Hogy rettenetes,
elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.
(Néhány dolog egyből kiderül. Aki beszél, bír erkölcsi
érzékkel, máskülönben nem merevítené a maga igazát rettenetesnek. Tudja, amikor
a másiktól önfelszámolást – vagy majdnem azt – kér szerelem gyanánt, olyasmit
kér, amit maga nem adna meg neki. Mert ha „maga törvénye” szerint van erre
szüksége – akkor az önismerete, a maga tükre diktálja a szót. A világ tükrébe
ugyanakkor finom torzulások kerülnek egyből: ha modernek és törvény
hitelesítené, akkor az erkölcsi követelés nem több egy szokásnál, amely rabbá
tesz. A „kint rabjává”, ahol nem jó. Ami ellen belső rend épül. Viszont a „maga
igaza” így nem rettenetes lenne, legfeljebb vétek – akár bocsánatos. Ha a
megszólaló elhiszi, hogy rettenetes, akkor tudja, valami „nagyobb” ellen vét. Nem
a „kint” absztrakciói, hanem a megszólított ellen?)
Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.
(Aki beszél, nem fogadja el, hogy a másik szeretheti
magát is: tehát a szeretet kizárólagos, egyszerre csak egyet lehet. Amíg egy
fikarccal is maga felé fordul a másik, addig nem szereti a beszélőt. A két
szeretettel való cserekereskedés, az alku pedig két önzés párbaja – ne legyen
két önzés, csak egy: a beszélőé. Aki a maga törvénye szerint engedi majd „beszélőre”
az „alkatrészét”. Az indokrendszer egyre szigorúbb és kérlelhetetlenebb, de
főleg: őszinte. S mégis, a megütött hang kérdezteti velem: lehet, hogy ez az „igazat
hazudni” állapota? Mert e végtelen őszinteség közben a beszélő hangja által
felépített gondolati építmény kihívó, provokatív, irritáló – az őszintesége nem
magától értetődő tény, hanem támadás; alaposan felépített, erős fogalmi
világgal támogatott attak az olvasó felé.)
Félek mindenkitől, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.
(Hangnemváltás – gyönyörű ritmusa lesz tőle a szövegnek,
szinte az eddigi folyamatos ’kilégzés után végre ’belégzés: az ív megtörik
tőle, de nem a vers tudatban lüktető ereje – az a hasonló hatásszünetektől,
értelmező és indokoló ’fékektől csak növekszik, hiszen van mire érkezzen majd a
záró harsonaszó. Elképesztően tudatos munka látszik a szövegen, s a hatás
keltésének begyakorolt rutinján túlmutató, zenei jellegű drámai érzék. És igen:
a gondolatok is a helyükön ülnek. Mert aki modernekre és törvényre hivatkozik
egy erkölcsi parancs tudatos szegésekor, annak valóban nincs támaszadó, fogható
hite. S akiben ilyen mélységű a gyanakvás, annak feszes zubbonyként viselt
őszintesége a „mindenki hazudik” kiszolgáltatottságára adott dacválasz – nem csoda,
hogy a teljes alázatot, önfeladást várná el a másiktól, a bizalommal és örömmel
átadott irányítás lehetőségét. A költői őszinteség „komiszsága” valójában
bizalmatlanság: a „nem bírnám el, ha te is hazudnád a legszentebbet” megelőlegezett
félelme gerjesztette önvédelmi reakció.)
Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.
(Itt jutunk a legmesszebb. Aki beszél, kéri azt, akihez
beszél, hogy váljon tárggyá. Akarattalan hangszerré mondjuk, aki zeng a vonótól,
hallgat, ha megvonják a vonót, tűri a csendet, de legfőképp tűri, ha elrakják a
tokba, s elő sem veszik hetekig. Ez a Semmiért,
egészen címének valódi, kifejlő értelme: legyél tárgy a kedvemért, az én
tárgyam – amíg erre nem vagy képes, addig nincs hozzám közöd. És mindezt
borzalmas mélységekig, hiszen még titokban sem „sajnálhatja az életét” a másik,
a lelke legmélyéig át kell élje tárgyi voltát – „halott és akarattalan”, mondja
az, aki beszél. Nos, itt érzem, a harsonaszóban az egyetlen erő-ívgyengítő
momentumot - ha nem szégyellném erre a remekműre ideírni: az egyetlen hibát -:
hiszen a következő versszak törvényen kívülije gyengébb anyag, mint a „halott
és akarattalan”, s nem zárja ki az aktivitást sem, sőt. Így, a szavak acélpendülése
után enyhén fals, műanyag húrhang:)
Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívűl, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.
Még jó lehet;
Törvényen kívűl, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.
(Az első három sor „botlása” után viszont a koklúzió, a
legdurvábban megfogalmazott két sor jön: ha lekapcsollak, szűnj meg. Még egy
hangszer is álmodhat, ha elhiszem, hogy a zengő ércnek, pengő cimbalomnak is
vannak „álmai” – de aki megszűnt: nem „él” a másik akaratára, annak ebben az
értelemben biztosan nincs. Tehát nem csak titkolt befelé-panasz tilos, de az
álmok is. Igen, így néz ki a teljes alávetettség állapota. Az őszinteség kiépült,
teljes – és teljesen hiábavaló.
Mert nemigen van ilyen: hogy én majd jó király leszek,
kegyes uralkodó. Ez legalább annyira felháborító, mint amennyire aljas
szeretet-zsarolásgesztus. Őszinte? Valóban az. Valóban ez a betarthatatlan
ígéret lakik minden párkapcsolati meccsünk mélyén. Add nekem magad, és ha adod
egészen, minden cseppjével részed lesz a részem. Na ja. Nem szokott menni – a teljes
önátadás (ha nem valamely „nagyobb, spirituális hatalom” számára készül, hanem
velem egyenrangú lénynek) soha nem lefegyverző annak, aki felé mutat. Nérót nem
fegyverzi le a keresztények kiirtást is szelíden tűrő vértanúsága – csak azokat,
akik mindezt kívülről látják. Te, kedves olvasó, ha szembesülsz ekkora
alázattal, az téged lefegyverez – de nem a zsarnokot, akihez szól. Vagy
legalábbis (mondjuk így) nem ez a jellemző. Akármelyik divatregény szürke
árnyalata játszik ezzel, vagy önmegtartóztató vámpírok légiói mesélik, milyen
gyönyörű választ lennének képesek adni a teljes önfeladásra, valójában
hazudnak. Ez a vers is hazudik – miközben igazat mond: hiszen feltárja a
vágyaink mélyén lakó, nyers és kompromisszumképtelen önzést.
„Problematikája nem esztétikai, hanem etikai természetű
Az őszinteségből űz virtust” – írja Alföldy Jenő, a Kortársban megjelent
elemzésében s így folytatja később: „…de mintha ez a szó: amoralitás, már
kettős értelmével is mellette szólna. A szó egyik értelme: erkölcs nélküli
(nem erkölcstelen, mert ez inkább az immorális fordítása volna).
A másik: szerelmi, Ámor berkeiből való.” Valóban, valahol imponáló a nem
kicsit egyoldalú tetszeni akaráshoz, gyengéd önzetlenséghez képest, ami a
szerelmi lírát úgy mellesleg uralja – s egy szemernyi nincs benne az egész (akár
valóban érzett) érzést ironikus zárójelekbe helyező távolító, posztmodern
gesztusokból sem. Nem édeleg és nem távolít – és Szabó Lőrinc egész költői
attitűdje ennek jegyében állt az igen beszédes című Különbéke korszakáig, vagy talán még azon is túl.
Igazat! A költő úgy állította saját maga elé programnak
ezt az egyetlen szót, ahogy az irodalmunkban alig valaki – s nemigen volt
tekintettel ebben mások érzékenységére, a kor tabuira, de egyéb körülményekre
sem. A nem kicsit kihívó igazmondásvágy, a „gátlás nélkül kimondom, amit
gondolok” tabudöntő hozzáállása olykor beteg helyzetekbe sodorta: talán Somlyó György
írja le a Rámpában a jelenetet, amikor a villamoson összefutva 1944-ben így
köszönt rá a költőtárs: „Hát te még élsz?” Köztünk szólva ez ótvar prosztóság
volt, nem őszinteség, de sem ettől, sem a tudta nélkül nyilas lapban megjelent
verstől, s a hideg szívvel baráti körben előadott elemzésektől sem lesz valaki
antiszemitává. Ennek megítélését bízzuk autentikus személyre: például Somlyóra,
ki később gyengéd kézzel és szerető figyelemmel rendezte sajtó alá Szabó Lőrinc
hagyatékát, fordításait.
Ez az őszinteség megajándékozott bennünket egy
életműkötettel, ahol maga a szerző tárja fel, hogyan és miért születtek benne
az egyes versek – leírva azt is, ha nem emlékszik, s azt is, ha ennek, az
emlékezésnek, a versképző indoknak – így a versnek akár – semmi jelentősége
nincs. Ez a szigor végigköveti a pályát, mint attitűd, mint magatartás – de nem
árt tudni, hogy épp ezen vers esetében minden egyéb forrásunk e követelés, attitűd
helyett egy gyökeresen más férfipozícióról, hozzáállásról mesél. Ismét
Alföldytől idézve: a „Szabó Lőrinc és Vékesné Korzáti Erzsébet levelezése
címmel kiadott könyvben… a Semmiért egészen keletkezése évében és a kötetben
mindvégig csupa olyan levelet találunk, amely homlokegyenest ellentmond a vers
szellemének, hangvételének. A költő levelei óvó, féltő szeretetről tanúskodnak.”
„A lírai én elhanyagolja a meghittséget, a
kölcsönösséget, és mellőzi az erkölcsi szempontokat.” És talán a legmesszebb
jut szerelmi önzésünk feltérképezésében. Gondolhatta így – s gondolhatta, hogy
gondolható így, sőt, leírható, hogy hasson, hogy szembesítsen, hogy mint a
feltárt betegség, kereshesse a gyógyírt. Mindenesetre kevés versünket értették
félre annyian, mint ezt; én személy szerint senkinek sem javaslom, hogy élete
programjává emelje a benne leírtakat. Hallgassuk kicsit Szabó Lőrincet magát,
egy másik gondolatmenet ide vágó érvi szerkezetét:
„Pártok és párthívek, irányok
és iskolák vannak tehát az irodalmi életben, de nem látják tisztán egymást. Úgy
tesznek, mint a vallásos emberek: dogmatikusan tagadják egymás istenének
létezését. Vannak azonban az életben is, akik egyikben sem vagy mindenekfölött
álló közös istenben hisznek; ezek az egyházak szempontjából ateisták. Az
esztétikában én ilyen ateista vagyok, s bizonyosra veszem, hogy minden irány
legjobbjai, alkotók és kritikusok valamennyien e felé az ateizmus felé
érlelődnek...” – értsük jól: ez az ateizmus valójában a legmélyebb, vallások
felett álló hit. Így mond igazat az, aki igazat hazudik.)
Köszönet, ha eddig elkísértél, olvasó!
Nagyon jó elemzés.
VálaszTörlésHa pszichológus lennék, ezzel a verssel illusztrálnám a pácienseimnek, hogy a legtöbb párkapcsolat min megy tönkre. A szeretetet összetévesztjük a ragaszkodással és az birtoklás- és használat-vággyal. Embert a tárggyal...
"Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom"
Kedves Zoltán ! Feltehetően -és hál' istennek- ezért nem pszichológus, de azt is szívből remélem, hogy nem magyar-tanár !
VálaszTörlésÓ, kedves Unknown, Ön túl szigorú - láttam már több nyelvtani hibát elkövető magyar tanárt.
TörlésKöszönjük, Emese.
VálaszTörlés