Irvin D. Yalom: Úton önmagamhoz

Irvin D. Yalom, a világ tán leghíresebb pszichoterapeuta szépírója 2017-ben, nyolcvanhat évesen jelentette meg önéletírását, szándéka szerint utolsó irodalmi művét, mely egyszerre példaértékű szembenézés, számvetés, önanalízis és mind a pszichológia, mind az irodalom iránt érdeklődőknek kincset érő műhelytitkok gyűjteménye. Akik ismerik Yalom írásait, tudják, hogy őszinte múltidézésre lehet számítani – mégis, az olykor a polgárpukkasztás határait súroló nyíltság és a minden gátlástól mentes önanalizálás még nekünk, rajongóknak is okozhat némi meglepetést. Ami persze nem baj. Yalom saját bevallása szerint is példát akar állítani elénk: a halál közelségében nincs és nem is lehet helye mismásolásnak, elkendőzésnek, álságos tetszeni vágyásnak. Az egyetlen út a teljes őszinteségé. Tegyük hozzá: egész életében ezt vallotta, mind terápiás munkája során, mind irodalmi műveiben – hitelvesztés nélkül nem is írhatna másképp önmagáról. Ráadásul elért már annyit saját terepén, hogy gyakorlatilag bármit megengedhet magának – nincs az az önfeltárás, ami csorbíthatná eredményeit és népszerűségét. Így azért könnyű – mondhatnánk némi cinizmussal, de épp Yalom és társai pszichológiai témájú művei segítettek rávilágítani: teljesen mindegy, van-e kockázat vagy sem, az önfeltárás, a magunkkal szembeni őszinteség, a múlttal való szembenézés soha nem egyszerű. Még egy látszólag tökéletes életet élő, világhírű, gazdag, rajongott pszichoterapeutának sem.

Irvin D. Yalom 1931-ben született, bevándorló zsidók gyermekekként, gyermekkorát Washington szegénynegyedében töltötte, a szülők vegyesboltja feletti nyomorúságos lakásban, erőskezű anyja által halálra féltve – egy könyvmoly zsidó fiút a bandaháborúk szabdalta fekete negyedben volt is mitől. A kis Irvin hamar a washingtoni közkönyvtár bűvöletében találja magát – amikor épp nem keleti parti nyári táborokba száműzik, itt tölti minden szabadidejét, hogy így óvják az utcától. Itt kóstol bele először az irodalomba – ám útja ekkor még az akkoriban a kiemelkedés legbiztosabb útjának számító orvosi egyetemre vezet. Nagyon korán, tizenöt évesen ismeri meg későbbi feleségét, Marilyn Yalomot, akivel annak 2019-es haláláig élnek együtt. A Marilyn iránti szerelem és a kiemelkedés vágya végig kíséri az első évtizedek krónikáját – tökéletes társak és egymás tökéletes motiválói ők, a nála is okosabb és többre hivatott nő iránti lelkesedés hajtja Yalomot egyre magasabbra és magasabbra, míg az egyre nagyobb sikerek csak erősítik már-már földöntúli összetartozásukat (Marilyn Yalom a Stanford egyetem professzora, világszerte elismert feminista genderelmélet-kutató, több nagysikerű szakkönyv szerzője [magyarul egy sem jelent meg] és a francia irodalom doktora volt); mely összetartozásba négy gyermekük sem igazán férhetett bele. Az első rés a pajzson, egyben lehetséges magyarázat arra, hogy az emberi kapcsolatok szinte teljes spektrumát módszeresen vizsgáló pszichiáter-író miért hanyagolta a szülő-gyermek kapcsolat analizálását: készséggel elismeri, hogy lányának igaza van, amikor szemükre veti, hogy a szülők számára mindig is fontosabb volt a másik, mint négy gyermekük. A Yalom házaspár fél életét utazással, kutatói ösztöndíjakkal és tudományos (majd irodalmi) munkák írásával töltötte, miközben gyermekeik nevelése dadákra és bentlakásos iskolákra maradt.

Eme adalék is jól mutatja, hogy Yalom nem kertel. Nem rejti véka alá azt sem, hogy többször szemére vetették, páciensek, kollégák, közvélemény egyaránt, hogy „burokból prédikál”. Ennek legeklatánsabb példája A magyar macska átka című novelláskötet egyik darabjában olvasható is, melyben az Irene névre keresztelt páciens a fejére olvassa, hogy a terapeuta élete mennyire meleg, otthonos, ártatlan, konfliktusoktól és drámáktól mentes. Hogy vajon hogyan is tudna valódi segítséget nyújtani krízishelyzetben lévő pácienseinek, ha ő maga soha nem tapasztalt krízist? Vajon van-e bármi fogalma egy, a Stanford védett közegében létező felső-középosztálybeli pszichiáternek a „való világról”?

„Egy olyan terapeuta számára, aki egzisztenciális keretek között gondolkodik, egy ilyen védett élet inkább teher. Sokszor vágytam rá, hogy kilépjek az egyetem elefántcsonttornyából, és belevessem magam a való világba! Évekig tervezgettem, hogy valamelyik hosszabb kutatói szabadságom alatt fizikai munkásként dolgozom, mondjuk, detroiti mentőkocsisofőrként, vagy egy manhattani gyorsétterem szakácsaként, esetleg eladóként egy szendvicsbárban. Erre azonban sohasem került sor, mindig elcsábított valami más, ellenállhatatlan ajánlat: egy írói elvonulás Balin, egy kolléga velencei meghívása vagy éppen egy bellagiói ösztöndíj a Comói-tónál. Sok tekintetben el voltam szigetelve a nehézségektől.”

Micsoda problémák… Félretéve az iróniát, a kérdés túlmutat Yalomon és az ő kihagyhatatlan világkörüli túráin: a kortárs pszichoterápia (és a belőle kinőtt segítő szakmák) egyik legérdekesebb kérdése épp az, hogy a terapeuta saját tapasztalata mennyiben segíti a terápiás folyamatot – erre a kérdésre azonban már nem Yalomtól fogjuk megkapni a választ. Iróniáért egyébként ő sem megy a szomszédba, az például, ahogy elénk tárja a hatvanas-hetvenes évek pszichiáter közösségének drogokkal való kísérletezését (tudományos kísérletezésre tessék gondolni, a Stanfordon egyetemi keretek közt végeztek hallgatók és oktatók részvételével LSD-kísérleteket), illetve, hogy hogyan húzta ki házassága egyik válságából a Rollo May-től kapott „különleges” ecstasy, több mint vicces. Nyilván ma már senkinek nem ajánlaná e terápiákat, de hát hiába is tagadná, hogy azokban az években a kísérletezést ők (is) magasfokon űzték. Nyilván szigorúan a tudomány érdekében.

No de házassági válság, drogok és kényszerű egzotikus utazások ide vagy oda, minket, irodalomrajongókat mégiscsak Yalom irodalmi munkássága érdekel elsősorban – elképesztően érdekes volt olvasni, nem csak a művek születési körülményeit, a regényekbe és novellákba beleszőtt valós terápiás tapasztalatokat (és igen, még annál is jóval több valós alapja van a legtöbb történetnek, mint hittük – de természetesen minden sztori a páciensek beleegyezésével és elváltoztatott adatokkal került kötetbe); de magát a folyamatot is, ahogy az akkor már egyetemi professzor és tankönyvszerző Yalom negyven felett elkezd filozófiai kurzusokat látogatni és Heideggerrel ismerkedni. „Rendkívül sajnáltam, hogy filozófiai és általában humán alapismereteim annyira hiányosak, ezért elhatároztam, hogy kitöltöm ezeket a réseket. […] Lassan kiválogattam magamnak azokat a gondolkodókat, akik leginkább relevánsnak tűntek a szakterületemen. Elmélyültem Nietzsche, Sartre, Camus, Schopenhauer, Epikurosz és Lucretius munkásságában; Kant, Liebniz, Husserl és Kierkegaard elképzeléseit kevésbé találtam átültethetőnek a klinikai gyakorlatba.” A regények után nem lehet nem széles vigyorral olvasni e sorokat (és hálát adni az égieknek amiért megkíméltek minket egy lehetséges „Kierkegaard-terápiától”...). Innen már egyenes út vezetett a szépirodalomhoz, és Dosztojevszkij, Tolsztoj, Beckett, Kundera, Hesse, Mutis, Hamsun műveihez, melyek „az emberi létezés alapvető paramétereit kutatják”. Innentől pedig nincs megállás. Bár az első éveket még fémjelzi némi aggodalom - „vajon nem látnak-e át az igazi filozófusok tudásom vékony burkán?” – azonban hamar megszületik az Egzisztenciális pszichoterápia, majd követi az Amikor Nietzsche sírt, a Terápiás hazugságok és társaik. A többi pedig, ahogy mondani szokás, már történelem.

Kiadó: Park

Fordító: Orosz Ildikó

Orhan Pamuk: Isztambul

„Most azonban nem Isztambul melankóliájáról, hanem a hüzünről, erről a közösség minden tagja által büszkén vállalt, hasonló érzésről szeretnék beszélni. Ami tehát nemcsak az érzést jelenti, de mindazokat a vele összefonódó helyeket és pillanatokat is, amelyek felkeltik ezt az érzést. […] Ha átadjuk magunkat ennek az érzésnek, a városban fölbukkanó képeinek, alakjainak és pillanatainak, ha tapintattal vagyunk iránta, akkor egy pont után bárhonnan is nézünk a városra, a hüzün, mint a napsütéses téli reggeleken a felszálló hűvös pára mögül előtűnő Boszporusz, tisztán és élesen rajzolódik ki a szemünk előtt.”

Pamuk úgy ír a hüzünről, erről a leginkább kollektív melankóliaként definiálható érzésről, mely természeténél fogva nagy adag nosztalgiával, reménytelenséggel és némi önsajnálattal párosul, miközben féltve őrzi sajátos báját és ellene van bárminemű változásnak, ahogy az ember szerelmese szeretve-gyűlölt rossz tulajdonságáról szokott nyilatkozni. Megbocsátóan. Cinkosan. Épp csak dorgálón. Azzal a biztos tudattal, hogy kedvesünk a reggeli szájszag nélkül nem lenne ugyanaz, így hát azzal együtt szeretjük. Könyve valójában szerelmeslevél egy városhoz, egy érzéshez, egy nosztalgiába fúló, az áporodott reggeli derengést a végletekig nyújtó állapothoz. Isztambulhoz.

Érdekes regénykísérlet ez a nem-is-regény: Pamuk memoárba bújtatott várostörténete olvasható visszaemlékezésként és sajátságos kulturális bédekkerként is – jó eséllyel mindenhogy hiányérzetet hagy maga után, cserébe megajándékoz egy különleges élménnyel. Már a mottóul választott idézet - „A táj szépsége a szomorúságában rejlik.” - is jól jelzi: nem egy vidám társasutazásra fizettünk be. Épp ötvenen túl és még a Nobel-díjon innen a leghíresebb kortárs török szerző, aki - bár műveiben erős nyugati mintákat követ - sosem hagyta maga mögött városát, egyértelműen összefonja élettörténetét Isztambuléval: büszkén viselt bélyegként égeti magára a Boszporusz-menti kettősséget, az „egzotikus” és a „nyugati” világ, a múlt és a jövő, a nosztalgia és a fejlődés ütköztetését.

Orhan Pamuk Isztambul Európához tartozó részén született, gazdag, nagypolgári, erősen nyugatiasodott életvitelű családban. Szeretettel mesél nekünk gyermekéveiről a sokgenerációs Pamuk-házban – ám a sorok közt végig ott bujkál a csendes tragédia lehetősége. Mondhatnánk, csak a szokásos: hűtlenkedő apa, olykor eltűnő, depressziós epizódokkal küzdő anya, elherdált családi vagyon, lassú lecsúszás (ami azért mindig viszonylagos: hisz a családi vagyon még mindig elég egy életre), egyre kisebb házakba költözés (mindig eggyel közelebb imádott tengerpartjához). Ez a szépiaszínű romlás azonban nem képes elfedni a folyvást múltba révedő gyermek rajongását: az ötszintes családi ház szobáiban heverő fotók, a nagymama érinthetetlen tükre, melyen keresztül ágyából kíséri figyelemmel a házbeli jövést-menést, a vérre menő verekedések imádott bátyjával, a mindennapos lógások az iskolából mind egy idilli kor megidézői. Egy koré, amelyben a romlás még csak játék, a Boszporusz partján lángoló házak csak látványosságok, a sírkertek leomló sírkövei és a kóbor kutyák csak hozzátesznek a rejtélyes város bájához.

És miközben saját élettörténetéről mesél - a gyermekkort követő középiskolás évekről, majd az építészeti karon töltött időről, festői ambícióiról és a család azokkal szembeni ellenállásáról, első szerelméről és a tőle elválasztó apai szigorról - mesél a városról. A városról, amely megrekedt a Nyugatról szőtt álmok és utópiák, valamint a múlt romjai és a dicsőséges oszmáni életstílus maradványai között. Mesél a város négy szomorú, magányos írójáról, a Resat Ekrem Kocu által írott, gigantikus vállalkozásnak szánt, de újra meg újra hamvába haló Isztambul enciklopédiáról, a Boszporuszon sikló hajók füstjéről, a gyermekként szenvedélyesen lajstromozott hadihajókról, a félelmetes kettősségről, amely ott feszül minden isztambuliban. Mesél a Nyugat majmolásáról és az egykori oszmán hagyományok kivéreztetéséről – amit természetszerűen követett a hagyományok felélesztését célul tűző, nyugatellenes mozgalmak létrejötte; a hamis Isztambul-képről, ami a nyugati olvasókban él a tizenkilencedik századi romantikus kelet-utazók írásai okán (akiknek, mellesleg, maga is nagy rajongója); a száz évvel korábbi Isztambult megörökítő festők iránti odaadásáról. És persze végtelen sétáiról az éjszakai városban, amikor a hüzün, ez a könyörtelen-odaadó, fojtogató, örökre magához láncoló szerető karjaiba fogadta. Amely magányos sétái során, csalódva szerelemben, csalódva festészetben, csalódva a családban, elhatározta: író lesz. A többi meg már történelem…

Kiadó: Ulpius-ház

Fordító: Nemes Krisztián

Joan Didion: A mágikus gondolatok éve

„Leül az ember vacsorázni, és amit addig az életének vélt, egyszerre véget ér.”

Joan Didion, napjaink egyik legnagyobb amerikai esszéírója 2003 decemberének végén leült vacsorázni férjével, a sikeres író és forgatókönyvíró John Gregory Dunne-nal New York-i lakásuk nappalijában. Egyetlen lányuk, Quintana karácsony első napja óta súlyos szeptikus sokkban feküdt kórházban és akkorra kómába esett. A kórházból hazafelé jövet bénultan úgy döntöttek, étterem helyett otthon vacsoráznak. Didion épp salátát készített, férje az első világháború jelentőségéről értekezett, amikor egy pillanatra megdermedt, majd leesett a székről. A következő pillanatban halott volt.

Mihez kezd az ember, amikor szembesül a felfoghatatlannal, hogy aki negyven évig a társa volt, egyik pillanatról a másikra a szeme láttára hal meg; egyetlen gyermeke pedig kómában fekszik és azt sem tudja, az apja halott? Mihez kezd valaki, aki a kórházi szociális munkás szerint „jól viseli a helyzetet”? Aki nem őrjöng, sír nyilvánosan, bénul meg a fájdalomtól – vagyis minden tekintetben megfelel korunk „civilizált gyászról” alkotott elképzeléseinek? Mihez kezd, miközben belülről lassan, de biztosan megőrjíti a felismerés, hogy milyen tehetetlenek, kiszolgáltatottak vagyunk a halállal szemben? Írni kezd. Elmenekül. Bezár egy kaput, tagadja a valóságot, mágikus gondolatokat kezd magában gyűjtögetni – arról, hogy ez az egész csak vicc, hogy az elhunyt férj visszatér egy nap és szüksége lesz a cipőire, hogy nem érhet véget csak úgy minden.

Torokszorítóan kemény, szűkszavú gyászkrónika ez – nem a sírós-kiborulós fajtából, nem a szívettépően megrázók közül és nem is a „hogyan éljük túl a gyászt” típusú önsegítő könyvek kategóriájából. Didion minden újságírói bravúrját bevetve kívülről nézi önmagát, gyászát és özvegységét; úgy analizál, hogy közben az olvasóban óhatatlanul megfogalmazódik: fordulhatna több empátiával vizsgálata tárgyához. Aztán helyére kerül, hogy dehát a vizsgálat tárgya önmaga. Az esszéíró védekezése: a tárgyilagosság. Miután hetekkel apja halála után Quintana felébred a kómából, értesül a halálhírről, beszédet mond a temetésen, már gyógyultnak nyilvánítva egyszer csak összeesik a reptéren és az életmentő agyműtét után újabb heteket tölt kórházban. Didion pedig a lánya betegágya mellett orvosi jelentéseket olvas, szakkönyvekbe merül, próbálja szakmai szemmel nézni a kórismét is – a hűvös, távolságtartó hangtól, amivel leírja Quintana CT-eredményének összefoglalását, a hideg kiráz, olvasás közben a rosszullét környékez, nem fér a fejembe, hogyan képes ennyire kívülről nézni ezt az egészet. Miközben tudom: védekezés ez is.

Didion a legintimebb érzéseibe nyújt betekintést, szinte kukkolásra hívva az olvasót – egy olyan életszakaszba, egy olyan gyászévbe, amit a legtöbbünknek eszünkben sincs meglesni. Hosszan időz korunk kicsavarodott gyászkezelési metódusain: a szemlesütéstől a kenetteljes képmutatáson át a társaságilag elfogadott viselkedésmódokig. Mert ahogy sok mindent, gyászolni is mindenki más „jobban tud” mint az, aki épp átéli. És mert a sok ránk aggatott elvárás közepette gyakran mi magunk is elveszünk: hogyan kéne gyászolnom? Hogyan kéne árvának vagy épp özvegynek lennem? Hogyan kéne tettetnem, hogy hiszek a holnapban? A gyásznapló elsődleges funkciója a túlélés – a másik a tudatosítás. Ha leírom, véglegessé válik. Ha szavakba öntöm, már nem fikcionalizálhatom, nem ringathatom magam a hitbe, hogy aki elment, visszatér. Maximum groteszk mód megkönnyebbülhetek egy újabb halálhír hallatán, hogy „legalább van kivel ebédelnie a túlvilágon”.

Fontos könyv Joan Didion memoárja. Miközben ahogy az élet minden területén, a gyászfeldolgozással kapcsolatban is ellepnek minket a szivárvány legkülönbözőbb színeiben pompázó életvezetési tanácsadó könyvek és a skála másik végén az olykor túldramatizált fikciók, kevesen, nagyon kevesen mernek ennyire mélyre menni és a végsőkig csupaszítani saját legbensőbb érzelmeiket. Azok minden ellentmondásosságával, bizonytalanságával, őrület határán táncolásával együtt. Leírni azt, amit nagyon nem szokás leírni: lehetetlen ép ésszel felfogni, miért történik ez meg valakivel. Lehet menekülni mindenféle hitekbe, lehet analizál(tat)ni, lehet a józanság álcája mögé bújtatni és elnyomni – de felfogni nem lehet. Csak menni tovább. Kihúzhatjuk magunkat a legmélyebb gödörből a saját hajunknál fogva, túlélhetjük a legnagyobb megrázkódtatásokat is, írhatunk könyveket, olvashatjuk sorstársaink memoárjait; de az a kínzó, megválaszolhatatlan kérdés örökké rágni fog: hogyan érhet véget egy pillanat alatt az, amit addig az életünknek hittünk?

Kiadó: Európa

Fordító: Varga Krisztina

Caroline Knapp: Pia

Egy lovesztori…

Ezt a hülyeséget, mi köze lenne az alkoholnak a lovesztorikhoz? Ha felteszed magadban a kérdést, állati szerencsés vagy, mert még soha nem volt dolgod függőséggel – akinek igen, akár saját bőrén tapasztalta, akár hozzá közel állóval csinálta végig a kötelező köröket, pontosan tudja, hogy a függés épp olyan, mint egy elbaszott kapcsolat. Tönkretesz, gyűlölöd, szabadulni akarsz, minden pofon után megfogadod, hogy soha többé vissza nem mész oda, hozzá – pohárhoz, szeretőhöz, cigihez, nyugtatóhoz, játékasztalhoz, kisollóhoz.  Aztán visszamész, mert amint egy picit is kijózanodsz, magadhoz térsz, jön az undor, az önutálat, a „nem vagyok jó semmi másra” érzése, az elhagyatottság-érzet, a szeretetlenség; amit semmi más nem tud csillapítani, csak a kéz, amely a pofon előtt simogat, a pohár, ami ellazít, az olló, ami megkönnyebbülést ad. És csak futod ugyanazokat a köröket…

Caroline Knapp memoárja döbbenetesen őszinte és nagyon fájó könyv arról, hogyan válik egy felső-középosztálybeli, jó nevelést kapott, gazdag, sikeres, népszerű lányból magasan funkcionáló alkoholista. Ők azok a láthatatlan szenvedélybetegek, akik ott vannak mindenhol. Nem tántorgó, bűzös otthontalanok, akik a kannás bort ölelgetik a hetesen reggel. Van munkájuk, sikeresek, vezetők, van családjuk, vannak csinos ruháik és könyveik, ha a buli elején beszélgetsz velük, intelligens, értékes, művelt emberként ismerheted meg őket. Lehet, elintézed egy félmosollyal, hogy a buli végére kissé elszaladt velük a ló és támogatni kell őket kifelé. Néha bárkivel megesik, nemde? Hogy minden este legurítanak négy pohár bort és egy fél üveg whiskey-t, hogy kisüveges piát tartanak a fürdőköpeny zsebében, hogy a szülők-barátok-rokonok házában külön dugihelyük van a piának, az nincs az arcukra írva.

Fájdalmas önelemzést olvashatunk, a leszokás utáni, de még képlékeny időszak visszatekintését – ahol a pia még annyira élő, lüktető emlék, hogy szinte süt a lapokról az író vágya utána. Nehéz is úgy olvasni, hogy ne kívánj meg magad is egy üveg bort közben. Aztán ahogy ülsz az erkélyen, bámulva a naplementébe és kortyolgatva (szarul jártál, ha nem vagy meggyőződéses antialkoholista és ezt olvasod) elgondolkodsz a saját függéseiden és kényszereiden. Mert Knapp nem csak magával kíméletlen, az olvasóval is. A torz tükör, amibe belenéz, felénk is fordul. Te milyen függésnek adod át magad?

„Apám is piált.” Három szó, ami bőven több mint egy könyvre való fájdalmat, dühöt, elfojtást tép fel. Minden család életében ott gyűlik a szennyes. A lány, aki jódolgában azt se tudja, mit csináljon félrelépő szülőkről, gyerekkortól tapasztalt elhidegülésről, érzelmek szélsőséges elfojtásáról, fel sem ismert alkoholista mintákról mesél. Annyira ismerős, hogy ki tudnád tépni a lapokat a helyéről (még jó hogy kölcsönkönyv…) mert hogy meri leírni??? Hogy meri leírni a dühödt bizonyítási vágyat, hogy tudom jobban csinálni mint az apám, hogy majd én jobban iszom, okosabban, én ismerem a határokat. Hogy meri leírni a félelmet, hogy ugyanarra a sorsra jutok? Hogy meri leírni a lelkifurdalást, hogy ha nem rontom el ugyanúgy, akkor megbontom azt a sosemvolt láthatatlan egységet és akkor már nem leszek többé az apám lánya? Hogy meri leírni, hogy nem voltam ott, nem tudtam, nem fogtam fel, amikor kellett volna? Hogy meri feltárni a kínzó hiányt, ami minden függésünk mögött ott van?

„Alkalmi lakkcipőt akartam. Lovaglóórákat és térdig érő lovaglócsizmát, és a lehető legszebb fekete bársony lovaglókobakot. A legmagasabb karácsonyfát akartam. Megszállottan áhítottam ezeket a dolgokat, nyafogtam miattuk, és ha nem kaptam meg őket, félreértettnek és kisemmizettnek éreztem magam.

Ez az érzés állandó volt – nem is emlékszem olyan időre, amikor ne lett volna valami, akármi a mézesmadzagon, ami vigasszal és megnyugvással kecsegtetett volna – és fontos, hogy ezt ne felejtsem el: ez a valami éveken keresztül lakkcipő és lovaglócsizma volt, aztán az alkohol. Ugyanaz az indítóok, ugyanaz a cél, csak a tárgya más.

Máig sem tudom, hogy ezt az éhséget a család váltotta-e ki bennem, vagy így születtem. Végül is, nem hiszem, hogy számít. Az ember abban talál vigaszt, amiben tud.”

Félelmetes szembenézés ez a könyv, kijózanító pofon – nem esik jól olvasni, de olvasni kell. Egyébiránt olvasmányosan, szinte szórakoztatóan megírt történet, erőst kiviláglik, hogy a szerző újságíró, csak néhol szalad el a szépírói toll és bicsaklik a mértéktartó, tényekre szorítkozó memoár-jelleg. Knapp kiszabadult saját kényszerei fogságából, hogy aztán tragikusan korán végezzen vele a rák. Nincs boldog vég. Tán soha nincs. Küzdesz, aztán vagy van értelme vagy nem. A választ úgysem fogja egy könyv sem megadni helyetted.

Kiadó: Európa

Fordító: Nagy Flóra

Romain Gary: A virradat ígérete

„Azt hiszem, ennél szebben még aligha írták meg az önző-önzetlen, erőszakosan odaadó, méregből s mézből összegyűrt anyai szeretet krónikáját.” E szavakkal ajánlja a regényt Szőllősy Klára a kötet hátoldalán – és bár minden szavával egyetértek, nem hallgathatom el, hogy épp ez a mondat, és a többi, az erőszakos-szerető anyát középpontba állító méltatás volt az oka annak, hogy ez a  regény engem nem hogy nem érdekelt, de sokáig egyenesen taszított. Kevés dolog tud annyira kihozni a sodromból, mint a gyerekeik életére rátelepedő, és a „jótakarok” hazug álcájába bújtatott önzésükkel az utódok életét módszeresen tönkretevő szülők – nem is olvasok-nézek szívesen ilyesmit. Hogy mégis a kezembe kéredzkedett Romain Gary könyve – mit kéredzkedett, követelte, hogy olvassam el – az Amadea cikkének köszönhető: ő volt az első az általam olvasott recenzensek közül, aki nem az anya-fiú kapcsolatra helyezte a hangsúlyt, hanem arra, mi lakozik még ebben a regényben.

Noha egyetlen könyvét sem olvastam, Romain Gary neve nem volt ismeretlen előttem – azt legalábbis minden olvasni szerető ember tudja szegről-végről, hogy ő az egyetlen író, aki kétszer is megkapta a Goncourt-díjat, előbb saját néven megjelent regényéért (Az ég gyökerei), majd az Emile Ajar álnéven írt Előttem az életért. Magyarul enyhén szólva hiányos az életmű, ha szerencsénk van, jelen kötet kiadása egy életmű-sorozat kezdetét jelenti – ami már csak azért is üdvös lenne, mert ez a valós és fiktív elemeket jócskán keverő memoár arra tökéletesen alkalmas, hogy felkeltse az érdeklődésünket az író többi műve iránt. Mert ha nem is hibátlan, mint irodalom, ha nem is eléggé őszinte, mint önéletírás, ha vannak is túlkapásai, épp annyira hozza közel hozzánk Romuskát, hogy kíváncsiak legyünk: mégis, mit alkotott, miért lett ekkora sztár ez az elkényeztetett, agyonszeretett kisfiú…

A kép, amit a regény ad, legalábbis vázlatos. Előttünk egy író, aki negyvenes évei derekán emlékezik vissza gyerekkorára és kora ifjúságára – és az édesanyjára, aki világa közepe, eredője és végpontja, a nap, ami mindig süt rá, és az éjszaka, ami mindig eltakarja előle a világ egyes szeleteit. A színésznői karrierjét gyermeke miatt maga mögött hagyó (csupán kora okán nem leány-)anya küzdelme a huszas-harmincas évek Moszkvájában, az átutazás Lengyelországon, és a megérkezés a vágyott Franciaországba az anyát isteni magasságokban látó egykori gyermek szemén keresztül tárul elénk: így nem lehet nem csodálni ezt az asszonyt, aki dacolva a szegénységgel, az elemekkel és az európai politikával, addig ment, amíg fiát olyan helyre nem vezette, ahol elérheti a kitűzött célt. Ám nem tudom feledni, hogy mindeme cél, az „író-pilóta-diplomata” karrier az anya álma, az ő romantikus regényeiből származó boldogságeszmény megtestesítője, az ő kudarcaiért vett elégtétel hordozója. Nem tudom feledni, és mélységesen felháborít, hogy soha nem törődött azzal, fia mit akar, nem kérdezte, mire vágyik, sőt, ha olyasmiben bizonyult tehetségesnek, ami az ő álmaival nem volt kompatibilis, kételkedés nélkül eltérítette.

Gyönyörű könyv ez, és valóban elismerésre méltó, amit ez az asszony – és még néhány millió másik, akik háború és nélkülözés közepette neveltek embert gyermekeikből – véghezvitt, mégis: nem tudom feledni azt a keserű szájízt, amit mindig érzek, ha ilyen szülőkről olvasok. Még szerencse, hogy a regény tényleg nem csak erről szól. Mert a visszaemlékezések között ott van Romain Gary maga, az immáron felnőtt kisfiú, és az egész világ: a fények, az ízek, a hangok, a Big Sur tengerpartja, a sirályok éneke és a háborúban elhunyt bajtársak emléke. Tudom, hogy ez csupán az én meglehetősen sajátos szűrőmnek köszönhető, de a könyvnek szerintem azok a leggyönyörűbb részei, ahol szóba sem kerül az anya. Mert ezekben a részekben tényleg ott egy egész világ – az élet minden gyönyörével és borzalmával, amit tán csak azok érthetnek és érezhetnek igazán, akik megjárták a háború poklát.

Ami azonban rögtön viszonylagossá is válik: hisz Gary maga ismeri el, hogy ő bizony a háború nagy részét „elalibizte”, gyengélkedőn, félreeső állomáshelyeken, a frontvonaltól távol, és ha néha lőtt, még azt is mellé – ami viszont nem lehet viszonylagos, és nem is az, az a halott bajtársak véget érni nem akaró sora. Néha elképesztően hirtelen ugrálunk egyik hangulatból a másikba: Gary hol ironikusan tekint az egész háborúra, s főleg saját szerepére, hol borzongatóan tép fel sebeket – a sajátjait, mégis nekünk fáj. Ilyenkor tűnik a legőszintébbnek, a legemberibbnek. Mindazonáltal remek tanítványa az egykori színésznő mamának: hatásvadászatért, dagályosságért ő sem megy a szomszédba – olykor egyenesen szappanoperába illő jelenetekbe sodorja magukat (hozzáteszem: ki tudja, mi igaz, és mi nem, néha az élet valóban teremt ilyen ostoba „jeleneteket”).

Zavarba ejt ez a könyv – nem tudom teljes szívemből szeretni, mégis, mélységesen hálás vagyok, amiért elolvastam. Épp az egyenetlensége, a szépség és banalitás furcsa keveréke miatt érzem azt, hogy kell, muszáj Romain Gary-t olvasnom, hogy megtudjam, ez a gyűlöletesen szerető, önző, halála után is óvó-gyilkoló anya valóban zsenit nevelt-e Romuskából, vagy „csupán” egy rendkívül tehetséges iparost.

Kiadó: Park

Fordító: Bognár Róbert

 

Murakami Haruki: Miről beszélek, amikor futásról beszélek?

Murakami Haruki 1982-ben eladta a jazzbárját, hogy teljes egészében az írásnak szentelhesse magát – ezzel egyidőben, hogy megőrizze kondícióját, futni kezdett. Azóta is fut, mondhatni, megállás nélkül: évente egy maraton, havi 250-280 kilométer, és az utóbbi években a futás mellé felsorakozott a triatlon, mint kiegészítő sport is. Csoda, hogy gondolatai állandóan a futás körül járnak?

Ez persze ilyesformán nem igaz, de bárminemű sportot csupán a képernyőn szemlélő olvasóként nem igazán tudtam elképzelni, mi az ördögért írna napjaink egyik legelismertebb és méltán népszerű szépírója könyvet a futásról. Nos, a válasz egyszerű. Ez a könyv nem a futásról szól. Ez a könyv Murakami maga. A sport köré szerveződő emlékekből összeálló laza szövésű memoár betekintést enged Murakami nagyon japán és nagyon intelligens életszemléletébe, anélkül, hogy túlságosan kitárulkozna, miként egy „hagyományos” önéletírás tenné.

Már önmagában az is meglepő, hogy ennyi betekintést enged. Murakami Haruki ugyanis már-már bosszantóan visszahúzódó író. Nem sztár, nem is szereti, ha sztárolják, ő csupán teszi a dolgát: naponta néhány órát ír (elképesztő rendszerességgel), időnként kiad egy nagyregényt, novellákat, cikkeket ír, előadásokat tart hazai és külföldi egyetemeken – mindezt fegyelmezetten, óraműpontossággal. Mert szerinte így normális. Elképesztően furcsa szembesülni egy olyan művész életszemléletével, aki rendszerezettebben él, mint a napi nyolc órában dolgozgató irodisták jó része. Mert valljuk be, mindnyájunkban élnek a sztereotípiák az önpusztító, széteső művészekről, akik a határidő közeledtével mániásan alkotnak, hogy aztán élvezve a jól megérdemelt sikert hosszú ideig hódoljanak szenvedélyeiknek, és szétcsapják magukat – mintegy „élményeket” gyűjtve a következő határidőig.

Murakami ennek épp az ellenkezőjét képviseli, és ez – sajátosan japán mentalitásán kívül – a sportnak (is) köszönhető. Ami rendszerességre szoktat, és megtanít beosztani az energiáinkat, kitartást és fegyelmet követel, és fájdalmasan megbosszulja, ha elhanyagoljuk. Murakami szerint az aktív sportolás nagymértékben segíti az embert az alkotó munkában is – vagyis, minél jobb futó, annál jobb regényeket ír. Egye fene, hiszek neki (bár hogy ettől még nem veszek futócipőt, az is biztos).

Érdekes és élvezetes kis könyv ez, Murakami-rajongóknak nyilvánvalóan kötelező, ám nem tudom, rajtuk kívül bárkinek ajánlható-e. Főleg azért, mert a futás leírása néhol bosszantóan unalmas. Ha nem lennék az író elkötelezett híve, én bizony becsuktam volna a könyvet nem egy helyen. Amit később bánhattam volna, mert pont a végére vált érdekessé. És szerethetővé is, hisz bebizonyosodott, még egy ily tudatos, alázatos, önmagát és a világot is rendkívül józanul szemlélő embernek is vannak (olykor gyermeteg) kételyei: 

„Arra számítok, hogy úgyis lesz valami nehézség. Képzeletben előre tréningezem magam, azt hiszem. (…) Lehet, hogy a tengerben gonosz, mérgező medúzák csapata áll lesben. Lehet, hogy téli álmára készülő, éhes medve fog rám támadni biciklizés közben. Lehet, hogy megcsap egy szeszélyes villám, míg futok. Vagy talán üldözőbe vesz egy, ki tudja, miért, de megdühödött méhraj. Vagy lehet, hogy a feleségem, aki elvileg a célban vár, felfedezett valami szörnyen kiábrándító tényt a privát életemre vonatkozóan… Nem lehet tudni, hogy mi fog történni.” 

Ami azonban ezúttal is nagyon a helyén van, az Murakami utánozhatatlan stílusa. Egyszerre szikár és pontos, mégis érzékletes leírásai, varázslatos hangulatai, visszafogott eszközkészlettel is erős atmoszférateremtése még egy ilyen rövid és egy téma köré szervezett kötetben is teret nyernek. Olyannyira, hogy újra meg újra eszembe juttatják a regényeket – ha másra nem is, arra mindenképpen jó volt az olvasás, hogy szinte elemi kényszert éreztem, hogy vegyem kézbe újra például az 1Q84-et. Rajongóknak így valóban kötelező, akár közel áll hozzájuk a sport témája, akár nem – azonban az íróval való ismerkedésre nem elsősorban ezt ajánlanám.

Kiadó: Geopen

Fordító: Nagy Anita