Gail Carriger: Időtlen

El sem hiszem, hogy végre eljutottunk idáig… Nyolc éve, 2012-ben jelent meg magyarul Gail Carriger Napernyő Protekturátus sorozatának első része, a Soulless – Lélektelen, utána egy ideig kezelhető időn belül jöttek szép sorban a folytatások, de már a negyedik rész olvastakor, négy éve is ezt írtam: „Egyszerűen nem egészséges ilyen hosszú ideig váratni egy sorozat rajongóját sem – mert az olvasó változik, az igények változnak, az emlékek megkopnak, és könnyen azt érezhetjük, elment mellettünk az idő. Kár érte. Azért, ha az utolsó rész valaha kijön magyarul, természetesen elolvasom, kerekítsük le a sztorit, ha már idáig jutottunk, de azt hiszem, Carriger többi sorozatát meghagyom a lelkes fiatalságnak.” Most, hogy végre kezünkben a sorozatzáró kötet, el is gondolkodtam, hogy kell-e ez még nekem. Nyolc év nagyon hosszú idő – egészen más az ízlésem, mint akkoriban, évek óta nem vettem kézbe romantikus fantasy-t, sem steampunk őrületet; messziről kerülöm a young adultot és egyéb vöröspöttyösöket, a humort pedig már nagyon másban keresem.

Mégis: a nosztalgia nagy úr. És jelen esetben a legjobbkor vétette velem kézbe a Napernyő Protekturátus lezárását. Ha azt mondjuk, furcsa volt az idei tavasz, nem mondtunk semmit – mindennapi életünk úgy zökkent ki a megszokott kerékvágásból, ahogy az én életem során még sosem. E sorok nem szociológiai elmélkedésre szolgálnak, de annyit azért itt is elmondhatok: könyvmoly létünk is erősen felfordult. Nem csak az elmaradt eseményekre és a kiadók megtorpanására gondolok, hanem arra is, mennyire másképp reagáltunk a bezártságra, a feszültségre, a bizonytalanságra. Sokan könyvekbe menekültek, sokan online kulturális közvetítéseket néztek éjjel-nappal, mások mániásan falták a híreket, megint mások csak bambultak maguk elé, képtelenül bármiféle elmerülést igénylő tevékenységre. Namost én leginkább az utóbbi csoportba tartozom. Jó könyvmolyként naná, hogy írtam listát március közepén arról, mi mindent fogok bepótolni a karantén idején – egy kézen meg tudom számolni, hány könyvet sikerült. Egyszerűen nem kötött le semmi. Még a legnagyobb kedvencek közül is akadt, aki elvérzett. Aztán jött egy már nem is annyira várt folytatás, amiből már vállaltan kiöregedtem, és amire kicsit dühös is voltam amiért ennyit kellett várni rá – és visszaadta az olvasásba vetett hitem. Carrigert még mindig a szó szoros értelmében nem lehet letenni – annyira (jó értelemben vett) idiótaság ez a szöveg, hogy a legmélyebb szorongásból is képes volt hangos röhögésekre sarkallni. Gyógyszer volt most – mondjuk nem vagyok benne egészen biztos, hogy ha nincs ez a groteszk helyzet, akkor is ennyire magával ragadott volna.

Na de ha már így alakult, nézzük magát a könyvet. Alexia Tarabotti, Lady Maccon, Viktória királynő lélekőre, a kor egyetlen ismert lélektelenje két éve él viszonylag nyugodt családi életet – már amennyire ez lehetséges egy bárdolatlan farkasember férj, egy kiterjedt falka és egy kétéves lélektolvaj gyermek (csúfnéven nyúzó, az ismert világ legrettenetesebb természeten túlija, aki érintésével nem csupán megfosztja a természetfelettit képességétől, hanem át is veszi azt) társaságában; politikai okokból a gyermek gyámjának, London legpiperkőcebb és legöregebb vámpírjának második és harmadik legjobb ruhaszobájában éldegélve, egy titkos társaság (létszám: két fő) fejeként, egy inassal, aki holtáig őrzi Alexia apjának rejtélyes titkait, állandó cselszövések közepette. Ráadásképp egy botrányosan rossz színi társulatot vezető legjobb barátnővel, akinek előadásait nem hagyhatja ki. Épp egy színházi előadás estéjébe csöppenünk, amikor is a kétéves Prudence előbb vámpírrá, majd cuki vérfarkaskölyökké változik, egy skót falka örökké dühös alfája Londonba érkezik szítani egy kis családi perpatvart, a londoni vámpírkirálynő pedig magához hívatja Alexiát, hogy kézbesítsen egy még fontosabb meghívást: minden vámpírok legöregebbike, az alexandriai bolykirálynő látni akarja az utolsó lélektelent és gyermekét.

Az ilyen meghívásoknak nem illik ellentmondani, így hát Alexia és kis családja útnak indul Egyiptomba, egy színtársulat és egy köpönyegforgató feltaláló társaságában, hogy szembenézzen a végzettel. Mert Egyiptomban nem csak egy többezer éves vámpír várja őket, hanem magyarázat is – az Istenölő Átokra és Alexia néhai apjának tevékenységére. Ám addig át kell kelni a tengeren, szert kell tenni új napernyőre, meg kell óvni Ivy kalapjait, át kell törni az alexandriai bazáron, végig kell nézni - már megint - egy botrányos előadást és meg kell találni az utat az átok forrásához. Eközben Londonban is fény derül néhány évtizedek óta szunnyadó titokra, farkasok esnek egymásnak, élre vasalt inasok gaztettei kerülnek felszínre, felbonthatatlannak hitt kötelékek bomlanak fel és új alfa-aspiráns születik.

A szórakozás garantált, Alexiáék a legidétlenebb kalandokba keverednek, egy gyermek eltűnik, egy férjet halottnak hisznek, a vámpírkirálynő pedig egészen mást vár Alexiától, mint amire bárki számított (na jó, az olvasó igen, elég egyszerű itt a matek kérem, de szerencsére szereplőink naivabbak nálunk). Persze minden jó, ha jó a vége: a szálak szépen elvarródnak, akik összetartoznak, újra egymásra találnak, a tartozásokat behajtják, Alexia megtudja, ki is volt valójában Alessandro Tarabotti; és még a tekintetben is megnyugtató választ kapunk, hogyan tud méltósággal elbúcsúzni a természetfelettitől egy kiöregedett alfa, ha el akarja kerülni a fajtájára leselkedő őrületet. Hogy hogyan lesz egy tehetségtelen, bugyuta, az ízléstelen kalapokért egészségtelen rajongást tápláló színésznőből vámpírkirálynő, azt pedig fedje jótékony homály.

Kiadó: Könyvmolyképző

Fordító: Miks-Rédai Viktória 

Gail Carriger: Szívtelen

Alexia Tarabotti, immáron két rész óta Lady Alexia Maccon, a viktoriánus kor egyetlen ismert lélektelenje már megint nyakig benne van a slamasztikában. Nem elég, hogy előrehaladott terhesként a kor illemszabályai szerint már rég vissza kellett volna vonulnia, ehelyett kénytelen a minden sarkon rá támadó vámpírok elől menekülni; közben lélekőri teendőit is el kell látnia őfelsége árnyékkormányában, ügyelnie kell rá, hogy farkasember férje legalább nagyjából civilizáltan viselkedjen, és mindennek a tetejébe még folyton éhes is. Nem csoda, hogy amikor történetünk kezdetén két ősöreg farkasember és egy még öregebb vámpír - minden bizonnyal az írott történelem legpiperkőcebb vámpírura - némiképp idegborzoló javaslatot tesz arra, hogyan vehetné elejét, hogy a vámpírok továbbra is az ő és születendő gyermeke életére törjenek, kis híján felfalja mindhármukat.

Carriger ott folytatja, ahol az előző rész végén - a magyar olvasó számára fájdalmasan régen - abbahagyta. A sorozat legnagyobb erényének számító humor még mindig a régi, ahogy a fergeteges magyar fordítás is. Karót nyelt viktoriánus erkölcsiség, képmutatás, gőzgépek, ösztönlény farkasemberek és mindentudó inasok, franciás feltalálók és politikai intrikákban verhetetlen vámpírok adják egymásnak a kilincset – olyan szóvirágok és szórakoztatóan modoros ostobaságok közepette hogy jobban tesszük, ha ezt a részt is az otthonunk biztonságos magányában olvassuk, ellenkező esetben már-már viktoriánus kort idéző megbotránkozó pillantásokat kaphatunk.

Azért persze nem csupán humor és nyelvi lelemények vannak, akad itt történet is. Alexia tudomására jut - egy szellem útján, némiképp illetlen módon - hogy a királynő ellen merénylet készül. Gyerekteher ide vagy oda, egy lélekőr ezt nem hagyhatja figyelmen kívül, naná, hogy saját nyomozásba kezd, ami nem várt utakra vezeti – vissza a múltba, a férje egykori falkájáéba, feltaláló barátnőjéébe és ami a legfontosabb: rejtélyes apjáéba. Nocsak, még a végén megtudunk valamit az első rész óta a sorozat legnagyobb vakfoltjának számító Alessandro Tarabottiról? Közben Alexiánk még mindig nagyon terhes, ami számára igen kellemetlen, az olvasó számára rémesen kacagtató pillanatokat eredményez – még az a szörnyűség is megesik, hogy Lord Akeldama (akire igencsak rájár a rúd, nem csak a szíve törik össze, még a második és harmadik legjobb öltözőszobáját is fel kell áldoznia nemes célok érdekében) kénytelen segíteni neki felöltözni, amikor már minden inasok leginasabbja, Floote is feladja. Nehéz az élet Alexia mellett…

Szóval nyomozunk, újabb fantasztikus találmányokkal ismerkedünk Madame Lefoux révén, már megint titkos társaságokat leplezünk, leromboljuk fél Londont, miközben igazán izgalmas zombisülök támadnak ránk; kénytelenek vagyunk megbirkózni egy rém idegesítő húggal, aki előbb szüfrazsettnek, majd vámpíreleségnek áll; ráadásul még mindig csak a sötétben tapogatózunk azt illetően, kiféle-miféle lesz is egy lélektelen és egy farkasember gyermeke. S ha ez nem lenne elég, még az a beláthatatlan katasztrófa is megesik, hogy egy ízléstelen kalapjairól elhíresült színészfeleséget kell Skóciába szalajtani egy fontos küldetésre – hja, kérem, az ember azzal főz, amije van.

Csodálatosan szórakoztató, pörgős, de korántsem annyira zavaróan zsúfolt részt kapunk, mint az előző, Carriger magabiztosan hozza azt, ami miatt ezt a sorozatot megszerettük. Ugyanakkor félúton azért elgondolkodunk, hogy haladunk-e egyáltalán bárhova. A sorozat egyetlen hibája, hogy nem fejlődik. Sem a történet, sem az író. Ugyanazt olvassuk, mint az első részben, ami nem feltétlenül baj, de nekem kezd kevés lenni. És itt jön be az a fránya idő: lehet (sőt, biztos) hogy ha két évvel ezelőtt, a harmadik után közvetlenül, vagy mondjuk fél év ráhagyással olvashatom (hisz az első két rész közt is csupán fél év telt el), kevésbé lennék kritikus. Egyszerűen nem egészséges ilyen hosszú ideig váratni egy sorozat rajongóját sem – mert az olvasó változik, az igények változnak, az emlékek megkopnak, és könnyen azt érezhetjük, elment mellettünk az idő. Kár érte. Azért ha az utolsó rész valaha kijön magyarul, természetesen elolvasom, kerekítsük le a sztorit, ha már idáig jutottunk, de azt hiszem, Carriger többi sorozatát meghagyom a lelkes fiatalságnak.

Kiadó: Könyvmolyképző

Fordító: Miks-Rédai Viktória

Gail Carriger: Blameless – Szégyentelen

Alexia Tarabotti visszatért, méghozzá nem is akárhogyan! A Napernyő Protektorátus előző része, a Changeless végén igencsak méretes pácban hagytuk magára immáron Lady Maccon néven ismert lélektelenünket. Miután fény derült terhességére – mely minden, természeten túliakról ismert tény szerint egyszerűen lehetetlenség – férjura, a nem épp átgondolt viselkedéséről híres farkasember kidobta otthonukból, megszégyenítve a londoni társaság előtt, s ami tán még borzalmasabb: arra kényszerítve Alexiát, hogy visszaköltözzön rémes családjához. A Blameless első oldalain épp egy meghittnek cseppet sem mondható családi reggeli közepébe csöppenünk, melynek során nem csupán az derül ki, hogy Alexia féltestvérei még annál is jóval ostobábbak, mint ahogy hittük, illetve hogy az új inasok felettébb bosszantóak; de az is, hogy Loontwill méltóságos úr sem a gerincesség bajnoka, amikor is a családi béke megőrzése érdekében konkrétan az utcára teszi nevelt leányát.

Amit ő olyan nagyon azért nem bán – azt már sokkal inkább, hogy egyetlen valamire való barátja és szövetségese, Lord Akeldama épp akkor tűnik el nyomtalanul, amikor az ő londoni palotájába bútorozna. Az ősöreg vámpírúr és egész pereputtya eltűnése valamivel még annál is nyugtalanítóbb, hogy hősnőnket lépten-nyomon meg akarják ölni – ezúttal megbuherált gépkaticákat eresztenek a nyomába. És nincs hova mennie. Mit tehet ilyenkor egy lélektelen, aki maga sem tudja, pontosan kiféle-miféle, azt még kevésbé, kiféle-miféle lény lapul a pocakjában, s nem csak saját férje, de még a királynő is kiutasította, amikor kirakta őt az árnyékkormányból s megfosztotta lélekőri pozíciójától? Természetesen nekivág a nagyvilágnak, hogy válaszokat kapjon kérdéseire. Lévén a rejtélyek fő okozója a titokzatos papa, Alessandro Tarabotti, s az ő lélektelensége, adja magát, hogy Alexia visszatérjen ősei földjére, Itáliába s megkeresse azokat, akik tán tudnak valami magyarázattal szolgálni az állapotára: a Templomosokat.

Namármost, nem elég, hogy az utazás számtalan veszélyt rejt – hisz a Templomosok indítékai és módszerei finoman szólva megkérdőjelezhetőek, az oda vezető út során pedig lépten-nyomon újabb merénylők bukkannak fel –, ráadásképp mindenféle botrányos kulturális különbségekkel is meg kell küzdenie ízig-vérig brit hölgyeményünknek. Melyek közül a legbosszantóbb kétségkívül az olaszok hozzáállása (vagy inkább hozzá nem állása) a teázás nemes brit szokásához… 

„Csak eszembe jutott az a rémség, amit a taljánokról hallottam – nyomkodta Ivy zsebkendőjével a szeme sarkát kitörő érzelemrohamában. – Azt hallottam… ó, még kimondani is rémes… azt hallottam, hogy Itáliában… – elhallgatott – …kávét isznak! – Kecsesen megborzongott. – Oly rémes a gyomornak!” 

Azért persze eme kis kellemetlenséggel sikerül megbirkóznia Alexiának és kis csapatának. Melyből nem hiányozhat a bolondos francia feltaláló, Madame Lefoux és Alexia inasa, az egyre titokzatosabbnak tűnő Floote (komolyan kifúrja az oldalam a kíváncsiság, hogy mit rejteget még…). Az út során összefutnak két még bolondosabb feltalálóval, Párizsban ornitopterrel szállnak fel háztetőkről – a lehető legkényelmetlenebb közlekedési eszköz –, égivasúttal kelnek át az Alpokon, életveszélyes kiskutyákkal hadakoznak, és kiiktatnak számtalan bárgyilkost. Hogy aztán a Templomosok vendégszeretetét élvezve várják a felmentő sereget.

S hogy mit csinál mindeközben Lord Maccon? Amikor épp nem formaldehiddel próbál lerészegedni és felejteni, hűtlennek vélt felesége után sír és közben akkora kalamajkába keveri falkáját és nagyjából az egész természetfeletti társadalmat, amekkorát még nem látott Britannia – még szerencse, hogy azért teljesen nem vesztette el a józan eszét, és legalább egy vérfarkast Alexia után küldött. Persze a nagy kérdés – vajon kiféle-miféle kis lénnyel várandós Lady Maccon – is megválaszolásra kerül előbb-utóbb, de a rengeteg kalamajka, üldözés, napernyővel verekedés, gépkatica és menekülés közepette ez tulajdonképpen lényegtelennek tűnik.

A Blameless nagy erénye épp az, ami végső soron a leggyengébb is lesz benne: hogy nem ül az első két rész babérjain. Carriger féktelenül pörgeti a cselekményt, újabb meg újabb kalandokba sodorva hősnőjét, mi meg lélegzetvisszafojtva figyeljük, már megint mi az ördögbe keveredik ez a nőszemély – ellenben egy téren elvérzik: ezek pedig a „csatajelenetek”. Amik azért nem is igazi csaták, inkább csak kiscsoportos verekedések – de annak is túl összevisszák, olykor átgondolatlanok. A társasági szócséplés, a vicces-romantikus évődések és a politikai intrikák nemes egyszerűséggel jobban mennek a hölgynek, mint az akció – az egyik részem azt mondaná, maradt volna a kaptafánál, a másik viszont örül, mert a jelek szerint a sorozat minden kötete rejt újdonságot.

Szerencsére előbbiekből is van bőven: bár javíthatatlanul romantikus énem naná, hogy örült, amikor Alexia és Lord Maccon egymás karjaiba zuhant a Soulless végén, bevallom, a Changeless egyik legbosszantóbb vonása számomra pont a házastársi cívódásuk volt – most mit tagadjam, szívesebben olvasok egymás után epekedő szerelmesek romantikus kalandjairól, mint házaspárok huzakodásáról. E részben a két főhős kapcsolata inkább az első részre emlékeztetett: ugyan szinte végig földrésznyi távolságra egymástól, de mindketten felváltva bosszankodtak a másik kiállhatatlanságán és epekedtek utána. Ez pedig felettébb szórakoztató nekünk, olvasóknak. A végkifejlet pedig egy még érdekesebb, újabb megválaszolatlan kérdéseket rejtegető folytatás ígéretét rejti. Hmmm… Alig várom!

Kiadó: Könyvmolyképző

Fordító: Miks-Rédai Viktória

Gail Carriger: Changeless – Változatlan

Gail Carriger fergeteges humorral és nem elhanyagolható mértékű erotikával fűszerezett paranormális-steampunk-romantikus regénye, a Soulless – Lélektelen a tavalyi év egyik legüdítőbb olvasmánya volt, nem csoda hát, hogy alig vártam a folytatást. Szerencsére a kiadó nem húzta olyan sokáig a megjelenést, mint az első részét anno (hmmm… reméljük, ez a tendencia folytatódik), így karácsonykor már kiéhezett rajongók tömege vethette rá magát Alexia Tarabotti és Lord Maccon kalandjainak újabb fejezetére. Ami szerencsére nem maradt el a várakozásoktól, sőt!

Alexia immáron Lady Macconként próbál megbirkózni természeten túli mivoltával és a viktoriánus kor béklyóival – s akkor még nem is beszéltünk vérfarkas férje inkább ösztönös, semmint civilizált viselkedéséről, a lélekőri pozíciójával járó politikai teendőkről, és a kertjében állomásozó emberi és természetfeletti katonákról. Akikről férje valahogy elfelejtett szólni, mikor hajnalok hajnalán (ami természetfeletti körökben a kora estét jelenti) kipattant a hitvesi ágyból, és eltűnt. Alexia így egyedül marad a regimentnyi katonával, barátnőjével, a botrányos kalapjai ellenére is frissen eljegyzett Ivy Hisselpenny-vel, egy goromba őrnaggyal, és egy természetfeletti rejtéllyel.

Londonban ugyanis a természetfeletti népek elkezdtek ijesztően normálisan viselkedni – a vérfarkasok nem tudnak átváltozni, a vámpírok szert tettek némi arcszínre, ellenben eltűntek a vámpírfogaik, s ami a legijesztőbb: ezek a több száz éves halhatatlanok immár nagyon is sebezhetőek. Lord Maccon hivatalánál fogva az ügy kivizsgálására ered, amely ügy sajnos mutat némi összefüggést egykori skót falkája viselt dolgaival – így a természetfeletti nyomozás és rendteremtés (s ha kell, kioltás) együtt jár egy kis családi cívódással is. Mert mint kiderül, a falka nem „csupán” egy falka, hanem a néhai „emberi” Lord Maccon halandó leszármazottai is velük élnek – akikről Alexia eddig azt sem tudta, hogy léteznek.

Most azonban kap egy kis ízelítőt családi viszályokból és hűtlen alfák áruló falkáikhoz való viszonyából éppúgy, mint a borzasztó skót ételekből és a még borzasztóbb skót divatból. Minden lében kanál lélektelen hősnőnk ugyanis nem ül tétlenül, míg férjecskéje nyomoz – ő maga is Skóciába léghajózik, idegesítő barátnője, még idegesítőbb húga és egy titokzatos (és nagyon franciás) kalapos-feltaláló társaságában. Ha az együgyű utastársak és a léghajózás nem hoznának elég izgalmat, ott van még egy rejtélyes merénylő, aki lépten-nyomon Alexia életére tör – még jó, hogy legújabb divat szerint készült napernyője mindig a rendelkezésére áll.

Aki az első részt olvasva beleszeretett ebbe a kicsit steampunk, kicsit paranormális, kicsit viktoriánus, és nagyon angol világba, az a Changeless-t is imádni fogja – aki pedig még nem olvasta az elsőt, gyorsan tegye meg! Carriger humora a régi, szereplői még az előzményben olvasottaknál is furcsábbak, a cselekmény pedig sikeresen átlendül a „mi történik egy romantikus történettel, ha a hős és a hősnő egymásra talál” csapdáján. Ez a legnagyobb erőssége a könyvnek, ugyanakkor ez okozhatja a legnagyobb hiányérzetet: én például sajnáltam, hogy Alexia és Lord Maccon romantikus évődés helyett immáron házastársi cívódásban élik ki magukat. De annyi baj legyen – a nyomozás és a természetfeletti rejtély szerencsére izgalmasra sikeredett, a skóciai utazás bőven tartogat meglepetéseket, és a mellékszereplők közti kusza szerelmi- és egyéb szálak is kárpótolnak a főszereplők elmaradt csatáiért.

Amiből viszont jócskán több van, mint az előzményben, az a steampunk vonulat – léghajók, távbeszélők, fura szerkezetek és bolondos feltalálók színesítik a regény lapjait, no és a lényeg: végre látjuk működés közben a híres napernyőket. Mindemellett továbbra is bővelkedünk társasági intrikákban, ostoba ruhakölteményekben, pletykákban, fess farkasemberekben és piperkőc vámpírokban – no meg borzasztóan élvezetes szócsatákban. S ha mindez nem lenne elég, kapunk egy olyan függővéget, ami után legszívesebben falhoz vágnánk a könyvet – de jobban tesszük, ha inkább újraolvassuk az első két részt, és számoljuk a napokat a harmadik megjelenéséig.

Kiadó: Könyvmolyképző

Fordító: Miks-Rédai Viktória

 

Gail Carriger: Soulless - Lélektelen

Ahogy mindenkinek, nekem is megvannak a saját, jól bejáratott olvasási szokásaim. Ezeket most nem fogom részletezni, legyen elég annyi, hogy nagyon-nagyon ritkán – igazából szinte sosem – fordul elő az, hogy éjjel addig olvassak egy könyvet, amíg le nem ragad a szemem, hogy aztán reggel felébredve az első dolgom legyen folytatni. Gail Carriger Soulless című regényével mégis ez történt. Alig bírtam letenni, és észre sem vettem, hogy milyen automatikusan nyúlok utána reggel, az első korty kávé után. Aztán a vége előtt nagyjából ötven oldallal belém hasított a felismerés, hogy ’te jó ég, mindjárt vége’, és félretettem kicsit, hogy tovább tartson az élmény.

Azt hiszem, eme rövid kis bevezető tökéletesen mutatja, hogy a Soulless nem egy hétköznapi könyv – eddig az év legviccesebbje, s mivel nem olvasok túl sok humoros regényt, nagy eséllyel nálam ezt a pozíciót év végéig megőrzi. Friss, üde, szellemes és nagy-nagyon angol. Mindemellé pedig paranormális, romantikus, steampunk, viktoriánus – és még egy csomó jelzőt érdemelne, de mind együtt sem képes még csak megközelíteni sem azt az újszerű élményt, amit nyújt. Ezt bizony olvasni kell…

Már csak azért is, mert a paranormális romantikus (és steampunk, és viktoriánus, ésatöbbi, ésatöbbi…) műfajban még nem találkoztam ilyen karakán, talpraesett, okos és mégis normális főhőssel, mint Alexia Tarabotti. Aki egyébként vénkisasszony, ráadásul a kékharisnya fajtából. Férjhez menési esélyei már tizenöt éves korában a nullához közelítettek, lévén félig olasz (hogy a talpig angol mama anno hogyan keveredett Alessandro Tarabotti hálójába, arról a történet mélyen hallgat, de azért lehetnek sejtéseink…), apja halott, bőre túlságosan sötét, orra túlságosan nagy, alakja túlságosan nőies, és valahogy minden túl sok rajta ebben a sápkóros, pihegő szőkeségeket előnyben részesítő korban. S mindemellé túl nagy a szája és – minő botrány! – még gondolkodni is szokott. Ami tán a legnagyobb hátrány az ifjú hölgyeket és mamáikat lázban tartó férjfogó-hadműveletek során.

Alexia rendes vénkisasszonyhoz illő módon épp a könyvtárba menekül egy unalmas – és frissítőszegény – estélyről, mikor is egy bárdolatlan vámpír rátámad, ő pedig kénytelen hűséges napernyője és fa hajtűje segítségével ártalmatlanítani. Mit szépítsük, megöli. Ez a viktoriánus kor ugyanis nem az a viktoriánus kor, itt a vámpírok, farkasemberek és szellemek együtt élnek a halandó emberekkel, immáron évszázadok óta szerves részét képezve az európai társadalomnak. Sőt, még árnyékkormányuk is van, s végre magyarázatot kapunk arra is, hogy tudott egy aprócska, magányos sziget a fél világra kiterjedő birodalmat összekovácsolni – természetfeletti segítséggel. I. Erzsébet kora óta az angol uralkodók politikai éleslátását a vámpírok, katonai tehetségüket a farkasemberek biztosították. Ebben a természetfelettivel harmonikusan együtt élő világban Alexia az egyetlen rejtély, aki még nem ismert a társadalom előtt, s akinek képességeitől még a halhatatlanok is tartanak – ő ugyanis lélektelen. Ritka madár, aki egy érintéssel képes a vámpírokat és a farkasembereket megfosztani természetfeletti képességeiktől – épp ezért érthetetlen, miért támadt rá az a bizonyos vámpír.

Az ügy kivizsgálására seperc alatt a helyszínre siet Lord Connall Maccon, Woolsey grófja és a londoni körzet alfája, a brit szigetek legbefolyásosabb farkasembere, és a londoni társaság legkörülrajongottabb agglegénye – aki egy bizonyos sündisznós incidens óta igencsak ellenséges viszonyban van Alexiánkkal. Mikor kiderül, hogy a támadó vámpír egy bolyhoz nem tartozó magányos volt, s fény derül jó néhány vámpír és vérfarkas eltűnésére, a Lord és Alexia kénytelenek szorosan együttműködni a rejtély felderítésében. Aztán még szorosabban. És még szorosabban…

A természetfelettiekre vadászó titkos társaság utáni nyomozás, a vámpírok és farkasemberek hagyományainak és szabályainak megismertetése és a viktoriánus társasági intrikák mellett a regény legfontosabb szála azért mégis csak az Alexia és Lord Maccon között szövődő románc. Ami nemes egyszerűséggel a legviccesebb romantikus egymásra találás, amit a műfajban olvastam – és ami a legjobb terepet adja Gail Carrigernek ahhoz, hogy gátlástalanul komédiázzon és figurázza ki az általa valószínűleg igencsak kedvelt műfajokat. Alexia és a marcona farkasember románca – nem kevés erotikával fűszerezve – egyszerre mutat fricskát a Jane Austen-féle kifinomult évődésnek és a kortárs paranormális romantikusoknak. Olvasás közben nem egyszer jutott eszembe, hogy ha Darcy kicsit neveletlenebb lett volna, Eliza meg kicsit tűzrőlpattantabb, valami ilyesmi történt volna a Büszkeség és balítélet főszereplőivel annál a bizonyos tónál. De ugyancsak eszembe ötlöttek napjaink lépten-nyomon vámpír- és/vagy vérfarkaskarokba omló tinihősnői, akik már attól folyton eksztázisba jönnek, ha a vámpír és/vagy vérfarkas a fogát mossa.

Ám miközben Carriger kifiguráz, működő történetet és a maga nemében hihető és emberi léptékű románcot rak elénk – és ez a nem semmi. Mert ha elfogadjuk, hogy vámpírok és vérfarkasok élnek köztünk (és ha ilyesmit olvasunk, miért ne tennénk?), akkor tulajdonképpen teljesen normális, ahogy Alexia és a Lord a viktoriánus illem béklyóiban vergődve – és azokat olykor ledobva – egymásba gabalyodik. Mi meg élvezzük olvasni, mert még a legerotikusabb jelenet is fergetegesen vicces, az akció épp annyira véres, amennyire muszáj, a kiszámíthatóságért pedig kárpótol a rengeteg tea.

A történet, a remek főszereplők és a már-már botrányosan szellemes korfestés mellett a mellékszereplők csak tovább emelik a könyv élvezeti értékét: Lord Akaldema, a piperkőc, ősöreg vámpír és fiúháreme; a botrányos kalapválasztásairól elhíresült Miss Ivy Hisselpenny; a mindig élrevasalt és felkészült bétahím, Lyall professzor mind kacagtató pillanatokkal szolgálnak. A steampunk vonulatot ugyan épp hogy csak karcolgatja Carriger, de a kor technikai újításait és furcsaságait jól szövi bele a meséjébe. És remekül ágyaz meg a folytatásnak, amiből egy pici ízelítőt kapunk a könyv végén – remélem, erre nem kell annyit várni, mint az első kötet megjelenésére.

Kiadó: Könyvmolyképző

Fordította: Miks-Rédai Viktória