A
katona és szomja a párviadalra, a pap és testén a szentségtelen
keresztség, a költő és démonai, a tudós, és megállíthatatlanul fiatalodó
csecsemő lánya, a nyomozó és halott szerelmének magzata s a kettős
árulása terhét viselő diplomata odaérnek a végső zarándoklat völgyébe, a
„világ végórájában”. Önként álltak a végzet elé, ők, a kiválasztott
kevesek – s most leginkább várakoznak. A halált vállalók várakoznak – ők
nem tudják miért, de nekünk is csak fokozatosan világosul: a megfelelő
pillanatra várnak. A megfelelő pillanatra, mikor kiválasztottságuk
értelmet lel, s együtt rezonál a velük történttel a világban történő.
Hisz mi lenne más a kiválasztottság értelme, mint hatással lenni az
egész univerzumra?
A Hyperion bukása esetében az olvasónak nincs választása – ha érteni akarja a barokkos ornamentikájú cselekményt, akkor el kell olvasnia a Hyperiont.
Egyetlen gyönyörű futamú történet ez, ahol az események úgy
szervesülnek egymásra, ahogyan az embrió növekszik az anyaméhben; s ez
akkor is igaz, ha a két kötet közt tökéletes cezúraként azért ott
húzódik a mesélői valőr alapvető változása. Amíg a Hyperionban minden
zarándok más „hangnemben”, más fantasztikus irodalmi előkép, író
modorában meséli el megélt kalandjait, élet-okát a zarándoklatra –
megidézve külön-külön Asimov és Orson Scott-Card politikumtól és
klasszikus szépirodalmi utalásoktól terhes univerzumait, William Gibson
szférikus cyber-világát, érintve Frank Herbert prófétikus hiányvilágait,
Dick önmagába csavarodó pszichedelikumát, Bradbury búvópatakként
optimista, világos és szeretet-teli vízióit, eljutva (a költő fanyar
monológján keresztül) egészen a legirodalmibb Vonnegut-i disztópiákat
idéző fantasztikum stíluselemeiig – addig a Hyperion bukása egységesebb
benyomást tesz. Mintha a számtalan hangból megszületett volna az
összhangzat.
Pedig
csak annyi történik, hogy a kifejezetten thriller-elemekkel operáló,
több szálon futó cselekmény fogalmi világához Dan Simmons kíméletlenül
felhasználja a sience fiction irodalmának ismert „nyelvi készletét”:
rengeteg alkotó rengeteg művéből származó számos fogalmát, kifejezését,
esemény- tárgy- és személyneveit. Szarkamódra lop – mondanám, holott ez
igazából nem lopás. Hanem épp e művek, alkotóik, voltaképp a szavakat (s
a szavakból formált világokat) megteremtő fantázia mélységes
tisztelete. Ha valamire kitaláltak egy plasztikus, minden szempontból
helyén való nevet, akkor azt használjuk. Ezen alapszik a nyelv: a
fogalmak közmegegyezés útján elnyert és megőrzött tartalma, a jelentése
szövegkörnyezettől független – miért kellene új meg új fogalmat
kitalálni ugyanarra a jelenségre-dologra-cselekvésre, ha már van pontos
és találó neve? Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a köznyelvbe igen
rég belopódzó „robot”, „gázóriás” vagy épp „rakéta” szavaink, vagy olyan
szaktudományos terminológiák, mint az „eseményhorizont”, a
„prekogníció” mind fantasztikus szerzők találó és ma már messze nem csak
a fantáziában jelentést hordozó nyelvi „találmányai”. A nyelv fogalmi
készletének értelme maga a használat. Simmons félelmetes érzékkel
használja e nyelvet, s használnia kell, hiszen amíg a Hyperionban csak
ízes kóstolókat kaptunk e galaxis bizonyos „szeleteiből”, a Hyperion
bukása történetében bizony fejest ugrunk a világokat irányító politika
„rondabugyrodaiba”, szörfözve a hősökkel (régi-új hősökkel) világok
tucatjain, múlton és jövőn át.
S hogy ezen eszközök alkalmazása által mi történik
a könyvben? Eszem ágában sincs akár egyetlen mondattal többet utalni
ennél a tartalomra – vétek lenne a könyv és jövendő olvasói ellen.
Hiszen gyönyörűen józan, keserves és kegyetlen, de mélységesen
felelősségteljes válaszokat ajándékoz nekünk a szerző Keats, a költő (s
általa az emberiség) egykor feltett (avagy örökösen aktuális)
kérdéseire. Csak a címet járnám körül: hogy Hyperion valóban elbukik-e.
Csalóka cím ez, mondanánk a történet kifutását ismerve, holott Keats-i
értelemben valóban „istenség dől le”, s adja át helyét egy másiknak, a
„metaverzumban” ugyanúgy, mint az újraegyesülés esélyét egy borzalmas
„amputáció” után immár újra hordozó emberiség számára. „Hyperion és a
titánok” egykori, antik értelemben vett, de ultramodern
fantázia-analógiája – azaz a „diaboli” valóban elbukik, akár a
fanatizmus, akár a ráció jegyében állt.
S
mindez a Konzul repülő szőnyegének bonyolult rituális mintáira
emlékeztető cselekmény által kerül elénk, olyan szövevény által, amit
hobbiból egyszer le kéne rajzolni, és kitenni a falra: tereken és időkön
át annyi hatás rétegződik itt egymásra, hogy maga a cselekményvezetés
rajz-vázlata is művészi finomságú alkotásnak tűnne… Ráadásul a Hyperion
saga a legjobb fantasztikus regények hagyományát követve valójában több
kérdést tesz fel, mint amennyire válaszol. Legszívesebben máris
folytatnám az olvasást: az Endymionnal. Remélem, hasonló színvonalon
teljesíti be az Agave ezt a vállalást, mint az eddigiekben – annak azért
örülnék, ha a címlapra nyomott felirat csillámpora nem ragadna az
ujjamon. Annak persze jobban, ha alaposabban fésülnék át Huszár András
egyebekben igen korrekt fordítását a szerkesztők, hogy az a pár
esetlenebb mondat se maradjon a szövegben. Persze ezek jelentéktelen
apróságok annak reményéhez képest, hogy végre kezünkbe vehetjük magyarul
a „teljes könyvet” – mert nem kétlem, az Endymion két kötete is inkább
kiteljesíti, semmint folytatja a Hyperion-történeteket. S bármilyen
furcsa, ez az előlegzett bizalom a legnagyobb dicséret, ami eszembe jut.
Kiadó: Agave
Fordította: Huszár András