A Móra Ferenc Múzeum kiállítását tényleg ajándékba kaptuk Szegedtől, nem készültünk rá, nem tudtuk, hogy alkalmunk lesz megtekinteni. De a hídon átbuszozva azonnal megragadta a figyelmünket az épület kapuzatára helyezett beharangozó – balról az Ásító inas (amúgy kuriózum) egész alakos változata, jobbról egy tipikus, parkba helyezett szalon-zsáner, amelynek testvéreivel Munkácsy tényleg bitang jól keresett. A mesterjegy és másfelől az arculat, amitől igazi sztár lehetett a saját korában, elit polgári életvitellel.
A hatalmas igénnyel festett óriásvászon egyik színvázlata: Krisztus Pilátus előtt (figyeld, ahogy Pilátus valójában nem figyel...) |
A kiállítás alapját Pákh Imre amerikai magyar üzletember gyűjteménye képezi, aki az első rácsodálkozás után tudatosan vásárolta fel a festő elérhető alkotásait, mintegy teljes körképet adva a számos zsánerben könnyed kézzel nagyot alkotó Munkácsyról. Bepillantást enged az életmű kevésbé ismert részébe, hiszen a képek jókora része már a műteremből, elészültük után egyből (főleg amerikai) magángyűjteményekbe vándorolt, akkor is, ha nem konkrét megrendelésre készültek. Munkácsy a jelek szerint nemcsak drámai erejű képek festője, de kiváló üzleti érzékkel megáldott ember is volt – miután befutott, tudatosan figyelte a trendeket és nem szégyellte kiszolgálni őket. Így látható ebben a gyűjteményben néhány tipikus szalon-zsánerképe, sőt, a minden hűség nélkül „historizáló” zsánerbe tartozó néhány alkotása is (ezek a korban nagyon népszerű lakberendezési kiegészítőnek számítottak). Másrészt a pálya korai, felívelő szakaszából szintén igen fontos képeket és rajzokat sikerült Pákh Imrének a gyűjteménybe illeszteni, elmondható, hogy így a festő minden fontos korszakát egy vagy több mű képviseli.
A kis cukortolvaj. Ugyanaz az igényesség, egy kis bagatellen... |
...ami nyakon csíphető a Parkban című képén is. |
Számomra az igényes, fotográfiákkal is bőven megtámogatott tárlat talán legnagyobb erénye, hogy tovább árnyalta az anno nagyon szeretett, Dallos Sándor által írt A nap szerelmese, meg az Aranyecset által bennem kialakult képet Munkácsy Mihályról. Az évek folyamán már jócskán megkopott bennem az egykori fénye, bár mindmáig hálásan köszönöm az olvasás egykori élményét az írónak. Olyan mélyen érintett meg, hogy mikor először állhattam a Nemzeti Galériában a Munkácsy képek előtt, megilletődve, mint aki oly nagyon szeretettje intimitásába nyit be véletlenül, eszembe jutottak, sorjáztak Dallos Sándor mondatai a képekről a fejemben – azóta sem éltem ilyen egyszeri és megismételhetetlen találkozást festményekkel, ilyen fejben folyó tárlatvezetést, annak ellenére sem, hogy igazából honunk gazdag festőpalettájáról nem Munkácsy a dédelgetett kedvencem - írtam anno egy régi bejegyzésben.
Az újrahasznosítás: ruha, beállítás... |
Sokáig nem engedett el, hogy egy ilyen életmű akkor hiteles, ha az élet is dráma. Időközben persze tényleg sokat árnyalódott ez, de ennyire korrekten egyszer sem került elém, mennyire kiegyensúlyozott, nagypolgári életet élt Munkácsy, mennyi humorral és iróniával szemlélte önmagát és a helyzetét. A piperkőc figura, aki a legjobb nyári öltönyében ül modellt portréhoz, palettával a kezében (nem éppen festésre való ruhában – fogalmaz a kép melletti felirat) is Munkácsy Mihály; meg a Golgota képéhez magát modell gyanánt megfeszítő (a dolgot lényegében mélyéig átélő) hitelkereső is. Valaki, aki az utolsó pontig képezte magát, folyamatosan tanult, és még a hamisában is brutálisan őszinte: a képein mindig látod, mi a park, a telepített „vadon” és mi a valódi; látod, mi a piacképes hamis, és mi az, amit (akkor és ott) pontosan azért ragad meg, mert olyan. Mert megragadó.
...s az újrahasznosítás mögött a történet tovább gondolása... |
...(profán mód, a saját szavaimmal:) Látod, Emile bátyám, kit találtam neked? (ehhez az ülő, idősebb úriember kéjsóvár tekinetét élőben is látni kell)... |
...s hogy még egy ilyen bagatellt is mennyire előkészít - itt egy barájával maga állt modellt a képhez. |
Tényleg kereste a nagy gesztusokat, de bitang keményen megdolgozott értük. Kifelé jövet kicsit beszélgettem egy hölggyel Munkácsyról, és szóba került a szívem igazi kedvese, Csontváry is (akiről a Szépművészetiben látott kiállítását bemutató bejegyzésen túl még egy személyesebb hangvételű posztban is hosszabban megemlékeztem). Ez a kiállítás tényleg odaállította a képzetlenség zsenije mellé kontrasztnak az utolsó pillanatig tanuló, minden képére hatalmas fegyelemmel előre készülő nagymesterséget. Aki eszelős mennyiségű munka árán, előtanulmánnyal, kompozíciós, fény- és színvázlatokkal gyúrta magát minden igazán sokat akaró óriásvászna előtt, komolyan igényesen – de közben tucatszám festi a jól eladható bagatelleket (gátlás nélkül újrahasznosítva önmagát is), és igazi, virtigli üzletemberként a hatalmas sikert arató, jól szervezett bemutatók után minden előtanulmányát is jó áron értékesíti. Tehette – az a Dallos Sándor által regénybe gyűrt anekdota például hiteles, mikor Ernest Renan hajol meg a Krisztus Pilátus előtt bemutatóján, s köszöni szívből az élményt. A kortársak szemében sztár volt, és zseni. Egy korabeli Steven Spielberg – másik műfajban és eszközkészlettel, de legalább akkora hatással. Aki a vállalt, nem szégyellt popularitás mellett bőven alkotott remekműveket.
Felszabadult huncutság. |
Az eddigi találkozásainkhoz képest (hiszen sokszor álltam már a képei előtt) ez a másképp árnyalt kép a szegedi tárlat igazi ereje. Érdemes hagyni, hogy vezessenek a kiállítók, mert a végén közelebb érzed magadhoz a bálványt. Melléd telepszik, hunyorít. És megmutatja a képeken is az odarejtett iróniát. Hogy hol neveti ki a felhajtást és egyben önmagát.