2021. december 30., csütörtök

Robert Galbraith: Zavaros vér

Mondhatnám, hogy sokat gondolkodtam azon, mivel törjem meg a majd’ féléves blogcsendet, de eléggé adta magát – mi más is lenne alkalmasabb arra, hogy szünetet és évet zárjak vele s remélhetőleg egy új, termékenyebb fejezetet nyissak blogger karrieremben (kéretik kiérezni az iróniát belőle, köszönöm) mint a könyv, amelyet idén háromszor olvastam el, s ezer oldala és jócskán túlírt mivolta ellenére egy kisördög folyamatosan azt susogja a fülembe, hogy el kéne negyedszer is… Nem tudom, hogy Rowling / Galbraith tollában van valami, vagy a Gabo itatta át a lapokat valami pszichedelikus cuccal, de tény: a Strike sorozat ötödik része nálam komoly függőséget okozott. Már az előző részeket is szerettem, hogyne – az elsőtől kezdve rajongónak tartom magam, megkockáztatom, jobban szeretem Rowlingot, mint krimiírót még a mese- és ifjúsági regények szerzőjénél is (bocs, Harry!), rajongtam is már ezeken az oldalakon érte eleget. Mégis, az igazi húzást a negyediknél éreztem meg, pedig az se volt egy egyenes vonalú nyomozás, már ott is joggal érezhettük, hogy lehetett volna húzni belőle száz-kétszáz oldalt, s nagyon sokszor elvitte a fókuszt a krimiről a két főszereplő kapcsolata. El is olvastam a tavalyi újrázás után idén még egyszer. Hiába, menthetetlen vagyok. Annak fényében, hogy idén összességében kevesebbet olvastam, mint felnőtt életem során eddig bármikor, különösen perverznek tűnik, hogy heteket töltöttem olyan krimik újraolvasásával, melyeknek oldalakon át tudnám sorolni a hibáit. (Mentségemre legyen mondva, az első három részt idén nem újráztam – azoknál beértem a sorozatverzió újranézésével.)
 
Valahogy így érkeztünk el az ötödik, minden eddiginél hosszabb, grandiózusabb, bonyolultabb részig. Teljes függésben. A megjelenéskor szó szerint átloholtam rajta, faltam az oldalakat, a nyomozás felét jó eséllyel fel se fogtam, úgyhogy még melegében repetáztam belőle, aztán karácsony előtt, amikor csúcsára hágott a kiégéssel elegy fáradtság, járványszorongás, hiszti, belemerültem újra. Na de mégis, mi van ebben a könyvben, amitől úgy burkol be, mint egy jó meleg, puha pléd amikor a legjobban ráz a hideg? Nem kertelek tovább: a hétköznapisága. Az emberközelisége. A hiteles szereplői és a köztük lévő dinamikák (és itt most nem csak arra gondolok, jöjjön már össze Strike és Robin vagy inkább ne, hanem a kollégákkal, barátokkal, exekkel, bosszantó családtagokkal való hol jólesően, hol bosszantóan ismerős huzakodásokra). Az, ahogyan ötszázadszor is leírja, hogy pontosan milyen árnyalatúan szereti Strike a teát, hogy hány szál cigit szívott el az amúgy is levegőtlen tetőtérben, hogy mennyire kiégetik Robint az unalmas megfigyelések a kocsiban és nincs ideje rendesen megmosni a haját és mennyire bedobna már egy felest zacskó rágcsát.
 
Tudom, sokan vannak, akik utálják ezt a rengeteg önismétlést, akiket semmilyen szinten nem érdekel, hogy hány sör, tea, cigi, zacsi sós mogyi csúszik le – nekik valami cselekménycentrikusabb skandináv krimit tudok javasolni. Nekem olyan ez a páros, az általuk működtetett nyomozóiroda hétköznapjaival, a dilis kollégákkal, a bosszantó külsősökkel, a soha el nem fogyó házasságtörő ügyfelekkel és azok különböző perverzióival, mint Hobbitfalva hétköznapjai vagy egy roxforti tanév Voldemort meg a kötelező világmentés nélkül: a végtelenségig olvasnám és jó eséllyel sose unnék rá. Bekuckózós élmények ezek – semmi tűzijáték, csak megnyugvás. Eszképizmus a javából. (Mondjuk megérne egy analízist az is, miért egy féllábú, láncdohányos, félig alkoholista, kötődési zavaros magánnyomozó kalandjaiban lelem meg az eszképizmust.)
 
Persze van itt nekünk nyomozás is, illenék hát arról is írni pár sort. Strike életében először döglött aktához nyúl – egy negyven évvel korábban nyom nélkül eltűnt doktornő ügyét veszi elő, amibe már több rendőrnyomozónak is beletört a bicskája. Az egyik szépen bele is őrült. Vajon mekkora esély van rá, hogy nyomozópárosunk megoldja a megoldhatatlan rejtélyt? Nyilván elég nagy. Az ezer oldal jó felét a múltbeli és az aktuális nyomozás teszi ki és még így is több kérdés marad tisztázatlan, mint ami megválaszolásra lel – és ne legyenek illúzióink, jó eséllyel úgyse tudjuk követni Strike észjárását, ami elvezeti a gyilkoshoz. Ám ettől függetlenül rohadt jól szórakozhatunk – én felváltva szörnyülködtem és röhögtem térdet csapdosva a gyilkosságot (eltűnést) asztrológia és tarot kártya segítségével megoldani szándékozó egykori nyomozó szerencsétlenkedésein (persze ez gonoszság, a végkövetkeztetés az, hogy komoly pszichés összeomláson ment át, azért látott mindenütt jeleket, démonokat, gonosz entitásokat, valamint azért akart kétes alternatív asztrológiai elméletek mentén felgöngyölíteni egy gyilkosságot). Rowling amúgy is gonosz játékot játszik velünk, már megint: itt-ott a délutáni műsorsávok szappanoperáiba illő komikummal és hétköznapi ostobasággal mutatja be idős hölgyek (egykoron kollégák) pletykák, évtizedes szívesség- és sérelemhálók, közös titkok, közös ellenségek, egymásrautaltságok által működtetett kapcsolatát; bulvárlapok oldalaira illő fantáziavilágokat ad hősei szájába; feleleveníti egy negyven évvel korábbi munkahely mindennapjait, az ott dolgozó fiatal nők versengéseit, ostoba kis játszmáit, miközben láttatja őket negyven évvel később, megmutatja, ki hova jutott, ki mennyire lép túl egykori önmagán. S miközben iszonyat jól szórakozunk ezeken a múltbeli kirándulásokon, eljátszunk a gondolattal, vajon rólunk mit mesélnének negyven év múlva a jelenbéli ismerőseink, kacagunk azon, aki megjárta és elismeréssel adózunk annak, aki átlépte az árnyékát, végig ott settenkedik a sorok közt a megtestesült gonosz. Már a hétköznapi fajta, az irigységből, feltűnési vágyból, hatalommániából szőtt emberi gonoszság.
 
Valójában iszonyatos történetet mesél Rowling, ami minden túlzása és hihetetlen húzása ellenére simán megtörténhet: sosem tudhatjuk, ki kever mérget a „jó szívvel” nyújtott pohárba. Van nekem egy ilyen elméletem, hogy a Strike sorozat minden része egy jól meghatározható központi témát jár körül: a Kakukkszó esetében a modellvilág és a média kritikája, A selyemhernyóban az irodalmi életé, a Gonosz pálya lapjain a nők elleni látható és láthatatlan erőszak ügye, míg a Halálos fehérben az arisztokrácia bűnei álltak a középpontban. Az ötödik rész kapcsán nehéz volt meglelni a kulcsot, nem adja magát úgy, mint az előzőeknél, de azt hiszem, jó nyomon járok, ha a látszat, a magunkról másoknak mutatott kép és a mások által rólunk feltételezett kép környékén keresem a választ. Ebben a részben mindenkit, még a híresen jó szimatú és a seregben alaposan kiképzett Strike-ot is megvezetik – részint egy zseniális hazudozó, részint a saját prekoncepciói. Mert mindannyian az előítéleteink foglyai vagyunk, legyenek azok negatívak vagy pozitívak. Tudjuk, mit várhatunk egy orvostól, tudjuk, hogy egy védőnő segít az embereken, az olasz maffiózók meg betonba öntik a hullákat; de ugyanígy tudjuk, hogy hol kéne tartania egy nőnek a harmincas évei elején vagy hogy kinek kivel kéne összejönnie egy munkahelyen. Elvárások, hagyományok, társadalmilag meghatározott keretek közt gondolkodunk, s ha azok nem adnak elég fogódzót akkor ezotériába, vallásba, izmusokba menekülünk – a lényeg, hogy kész válaszokat kapjunk akár ki nem mondott kérdéseinkre is, és ne kelljen gondolkodnunk, önálló döntéseket hoznunk, differenciálnunk, energiát fektetnünk abba, hogy megismerjük a másikat.
 
Amitől Strike és Robin hétköznapjai annyira magával ragadóak tudnak lenni, az egyébként épp ez – hogy bár tele vannak megnyugtatóan ismerős ismétlődésekkel, közben két cseppet sem megnyugtatóan egyenes vonalú, elvárásoknak megfelelő életet élő szerencsétlen próbál lavírozni benne. Mindketten sérültek, tele elbaszott kapcsolattal, múltbéli hibákkal, görcsökkel, szorongással, kapcsolódási problémákkal, mégis vágynak a szeretetre, keresik a bizalmat, próbálkoznak. Ettől lesznek hétköznapiságukban is izgalmasak, hogy annyira emberien szerencsétlenek. Pont mint én, meg te, meg a barátaink. Bírnám, ha Strike és Robin a barátaim lennének. Akármennyi teát, sört, cigit meg zacskós mogyorót vinnék nekik, csak hogy hallgathassam a hülyébbnél hülyébb sztorijaikat a házasságtörő londoni majmokról. Nem is kellenek ide világmegváltó drámák meg gyilkosságsorozatok…


Kiadó: Gabo
Fordító: Nagy Gergely

2021. december 25., szombat

Ne nézz fel! - Film

Nagyon ritkán vagyunk ennyire naprakészek... Hirtelen jött ötlet volt, hogy ezzel a filmmel szentestézzünk, és úgy kitett, hogy azonnal megnéztük még egyszer. Nem szeretném érlelni se, sőt, örülök, ha kijön belőlem a vakcinációja – már amennyire képes leszek kiírni magamból. Merthogy ez egy kiváló film, ezért néztük meg kétszer, meg azért, mert elsőre tényleg kitett, mint egy vírusra ráadott oltás. Neked is csak ezt tanácsolhatom, nézd meg minél előbb, és lehetőleg úgy, hogy csak annyit tudsz róla, amennyit mi: Jé, egy premier! Szerepel benne Meryl Streep, meg Cate Blanchett; Jennifer Lawrence és Leonardo DiCaprio a főszereplői, feltűnik benne Mark Rylance meg Timothée Chalamet. Ráadásul szatíra, Adam McKay írta és rendezte, van benne csillagászat, nézzük meg. Friss távcsőbirtokosként amúgy is folyamatosan azon jár az eszem, hogy felnézzek, amit remekül akadályoz eddig ez a nem túl kegyes decemberi időjárás, hát nézzünk fel, legalább a filmen át; ne engedjünk akkor ennek a felszólításnak! Szóval csak azt mondhatom, nézd meg minél hamarabb, és ezt a cikket se olvasd tovább, ha nem láttad, mert tényleg úgy üt igazán, ha még az előzetesét se láttad, ahogy mi (bár én simán végigolvasnám a helyedben ezt, ha te írnád, és én olvasnám, mert a film másodjára legalább annyira betalált).

Tényleg úgy felkavart, mint a rosszkor beadott vakcinák - hiszen miközben nagyon régen nem szórakoztunk ennyire jól egy szatírán (óriásiakat röhögve a valóság-ízű karikatúrán), keserű, mérgezett szájízt hagyott. Mondhatni, nálam ezzel elérte a célját. Mert ez egy tökéletes katasztrófafilm bohócjelmezben, minden Melankólia nélkül, de körülbelül ugyanazzal a kegyetlen menekülhetetlenséggel, Deep Impact bunkerei, meg Armageddon olajszagú mentőcsapata nélkül, ami Lars von Trier filmjét is (über-nyomasztó volta ellenére) kedvessé tette nekem. Mert amúgy körülbelül tényleg ennyi esélyünk volna, ha egy ekkora égi ajándék csókolná homlokon a bolygót: megkereshetnénk a módját, hogyan kell jól csinálni az apokalipszist. Az összes filmben látott (és egyéb, megvalósítható) mentés-kísérlet a jelen technológiai szintjén kevés volna egy 10 km körüli átmérőjű bolygóölő ellen, ezt nem árt tudni (bár amúgy tényleg léteznek erre is vészforgatókönyvek kormányzati fiókokban). E tekintetben ez a film tényleg komoly bravúr, mert megmutatja, hogyan kell jól csinálni az apokaliptikus filmet – ráadásul hogyan lehet úgy, hogy a (tökéletesen elénk pakolt, fullasztóan erős) drámai csúcspont után két másodperccel visítva röhögj a dolog egy másik aspektusán. Hogyan lehet úgy utóiratot fűzni egy vége-filmhez, véget a véghez, hogy a térded csapkodd tőle, és elégtételt érezz, amikor tényleg vége.

De ennek a filmnek a valódi ereje nem ez a tényleg-vég. Valójában bármilyen fenyegetés felfedezésének világ elé tárására ráhúzható. Annyira jellemző, hogy pont ez a telitalálat jelleg mérgezett benne. Gyönyörűen tükrözi a médiát, a közösségi hálót, képben és hangban bődületesen ötletesen; a politikai oldalakat és vakságaikat (Ne nézz fel!). Ritka pontos pofont kap benne az amerikai elnöki rendszer - és nemcsak a trumpista áthallásokban -, patriotizmustól polkorrektségig a karikatúra egyszerre tipizál és jelenít. A műfaj legjobb hagyományai jelennek meg benne valami hallatlanul friss, kortárs ízzel. Nem csoda, hogy a színészek lubickolnak benne, a teljes menazséria kifogástalanul túlteljesít (megjegyzem, amúgy a legnehezebb dolga Jennifer Lawrence-nek van, amikor ebben a beteg keretben egyetlenként mindvégig egy felelősségérzettel vert, józan csillagász-hallgatót, doktoranduszt játszik el – ő a legkevésbé karikatúra, de nagyon komolyan a helyén van, amit művel). Nekem külön kedvencem lett Mark Rylance milliárdosa – bár azon elgondolkodtam, a mintaadójaként miért Steve Jobs jut az eszembe, és nem az űrbizniszben egytől-egyig nyakig benne jelleggel érintett friss generáció, Musk, Bezos, meg a többiek...

Szóval ez a szatíra durván etalon. Mert tényleg ezért lehetetlen szinte bármilyen jó szándékot a jelen keretek között nagy nyilvánosság elé tárni. Ha Jézus mostanra időzíti a második eljövetelt, hát így jár majd anyátokkal. Tetszési indexek által meghatározott, nem kicsit beteg minták mentén túlműködő hírdömpingünkben ilyen drótokon rángatnák. Szerintem elég sokat ülne kormányzati nemiszervek autóinak hátsó ülésén, zsákkal a fején, eltüntetésre várva. Hacsak nem lesz belőle popcorn, popsztár, hogy így cameózzon bele egy real time vetített show-ba, egy igazán utolsó búcsúkoncertbe, ahogy Ariana Grande és partnere (sajnos elfelejtettem a nevét...). Eredetileg ide akartam tenni a film előzetesét, a végére, de jobb helyen van itt ez a dal, ezzel a szöveggel. Körülbelül tényleg ezek vagyunk... Csápolunk neki (nekik, az összes felelős nekiknek) a nézőtéren, az összkép valódi ismerete nélkül, konteók között, katasztrófaturista pozícióban, holott mindez tényleg velünk történik. És ahogy elnézem, üstökös se kell hozzá, hogy velünk történjen.


2021. december 20., hétfő

Závada Péter: Gondoskodás

Még nem teljesen, vagy nem igazán értem, milyen gondoskodás. Miről-kiről gondoskodik. Úgyhogy ez egy olvasat csak, olvasás közben megszülető értelmezés-töredék. Hiszen a cím egyből beleültet ebbe a szerepkörbe, a mezei olvasóéba – bár amúgy nagyjából a Mész-től kezdve egyébként is lemondtam róla, hogy bármi más legyek Závada Péter szavairól szóló szavak kifújása közben, mint mezei olvasó. A gondoskodás az, ahogy a hétköznapokban / vagyok, de ez köszönő viszonyban sincs / a vesződséggel, mégis megmakacsolja magát / a fa az önkéntelenül kezembe simulóban. / Kiragyog ásóból az ércbánya, / katedrálisból a mészkő, seb tátong / minden teremtés helyén. A vesződség versei ezek, a veszés értelmében – elvesztés-katalógus, amiben szerencsére annyira nem lakom, mint Simon Márton új kötetének verseiben, bár érteni vélem, hogy mit jelent ez a vesződség az alkotni kötelezett embernek. Mit jelent, ha önkéntelenül simul a kezedbe a fa, a nyelvedre a szavak, így, ebben a rendben (önkéntelenül, nem önként...). Hogy a teremtés helyén a szavaid után is ki kellene sebesedjen az ajkad, az elmondható nem teremt gondoskodást – mondhatnám így is: gondoskodtál róla, hogy legyen egy képem arról, mi ez a gondoskodás, csak veszítsem el ezt a képet, amire szavakba tördelném. Ahogy a helyek jelentősége, az otthon jelentése veszik el a Csendimitáció verseiben, ahogy a kapaszkodók, lehetséges igazodási pontok sunyják le hazug fejüket A könyörgéssel szemben.

De kezdjük az elején. Kerber Balázs a fülszövegében kafkai megelevenedő szimbólumokat észlel, ez rendben is van, kézenfekvő asszociáció. Bár nekem az első ciklus, a Gótika harmadik versétől nem Kafka járt az eszemben, hanem Hamlet, a dán királyfi. Mondjuk, egy olyan változat, aki a cselekvés kényszerpályája helyett Rosencrantz (avagy Guildenstern) teljes tehetetlenség-érzetét éli, a cselekvési potenciál teljes hiányát, a nevesített statisztéria misztériumát. Ez a gótika egy olyan főszereplőnek ad keretet, aki a maga szerepét nem hajlandó benne végigjátszani. Hamleti problémái vannak, de hagyja, hadd folyjon a mítosz forró vére, egy hiába táncba hívó mozdulatlanságban (ahol a követeket előre kivégezték) a mozdulatlanságához kötözi magát. Teste fürge penge, de a kéz, ami megmarkolhatná, halogat. Mégis. Hazatalál a vérbe – ebben a kötetben ez az utolsó haza-találat. Bár amúgy ez a haza (féltékeny, felségárulástól tartó) úgyis elhagy. Amikor a legnagyobb szükség volna rá. Kicsorduló, forró mítoszvér. Jellegénél fogva apad ki.

Szóval ilyen volna, ha Hamlet lételméleti dekonstrukciós szorongásverset írna a sors felvétele, az elrabolt szerep visszakövetelése helyett, a lélek levegőtlenségéről. Árnyék-Hamlet. Az árnyékvilági cselekedhetetlenség rendjében maga is csak árnyék – tehát nem akarja megragadni az adott esetben egyetlen megfoghatót: a szavak hatalmát. Ezzel sem akar beteljesíteni semmit, a maga jellegét a legkevésbé. Talán, mert tudja, hogy eszköz lehet, csak penge, valaki más kezében? Az árnyék, ahogy kirajzolódik a kastély pixeleinek sötétjében – sötéten a sötét. Ennyi tudással a birtokában ez egy cselekedhetetlen szerep. Na, innen lépünk tovább a Só és Faggyú ciklus Érkezésébe. A bármi vigasztaló hiányába. Gótikus kősárkányokban ott rezeg a hátrahagyott templomharang kongása – de bűnbocsánat és gyónás lehetősége nincs meg, a tökéletes igyekezetek gömbjének hátoldala szottyadt almamód rothadt, az éjszaka tizenöt kilométer magas, ránk nehezedő vízoszlop, a szemek rezervátuma nem őriz látványokat. Egy ilyen kulturális közegben a következmények egész karavánja egyfajta hiteltelenség lesz úgyis, elszalasztott esély. Csak én bírok versemnek hőse lenni, mondja a költő, meg ez a fejjel lefelé fordított üvegpohár / a pozdorjaasztalon: barázdált idegenség. Ha ragaszkodok a nyitó képsorok hőséhez, ez a sorsot vesztett, túlélő Hamlet mára valójában tényleg csak egy puffasztott rizskeksz-márka.

Hogy aztán a Csendimitáció sajátos vers-regényében minden hely-érzet is ugyanígy elveszítse minden esetleges otthon-jellegét. Az ember körül cselekedő dolgok cselei közül kihull maga az ember. Levelek éle van, sziromlás, meg hervadás – csak együtt ezek a cselekmények nem adnak ki egy körüljárható helyérzetet. Eljátszottam magamban vele, hogy ezek a sehova se tartó séták (ahol az ember maximum a szokott kereteinek erőszaka elől menekül) nekem hol tartanak, hova vezetnek. A Margitsziget íze, Győr (vagy még inkább: Komárom) ismerős idegenségei, de leginkább egy elcsalt optikával rögzített "valahol", vagy "mindegy hol". Miután a megszólalásról kiderült, hogy nem cselekvés, a helyéről is kiderült, hogy csak a csend imitációja. Hallgatni sem vagyunk úgy képesek, hogy tényleg csendben legyünk. Az általunk felhorzsolt idegenség marasztal. A világ "nem az a hely" lett: nem vagyunk otthon benne, úgyhogy tényleg nem lényeges, hogy hol nem vagyunk benne otthon, a Margitszigeten-e, Győrben (vagy még inkább: Komáromban). Versről versre elfogy a tehetés terepének maradéka. A dolgok cselekszenek az ember körül, a fák, a növényi élet továbbra is lihegi kimondhatatlan tetteit, minden egyéb csak a róluk való gondoskodás látszata, egyfajta pusztítása a még cselekvőképesnek. Eljutunk odáig a ciklus végére, hogy ahogy a szándék, mint elhasadozó deltatorkolat, mozgás lelassult helye csak, úgy a kiürült jelentésű évgyűrűk csontosodása, a fenntartható környezeti „múlt” is fenntarthatatlan. Nem lakhatsz benne – anakronizmus vagy benne. Imitáció.

Komolyan, a Roncs szélárnyékban zavarba ejtő belső tájai ehhez a nyomasztási faktorhoz képest naptejjel egészen jól kezelhető bagatellek voltak. Hogy aztán ez a helyzet-képzés tovább fokozódjon (nem zeti helyzet), A könyörgéssel szemben. Szépen kezdve Jézussal (Fölkészülsz egyre növekvő térfogatodra...), folytatva Jákóbbal, aki a vers tanúsága szerint helytelen irányba mászik, Gellérttel (hogy legyen valaki hazai), kapaszkodik / egy csoda szegélyébe, amit a legutóbbi / boszorkánytánckor látott, de legurítják. Ez az egész kultúra-múlt utalások kongó negatívja. Jelentése-vesztett ez is, kísértet, jeges hóna alatt Pilinszky forró bárányával. Még jó, hogy a Beporzás (a számomra utolsó, szervesen ide tartozó ciklus) tanúsága szerint a fenntarthatatlan dolgok, mérgező lombok, szaturált völgyek alatt felsejlik mégis a tiszta fogalom. Vagy valamiféle ismeretlen nyelv, amin lehet rekviemet írni Steve Irwinnek. Például. Vagy el lehet köszönni, hallatlanul távolságtartó módon (talán ezzel kényszerítve ki a valódi empátiát, ebben a kötetben maradék nélkül először), végső búcsút lehet venni egy huskytól (vagy malamuttól?). A számomra utolsó vers, a Grönland élethelyzete ismerős, macskával éltem át, de gyakorlatilag ugyanígy. Hogy ebben az elköszönésben még mi minden van – általunk olvadt jövőktől való búcsú, például – az teszi önmagán messze túlmutatóvá és ad valamiféle reményt: ez a költészet még folytatódni fog. (Mert a kötet folyamában megtartott hang evidens folytatása amúgy, sajnos az elhallgatás – legalábbis szerintem.)

És most jön az, amit a magam részéről utószónak tekintek. A műelemzés szőre. Ez a hosszúvers nekem egyetlen, pőre vádirat. Nem tudtam normálisan olvasni, ki kellett szótáraznom, mert nem ismerem ilyen mértékig a jelen irodalomelméletének terminológiáját, se a most adekvátnak tekintett követelményrendszerét. Amitől ez a vers iszonyatosan ironikus, kegyetlen rókaszőrszál-hasogatássá lesz, hogy kényszeresen meg akar felelni a költészettan, a jelen esztétikai progresszió áramlatainak; ha mondhatom így: előremutatóan, mégis Jelenkorian. Verssé lesz ennek ellenére, pedig így tényleg nem lehet verset írni. Csak egyfajta jó tanuló pozíciójából megejtett kegyetlen katalógust, ami a kiszámolt hatástól a kritikusi reakciókig bezárólag mindent előre tartalmaz – mégis verssé alakul, bár van némi lobotómia-jellege ennek a verssé alakulásnak. Emancipálni a hiányt a fogalmak / által, kiásni a lyukat a földből, és fölmutatni, / zászlónkra tűzni az eredeti művészet zsarnokságával / szemben. Hát izé. Remélem a hölgyek és urak értik majd a célzást, veszik az iróniát, nem volna nagyobb szemétség, mint ezt a szöveget zászlóként lobogtatni, a rúdjával csapdosva agyon a máshogy verset írni merészelőket.

Ez a könyv egy felmért zsákutca benyomását kelti nekem. Kíváncsian várom a következőt.

2021. december 18., szombat

Iain M. Banks: Hidrogén szonáta

A katonailag szervezett társadalomban élő, mégis meglepően békeszerető gziltek tízezer évvel ezelőtt komoly szerepet játszottak a Kultúra megalapításában, és csak az utolsó pillanatban döntöttek úgy, hogy mégsem csatlakoznak az alapítókhoz. Most azt a kollektív döntést hozták, hogy követik sok millió más faj útját: szublimálnak és felfedezik a létezés egy új, minden eddiginél gazdagabb dimenzióját.
A készülődés napjait beárnyékolja a tény, hogy valaki felrobbantja az egyik gzilt hadosztály főparancsnokságát. Vyr Cossont tartalékos tiszt is gyanúba keveredik, és most mindenki őt keresi életre-halálra. Cossont és társai, egy félreprogramozott android és egy gyanús kultúrabeli avatár nekivágnak az utolsó küldetésnek, amit a parancsnokságon kaptak. Meg kell találniuk egy tízezer éves kultúrabeli férfit, az egyetlen élő embert, aki talán még tudja, hogy mi történt annak idején.
A gziltek búcsúja nagyobbat szólhat, mint a faj egész eddigi története. Iain M. Banks utolsó Kultúra-regénye méltó módon vesz búcsút a rajongóktól, és állít örök emléket a sci-fi valaha élt legnagyobb skót szerzőjének.

Halkan mondom, ez a legjobban elcsípett fülszövegek egyike, amit valaha az Agavétól olvastam. Informatív, figyelemfelkeltő, és mégis, meglepően keveset árul el a könyv tartalmából. Én nem fogok így finomkodni, egyrészt egy csaknem tíz évvel ezelőtt boltokba került könyvről van szó; másrészt, amit tényleg fontosnak érzek belőle, csak úgy tárhatom elétek, ha kitárom a könyvet is. Ajánlónak legyen elég ennyi: egy kaland-szerkezetű, fanyar humorú, hamisítatlan (vagy mondjuk inkább így: tipikus) űropera ritkán ad ennyi gondolkodnivalót – ez a könyv a megállító-képességét tekintve Dan Simmons dolgaihoz méltó potenciállal bír, nem hiszem, hogy tudnék ennél nagyobb dicséretet.

Szóval Vyr Cossont az egyik szerencsés, aki a zene szenvedélye miatt, a Hidrogén Szonáta és alkotója miatt a Kultúrába tett egykori látogatásakor beszélhetett a galaxisokban valaha élt legidősebb élő emberrel, Ngaroe QuiRiával, aki teste minden porcikájában emlékeket őriz (mindet, kivéve azokat, amiket szándékosan elfelejtett). Képzeld el, hogy elbeszélgetsz Mozart kortársával, mit miért csinált az a gyermeteg zseni... Vyrnek ebben a katonai alapon szervezett társadalomban tartalékosként ugyan gyakorlatilag semmi köze a hadsereghez (nem egy akcióhős típus), ez a tény mégis belerántja a gzilt faj legutolsó belső konfliktusába. Mert a szublimáció előestéjén a Zihdren-Maradványtól (a zihdrenek voltak egykor a gziltek mentorai – már időtlen időkkel ezelőtt szublimáltak, leszámítva egy csekély hányadot, ez a Maradvány) felkavaró üzenet érkezik – azaz nem érkezik meg a gziltek búcsúünnepségére. Politikai érdek, hogy ne érkezzen meg, hiszen a gziltek identitását érinti. Mi történne, ha kiderülne, hogy a Szent Könyv, amit minden gzilt magánál tart, és mértéken felül tisztel (mondjuk így: hisz benne), a saját kiválasztottság-tudatuk alapképző „bizonyítéka” az egykori mentor-faj hideg fejjel elkövetett társadalmi kísérletének kidekázott terméke volt? Mi történik egy óriási ismeretlenbe ugrásra, szintlépésre készülődő társadalommal, ha kiderül: közösen felépített létük alapja csalás, rossz vicc-szintű megvezetés? S mi történik, ha erről a titokról tud valaki, emlékszik rá, sőt, akár hajlandó lehet beszélni róla?

Érdekes meglátások egész sorát szülő alaphelyzet. Akcióba csomagolva megint, azzal a remek ütemérzékű, jól komponált, kellően csavaros cselekményvezetéssel, ami a műfajban alapvető. S azzal a csak Banks-re jellemző, fanyar, kíméletlenül ironikus humorral, ami a Kultúra-regények talán legüdítőbb jellemzője. Az író Kultúrájának Elméi, a csillagközi hajókban önmaguk avatárjaival (de olykor személyzettel, vagy akár több bolygó-lakosságnyi utassal osztozó) mesterséges intelligenciák Iain M. Banks legkomolyabb adui, mert miközben tényleg hordozzák egyfajta kultúra legfontosabb megközelítéseit (mi történt, miért történt, mit okoz – azaz ebben a helyzetben a felelősség-érzetnek mi a teendője), mindezt rengeteg önreflexióval: különböző látásmódok filozófiai alapjait fifikás, de jól követhető párbeszédekbe bonyolítva teszik. Egészen pontosan feltárva azt is, mit értett az író kultúrán, a tíz kötetre rúgó, egymással hol lazán, hol szorosabban összefüggő regényfolyamban. Valahol nem csodálom, hogy eljutott a felismerésig: amíg az életünk képesek vagyunk egyfajta jól szervezett, megegyezéses rendben élni a „bárki másokkal”, addig gyakorlatilag mindegy, hogy a kultúránk alapja történetileg dokumentált, ezer szinten igazolt valóság, vagy egy akármilyen, hihető illúzió, ami alkalmas arra, hogy higgyenek benne.

S főleg mindegy, hogyha erre egy jóval nagyobb távlat „szemléletéből” tekintünk vissza. Hogy a zihdrenek maradéka téved az aggodalmával: mit szólnak majd a gziltek, ha a szublimálás után derül ki, hazugságban éltek. Az ennyivel nagyobb távlat természetét Banks egy visszatérővel hitelesíti, egy egykori, Kultúra-beli Elmével, aki szublimált, és visszajött onnan, mégis; az Elmék Lázárjával: a Zoológussal. Aki beköltözött a talán legmakacsabban igazságmániás Elme: a Pszeudonim tárhelyeire, vendégnek – amíg úgy nem dönt, elég az önként vállalt száműzetésből, és visszaolvad a szublimációba. Ez az egész annyira... bagatell. Lényegtelen, mondja. Szépen körülrajzolva, mit jelenthet tényleg egy ekkora távlat-különbség, amire az író a szublimáció fogalmát kitalálta. A halálos beteg író, aki le tudta zárni a maga történetfolyamát, elmondva a legfontosabb tapasztalatát benne. Ha van az a távlat, amit ebben a folyamban a szublimáció jelent, onnan nézve minden motivációnk, törekvésünk, dilemmánk az értelmét veszti. Nem lesz lényeges az sem, ha kiderül: az életünket hazugságokra alapoztuk.

Lehet vitázni ezzel a szemlélettel, ahogy a Pszeudonim is teszi a könyv lapjain. Banks maga is vitázik a többi könyvében ezzel. Lehet, tényleg el kell olvasnom a könyveket, szép sorban, az összes Kultúra-regényt. Mert ha csak annyi értelmük van, hogy jól érezzem közben magam, megkapom tőlük. És mint látjátok, azért ennél jóval többet is... Engedje meg, Mr. Banks, hogy megköszönjem az utazást – akkor is, ha lehet, az ön távlatából ennek a köszönetnek sincs már semmi jelentősége.

Kiadó: Agave
Fordította: Gálla Nóra

2021. december 15., szerda

Sári László: Lin-csi apát pesti rokona (Nyugat és Kelet)

„Senki sem az eszével boldogul. Boldogulni éppen az ész féken tartásával lehetséges. Aki ezt nem tudja, saját okosságának válik áldozatává. Mert az okosság nem egyéb, mint élénk, nyugtalan működése az elmének, nem egyéb, mint gyors válasz a kérdésekre. Az okosság meggondolatlan és hiú, szívesen tolakszik előre, hogy megmutassa magát. Különbözik mind a bölcsességtől, mind a tudástól. Nem mély, nem józan, nem tiszta. Szeszélyes és veszedelmes, mint a hirtelen támadt szélvihar. Tartsátok hát féken az okosságotokat, nehogy magával ragadjon benneteket." - (Lin-csi apát)

Ezekért szerettem. Bájos, és teljesen nyilvánvaló álcajáték-mivolta ellenére Sári László képszeletből és ismeretből elegyített Zen-mestere bírhatott egy valóság-érzettel a számunkra, olvasói számára; ha azt egészen pontosan nem is képezhette le, hogyan nyilvánult, tanított, vagy miképp hallgatott egy szellemi vezető a Huo-to folyó parti kolostorában, a klasszikus kínai múltban, arról meglehetősen pontos képet kaphattunk, miként lehet közérthetően, és mégsem felszínesen közvetíteni egy gyökeresen más világnézet szellemiségét a mi közegünkbe. Még akkor is, mikor igazán tágra nyílt ez a szelence (olyan, elkötelezett orientalisták és kiadók által, mint például Terebess Gábor), megőrizhette az olvasói számára megszerzett hitelét - ami nem kis dicséret a részemről. S mikor ez a hitel azért az árnyalódás óhatatlan folyamatában szelíden fogyni kezdett, megmaradt a szeretetem az alkotó és teremtménye iránt, mert ha átszűrve is a magunkén, tényleg megvilágított egy látásmódot.

Úgyhogy amikor meghallottam, megjelenik egy új könyv Lin-csi apátról és az ő pesti rokonáról, ujjongott bennem valaki. Mert ebben a hangban benne lakott (számomra hallhatóbban, mint a népszerű közvetítők, például Popper Péter tisztességgel megtartott távolságtartásában) az a szerepjátékot hitelesítő gesztus is, aminek megtartásáért magam is sokszor verekszem magammal – benne lakott az átéltség íze, és igazán kíváncsi lettem, a mester megérett álmodója hova, milyen ligetekbe jutott az évek folyamatos sétáján. Sajnos látnom kellett, hogy leginkább a józanító tükrökig – amikbe aztán szemérmes pillantással pillant csak, mintegy a szeme sarkából az alkotó; érzékeltetve velünk: ezek a szembesítés igényét követelő tükrök tényleg léteznek, de számára a tekintetbe vétel túlságosan fájdalmas műtéttel járna.

Nem lehet így, tollait fosztva megtartani, a fantázia repülés-képességétől kopasztva éltetni a mítoszt! Nem lehet kirajzolni valakit a maga (testi) valójában és ugyanakkor érzékeltetve: valamiféle, miénknél, a bevettnél, a szokottnál erősebb igény, s mégis, leginkább a fantáziánk terméke. Ez a könyv megkötözött szárnyakkal repülne a kétségtelenül széles körű, megszerzett ismeret pontosan felmért kalickájában – nem csoda, hogy folyton a maga rácsaiba ütközik. Fájnak ezek az ütközések. Nem lehet egyszerre szemérmes és mégis, mélyre hatoló az önfeltárás, miért született az igény, hogyan formálódott a képzelet-alak. Csupa nem lehet ez a könyv – egyszerre éltetne és fosztaná az illúziót. Mintha a bűvész elmagyarázná a produkció közben, hogyan szemfény-veszt. Szomorú voltam, miközben olvastam... És nem elsősorban azért, mert nem azt kaptam, amit szerettem volna. Az a magányos varjú, ott, a borítón, a mi indusztriális keltető-telepünk felett (akárcsak az olvasó érzet-világa) e könyvvel sajnos tényleg nem repül sehova.

S közben azért tényleg sikerül érzékeltetni, miben más Nyugat és Kelet. Hogy a szellemi égtájak közt tényleg a maradék nélkül tartott vagy-vagy egyetlen kiküzdött igazságainak kísérlete, és az igy is, meg úgy is lehet, sőt, igaz lehet lehetőségének fenntartása a különbség. Sikerül érzékeltetni, hogy nézett ki ez (hogy nézhetett ki) a múltban – de nem néz szembe vele: a mi életrendünk borzalmas tényei végül ugyanoda erodálták ebben a globális inkubátorban azt a távoli, évezredeken keresztül töretlen kulturális folytonosságot is, ahova mi érkezünk. Hogy a modern Kína életrendje mára hagyományok törése ugyanúgy, ahogy a modern nyugati berendezkedések – hogy a szellemi gyarmatosítás végül megette annak az alapjában fenntarthatónak álmodott egykori birodalmi alapszerkezetnek az éltető gyökérzetét, hogy ugyanúgy vált fenntarthatatlanná, és az egykori megtartó elveket ugyanúgy cafrangos, szakadt ruhaként viseli csak magán. A tanátadás folyamata megtört ott is – és bár ez a kötet ezt nem méri fel, nem fér a nosztalgiájába, valahol a könyv puszta megléte és így-léte ezt igazolja. Lehet, az a leghitelesebb benne, hogy nem tudta folytatni a reggeli beszélgetéseket. Lehet, mára tényleg folytathatatlanok. Kár ezért.


Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...