól, hogy könnyedebben vesszük, az élet még nem áll meg, a föld nem fordul ki sarkaiból, a Nap sem pottyan a fejünkre. Hogy nem árt néha egy nagy zsák humorral felfegyverkezve nézni erre az egészre, beleértve (és főleg!) saját magunkat is. Mert az élet ha tetszik, ha nem, úgyis beledörgöli az orrunkat olykor egy jó adag gőzölgő szarba, az viszont csak rajtunk áll, hogy kimossuk-e az orrunk utána vagy szagolgatjuk még egy darabig…

És persze vannak, mindig lesznek olyan traumák, amiket nem lehet csak úgy lemosni magunkról – amik kísértenek, olykor évekig-évtizedekig, amiket hurcolunk magunkban, egyszerre gyűlölve és dédelgetve. De egyszer eljön az idő, amikor megérnek arra, hogy letegyük őket. Na, ezt például még senki nem dörgölte az orrom alá ilyen kedvesen-könnyeden-szerethetően, mint Fabio Volo. Pedig higgyétek el, voltak előtte páran. Már csak ezért is nagyon érdemes olvasni!


Kiadó: Európa
Fordító: Barna Mária

2015. október 19., hétfő

Karen Joy Fowler: Majd’ kibújunk a bőrünkből

„Olyan ez, mintha krétával körülrajzoltam volna a hűlt helyüket.”

Találó, hogy maga az elbeszélő jellemzi ily módon saját visszaemlékezéseit – sajnos az egész regényre igaz, hogy olyan, mint egy krétával körülrajzolt hűlt hely: csak épp azt nem tartalmazza, ami a legfontosabb lenne, a dolgok (amúgy rendre felemlegetett) velejét. Nem véletlenül játszom én is a szavakkal – a meglehetősen becsapós fülszöveg és az elbeszélés egyaránt többször eljátszik a dolgok velejével. Amire - a gyermekkorában folytonos fecsegése miatt állandóan rendre intett - Rosemary-nek úgymond szorítkoznia kellett volna. Ehhez képest elbeszélőnk újra meg újra „körülfecsegi” ezt a lényeget – a gyermekkori traumák, az elveszett testvérek, a szétesett „tökéletes család” hűlt helyét.

Bajban vagyok ezzel a regénnyel.

Egyrészt, mert ordas nagy kihagyott lehetőségnek tartom. Bármiféle objektív szempont alapján iszonyú fontos témát érint, amiről hiszem, hogy nem lehet eleget beszélni manapság és ami túl azon, hogy társadalmi szinten megosztó, kellemetlen módon képes szembesíteni minket saját (elő)ítéleteinkkel, emberségünkkel, tudatos ill. tudattalan döntéseinkkel. Ám mindezt olyan szájbarágós, hatásvadász módon, annyi izgalmasnak szánt, de a „bestsellerség” oltárán beáldozott narratív trükkel, ráadásul egy idegesítő, életképtelen, saját érzelmi mocsarában jóízűen tapicskoló főhős szájába adva teszi, hogy az összkép leginkább a délutáni műsorsávok „igaz történet alapján” készült megható-megríkató családi drámáihoz hasonlít.

Másrészt… Annyira túlhangsúlyozottan van kihegyezve az egész egy gigantikus gyomrosra, hogy ahhoz képest az érzés, amikor a borító (ez mondjuk nem a szerző hibája…), az ajánlás (ez igen…) és az első ötven oldal (ez pláne…) után rájövök a „csavarra” több mint kellemetlen. Engem nem zavarnak a spoilerek, erről már többször írtam, és szó se róla, ettől még lehetett volna baromi jó könyv, de így folyamatosan az volt az érzésem, hogy itt valami nagyon el lett kalkulálva. Épp, mint Rosie elbeszélése. Aki annyira elszántan fecseg el a lényeg mellett, hogy azzal folyvást leleplezi önmagát.

Rosie, aki egy múltbéli trauma fogságában él, melytől nem hogy szabadulni képtelen, de dédelgeti magában, mint egy titkos szerető emlékét – tán mert attól fél, ha elengedné, elveszítené saját magát. Nem áll tőlem messze az a gondolkodásmód, amely feldolgozatlan traumák mentén határoz meg (sajnos), viszont Rosie önáltatása, folytonos tagadása még nekem is sok. Az, hogy tizensok év után sem képes elengedni azt az ötéves gyereket, akinek a fejlődő kis lelkét teljes joggal törte ketté a trauma, fájdalmas, de érthető. Az, hogy nem kér segítséget, hogy magába fordul, hogy újra meg újra tépi a sebeit, már minimum furcsa egy ennyire amerikai történetben. Az pedig, hogy rendre hazudik önmagának, újabb meg újabb rétegeket pakolva a valós történetre, miközben folyvást el akarja hitetni velünk (is) hogy a dolog nem is úgy történt, az több mint idegesítő. És itt van a kutya elásva, úgy érzem. Rosie hazugságait, töredezett elbeszélését, folytonos terelését az elveszett nővérről a szerző nagyon próbálja úgy beállítani, mintha krónikus tagadásban élne – miközben az olvasót egyre csak feszíti az érzés, hogy itt a szerző az, aki nagyon próbál minket hülyíteni. Látszólag apró különbség, valójában óriási! Az egyik irány a zsenialitás felé vezet, a másik a hatásvadász iparosmunkák felé…

Azt már látjuk, hogy az elbeszélésmód az, ami meggyilkolta az élményt, de miről is szól ez az egyébként díjakkal megdobált, mindenféle bestsellerlistára felkerült, sokak által istenített regény? Egy egykoron tökéletes család széthullásáról, egy nővér eltűnéséről, egy bátyról, akit terrorcselekményekért köröz az FBI, és egy húgról, aki nem képes kilépni kettejük árnyékából. Egy saját tudományos kísérletei által tönkretett, alkoholba menekülő pszichiáter apáról, egy felfoghatatlan következményekkel járó kísérletről, egy idegronccsá váló anyáról. Arról, miből állnak és meddig érnek a családi kötődések, mit jelent szeretni és szeretve lenni, meddig terjed a felelősségünk egymás iránt és mikor engedhetjük el (elengedhetjük-e egyáltalán) a másik kezét.

És persze arról, mi tesz minket emberré. Nem én leszek az, aki elárulja a csattanót, ha akarod, úgyis megtalálod egynémely kritikában, de annyit elárulok: minden kritikám és a könyv bosszantó volta ellenére nem tudtam megállni, hogy utána ne olvassak bizonyos dolgoknak és elborzaszt, amit találtam. Biztos lesznek, akiknél kivágja a biztosítékot, ahogy olyanok is, akik az emberi kíváncsiság és a tudomány diadalának tekintik majd a könyv alapját is adó kísérleteket – én inkább amondó vagyok: vannak dolgok, amiket nem okvetlenül muszáj bolygatni. Ugyanakkor: ha már megtörtént a baj, mindent el kell követni, hogy segítsünk a feldolgozásban és legalább a szereplők egyik fele egészséges lélekkel kerüljön ki a történtekből. A szőnyeg alá söprés a legrosszabb taktika.

Kár ezért a könyvért. Rendkívül érdekes alaptémájával megkerülhetetlen darab is lehetett volna – így viszont gondolatban odapakolom Jodi Picoult „fontos témát könnyedén, az amerikai tömegízlést kiszolgáló módon feldolgozó” regényei mellé a polcra. Mindazonáltal arra nagyon kíváncsi vagyok, mikor figyel fel rá Hollywood – igazi zsepigyilkos kasszasikert lehetne belőle forgatni.


Kiadó: Tarandus
Fordító: Hegedűs Péter

2015. október 16., péntek

Pink Martini - Művészetek Palotája

Van abban valami egészen felemelő, amikor a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem egyébként rendkívül fegyelmezett terében közel ezerötszáz ember fülig érő vigyorral hallgat-dudorászik-énekel (vérmérséklettől függően) a világ egyik legvidámabb jazz-zenekarával és alig bírja megállni hogy táncra perdüljön. Ahogy abban is, amikor hazafelé a dugig tömött villamoson minden oldalról „ez mekkora katartikus élmény volt már” megjegyzések záporoznak ránk. Az volt, felesleges is cifrázni. Egy gigantikus életkedv-bomba, ami kis híján felrobbantotta a(z amúgy is pattanásig tömött) Művészetek Palotáját.


A CAFe Budapest Fesztivál egyik kiemelt koncertjére gyakorlatilag hónapokkal az esemény előtt elfogytak a jegyek – volt nyüzsgés rendesen, még pótszéksort is beállítottak a terembe, és ha lenne csillár, egész biztosan azon is nézők lógtak volna. Ha ezt (és a netes jegyvadászatot) vesszük alapul, a Pink Martini bizony komoly hazai rajongótáborral rendelkezhet. Nem is csoda. Én véletlenül találtam rájuk, egy ismerős tolta elénk egy feldolgozásukat néhány hónapja, aztán amikor elkezdtük otthon hallgatni, nagyon hamar függők lettünk. Szó szerint „benne ragadt” a lejátszónkban. Igazi instant nyugtató- és jókedvre derítő cucc ez, komolyan receptre kéne írni. Tessék csak kipróbálni, jó néhány számuk illetve koncertfelvételük megtalálható a legnagyobb videómegosztón.

Épp mert több koncertet volt szerencsém felvételről meghallgatni, nagyjából tudtam, mire számíthatok – erre az élményre mégsem voltam felkészülve. A több mint húsz éve alakult portlandi banda igazi jó értelemben vett koncertzenekar – ugyan több lemezt is megjelentettek, akkor vannak igazán elemükben, ha a színpadon állhatnak, ha interakcióban lehetnek a közönséggel, ha az összes zenész megkaphatja a jól megérdemelt figyelmet, ha mesélhetnek, bevonhatnak, megtáncoltathatnak minket. Szó szerint olykor – bizony olyat láthattam, amit eddig még nem: az est két pontján felhívták a közönség táncolni vágyó tagjait a színpadra egy kis latinos rázásra. Ha a földszinten ültem volna (és nem lennék nyuszi) magam is kísértésbe estem volna – így (a körülöttem ülők legnagyobb örömére) csupán énekléssel járultam hozzá a hangulathoz. (Amit azóta sem hagytam abba – a közvetlen kollégáim legnagyobb örömére.)


De hát ez egy ilyen műfaj. A jazz, a latin, a klasszikus filmzene-dallamok, a balkáni, török, keleti hatások felejthetetlen egyveleget alkotnak. Műfajilag nehéz besorolni, mit is játszik a zenekar – egy biztos: bármihez nyúlnak, arannyá válik. Legyen az jazz sztenderd, orosz-olasz keverék dalocska, egy New York-i parti hangulatát idéző popos sláger, több évtizedes, sokak által feldolgozott latin világfájdalom, humorba forgatott kortárs japán őrület vagy francia sanzon, a legnagyobb profizmussal játsszák. A változó számú (10-12 fővel koncertező) zenekar a zongorán játszó alapító Thomas Lauderdale és az énekes-díva China Forbes vezetésével egyszerre szórakoztat és kápráztat el. A hangszeres szólók során érzik igazán, mi is adja a nagyívű számok lélegzetelállító hatását: minden zenész elvinne a hátán egy szólóprodukciót. Elképesztő a profizmus, amivel megszólalnak és amivel alárendelik magukat az összhangzásnak. És persze elképesztő az energia és a jókedv (megint csak…) amivel az énekes és ütőshangszereken játszó Timothy Nishimoto végigpörgi a koncertet – egy dolog, hogy remek hangja van, de egész fellépése olyan élet- és zeneszeretet sugároz, hogy elég csak visszagondolnom arra, hogyan énekelte nekünk a „Zundoko-bushi”-t és helyreáll a világ rendje.

Sokféle koncertélmény létezik – sokfélében volt is részem az elmúlt időben. Vannak emelkedett esték, amikor a zene csodálatába feledkezünk bele; vannak tombolós esték, amikor kiugráljuk-kiüvöltjük magunkból a feszkót; vannak lazulós esték, amikor egy bárban egy pohár jóféle bor mellett elhallgatgatunk valami jóféle jazzt és közben megváltjuk a világot. És van a semmihez sem hasonlítható érzés, amikor mintha az univerzum minden apró szegmense azért állna úgy a helyén, ahogy épp áll, hogy kicsit magunk mögött hagyjuk a mindennapok rosszkedvét, a feszültségeket, a világmegváltást és a csodálatot, ne gondoljunk semmivel, ne méricskéljünk, ne skatulyázzunk, ne akarjunk semmit, egyszerűen élvezzük az életet. A zenét, a táncot, a mosolyt, a szeretetet, a szépséget – azt hogy élünk. Nekem ez a Pink Martini…


2015. október 14., szerda

Kelemen Kvartett és a Söndörgő - Bartók és a Balkán

Bartók a népzenei gyűjtések időszakát nevezte élete legboldogabb időszakának – tanulságos belenézni a tükrébe: a legboldogabb tán tényleg akkor vagy, amikor inspirálódsz. Amikor a varázslat - zenéé, képé, szóé - úgy ragad meg, hogy a magad odaadásával együtt megérted azt is, mi és hogyan varázsol éppen el. Mert inspirálódni ezt jelenti: meglátni az eléd terített varázslat-út szépséges horizontján túliját, az örömben annak felfedezhető, nyíló távlatait. Nem csoda, hogy a zenébe szerelmes ifjú azt a távlat-teli zenetáj-érintést érzi ősz fejjel is a legmélyebbnek, amelyből egy életen át talált újabb és újabb végigjárandó utat, amelynek nem járhatott a végére; ahogy keserűn megjegyezte: két teli bőrönddel távozott róla a követhetetlenségbe. Annyi mindent akart mondani róla még – annyi mindent akart a maga kérlelhetetlen, harmóniákon túli, lét disszonanciáiba látó dallamain át mondani róla, s mondani ez által rólunk. Inspirálódni ezt jelenti: megtalálni a mondanivalót – és a módot, ahogyan mondd.


Hogy mondjam el, mennyire megérint az a bátor, határokon át lebegő mód, ahogyan a Söndörgő hagyja magát inspirálódni a balkán dalkincsének hallatán, Bartók bánáti gyűjtésének egykori érintéseit ugyanúgy a játékba fonva, mint ahogy a folyvást változó játékmódok mai hatásait? Szerb táncok, vajdasági dal, bolgár tánc, a rokon dallamok egymásba folyó érintései, a díszes ritmuskörök, egymástól ellesett díszítések, dallamívek mentén egybefűződő táji zenék mesélnek arról, hogy vándoroltak tájról tájra a zenei hatások. A hazai játékmódok hogy színezték a szomszéd muzsikáját, hogy lopott ritmust akár az elnyomott az elnyomótól, hogy tanulta a bitorolt dallamait a maga zenéjébe a megszálló. A balkán számos népcsoportjának jól elkülöníthető zenéje hogy hatott évszázadokon át egymásra, ellenszenveken, olykor gyűlöleteken, vallási különbözőségeken és tabukon át törve hogy képezett folyamatosan hallatszó hidat. A zene olyankor is áthallatszott a határokon, amikor a szó nem…

S hogy meséljem, mennyire becsülendőnek, követendő példának tartom a komolyzenész odafigyelését az egykori inspiráló erőre, amelyből az általa játszott, csodálatosan szerkesztett, komponált zenemű alkotója táplálkozott? Amit a zenész alapjában tud, azt a mérhetetlen többletet mutathatja meg a közönségnek – ezt a többletet mutatta fel a Kelemen Kvartett az este, amikor a Söndörgővel közösen álltak színpadra. Felmutatták nemcsak a művet - amely önmagában megérintő erejű teljesség - de az inspirálódás folyamatát is, amiből megszületett. Értsük meg: ezzel a vájt fülű keveseknek nyilván nem mondanak újat – de az odafülelés teljesen más minőségébe vonhatják az egyszeri hallgatót. Akinek mindez ráébresztő újdonság, a szigorúan külön kezelt, külön tanult, megkülönböztetett „kis” és „nagy” zenék egymásra hatásának - jóformán elválaszthatatlanságának - tudata értékrend-formáló lehet, és igen: inspiráló lehet.

A Takács Quartett és a Muzsikás közös koncertje kapcsán már leírtam: Bartókot az egyik utolsó pillanatában ragadta el a népzene – mielőtt végképp megették volna ezt az attitűdöt a lesugárzó példák. Szörnyű dolgot mondok: a népi muzsika, költészet, díszítőművészet, tárgykultúra akkor virágzott a maga szabadságában, mikor a város éppen lemondott róla. Amikor a várost nem érdekelte a vidék. Úgy mehetett az alkotó ember a példa nélküli, szabad „így is lehet” irányába. Tény, az alkotói attitűdnek, ami a népzenei befogadás éltető ereje, nem tesz jót, ha fogyasztói attitűddé alakul. De a „városi példa”, a műdal uniformizáló, helyi színeket fonnyasztó hatásával szemben a szomszéd faluból áthallatszó muzsika kihív és provokál. A tetsző dísz odakerül a sorvégre, a táncritmus odafinomul, az egyik zenész belehajtja a másikat az újat tanulásba – a lépés tartásába. A Söndörgő és a Kelemen Kvartett estjének egyik legszebb pillanata volt, amikor az arab improvizációból eljutottunk a macedón-bolgár dal- és ritmusképekhez; és Kokas Katalin, Kelemen Barnabás, a két hegedűs által Bartókhoz; mindezt egyetlen kompozíción belül. A hegedűszólamhoz nagyon bátran hozzányúlva illesztették a zenészek a komponista ihletett összegző benyomását a vándorló zenék egymásra hatására. Nem hallottam még ennyire helyén való komolyzenei improvizációt; nem gondoltam, hogy Bartók szelleme így, voltaképp tabuk törésével is ennyire méltón megidézhető! Hiszen Kelemen Barnabás, Kokas Katalin, Homoki Gábor és Fenyő László valóban hajlandó volt a Bartóki örökség igen bátor pillanatba szövésére – odatéve a színpadra, nem ahogy a kotta, hanem ahogyan a játszótársak, ahogyan a pillanat engedte-követelte.


Miután – ahogyan azt kell - eljátszották Bartók V. vonósnégyesét. Nekem ezek a dallamok folyvást képeket mesélnek – az első tétel egymással vitatkozó hegedű és brácsaszólama mintha egy előítéletekkel súlyosan terhes, zárt kis közösségbe érkező, a puszta létével minden zártság ellen vitázó idegen dallam beilleszthetetlenségét mesélné, s az elutasításba csomagolt kíváncsiságot. A második tételben mintha végre körülnézne az idegen dallam, mibe is érkezett. A zene festette táj egyszerre szűkös és otthonos, lehetőségeket sirat a hegedű a mély fekvések lassú változtathatatlanságában. Mint amikor megérkezik az idegen, a maga létének puszta provokációjával a „másképp is lehet” – és beleragad a kijárt út keréknyomába. Beleragadna – de erősebb annál. A maga szépségtudata, a maga gazdagsága nagyobb. Feltöri a járt utakat, a magáé mondásával húzza egy újabb, tágabb lélegzetbe a környezetét. Nehéz kenyér ez – ezek a maguknak való, zárt világok óvnák az apák, nagyapák szólásmódját. Ezért jó, ha szinte észrevétlenül szövődik bele a kánonjukba a „másképp”. A negyedik tétel játszódó dallama már úgy hordja magán a második tételben körülnéző elődöt, mintha a sajátja volna. Mintha kánon volna. Egyszerre vigasztaló és szomorító gondolat – hogy képesek vagyunk a befogadás gesztusaira, ha valami az elutasításon túl is megérint; de szinte mindig a befogadott új válik az elutasítás kerítését szövő régivé. Durván szólva: a múlt reformáló újdonságából merevül a mai gát. Az egykori csodából a kintornamuzsika. Nagyon szomorú zene ez. Nagyon magyar. Nagyon jellemző.

Nagyon köszönöm ezt az estét! Az Eredics testvérek és Búzás Attila, s a Kelemen Kvartett megint bebizonyították, hogy ha van is értelme és létjogosultsága különbséget tenni, kategóriákat alkotni, másként kezelni műfajokat és minőségeket, egy mélyebb rétegében csak zenészek vannak, és zene. Határolhatatlan, kisajátíthatatlan zene van. Amely áthallatszik a kerítéseken. S amíg a szíved markolja, úgyse nevezed sehogyan.


2015. október 12., hétfő

Most komolyan, miért olvasod ezt a szart?

Ismét TÉMÁZUNK a megszokott kis csapattal, mert megérdemeljük. Meg ti is, hogy olvassátok magvas gondolatainkat (már ha olvassa ezeket a szösszeneteket bárki a témázós csapaton kívül…). Bajban vagyok az aktuális témánkkal, már amikor először felütötte a fejét a szavazásban (igen, mi bizony szavazni szoktunk arról, mi legyen a téma), akkor is zsigerből utáltam, aztán PuPilla adott egy ötletet itt kommentben, ami miatt úgy éreztem muszáj írnom, de igazából még mindig nem vagyok annyira kibékülve a témával magával, szóval lehet félúton letérek és egész másról fogok írni… Vagy nem. Tehát eredetileg valahogy így nézett ki a dolog:

JUNK READS - avagy belső kényszer a rosszra

Hátööö… Én nem igazán érzek semmiféle belső kényszert arra, hogy szart olvassak, köszönöm. Ennyi lett volna a téma egy mondatban.
Zoli közbevetése miután megtudta, hogy a mai téma a „Miért olvasunk szar könyveket?” lesz: „Mert recibe' kaptuk”… Hát én kérek elnézést :)
///Mindazonáltal… Felesleges tagadni, hogy mindenki aki valaha közelebbi viszonyba került a recizéssel, belefutott már olyanba, hogy el kellett olvasnia valami olyat, amit szíve szerint tűzre dobott volna. Meg kell tanulni válogatni.///

Na de komolyra fordítva a szót: mi is az a junk reads? Nálam ez a szó szoros értelmében vett szemét kategória. Amit még akkor se veszek kézbe, ha nincs más olvasnivaló a környéken, amit messzire kerülök még a könyvesboltban is, amitől feláll a szőr a hátamon és fújok mint egy macska. Nem, semmi belső kényszert nem érzek arra hogy olvassak:
- Fejős Éva könyveket. Egyszer tettem próbát, 50 oldal után röpült vissza a polcra és azóta sem vagyok hajlandó senkinek a kedvéért meggondolni magam. Elismerem én, hogy ennek a fajta trendi lájti romantikának is van egy rajongótábora, és ha ezt akarják olvasni, olvassák, de nekem ez nem irodalom. Punktum.
- Celebéletrajzokat. Komolyan, a hajam kihullik attól, hogy manapság már mindenki, aki szert tett arra a bizonyos tizenöt perc hírnévre, azonnal önéletrajzírásba kezd. Mintha lenne mit mesélniük... Kiestél a hatszázkilencvennyolcadik tehetségkutató első körében? Ne bánkódj, ha tévéműsort nem is kapsz, még kiadhatod a történeted könyvben. Közepesen tehetséges szellemíró, kis marketing itt-ott, cukira sminkelt borítófotó és máris ott áll a könyvpiramisod a szandiban. Hogy a rokonságon és a falubélieken kívül úgyse olvassa a kutya se, ne izgasson, elmondhatod magadról, hogy könyvet írtál az életedről.
- Mamipornót. Lásd szürke és társai. Namármost, tényleg nem ítélek el senkit azért, amit olvas. Ha pornóra vágyik, olvasson pornót. Ha nyavalygásra vágyik, olvasson nyavalygást. De hogy egy pornóba oltott többszáz oldalas nyavalygást eladnak romantikus regénynek, az nemgyerebe. Vállaljuk már fel, mit írunk/adunk ki/olvasunk, könyörgöm! Persze na, ha a szürke a Harlekin füzetekben jelent volna meg, nem ömlöttek volna a dollármilliók és nem lett volna belőle film…
- A kilencszázhuszonötödik egykaptafára húzott vámpíros-vérfarkasos-szellemes-rémleopárdos, a jóégtudjamilyenes YA-fantasy-izét. Olvastam ilyeneket, akadt is, amit szerettem, és igen, még a Twilight is lecsúszott (az első rész egész fogyasztható is volt…), de árulja már el nekem valaki, hogy MIÉRT KELL UGYANAZT A SZART RÁGNI újra meg újra? Nem hiszem el, hogy senkinek nem jut eszébe semmi eredeti a témában… /Írom ezt kb két nappal azután, hogy megtudtam. Meyer kisaszony újraírja a Twilight-ot fordított felállásban. Hiánypótló vállalkozás!/
- Oraveczcoelho és társai féle „magvas gondolatoknak álcázott ordas nagy közhelyek hangoztatásával reményt/színt/megváltást viszek az életedbe” iparág termékeit. Mert ez egy iparág, értékelhetetlen fércművek seregével (vesd össze: random híres és fontos ember füveskönyve, brrr…). Nem tagadom, olvastam Coelhot, az első néhány regénye anno tetszett is – akkor még nem volt ennyire nyilvánvaló (mert még nem adtak ki tőle annyit, mert fiatalabb voltam, mert akkoriban nekem ez az újdonság erejével hatott), hogy a soványka történet tkp teljesen lényegtelen az olvasót tökéletesen hülyének néző álfilozófia mellett.


Na de lépjünk tovább, mert ha junk reads nem, akkor mégis minek nevezzem kirándulásaim a minimum megkérdőjelezhető irodalmi értékkel bíró, még csak nem is feltétlen tetsző, ámde a kezembe beleragadó könyvek földjére?

Mert persze vannak ilyenek. Ott volt nem is olyan régen szegény A marsi, amit szerintem nálam rondábban senki nem hordott el a neten, de hát mit tegyünk, utáltam… És számítottam is rá, hogy utálni fogom, mégis elolvastam. Miért? Kíváncsiságból. Meg mert jön a film, és azt tuti megnézem. Ugyanígy jártam tavaly a Holtodiglannal is – előre tudtam, hogy utálni fogjuk egymást, mégis annyira feszített már, hogy mi van ebben a könyvben, amitől mindenki erről beszél, hogy saját szememmel kellett látnom. És persze ott is motiváló tényező volt a film.

Érdemes itt megállni egy pillanatra, mert gyorsan körvonalazódott is a két legfontosabb motiváció: a bloggertársak írásai és a leendő filmadaptáció.

Nem vagyok már mai csirke, magam mögött hagytam azokat az időket, amikor minden agyonhájpolt könyvet azonnal olvasni akartam. Néha nosztalgiával emlékszem vissza azokra a korai blogos időkre, amikor egy-egy kiemelt megjelenés végigszáguldott a könyves blogokon, és előbb-utóbb tuti mindannyian elolvastuk. Na, így például simán bele lehet futni egy csomó szarba, mert tuti nem fog egyezni az ízlésed a többi bloggerével :) Ha meg igen, akkor ott súlyos problémák vannak az egyéniség terén (no para, akadnak klubok, ahol pont ezt keresik). Ma már jobbára csak akkor olvasok könyvet más bloggerek hatására, ha valaki, akinek tényleg adok a véleményére (egy kézen meg is számolható) a hatása alá került és megérint bennem valami mélyet (ilyenkor általában tetszik is, amit olvasok); vagy ha adott könyv felfokozott indulatokat vált ki (ilyenkor meg nem). Legutóbbi olvasmányom például egy jól sikerült negatív kedvcsináló cikk következménye volt (nem is tetszett) – és akkor mondja bárki, hogy a negatív reklám nem reklám. (Messzire vezetne, de egyszer érdemes lenne hosszabban erről is: sokkal-sokkal nagyobb eséllyel kelti fel az érdeklődést egy indulatokkal-érzelmekkel teli negatív poszt, amiből látom, hogy a könyv igenis hatással volt az olvasóra, mint valami közhelyes, kényszeredett pozi ajánlócska. Jó lenne, ha ezt végre bloggerek, szerkesztők, kiadók is felismernék…)

És akkor a filmekkel érünk el oda, amiért ezt az egész posztot elkezdtem (ehhez képest lassan elkopik a billentyűzetem, de sebaj, az a jó, ha a cikk önmagát írja). PuPilla kérdezte A marsi cikk kapcsán, hogy filmben kevésbé zavar-e a „hálivúdiság”, mint könyvben és ez szerintem egy baromi érdekes kérdés. Mert így van. Nem akarok olyan nagy szavakkal dobálózni, hogy a könyv az szent, az irodalom az valami sokkal emelkedettebb művészet, meg hasonlók – mert nem igaz, a könyvre szentségként tekinteni a legnagyobb hülyeség, ami megöli a szórakozást, és a filmművészet is pakolt már elénk számtalan valódi műalkotást. Mégis, szigorúan szubjektív alapon azt kell mondjam, ha én lazítani akarok, ha kikapcsolódás kell, guilty pleasure, tökmindegymi, csak bambulhassak ki a fejemből, előbb nézek meg egy szar filmet mint hogy elővegyek egy szar könyvet. Mostanában annyi értéktelen filmet néztem, hogy könyvben annyit az életben nem vállalnék be. Még a szürkét is megnéztem, na, erre varrjatok gombot :) (Mielőtt megkérdeznétek, miért: mert a zseniális Hajsza sorozat után kíváncsi voltam, mit kezdtek Jamie Dornannel. Hát, leginkább semmit.) Azt hiszem egyébként, a magyarázat arra, miért vagyok megengedőbb a filmmel mint a könyvvel, rém egyszerű: az olvasás mégis csak energiabefektetés, nem úgy van, hogy csak bámulsz ki a fejedből és a legnagyobb kihívást az jelenti, hogy betalálj a popcornnal a szádba. Ha már energiát fektetek valamibe, az legyen jó. Meg aztán, egy rossz film rövidebb is – két óra az életemből még nem olyan vészes, míg egy átlag 300 oldalas könyvet azért tovább tart elolvasni (félbe meg ugye nem hagyok).

Bár nem láthatjátok, nagyon gondolkodom ám, miközben ezt írom, hogy mi lehetne az a könyves guilty pleasure, amivel megbotránkoztathatnám/megnyugtathatnám a társaságot, hogy néha bizony én is fogyasztok „gyorskönyvet” (ha már kölcsönvettük a gyorskaja csúfnevét…). Gondol-gondol-gondol. Anita Blake. Ha keresztre feszítenek, se tudnék egyetlen pozitívumot sem felhozni a könyv mellett, értéktelen szemét, vámpíros is, zombis is, idegesítő is, viszont az első néhány része borzasztó szórakoztató. Még az is lehet, hogy a közeljövőben újraolvasom őket :)

Nézzük a többiek bűnözéseit:


Csatlakozók:

Bubu

2015. október 11., vasárnap

Top 10

Szombaton volt Az olvasás éjszakája, ennek örömére boldog-boldogtalan szedett-vedett listákat állított össze a legjobb 10, 20, 30, akárhány könyvről... Ennek margójára útjára indult egy lánc, melyben mi, bloggerek sommázzuk a kedvenceinket. Íme az én Top 10 listám, ezúttal kommentár nélkül:

- J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura
- Virginia Woolf: A világítótorony
- Virginia Woolf: Mrs. Dalloway
- Jonathan Franzen: Javítások
- Jennifer Egan: Az elszúrt idő nyomában
- Esterházy Péter: Egy nő
- Alessandro Baricco: Selyem
- Joanne Harris: Urak és játékosok
- A. S. Byatt: Mindenem
- Choderlos de Laclos: Veszedelmes viszonyok

Akik még listáztak: 
- Bill
- Nima

Reea kapja a stafétát :)

És akkor a többiek:
Reea
Andi
Szee


2015. október 9., péntek

Everest - film

A két előző bejegyzésből talán látható – nem a hősök életéért izgultam. Azért szorítottam, hogy Baltasar Kormákur és filmes expedíciója ne lógassa a filmjét az egy szál „megtörtént események alapján” mondat vékony kötelén a találgatások és teóriák mélységes, ásító szakadéka fölé… A (valójában Bukrejev halálával nagyjából lezárt) vita gyönge tapadású, vitatott rétegeinek anyagából ne indítson újabb lavinát – elsodorva túlélők és áldozatok maradék méltóságát is. Nos, e tekintetben a film meglehetősen tisztességesen teljesített.

Néhány (az összképet színező, de nem átfestő) momentumot kivéve belekerült azoknak a félresikerült, tragikus napoknak minden fontos pillanata. A visszaemlékezésekből a legtöbbször csak az, amire többen ugyanúgy emlékeztek. A kénytelenségből tényekhez képzelt anyag (a két vezető párbeszédei például, amit rajuk kívül nem hallott más) a legtöbb esetben remekül szolgálta a nézők vezetését; ide gyömöszölték bele azt a rengeteg háttér-információt, amire a történtekről (vagy egyáltalán a hegymászásról) először halló moziba járónak a megértéshez alapvetően szüksége lehet. A látvánnyal konkrétan zseniálisan éltek – létrehozták a madártávlatot ott, ahol a madár se jár, se helikopter a ritka levegőben; azt a nézetet, ami ezer szónál is jobban megmagyarázza, mekkora őrületes út is ez, fel a hegyre – s mennyire parányi kis pont ebben az ember. Azért külön és kiemelten hálás vagyok, hogy a magashegyi mászás valóságos kínjait mutatták, a valóságos kihívást, amit a hegy támaszt – hogy végre kiradírozták a fejemből egy játékfilm képei a Cliffhangert: a hóban félmeztelenül egy kézen lógó, jégcsavart csákánnyal jégfalba verő (!) Stallone képét…

Persze ettől még ez egy amcsi látványmozi – az alapvető filmes klisék kikerülgetése itt se sikerült, a szokott módon egyszerűsítő képtorzításokról nem is beszélve. Scott Fischer (Jake Gyllenhaal) tényleg lazább arc volt, mint Rob Hall (Jason Clarke), valóban nem „vezette kézenfogva” az ügyfeleit; de a két vezető - és a két csapat felkészülése - közt közel sem volt ekkora különbség. Így volt egyszerűbb; olyan egyszerű, mint megmutatni, ki az „orosz”: csak adj vodkát és tangóharmonikát a színész kezébe. Ha már Tolij Bukrejev (Ingvar Eggerd Sigurdson) szóba került – esetében a valóban büszkeségre okot adó momentumokkal találkoztunk csak… míg Jon Krakauer (Michael Kelly) esetében azért jobbára a szégyellni valókkal. Sokkal színesebb képet vetített volna a film, ha például Doug Hansen (John Hawkes) Krakauerrel cimborál össze - ahogy valójában történt -, nem pedig Beckkel…


Persze nem véletlen, hogy Beck Weathers (Josh Brolin) lett Doug Hansen barátja, s mellette a legmélyebben árnyalt ügyfél-figura. Egyrészt így nem melegítették fel a filmben az egykori vitát. Másrészt Dr. Seaborn Beck Weathers csodálatos, szinte hihetetlen, filmből kihagyhatatlan magához térése nagyjából tényleg így esett; miután többször és többen lemondtak róla, teljesen elfagyott tagokkal tényleg a maga erejéből vonszolta el magát a táborig. Viszont a felesége kizsarolta helikopter így, ebben a formában filmes hamisítás és zanza – igazából Guy Cotter (Sam Worthington) járta ki az amerikai nagykövetségen át, hogy a nepáli hadsereg kísérelje meg a mentést a völgykatlanból. Madan Khatri Cshetri alezredes valójában kétszer ismételte meg ezt a teljesen eszelős manővert; és elsőnek Makalu Kao-t a tajvani csapat túlélőjét vitte le a hegyről (akinek használhatatlanná fagyott a lába), s csak másodiknak Becket. A film így működik – ezt nem árt tudni: ezt jelenti a „megtörtént események” után az „alapján”…

Most már nem kerülhető ki, hogy állást foglaljak az „oxigénnel, vagy nélküle” vitában – amely Krakauer Bukrejevet illető kritikájának alapja is. Teljesen egyértelmű, hogy az Everest meghódítását az oxigén használata jelentősen könnyebbé tette – sokáig gondolták úgy, hogy nélküle gyakorlatilag lehetetlen. Reinhold Messner és Peter Habeler első sikeres kísérlete után aztán ez a „lehetetlen” számos esetben másoknak is sikerült – Bukrejevnek többször is. Való igaz, az oxigénpótlás előnyét jelentősen csökkenti a kockázat: ha elfogy, szinte elkerülhetetlen a szervezet - időleges, vagy végzetes - összeomlása. És tény: a hegyek hegyén az oxigén mindig hamarabb fogy el, mint ahogy számolják…

Tény, oxigén nélkül meg se valósulhatott volna ez az egész ügyfeles iparág… A mászás megmaradt volna a határokat feszegető ember egyéni ügyének – ennyire nem nyálazta volna össze az üzlet. Mégis, annyiban igazat adok Krakauernek, hogy Bukrejev ezeket a (szerintem is a magashegyi mászás botrányos elcelebesedéséhez vezető) játékszabályokat az adott esetben nem tartotta be, holott vezetőnek szerződött – és Scott Fischer is komoly hibát vétett, amikor ebbe így belement. Más kérdés, hogy a kazah mászó (vagyon és támogatók híján) csak így juthatott imádott hegyei közelébe. S megint más kérdés, hogy e játékszabályok megléte nélkül Krakauer ugyan soha hozzá se szagolhatott volna az Everesthez…


Úgy álltam fel a székből, hogy nem rontották el. Nem rontotta el a forgatókönyv-író, a vágó, a rendező. Hogy a színészek közül mindenki beletette azt az (olykor cameonál alig nagyobb terjedelmű, de) nem keveset – beletette, amit ez a történet érdemel. A film nem merészelte elengedni a kijárt utak mentén kifeszített biztonsági kötelet, de ezt most nem feltétlenül éreztem bajnak. Az összes felsorolt kifogásom valójában a filmipar által jelenleg preferált filmnyelvből következik, s nem az alkotók szándékaiból, vagy hozzáállásából. Úgyhogy szerintem mindez igazán nem is kérhető rajtuk számon. Mondjam, hogy örülhetünk pusztán akár annak, hogy hagyták odaveszni a filmen is azt, aki a valóságban is a Csomolungma áldozata lett? Láttunk már olyan feldolgozást, aminek a szomorú végén azért enyhített némi jövőbe vigyorgó hepiend, és nemcsak rajzfilmen… 
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...