Kim Stanley Robinson: A Jövő Minisztériuma

2017 augusztusának legmelegebb napjaiban olvastam először Kim Stanley Robinson New York 2140 című regényét, ma is fel tudom idézni az élményt, ahogy a klíma nélküli buszon Újpalotáról Újbudára zötyögve, azzal a szent meggyőződéssel, hogy ezt a hőséget már nem is lehet kibírni és mind meghalunk, fejbe vágnak az alábbi sorok:
 

„Persze már túl későn. Az első áradáshullám előtt beinduló globális felmelegedés akkorra már teljes erővel tombolt, és a posztáradáshullám nemzedéke semmit nem tehetett a megállításáért. Úgyhogy annak ellenére, hogy „mindent megváltoztattak”, és olyan gyorsan széntelenítettek, ahogyan ötven évvel korábban kellett volna tenniük, még így is megsültek, mint a bogarak a hűtőrácson. Még az sem bizonyult elégnek a felmelegedés megállításához, hogy pár milliárd tonna kéndioxidot bocsátottak a légkörbe, mintegy vulkánkitörést utánozva, és ezáltal jócskán lecsökkentve a napfény mennyiségét, és egy-két évtizedre az átlaghőmérsékletet is, amit nagy hűhó és/vagy fogcsikorgatás közepette hajtottak végre, ugyanis a gondot okozó hő már az óceánok mélyére hatolt, és nem volt hajlandó elég gyorsan eltávozni, bármennyit is játszottak az emberek a globális termosztáttal abban a hiszemben, hogy isteni hatalom birtokosai. Nem voltak azok."

 
Azt a könyvet azóta évente újraolvasom, szerzőjének, akinek már előtte is esélye volt arra, hogy a legnagyobb kedvencek közé pozicionálja magát, azóta már biztos a helye, magamon viszont jót kacagtam amikor az idei év augusztusának legmelegebb napjaiban a facebook feldobta emlékként az idézetet – hisz azóta a helyzet csak rosszabb lett, az akkori „kibírhatatlan” hőség már csak szép emlék az idei nyár két hónapos hőhulláma és aszálya után. Olvasom okosabbnál okosabb cikkekben, hogy az idei lesz hátralévő életünk legcsapadékosabb nyara, hát köszi… Annyian és annyiszor leírtuk már, hogy KSR látnok, hogy lassan elkopik a kifejezés, de tény: a climate fiction legjelentősebb szerzője megint rátapintott valamire. Bár ne lenne ennyire igaza.
 
Most meg itt az új könyv, ami még sokkal kiábrándítóbb és sokkolóbb (úgy is, hogy maga az írás egyáltalán nem kiábrándult, de erről később). Nyaralós könyvnek szántam. Nem mintha KSR bármelyik könyve könnyed strandolvasmány lenne, de úgy gondoltam, ekkor lesz legnagyobb esélyem az elmélyült, értő figyelemre. Arra, hogy ne legyen más, csak a könyv és én. Hogy kiragadjon a valóságból és csak rá figyeljek. Hah! Megint csak jól kinevethetem magam. Mert ez a könyv a valóságunk maga, és erre mi sem világíthatott volna rá jobban, mint a környezet, ahol olvastam. Az aszálytól megnyomorított Alföldön átvonatozva, elképedve nézve a máskor zöldellő tájat és a térdig érő napraforgókat, megérkezve Európa legnagyobb fürdőkomplexumába, ahol a mindig zöld gyep helyett kiégett fű és portenger fogadott; termálvizes medencékben főve (Ó, önmagában ez is megérne egy misét, vajon ez a fajta vízpazarlás meddig tartható és meddig igazolható gazdasági érdekekkel, miközben a hely körül a fél ország kiszárad – és vajon meddig tartható és igazolható az egyén szintjén, hogy borzong a klímakatasztrófán, miközben forintjaival táplálja a hasonló pazarlásokat? No persze ez ráhúzható a repüléstől a fesztiválozáson át számtalan kikapcsolódásunkra, és ez nem az a poszt, szóval ne tovább…) és tűző napon aszalódva csaptam fel a könyvet (Valójában nyitottam meg az e-könyvet de ez mennyivel hülyébben hangzik… tényleg, hova lesznek jó kis könyves kifejezéseink ha kivész kezünkből a papírkönyv?) hogy egy borzalmas jelenetsorban explicite olvashassam, hogyan halnak meg milliók egy Indiát letaroló hőhullámban.
 
KSR nem finomkodik, mintha direkt elrettenteni akarna. Ha széplélek vagy, és kiborít, hogy emberek megsülnek a tetőn vagy megfőnek a túlmelegedett tóban, hogy gyerekek száradnak ki a szüleik karjában, akkor ne is olvass tovább. Csukd be a szemed, kapcsold fel a klímát és bízd az okosokra, hogy majd megoldják. Nem fogják. De ettől még kár lenne tagadni, hogy eljutottunk arra a pontra, amikor a valóság van annyira sokkoló, hogy sokan nem tudnak megbirkózni vele. Amúgy az első fejezet után a könyv jóval kevésbé gyomorforgató, csak mondom, ha valaki tényleg feladta volna. Viszont borzasztóan elkeserítő. Ahogy egyre közelebb hozza hozzánk a katasztrófát, időben is, térben is, úgy lesz egyre kellemetlenebb szembesülni vele, hogy ja, ezek mi vagyunk, ez itt a holnapunk. Könnyű távolságot tartani egy 2300-as években játszódó sci-fi bolygók közt szörföző főhőseitől, akik egyre távolodnak az emberi korlátoktól; lehet legyinteni 2140 New Yorkjának lakóira, akik ugyan még zavarba ejtően úgy gondolkodnak, mint mi és a hivatkozásaik is hasonlóak, de akkor is, ki tudhatja, mi lesz 100 év múlva, ez csak egy sci-fi… A Jövő Minisztériumának szereplői viszont mi vagyunk. A 2020-as évekből indulunk, amikor is a Párizsi egyezmény aláírói létrehozzák a Jövő Minisztériumát, hogy az elkövetkező generációk képviselőjeként kidolgozza a klímaváltozás megállításának lehetőségeit.
 
Nincs hova távolítani magunktól. Sem a sztorit, sem a hősöket, sem a katasztrófát. Ebben élünk. Ezért fáj annyira.
 
Miután húszmillió indiai válik a hőhullám áldozatává, az ország megrázza magát, leveti a gyarmati korból magával hurcolt béklyóit, és a tettek mezejére lép. Mintegy mesterséges vulkánkitörést előidézve kéndioxidot bocsátanak a légkörbe, ezzel minimálisan csökkentve a felmelegedés ütemét, és cselekvésre szólítják fel a világot. Politikusaik szépszóval, Káli gyermekeinek terroristái erőszakkal. A bürokrácia világszerte akadályoz, amit csak tud; a politikusok fülüket-farkukat behúzva csak a szavazatmaximálással törődnek; a pénzpiac köszöni, amíg nincs üzlet a felmelegedés elleni harcban, hallani sem akar róla. Min fordul át mégis a kocka? Valóban a sokk nagysága az, ami megváltoztatja a dolgok irányát? Káli fékezhetetlen gyermekeinek gyilkosságai rettentik el a döntéshozókat a további töketlenkedéstől? Vagy egyszerűen amikor végre kellő számú elkötelezett ember kezd el együtt gondolkodni és megkeresni azokat a mikroprojekteket amik különböző irányokból egy kicsit előre vihetik a dolgokat akkor a sok kicsi összeadódik és végre történik valami elmozdulás a pozitív irányba? Kim Stanley Robinson bizonyos szempontból idealista. Hisz abban, hogy még képesek vagyunk változtatni. Hogy előbb-utóbb megjön az eszünk, hallgatunk az okos tudósainkra, akik gleccserfúrásokkal, mesterséges vulkánkitörésekkel, helyi mezőgazdasági projektekkel lejjebb csavarják a globális termosztátot. Más szempontból meg baromira kiábrándult és realista. Mert látja, hogy mindez nem lesz több pusztába kiáltott szónál addig, amíg a világ vezető bankárait meg nem győzzük, hogy igenis gazdasági érdek hogy megmentsük a bolygót. A Szent Grál a karbonpénz – ha van mivel kereskedni, ha van mit felhalmozni, ha van mire üzleti modellt építeni, akkor a jegybankok egymás lábát taposva állnak a bevezetés élére. Az se baj, ha mellesleg megmentjük a klímánkat.
 
Ezek vagyunk mi, ezt a társadalmat építettük. Van remény, de ne higgyük, hogy az idealizmusban keresendő. Van egyébként egy nagyon érdekes kihagyott lehetőség a könyvben, amit az egyik főszereplő, Badim vet fel: vallást kéne alapítani a klíma megmentésére. A pénz mellett a hit a legerősebb fegyver, ami cselekvésre sarkallhat. Kicsit sajnálom, hogy az ötlet végül kidolgozatlan marad, nagyon érdekelne, hogyan építene fel KSR egy mítoszrendszert a Föld védelmére.
 
Egyszerre tragikus és felemelő szembesülni azzal, hogy mennyi mindent tehetnénk, de nem tesszük, ahogy tragikus és felemelő maga a regény is. Ami nem is igazi regény. Hagyományos értelemben vett cselekménye alig van, ugyan két szál - az indiai hőhullámot túlélő, PTSD-ben szenvedő Frank és a Jövő Minisztériumának vezetője, Mary közti furcsa barátság története és az antarktiszi gleccserkutatók szála - összeolvasva kiad egy-egy közepesen érdekes kisregényt; de ami jóval érdekesebb, az a kaleidoszkóp-szerűen megelevenített összkép, a világ számos tájáról, különböző társadalmi rétegekből, különböző helyzetekből érkező elbeszélők meséinek összessége és a közéjük ékelt filozofálások, gazdasági-, történelmi-, fizikai-, politikai eszmefuttatások. Egy menekülttábor lakója, egy afrikai gyémántbánya rabszolgája, Davosban foglyul ejtett bankár, féktelenül bulizó svájci fiatal, a tornádó által elárasztott Los Angelesben bolyongó túlélő, közép-nyugati farmtulajdonos egyaránt szót kap, mintha Robinson demonstrálni akarná, hogy akárhol vagy, akárki vagy, ez téged is érint. Ezt a témát nem lehet reprezentációs torzítással szemlélni – itt már nem arról van szó, hogy akad-e egy New Yorki toronyház lakói közt a világ megmentéséhez szükséges minden szerepkörből legalább egy. Egyszerre szórakoztató és zavarba ejtő ez a kaleidoszkóp, hisz így regényként értékelhetetlen a szöveg, ugyanakkor aki szerette a New York 2140 időnként a cselekménybe kotyogó narrátorát („az állampolgár”) az megnyalja utána mind a tíz ujját.
 
De ha nem regény, akkor mi? Segélykiáltásnál jóval több. Már-már kézikönyv ahhoz, mit kéne másképp csinálni. Nem véletlen, hogy az utóbbi évek egyik legfontosabb könyveként hivatkoznak rá és hogy KSR két olvasói találkozó közt az ENSZ meghívására ad elő róla. Fogalmam sincs, tudományos alapon működnének-e az ötletei. Fogalmam sincs, megenné-e a világgazdaság, ha a karbonpénz új alapjaira helyeznék. Fogalmam sincs, elég érettek vagyunk-e mi, egyszerű felhasználók, hogy felforgassuk a társadalmi rendszereinket (közösségi hálóstul, bankrendszerestül, nagytőkéstül). Még azt sem tudom, képesek vagyunk-e lekapcsolni a klímát vagy két fokkal kevesebbel beérni télen az irodában. Azt tudom, hogy baj van, és kellenek a Kim Stanley Robinsonok, hogy felhívják a figyelmet rá. Abban pedig teljesen biztos vagyok, hogy akár működik regényként, akár nem, ez a könyv a legtöbbet nyújtja, amit a művészet nyújtani tud, ami a dolga kéne legyen, zsánertől függetlenül. Felráz, gondolkodásra, szembenézésre késztet, változtatásra sarkall, felteszi a kérdést, mik is vagyunk mi, emberek, mivégre vagyunk itt a világon és mit kéne tennünk azért, hogy ha már használni nem tudunk, legalább minél kevesebbet ártsunk? És e rengeteg horror és filozófia mellett megejtő költőiséggel mesél is nekünk. A végtelen jégmezőkről. Érintetlen hegyvonulatokról. A zergékről, akik nem félnek az embertől, mert nem tudják, hogy félniük kéne. Migrációs ösvényeken vándorló vadállatok sokaságáról. A mindennapok apró fuvallatairól, amikért mégis érdemes küzdeni. Csokoládéba forgatott narancsgerezdekről. Arról, hogy olykor csak meg kéne hallgatnunk egymást. Majd hagyni békében távozni. Alpesi ragyogásról. A pillanat szépségéről.

Kiadó: Agave

Fordító: Farkas Veronika

Jón Kalman Stefánsson: Nyári fény, aztán leszáll az éj.

Nem fogunk az egész faluról beszélni, nem járjuk végig házról házra, azt nem tudnád elviselni, de biztosan szó esik majd arról a vágyról, ami összeköti a nappalokat az éjszakákkal... A kötetet gondozó Kiss Balázs, vagy a megérintően tiszta légkörű fordításért felelő Patat Bence választása? Hogy odakerült ez a pár mondat a fülszöveg elejére? Az írói szándék szerint is fülszöveg-szerű bevezetésből választva? Indulhatna a legtalálóbb és mégis, legkevesebbet eláruló ismertetők versenyében, ha volna ilyen - komoly győzelmi esélyekkel. Fontosnak éreztem, hogy beszéljek erről, itt, a legelején; hogy megköszönjem a magyar kiadás körül bábáskodó munkatársaknak, hogy a számomra immár vita nélkül a legkedvesebb kortársak közt dédelgetett író, a polcomon terpeszkedő életmű ennyire szerethetően él magyarul. Jón Kalman Stefánsson nyári fénye (ami után tényleg leszáll az éj); a névtelen falu rajza, ami kis hely a világban – de az élet kisebb helyeken néha tényleg nagyobbnak tűnik.

A legkedvesebb kortársak közt dédelgetem, egy polcon Alessandro Baricco-val. Ezt leírtam már A halaknak nincs lábuk kapcsán, de tényleg érzek rokonságot a két teljesen másképp fűszeres írásművészetben, hiába mediterrán varázslat-ízvilágú az egyik, és szikár, alap-ízekre sokkal többet bízó, észak mese-szeleivel legyezett a másik. Valahol az attitűdjük rokon, az aprólékosságuk, majdnem hogy így mondom: a bölcsességük. Ahogy az embert szeretik, és bíznak benne, az minden külsődleges jegybéli különbség ellenére azonos anyagból való. Mind a ketten értékén kezelik az emberséget. És mind a ketten értik azt is, amikor hiányzik. Hogy hogyan, hogy mitől – mind a ketten tudják, mikor kéne, s hogy olykor tényleg nincs bocsánat. A mese íze, a hol méz, hol áfonya; még akkor is, ha Stefánssonban olykor több, vagy mondjuk így: mélyebbre nyúl a tragikum. Ezt tényleg az éghajlatok tehetik az ember szavával, a véget nem érő éjszakák, egyfelől, másfelől az éjféli nap, a fehér éjszakák. Több szóval is él az izlandi, mint az olasz – a fény túlzott megléte vagy hiánya másképp, bővebb lére eresztve beszéltet. De valahol ha zenévé varázsolható lenne a regény, hardanger-hegedűn és csembalón ugyanúgy szólnának a hasonló harmóniák.

Pedig technikailag sem igen van bennük közös. Jón Kalman Stefánsson (van, hogy egyetlen élet elmesélhető sagájába csomagolva) kaleidoszkópokat épít, aprólékos türelemmel. Ebben a könyvben aztán leplezetlenül – el is játszva ezzel a leplezetlenséggel. A fejezetek közti fülszövegek, a szelíden (ön)ironikus narráció voltaképp előre magyaráz, aha-élményeknek ágyaz, s közben megmutatja egy írói technika mikéntjét és korlátait. Tudja: a mese behatárol, nem ott ér véget (különösen a jól mesélt mese) ahol aztán valójában. Pedig valójában tényleg kezdetek és végek érdeklik – kezdetek és végek, amik megtörténtek, vagy megtörténhettek volna így is. A javára írom, hogy nem ízel bele érzések szintjén az elégtétel: a bárcsak így történt volna. Akkor is, ha feltűnt, ahogy A halaknak nincs lábuk egyik remélt találkozása, ami nem eshetett meg, itt beteljesül. Mással és máshogyan, nyilván, de mintha megtapintott volna olvasás közben az írókéz: nézd, így történt volna. Történhetett volna így is, nem pedig bárcsak így történt volna. Szeretem, ha valakiben élnek az ilyen finom különbségek – és azt se bánnám, ha kiderülne: ez pusztán egy kapóra jött lehetőség volt, írófeladathoz; válasz a vajon meg tudom-e írni úgy is kérdésére. Hogy milyen az, amikor hazajön valaki, aki megtartotta a költészetet a hangjában. (Imádtam rajtakapni ezen, és nem először... De annak idején a Trilógiában is imádtam. Emberebb ember lesz tőle, olyan emberi mód csetlő-botló, mint a hősei...)

Beszélünk, írunk, kisebb-nagyobb dolgokról mesélünk, hogy megpróbáljunk megérteni, megragadni valamit, talán a lényeget, amely folyton elillan, mint a szivárvány. A régi mondák szerint az ember nem pillanthatja meg Isten arcát, mert a látvány a halálát okozná, és ez kétségkívül érvényes arra is, amit keresünk – maga a keresés a cél, amitől az eredmény megfosztana bennünket. És persze a keresés tanít meg bennünket azokra a szavakra, amelyek leírják a csillagok fényét, a halak csendjét, a mosolyt és a szomorúságot, a világvégét és a nyári fényt. Ami után – mert ez a rendje – leszáll az éj. A könyvben is. A lapok közül kivilágítanak damaszkuszi útjaink, ahogy a csillagok ragyognak az Asztronómusnak (a számomra leginkább rokon első történet hősének); ahogy nyílnak a (targoncával bejárható) villanyfényes ösvények a Lerakat dolgozóinak, miután elhelyezték a raktár sarkában azt az engesztelő keresztet. De árnyékban bujkál a lapok között a nem lehet meg nem történtté tenni is, hogy aztán az utolsó történetben tényleg ránk telepedjen – szétterjedjen az, ami valójában minden történet igazi vége. És akkor mi lesz? Jó kérdés. Mintha tényleg nem lenne más dolgunk, itt, a kultúránk érzeti végén, hogy választ találjunk rá. Akkor is, ha véget vet az értelmet adó keresésnek.

Kiadó: Typotex

Fordította: Patat Bence