2022. február 21., hétfő

Szerelem, halál, robotok (rövidfilmek)


Love, Death & Robots
. Két évad, egy hosszabb, meg egy rövidebb. Már csaknem elfelejtettem, hogy írni akartam róla, de megnéztük a minap a BigBugot, Jean Pierre Jeunet nagyvonalúan beteg sci-fi komédiáját, és egyből eszembe jutott a második évad Automatizált ügyfélszolgálata, a démoni robotporszívóval. A BigBugról sokkal többet nem akarok mondani, nem akarom bántani, mivel jól szórakoztunk rajta annak ellenére, hogy olykor irritálóan francia. Van a filmes fűszerkészletüknek jó pár olyan eleme, ami vagy nagyon ízlik, mint anno az Alien negyedik menetében, vagy annyira nem, mint ebben a filmben. Mintha a sci-fit kizárólag szürreális mivoltában volnának képesek megközelíteni. A Netflix antológia-sorozatából az Automatizált ügyfélszolgálat volt az első, amit láttunk az összes kisfilm közül (tévedésből egyből a második évadot elindítva), egyszerűen frappánsabban vezeti fel látszólag ugyanezt az alaptémát, és intelligensebben futtatja ki teljesen máshova, még csavarva is egyet a fricskán. Egy Scalzi-novella megfilmesítése amúgy és nagyban köszönhető a rajzba tételnek, hogy ennyire megült a reklám- és marketingszörny ellen kényszerűen megszülető nyugdíjas Bonnie és Clyde páros nyitva hagyott története a fejemben.


Az epizódok legtöbbje ugyanígy irodalmi adaptáción alapul, többnyire erős novellákon – és többnyire a történetnek alapjában ágyazó képi világba téve. És van, amikor elemelkedik az egész a fantasztikusan innovatív rajztól, ahogy a másodiknak látott Jég. Történet-szempontból nem ez a film, s főleg nem a Passions Animation Studios másik mágiája, az első évadot lezáró Zima kék a legerősebbek, de mindkét alkotás művészet. Szeretem ezt a fajta kreativitást, mint ahogy a gunyoros minimalizmust is, például az Alternatív történelmekben; szeretem az olyan bátor képi világot a jó ötlethez, mint A szemtanúé; mégsem ezek a filmek lettek a szériából a kedvenceim. Hanem két CG-parádé. Az első évadból Sonnie előnye. Ami a történetével, a képi világával, a kísérőzenéjével talán a legtökéletesebb egység, Dave Wilson rendezésében – az utolsó, sötétben elsuttogott mondatig színtiszta, véres mámor, és közben intelligens, beléd ülő mese. És a másodikból az Élettelen szemek, amit talán a legtovább cipeltem magamban, az összes közül – bár amúgy ez a történet nagyobb lélegzetet, több stációt is elbírt volna Briggs detektív kijózanodásából (ha nagyon szigorú volnék, így mondanám: ez a történet teljesen hitelesen elmesélve inkább egészestés).


Pedig amúgy ez a rajzfilmes út a belefektetett irdatlan munka (és bármilyen, szemet gyönyörködtető végeredmény) ellenére a szememben kevesebbet ér, mint egy jól elkapott, egyedi látomás. Talán azért is, mert ezeket társítják a legszívesebben a véres, pörgős akcióhoz, ami egyre kevésbé érdekel. Mégis, ebben a szériában nagyon jól vittek magukkal ezek a vérben tocsogó, olykor igen szellemes akciók. Kettő ezekből egymás tükrében sem tanulságmentes -, az Alakváltók és A titkos háború. Amcsi farkasember-katonák a tálibok ellen, szovjet honvédek harmadik frontja Szibériában, a démonok ellen... Vicces, mennyire kiszolgálták a sztereotípiákat: a vérfarkasok vadászata az egyén és a szuverenitás, a pufajkás mese a kollektívum és a kötelességteljesítés véres himnusza. Az utóbbiban odáig mennek a tipizálásban, hogy a filmekről jól ismert orosz akcentussal ízes angol beszédet hallgatod (és ezt a poént megőrizték a szinkronban is...). Amúgy ennek az alaptörténete a másikhoz képest messze erősebb, több rétegű. Ahogy például a Sas-hasadéké is – bár össze se tudom számolni, hogy ez a galaktikus pók-iszony az idők folyamán hányadik alkalommal került elém, de tény, ritkán ennyire jól elkapott tálalásban. A sorozat címében sorolt szexnek, halálnak, robotoknak amúgy ezekből a nagy gonddal és nagyon sok bittel rajzolt mesékből a Hó a sivatagban felel meg a leginkább, mindháromból pont a kellő arányt tartalmazva.


Amit viszont megkerestem irodalmi alapanyaga formájában is, az a Jó vadászatot. Ken Liu írta; Timi írt a könyveiről, ide, a blogra, muszáj lesz most már szép komótosan végigolvasnom a novelláit, mert nagyon jók. Egyszerűen nagyon örülök ennek a látásmódnak, ami képes észrevenni: a mágia alternatívája a technikai gondolkodásban is lehet alapstruktúra. Ennek a gőzpunkba hajlított történetnek áll a legjobban az enyhén manga-beütésű, hagyományos rajzstílus. És amit olykor csak azért vissza fogok nézni, hogy kinevetgéljem magam egy-egy keserűbb helyzetből, pedig ugye aki egy poszt-apokaliptikus várost látott, az látta mindet, az a Három robot. Hihetetlenül morbid és találó kis tükör macskákkal (nagyságrendekkel jobban tetszett, mint a másik macskás poénra épülő történet a szériából). Ennyiféle film közé persze nekem is jutott olyan, amit elég volt egyszer látni, de olyan (legalábbis nekem) nem akadt, amire rácsodálkoztam volna, hogy mit keres a többi között.


Ennyi történetből persze mindenki a maga szája íze szerint emel ki - sőt szerintem az én alkalmilag változó szám íze is mást választana ki holnap. Kiemelhettem volna a karácsonyi reményt (...mi lett volna, ha nem vagyunk jók?), a megbolondult óvóhelyet, a Tizenhármast, amikor szerencsés (vagy szerelmes...); a farmot, ahol szerencsére nem élünk (ahol egy hölgy, szivarral a szájában legalább fiatalon és szépen hal meg - vagy nem). A legtöbbje tényleg frappáns, miközben rövid. Timivel elbeszélgettünk róla, hogy lehet, érdemes volna keresni a találkozás lehetőségét a rövidfilmekkel, az utóbbi idők tapasztalatai alapján. Igazából mind a ketten szeretjük a novellát – miért ne kereshetnénk az alkalmat, hogy nézhessünk ilyet filmen? Vagy legalább ne ugorjunk el előlük, ha szembe jönnek, mint ez a széria a Netflixen. Várjuk a folytatást belőle.



2022. február 10., csütörtök

Imposztor (rövidfilm, 2021)

Mielőtt olvasnál, légy oly kedves és áldozz 19 perc 19 másodpercet az életedből erre a rövidfilmre. Amely (akárcsak egy jól elkapott, pontos, magán túlmutató novella) a rövidsége, a két szereplő adta szűk keresztmetszet, a gesztusokba csomagolt ihletett szűkségek és ellenpontozó túlzások ellenére nagyon sokáig adhat gondolkodni valót. Elhívatottságról és kiégésről: hogy hogyan válik meztelen nyűggé a lenyűgöző. Apákról és örökségekről: hogy hogyan lesz megkötő, kényszerű bilinccsé az, ami valaha lebilincselt. Hogy a megfeleléskényszer mire és miért, s főleg miféle válasz. A tökéletes apák tökéletlen fiai által ez a film ránéz a szenvedély természetére, miért-hogyan válik belőle szenvedés. És ahogy illik, a játékidejébe beférni látszónál jóval többet markol – ha hagyod, akkor téged is belevon. Nézzétek meg előbb, mielőtt olvasnátok róla. (Bár most épp nem tudom, hol tudjátok megnézni... sajnos keresni kell, hiszen ahogy láttam, a nyilvánosságnak kitett verzió immár nem elérhető.)

Pinczés Dávid mesteréves vizsgafilmje a Werk Akadémián. Készült Pinczés Máté Nehéz örökség című novellájából. És most világszerte nagyon komoly díjakkal ismerik el, a megosztón szabadon nézhető film gyönyörűt repül. Alföldi Róbert és Mácsai Pál odatett, pontos játékát díjazta a New York-i Actors Awards díjkiosztó szakmai zsűrije – de önmagában (ahogy egy interjúban el is mondja) talán a tény az igazi díj a rendezőnek, hogy ez a két színész elvállalta ezt a feladatot, és így játszotta el - ahogy Pinczés Dávid fogalmaz: kőkemény példával jártak elöl szakmai elkötelezettségből. Volt mihez odatenni magukat. Ez a film az utolsó megjelenített kis morzsájáig kitalált, előkészített, végiggondolt. Már ahogy kezdődik. Ahogy a nagy kupola körül „kering” a kicsi – vicces, pontos: bolygó és holdja. Hiszen ez egy bolygó és holdja történet amúgy is, az imposztor-szindróma alapja itt a sikeres, tökéletes pályát befutó apák nyomdokain járó fiúké. Őszintén gratulálok az alaptörténet írójának, Pinczés Máténak, mert egyáltalán nem evidens, hogy ezt is belelássuk a kultúránk megalapozó, (számomra) legfontosabb történetünkbe.

Kitalált, előkészített, végiggondolt. Hallelujah Pizza. A csillagászunk autójának rendszáma: JEH-034. A harmincnégy éves Krisztus – abban a lehetetlen helyzetben, a feladat után, mégsem beteljesülve. A nyitó képsorok híradó-jelenete, a csillagász indulata – az ábrázolás, ami szembemegy a sztereotípiákkal: miért ne lehetne a tudomány embere indulatos, pikírt, személyeskedő? A tény, hogy az alaptörténet ebbe a közegbe helyezve, a csillagvizsgálóba helyezve nagy alázattal tartja a közeg törvényszerűségeit – a szentély szertartásrendjét úgymond. Ebben az alkotók segítségére volt a Svábhegyi Csillagvizsgáló szakembereinek színe-java, de a filmkészítés esetében messze nem ennyire evidens, hogy a történetnek helyet adó közeg adottságait és szabályait a kulissza-mivolton túl is ennyire tiszteletben tartsák.

Tényleg elképesztően teljes alakítások ezek. Két élet bontakozik ki, egy valószínűségeiben ismerős, meg egy valószínűtlensége ellenére ismerős. Úgy, hogy az alakítások eljátszanak azért a két színész reputációjával is, Mácsai Pál egy ponton beállításig pontosan ül a Terápia alaphelyzetében, Alföldi Róbert szindrómás megváltója pedig nekem a fényár-jelenetben megidézi Az ember tragédiája Luciferét (fényt hoz... ezzel a zseniális komplementer-mondattal: el kellett vennem a fényedet, hogy jobban láss). A bájos kisrealizmusból, ahogy a futár bekönyörgi magát a csillagász estéjébe, a film folyamán teljesen kézzel foghatóan jutunk el a szürreális végkifejletig – egy gyógyító, gyönyörű végkifejletig.

S végül a játék azzal, hogy Godot ebben a történetben megjön. A meséink teljesen jogosan arról szólnak, hogy hiába várunk rá – ezért komoly attrakció, ha így érkezik meg: tényleg ad egy beteljesülés-érzetet. Azzal a finom ízzel, ami valóban válasz az imposztornak is, ami valóban folytathatóvá teszi az életet. Dr. Ifj. Marsi Szilárd a végén odaballag a bezárt kicsiségéhez, és kinyitja – mert megélhette a valódi méreteit: a beteljesülésben is az apja fia lehetett. Az imposztor megnyugodhat benne – hiszen méltó volt a feladatra. Választ kapott – azzal a finom ízzel, hogy egyfelől egy imposztornak csak ekkora válasz elég, másfelől azt is jelezve: ez a válasz fehér holló, mert Godot megjött benne. Nem szokott... Azzal az ízzel, hogy az imposztor-szindrómában szenvedők életen át ezt a dilemmát hurcolják magukban, valójában mindvégig válaszok nélkül. S ha magukra ismernek ebben a filmben, így kell erőt meríteniük belőle. Ha rájuk ismersz a film alapján a környezetedben, így kell erőt adni nekik – a tudomásul vételével, hogy enyhülhet az érzés, de teljesen soha nem múlik. Hiszen meg kell elégednie (a benne szenvedőknek meg kell elégedniük) a mese válaszával. Amíg élünk, senki nem érdemel többet, ugyanis.



2022. február 7., hétfő

Gryllus Dániel - Weöres Sándor: A teljesség felé - koncert (Magyar Zene Háza)

Amit itt olvasol: több mint világnézet és kevesebb mint vallás. Több mint világnézet, mert általa a dolgokat nem valamely irányból látod, hanem közös gyökerüknél tapintod. Kevesebb mint vallás, mert nincs benne szó az isteni misztériumokról, melyekről csak jelképekben lehet beszélni.
(Weöres Sándor: A teljesség felé)

Amit itt olvasol: kevesebb, mint beszámoló egy estéről, de több (szeretne lenni), mint egy emlék nyilvános rögzítése. Egy estéről, amikor a dolgainkat a közös gyökerüknél tapintotta valaki, gyöngéden, mint mikor a kertész a lehetetlennel dacolva kitépés nélkül sodorja le a föld alatt a közös gyökéren élősködő csibort. Gyógyító estében volt részünk, egy sok szempontból ambivalens térben – amit amúgy nem nehéz azonnal megkedvelni, sőt, azt nehéz fejben tartani, hogyan-miképp jött létre, és a maga formabontóan hagyományőrző módján mi mellett mi egyebet is képvisel.

Nekem évek hosszú sora óta van dolgom ezzel a könyvvel – a magam szerény eszközeivel gyakorlatilag ugyanazt az alkotásra, tovább gondolásra (mondjuk ki: kiteljesítésre) ingerlő réteget markolászva belőle, ami szerintem Gryllus Dánielt is zeneműre provokálta.
A teljesség felé (miközben számomra külön fűszer benne, hogy Hamvas Béla tanításainak egyik, ha nem a leginkább közérthető tükre is a tanítvány szavaival) visszatérő olvasmányom, és a köré bokrosított Teljesség-átiratok sem lesz soha készen. Újabb életszakaszokban újra meg kell nyitnom magamban, nem utolsó sorban azért, hogy megmutathassa, hol tartok (erről a körbeírás-kényszerről, a természetéről a Napút Online felületén egy Műhelynaplóban, és egy másikban elég hosszan beszéltem már...).

Olvasom, hogy Gryllus Dániel a nyolcvanas évek elején ragadtatta el magát Weöres könyve által, s hogy a Hungaroton (monopolhelyzetével visszaélve) akkoriban nem ítélte kiadásra érdemesnek. Kár, sokat tehetett volna annak a kornak az esszenciájához. Néhányszor elhangzott, két-három előadóval, '88-ban mégis készült egy felvétel, ahol mindent a szerző játszott és énekelt fel. Aztán Gryllus Samu, a zeneszerző fia 2010-ben újrahangszerelte, s pályatársakkal, megbecsült kollégákkal előadták. A teljesség igénye nélkül: Sebestyén Márta, Sebő Ferenc, Balogh Kálmán, Bognár Szilvia, Szalóki Ági, Szirtes Edina Mókus, Palya Bea, Both Miklós, Ferenczi György – világzenei, népzenei, jazz-, blues-, komolyzenei előadók szelíd és alázatos produktumaként hangzott el; ahogy Gryllus Dániel fogalmazta az este: azt hitték, születésnapi ajándékul, egyszer. Azóta a produkció tucatnyi alkalommal előkerülhetett, bejárhatta hangjaival a MÜPA akusztikai csodáját – és a Magyar Zene Háza nyitóévadának is a részévé vált.

Hogy meghallgathassuk, és tényleg megérinthessen. Hallottam megosztón nem egyszer – de az élő zene, ami a füled hallatára, ott és akkor és egyszer és megismételhetetlenül megszületik, egyszerűen más íz. Olyan jelenléttel terhes, amit a legjobb minőségű felvétel sem tud. Benne van valami többlet, ami nehezen körülírható (látod, hogyan próbálom...) és sokkal inkább benne vagy te is – talán már nem is, mint puszta hallgató (bár nyilván nem, mint teljes lélegzettel vele lüktető résztvevő, előadó). De mindenképpen az a köz, amely közönséggé válva az együtt-lélegzésével visszahat a produkcióra – és számomra legalábbis a részévé válik. Részévé válok, és a részvétel által, ami történik, sokkal inkább a részemmé, ami történik. Az élőzene alapélmény. Hiába van fenn (én is hallgatom), egyszerűen nem ugyanaz. Mint ahogy nem ugyanaz a megvehető CD, ami ott várt az előcsarnokban. De az (ahogy Gryllus Dániel évődött velünk a bevezetőben) legalább aláíratható. Például. Vettünk, és aláírattuk – benne van ebben kis nosztalgikus jelleg és az alkalom (a fókuszált zenehallgatás) további megbecsülése is: ha majd berakom a lejátszóba, a hallomás minőségét az emlék is felülmelegíti, amikor megköszönhettem az alkotójának az ifjúságom. Hiszen része volt benne. Máig része, például
A teljesség felé által. Erős válogatás Gryllus Dánielé, amúgy, az emelkedett epizódok mellett erősen kritikus passzusok is kerültek bele – ez a hetven perces koncert nemcsak gyógyító szertartás, de ébresztő is. A szavak kritikai attitűdje, és az azt remekül pontozó zene is érvényes, még mindig. Sajnos az. Megint meglepett, tényleg mennyi benne az indiai elem – eszembe jutott miatta Anoushka Shankar tavalyi, filmes-kísérőzenés koncertje.

Megkerülhetetlen, hogy írjak erről a térről, ami a koncertnek otthont adott, a Magyar Zene Házáról. Nekem ez az egész Liget értelmezéséhez tartozik. A ligetvédők attitűdje alapjában szimpatikus volt, akkor is, ha egy része szerintem illúzió: ez a kis zárvány a városban sosem volt önmagát szabályzó ökológiai egység – egyszerűen túl pici hozzá. Ez a szemléletbeli különbség leszűkíthető így: angolpark versus franciakert. Az angolpark jelleg mellett a Városliget tényleg szeretni való, de elképesztően elhanyagolt volt, kezdeni kellett vele valamit. Az (társadalmi) katasztrófa, hogyan-miképp történt: a verőemberekkel, a beépüléssel, meg a valóság kedv szerinti csavargatásával, mire ez a rendezett park lett belőle - de most már megvan, ilyen lett, élettel kell tölteni. Az épület tényleg gyönyörű, majd elválik, életképes-e a spórahullatott gomba-koncepció, belenőnek-e a nekik képzelt kalickákba a fák; a dolog nem kockázatmentes, de legalább lett ebben a dicső múltba révedésben, ami pártunk és kormányunk kattanása (gondolj a Kossuth-térre...), egy valóban elég innovatív zárvány. Engem kicsit meglepett, a reprezentáció egészéhez képest mennyire elenyésző benne a hasznos tér – a teljes tetőzött alapterülethez viszonyítva milyen kicsi a koncertterem. Persze van kiállítótér, és könyvtár, majd látni kell az egészet. Akusztikailag szerintem eléggé rendben van, a nagy üvegfelületek ellenére. Jövünk még...

Ahogy sétáltunk a vége után, Vajdahunyad-vár oldalában egy csapat vidám fiatal mellett haladtunk el, szórakoztatták magukat dobbal és tangóharmonikával, valamilyen szláv nyelven énekeltek hozzá, érzékenyen, szépet – a maguk örömére. Lehetne ilyen hely Budapest, ahol ilyesmibe botlasz hazafelé, egy szívet melengető koncert-élmény után. Nekünk valahogy mindig jut ezek után a megmerítő örömök után némi józanítás is – ez most egy agresszív, magával üvöltöző, villamos-ajtót rugdosó részeg képében materializálódott, hazafelé a villamoson. Csak hogy ne felejtsük el, jó dolgunkban, hol élünk? E nélkül is nehéz volna elfelejteni.




Megmutatnám a Teljesség-átiratot, ami ehhez a megidézett passzushoz készült:

A hírvágy

Az utolsó sípszó veresége* előtt,
a sínek szabott irányába eső
átjárón a pályaudvar féreglyukába is
bebotorkál a gazdátlan, elszabadult
gurulós bőröndök között botorkáló,
végig nem képzelt testtartásotokban is
lakó kiesés fenyegető lehetősége.

A rendező ország követeiként,
mintegy terelve a terelhetetlen
indulatokba gyűlt kilométerek
figyelmét az eredményjelző tábláról -
a menetrend jobbára változhatatlan
ritmusában ütemes bizonyossággal
zakatol az örök hírnév helyett
a lehetetlennek gondolt késés:

hogy kiestetek. De ez is tegnapi
hír már, tegnapelőtti, szombati;
és most szerda, csütörtök, péntek,
eztán ez a másféle menet,
rend örökös kételye lüktet ütemes
csattogással alattatok: a mi lett volna ha.
Sínek és kerekek. Sínek és haza-
szállingózó, szomorú szurkolók.

(*Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég és Oroszország épp kiesett a maga rendezte labdarúgó VB-ről. Hír volt - már nem hír...)

2022. február 1., kedd

William Gibson: Neuromancer

Igen régen olvastam először, az első magyar megjelenés környékén – akárcsak a Dűnét. Van amúgy egy olyan olvasat a fejemben, hogy ez a történetfolyam lehetne annak a távoli múltja – hogy ilyen okból, alapon és folyamatában is így születik egy (számító)géprombolás-hullám, egy (Butleri) dzsihád a mesterséges értelem ellen; az így születő mesterséges értelem ellen. Szerintem nincs olyan sci-fi rajongó, aki így vagy úgy ne játszana el ezzel, hogy összefűződnek benne mesék, pedig amúgy ez a két világ minden szempontból fényévekre van egymástól. Mind a kettő látomás, de mondhatni, egymásnak háttal születtek. Hiszen Gibson világa, ami itt, ebben a könyvben nyílt, amire aztán ráépült egy teljes, kiterjedt al-zsáner, a következő lehetséges lépések bűvöletével jár elektronikus zenére táncot; míg Frank Herbert munkái léptékeikkel tényleg eltaszítják maguktól a megfeleltetést, még az allegóriát is. Mégis, talán nem véletlen, hogy ezen a blogon egymás után kerülnek szóba...

Néhány éve ezt írtam Gibsonról, egy jóval később megjelent műve kapcsán: igazi varázsát, azt hiszem csak most, A periféria után sikerült végre megértenem. Bármiről is beszélt, implantátumokkal telipakolt, virtualitásban kolbászoló, médiavilági ötpercet kitolni vágyó, globalizálódó márkák bűvöletéből szabadulni igyekvő különböző hősei hasonló minták alapján mozogtak – de mindig teljes érzetű, elképesztően valószerű jövőkben és alternatívákban. Ezek az álmodott világok nem hordoznak semmilyen kompromisszumot, álom-jelleget. Ahogy a szemünk láttára alakulnak, az a valóságunk egyéb tálalásaival teljesen megfeleltethető. Az író a ma lehetőségeinek adott, kiválasztott és továbbgondolt köreiből tökéletes ma-érzetet teremt minden alkalommal, komolyan ügyelve a következményekre: a perifériákra is. A jövővíziói nem pöndörödnek fel a széleken – távlatuk van, komoly, továbbgondolható távlatuk. Gibsonnak tényleg nincs túl sok „története” – de eszelősen jól felrakott világokban történik a majdnem mindig ugyanaz.

Mert valójában tényleg szinte ugyanaz történik bennük. Az írói attitűd a cselekményvezetést tekintve folyamatosan A piszkos tizenkettő szerkezetét variálja, szépen követve az adott recipét. Akciószagú felütéssel pácba rántott hősök gyűlnek össze, csapat épül, felkészülési szak, szükséges előjáték-akciók után koronáz az igazán ütős, csinbumm finálé. Viszont közben elképesztő könnyedséggel rajzol jól elkapott figurákat, folyamatosan az interakcióikkal jellemezve őket, az egyszerű panelekre gyönyörű, gazdag ornamentikával fest lehetséges jövendőt. És így, beérkezve a regényi jövőidőbe, ijesztő, hogy mennyire prófétaian. Ez az írógépen született regény nemcsak leképezte az utána jövő korokat, a billentyűzet-időkét, de alaposan bele is kavart a kifejlésükbe. Az olvasás közben érzett fémes íz jelenleg ott illan a gyorséttermi szendvicseinkben, s ugyan az al-zsáner is nagyon hamar erre az ízfokozókkal karban tartott frissen készült félkész-étel színvonalra süllyedt, a Sprawl-trilógia nélkül elképzelhetetlen volna a nyolcvanas-kilencvenes évek szubkultúráinak színe-java. És tényleg meghatározta valamilyen szinten az is, hogy egy egész technikai forradalom hogyan gondolt magára; miközben tájfun-erővel felkavarta a média amúgy sem viharoktól mentes vizeit, hogyan alakította át egyszer s mindenkorra az információ fogalmát, s végül az egész életünket, amikor a kezünkbe adta a mobillal az egész felfoghatatlan világot. A szilícium völgy ifjai Gibson-rajongók voltak – nem véletlenül; hitték, hogy a látnok őket írta meg.


Persze, ennél sokkal többet tett, és ezt a többi regénye fényében látni igazán a Neuromancer vonatkozásaiban is. Mindig húsba vágó, létező problémákat lát és láttat, hallatlanul könnyedén, a szereplőin át. A világunk jelenségeit továbbgondolva eléggé kérlelhetetlenül és következetesen kérdez – és a válaszaiban mindig elmegy a maga teremtette lehetőségkör széléig. Erről bővebben majd a folytatások bemutatásakor ejtenék szót – lesz miről. Én nagyon sokra becsülöm a stílusát is – miközben a cselekmény szintjén ponyvát ír, a megfogalmazása szintjén olykor szépirodalmi igényű mondatokat. Nagyon hálás vagyok érte, hogy ebben az új fordításban (ami amúgy szerintem ízesre sikerült) meghagyták azt a kezdőmondatot, amire anno felkaptam a fejem. Ma már szinte magyarázatra szorul, mi az adásszünet – és talán volna még, ami magyarázatra szorul. Talán már nem rántja be úgy az ifjakat, ahogy engem akkor, de ha tudják, hogy ez a könyv az alap: hogy e nélkül másképp néztek volna ki a videojátékok, az anime-világ, hogy nem volna Mátrix (és még oldalakon keresztül sorolhatnám), remélem, elkezdik olvasni. Ennek a könyvnek felmérhetetlenek a hatásai az életünkre, akkor is, ha másképp éljük (és ezerféleképpen másképp képzeljük el) ezt a "jövőt". A jelenünk íze furcsa mód valahol olyan, mint ebben a könyvben. Amit az olvasása közben érzek. Fémes, elektromos íz...


Nem volna (vagy nagyon nem így) se Ghost in the Shell, se Mátrix... Van egy film, ami amúgy ízig-vérig Gibson (nemcsak a Sprawl-trilógiából, de például a Virtuálfényből is táplálkozik), a Johnny Mnemotic – A jövő szökevénye. Hát’izé film, a fiatal Keanu Reevessel, az a réteg, az akció, ami filmre vihető volt, a kor filmnyelvén és lehetőségeivel... Én szerettem (kicsit úgy, ahogy a lobotómiát...), hisz egy mozgóképben ficergett Takeshi Kitano és Henry Rollins, meg Ice-T, vidám nyúl(és egyéb-)farknyi szerepekben. Gibson írta, messze a leggyengébb munkája, pont az hiányzik belőle, az a többlet, ami a regényeit túlemeli az akción. A könyveiben ott van a vízió arról, amit ma a zsebünkben hordunk – ami híd lehetne, ember és ember között; de egyre gyakrabban az a gazdagság, ahova, ha belépsz, nem ereszt. A hely, ami elszigetel. Egy önmaga körül forgó kaptár-spirál az űrben. Egy metrónyi ember, ahogy a telefonját bámulja. Ezt a látomást először William Gibson érezte meg, ő tapintott rá. Érdemes a nézőpontjába helyezkedni. Látod a világod benne.

Kiadó: Agave 
Fordította: Farkas Veronika

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...