John le Carré: Ügynök a terepen

„- Kisétáltok Európából a magasan hordott angol orrotokkal. Mert ti olyan különlegesek vagytok, mi? „Nekünk nincs szükségünk Európára. Mi egyedül nyertük meg az összes háborúnkat, az amerikaiak meg az oroszok vagy bárki más nélkül. Mi supermanek vagunk.” Úgy hallom, a szabadság nagy rajongója, a tiszteletre méltó Donald Trump fogja kihúzni a szarból a gazdaságotokat. Tudod te, milyen ember Trump?

- Milyen?

- Ő Putyin vécépucolója. Mindent megcsinál kis Vlagyiknak, amit a kis Vlagyik nem tud maga megcsinálni. Beleszarik az európai egységbe, az emberi jogokba, a NATO-ba. Nagy hangon bizonyítja, hogy a Krím-félsziget és Ukrajna a szentséges orosz birodalomhoz tartozik, hogy a Közel-Kelet a zsidóké és a szaúdiaké, és picsába a világrenddel. Erre ti angolok mit csináltok? Szopjátok a faszát és meghívjátok teázni a királynőtökhöz. Fogjátok a piszkos pénzünket, és tisztára mossátok. Úgy fogadtok minket, mintha nagypályás bűnözők lennénk, a legjobb házaitokat adjátok el nekünk, széttárt karokkal nézitek, ahogy megmérgezzük az árulóinkat, és azt nyafogjátok, „drága orosz barátaink, bizniszeljetek velünk”. Ezért tettem kockára a seggemet? Nem hinném.”

John le Carré még nyolcvan felett is nagyon érzi az idők szavát. Legutóbbi regényében, A kémek örökségében egykori kémek gyászoló leszármazottjainak a múlt feltárásáért vívott harcán keresztül mesélt a globális terror-paranoiának köszönhetően megnyirbált szabadságjogokról, a titkok feltárásának és a valódi bűnösök elszámoltatásának lehetetlenségéről, az emberi jogok értelmezhetetlenségéről egy kétpólusú világrendben. Sűrű, keserű mese volt az is, és remekül reflektált a 2010-es évek egyik leggyötrelmesebb dilemmájára: vajon, ha minden sarkon ott ólálkodik a terror, akkor mit kell feláldoznunk a szabadságunkért – s vajon érdemes-e mindezt feláldozni, ha a szabadság épp ezen áldozatok és korlátok miatt lesz csupán illúzió?

Az Ügynök a terepen szintén aktuális eseményekre reflektál – a Brexit és Donald Trump megválasztása után megroggyant titkosszolgálat regénye ez, azoké a kémeké, akik életüket szentelték a hidegháborús ellenféllel szembeni harcnak, és most faarccal, ugyanazon zászló előtt tisztelegve kell végignézniük, ahogy a demokratikus jogállam, amelyben hittek, néhány egoista őrült kezében porrá omlik, és a Nyugat, amelyért harcoltak, egy ex-KGB ügynök vezette posztszovjet maffiaállam lábtörlőjévé válik. Le Carré tán még sosem volt ennyire indulatos – a huszonéves, Trump-gyűlölő, szabadságjogokért küzdő hőse szájába adott kirohanások sorai közt jól olvashatók a csalódott hazafi sérelmei. Ahogy egyébként teret ad azon, egykoron az angol titkosszolgálatnak kémkedő oroszok csalódottságának is, akik most értetlenül nézhetik, ahogy a demokratikus nyugat, melynek illúziójáért elárulták egykori hazájukat, behódol Putyinnak.

Szerencsére e sérelmek sorolása közepette nem felejt el történetet szőni: Nat, az angol szolgálat 47 éves veteránja épp a visszavonulásra készül, amikor derült égből az ölébe pottyantanak egy utolsó utáni megbízatást – vállalja el az egyik majdnem-jelentéktelen londoni alállomás, a Menedék irányítását. Néhány középkategóriás kém, egy feltörekvő tehetség, egy ukrán oligarcha beszervezett szeretője, egy-két alvóügynök – semmi különös. Natet lepi meg legjobban, amikor egyik alvóügynöke megbízást kap Oroszországból, mégpedig akkorát, ami a hidegháborús klasszikusokat idéző fogással kecsegtet.

Mindeközben az egyébként egyéniben klubszinten londoni bajnok Natet kihívja a tollaslabdapályán egy fiatal, sikerre szomjazó játékos. A magányos farkas Ed minden tollaslabdameccs után világpolitikai kirohanásokkal szórakoztatja Natet – aki nem csupán azért kedveli meg a fiút, mert radikális emberi jogi ügyvéd felesége szavait hallja vissza a szájából, hanem mert elidegenedett lányával való rossz kapcsolatáért vezekelne azzal, hogy mentorként terelgeti az apátlan fiatalembert. Aztán persze beüt a krach: Nat életének két szelete a legváratlanabb ponton ér össze és hirtelen minden előzetes ismeret megkérdőjeleződik. Kicsoda Ed valójában? Mi köze Nat családjához? Ki a „nagy fogás” és miért árulná el a hazáját épp az oroszoknak? Vagy lehet, hogy semmi nem az, aminek látszik? Mi a jelentősége egy grúz származású orosz titkosszolgálati legenda német akcentusának?

Rutinos le Carré olvasók persze hamar felfejtik a szálak egy részét, de ne legyenek illúzióink: a nagy öreg még mindig képes az orrunknál fogva vezetni minket. Olykor kicsit túl sok a véletlen a történetben, még az is felmerült bennem itt-ott, hogy ez már sok a jóból, hogy épp ő és épp ott és épp az ő ügynöke és épp ez a nagy fogás – de persze sosem voltam kém, tehát nem tudhatom: lehet, hogy világunk sorsa olykor tényleg néhány fatális véletlenen múlik. Oly keveset tudhatunk valójában arról, mi zajlik a színfalak mögött és hogy az emberek, akik körülvesznek minket, vajon milyen titkokat rejtegetnek. Az igazi kérdés meg, mint a legtöbb le Carré-regényben, itt sem az, hogy ki kémkedik és kinek és miért, hanem hogy hogyan lehet mindezt józan ésszel túlélni. Mikor jön el a pont, amikor egy Brexit-kaliberű őrületben a politikai semlegességre felesküdött közszolga is azt mondhatja: eddig és ne tovább? Mikor jön el a pont, ahol a felelős kisembernek kötelessége lépni? Ki mondhatja meg, hol húzódik az állampolgári engedelmesség és az állampolgári lelkiismeret közti határ? És a másik oldalon: vajon fel vagyunk-e készülve rá, hogy ha lépnénk is, bármerre, minden oldalról koncra éhes nagyvadak vesznek körül minket, akik alig várják, hogy kihasználjanak sértettséget, vak jóakaratot, ostobaságot? S vajon milyen büntetés jár annak a megvezetett szerencsétlennek, aki az ideáljai mentén, puszta jóakaratból elárulja hazáját a leggyűlöltebb ellenségnek? Le Carré a lehetetlennel kacérkodik e regényben: azt akarja megmutatni, hogy ezekben az őrült időkben, amikor a világ ismét kifordulni készül sarkaiból is meg lehet próbálni embernek maradni. Bár igaza lenne.

Kiadó: Agave

Fordító: Orosz Anna

Az üldözött

Hamburg, kétezres évek közepe – néhány évvel 9/11 után az észak-német kikötőváros a nagybetűs KUDARC megtestesítője, a sötét ló, egy „második Ground Zero”, a fészek, ahonnan Mohammed Atta és társai kirepültek a fél világot megrendítő küldetésükre. A város a terrorelhárító szolgálatok figyelmének célkeresztjében áll, német, angol, amerikai hivatalok tesznek keresztbe egymásnak lépten-nyomon, paranoia és elfojtott indulatok lengik körül a sakkjátszmák szereplőit, miközben a pályaudvarokon és utcákon minden addiginál nagyobb menekült- és bevándorlóáradat hömpölyög. Akik közül természetesen mindenki gyanús.

Ebbe a Hamburgba érkezik a titokzatos csecsen fiatalember, Ísza – németül egy szót sem beszél, kínzás nyomait viseli, küldetése van, és új életet akar kezdeni. Van is mit maga mögött hagynia, hisz szélsőséges dzsihádista szervezetek tagjaként többszörösen börtönviselt – hogy valójában mi szárad a lelkén, tán csak ő tudja. A zavarodott férfi egy menekülteket segítő szervezet ügyvédnőjén keresztül készül felvenni a kapcsolatot egy patinás angol magánbank tulajdonosával, aki hite szerint minden gondját megoldja. Minimum gyanús összeállítás, nemde?

A német hatóságok szerint igen, rá is áll mindenki, aki él és mozog. Rendőrök, titkosszolgálat, államvédelem, külügy, belügy, nemzetbiztonság – ahány szolgálat csak terem arrafelé, mind magának akarja Íszát. Legtöbben gyorsan letartóztatnák, lehetőleg minél nagyobb médianyilvánosság előtt, hisz mi teszünk a terrorizmus terjedése ellen, akad, aki minél előbb kiadná Törökországnak, ahonnan megszökött, és ahol további kínzások és biztos halál várná – és persze akad, aki a tengerentúli nagytestvértől meghunyászkodva átengedné az amerikaiaknak, tegyenek vele, amit akarnak. Ezt meg nem kell részleteznünk, ugye?

No és ott van Günther Bachmann, a korábbi félresikerült akciója miatt Hamburgban elsüllyesztett kémfenomén, aki mintha gondolkodna is két whisky és cigi között, és felhasználná Ísza személyét egy lehetséges nagyobb hal horogra akasztása céljából. Aki talán elvezet egy még nagyobb halhoz, és így tovább, és így tovább. Persze ez amolyan jut is – marad is játék, kéz kezet mos, ha azt akarjuk, hogy Ísza segítsen, kínálni is kell valamit cserébe. Mondjuk állampolgárságot és tanulási lehetőséget, amit annyira szeretne – s ha már emberünk többszörösen terhelt személyiség, aki a vallásos meggyőződése, az apja vétkei miatt érzett bűntudata, a saját bűnei és a nyugati civilizációval szembeni ellenérzései miatt valójában maga sem tudja, mit is akar, legjobb lesz felhasználni a cél érdekében idealista ügyvédnőjét és látványosan helyét nem találó bankárát. Hát így kezdődik a kém, az ügyvéd és a bankár haláltánca Ísza körül – melynek körforgásában könnyen elveszhetjük az irányérzékünket: kelet és nyugat, jobb és bal, vallás és politika, percnyi sikerek és tartós eredmények választóvonalán nem csak a szereplők nem tudják, mi helyes és mi helytelen, hol vannak az emberség határai és hol a politikai szükségszerűségé, meddig lehet úgy tenni, mintha rendben lenne körülöttünk a világ, miközben rohadtul nincs.

Le Carré látomása ismét felkavaró, keserű, kiábrándult és nagyon-nagyon okos – még mindig fényévekre a high-tech szuperkémek világától, s nem csak külsőségeiben. Itt nincsenek jól körülhatárolható ellenfelek, akiket elég lepuffantani, és aztán el lehet lovagolni a naplementébe a jó csajjal, nincsenek világos választóvonalak, egyértelmű erkölcsi magaslatok. Csak kérdések vannak, és egy megfoghatatlan, mindent behálózó, vírusszerűen terjedő ellenség, a terrorizmus, mellyel szemben egyszerűen nincsenek eszközeink. Ennél még a hidegháború is egyszerűbb ügy volt, mondja egy ponton Bachmann. Ez a mozaikokból építkező, sok szálon futó, sok főszereplőt mozgató regény a maga megválaszolhatatlan kérdéseivel, önmagunkkal szembenézésre késztető felvetéseivel, pergő párbeszédeivel, szaggatottságával és félelmetesen jól körülrajzolt karaktereivel tökéletesen szolgálja témáját – jelesül, hogy az olvasó is vesszen csak el ebben a rengetegben.

Briliáns mű – ott a helye le Carré legjobbja, az Egy tökéletes kém mellett…

Briliáns regényhez pedig briliáns film dukál, legalábbis szeretjük ebbe a hitbe ringatni magunkat – aztán a rengeteg félresikerült adaptáció után hirtelen ott találjuk magunkat, hogy amikor egy valóban remek filmrevitelt látunk, el sem akarjuk hinni, hogy ez igaz lehet. Pedig igaz. Anton Corbijn filmje az első képkockájától az utolsóig méltó le Carré regényéhez, minden változtatásával, sűrítésével, hangsúlyeltolódásával együtt kiváló adaptáció – nem hittem volna, hogy leírom, de az eddigi legjobb, pedig azért volt itt már egy Suszter, szabó, baka, kém, aminél nem nagyon hittem, hogy jön jobb.

Corbijn zavarba ejtően jól érzi le Carré stílusát, képbe tudja álmodni azt a szürke, kiábrándult, kudarcszagú légkört, amiben téblábolnak a szereplők – a nyitókép a hamburgi kikötő falát mosó barnásszürke hullámokkal egy az egyben előrevetíti, mit kapunk a hátralévő mintegy két órában: mocskos, szennyezett, rothadó hullámvasutazást. Ahol a gyomrunkat nem az izgalom rántja össze, hanem a félelem, hogy összeroskad alattunk az egész korhadó tákolmány. Kiváló adaptáció, pedig nem másolja szolgaian a könyvet, ahogy azt az adaptációk nézői oly sok esetben – teljesen feleslegesen – elvárják. A legszembetűnőbb változás talán a főszereplőket illető hangsúlyeltolódás.

A regény három egyenrangú főszereplő „tánca” – kerülgetik egymást, mint a forró kását, sokáig nem is látjuk mindőjüket az előtérben mozogni, csak követjük, ahogy lassan egymás felé sodródnak. Ez filmen nem a legszerencsésebb, hát adja magát, hogy kell egy valódi főszereplő, aki nem is lehet más, mint Günther Bachmann. A létező legtipikusabb le Carré-hős (aki valószínűleg képen röhögne a „hős” jelző miatt), George Smiley kései (és kevésbé sikeres) utódja, a megroskadt, megszürkült, ideáit rég elvesztett, pia- és cigiszagba burkolózó kém, aki még őrizget homályos elképzeléseket arról, hogy a szolgálat nem csupán annyiból áll, hogy kilószámra szolgáltatjuk a letartóztatottakat, lehetőleg minél több kamera előterében. Hogy a kémszakma – bármily hideg profizmussal és eltökéltséggel űzik is – mégiscsak arra lenne való, hogy valami nagyobb jót szolgáljon… Persze még legdelíriumosabb pillanataiban sem engedi meg magának, hogy mindezt tényleg elhiggye. 

„Ha van egyáltalán olyan ember a földön, akinek a kémkedés az Istentől rendelt hivatása, hát akkor Bachmann az. Ez a születésétől többnyelvű sarjadék egy tüzes természetű ukrán-német hölgyike szeszélyesen egymásra következő nemzetközi házasságainak valamelyikéből származik, a szolgálatnál az egyetlen olyan ember hírében áll, aki semmilyen végzettséggel nem dicsekedhet egy gimnáziumi kicsapáson kívül, továbbá elmondható róla, hogy harmincéves korára már maga mögött tudhatta a tengert, a Hindukust gyalog, némi kolumbiai börtönöket, valamint egy jó ezer oldalra rúgó, gyakorlatilag kiadhatatlan regényt.” 

De ha már Bachmann kerül a középpontba, akkor legyen olyan Bachmann, hogy a nézőnek aztán eszébe se jusson más, ha le Carré kémeire gondol (sorry, Mr. Oldman…)! Nehéz ám szavakba foglalni, mi fogja el a nézőt, látva Philip Seymour Hofmann félelmetes, nem egy ponton valóban Marlon Brando-t idéző alakítását – nehéz, mert a halála körülményei óhatatlanul felvetik a kérdést: amit látunk, vajon Bachmann vagy Hofmann? Vajon ebben a megroskadt, reményvesztett, illúziók nélküli kémben mennyi van a színészből magából és mennyi a szerep? És persze nem lehet nem elgondolni, mi lehetett volna, ha...

Hofmann könnyedén lenyúlja a show-t, pedig a többiek sem akármilyen alakítást tesznek le az asztalra – Willem Defoe remekel, mint cseppet sem tipikus bankár, nem kevésbé Robin Wright, mint hideg amerikai bábjátékos. Az igazi meglepetés azonban Rachel McAdams az idealista ügyvédnő szerepében – ha nem is ájultam el tőle, alakítása messze túlmutat mindazon, amit eddig egynyári romkomokban nyújtott. Persze nem feledkezhetünk meg a regény abszolút középpontja, Ísza megformálójáról sem – Grigoriy Dobrygin zavarodott, hol elveszett, hol fanatikus játéka előtt azt hiszem, térdre borulnának a kritikusok, ha nem épp ebben a filmben játszotta volna, ahol ott van Hofmann. Ebből a szempontból sajnálom, hogy a hangsúly eltolódott Íszáról Bachmann felé – a regénybeli Ísza összetettebb, érdesebb-érdekesebb, több lehetőséget nyújtó alak lett volna. Ami felvet bizonyos értelmezésbeli kérdéseket is – jelesül, hogy mennyire gondolnánk másképp a filmre, ha nem kerül ennyire középpontba Bachmann és nem szimpatizálunk egy emberként az ő „küldetésével”? Ha megmarad mindaz a kétértelműség, késélen táncolás, ami a regényt jellemzi? Ha…

A könyvet becsukva a legjellemzőbb érzés a zavarodottság – hogy fogalmunk sincs, hogyan kellett volna másképp, hogy egyik szereplőről sem tudjuk, az-e akinek látjuk, hogy nincsenek hitek, nincsenek igazak, csak egy nagy büdös katyvasz, amiben valahogy meg kell próbálni felszínen maradni a lehető legkevesebb véráldozattal. A film után felállva ellenben a legmarkánsabb érzés a keserűség, a kiábrándultság – tudni véljük, hogyan kellett volna, és reményvesztetten konstatáljuk, hogy megint nem úgy lett. Az igazán zavarba ejtő az, hogy mindkét értelmezés tökéletesen belesimul a le Carré-univerzumba… Na, erre mondom én, hogy egy tökéletes regény tökéletes adaptációja.

Kiadó: Agave

Fordító: Falvay Dóra

John le Carré: A panamai szabó

„Teljesen jelentéktelen, szokásos péntek délután volt a trópusi Panamavárosban egészen addig, míg Andrew Osnard be nem robbant Harry Pendel üzletébe, hogy mértéket vetessen egy öltönyre. Mielőtt berobbant, Pendel volt valaki. Miután Osnard kirobogott, Pendel már egészen másvalaki volt. A két időpont között pedig összesen hetvenhét perc telt el, az ecclesi Samuel Collier által készített mahagóniburkolatú óra szerint, mely egyike volt a számos antikvár berendezési tárgynak a Pendel & Braithwaite Co.-nál, Limitada, Királyi Úriszabóság, egykor a londoni Savile Row-n, jelenleg a Vía Espanán, Panamavárosban.

Vagyis majdnem ott. Annyira közel az Espanához, hogy az már egyre megy. P&B, a jó hangzás végett.” 

Hetvenhét perc – néha ennyin múlik. Egy ember jövője, egy város jövője, egy képlékeny társadalmi-politikai berendezkedésű állam jövője. Hetvenhét perc, két kisember, egy „királyi úriszabóság”, mely tán sosem létezett, egymásba gabalyodott hazugsághálók és egy nagy adag becsvágy – John le Carré szatirikus kémthrillerében ennyi kell a robbanásveszélyes elegyhez. Mindez az ezredforduló előtti Panamában, mely a Csatorna helyi kézbe kerülésének lázában ég – politikai pártok jönnek és mennek, helyi és nemzetközi erők jelentik be igényüket a Csatornára, hangzatos szónoklatokat visszhangoznak a rádiók, üzletek köttetnek és tüntetések veretnek le, miközben a világ számos titkosszolgálata ugrásra készen figyeli, mikor foglalhatja el a kivonuló amerikai csapatok helyét.

A britek sem tétlenkednek – idejekorán odaküldik a fiatal Andrew Osnardot, hogy tartsa rajta a szemét a panamai politika eseményein. Cseppet sem mester-kémünk nem is tétlenkedik: megérkezése után rögvest nekiáll becserkészni a legígéretesebb vadat, aki a leendő panamai kémhálózata feje lehet, s egyúttal megnyithatja a pénzcsapokat a nagy víz túloldalán – Harry Pendelt. A szabót, aki mindenkinek szabott már legalább egy öltönyt Közép-Amerikában, aki számít: bukott diktátoroknak, tábornokoknak, pártvezéreknek, üzletembereknek és botrányhősöknek. Az ő ollója szabta méretre a panamai elit jó részét – akit nem, azon meg is látszik. Pendel a város szeme és füle: bejáratos minden oldal prominenseihez, szalonjában a legkülönbözőbb információforrások fordulnak meg, két igazítás között elfecsegve titkos viszonyokat, korrupt üzletek részleteit, politikai machinációk terveit. Hiszen a szabó csak hallgat – diszkréciója közismert.

Nem csoda hát, hogy ő a legtökéletesebb áldozat Osnard játékához: s hogy zsarolni is tudja mivel, csupán hab a tortán. Elkezdődik hát kettejük cirkuszi mutatványokkal felérő zsonglőrködése – információval, pénzzel, összeesküvésekkel, Csatorna iránt érdeklődő japán üzletemberekkel, korrupt politikusokkal, forrongó diáklázadással. Ja, hogy mindennek a fele sem igaz? Kit érdekel… A cél ugyebár szentesíti az eszközt. Már-már jót kacagnánk azon, ahogy fifikás úriszabónk, ez a megzsarolt kisember, aki mást sem szeretne, mint nyugodtan élni tökéletes feleségével és két szép gyerekével, hülyére veszi ezt a felfuvalkodott oxfordi zsúrpubit – ám sajnos tudjuk: egy le Carré-krimi, legyen bármily kacagtató, jó eséllyel kétségbeejtő végjátékba fordul. Nincs ez másként A panamai szabó esetében sem – élvezettel vegyes szörnyülködéssel olvassuk, ahogy Panama szabója (az eredeti cím – The Tailor of Panama – épp egy hangyányival kifejezőbb) a maga képére szabja, igazítja, tűzi, varrja a panamai belpolitikát; ugyanakkor tudjuk jól: teljesen mindegy, mit csinál, így is, úgy is a brit titkosszolgálat malmára hatja a vizet.

Mert hát a nagy büdös igazság az, hogy fikarcnyit sem számít, mi igaz és mi nem – a lényeg, hogy legyen ürügy beavatkozni és átvenni a CIA játszóterét. Hogy a kémhálózatunk nem létezik, a kémünk egy aljas csaló, a diákok nem lázadnak és a politikusok sem egytől egyig korruptak, az egy ponton túl már senkit nem érdekel – ám hogy honnan nézzük azt a pontot, az a nem mindegy. A zavaros vizeket elhagyó brit diplomaták szemszögéből: kitüntetések és szép nyugdíj, esetleg zsíros új kinevezés van a túloldalon; Pendel szemszögéből meg a keserű valóság: hogy ami ártatlan svindlinek indult, az jóvátehetetlen bűnökbe, emberéletekbe, véres megtorlásba torkollhat. Mert legyen bármily fifikás, formálja a valóságot bármily ügyesen a saját képére, a nagypolitika játszóterén akkor sincs esélye.

Végig drukkoltam ennek a Pendelnek, hogy megmutassa: legyen bár igazi, tőről metszett kisember, van esélye labdába rúgni a nagyok mellett – s mi tagadás, baromira élveztem, ahogy átverte a Céget. Sajnos-szerencsére azonban le Carré még a legszórakoztatóbb könyvében sem hazudtolja meg önmagát, és nem teszi meg nekem azt a szívességet, hogy meghagyja az illúzióimat. Ha jól belegondolok, épp ezért szeretjük.

Kiadó: Agave

Fordító: Falvay Dóra

John le Carré: Törékeny igazság

2008-ban Gibraltáron, a „brit koronagyarmatok ékkövén” titkos katonai akció zajlik, melynek célja elfogni egy dzsihádista fegyverkereskedőt – a Vadvilág fedőnevű művelet résztvevői az angol hadsereg különleges egységének tagjai (szigorúan szolgálaton kívül), amerikai terrorista-ellenes ügynökök és egy brit diplomata, aki „legmagasabb rangú tisztviselőként” felel az akció sikeréért. Mely akció hivatalosan persze teljes siker – a terrorista és fegyverkereskedője likvidálva, megfelelő mennyiségű pénz és kitüntetés kiosztva, az ügyre rákerül a szigorúan titkos, soha nem bolygatandó pecsét.

Egyvalakinek szúr szemet, hogy a Vadvilág körül nem biztos, hogy minden rendben – ő Toby Bell, az akciót szervező külügyi államtitkár szárnysegédje (akit azonban főnöke elvágólagosan távol tart minden lényegestől, nem véletlenül). Ugyanis Fergus Quinn, a hadügyből bizonyos amerikai szélsőjobboldal által finanszírozott katonai magánvállalkozókkal ápolt (túl) szoros kapcsolata miatt kiebrudalt és a külügyben „eldugott” tisztviselőnk érzi, hogy figyelik – azt meg pontosan tudja, hogy nagyon nem kéne újra összeállnia azokkal, akikre egyszer már majdnem ráment a karrierje. Naná, hogy megteszi. Ambíció és erkölcsi kötelesség között vergődő titkára pedig leleplezné, ám épp amikor már odáig jutna, hogy majdnem tenne valamit, külföldre helyezik. Minő véletlen…

Toby Bell valószínűleg némi lelkiismeret-furdalás árán el is felejtené előbb-utóbb az ügyet, ha nem bukkanna fel a színen Sir Christopher Probyn, és kérné arra, fáradjon már el Cornwall-i birtokára és beszéljenek meg egyet s mást a Vadvilág kapcsán. Sir Christopher, a kiöregedett diplomata, aki békés visszavonultságban él felesége örökölt birtokán és rendkívül büszke az utolsó „nagy” akciójával kiérdemelt lovagi címre, ugyanis gyanakodni kezdett. Hogy tán nem is volt minden annyira rendben a Vadvilág háza táján – s hogy a kertjében nagy hirtelen felbukkanó, láthatóan megtört, labilis idegállapotú egykori katona rémképe balul sikerült akcióról, civil áldozatokról, eltussolt gyilkosságokról tán igaz. Toby Bell persze nyomozni kezd – s hogy nyomozása merre viszi, és milyen végkifejlettel ajándékozza meg, az bizony rutinos le Carré olvasóknak nem okoz meglepetést.

Felmerülhet a kérdés (s jogosan), hogy vajon tud-e újat mondani a huszonegyedik század olvasóinak egy nyolcvankét(!) éves író és egykori kém, aki „végigírta” a hidegháborút, s akinek leghíresebb regényei, A kém, aki bejött a hidegről vagy a Karla-trilógia a korszak lenyomataiként méltán váltak a kémregény-rajongók legnagyobb kedvenceivé (s egyúttal a kritika által tán legelismertebb darabjaivá). Nos, tud. Le Carré bámulatra méltó érzékkel tapint rá korunk legaggasztóbb jelenségeire, és nem hagy kétséget afelől, hogy – bár a szereplők változtak, a zsargon átalakult és az „ellenség” már régen más – a módszerek és a nemzetközi hírszerzés működésmódja gyakorlatilag semmit nem változott az eltelt évtizedek alatt. Sőt, azzal, hogy „elcsúsztak” a határok és a nagyon is konkrét ellenség helyét átvette egy olyan megfoghatatlan, behatárolhatatlan jelenség, mint a nemzetközi terrorizmus, az ellenük harcolók által követett határvonalak és szempontok is kissé elmosódtak. Ráadásképp megjelentek a színen olyan új szereplők, akik üzletet csinálnak a háborúkból – s akiknek, mondjuk ki: cseppet sem áll érdekükben véráldozat nélkül rendezni a konfliktusokat.

Erről nem nagyon szokás beszélni, még manapság sem. Mert a „csúnya bácsi” egyértelműen a terrorista, aki felrobbant, elrabol, fenyeget, agymosott gyerekkatonákat és öngyilkos mártírokat hajt a nyugat ellen. Ez így is van, csakhogy! Mondhatnánk, fű alatt, de megjelent egy befolyás és tőke szempontjából szupererős fél, a katonai alvállalkozók csoportja, akik mindennemű meggyőződés és erkölcsi megfontolás nélkül tesznek rendet ahol kell, és nagyon sokat keresnek vele. Akiket leginkább az különböztet meg a középkor romantikus homályába vesző marcona zsoldosoktól, akik jó pénzért bármely háborúskodó kiskirály érdekeit megvédték (s nem kellett messzire menniük, hogy háborúskodó kiskirályt találjanak), hogy maguk gerjesztik a konfliktusokat. S ez onnantól, hogy hamis hírszerzési adatokat juttatnak el (jó pénzért) megfelelő kezekbe, hogy aztán ezen adatokra alapozva nagyszabású katonai akciókat szervezzenek le (még jobb pénzért), odáig terjed, hogy az amerikai politikai élet „vadhajtásait” kihasználva arra használják politikai és gazdasági befolyásukat, hogy fenntartsanak háborúkat…

Aki kicsit is figyelemmel kíséri az amerikai belpolitikát (vagy sokat nézi Aaron Sorkin sorozatait), tudhatja, hogy a bigott vallásos jobboldalnál és a katonai alvállalkozóknál nehéz kártékonyabb csoportot találni a nagy víz túloldalán. E kettő fúziója pedig a leginkább robbanásveszélyes elegy lehet – ahogy arra le Carré könyve nagyon jó érzékkel rámutat. S ahogy azt megszokhattuk a szerzőtől, most is két kisember legyeskedik bele a „nagyok” levesébe – külön pikantériája a regénynek e két kisember alakja. Rajtuk keresztül kapunk képet a brit diplomaták két generációjáról. Sir Christopher a hidegháború idején edződött, igazából másodvonalbeli tisztviselő, aki hisz az egyenességben, a tisztességben, a brit felsőbbrendűségben, a felettese szavában, a klubja diszkréciójában. Ezzel szemben Toby Bell a minden sarkon újabb kémet sejtő, a világ számos táján, számos konfliktusban edződött, gyanakvó és gyanakvást keltő feltörekvő kis minisztériumi alkalmazott, akiről az utolsó pillanatig nehezen dönthető el, hogy teljes mellszélességgel kiáll-e az „igazságért” vagy a saját pecsenyéjét kezdi sütögetni.

Hátborzongató az a kép, amit le Carré elénk rajzol a háború elüzletiesedéséről és saját kiszolgáltatottságunkról – teszi mindezt olyan energiával, stílussal és profizmussal, hogy azonnal elhelyezi a Törékeny igazságot a személyes kedvenc, az Egy tökéletes kém mellett. Friss, fájóan aktuális és nagyon mai mestermű – tökéletesen alkalmas a szerzővel való ismerkedésre, akár azon fiataloknak is, akik úgy vélik, a hidegháborús kémthrillerek nekik már túl „porosak”.

Kiadó: Agave

Fordító: Széky János

Ken Follett: A megfagyott világ

Amikor megkérdezték tőlem – többen kissé értetlenkedve – hogy miért olvasom ezt a majd’ ezer oldalas történelmi lektűrt, a válaszom egyszerű volt: az első részben épp annyira kedveltem meg a szereplőket, hogy kíváncsi legyek, hogyan alakul a sorsuk a továbbiakban. Túlzás lenne azt mondani, hogy tűkön ülve vártam a folytatást, és ha valami véletlen folytán nem íródik meg, nem maradt volna bennem hiányérzet, ám így, hogy megjelent, egyértelmű volt, hogy elolvasom. Ken Follettre a legnagyobb jóindulattal sem lehet ráfogni, hogy irodalmi színvonalon ír, a dramaturgia is jócskán hagy kívánni valót maga után, viszont elképesztően profin szórakoztat – a történet csak úgy sodor magával, könnyen olvasható, laza szövetű a szöveg, a főszereplők érdekesek, bájosak, szerethetőek vagy épp utálhatóak.

Ez a könnyedség és könnyen olvashatóság az, ami menti a regényt: máskülönben nem hiszem, hogy sokan lennének, akik kétszer ezer oldalon (s ha elkészül a befejezés, már háromszor ezer oldalon) át olvasnának háborúkról, vérontásról, erőszakról, s mindezen tragédiák közt néhány kiválasztott kiváltságos szereplő csetlés-botlásáról. Mert valljuk be, ez az öt (pontosabban hat, ha a különböző leágazásokat külön vesszük) család, akiknek a történetén keresztül Follett be kívánja mutatni a „véres és gyönyörű huszadik századot”, a kiváltságos kevesek közé tartozik. Olykor az lehet az olvasó érzése, mintha a Dallas szereplőinek sorsán keresztül mutatnák be a gazdasági válságot. Ez kiváltképp az első részben volt feltűnő, a másodikban már kevésbé – ami nem csoda. A második világháború hatványozottan véresebb és gyászosabb volt, mint az első, itt már azért igen nehéz lett volna úgy intézni, hogy a főszereplők közül mindenki megússza – ki is jut egytől egyig minden családnak egy-egy haláleset, erőszak, brutális verés, ostromban való részvétel, de azért messze vagyunk a rommá lőtt városokban éhező milliók nyomorától. Ez bizony még mindig a „gazdagok és szépek” terepe – ha meg valaki se nem gazdag, se nem szép, akkor minimum parlamenti képviselő.

De lássuk, mi történt az első rész végén – az első világháborút követő békekötések idején – magukra hagyott szereplőkkel. A nagy világégést követő csodavárás és néhány békeév után a náci Németországban találjuk magunkat, ahol szép ütemesen kezdenek kibontakozni egy újabb tragédia körvonalai. Walter von Ulrich és felesége, a kitagadott angol grófnő, Maud Fitzherbert Berlinben nevelik gyermekeiket, az öntudatos Carlát és a náci eszmék által túl korán megérintett Erichet. Ők szembesülnek legkorábban azzal az őrülettel, ami aztán jó évtizedre meghatározza a világ sorsát – és a maguk módján mindannyian kiveszik a részüket belőle.

Londonban Lloyd Williams, egy gróf és egy egykori szobalány – ma parlamenti képviselő – törvénytelen fia politikusi álmokat dédelget, szembesül a fasiszta fenyegetéssel Berlinben, felveszi a kesztyűt hazája szélsőjobboldali arisztokratáival, majd egy szerelmi csalódás hatására a spanyol polgárháború poklába menekül – hogy ott aztán ráébredjen, a kommunizmus éppoly veszélyes alternatíva, mint a fasizmus. Mikor aztán Angliát is magával sodorja a háború, az ő és családja élete is a feje tetejére áll.

Amerikában Gus Dewar szenátor ott van az események sűrűjében, Roosevelt elnök tanácsadójaként kiveszi részét a háborút megelőző idők politikájából, miként fia, a feltörekvő Woody Dewar is – s a buffalói előkelő társaság legtöbb tagja. Nem úgy Daisy Peshkov, az orosz gyári munkásból lett nagymenő szeszcsempész elkényeztetett lánykája, kinek minden vágya, hogy a többi lány irigykedjen előkelő házasságára – ha már pusztán pénzzel és szépséggel nem tudja megvenni a sznobok csodálatát. Vágya valóra válik, ám a boldogsághoz még jó néhány vargabetűt kell megtennie. S közben sejtelme sincs róla, hogy a Szovjetúnióban él egy féltestvére, aki olyan magasra jut a titkosszolgálat berkein belül, amit elképzelni sem tudtunk.

Néhány fiatal körül forog a világ – s ezt most tessék nyugodtan szó szerint érteni. Follett hajlamos arra, hogy főszereplői apró-cseprő mindennapjait, szívügyeit, kicsinyeskedéseit előtérbe tolja, és mintegy mellékesen mögéjük kenje a világtörténelem nagy eseményeit. Ez a kötet elején nagyon zavaró – főleg, mert néha azt éreztem, kamaszregénybe illő színvonalon ír a tizen-huszonévesek első tétova szerelmi kalandjairól; szerencsére azonban ahogy haladunk előre a cselekményben, helyreáll az egyensúly. Vagy csak magával ragad annyira a történet sodrása, hogy nem veszem már észre a zavaró esetlenségeket – ki tudja. Ahogy az első rész esetében leírtam, abszolút hihetetlen és sajnos nagyon hatásvadász írói húzás, hogy ez a néhány fiatal mindenhol ott van: a világháború összes lényeges momentumánál megfordul egy szereplő – ami nyilván kapóra jön az írónak, hisz így mindenhol ott lehetünk mi, olvasók is, mégis, azt kell mondjam, a kevesebb több lett volna. Annál is inkább, mert ez a durván másfél évtized, amit itt Follett a lapokra vetett, oly zűrzavaros és eseménydús volt, hogy így is túl nagy kihagyások tarkítják a cselekményt. Olykor évekre magukra hagyunk szereplőket, ugrálunk kontinensről kontinensre, és nem tudjuk meg, kivel mi történt, amíg nem voltunk velük: bár a szereplők vannak előtérben, az ő sorsuk is csak akkor fontos – vagy tán csak akkor történik velük valami – ha épp a háttérben valami világrengető esemény készül. Szappanopera ez a javából!

Mindazonáltal veszettül szórakoztató. Szinte észrevétlenül peregnek az oldalak, faljuk a lapokat, előrelapozunk, hogy tudjuk, mi történik kedvenceinkkel, akiket épp magukra kell hagynunk, ki tudja meddig… Mert persze hogy vannak kedvenceink. Ebben a szélsőségekkel és ostobákkal teli menazsériában azért van jó pár olyan szereplő, akiért lehet szurkolni, még ha a legtöbben eléggé egysíkúak is. Tán egy olyan kulcsszereplő van, aki értékelhető jellemfejlődésen megy keresztül, a többiek „csak úgy vannak”, sodródnak az eseményekkel. Most épp egy „furcsa béke”, a hidegháború felé. A második rész végén úgy hagyhatjuk magukra őket, hogy tudjuk: a legrosszabbon túl vannak, de ami ezután jön, az is fényévekre van a boldog békeidők illúziójától. Nem kétlem, hogy a harmadik rész éppoly olvasmányos és szórakoztató lesz, mint az első kettő – mint ahogy azt sem, hogy nagy meglepetéseket azért nem tartogat. 

Kiadó: Gabo

Fordító: Bihari György, Sóvágó Katalin