Fodor Ákos: Gonghangok

Egyszer írtam egy teljes bejegyzést a háromszavas verséről. Tényleg igazodási pont, és nemcsak a megformálást illetően. Ritka, hogy bármit olvassak egy költőtől, valamit megpendítsen (pontosabban: hogy pendüljek tőle); még a legnagyobbaknál is vannak lélegzetnyi szünetek. Fodor Ákos nekem egyfolytában belégzés, ezért aztán nagyon óvatosan, nagyon lassan olvasom (belehalhatsz a folyamatos belégzésbe is, ha túl sok a levegő, belefulladhat az olvasás). Timi meglepett az összes könyvével, ami kapható, úgyhogy ez itt az első fecske lesz - jó ellenpontja annak, ahogy Az Ezeregyéjszaka meséit, a hét kötetet olvasom elszánt lassúsággal (s közben nagyon szeretve ezeket: mindkét olvasást is, meg a lassúságot is), az a folyam inkább kilégzés, jól kiegészítik majd egymást. (Becsúszik majd még egy s más ebbe a dualizmusba, de az sem lesz baj - sem a lassú olvasást, sem a könyveket nem fogom kevésbé szeretni bármilyen egy és mástól).

Jelentés az időm járásáról

Én derűlátó

vagyok, mert borút nézni

már nem érek rá.

Nagyon visszahúzódó ember volt. Nem járt könyvbemutatókra, olvasókkal való találkozókra, az irodalomban alig (kimondható, hogy egyáltalán nem?) menedzselte magát. Ha kértek tőle kéziratot, adott, ha nem kértek, nem nyújtózkodott megjelenésért, figyelemért. Mégis, talán a legnépszerűbb költő ma. Tudom, hogy ez lehetne szitokszó, tudom, hogy az általa mesterien művelt magyar haiku aforisztikus tömörsége okán előnyben van egy hosszúverssel szemben a tíz-szavas megosztások világában. Hogy félreérteni legalább annyira könnyű nem egy gyöngyszemét, mint kultúra-fújta embernek megérteni, de akkor is, az elterjedtsége ugyanúgy unikális, mint a költészete maga.

Emléktáblácska

Életszerű, ha

elpusztul egy temető.

Tanult valamit.

Szeretem, ahogy az özvegye, Podonyi Hedvig beszél róla. Érzik ez a haikuba is becsomagolt „tanult valamit”. Azt mondja, Fodor Ákos azért nem lehetett társasági ember, mert annyira intenzíven volt jelen a kapcsolataiban, párbeszédeiben, hogy soha nem tanult meg több emberre egyszerre figyelni úgy, ahogy ő szeretett figyelni. Azt hiszem az észrevételeken, rácsodálkozásokon, megpendüléseken alapuló költészetének is ez az egyik titka, az „ahogy szeretett” figyelem. S hogy a szavakra, a nyelvbe kényszerült jelentésre legalább ennyire, és ugyanígy figyelt, számtalanszor rácsodálkozott, pendült tőle – ez tette költővé. Azt mondja Podonyi Hedvig: nem voltak előítéletei. Egyszer végiggondoltam ezt, Hamvas Béla Szilvesztere kapcsán, a csodálkozást, ami hidegvérnek tűnik... Nem is nagyon lehettek, mert aki igy csodálkozik, nem is ér arra rá, hogy előítéleteket gyártson.

A második eljövetelre váróknak

- Ide, mégegyszer?

Olykor tényleg elragadó a tömörsége ennek az általa művelt haiku-rokonnak, mert a japán forma (Basho óta elég szigorú, vers-egészre kötelezően alkalmazott) szabályrendszere helyett tényleg megalkot egy általunk is befogadható asszociációs hálót a vers köré, ahol kedvedre (írnám, de inkább a költő pontos vezetésével, az általa felkínált gondolat-utakon) bóklászhatsz. Ha létezik forma-adaptáció, ebben a tekintetben igazán teljes értékűt alkotott. Holott tudta különben az eredeti követelményeket is, nem európai szinten:

Most

       hommage a Basho

a csendes égen

felhőhajók úszkálnak:

se harc, se verseny

...szóval pontosan tudta, hogyan-mitől működik a klasszikus haiku, s ha kedve tartotta, bele tudott helyezkedni a hangba. Úgy is, hogy nálunk hiányzik az a közös, évezredek óta bokrosított, ellentmondásosságában is valahol koherens jelképi „szövegkörnyezet”, amire a mai japán művészete – a popkultúráig bezárólag – ugyanúgy ösztönösen hivatkozik. Úgy is, hogy (ahogy mondani szoktam) magyarul nincs, vagy nincs túl sok egyetlen szóval kifejezhető (és ezer másikat, egész gondolatbirodalmakat a jelentésbe vonó) metaforikus alapegység, mint például a „hulló szirom lelkiállapot”. És amikor a szavak többszörösét használja, akkor is képes megőrizni ezt az eszelős tömörséget, hogy egyetlen vesszőt sem hagyhatsz ki a látomásából, ami önmagán túlmutatóan jelent.

Töredék a teljességről

s mikor szilaj-durcás kis melle

tenyerembe szelídült

és egész teste (mindent feledve,

amitől béna, vagy feszült

az ember fia-lánya)

boldogan oldódva megáradt

és minden porcikája

igent mondott minden porcikámra:

meghalt a Bűn s társa, a Bűnbocsánat.

       Egyesítve Holdat s Napot:

       betöltött és befogadott

A GONG csodálatos hangszer, mert az alig hallhatótól a testes hangig ezerféle megszólalásra képes. Csodálatos és nem egyszerű hangszer, mert egyetlen esélye van, abban kell megtalálja a teljességgel pillanatba illő együttzengést. Örülnék, ha alkatom és működésem valamelyest GONG-szerűnek bizonyulna – a többi: játékosaimon múlik írta utószavában a költő. Köszönöm, hogy játszani tanulhatok. Rajta. Tőle.

Három negatív szó

Fodor Ákos: 

Három negatív szó 

Nincs

Semmi

Baj

Egy ember, aki remekül tud hallgatni, amikor nincs megformált közlendője, aki „egypetéjű ikreknek” tartja a verset és a zenét (musicalek, operettek, operák szövegkönyveit fordítja), és „eleven mentalitás” hordozójának a haikut. A „Szükséges Minimum” keresése közben, így utólag, a megvalósult szükségszerűnek tűnik, hogy egymásba akadt az alkotó és a forma, ahogyan Fodor Ákos összefoglalja: azelőtt írt haikut, mielőtt megismerte volna magát a formát – mielőtt konstatálta volna, mit csinál.

„…ritka-drága, tartalmas és eleven csend, amely a legszükségesebb szavak foglalatába helyezve úgy ragyog föl, hogy képes átköltözni befogadójának szemébe-szívébe is.” A haiku tehát mentalitás, legelsősorban az: csendből, figyelemből, belső békéből és némi játékosságból gyúrt hozzáállás a világhoz. Az „érvényes haikuban” benne lakik a világ. A látvány egyszerű rögzítése: az „éppen ilyen” keltsen visszhangot az olvasóban – a maga módján alakuljon az olvasóban is a „világ egésze” a pontos meglátás körül felhőként ott lebegő tartalmaktól. A haiku az öt soros tankából alakult ki, ahol az első három, öt-hét-öt morás (szótagos) sor alkotta meg a látvány tükrét, s a két utolsó hét morás sor tartalmazta az alkotói reflexiót. A haiku szűkített formája voltaképp kitágított alkotói-olvasói gesztusokat követel – az „el nem hangzó” két sort az olvasó magában (akár pontos megfogalmazás nélkül, ködös érzet-felhőben) alkotja meg, a reflexiót a látványból: a haiku ezen olvasatban akár hallatlanul érdekes „középkori posztmodern” próbálkozás az olvasó alkotói folyamatba való bekapcsolására.

Fodor Ákos ezt a formát előszeretettel szűkíti még tovább. Idézett verse mindössze négy szótag. Az európai haiku-alkotók között sokan bontják fel a szigorú formát így vagy úgy, térve el valami módon a sorok és szótagok szabályzatától – időnként annyira, hogy legfeljebb valóban az alkotói mentalitás okán nevezhető a produktum úgy-ahogy haikunak. Ez a vers más utat jár. A forma önmagába bomlik: az elérhető „szükséges minimum” egyik legszebb példája magyarul. A három negatív szó vitán felül három és negatív – önmagában minden sor egy-egy lehangoló koppanás. Viszont nyelvünk sajátos játéka okán a belőlük formálódó kifejezés a szó-jelentések tökéletes ellentétét jelenti: a megnyugtatás, csillapítás tagadó gesztusát, azt, hogy minden rendben van. Ez az első réteg nem szorul magyarázatra, ezt mindenki látja, aki olvasni tud.

De ha tovább gondoljuk a dolgot, észre kell vegyük, hogyan lakik a három negatív szó együtt pozitív tartalmában, a kifejezés jelentésében egyfajta világban létező egyensúly. A jin, meg a jang – az egymásba játszó pólusos tartalmak, a folyamatos egymásba forgás. Avagy a saját kultúránk színei által: az angyaliban az ördögi? Három szóban az egész világ: hordozott lelki mágneses pólusaink elviselhetetlensége, megnyugtató csillapítottságban a semmi, a nincs és a baj a maga önálló jelentéseivel, tehát nemcsak az egyensúly a világban, hanem az azt fenyegető, folyvást szétfeszítő kettősség is? A legerősebb európai szellemiség, a vagy-vagy gondolkodás lakik benne, kultúránkba ágyazott mélységeink, hiszen ha választani kell, ha dilemma van, ha van három negatív szó, amelyek együtt elhangzása azt a megkönnyebbülést hordozza, hogy épp nincsenek – az jelzi azt is, számolhatóan vannak is, olykor jelen, és fájnak, a baj, a nincs, a semmi.

Ha tovább gondoljuk a dolgot: akkor látnunk kell, hogy van a világ és van az én. Az európai szétválasztottság van: és ebben a mögöttes látványban nem lakunk szívesen, nem is akarunk lakni, épp megkönnyebbüléssel konstatáljuk, hogy nem kell benne lakni, mert épp „nincs semmi baj”. Éppen nincs. A rögzített pillanat, a bajtalanság állapota a rögzített látvány. Ez bomlik bennünk tovább, érezzük meg a nyelvünk sajátos tagadó formájában a kettősség messzire mutató tartalmait. A tagadó formát magát, a tagadás lehetőségét-kényszerét – majdnem azt mondom: a lázadó angyalt. Hiszen jöhet e három negatív szó kívülről, ha van az én, a világ és szerencsére a világban a másik: ha valaki más mondja nekünk, akkor a saját szétszakított kultúránk mezején – a választás kényszerében jár az értelmezés.

De ha tovább gondoljuk a dolgot, a rögzített „látvány” valójában éppen egyensúlyban van. A mögötteseiben ott a három szó önálló jelentése, de együtt épp az egyensúlyt adják ki. A kilégzésben a belégzés lehetőségét. Az árnyékban a beszüremlő fény lehetőségét. Azt az eltagadhatatlan ritmust, amit az ember akkor él, ha szorosan behunyt szemmel áll a napon – és a szemhéján pulzáló fényvándorlást bámulja. A sötét és világos periódusok egymásból születését. Az egymásba áramlásukat. Hogy nem vagylagosságok, hanem egymás bölcsői. Amikor ez a mondat belülről születik meg, mint egy felismerés. Amikor nem kell hozzá más, csak az önmagam, hogy oszlathassam a világ és közém torlódó tévhitek ködlő felhőit – amikor kinyitva a szemem azt észlelem: valójában jól van, ami van. Nincs semmi baj. A helyemen vagyok, a helyem alattam van, azt látom, amit kell, és ott látnak, ahol kell.

Folytathatnám, de azt hiszem, épp eléggé túlbeszéltem ezt a három szót. De talán kiderül ebből, mennyire nehéz – akár lehetetlen – haikut fordítani. Ez a három kifejezés – a tagadó forma véglete – magyarul jelenti az ellenkezőjét, a nyelvünkbe van kötve. Mint ahogy a legtöbb haiku a megírás nyelvébe van kötve: az olvasói konstatálás feladatához elengedhetetlenül szükséges a látvány asszociációs kultúrájának ismerete, a megírás nyelvén akár évezredeken át formálódó nézet-, szimbólum- és kifejezésrendszerek ismerete – hogy ne pársoros banalitásnak, hanem a szükséges minimumba rejtett egész-világnak érezzük a haikut. Ennek ellenére persze meg kell próbálni mégis - fordítani kell, akár újraalkotni. Hogy tovább szaporodjék a kényszere: „gondoljuk” a világot. Mert az értelmünk ezért van.