Charlotte Wood: A gyerekek

Charlotte Wood, a tavalyi év egyik legkomolyabb könyves meglepetése, a Hétvége szerzője egymás idegeit évtizedeken át módszeresen cincáló, és az évek sorával csak egyre kellemetlenebbé váló barátnők után ezúttal egy elhidegült család tragikus újra egymásra találásáról mesél – hasonló sikerrel. Vagyis, míg a Hétvége meggyőzött minket, hogy az élethosszig tartó barátság szentségében vakon hinni minimum bátor dolog, de inkább csak ostobaság, és jobb, ha felkészülünk rá, hogy akikben a legjobban megbízunk, azok döfhetik belénk a legnagyobbat, addig A gyerekek ékes példáját nyújtja annak, hogy a látszólag ideális, drámáktól mentes családi élet sem mindig jelenti a létező világok legjobbikát, és hogy vannak elhidegült kapcsolatok, melyeket nem kell okvetlenül felmelegíteni. Van, hogy egyszerűen be kell látni: már semmi közünk azokhoz az emberekhez, akikkel véletlenül ugyanazt a génkombót keverte ki nekünk a sors.
 
Mandy, Stephen és Cathy, az egymással évek óta nem nagyon kommunikáló három testvér apjuk súlyos balesete után gyűlnek össze az álmos ausztrál kisvárosban, ahol gyermekkorukat töltötték. Míg az apa a kórházban haldoklik, az anya pedig saját fájdalmába zárkózik, és próbálja megtalálni helyét ebben az új felállásban - ahol ő már nem feleség, nem ennek a családnak az anyja, csak valaki, akit támogatni kell - addig a három, negyvenes éveiben járó „gyerek” is próbál új szerepeket, új viszonyulásokat találni – egymáshoz, az anyához, Mandy férjéhez, a kisvároshoz. Szükségük is lenne rá, mert a régi dinamikák nem működnek. Ahol meg működnek, ott csak rombolnak. Nem véletlen a címadás, nem csak az anya szemében maradnak ők „gyerekek” örökké, de visszatérve a szülői házba maguk is előrántják legrosszabb gyermekkori beidegződéseiket, játszmáikat, versengéseiket. Így válva egyszerre nevetségessé és szánnivalóvá. Három nagy gyerek, akik, miközben apjuk haldoklik, évtizedek után is azon vitáznak, kié volt az a bizonyos ajándék, kihez kötődött az a közös szenvedély – kit szeretett jobban az apa.
 
Érdekes a koncepció, hisz míg az egyik testvér elhidegüléséről szinte mindent megtudunk (vagy úgy véljük, mindent megtudunk…), addig a másikról szinte semmit. Mandy könnyedén válik a regény főszereplőjévé, hisz övé a „látványos” távolodás – a poros kisvárosból világhírű haditudósítóvá váló nő nem csak fizikailag jut a világ másik végére (a világ összes végére, ahol épp háború dúl), hanem lélekben és fejben is: állandósult poszttraumás stresszel küzdve képtelen visszalassulni, képtelen beilleszkedni a kisközösségbe, képtelen úgy tenni, mintha még érdekelnék annak kisszerű történései, ítéletei, béklyói. Ahogy képtelen belehelyezkedni újra a saját házassága kereteibe is. Túl sok halál, túl sok szörnyűség, túl sok rettegés kúszott a fejébe ahhoz, hogy érdekelje, mi a szomszéd véleménye arról, hogyan viselkedik a három Connely gyerek az étteremben, miközben apjuk a kórházban agonizál. Mandy-nek mindez kevés: kevés amit az anya, a kórház, a testvérek, a városka nyújtani tud. Felfoghatatlanul többet látott, többet élt és többet ért el, mint a családja, a városa, mindenki, aki körülveszi – és ezt lépten-nyomon az orruk alá is dörgöli. Többnek képzeli magát náluk – adja magát az értékítélet. A háború forgatta ki önmagából – védené az anya, aki képtelen megemészteni, hogy a gyereke, akit ösztönnel védene, maga megy a veszélyek elébe. Mindig is egy elviselhetetlen kis picsa volt – vélik testvérei, s jó eséllyel igazuk van.
 
„És Mandy ingerült hangja, a véleményei, hogy Cathy meg Stephen a szemüket forgatják, ha látni vélik, micsoda hatalmas távolság tátong Mandy jelenlegi élete és a gyerekkoruk között – mindez pontosan ugyanolyan, mint mikor még itt éltek mindannyian, ilyen volt az általános, a középsuli és az újságnál töltött évének minden egyes napja is. Mindig is Mandy gőgje, az, hogy nem volt hajlandó elfogadni, ami mindenki másnak elfogadható volt - ez a furcsa, szégyenteljes vágyakozás valami több után -, ez választotta el őt ettől a helytől. És tőlük.”
 
Mandy az, aki nem tudja befogni a száját – aki nyíltan vállalja, hogy nem elégíti ki, amit az otthona, a szülei, a férje, a testvérei, a közeg nyújtani tud. Ezért veti meg mindenki. A másik testvér, Stephen nem mond semmit. Egyszerűen eltűnik. Wood fifikás szerző: azzal, hogy Mandy arcba tolja az elégedetlenségét, Stephen felmentést kap, hisz nem rossz fiú ő – igaz, hogy évekig a szülők felé se néz, hogy minden kapcsolatot megszakít a családdal és a várossal, de legalább nem szól rájuk egy rossz szót sem. Hisz minden a látszat, nemdebár? Biztos nem ér rá hazajönni, de legalább soha nem veszekszik. Nem kritizál. Senki sem tudja, vágyik-e másra, többre, jobbra – hisz nem mond semmit, azt se tudja senki, mit csinál, hol él, miből él. A konvenciók szerint mégis ő a jobb gyerek. Az egyszerűbben kezelhető. S persze az egyetlen, aki valóban ott van, aki csendben „teszi a dolgát” - gondoskodik szülőkről, támogatja magára hagyott sógorát, végighallgatja és még élvezi is a kisvárosi pletykákat,  nem tűnik el, nem csinál világraszóló karriert, nincsenek traumái - ő a legláthatatlanabb. Cathy mintha ott se lenne – a tökéletes feltűnésmentes lánygyermek ő, akire büszkék lehetnek a szomszédság előtt. Aki nem szerepel golyózápor előtt a tévében.
 
Kegyetlenül pontos. Tök mindegy, mit érsz el az életben, milyen életet élsz, mi a munkád, a szenvedélyed, miről mit gondolsz – a lényeg, hogy ne szóljon meg a falu. Élj ugyanolyan kisszerű, konvencionális, keretek közé szorítható életet, mint mindenki más. Ne akarj többet. És nehogy azt képzeld, hogy te többet érsz nálunk. Igen, Mandy egy elviselhetetlen picsa. Hogy eredendően ilyen volt, vagy az átélt traumák tették ilyenné, mindegy is. Ami tény: a környezete mindent elkövetett azért, hogy letörje a szárnyait, és sose értették meg, hogy másra vágyik, mint ők. Kicsit mind Mandy-k vagyunk, akiknek más elképzelései vannak az életről, mint ahogy az a „nagykönyvben” meg van írva. Akik nem akarunk a falu szája íze szerint élni. Akik lázadunk a gyémántgyűrű-világraszólólagzi-háromgyerek-csokosház forgatókönyv ellen. Akik karrierről álmodunk, ahelyett hogy beérnénk valami középszar de legalább biztos állással nyugdíjig, ahogy illik. Akik épp hátat fordítanánk a karriernek és modern nomádként lakókocsival járnánk Európát. Akik ötven felé új hobbiba szerelmesedünk bele vagy új tanulmányokba kezdenénk.
 
Wood ebben nagyon jó: minden elvárással szembemenve mesél olyan dolgokat az emberi kapcsolatokról és a családi-baráti-kisközösségi dinamikákról, amelyekről nagyon nem szeretünk beszélni. Miközben a felszínen egyébként ez egy rém egyszerű regény: egy haldokló apa, a kórházban összegyűlő testvérek, akik átgondolják a családjukhoz fűződő viszonyukat, néhány kisebb fordulat, egy-két nagy egymásra találás. Még egy kis feszültség is került bele a segédápoló Tony szálával, ami végül katalizátora lesz… minek is? Teljesen felesleges fordulópontot vagy tanulságot keresni. Ahogy a Hétvége esetén, itt sincs hagyományos értelemben vett feloldás. Az élet megy tovább. Az embert érik pofonok, hol kisebbek, hol nagyobbak, és igen, van ami akkora, hogy a fal adja a másikat. Egy apa halála jó eséllyel ilyen, pláne ha problémás családi viszonyokba érkezik. De a lehető legnagyobb önáltatás azt hinni, hogy ettől majd minden megváltozik. Hogy mi megváltozunk. Hogy „új emberré válunk” a trauma hatására. Hogy „átértékeljük” az életünket. Hogy majd újonnan megtalált szeretettel fordulunk minden létezőhöz. Ugyan már… A legtöbb esetben úgyis belátjuk, hogy vannak kapcsolatok, melyek nem véletlenül szakadnak meg. Hogy vannak családok, kisvárosok, életek, melyekbe nincs visszaút. Felesleges is keresgélni.

Kiadó: Magvető

Fordító: Morcsányi Júlia

Charlotte Wood: Hétvége

„Miközben zuhanyozás után a haját szárította, Adele kényelmesen szemügyre vette a másik két nő neszesszerének tartalmát. Egy közös fürdőszoba olyan hely volt, ahol fény derül a bizalmas gyengeségekre. Ebben a korban az ember teste már nem rejtegetett titkokat, mégis kiderülhetett ez-az, ha az ember kihúzott egy fiókot, vagy kinyitott egy gyógyszeres szekrényt. Vagy csak egészen kicsit belekukkantott egy neszesszerbe. Kiderült ez-az, például, hogy ki szed, váliumot, kinek van szorulása… apró, emberi dolgok. Könnyebb volt kedvesnek lenni, mikor az ember tudott az ilyesmikről.”
 
Három, hetvenes éveiben járó barátnő, Jude, Adele és Wendy összegyűlnek, hogy karácsony hétvégéjén kitakarítsák elhunyt barátnőjük, Sylvie tengerparti nyaralóját. A házat, amelyhez mindhármukat oly sok boldog emlék fűzi, és amelyet át-meg átjár Sylvie szelleme. Sylvie-é, aki mindhármuk emlékezetében úgy él, mint a legjobb négyük közül, az egyetlen, aki őket a többiekhez fűzte, az elveszett tökély, ami nélkül sem ház, sem barátság, sem saját öregkori önképük nem maradhat olyan, amilyen addig volt.
 
Jude, Adele és Wendy kölcsönösen allergiásnak tűnnek egymásra. Az egykori étteremvezető Jude élete az irányításról szól, menetrendet megszervezne, ételkészleteket beosztana, feladatokat kiosztana. Mantrázza, hogy ez a hétvége nem az ünnepről szól, hanem a munkáról, nehogy szembe kelljen néznie saját érzelmeivel, netán utat kelljen engednie a gyásznak. Alig várja, hogy végezzenek és magára maradjon a kipucolt házban, ahova hamarosan csatlakozik hozzá szeretője, hogy együtt töltsenek egy hetet; folyvást távolítja magától Sylvie-t, a gyászát, a házat, a barátnője cuccait, csak előre nézne, a reménybeli találkára, ami az élethez köti. Adele levitézlett színésznő, aki egykor feledhetetlenül játszotta el Albee Martha-ját, és azóta is abból a sikerből él, abba kapaszkodik, azt próbálja újrajátszani. Ha színpadon nem megy, hát az életben. Hetvenen túl is abból kovácsol magának önérzetet, hogy hetyke a cicije és a legbonyolultabb jógapózokat is meg tudja csinálni – közben se munkája, se társa, se otthona. Csak az egyszervolt sikerek emléke. Wendy, a sikeres író ezzel szemben nem törődik semmiféle földi hívsággal, se menetrenddel, se jógával, őt egyedül az érdekli, hogy még egy kicsit életben tartsa ősöreg, beteg kutyáját, Finnt, az egyetlent, aki egykorvolt fiatalságára emlékezteti, aki kihúzta a férje halála utáni apátiájából, akit Sylvie-től kapott – úgy kapaszkodik a haldokló kutyába, mintha elhinné, amíg a kutya él, addig valamilyen formában férje és Sylvie is vele vannak és elkerülheti a szembenézést magányával, saját betegségeivel, közeledő elmúlásával.
 
Mindhárman illúziókba menekülnek, hazudnak önmaguknak, és hazudnak egymásnak. Azt hiszik, mindent tudnak egymásról – miközben tudásuk épp oly felszínes, mint amit egy neszesszerbe való lopott bepillantás enged. Gondolatban folyvást számon kérik a másik kettőn mindazt, amiről nem hogy nekik, de maguknak is hazudnak. Elvárnák a megváltást, a megbocsátást, a szeretetet, sőt, rajongást, miközben nem adnak magukból semmit. Semmi valódit. Négy évtizednyi felhalmozott sérelem és élethazugság feszül a lapokon, miközben az a Sylvie, aki úgy-ahogy eddig fenntartotta az egyensúlyt, halott. Csoda, hogy kirobban ez a sokévnyi elfojtás?
 
Charlotte Wood mindent elmond az öregedésről és az öregkorig nyúló barátságokról, amit nem akartunk tudni. Manapság divatos téma a női barátság, de Elena Ferrante, Zadie Smith, Silvia Avallone, Sally Rooney barátnői sosem öregszenek meg – sosem tudjuk meg, az, ami már húszévesen is mérgező, versengő, egymásból a szuszt is kiszorító dinamika volt, hova eszkalálódhat hetvenéves korra. Hajlamosak vagyunk az öregedéshez kedvességet, megbocsátást, bölcsességet társítani – mintha megfellebbezhetetlen igazság lenne, hogy a korral minden rossz tulajdonság lemorzsolódik, minden él elsimítódik, minden ellentét feloldódik. Frászt. Legfeljebb megtanuljuk minél jobban elfedni a rossz tulajdonságokat, negédességbe csomagolni a karcosságunkat, félrenézéssel kompenzálni az ellentéteket. De illúzióink ne legyenek: a mérgező kapcsolatok örökké mérgezőek maradnak, és az évekkel csak tovább erjednek.
 
Wood kíméletlenül rántja le a leplet rólunk, illúzióinkról, élethazugságainkról. Legfontosabb inspirációja Edward Albee drámája, a Nem félünk a farkastól – Albee darabjának főszereplője, Martha az, akinek szerepében Adele feloldódást és megdicsőülést keres. A darab középpontja az önmagunkról másoknak vetített kép, a saját fejünkben önmagunkról táplált illúzió és a valóságos énünk feloldhatatlan harca – Martha és George groteszk játéka önmagukkal, egymással és másokkal a világirodalom egyik legerősebb lélektani drámája, a belőle készült film, elárulom, egyik legnagyobb kedvencem (miért is nem írtam róla soha?). Épp ezért, amikor egy ponton megcsapott az érzés, hogy Charlotte Wood látszólag könnyed, egyhétvégés regénye nem csak tiszteleg, hanem méltón idézi meg Albee-t, az valami egészen különleges, ritka csoda volt. Látszólag semmiség, három öreg barátnő, ahogy küzd az elemekkel egy elhagyott tengerparti nyaralóban, és felidézi, mi is tartotta valaha össze barátságukat – valójában a lehető legtöbb, amit el lehet mondani öregedésről, évek alatt felhalmozott sérelmekről, a megbocsátás lehetetlenségéről és mégis: az egymásba kapaszkodás örök kényszeréről. Mert más már nincs, amibe kapaszkodhatnánk.

Kiadó: Magvető

Fordító: Morcsányi Júlia