2009. december 1., kedd

Contact - Madách Színház

Az idejét sem tudom, mikor voltam utoljára színházban, nagyon régen. Még egyetemista koromban sokat jártam, aztán szép lassan kikopott az életemből a színházasdi. Most barátnőkkel együtt választottuk a Madách Színház Contact című előadását, amit kecsegtetően valamiféle modern „musical fantáziaként” hirdettek, de azt kell mondjam, keservesen megbántuk. Erre aztán nem érte meg éveket várni.

Azért az valamit elárul egy darabról, ha az amúgy is félházas előadás után csupa-csupa értetlen ember távozik a színházból. Mi hosszan próbáltuk megfejteni, miről is szólhatott ez a valami, amit láttunk, de nem sikerült. Három különálló történet alkotja a darabot, de hogy mi a „contact” a három felvonás között, az számomra nem derült ki.

Az első felvonás Fragonard A hinta című  festményét gondolja tovább, megelevenedik előttünk a festmény három szereplője, a kacéran hintázó hölgy, a heverésző úr és a hintáztató legény, akik aztán mindenféle szerepcserék révén egészen furcsa dolgokra használják azt a bizonyos hintát. Egy erősen tizennyolcas karikás negyedórás szösszenetet láttunk, de értelme, na az egy szál se volt. Viszont elismerésem a két főszereplőnek, fárasztó lehetett ilyen lehetetlen pózokba tekeredni egy hintán…

A második felvonásban egy ötvenes évekbeli étteremben járunk, ahova egy mogorva férj és szabadulni vágyó felesége érkezik vacsorázni. A férj elnyomja feleségét, aki azonban minden alkalommal, mikor férjura távozik a színről, képzeletében átalakul kacér és érzékeny nővé, flörtöl, táncol, asztal alá bújik a pincérekkel. Aztán persze mindig visszajön a férj, és marad az elnyomott asszonyka. Azt kell mondjam, a történet alapja még jó is lehetett volna, de valami olyan hihetetlenül unalmas és semmitmondó volt a megvalósítás, hogy az ásítások és a kínos röhögések váltogatták egymást.

A harmadik történet hosszabb és jobban kidolgozott volt az első kettőnél, egy agyonsztárolt reklámszakember drámáját láttuk, aki miután hozzávágták az ikszedik díját, hazamegy az üres lakásába, a kiüresedett életébe, és megpróbálja megölni magát. De olyan hosszan és kínosan, hogy a végén már azért szurkolunk, sikerüljön már neki. Nem sikerül, ehelyett egy bárban találja magát, ahol rengeteg gyönyörű testű táncos lány és fiú ropja estéről estére, és megjelenik köztük egy sárga ruhás tünemény, aki gyönyörű, remekül táncol, és látszólag csak arra vár, hogy valaki meghódítsa. Miután bánatos reklámszakemberünk a kötélen lógva tér magához, rájön, hogy ami igazán hiányzik az életéből, az egy nő, és egészen más szemmel kezd nézni a felháborodott alsó szomszédra, aki már nem bírja az éjszakai dübörgéseket. Nyilván az emberi kapcsolatokról, azok fontosságáról, sokféleségéről kellett volna szóljon a dolog, de mindezt olyan szájbarágósan és olyan hosszúra nyújtva mondta el hogy megint csak az ásítások és a kínos nevetések jöttek. Ami viszont fergetegesen jó volt az utolsó felvonásban, az a zene és a tánc. Eszméletlen energiával és nagyon profin táncolták végig a felvonást. Ez volt az egyetlen, ami valamennyire kárpótolt az előző másfél óráért.

Az a megdöbbentő, hogy ez egy nagyon híres és agyondíjazott darab volt a Broadway-n, hát nem tudom, vagy a magyar változatot szúrták el nagyon, vagy én nagyon nem vagyok fogékony a modern művészetekre, de ez nem érte meg azt az egy estét, amit rászántunk.

2009. november 16., hétfő

Lawrence Block: A betörő, akit szekrénybe zártak

A sorozat második részében Bernie, akiről eddigre már szinte mindenki tudja, hogy betörő, s nem is akármilyen, minden kisgyerek legrosszabb rémálmában találja magát: a fogorvos székében. Ami, lássuk be, tényleg nem egy vidám hely. Főleg nem akkor, ha az ember arca le van zsibbasztva, és szájában a Világ Legremekebb Fogorvosa turkál, aki épp arról próbálja meggyőzni, hogy törjön be az elvált felesége lakásába, és lopja el annak ékszereit, melyeket a volt férj valójában cseppet sem házastársi szeretete bizonyításaként, hanem pusztán adózási megfontolásból vett. Mit is mondhatna erre az egyszeri betörő? Annyit, hogy „Grrr…”, mivel beszélni nem tud, és máris elérkeztünk a sorozat szerintem legviccesebb megbízásához.

Bernie ugyanis, egészen nyilvánvaló módon, az első felháborodás után már csak büszkeségből is elvállalja a munkát. Noha a fogorvos exfelesége New York legjobban őrzött lakóházában lakik, bulldogtermészetű személyzettel és antiszociális idős szomszádokkal, betörőnk bejut, és épp vígan pakolja táskájába a nő ékszereit, amikor is az exfogorvosné hazatér, Bernie pedig pikk-pakk egy szekrénybe zárva találja magát, mindenféle selyemköntösök társaságában. Az csak később derül ki, hogy ha kicsit jobban körülnézett volna, más érdekeset is talált volna a szekrényben. Így azonban kénytelen végighallgatni egy szeretkezést és egy gyilkosságot. Előbbit halálra unja, utóbbi meg újabb bajba sodorja, főleg, mivel a gyilkos az ékszerekkel teli táskát is magával viszi.

Az első számú gyanúsított kivételesen nem Bernie, ő csak később kerül képbe, hanem a fogorvos exférj. Akinek nyilván sokszázezer dollárnyi indítéka volt. Mivel azonban ezen felül egy csinos asszisztenssel is rendelkezik, aki nem kis hatással van betörőnkre, Bernie beleveti magát, hogy kiderítse, ki ölte meg a nőt, tisztázza a fogorvost, és lehetőleg ne keveredjen bele semmibe. És persze szeretné visszaszerezni az ellopott ékszereket.

Nyomozása során ezúttal nem bélyeg-, baseballkártya-, könyvritkaság-, vagy festménygyűjtők után nyomoz, hanem New York éjszakai életébe merül alá, és bárról bárra iddogál könnyű éjszakai szórakozást kereső kiégett középkorúakkal. Akik, meglepő módon, épp oly sajátos szubkultúrát alkotnak, mint az előbbiek. És persze viszonylag hamar rávezetik Bernie-t a szórakozást cseppet sem megvető exfogorvosné kapcsolati hálójára és lehetséges gyilkosaira. Miközben Bernie nyomoz, fény derül egy nagyobb szabású bűnügyre, és persze a végére azt is megtudjuk, ki volt a gyilkos.

 Ez a rész sem tartogat kellemetlen meglepetéseket, ugyanolyan jó szórakozást nyújtott, mint  a többi, csak a végét éreztem kicsit túl csavarosnak, valahogy fölösleges volt szerintem úgy megbonyolítani azt a plusz bűnügyet. Ami viszont sosem elég, azok a frappáns párbeszédek, a komikus mellékszereplők, akik rengeteg színt visznek a sorozatba, köztük a későbbiekben vissza-visszatérő Denise, a festőnő, a Szűkhátú Galéria tulajdonosa. És persze New York, amibe szerintem Block egész egyszerűen szerelmes, akkora elragadtatással tud írni a városról. Amit viszont hiányoltam: a következő részben egyszer csak ott terem Carolyn, mint Bernie legjobb barátja, itt meg még szó sincs róla. Sehol sincs leírva, hogy találtak ezek így egymásra? Olyan kíváncsi lennék rá! 


Kiadó: Agave

2009. november 8., vasárnap

Lawrence Block: A betörő, aki parókát viselt

Kissé ostoba módon sikerült teljes összevisszaságban olvasnom a Bernie Rhodenbarr-sorozat részeit. Négy későbbi rész után jutottam csak hozzá az elsőhöz, ami önmagában nem lenne baj, mert a sorozat részei nem függenek szorosan össze, mindegyik egy külön történet, viszont nyilván vannak állandó mellékszereplők, több részen áthúzódó kapcsolatok, amiket érdekes megvilágításba helyez az összevissza olvasás. Kicsit olyan érzésem volt, mintha egy kirakós darabkáit raknám a helyére. Végülis még adott is hozzá egy kis pluszt. 
 
Mindjárt a sztori elején kiderül, miért is vált később Bernie állandó szokásává, hogy szétnézzen betörés után, nincs-e véletlenül egy hulla a lakásban. Abban a lakásban ugyanis, amibe mindössze egy titokzatos kék doboz miatt hatolt be, volt egy hulla. Amit nem is ő talált meg, hanem a kiérkező zsaruk, így vált Bernie már első kalandja során egy gyilkosság gyanúsítottjává, amit jobb híján kénytelen volt kinyomozni, hogy tisztázza magát. Rögtön megismerjük Bernie és New York legjobb pénzért kapható zsaruja, Ray gyümölcsöző kapcsolatának kezdeteit, és fény derül arra is, amit én mindig kissé rejtélyesnek találtam, hogy miért is hiszi el Ray minden alkalommal Bernie teóriáit.
 
Persze mielőtt idáig jutnánk, némi bújkáláson és nyomozáson kell túljutnunk, amit Bernie ezúttal egy rég nem látott barátja lakásában ejt meg, ahol segítségére lesz egy csinos idegen, akiről később persze kiderül, hogy nem az, akinek mondja magát, és nem teljesen véletlenül csöppent épp oda, ahol Bernie bújkál. Azt hiszem, örök rejtély marad számomra, hogy miért tapadnak ennyire a nők Bernie-re, de már itt is lazán ágyba csalogatják ketten. És persze senkit nem zavar, hogy betörő. Szomszédai közül azért néhányan neheztelnek rá, de csak addig, amíg a később szintén fel-felbukkanó Mrs. Hesch meg nem győzi őket, hogy amíg a felső East Side-i mamzereket rabolgatja ki, addig Bernie tulajdonképpen jó betörő.
 
A gyilkosság megoldása nem olyan csavaros, mint egynémely későbbi kalandban, mondhatni, szimpla, ám meglehetősen kínos, viszont legalább kiderül belőle hogy mi a különbség a tisztességes korrupt zsaruk és a tisztességtelenek között. Ha nem is volt annyira fergeteges, mint a sorozat későbbi kötetei, ez a rész is nagyon jó szórakozást nyújtott. Ha ezzel kezdem, akkor is folytattam volna Bernie kalandjait. Viszont hiányzott az antikvárium és Carolyn!

2009. november 4., szerda

George R. R. Martin: Trónok harca

Fantasy-t én Tolkien miatt kezdtem el olvasni – mint szerintem nem egy kortársam - s a „fertőzés” mikéntje hosszú ideig meghatározta, hogy mit találtam kiemelkedőnek ebből az igen gazdag műfajból. Persze idővel módosult a kép, de mindmáig többre becsülöm a nagyívű (akár sorozati) fantasy-epikát, az egy-egy komplex világ „történelmében” hosszasan lakozó, sokszereplős történet-folyamokat, mint az inkább Howard, Moorcock, vagy akár Salvatore fémjelezte, egy-egy hős köré felépülő hős- avagy félistenmitológiákat. Még akkor is, ha nagyon nehéz megtartani a színvonalat a történelemszerű sorozatoknál (lásd pl. Robert Jordan Az idő kereke sorozatát), mert ha sikerül, és a világ is kellően komplex, nem az okoz gondot, hogyan „lakjak benne”, hanem leggyakrabban az, hogyan „költözzek ki” belőle, ha elfogy a fantázia-krónika. Azt hiszem, George R. R. Martin A tűz és jég dala ciklusa sem enged el majd könnyen.

Pedig alaposan kilóg az alapanyag „ló-lába” a Trónok harca regényszövete alól, annyira, hogy akár zavarhatna is. Nem csak a kitalált tájak könnyű párhuzamosítása okán. Westeros alig több, mint szimpla Britannia-klón, s a környezete is csak annyiban új, hogy a szomszédos kontinens széléig ér a Khal-ok, mondjuk úgy: a tatár-klónok által eluralt kelet. Mintha egy könnyed szike-mozdulattal kimetszette volna az alkotó magát Európát – csak hogy még vegytisztábban játszhasson el a történet és történelmünk párhuzamaival. Hiszen Westeros a maga „Rózsák háborúja” időszakát éli, Yorkok és Lancasterek helyett Starkokkal és Lannisterekkel. Shakespeare ebből a vérgőzösen remek „alapanyagból” formálta meg a Henrik-drámákat, és a III. Richard-ot, nem akármilyen nyomokon jár tehát az írói szándék.

És – végülis – méltó a veretes alapanyaghoz. Maga a földrajzi keret, Westeros is hamar túlnövi az egyszerű parafrázis-jelleget. A táj törvényei nem a mi világunk törvényei, és minden fantázia-elem a rémfarkasoktól a sárkányokig, az évszakok szabálytalan változása, a „mások” és a „gyermekek” hitelesen ágyazódnak a történetbe. Megvalósul az, amit Tolkiennél a legjobban szerettem: az elmesélt történetet legendák, mítoszok „tág levegője” veszi körül. Így, ebben a keretben azután már könnyű Shakespeare-i mélységekig hatolva szereplőket „alkotni”. Mert hihetetlen aprólékosan kidolgozott, sokfőszereplős mese ez, szinte sajnálom, hogy végülis egy polgárháborúról lévén szó, a szerző kénytelen lesz „kiirtani” hősei javát a további kötetek során.

Alapanyagot írtam, írhattam volna történet-vázat is. Szereplőről szereplőre a mintaadó történet, Anglia talán legvéresebb középkori belviszálya – avagy a belőle alkotott Shakespeare-i történetfüzér - nem feleltethető meg, nem fantasy keretbe illesztett szolgai másolat készül, annál Martin jobb író. A hatalmi harc főbb szereplőinek jelleme hasonló, de ezek itt mégis független valóságú, hús-vér alakok. Szinte mindegyiknek saját „története” van, a könnyed kézzel skiccelt, kétdimenziós, lemészárolható áldozatok helyett az író nem kevés munkával „felépíti” nekünk szereplőit. Hiszen egy ilyen belviszály jellegéhez tartozik, hogy bárkiből lehet „főszereplő”. A családja által lenézett törpétől a fattyúig bárkinek esélye van akár hullásra-halálra, akár a Vastrónra. Martin nem spórolja el azt az aprólékos munkát, ami ehhez a sokszereplős „hatalmi tánc”-hoz elengedhetetlen. Nem spórol magával – és ez az egyik legnagyobb írói erény a szememben.

Persze nagyon kíváncsi vagyok, tudja-e tartani a színvonalat, a soron következő kötetekben is. Alig várom, hogy mesélhessek nektek róla…


Kiadó: Alexandra

Korábbi kommentek:

2009. október 31., szombat

Elena Ferrante: Amikor elhagytak

Az elmúlt néhány hónapban végigsöpört egy kisebbfajta Ferrante-hullám a könyvesblogokon. Sokan írtak róla sokfélét, de zömében megegyeztek a vélemények abban, hogy nagyon jó könyveket ír. Kíváncsi lettem hát, és most sikerült kivenni a titokzatos olasz írónő két könyvét a könyvtárból. Nem kis várakozással vágtam bele, és picit féltem is tőle. Az általam olvasott vélemények többsége igazi földhözvágós élményről számolt be, a fülszöveg is a „lélek sötét mélységeibe való utazásról” ír, én pedig fokozottan érzékeny vagyok az ilyesmire. A félelem alaptalan volt. Ferrante jól ír, nagyon jól, de földhözvágósnak nem mondanám. Ha a lélek sötét mélységeiről van szó, nekem Virginia Woolf az etalon, őt meg nehéz felülmúlni. Egy könyvnek sikerült az utóbbi időben, A fű dalolnak. Na, Lessing simán elérte, hogy azt érezzem, Mary Turnerrel együtt én is szép lassan megőrülök, de itt azért más a helyzet. Ferrante nekem túl távolságtartó a főszereplőjével, túl „irodalmi” ahhoz, hogy vele őrüljek meg. Ettől még a regény nagyon jó, csak picit többet vártam tőle.

Olga 38 éves, Torinóban él, sikeres férje és két szép gyereke van, főállású anya és feleség, szabadidejében írogat, és éli a látszólag tökéletes életét. Ami egyik percről a másikra hullik szét, amikor férje váratlanul bejelenti, hogy elhagyja. Hogy a bejelentés csak Olga számára váratlan-e, hogy házaséletük csak az ő szemében látszott-e tökéletesnek, azt csak később tudjuk meg, amikor szembesülünk a férj új választottjával. De nem is ez a lényeg. Nem a házasság széteséséről, nem a férj döntéséről szól a könyv, hanem arról, Olga hogy birkózik meg az elhagyott feleség szerepével. Sehogy. Először mániákusan kapaszkodna férjébe, vissza akarja szerezni, ami természetes reakció, majd dühöng, féltékenykedik, bosszút esküszik, próbál megbirkózni a hétköznapokkal, a nyakába szakadó két gyerekkel, próbálja egyedül kézben tartani az életét, végül szétesik. És nem csak képletesen. Valóban szétesik.

Sokan kritizálták, hogy Olga hogy hagyhatja ennyire el magát, hogy képes így elfelejtkezni mindennapi teendőiről, hogy hagyhatja magára gyermekeit (ugyan fizikailag ott van, de képtelen gondoskodni róluk), miért nem szedi össze magát és viselkedik felnőtt módjára. Nos, azt kell mondjam, vannak érzékeny és kevésbé érzékeny alkatok. Lehet labilis idegállapotnak, depresszióra való hajlamnak nevezni, meg még sok mindennek, de csak az tudhatja, aki már átélt ilyet, hogy Ferrante egy idegösszeroppanás tökéletes forgatókönyvét írja le. Mert az ilyen. Ha az ember alól valóban kicsúszik a talaj, akkor nem tudja „összeszedni magát”, „felnőttként viselkedni”, „felelősségteljesen gondolkodni”, mert beteg. Olyan, mint amikor egy törött lábat akarunk használni, de nem megy, mert nem bírja el a súlyt. Ami ott bent az összeszedettséget, az önkontrollt irányítja, az is össze tud úgy törni, hogy nem lehet rá súlyokat helyezni. Begipszelni nem lehet, lehet kezelni gyógyszerekkel, vagy meg lehet várni az abszolút mélypontot, aztán szép lassan kikecmeregni belőle.

Olgával ez történik, és ahogy ez le van írva, stációról stációra, az nagyon hiteles. Nem szerettem ezt a csajt olvasás közben, mert szerintem hosszú évekig áltatta magát a házasságát illetően, de nem utáltam, mert valóban beteg volt. Egyszerűen nagyon sajnáltam. És közben nyilván sajnáltam a gyerekeit, akiknek az élete is veszélyben forgott, mert az anyjuk összeroppant. Talán ez volt az, amit a legtöbb olvasó számon kért, hogy miért nem gondoskodott róluk, én nem tudom, mert nem vagyok anya, hogy mennyire kéne erős kontroll legyen egy anyának a gyerekekről való gondoskodás belénk kódolt parancsa, hogy képes-e a puszta tudat, hogy felelős vagyok valakiért, megóvni valakit az összeroppanástól.

Amikor Olga elér a mélypontra, a nyár legtragikusabb napján minden szó szerint darabokra hullik körülötte. Amikor saját otthona fogságába esik beteg gyerekkel, beteg kutyával, segítség nélkül, és tényleg semmi nem sikerül, akkor az egyetlen kivezető utat ragadja meg, elkezdi működtetni a dolgokat. Mert mindig ez a legegyenesebb út az összeszedettséghez, ha elkezdjük csinálni a dolgokat. Először kitakarítani, aztán kinyitni az ajtót, aztán orvost hívni. Nagyon jó szimbólum a beragadt zár, ami abban a pillanatban nyílik ki, amikor Olga kész segítséget kérni. Amíg csak a saját betegségének falai közt létezik, amíg nem látja a kivezető utat, addig nincs is kivezető út.

Hogy Olga pokoljárása közben mit élnek át a gyerekei, arról fogalmunk sincs, ők, mintha a sokk hirtelen éveket öregítene rajtuk, anyjuk helyett is összeszedetten viselkednek, és csak később, a veszély elmúltával kezdenek vásott kölykök módjára hisztizni, dacreakciókat produkálni. És hogy hol van eközben az apa? Olyan momentuma ez a könyvnek, amit nem tudok, és nem is akarok elfogadni, mert az egy dolog, hogy megromlik egy házasság, alakul egy új szerelem, két ember mindig elválhat, akárhány év után is, de az, hogy egy apa hónapokig a gyerekei felé sem néz, nem keresi őket, nem érhető el, nem segít, számomra elfogadhatatlan. Aztán egyszer csak megjelenik, és részt kér az életükből, akkor, amikor már minden rendben van. Olga betegsége erre nem magyarázat, egyszerűen gerinctelen, sunyi dolog, hogy annyira féltette magát és szeretőjét a féltékeny feleség haragjától, hogy inkább magukra hagyta a gyerekeit.

Oly sok részlet van még, amit kiemelnék a regényből, ízekre szednék, és jól megcsócsálnék, mert szinte minden részlete hiteles, és nagyon jól van megírva, de akkor még oldalakat írnék. Ehelyett mindenkinek azt ajánlom, hogy olvassa el, biztos, hogy szélsőséges érzéseket kelt mindenkiben a történet és Olga karaktere, de az vitathatatlan, hogy a könyv nagyon jó.


Kiadó: Magvető

Korábbi kommentek:

2009. október 26., hétfő

Anna Gavalda: Vigaszág

Charles Balanda élete látszólag tökéletes: sikeres építész, jól menő vállalkozással, nagy hasznot hozó nemzetközi projectekkel, sok külföldi utazással, gyönyörű, szintén sikeres feleséggel, kamaszodó, de azért elbűvölő nevelt lánnyal. Ez a látszólagos idill bomlik fel egy pillanat alatt, amikor Charles levelet kap rég elfeledett barátjától, melyből megtudja, hogy barátjának anyja, az ő ifjúkori plátói szerelme, Anouk meghalt. A levél elindítja Charles-t egy olyan úton, mely egyszerre vezet a rég eltemetett, megtagadott múltba és a kiszámíthatatlan jövőbe.

Az utazás eleinte csak az emlékekbe vezet, Charles visszaemlékezéseiből ismerhetjük meg Anoukot, fiát, Alexist, és a két gyerek játszótársát, pesztráját, a transzvesztita Nounou-t. A tökéletes, jólfésült családból származó Charles második otthonra talál a gyermekét egyedül nevelő éjszakás ápolónőnél, Anouk egyszerre lesz a vágyott anyakép megtestesítője, szerelmes, vágykép, játszópajtás. A Charles által idillinek vélt életről azonban megtudjuk, hogy az is pokoli volt, csak másféle. Anouk is szenvedett saját rideg családjától, félt, hogy nem tudja felnevelni egyedül a fiát, ápolónőként reménytelen harcot vívott a halállal, magára vállalva mások szenvedését. És mégis, két kézzel kapaszkodott az életbe, és ezt adta át Charles-nak is, ezt a tudást, akaratot, élni vágyást. Amit ő hosszú évek kemény munkájával elfojtott magában, és helyére a tökéletes életet élő sikerember figuráját ültette.

Azonban Anouk halálhíre, a halála körülményei, és utolsó ajándéka felkavarja az állóvizet. Charles, mintha fiatalkori énjének parancsát követné, elindul, hogy megkeresse régi barátját, hogy egy utolsó ajándékkal megbéküljön, hogy leszámoljon mindazzal, amit egymás ellen elkövettek. Testi-lelki utazása során Charles számára is világossá válik, ami az olvasó számára kezdettől az volt, hogy az az élet, amit oly gondosan építgetett magának, nem más, mint látszat, hogy feleségével idegenekként élnek egymás mellett, hogy minél sikeresebb lett a munkájában, annál kevésbé van köze ahhoz a fiatal építészhez, aki valaha volt, és hogy szép lassan teljesen elveszíti önmagát.

Szeretem Gavalda könyveit, eddig mind a három maradéktalan élményt nyújtott, s ez nem volt másként a Vigaszág esetében sem. Ugyanakkor, most éreztem először azt, hogy az írónő egy nagyon „divatos” témához nyúlt, a negyvenes, sikeres, minden jóval körülvett férfiak-nők válsága oly sok könyv és film alapjául szolgált már. Ami mégis kiemeli a Vigaszágat a többi közül, az Gavalda nagyon is franciás stílusa, az a bájos, csevegő hangnem, amivel olykor ki-kiszól az olvasóhoz, folyamatosan váltogatva a nézőpontokat, az idősíkokat, mintegy ránk bízva, mit hámozunk ki ebből az egészből, milyennek találjuk Charles-t. És teszi ezt nem valamiféle posztmodern trükközéssel, hanem inkább gyerekes pajkossággal, mintha próbálgatná, hogy kéne mesélni ezt a mesét.

Hogy megtalálja elveszett önmagát, Charles-nak előbb Alexist kell megtalálnia, aki szintén éli a maga látszatéletét, de arra nem számít, hogy mást is talál. Mintha Anouk vezetné, talál rá egy elveszett paradicsomra, egy gyerekekkel és állatokkal teli tanyára, s a kis paradicsom megteremtőjére, Kate-re. A félig angol, félig francia nő elbűvölő könnyedséggel tart kézben egy csomó gyereket, egy csomó állatot, egy széthulló gazdaságot, és csak az éj leple alatt elmesélt történetből derül ki, milyen tragédiák vezették ide, és hogy az egész birodalom ahhoz kell, hogy önmagát összetartsa. Charles belebolondul, nem csak Kate-be, hanem az általa teremtett világba, és az újonnan felfedezett lehetőségekbe is.

Bevallom, Kate kis világa engem kezdettől a titokzatos birtokra emlékeztetett, Alain-Fournier könyvében. És itt is bizony erősen rezgett a léc, mert Kate és Charles világa annyira egymás ellentéte, a vidéken, a semmi közepén felépített kis gazdaság, a tóparton hancúrozó, a természet lágy ölén felnövő gyerekek és Charles végletekig leszabályozott, tervek és költségvetések közé szorított élete között túlságosan is sarkos az ellentét. Ez így nem ér, nem hiteles, mondanám, ám Gavalda mégis elhiteti velem. Olyan szerethető alakokat teremt, és olyan természetesen mozgatja őket, hogy mindent elhiszek. És bár dramatizál, és a vége icipicit giccsbe hajlik, egy percre sem tagadja el a valóban életszerű nehézségeket. Kate örök harca a hivatalokkal, Charles állandó problémái az öregedéssel, hosszas vívódásuk, hogy vajon érdemes-e, kell-e energiát fektetni egy új kapcsolatba, amikor annyi mindenen átmentek, hogy feladhatják-e jól bejáratott életüket egy új kedvéért, mind-mind olyan apróságok, melyek közelebb hozzák hozzánk az amúgy kissé meseszerű egymásra találást.

Ha regényként nem is olyan emlékezetes, mint az Együtt lehetnénk (ami nálam a tökéletes határát súrolta), Gavalda most is nagyot alkotott. Szerethető, épp csak picit meseszerű történetet, szerethető hősökkel, igazi emberi drámákkal és örömökkel, és végtelenül pozitív, életigenlő mondanivalóval. És egy pici, szívet melengető ajándékkal az előző regény rajongóinak: az Együtt lehetnénk két hőse, Franck és Philou egy rövidke jelenet erejéig feltűnik a Vigaszágban is.

Kiadó: Magvető


2009. október 24., szombat

Lawrence Block: A betörő, aki eladta Ted Williamst

Bernie Rhodenbarr immár egy éve jó útra tért. Békésen vezetgeti kis antikváriumát, szerényen éldegél a bevételből, és mint egy leszokófélben lévő alkoholista, még a lehetőségét is el akarja kerülni annak, hogy betörjön bárhová. Elhatározása azonban váratlan akadályba ütközik, amikor beállít hozzá új főbérlője, és közli, hogy tizenkétszeresére emeli az üzlet bérleti díját. Ezek után még van képe befektetési céllal könyvet venni, amivel tán még jobban felháborítja Bernie-t, mint a lakbéremeléssel. Azonban Bernie szilárd jellem, kitart elhatározása mellett. Annak ellenére, hogy tuti tippje van, inkább berúg Carolynnal, hogy aztán hazafelé véletlenül elétoppanjon egy ismeretlen lány, és még egy tuti tipp.

Érthető, hogy ennek már nem tud ellenállni. Miközben betör a második számú tuti tipp lakásba, szembekerül egy látszólag funkció nélküli szoba zárjával, ami majdnem kifog még rajta is, majd miután hosszú órák munkájával feltöri, mi mást is találna mögötte, mint egy hullát. A zsákmány így ugrik, Bernie pedig menekülőre fogja, és úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Csakhogy az egyes számú tuti tippjét valaki más kihasználta, a gyanú pedig Bernie-re terelődik. Olyannyira, hogy még börtönbe is kerül. Ezt pedig már nem hagyhatja annyiban, ki kell derítenie, ki tört be Martin Gilmartinhoz, és ki vitte el a félmilliót érő baseballkártyákat, miközben az sem hagyja hidegen, hogy ki az ismeretlen hulla Nugenték lakásában, ahová viszont ő tört be. És hogy jön a képbe a semmiből előbbukanó lány?

A nyomozás közben váratlan üzleti ajánlatot kap főbérlőjétől, akiről kiderül, hogy a kirabolt Gilmartin sógora, és nem riad vissza némi tisztességtelenségtől, hogy megszerezze sógora baseballkártyáit. Bernie elmerül a kis gyűjthető sportkártyák világában, amik valami furcsa véletlen folytán legalább olyan értékesek, és legalább olyan elszánt gyűjtői körrel rendelkeznek, mint az érmék, vagy a festmények, vagy a könyvek. Mire minden rejtélyre fény derül, és kiderül, ki hova tört be, és ki hova nem, ki ölt meg kit és ki kinek a kije, Bernie egészen új formában hasznosítja betörőtudását, és jövedelmező üzletbe kezd a kirabolt Gilmartin segítségével. Annyira, hogy még a boltja is megmenekül.

A sorozat színvonala, úgy tűnik, cseppet sem romlik. Bár összevissza olvasom, eddig minden rész ugyanolyan jó szórakozást nyújtott, és, bár a betörések, váratlanul felbukkanó hullák, kavaró nők és a nyomozások szisztémája mindig ugyanaz, Blocknak van akkora fantáziája, hogy ne váljon unalmassá, mindig elő tud rukkolni valami újjal. Mint például legújabb kedvencem, Raffles, aki annak ellenére, hogy macska, elsőrangú alkalmazott egy antikváriumban, hisz egérmentesen tartja a helyet, szobatiszta, és még a rejtélyt is segít megoldani.

Továbbra is csak ajánlani tudom, egyszer mindenkinek tennie kell egy próbát Bernie-vel. Szerintem nem bánjátok meg!


Kiadó: Agave
 
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...