2019. június 27., csütörtök

Blue Jasmine – film


Évek óta kerülget engem ez a film, számtalanszor megnéztem, átrágtam magamban, mégis mindig újra meg újra felbukkant valahol, hogy néznem kell, újra végig kell gondolnom, dolgom van még vele. Érdekes ez – amikor egy alkotás annyira mélyen rezonál valamire, amiről tán nem is tudjuk, hogy bennünk van, hogy folyvást kézbe kell venni, meg kell nézni, hátha egyszer csak tisztán látunk majd. Máig nem tudom pontosan, mi az, ami ennyire megfog a Blue Jasmine-ben, de amikor hosszú idő után végre leültettem elé Zolit is, és jól összekaptunk azon, mennyire másképp látjuk az alkotást és a főszereplőt is, pár dolog megvilágosodott. Annyira legalábbis, hogy már ki tudom írni magamból egy rétegét – aztán megyek és megnézem még pár tucatszor, hogy felfejtsem a többit.

Woody Allen egyik legkiábrándultabb filmje, huszonegyedik századi A vágy villamosa-parafrázis, a gazdasági válság kirobbantóinak kritikája alulnézetből, Cate Blanchett remek alakításokban amúgy sem szegény pályájának eddigi abszolút csúcsa – címszavak, melyek segítenek elhelyezni, de semmivel sem visznek közelebb a film esszenciájához. Egy végletekig sérült, állandóan kompenzáló (a húga és férje iránti ellenszenvét drága ajándékokkal, a proli származás okozta szégyent jótékonykodással, a saját gyerek hiányát a férj fiának agyonajnározásával, a nyilvánvaló megcsalást haverkodó nagylelkűséggel), önnön álomvilágának rabjaként élő nő összeomlás-története, aki saját maga alól rántotta ki a vörös szőnyeget. Egy önsorsrontó, alkoholista, sznob hárpia – aki nagyobb sérülést okozott magának, mint amekkorát bárki okozhatott neki. Aki önkezével fosztotta meg magát az illúzióitól, melyekre egész addigi életét alapozta – úgy, hogy a legkevésbé sem volt felkészülve, nem hogy arra, hogy erőt merítsen az illúziófosztásból, de arra sem, hogy eltöltsön egy napot Xanax, vodka és Louis Vuitton nélkül.

Jasmine férje halála után repül New Yorkból San Francisco-ba, hogy ott élő húgánál húzza meg magát, amíg kitalálja, hogy építse újra az életét. A férj, Hal, egykor menő ingatlancápa, a börtönben lett öngyilkos, miután csalásai lelepleződtek. A csinos, negyvenes Jasmine, akinek önmeghatározását a Park Avenue-i lakás, a Hermes táska és a Chanel kosztüm hármasa határozta meg, aki fényűző partik és jótékonysági akciók mentén élte ki egykori ambícióit, aki inkább félrenézett, mintsem meglásson bármit, ami veszélyeztetné zárt világát, érthetően összeomlik. Magazincímlapokra való lakások, hamptonsi házak oda, az ékszereket el kell dugni az adóhatóság elől, munkát kell vállalni egy cipőboltban és szembenézni az egykor istenítő álbarátok (a „társaság”) lábaival: az egykori Janetnek, aki antropológiát tanult, de dobta az egyetemet az első kellően gazdag és előkelő pasiért, aki megajándékozza az áhított életstílussal, nem kell nagyobb pofon. Irány hát a nyugati part, első osztályon természetesen, a monogramos Vuitton bőröndkészlet végülis még megvan…

Irány Frisco, a „legeurópaibb amerikai város” és a húg, Ginger. Akinek volt férje épp Hal ingatlanpanamáiban vesztette el lottón nyert tőkéjét és egyetlen kiugrási lehetőségét, akinek kimondva-kimondatlanul erre ment rá a házassága, aki egy szupermarket pénztárában robotol és épp hozzámenni készül „egy még nagyobb lúzerhez”, aki egy lepukkant bohémlakásban él két kiskamasz fiával, állandó zaj, rumli, sörösüvegek és röhögések közepette. Ginger, aki minden előzmény ellenére szívesen fogadja Jasmine-t, aki segítene talpra állni, aki képes lenne visszahozni nővérét az életbe. Ha hagyná.

Ordító a különbség Jasmine és Ginger életmódja, habitusa, megjelenése, életfelfogása, a pasikhoz való hozzáállása között – a forgatókönyv erre olykor bravúrosan, olykor kissé szájbarágósan erősít rá az időbeli ugrásokkal. Azzal, hogy párhuzamosan ismerjük meg a két nővér friscói mindennapjait és Jasmine egykori New York-i életét, jelenetről jelenetre erősödik bennünk az érzés: nincs az az isten, hogy Jasmine itt magára találjon. Gyűlöli Ginger új pasiját, éppúgy, mint a volt férjet, gyűlöli a munkát, amit végeznie kell, a lakást, a gyerekeket, a zajt, a ruhákat, a sört, a meccsnéző-söröző-pizzázó mindennapokat. Megvetése szinte lecsurog a vászonról – a rendezést dicséri, hogy sikerrel táncol azon az iszonyú vékony jégen, ahol baromi nehéz eldönteni, melyik oldal mellett tesszük le a garast. Mert nagyon könnyű úgy nézni ezt a filmet, hogy a „szegény kis gazdag nő”, aki életében nem tett keresztbe két szalmaszálat sem, folyvást alázza ezeket a szerencsétlen, egyszerű, csóró, de kedves és segíteni kész munkásokat. Könnyű lenne Jasmine-t egyszerűen utálni. Meg is érdemelné.

De közben ott van az a Jasmine, aki - akár gyengeségből, akár lustaságból, akár, mert egyszerűen ez volt a kézenfekvő út - feladta önmagát egy szerep kedvéért; aki arra a szerepre épített világot magának; és aki aztán nem tudta felfogni, hogy az addig mindenben partner tettestárs borítani akarta a forgatókönyvet. Könnyű csak a csillogást, a drága ruhákat, még drágább ékszereket és az előkelőség megjátszását látni ezeknek a kirakatfeleségeknek az életében – de a csillogó sztori mögött bújnak olykor emberi drámák, tán több is, mint hisszük. Hogy Jasmine mit tett, miért tette, miért nem látott - nem akart látni - más kiutat, arra ott lehet a magyarázat a múltban, amikor Janetből Jasmine lett. Amikor úgy döntött, minden önazonosságot felad egy szerep kedvéért. Az, hogy feléget mindent maga körül, megbocsáthatatlan – mégsem tudok nem együtt érezni vele, mert akárhányszor nézem, szorítja a torkom az érzés, hogy milyen, amikor valaki egy (akár maga választotta) szerep rabja. Akármennyit árt, akármennyire ocsmányul bánik a húgával és annak pasijával, nem tudom nem sajnálni, mert tudom, milyen, amikor valaki annyi traumát mér saját magára, hogy már nincs annyi alkohol, ami elfojtsa és legszívesebben kimenne az utcára és csak ordítana, amíg a torkán kifér.


Hogy mitől tartom zseniális filmnek? Nem Cate Blanchett klasszis alakításától (pedig azt tényleg tanítani kéne, ahogy elborul a tekintete a martinis pohár fölött és meglátjuk az elegáns felszín alatt tomboló vihart); nem is a mellékszereplőktől (pedig Sally Hawkins valóban remek a folyton csicsergő, kicsit zakkant Ginger szerepében, Bobby Cannavale sikerrel hozza a szerethető melós rosszfiút; Alec Baldwin pedig meggyőző „Nagy Hal”); nem is a két társadalmi osztály és életstílus ütköztetésétől és az ezáltal provokált, simán végteleníthető polémiáktól. Hanem attól a bátorságtól, ahogy meri nem megmenteni Jasmine-t. A forgatókönyv egy ideig lebegteti a feloldás lehetőségét (bár ha rutinosak vagyunk…), reménykedhetünk, hogy képes saját lábára állni, még el is kezd tanulni, állást is vállal (annak is milyen vége lesz…) – aztán megismerkedik egy „Hal kettővel” és rögtön visszazökken a jól bejáratott szerepbe. Nyilvánvalóvá válik: Jasmine nem tudja és nem is akarja megmenteni önmagát önnön mételyétől. Arra vár, hogy egy újabb férfi mellett eljátszhassa pepitában ugyanazt a szerepet, hogy újra Jasmine lehessen, a Park Avenue-ről. Ebbe a forgatókönyvbe csak az nincs belekódolva, mi történik, ha valaki nem akar szerepet játszani. Ha valaki nem „Hal kettő”. A pofon, ami a végén éri Jasmine-t és a nézőt is, zseniális. Kevés olyan mainstream alkotás van, ami így fel meri vállalni: van, akinek nincs visszaút. Van, aki annyi traumát élt át és gerjesztett, annyi mérget fecskendezett magába és maga körül, hogy már nem lehet rajta segíteni. Lehet, nem is kell. Lehet, hagynunk kell a Jasmine-okat felemésztődni a saját szerepeikben. És amíg lehet, levetkőzni a saját illúzióinkat, nehogy mi is úgy járjunk, mint Jasmine.




2019. június 24., hétfő

Margaret Atwood: Az Özönvíz éve (2019)


„Az az igazság, hogy nehéz időszakokban a legtöbb ember nem törődik a többi fajjal. Csakis azzal, honnét jön majd az élelem, ami természetes is: ennünk kell, különben meghalunk. De mi van akkor, ha Isten gondoskodik rólunk? Úgy fejlődtünk, hogy istenekben higgyünk, ami azt kell hogy jelentse, hogy ennek evolúciós előnye van. A szigorúan materialista nézet – miszerint egy olyan kísérlet termékei vagyunk, amit állati fehérje hajt végre saját magán – a legtöbb ember számára túlzottan rideg és sivár, és nihilizmushoz vezet. Mivel pedig így áll a dolog, a közhangulatot kell a bioszféra számára előnyös irányba terelnünk, mégpedig oly módon, hogy rámutatunk, mennyire veszélyes Istent felmérgesítenünk azzal, hogy hanyagul kezeljük azt, amit a gondjainkra bízott.
- Szóval, úgy érted, hogy ha Isten szerepel a történetben, akkor létezik büntetés is – mondta Toby.
- Igen – felelte Ádám Egy. – Persze - és ezt szükségtelen hozzátenni - büntetés akkor is van, ha nem szerepel Isten a történetben. De az emberek kevésbé hajlamosak ezt elhinni. Ha van büntetés, akkor kell hogy legyen büntető is. Az emberek utálják az értelmetlen katasztrófákat.”

Íme, bár minden könyves kívánságunk így teljesülne: az első kiadás olvastakor szóvá tettük, hogy igazán megérne a MaddAddam-trilógia egy tisztességes egységes kiadást, s idén a Jelenkor el is hozta nekünk. Olvassuk hát, ha lehet egyhuzamban, friss szemmel minden előre-hátra, oda-vissza utalásra. És élvezzük, hogy MaddAddam végre megtalálta a saját nevét a magyar verzióban is.

Az Özönvíz éve a szó szoros értelmében nem folytatása az előző kötetnek – ugyanaz a történet, más szereplőkkel, alaposan megcsavart nézőpontokkal, visszaemlékezésekkel tarkítva. Atwood izgalmas és egyben roppant szórakoztató feladat elé állította saját magát: hogyan lehet eljutni ugyanoda úgy, hogy közben az olvasó se unja halálra magát, a történet koherenciája is megmaradjon, és valóban újat tudjon hozzátenni az előzőekben alaposan kivesézett apokalipszishez. A Guvatkák ezúttal csak érintőlegesen tűnnek fel, a középpontban az ember áll. A magát mindenhatónak képzelő ember. A Guvat és Gazella alapvetése volt, hogy a világméretű apokalipszist csupán egy ember, a Guvatkákat őrző Jimmy (alias Hóember) élte túl – hogy aztán az utolsó oldalakon fellélegezhessünk: akadnak itt más túlélők is. Az emberiség tán mégis túlélő faj – ám vajon megérdemeljük-e a túlélést? Hogy mit hoz ki az emberből, hogy körülötte szó szerint vége a világnak, több, mint megjósolhatatlan, ahogy az is, mit hoz ki belőlünk, ha szemben találjuk magunkat önmagunk végletekig tökéletesített másával.

Ám míg idáig eljutunk, megtudunk ezt-azt az emberiséget kipusztító járvány kitörését megelőző évtizedek történéseiből – ezt-azt, de korántsem mindent. Atwood kirakósként dobálja egymásra az információmorzsákat, ismerős szereplők, helyzetek, Konszernek, kísérletek bukkannak fel, de az igazi összekötő erő még háttérben marad: ő majd csak a befejező kötetben jut főszerephez. Addig is itt van nekünk Az Özönvíz éve két narrátora, két nagyon különböző nő, akiket összeköt a múlt: a fiatal, kissé naiv trapéztáncos Ren és a kőkemény Toby. Ren a beszédes nevű Pikkelyek és Farkak szexklub bunkernek is beillő „betegszobájába” bezárva figyelte, ahogy körülötte mindenkit letarol a járvány; míg Toby a babarózsaszínre hangolt MegÚj Spa luxusfürdőjében építgette saját Ararátját már jóval a járvány kitörése előtt. (Micsoda helyszínek ezek önmagukban is, és micsoda árnyalatokat adnak a korábban Kampuszok és Plebsztelepek mentén felrajzolt világképhez!) Mindketten úgy hiszik, ők az egyetlen túlélők – ahogy Jimmy-t, őket is napról napra egy cél vezeti: élni tovább. Hogy miért, kiért, hogy van-e ott kint még valaki, nem tudják. Talán nem is számít. Talán egyszerűen belénk van kódolva, hogy ragaszkodjunk ehhez a nyomorult kis életünkhöz, akkor is, ha körülöttünk mindennek vége.

Miközben Ren és Toby túlélésének és esetleges találkozásának szurkolunk, kettőjük visszaemlékezéseiből kirajzolódik az apokalipszis előestéjének másik oldala: Isten Kertészeinek szektája (melynek mindketten tagjai voltak egy ideig) és az ő Özönvíz-várásuk. Jimmy emlékeiből megismerhettük a tudomány oldalát, láthattuk, hogyan pusztítja el az emberiséget egy önmagát Istennek képzelő zseni – Isten Kertészein keresztül megismerhetjük azokat az olykor naiv, olykor elszánt, olykor nagyon is taktikus embereket, akik pusztába kiáltják a veszélyt, ami a saját végzetébe rohanó emberiségre leselkedik. Az elhagyatott tetőkön „csináld magad” édenkertjüket nevelgető Ádámok és Évák „zöld” szentekkel és az evolúcióhoz írt zsoltárokkal tarkított vallása csak részben megmosolyogtató – valójában ügyes szintézise egy halom környezetvédő ideológiának. Eme törekvések vallásos előírásokba csomagolása több mint elgondolkodtató – valóban kevésbé vagyunk hajlandóak bármin változtatni „csupán” a saját és környezetünk jól felfogott érdekében, mint ha vallási előírások képében kapjuk meg őket? Nem éppoly riasztó-e ez a gondolatmenet, mint a fogyasztás- és vállalatkritika?

A lényeg, mint mindig, most is ez a kritika – a több idősíkon játszódó történet, Isten Kertészei, a túlélésért vívott harc, a gyomorforgató részletek mind eltörpülnek a figyelmeztetés mellett: nézzünk már rá egyszer kívülről, hova tartunk. Annyian felhívták már a figyelmet rá, mégsem vagyunk hajlandók észrevenni: itt vagyunk, „az utolsó órában”, módszeresen irtjuk ki magunk körül az élővilágot, genetikai mutációkkal kísértjük a sorsot, szemétbe fullasztjuk a bolygónk, miközben azt hisszük, saját halhatatlanságunk majd megment minket az apokalipszistől, amit magunkra vonunk. Nem fog. Az pedig, hogy a magukat istennek képzelőket (legyenek bár zseniális tudósok, ökoterroristák, jó szándékú szektaalapítók vagy ezek tetszőleges kombinációi – mert Atwoodnál aztán nincsenek egydimenziós hősök…) is jó eséllyel saját kicsinyes, nagyon is emberi játszmáik vezérlik, ahogy azt a szerző nem is oly burkoltan sugallja, nem mondhatnám, hogy sokkal megnyugtatóbbá teszi a helyzetet…


Kiadó: Jelenkor
Fordító: Varga Zsuzsanna

2019. június 20., csütörtök

Craig Thompson: Blankets - Takarók


Kiskorában az öccsével, Phillel egy ágyon osztozik. A családja mélyen, fundamentalista módon keresztény, ott, ahol ez még tényleg jelent valamit. Főleg, ha valaki szegény. A nyolcvanas-kilencvenes években járunk, az amerikai középnyugat megrögzöttségei lassan erodálódnak. Craignek nem jut egyszerű kamaszkor. A kiürülő-félben lévő államok lakójaként - ahol néhányan (az ő szülei is) még mindig nem a növekedés, hanem az egykori puritánok (újabb prédikátorok által újrafogalmazott) álmait álmodják. Vidéken, amely lassan ugyan, de változik: Craig és Phil imákba és csínyekbe göngyölt gyermekkora inkább kivétel már, mint szabály. Olyannyira, hogy páriákká lesznek az iskolában, a bibliatáborokban - a növekedés-álmot kergetők prédájává, kívülállóvá válnak. Egy szubkultúra csodabogaraivá - mondanám, holott pont ez az egyik alapfeszültsége a mesének: az ő "szubkultúrájuk" komolyan veszi azt, amit a többiek már régen csak létük plakát-vékony kulisszájaként érzékelnek.  A befelé fordulásba nőnek, ahogy minden csoport szélére szorult - a rajzba, egy szenvedélybe, amihez nem kell sok dolog, csak a fantázia. Hogy aztán ezt a befelé forduló életet, Craig életét teljesen kifordítsa a bibliatáborban megismert lány: Raina.

Nem fogod elhinni, de ez az alapjában belső történések rajzba csorgásából álló, szelíd történet szívszorítóan izgalmas. Talán mert Craig Thompson minden szégyen és a szégyentelenség összes szenzációja nélkül vetkőzik a szemed láttára meztelenre benne. Egy bizonytalan kamaszember minden görcsét, érésének minden stációját feltárva - kimondja a maga igazságait. Szembenéz veled, ahogy a kötet végén a képről, annyira nyíltan, amire a legtöbben nem vagyunk képesek. Ez egy teljesen hétköznapi történet, amit valaki igen mélyen élt meg - a tévedéseit ugyanúgy, ahogy a megtalált igazát. Az elbizonytalanodástól árulásig tartó utat, hiszen valakit el kell áruljon. Ha valaki ennyire mélyen éli a hitében meglátott számos igazságot (amik közt igazából senki nem igazítja el - pedig alapvető ellentmondásokkal terhesek), ha életrendszerűen élné mindezt, az rendszerint az életébe hatoló kamaszságában komoly görcsökre kárhoztatja magát. Hiszen közben nem tanulja meg mindazt, amit a többi (rendszerint túl korán és rosszul, de) abszolvál: hogy mit kezdjen a neki nyíló másik emberrel.

Craig Thompson egyszerűen őszinte veled, és elmondja az is: senkivel nem cserélne. Elmondja azt is, hogy ezeken a kerülőutakon tanulta meg hogyan örüljön a világnak, a családjának, a másik embernek, hogyan engedjen a kíváncsiságnak, és hogyan ne féljen, talán legfőképp hogy hogyan ne féltse önmagát. Szembenézve azzal, hogy egy ponton, amikor fordulhatott volna másképp, önmagát árulta el. Ebben sincs semmi dráma. Ez a történet mer a leghétköznapibb módon egyszerűen mesélni. Még a drámát is - például az abúzust. Mert amit mi a leginkább drámaként vagyunk hajlandók fogyasztani, az a legtöbbször várakozással, unalommal és visszatérő, rossz ritmusokkal terhes hétköznap amúgy. A legtöbbször nincs benne semmi rendkívüli, sajnos. A tálalás így kerüli az úgymond csúcspontokat, a mesélés ismert szerkezeteit, amivel feszültséget kelthetne - inkább visszanyúl a Bibliához: stációkat épít, Craig Thompson profán evangéliumát, amelyben kiszeret a vallásból és rálel a maga hitére, és nem utolsó sorban rálel önmagára.

A látszólag egyszerű rajzi világ ezt a hétköznapiságot és egyszerűséget sugallja, de ha belemerülsz, észreveszed: folyvást túlnyújtózik a szokvány képregényes kereten. Szürrealitásba, súlyosan, megejtően vastag múltakkal terhes szimbolikákba nyúlkál, s ezzel párhuzamosan innovatív mozgóképes képi beállításokba, az amúgy gyönyörűen megfogalmazott szövegre folyamatosan ráhúzva még egy plusz réteget. Sőt, olykor tökéletesen beszélve a képpel többszörösen összetett mondatokban a szavak helyett is. Semmi harsányság - de ez egy igen súlyosan innovatív anyag rajzban, nem csodálom, hogy megkapta a legfontosabb képregényes díjakat a megjelenésekor.

Ahogy körbeudvarolja a történet a címet. A hótakarót Wisconsinban és Michiganben. Az életet melengető rétegét a szónak. A gyermekkor takaróját, ami alá együtt bújt a két testvér. És a létet fojtó rétegét ugyanennek a takarónak. Az életre takart látszatokat, amelyekben mindenki él - s amit Craig szinte minden esetben észrevesz. Végül a maga "takaróját" is, amit a saját életére terít. A Rainától kapott patchwork takarón át megértve, amit ajándékba kap. Gyönyörű tudás ám ez: amit magadból megértesz, azt a legtöbbször ajándékba kapod. Erővel nem tanulható, nem bányászható ki. De egyszer észreveheted, hogy meglátta rajtad a másik. És beleszőtte a maga élete szőttesébe, belevarrta, mint egy kockát a maga takarójába. Nézegetheted. Nem spórolod meg vele az átélést - de legalább érted, mi történt veled. Craig Thompson a maga őszinteségével így szövi a magadét is a takarók lapjaira, ha hagyod, ha nem szégyellsz ráismerni a téged jelentő mintákra. És ez a csendes szavú srác megmutatja: ne szégyelld. Minden önértékelési zavarral küzdő, csöndes kamasznak, minden nem gyógyuló sebeket hurcoló felnőttnek a kezébe adnám a könyvét!

Kiadó: Vad Virágok Könyvműhely
Fordította: Rusznyák Csaba

2019. június 17., hétfő

Csernobil - sorozat


Nagyon sokan leírták már, úgyhogy nem ismétlem: a televíziózás idei legfontosabb eseményei közé tartozik az HBO saját gyártású, öt részes minisorozata Csernobilról. Minden kockáján látszik, hogy szerelemprojekt volt - minden bizonnyal Craig Maziné, aki a pénzt összekalapozta rá, és nem akármilyen érzékenységgel megírta. Minden kockáján látszik: a többek közt Dawid Bowie utolsó leforgatott klipjét jegyző rendező, Johan Renck megfeszített koncentrációval ügyelt rá, hogy a valóság diktálta történetből látomás legyen és ne tényeket pátosszal porzó mese. Láthattuk, hogyan lényegültek át a színészek szinte egytől egyig a valóságban is élt (és halt) alakokká. Bekúszhatott a bőrünk alá az a minimalista volta ellenére gyilkos jelentőségű kísérőzene, amit Hildur Guðnadóttir hallott a képek alá. Láthattuk az aprólékos kutatómunka eredményét a képeken, ahogy megelevenedik az esemény körüli kor, ahogyan például Szvetlana Alekszijevics könyvében rajzolódik; ahonnan az írók tán a legtöbbet merítettek. És a légkörét e kornak, legalább annyira élesen, ahogy a radioaktív porszemeket a róla szóló kép fénypászmájában. Ez a sorozat tényleg mérföldkő a maga nemében, hiszen vállalta a dokumentarista megközelítés objektivitásra törekvését egy dramaturgiai szövegkörnyezetben, ami ennek az attitűdnek expresszív, vagy lírai megközelítéseit hagyja csak élni. Mert tényleg egyszerre szeretett volna emlékművet állítani, gyászbeszédet mondani az áldozatok hantjai felett és vádbeszédet fogalmazni: rámutatni a felelősség lehető legtöbb szintjére. Összemarkolni egy máig érő "ember, ne tedd" tanulságait.

Mert amúgy a sorozat játékfilmes alapokon, drámai dramaturgiában mesélő szerkezete mindig illusztráció marad, festmény, nem pedig tükör. Nekem ez a sorozat a jól keltett hatásán túl, és a gondolkodni valón túl, amit adott, ezért annyira fontos: mert elmegy a jelnyelvi faláig. Nem törheti át - mert a közönsége nincs arra kondicionálva, hogy oda is kövesse. Kell az adrenalin-keltés, fékekkel és folyamatos részvét-keltéssel felépített részvétel-keltés; az ezt minden szinten támogató időkezelés, egyszerűen kell nekünk a mesélés. Ezt a mesélést itt mesterfokon űzték, és azt hiszem, a mainstream (és a stream) útja is ez, amíg ezek a hallatlanul fontos, múltunkba leszúrt időjelzők eladandó termékek is, amelyeknek meg kell élniük egy fikciós elemekkel és gátlástalansággal bőven injekciózott (majdhogynem azt mondom: doppinghasználó) versenytársakkal hintett pályán. Amíg versenyezniük kell a pénzünkért.

Úgyhogy amikor a hibáit sorolják, nagyon sokszor e széles körben alkalmazott formanyelv korlátait kérik számon a sorozaton. Tény, minden figyelmes odahajlás mellett maradtak benne olyan elemek, amit egyszerűen a helyismeret bizonyos hiánya gerjesztett (például a tény, hogy egy kegyvesztett atomtudós lakókörnyezete is messze tárgy-gazdagabb, inkább elit-ízű, mint egy fiatal csernobili tűzoltóé...). De ez messze nem a hollywoodi "amcsi Móricka így képzeli" szintje, amit nagyon sok nagy költségvetésű moziban röhöghettünk ki itt, a szomszédban, kissé vaskosabb hely- és helyzetismeret birtokában. Viszont például az utolsó epizód tárgyalási jelenete markánsan e jelnyelv rabjaként mutatta fel: milyen, a fogyasztók és alkotók által széles körben elfogadott konszenzusok határozzák meg, mit tartunk ütős mesélésnek. A hős kiáll, és elmondja az igazat, vállalva a következményeket... Vagy ott van példának Uljana Homjuk fiktív figurája (Emily Watson emlékezetes alakításában) a szobányi tudós helyett, akik minden felmerülő kérdést megvitattak Valerij Legaszovval (Jared Harris - nincsenek rá szavak...), mielőtt az eredményeiket a funkcionárius Borisz Scserbina (Stellan Skarsgård bőven hozta, amit kellett) elé tárta volna. A játékidőbe nem fér egy délutánokon át lefolytatott tizenöt-szereplős vita a reaktor alatti talaj hűtésének lehetőségeiről...

Értsük meg: egy komoly költségvetésű, elsősorban pénzt termelni, s nem utolsó sorban szórakoztatni akaró filmes produktum ma legfeljebb megkísérelhet igazat hazudni. Ez a sorozat legalább nem (nem túl gyakran) cserélte le a hiteles motivációkat közérthetőekre, nem (avagy nem kizárólag) ferdített, csalt és tipizált, amikor figurákat vonultatott fel elénk a képernyőre. Ez se kevés. Hogy mit is értek az alatt, hogy igazat hazudni? A tárgyalótermi jelenet egyik kulcspontja, amikor Legaszovtól már elvennék a szót, és a teremben tartózkodó legmagasabb rangú funkcionárius, a Minisztertanács elnökhelyettese, Scserbina felszólal: hadd fejezze be. Ez így, ebben a formában drámai fikció (aminek előtte egy szelídebb dialógusban a betegségéről beszélő Scserbinával és Legaszovval az alkotók gyönyörűen meg is ágyaznak) - egyszerűen nem történt így. Hazugság. Viszont tökéletesen feltárja a kor mély igazságát: abban a rendszerben valóban folyamatosan fogalmatlan és ostoba pártfunkcionáriusok döntöttek az esetek döntő többségében életbe vágó kérdésekről, és a valódi szakértők tényleg akkor szólhattak érdemben a történésekbe, ha szót kaptak a pártfunkcitól. Ez az igazat hazudni filmes szerkezete - ábrázolásnak is szokták nevezni, s amikor szeretem ezt a sorozatot, akkor az összes ilyen csalást is szeretem benne.

Viszont a mesélés e módja talán magyarázatot adhat arra, miért kontraproduktív annyi emberben az epizódokba csomagolt érzékenyítés. Miért kelnek útra önmutogató influencerek a Zónába - ami a számukra csak egy sajátosan, borzongatóan izgalmas kulissza -, miért gerjeszt a részvét mellett "részvételkényszert", katasztrófaturistáskodást a katarzis. A meséink fikciós szerkezetűek. A valóságot is rendre fikciós szerkezetekben mesélnénk. Felneveltünk több generációt ezekkel a mese-szerkezetekkel, amelyek nem tűrik az unalmat, a tanulási folyamatok sikert előző 23 kudarcából nem mutatnak, csak talán három vicceset, és csurog belőlük az adrenalin. Az érzékenyítés a népszerű meseszerkezetekben rendre visszahatást szül: érzéketlenséget. A mélyebb szinteken, ahol a félelmeink és szerelmeink kelnek, ezek a mesék fikcióalkatúak - és a zsigeri szinten így is szólítják meg a fogyasztóikat. Hiába írjuk oda, hogy "megtörtént események alapján", hiába vezetik végig a dokumentum-képek a szereplők további sorsát feltáró narrációt. Az a réteg, ahol a valódit szagolja-ízleli a fogyasztója, mindezt mesének érzi. És legfeljebb benne akar lenni a mesében. 

Benne van... A körülöttünk kibontakozó éghajlat-katasztrófa kommunikációja (tudományos, nemzetközi-tudományos, politikai és nemzetközi-politikai szinteken is) kísértetiesen ugyanolyan, mint ahogy a saját presztízsveszteségtől rettegő szovjet kommunikáció működött Csernobillal kapcsolatban. Számomra a film legfontosabb rétege tényleg ez a szlogenné váló néhány mondat: „A titkaink és a hazugságaink határoznak meg minket. Amikor feltűnik az igazság, akkor csak hazudunk és hazudunk, amíg már nem is emlékszünk, hogy van-e ott egyáltalán igazság. Pedig ott van. Minden hazugság, amit elmondunk, adósság az igazság felé, és előbb vagy utóbb ezt a tartozást ki kell fizetni. Így robban fel egy RBMK reaktormag. Hazugságokkal.” Úgy tűnik, e téren (rendszerektől függetlenül) az ember, az emberiség nem tanul. Félek, amíg ragaszkodunk a nagyon sokaknak szóló mesélés jelenleg űzött, fikciókkal (akár jó szándékkal) manipuláló módjaihoz, nem is fog.

2019. június 13., csütörtök

Margaret Atwood: Guvat és Gazella (2019)


„Amikor egy civilizáció már csak por és hamu, a művészet az egyetlen, ami fennmarad belőle.”

Margaret Atwood nagyon érzi az idők szavát. 1985-ben írta meg a nők kizsákmányolásáról és szülőgéppé silányításáról szóló A szolgálólány meséjét, ami manapság, a Trump-éra beköszöntével (hogy közelebbi példákat ne is említsünk…) aktuálisabb, mint valaha – nem véletlen, hogy harminc évvel a megjelenés után letarolta a világot az idén harmadik évadához érkező sorozatverzió; ahogy az sem, hogy Atwood épp most szánta rá magát a folytatásra, mely a szerző szándékai szerint gyökeresen más irányt vesz, mint az adaptáció. A klímaváltozást és a bolygónk természeti erőforrásainak kizsigerelését körüljáró MaddAddam-trilógia írását az ezredforduló környékén kezdte el, amikor a téma már a lábunk előtt hevert, de még nem uralta úgy a közbeszédet és a művészeteket, mint napjainkban. Hogy akkor elvetemültnek tűnő jóslatai mára nem csupán a zsáner alapvetéseivé váltak, hanem a napi híreket is uralják, a mi tragédiánk. Hét évvel az első magyar megjelenés után a Jelenkor kiadó idén leporolta a trilógia első két kötetét és végre kiadta a MaddAddam című zárókötetet – túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a kortárs világirodalom egyik legfontosabb műve került a kezünkbe ezzel.

Atwood fantáziája végtelen és meghökkentő, ahogy a Guvat és Gazella felütése is. Az emberiség pusztulása után járunk: egy járvány kiirtotta a Homo Sapienst, s helyüket egy genetikai laboratóriumban kifejlesztett új emberi faj, a Guvatkák csapata vette át. A Guvatkák a megszólalásig hasonlítanak ránk, emberekre, csak épp tökéletesebbek és híján vannak minden emberi gyarlóságnak, nem ismerik a háború fogalmát, sem a szerelemét, sem a művészetét. Szigorúan a lét- és fajfenntartás a céljuk, génjeik erre vannak programozva, az egyéniség, a gondolkodás, a felfedezés vágya hiányzik belőlük – paradicsomi tájat idéző lakhelyük határait vizeléssel jelölik körbe, azon kívülre nem tekintenek, hogy ki vagy mi teremtette őket, nem foglalkoznak vele, nem szerveződnek csoportokba, nem éreznek féltékenységet, nem emelnek bálványokat.

Az egyetlen ember, aki túlélte a pusztító járványt, Hóember, aki egykoron Jimmy volt. Hogy maradhatott életben – nem tudni. Mi a feladata – nem tudni. Van-e jövője – nem tudni. Ő sem tudja, mi vár rá, egyet tud: napról napra túl kell élnie, esővizet gyűjteni megmaradt söröspalackjaiba, élelmet felkutatni, bujkálni a mutáns vadállatok elől. Nem adhatja fel, hisz hajtja a túlélés ösztöne – akkor is, sőt, annál inkább, ha valószínűleg ő az utolsó élő ember a Földön. S miközben vegetál, ő, aki a Guvatkák számára szinte istenséggel ér fel, az őrület ellen emlékezik: azokra a napokra, amikor még Jimmy volt, gyerekkorára, szüleire, barátjára, Guvatra, szerelmére, Gazellára és hármójuk groteszk haláltáncára az apokalipszis közepette.

Az emlékek sűrűjéből kirajzolódik egy világ, mely ma még (szeretnénk hinni) biztonságos távolban van saját valóságunktól, ám nyugtalanítóan ismerős metódusok vezettek a kialakulásáig. Egy világ, melyben a társadalom drasztikusan kettészakadt: egy gazdag, minden földi jóhoz hozzájutó elitre, akik egy-egy egyetem vagy kutatóintézet köré épült zárt városban élnek; és a plebszre, akik mocskos, lerobbant, bűnözéstől és járványoktól hemzsegő külvárosokban tengetik napjaikat. Természetről már alig beszélhetünk: erőforrásai kimerültek, ami még megmaradt, azt egyre növekvő lenézéssel és a betegségektől való egyre növekvő félelemmel kezelik. Ebben a világban már minden biológiailag módosított: az étel, ami az asztalra kerül, a háziállat, aki a gyermek kedvence lesz, a leendő gyermek, akit örökbe fogadnak a gazdagok. Az etikai-esztétikai különbségtétel „igazi” és „művi” között már csupán antik hóbort: ha valami működik, képes a létfenntartásra és szaporodásra, ha a látvány nem különböztethető meg a természetestől, akkor igazi. Genetikusok százai kreálnak hobbiból új fajokat a meglévők keresztezésével, csak hogy egy percre Istennek érezhessék magukat. A művészet elértéktelenedett, ahogy a szabad szerelem, a feminizmus, vagy az önrendelkezésbe vetett hit is. Ebben az önkényuralmi rendszerben deklaráltan a Konszernek irányítanak – akiké a pénz, azoké a túlélés. Aki hasznos a céljaik szempontjából, annak a világon bármit megadnak, aki nem, tán jobban jár, ha idejekorán lezuhan egy felüljáróról, minthogy a plebsztelepek mocskában érje a halál. És a biotechnológia nem ismeri a megállj fogalmát: a kísérletek mindig eggyel tovább mennek, mindig egy kicsivel nagyobb felfedezést tesznek, míg el nem jutnak odáig, hogy képesek új emberi fajt létrehozni. Ám mi történik a „régi” emberi fajjal, ha már a küszöbön egy új, egy tökéletesebb? Mikor válik belőlünk is a művészethez vagy a szerelemhez hasonló antikvitás? S vajon az a tudás, ami Istenként tud teremteni, nem tud-e Istenként egy csapásra el is pusztítani mindent?

„Mióta tervezte ezt az egészet? […] A tét elképesztően nagy volt: talán a kudarctól félt? Attól, hogy ő is csak egy inkompetens nihilistának bizonyul? Vagy féltékenység gyötörte, megzavarodott a szerelemtől, bosszúvágy vezette […]? Őrült volt, vagy intellektuálisan a végsőkig becsületes ember, aki a logikus végkifejletig végiggondolta a dolgokat? És van különbség ezek között egyáltalán?
És így tovább, csak forgatta az érzelmek rokkájának kerekét, és addig nyakalta a piát, amíg ki nem ütötte magát.
Ezenközben egy faj a szeme láttára pusztult ki.”

Atwood húsbavágó erővel és nagyon érzékletesen ír arról, mi történhet, ha nem adjuk fel azt az öntelt elképzelést, hogy Istent játszhatunk, miközben valójában fogalmunk sincs, mivel játszunk – miközben veszettül szórakoztató mesét pakol elénk. Görbe tükrében viszont látni magunkat nem kellemes, mégis minden percét élvezzük. Olvasás közben cukiskodunk a génmódosított házikedvenc görmenyekkel (a görény és a menyét keresztezéséből létrejött hobbiállatka) és eszünkbe sem jut, hogy ugyanazon a „gyártósoron” készült, mint az emberi szervek növesztésére kreált transzgenikus sertés, a gömböc. Hogy a gömböc-projekttel szembeni etikai ellenérzéseinket az a tény söpri el, hogy a gömböcökkel kiválthatják a harmadik világból „kimentett” gyermekek szervdonorként való használatát, elgondolkodtató visszacsatolás korunkra. Mindig egy lépéssel tovább… Atwood nem szeret minket, de nem is gyűlöl – az emberi nem gyarlóságát képes humorral és távolságtartással kezelni, azzal a biztos tudattal, hogy a klímaváltozás, életterünk elpusztítása már lefutott ügy: emberek, kinyírtuk magunkat, innentől kezdve csak az a kérdés, képesek vagyunk-e a véget emberként megélni, vagy pusztítunk az utolsó lélegzetig, mert már úgyis mindegy…

Humor és apokalipszis, génmanipuláció és groteszk túlélő-horror, gazdasági kizsákmányolás és művészet, áldokumentarizmus és romantizáló dráma – Atwood regénye a legsikeresebb zsánerkoktélok közé tartozik, ráadásul újra meg újra meglep, hogy témái súlya ellenére mennyire könnyed kézzel és olvasmányosan ír. Egy kéretlen jó tanács a végére: ha belevágsz, olvasd el egymás után mindhárom kötetet – nem csak mert egy gyökeresen más nézőpontból is megismerheted az apokalipszist (mert bizony, az apokalipszisnek is vannak különböző olvasatai), hanem mert a felütés számos kérdésére majd a harmadik rész ad frappáns választ.

Kiadó: Jelenkor
Fordító: Varga Zsuzsanna

2019. június 10., hétfő

Lukács Miklós: A Cimbiózis világa - MÜPA


Lukács Miklóst először Dresch Quartetben hallottam - már ott tágra nyílt szemekkel. Az valami csoda ám, ha valaki ilyen sűrű szabadsággal tiszteli meg egyfelől a hangszere nem kicsit bokros tradícióit, másfelől viszont folyamatosan tágítja a határait a játékmóddal, olykor szinte teljesen elfelejttetve: cimbalmot hallok. Ráadásul remek csapatjátékos - félelmetes ízléssel adta át a teret mindig a legmegfelelőbb pillanatban Dresch Mihálynak, meg a többi játszótársnak, és nagy alázattal terített a másik tündöklése alá zenei varázsszőnyeget. Aztán volt szerencsém a Womexen meghallgatni a Cimbalómduót, Balogh Kálmánnal, aki amúgy szintén nem egy misét megérne itt a blogon, akkora tehetség - és körülbelül ott dőlt el, hogy ezt nekem haza kell hoznom valamilyen hordozón, mert még nagyon sokszor hallani akarom.

Úgyhogy igazából nem kellett volna meglepődjek, a Cimbiózis mindehhez képest mennyire szabadon más, mennyire súlyos koncepciókkal felépített jazz-magasiskola - de persze erre nem készít fel semmi: amikor lecsap rád, és elejt a muzsika, mint valami tágra nyitott fülű nyulat. A Lukács Miklós Trió - Cimbiózis zenészei különböző formációkban már évek óta együtt játszanak, vagy játszottak, Baló Istvánnal Dresch Mihály zenekarában, Orbán Györggyel a Tóth Viktor Aura Trióban már eléggé megismerhették Lukács Miklós zenéhez állását - de hárman aztán olyan, folyamatosan improvizatív szabadsággal és bizalommal ajándékozzák egymást, amit amúgy ebben a szabad játéknak igen sok helyet hagyó műfajban se sokszor hallani. Úgy komponáltam erre a trióra, hogy kamarazene-szerűen szólaljunk meg, ahol minden zenész egyforma súllyal van jelen.  Ezért is választottam névnek a Lukács Miklós Trió – Cimbiózist, mert a köztünk lévő szimbiózis kulcsfontosságú. Nem teljes kompozíciókat, hanem irányokat írok meg. Nagyjából húszperces számok lesznek a koncerteken, amik két vagy három részre tagolhatók. A két fő szakasz a “prologue” és az “act”, és az actot is megelőzheti egy rész. Ez a zenei szövet teret enged a szabad játéknak, annak ellenére, hogy vannak kifejezetten kötött, a kortárs klasszikus zenére emlékeztető részei is fogalmazott egykor Lukács Miklós a Fidelionak adott interjúban.

De most tudom csak igazán, hogy meghallgattuk a minap a MÜPA Fesztivál Színházában A Cimbiózis világa koncertjét: Lukács Miklóssal kapcsolatban az egyetlen helyes várakozás, ha alapból a meglepetésre készülsz. Egyszerűen sosem lesz olyan, mindig más lesz, olykor gyökeresen más. Úgy is, hogy a koncert első felében Klenyán Csaba klarinét-művésszel és Jankó Attila fagott-művésszel kiegészülve a Lukács Miklós Cimbiózis 5tet által tavaly rögzített Lux et umbra lemez anyagát mutatták be nekünk. A két klasszikus zenész bevonásával mintha jobban előtérbe került volna Lukács Miklós, a komponista modern komolyzenei oldala - ez egy szigorúbban felépített, kevésbé improvizatív, de hallatlanul repítő, igazán senkire nem hasonlító kis csoda, ez a fény és árnyék. Két olyan jelenséggel foglalkozik az album, melyek nem léteznek egymás nélkül. A fény elől mindig az árnyékba menekülünk, az árnyékból a fényre vágyunk. Mindig a másikra vágyunk mondta Lukács Miklós a Librariusnak adott interjúban - tény, erősen elkülöníthető volt a hangzásokban a két véglet, s az is, ahogy egymásba folytak, egymás elől. Élményre éhes fülnek való, nem egyszerű, de szépséges zene.

Aztán a szünet után a három játszótárs hatalmasat merített megint abból a szabadságból, ami a formációjuk igazi veleje. Ez a zene tényleg előttünk születik; ha rögzítik is, csak az adott pillanat élményét - legközelebb gyökeresen más lehet. Lukács Miklós így beszél a fentebb említett interjúban az improvizációról: Kell hozzá egy alapvető készség, és egy hozzáállás, hogy a zenész akarjon improvizálni. Ez azért is hosszú út, mert sok mindent meg lehet tanulni az improvizációról. Rengeteget kell hallgatni, koncertre járni és látni a folyamatokat. Még mindig tanulok, ugyanúgy, mint tizenöt-húsz éve, amikor elkezdtem ezt az egészet. Megfelelő módon kell rávezetni egy zenészt arra, hogy legyen igénye erre és ne misztikus dologként tekintsen rá, hiszen teljesen természetes az, hogy az embernek saját hangjai vannak. Évről évre változik, hogy az ember hogyan improvizál, attól függően, hogy éppen mik hatnak rá, mit talál ki, mit tud megformálni és milyen szerkezetben. Olyan ez, mint maga a megkomponált zene. ...Ilyenkor azokat az érzékszerveinket vesszük elő, amiket általában is használunk, ilyen a hallásunk, a figyelmünk. De itt csak ezekre tudunk hagyatkozni. És arra a fajta alázatra, ami megköveteli, hogy ha valamelyikünk elindít egy folyamatot, akkor a többiek kellőképpen tudjanak alámenni és segíteni, és fordítva.

Nos, volt ki folyamatokat elindítson, és volt ki alámenjen. Baló István élő legenda, és ahhoz mérten is teszi oda magát minden alkalommal - erről szerintem csak egy igazán szakmabeli tudna méltón beszélni, de az azt hiszem annyit, hogy komolyan meg is unnátok. Én azon döbbentem meg, mennyire érzik egymást Lukács Miklóssal, olykor fel sem néztek egymásra, úgy váltottak játékmódot, hangsúlyt, úgy nyíltak szólóba - de hiszen tényleg évek óta érzik egymást... Orbán György meg nekem kicsit amolyan magyar Avishai Cohen - folyton elfelejtem miatta, hogy a bőgő igazából úgymond "csak" kísér. Volt egy pont az este folyamán, amikor mind a hárman a hangszerre feszülve szinte a dicső korszakából való progresszív rock élményt idézték meg, azt hallucináltam tőlük, a King Crimson lelkét, (azt hiszem) egy népdalszerű alapból kinövesztve. Egy dob, egy bőgő, és a cimbalom. Azaz három olyan zseniális zenész a hangszerek mögött, mint Lukács Miklós, Baló István és Orbán Győző. Kapjátok el őket élőben, érdemes!

2019. június 6., csütörtök

Ellentmondásos múltunk: Szilvási Lajos


Na, ő aztán vastagon az ellentmondásos múltunkhoz tartozik. A könyvei a szocialista éra egyik állócsillagává tették, nem volt olyan háztartás, ahol ne lett volna a polcon legalább néhány regénye. Antifasiszta történetekkel kezdte, aztán a hatvanas években nagyon jó érzékkel váltott - a pályatárs, Solymár József tanácsára a baráti körük tagjairól kezdett némileg idealizálva, de teljesen megfogható, a hétköznapi tapasztalatoktól alig elemelt módon mesélni. A sebész, a pilóta, a pap, a jogász, az autószerelő - társadalomtükörnek túlságosan válogatott társaság, de a velük történtek nagy rutinnal, kiszámíthatóan, mégis, jó tollal elkapva kerültek a közönség elé. Lektűr-irodalom szépirodalmi köntösben; valahol betöltött egy űrt - szerkezetében hasonlított a nyugati bestseller-irodalom műfaji regényeire, de hordozta magában az illúzióját: igazat szól. Kiismerhető, megszokható keretben, egyfajta kisrealizmussal összemarkolt szereplőkkel úgymond visszaadta a szocialista "valóságot". A hősei (gyakorlatilag minden regényében ugyanúgy) válságba kerülnek, de a végén mindig megteszik azokat az elhatározó lépéseket, ahol az ember a másokért végzett munkában megtalálja léte értelmét - írták róla.

Valójában egymás után olvasva olyan, mint egy televíziós sorozat romkomja. Pontosan azt a szerepet is töltötte be, a teleregények korszaka előtt. A rajongók (nagymamámtól az irodalomtanáromig) valójában ezt a kiszámíthatóságot szerették benne - meg az előremutatást, hogy érdemes. Sikeríró egy rendszerben (amúgy messze jobb tollú, mint a nagy vetélytárs: Berkesi), egy rendszerben, aminek soha nem ment el a faláig, hogy megnézze, mi van mögötte. De remek realitásérzékkel adagolta a "visszásságokat", és talált mindig pont eléggé elcsalt megoldást rájuk. Nagyon sok minden megjelenik nála, ami akkoriban mindenkit foglalkoztatott, a vidéki korrupciótól a papság helyzetén át az alkoholizmusba forduló értelmiségi nihilig. Ügyesen csal - a jogásza például nem tud megoldani egy áldatlan, pártbőrbe húzott helyzetet, de legalább a helyi hatalom egyik sameszének kezéből kicsavarja a bántalmazott családot...

Én annak idején, az egyik Pázmándon töltött, porszagú nyár alkalmával olvastam el többször egymás után a Légszomj című regényét. Simon Sándor, a szuperszonikus vadászpilóta a földre kényszerül - foltot találtak a tüdején. Ha műtik, vége az életének - legalábbis így érzi, hiszen tényleg a repülés az élete. A történetbe nő kerül, a barátok finom segedelmével szerelem, meg megváltás... Elsőre persze, hogy nem ez fogott meg, hanem a meglehetősen jól elkapott rajz a vadászpilóták honi életéről (nyilván nem kicsit idealizálva, és sokat egyeztetve a hatalommal: mi kerülhet bele, és mi nem). Sokadikra kezdtem értékelni azt a könnyen olvasható szerelmi történetet, amit a repülőromantika (avagy ügyesen tálalt látszólagos hiánya) addig eltakart. Kezembe vettem a többi könyvét is rögtön (hosszú volt a nyári szünet és én gyorsan olvastam), az Albérlet a síp utcában, a Ködlámpa és végül a Lélekharang, Peterdi Mihály, a plébános története. Kamasz-énemnek valójában tetszettek, csak észrevettem így, négy könyv után, hogy különböző köntösben ugyanazt az egy történetet olvasom...

Aztán később még rám akadt a Kamaszok - de a belefoglalt két regénynek, a Fekete ablakoknak, meg az Egymás szemében levélregényének már Vonneguttal, meg a sci-fi rohammal kellett versenyeznie; értelemszerűen maradt alul. Nem tettek rám rossz benyomást, csak úgy igazán mélyet se - ellenálló gyerekek és szerelmes fiatalok is estek bőven az akkori kedves könyveimben ennél sokkal zaftosabb helyzetekbe (most így hirtelen Wyndham Újjászületése jut az eszembe, meg a szerelemről Boris Vian és a Tajtékos napok). Ráadásul kellett a Szilvási-könyvekhez az a szövegkörnyezet, kellett az a kettős beszédbe szoktatott, folyvást mögöttest találni akaró olvasói hozzáállás (amit aztán Esterházy kimaxolt a Termelési regényben). Látszik talán az itt messze teljesség igénye nélkül sorolt párhuzamos olvasmányokból, hogy eddigre pontosan éreztem, amit Szilvási Lajostól olvashatnék, valahol úgyis minőségi lektűr marad (ráadásul egy adott kor ferde-tükrözte, jó szándékú, de hamis lektűr) - amivel önmagában nem lett volna bajom, csak egyre jobban zavart: komoly, társadalomkritikus irodalomnak álcázná magát.

Persze ettől még nagyon sokan szerették, aztán a rendszerváltással a népszerűsége nagyot zuhant. A beáradó műfaji regényekkel nem is akart (a példámon talán látszik: nem is tudott volna) versenyezni - történelmi tablók gyártásába fogott. A politikai változásokat "gatyaváltásnak" hívta, nem hitt abban, hogy másként is lehet. Mostanra egyfajta kortükör - ami bár torzít, csal, szebbnek mutatja a tükre előtt álló eltelt időt, mint amilyen az valójában, mégis jól leképezi annak a korszaknak a működését. Hazugságok árán... Ezt soha nem szabad elfelejteni. Viszont pont a jól felismerhető hazugságok és csúsztatások mesélhetnek arról a korról a legtöbbet a könyveiben. Azok a lekerekítések, amik egykor reményt adtak az olvasóinak. Meghonosította itthon a szórakoztató mozi, a szappanoperák beszédmódját, dramaturgiáját, ellenségképét. Akkor ez reform volt. Mára kortükör. Nincs ezzel semmi baj.

2019. június 3., hétfő

Patrick Melrose - a sorozat


Csörög a telefon. Benedict Cumberbatch odabotorkál a fali készülékhez, felveszi, mire egy fojtott hang szörnyű hírt közöl vele: meghalt az édesapja. A láthatóan szétesett Benedict lehajol, ám összeroskadás helyett csak felveszi az imént elejtett tűt, azt mondja, ez borzasztó, majd gondosan lehajtja ingét a friss szúrás fölé, és széles mosollyal az arcán elindul a reptérre. Így indul a Patrick Melrose sorozat – ami a kisregény-folyam ismerőjeként rögtön meglephet, hisz a második regény cselekményével indítunk, ám hamar kikristályosodik a koncepció. A Nincs baj és a Baj van című első két darab történéseit úgy mosták egybe, hogy a néző egyből a felnőtt Patrick gyomorforgatóan vicces New York-i tripjébe csöppenjen, miközben az apa hamvaiért érkező és magát csaknem sikerrel szintén a túlvilágra lövő Patrick fejében megelevenedik a pusztító múlt. Úgy hű a könyvekhez, hogy a lehető legjobban szolgálja a nézőt is: ha egy az egyben adaptálják az első kisregényt, látva ezt a töménységet, lehet, végig se tudtuk volna nézni. Így, a felnőtt Patrick hol burleszkbe hajló, hol a kilencvenes évek legjobb drogfilmjeit idézően nyomorult szétesés-történetével váltva a borzalom épp az elviselhetőség határán marad. De csak épp.

Szóval Patrick apja hamvaiért indul New Yorkba. Elhatározza, hogy ha már az életét megkeserítő démon végre elment, leáll a drogokkal: naná, hogy első útja a városban a díleréhez vezet(ne) – aki nincs otthon, így hát kétes utcai árusokon, majdnem-leszúráson, kölcsöntűkön, elbaszott randin, szállodai túladagolásközeli élményen át jutunk el végre odáig, hogy egy dobozba zárva megrugdoshassuk a hamvakat. Cumberbatch elmondhatatlanul jó a szerepben, félelmetesen teszi magáévá Patrick Melrose alakját – tudva, hogy évek óta várt arra, hogy eljátszhassa és félig-meddig maga hozta tető alá magának a sorozatot, nem csoda. Olyan átlényegülés ez, amit ritkán látni képernyőn – és bár az első részre még lazán rá lehet sütni a „drogos jutalomjáték” bélyegét, a sorozat egészére már nem: a főszereplő által bejárt út, a játék íve tényleg zseniális. Nem egyszerű nézni, ó, már az elején sem, de itt még megkapjuk a szórakoztató faktort: egyszerre sírunk és nevetünk, ahogy Patrick szó szerint fürdik az alkoholban a luxusszálloda fürdőjében, miközben az itt-ott feltűnő gekkó és az emlékekben ránk záródó szobaajtó előrevetíti a második epizód borzalmát. Ahol már nincs szórakozás, nincs térdcsapkodásra késztető bénázás a heroinos tűvel, nincs másik parti a halottasházban.

Ahol csak egy parti van: amelynek a napján az ötéves Patrick-et megerőszakolja az apja – az anya, a barátok, a házvezetőnő, az idelátogató ismerősök hallgatása közepette. A nyolcvanas évek drogba fulladó New Yorkjának szürkéi és neonfényei után a hatvanas évek Dél-Franciaországa maga a képeslapról kilépő álom, végtelen szőlőivel, napsütéses teraszaival, kirobbanó színeivel, gyümölcseit hullató fügefáival, az ódon villa ablakai előtti függönyt lágyan lebbentő szellővel. Egy kisfiú rémálma. Az eszményi díszlet mögött alkoholizmus, megalázás, bántalmazás, zsarnokoskodás olyan elegyével, amire könnyedén rámondanánk, micsoda túlzás, ha nem tudnánk, az élet írta. Torokszorító nézni a múlt megelevenedését – félek, nem akarom látni, nem akarom tudni, nem akarom elfogadni, mi történhet a záródó ajtó mögött. Mesteri a rendezés: úgy húzza be a nézőt a tagadás-elborzadás-odasenézés köreibe, hogy a végére éppoly mocskosnak érezzük magunkat, mint a kis Patrick környezetében élők(nek kéne) – inkább mi se akarjuk tudni. Tartottam tőle, hogy lehet vászonra vinni ezt a drámát, tartottam tőle, hogy az arcukba tolják az erőszakot, amit épeszű ember valóban nem akar látni, ahogy tartottam attól is, hogy eludvariaskodják, megfosztva ettől St. Aubyn regényeit legnagyobb erényüktől, az őszinteségtől – arra a meglepetésre nem számítottam, amit kaptam. Hogy úgy lesz mértéktartó, hogy nemhogy az udvariaskodás gyanúja nem merül fel, hanem épp a néző könyörögne egy kis feloldásért; hogy úgy vált ki tömény iszonyatot, hogy nem mutatja az erőszakot.

Persze a forgatókönyv mellett ehhez elengedhetetlen a kivételes színészi játék: Hugo Weaving minden megmozdulásával zsigeri undort és félelmet vált ki belőlünk. Úgy uralja a képernyőt, olyan erővel, eleganciával, romlottsággal, dühvel, hogy a pályája csúcsán lévő Brando vagy Nicholson jut róla eszünkbe. Bármit elhiszek neki, bármit megtennék, hogy elkerüljem haragját, bármit el tudok képzelni róla. A macska-egér játék, amikor az alkoholista, rettegő, szánalmas emberi ronccsá korcsosult feleség lopakodna ki a házból, miközben a zongorán játszó férj minden parkettanyikordulásra abbahagyja a játékot, de nem fordul meg, így kínozva a nőt, aki menekülne, de nem mer – mindent elmond a házaspár kapcsolatáról. Jennifer Jason Leigh az anya szerepében remek, de alakítása elvész Cumberbatch és Weaving jelenléte mellett: ők ketten uralják a játékteret. Ahogy az anya is elvész az apa és a kis Patrick drámájában. Az anya, akit addig kínoztak, amíg el nem fordítja a fejét saját gyermeke kínzása láttán. Aki soha nem tudja megbocsátani Patrick-nek, hogy az apja fia. Aki kiszabadulva egy szörnyeteg karmaiból homályos világmentő célokat tűz ki és elherdálja vagyonát, ahelyett, hogy odafordulna a saját fiához.


A családi borzalom mellett a képernyőn kevesebb tér jut a társasági komédiának, de azért villanásokat kapunk belőle: az apa hű csatlósa, később emlékének első számú őrizője, a brit arisztokrácia minden fensőbbrendűség-tudatát, kivételezettség-érzetét, erőszakos hagyományait, kifinomultságnak álcázott kegyetlenségeit híven képviselő Nicholas Pratt sosem engedi Patrick-nek elfeledni, honnan jött. Partiról partira, képmutatásból képmutatásba esünk, miközben rettegve várjuk, mikor hangzik el végre egy őszinte szó. A harmadik rész Patrick józanodásával, a múlttal való szembenézéssel, a történtek első nyílt kimondásával és a korábban felkapaszkodni vágyó proliként megismert Bridget fényűző partijának kudarcával - mely parti Patrick jelképes szakítása az őt áttételesen megnyomorító „társasággal” - egyfajta átvezetés az apa tettei és halála fémjelezte korai évekből az anya tettei és halála által uralt felnőtt évekbe.

Patrick házassága a hozzá képest feltűnően józan Mary-vel, két gyermeke, akiket mániásan óvna mindentől, ami tönkre teheti a gyermekkorukat – kudarcra ítélt próbálkozások csupán, hogy maga mögött hagyja a múltat. Az utolsó két rész a házasság széteséséről, az anya betegségéről, leépüléséről és botrányos végrendeletéről, a hol visszaeső, hol kilábaló Patrick küzdelméről mesél – valójában egyvalamiről szól: meg tudja-e akadályozni Patrick-et bármi abban, hogy felnőttkorára ugyanolyan emberi roncs legyen, mint az apja? Létezik-e továbblépés, megbocsátás, feloldozás? Együtt lehet-e élni az elszenvedett borzalmakkal, vagy bele kell törődni, hogy a normális, kiegyensúlyozott élet ideáját örökre elvették tőlünk ötéves korunkban? Megúszhatjuk-e a szembenézést önmagunkkal? Rájövünk-e valaha, hogy attól, hogy mindent elkövetünk saját gyermekeink megóvásáért (akár saját magunktól is), azt az egykorvolt ötéves kisfiút nem tudjuk megmenteni? Neki már örökre együtt kell élnie a szörnyeteggel.

Nem véletlen, hogy Patrick előtt akkor nyílik a gyógyulás felé valamiféle út, amikor az anya is meghal, amikor a jóságos keresztapa szerepében tetszelgő Nicholas is meghal, amikor végre világba tudja ordítani: tudták. Mind tudták. És senki nem tett semmit. St. Aubyn azt nyilatkozta a könyvek kapcsán, csakis a teljes őszinteség volt elfogadható számára az írás során – a film valójában még egyértelműbben tesz hitet e mellett, mint a regények: csakis a kimondás nyújthat feloldozást. Csak akkor tudunk együtt élni a múltunkkal, ha vállaljuk: a borzalmakat, a dühöt, az értetlenséget, a hibáinkat, a tagadásainkat egyaránt. A hallgatás csak konzervál – örökített mintákat, bántalmazó rendszereket, elnyomást, félrenézést. St. Aubyn regényei gigantikus kiáltványok: ne hagyjuk kimondatlanul a borzalmakat! A sorozat - ritkán van lehetőség ezt leírni - minden momentumában méltó kiegészítője ennek. Az egyik legjobb adaptáció, amit valaha láttam.



Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...