Kitekintő – kezdődik a fesztiválszezon…

Már megint nyakunkon a Könyvfesztivál, ahonnan már csak egy ugrás a Könyvhét, a téli álomból ébredező kiadók kezdik ontani magukból a jobbnál jobb megjelenéseket, az egyszeri olvasó meg már megint csak kapkodja a fejét. Mert ugyan sem idő, sem energia sokat olvasni, nagyon más van most fókuszban, ami jó is meg nem is, könyv azért kell. Nyilván. Ahogy most böngészgettem a megjelenéseket, kisebbfajta sokkot kaptam, hogy mikor fogom én mindezt elolvasni, de köztudott, hogy fel kell készülni arra az apokaliptikus helyzetre amikor egyszercsak nem fognak több könyvet kiadni. Ugye? Lássuk, melyek azok a megjelenések, amik majdhogynem kötelezően beszerzendőek az elkövetkező pár hétben és amikről jó eséllyel előbb-utóbb posztot is olvashattok majd (a többi pártucat „érdekel-is-meg-nem-is egyszer majd ha akciós lesz / nagyon ráérek” jellegűt fel sem sorolom...).

  

J.R.R Tolkien: Középfölde Históriája 1-3.

Kezdjük is a legnagyobb meglepetéssel, amire évek óta várunk. Nem titok e blog olvasói előtt, hogy Tolkien professzor munkássága iránt olthatatlan rajongással viseltetünk, kevés olyan magyarul megjelent műve van, amiről nem írtunk, sőt, bemutattuk már gyűjteményünket is és hosszú cikksorozatban fejtegettük hogy mit is jelent számunkra ez a világ. Szerencsére Tolkien legtöbb műve hozzáférhető magyarul, a legnagyobb hiányosság e téren az angolul tizenkét kötetet számláló The History of Middle Earth sorozat volt – tegyük hozzá, e monumentális, főleg szövegvázlatokat, a kiterjedt történet-szövevény végül önálló kötetbe nem kerülő darabkáit, töredékeket tartalmazó sorozat más nyelvre sem nagyon lett lefordítva (legalábbis nem egészben). Tudjuk, hogy a Magyar Tolkien Társaság évek óta lobbizott mind a jogtulajdonosnál, mind a magyar kiadóknál a sorozatért, egyszer már úgy is nézett ki, hogy hátha, ám akkor a Cartaphilus nem jutott tovább az első két rész, a kilencvenes években egyszer már megjelent Elveszett mesék könyve újrakiadásánál. Most úgy tűnik, megtört az átok: a Helikon kiadó várhatóan a Könyvfesztiválra időzítve kihozza a sorozat harmadik darabját (az eredetiben is két részre bontott Elveszett mesék könyve után) a Beleriand dalait. El sem tudom mondani, mennyire reméljük, hogy nem állnak meg, és a már borítótervvel és megjelenési dátummal rendelkező „maradék” kilenc rész is a polcunkra kerülhet.

J.R.R. Tolkien: Beren és Lúthien

Ugyan a nagy durranás a Középfölde Históriája, azért szerencsére az életművet gondozó Európa sem tétlenkedik – náluk jelenik meg szintén a könyvfesztiválra a Beren és Lúthien történetét feldolgozó önálló kötet – amelybe A Szilmarilok lapjain, illetve a Befejezetlen regék Númenorról és Középföldéről kötetben már olvasható részletek mellé a Tolkien legszemélyesebb történetével kapcsolatos verses elbeszélések, vázlatok is bekerültek.

  

Harry Potter – Utazás a mágia történetében

Ha már rajongás – a Harry Potter univerzumhoz való kötődésünk ugyan messze nem mérhető a Tolkien teremtette világéhoz, de még így is fel-felcsillan a szemünk minden újabb hazai megjelenés vagy újabb film hírére. Természetesen ez alól a British Museum „Utazás a mágia történetében” kiállításához kapcsolódó kötetek sem kivételek – ugyan nem igazán értem a koncepciót, hogy miért is kell egy kvázi múzeumi katalógusból felnőtt és gyerek kiadás is, azt pláne nem, hogy miért a gyerekverzió jelenik meg nálunk először, de felesleges is sokat filozofálni rajta. Kell és kész. Mindkettő. (A felnőtt verzió tán év végére jön…)

J. K. Rowling: Az élet dolgai

Ez kicsit már kezd olyan lenni, hogy ha valaki ennyire híres lesz és ekkora rajongótáborra tesz szert, akkor már a bevásárlólistáját is kiadják… de! Valljuk be, ha valaki hitelesen tud motivációs szónoklatot tartani, akkor az Harry Potter szülőanyja – hisz mind ismerjük a varázslóvilág megszületésének történetét. Olvasatlanul is merem állítani, hogy az azóta ikonikussá vált harvardi beszéd felér bármelyik felkapott motivációs tréner előadásával.

Margaret Atwood: A vak bérgyilkos

Evezzünk kicsit komolyabb vizekre. Ugyan csak a Könyvhétre várható a megjelenése, Atwood A vak bérgyilkosának újrakiadása már most az év legjobban várt könyve nálam – évek óta próbálom beszerezni a régi kiadást, de amikor épp felkerül csillagászati áron egy elérhető példány akkor vagy nem vagyok netközelben, hogy elég gyorsan megrendeljem vagy épp nincs rá keret. A tavalyi életmű-újraélesztés után nagyon reménykedtem benne, hogy a Jelenkor újra kihozza – és lássatok csodát. Most már akkor ugye a The Edible Woman lesz a következő?

  

Dan Simmons: Terror

Picit csalok, mert már megjelent, de már csak a méreténél fogva is csodálkoznék, ha sokan olvasták volna eddig és nem maradhat ki egy ilyen ajánlóból. Sikítva tudtam volna ugrálni, amikor meghozta a futár, de az új munkahelyen még nem égetem magam ilyesmivel, úgyhogy csal szolidan örültem. Jó lenne azonnal fejest ugrani bele, de perpill nem mondhatnám, hogy Simmons-kompatibilis az életmódom - bár ki tudja, már kétszer előfordult, hogy a hanyatló olvasási kedvet egy agyonintellektualizált Simmons-monstrum keltette életre, szóval lehet rá kéne szánnom az időt és helyrebillennék megint. A sorozat is behajózott egyébként a napokban a tévéképernyőkre, majd a könyv után belekukkantok, állítólag extrafélelmetes.

Ellen Datlow: Sötétség – Huszonöt modern horrornovella

Egyébként ha már Simmons, nem hagyhatom ki hogy kizárólag miatta akadt meg a szemem a Huszonöt modern horrornovella kötetén – a horror amúgy finoman szólva nem kenyerem (mondjuk a Terror is horror, mégpedig nem a finomkodó fajtából, de bízom az íróban), de van az úgy, hogy egy szerző miatt képes vagyok beruházni egy antológiába. Így jártam anno a Jonathan Strahan-féle Az év legjobb sci-fi és fantasy novelláival is, amit Kim Stanley Robinson egy darab írása miatt vállaltam be, aztán egy halom jó élményt köszönhettem neki. Hátha a horrort is megszeretem (nem). De amúgy van benne Neil Gaiman és Joyce Carol Oates is!

Jonathan Strahan: Az év legjobb science fiction és fantasy novellái 2018

Ha már szóba került… Idén sem maradhat ki. Ugyan a névsorból egyre kevesebb az ismerős, de az elmúlt két év legjobb könyves élményei közé tartoztak e novellaválogatások, úgyhogy hagyom magam új utakra vezetni. A novellák mostanában úgyis jobban csúsznak.

  

Ken Liu: A papírsereglet és más történetek

Ha már novellák… Sosem olvastam még kínai sci-fi szerzőtől, ami tekintve a hazai megjelenéseket, nem meglepő. Liu novelláskötete nem csak azért ígéretes megjelenés, mert origami tigris (!) meg ázsiai steampunk (!); hanem mert talán ráirányítja a kiadók és olvasók figyelmét az angolszász piacon túli kortárs sic-fi megjelenésekre is. Jó lenne.

Kazuo Ishiguro: Noktürnök

Ha már novellák… Nem maradhat ki a tavalyi Nobel-díjas Kazuo Ishiguro számunkra új, egyébként első novelláskötete – jellemző, hogy a díj kellett hozzá, hogy megjelenjen, de ne fanyalogjunk, örüljünk. Tőle bármi jöhet.

Eleanor Catton: A próba

A fényességek után eléggé kíváncsi vagyok, miket írt még Eleanor Catton – nagyon reméltem, hogy az elképesztő hírverés után némiképp érdektelenségbe fulladt (szerintem egyébként egészen elképesztően szeretnivaló) „nagy mű” után nem torpan meg a kiadó, és olvashatunk még tőle. Ez az első regény érdekesnek tűnik és tán segít letisztázni a szerzőről kialakult picit zavaros képet.

  

Naomi Alderman: A hatalom

Tavaly minden Naomi Alderman utópisztikus thrillerétől volt hangos – bár mindig kissé erőltetettnek érzem az olyan jellegű ajánlásokat, mint „Az éhezők viadala és A szolgálólány meséje – vegyítve” és társaik, ez valóban elég jónak tűnik. Genderkérdésekre kiélezett korunkban meg amúgy is minden ilyesmi kötelező azoknak, akiket kicsit is érdekel a téma. Mondhatjuk úgy is, hogy erről nem lehet eleget olvasni – csak persze nem árt, ha jól írják meg.

Jo Nesbo: Macbeth

Amennyire tudom, épp a napokban jelenik meg angolul a Hogarth Shakespeare Project legújabb darabja, Jo Nesbo Macbeth-átirata. A magyar kiadó tájékoztatása szerint májustól mi is olvashatjuk a fordítást (bár borító még nincs) – dicséretes gyorsaság, remélem, nem megy a minőség rovására; ahogy a sorozat rajongójaként azt is, hogy csupán Nesbo hazai népszerűségének köszönhető, hogy előrevették a megjelenést és a menet közben kijött két darab, Edward St. Aubyn Lear király-újrája és Tracy Chevalier modernizált Othelloja is megjelenik magyarul.

China Miéville: A város és a város

Kis híján eldobtam a telefont amikor láttam a kiadó posztját mely szerint „tavasszal vagy nyáron” megjelenik magyarul A város és a város – magamban már lemondtam arról, hogy Miéville kiadását valaha folytatják. Persze ehhez is kellett egy sorozat, de úgy vagyok vele, hogy kit érdekel – ha a fantáziátlan film / tévéipar kell ahhoz, hogy olvashassam magyarul a kedvenceim műveit, tőlem aztán annyi gagyi adaptációt forgathatnak, amennyit akarnak, jó eséllyel úgyse nézem meg mindet. Borító még itt sincs, de már most nagyon várós.

Őszi dömping…

Így október beköszöntével visszavonhatatlanul itt van az ősz, a szeptemberben még nyárias esték már hűvösek, a lemenő nap sugaraiban gyönyörködő erkélyen borozgatások helyett jöhetnek a kockás takarók, vastagabb sálak, meleg teával és gyertyafénnyel körített esti olvasgatások, bekuckózós filmnézések. Változások ősze lesz ez mifelénk, munkahelyváltás az egyik oldalon, kötetmegjelenés a másikon, és még egy titkos összetevő, amiről majd a maga idejében :) Eme változások előszele már meglegyintette a blogot, az elmúlt két-három hónap szélsőségesen kevés posztja részben a fentieknek köszönhető. Most viszont pördült egyet a világ, szóval próbálunk sokadszorra is életet lehelni ezekbe az oldalakba. Reméljük, sikerrel.

Szóval ősz és nagyon ősz és változások… és persze könyvpiaci dömping. A kiadók megkezdték a karácsonyi szezonra való felkészülést, mi, olvasók pedig nem győzzük kapkodni a fejünket. Lássuk, első körben mely megjelenésekre kéne okvetlenül időt és lehetőséget szakítani:

  

Dan Simmons: Olümposz (Agave)

Ugyan a kupacból ez várható a legkésőbbre, szigorúan véve már karácsonyi megjelenés, de mivel egész évben nem vártam jobban könyvet, mint ezt (sőt, tavaly sem…) muszáj vele kezdeni. Simmons Ílionja a legjobb sci-fi, amit valaha olvastam, a szerző a Hyperion-sorozat miatt is szerelem, úgyhogy egyértelműen kihagyhatatlan. Vastag lesz és drága és kétkötetes, de higgyétek el, ha valami, ez megéri.

Joanne Harris: A St. Oswald fiúiskola (Libri)

Az Ulpius szétesése után egyetlen szerző volt, akiért igazán fájt a szívem és igazán drukkoltam, hogy vegye át valamelyik kiadó: Joanne Harris. Nem is értettem, miért nem haraptak rá sokkal hamarabb, elvégre népszerű, simán eladják magukat a könyvei, a régiek sem állnak halomban az olcsókönyveseknél és bőven van még magyarul kiadatlan műve. Ugráltam örömömben, amikor megláttam, hogy a Libri végre rátalált. Remélem, nem egyszeri csoda lesz ez a kötet, ami egyébként kedvenc Harris regényem, az Urak és játékosok fiúiskolájában játszódó újabb csavaros krimi.

Margaret Atwood: Alias Grace (Jelenkor)

Ha már örömteli hírek… Az pláne érthetetlen és bosszantó volt számomra mindig, hogy Margaret Atwood életművével milyen mostohán bántak a magyar kiadók. Minden elfogultságomat félretéve is ki lehet jelenteni, hogy napjaink egyik legjelentősebb kortárs szépírójáról beszélünk, akinek tizenegynéhány regényéből eddig hat jelent meg magyarul – négy különböző kiadónál (és akkor még nem beszéltünk a novellás- és verseskötetek sokaságáról, melyek közül… dobpergés… egy sem). Nyilván kellett A szolgálólány meséjéből készült sorozat sikere ahhoz, hogy a Jelenkor ismét elővegye Atwoodot, remélem, itt sem egyszeri csoda lesz a feltámasztás. Az már önmagában remek hír, hogy a (szintén a belőle készült sorozat farvizén beevező) Alias Grace-ben friss megjelenést üdvözölhetünk, már csak az kéne, hogy kiadják az The Edible Womant, esetleg újra a beszerezhetetlen A vak bérgyilkost és befejezzék az Európa helyett (ha már ők nem…) a Vad Ádám-trilógiát. Ahhh….

  

Margaret Atwood: Boszorkánymagzat (Kossuth)

Na de ne legyünk telhetetlenek, hisz idén jön még egy Atwood – ez azért elég izgalmas. Írtam már a Hogarth Press Shakespeare újra sorozatáról, ami szerintem remek kezdeményezés, függetlenül attól, hogy a sorból először olvasott regény nem annyira nyerte el a tetszésemet. Afelől nincsenek kétségeim, hogy Atwood remekül oldja meg A vihar kortárs mesévé adaptálását – inkább arra vagyok kíváncsi, hogy sikerül-e legalább neki áttörni a Shakespeare-rajongók fanyalgásának falát.

Elena Ferrante: Az új név története (Park)

A titokzatos Elena Ferrante nápolyi tetralógiájának első részét nem éreztem akkora durranásnak, amekkorát vártam tőle, erről hosszan írtam akkoriban – mégis, így utólag visszagondolva roppant kellemes olvasmányélményként maradt meg bennem. Világmegváltást már nem fogok várni tőle, de azért kíváncsi vagyok Lila és Elena barátságának alakulására.

Brandon Hackett: Xeno (Agave)

Ugyan én még nem olvastam tőle semmit (ejnye…) de Zoli nagyon kedveli Brandon Hackett könyveit és annyit hallom mindenfelől, hogy ő napjaink legfontosabb kortárs hazai sci-fi szerzője, hogy most már kénytelen leszek én is olvasni valamelyik regényét. Külön pikantériája a dolognak, hogy ez lesz a harmadik az Agavénál idén megjelenő „idegen lények jelennek meg és jelentősen felforgatják világunkat” tematikájú regények sorában – jól összejöttek.

  

Fredrik Backman: Mi vagyunk a medvék (Animus)

Nyilván Ove után minden kell, ami Backman, akkor is, ha nálam eddig nem sikerült megismételnie azt a csodát (Zolinak erről picit más a véleménye, azt hiszem). A Mi vagyunk a medvék viszont kilóra megvett már a fülszöveggel – mindenem a skandináv kisvárosi kilátástalanság, az északi krimik is ezért találnak be ennyire nálam. Nagyon mást várok, mint az eddigi történetekben, de hasonlóan magas színvonalat.

Harry Potter és az azkabani fogoly – illusztrált változat (Animus)

Naná, hogy kihagyhatatlan! Az első két rész is ott díszelgett az elmúlt két év karácsonyfái alatt, nyilván ez is ott fog idén. Annyira szépek Jim Kay illusztrációi és olyan remekül kapják el Rowling mesevilágának általam elképzelt hangulatát (ami sok esetben egyébként jóval sötétebb, mint a filmes), hogy nem lehet nem szeretni. Sikerrel távol tartottuk magunkat a számos dísz- és egyéb kiadástól, amik most az évfordulóra megjelentek, de az illusztráltak kellenek és kész.

Philip Pullman: A por könyve 1 – La Belle Sauvage (Ciceró)

Kicsit kakukktojás, mert mostanában már ritkán olvasok ifjúsági irodalmat, kifejezetten gyerekkönyvet pláne nem, de annyira rácsodálkoztam e megjelenésre, hogy nem tudom kiverni a fejemből. Annak idején nagyon szerettem Az Úr sötét anyagai trilógiát és nem tudtam róla, hogy Pullman írt hozzá előzménytörténetet. Nem mondanám, hogy esz érte a fene, de figyelni fogom az értékeléseit – olyan egyszer majd könyvtárból / kölcsön jellegű megjelenés.

  

N. K. Jemisin: Az obeliszkkapu (Agave)

Ugyan Jemisin sokszorosan díjazott trilógiájának első része, Az ötödik évszak sem tartozott idén a kedvenceim közé, úgy vagyok ezzel is, mint Ferrante tetralógiájával: utólag sokkal kellemesebb olvasmányélményként tekintek vissza rá, mint akkor éreztem, és hibái ellenére is kíváncsi vagyok a folytatásra.

Sarah Perry: Az essexi kígyó (21. Század)

Az ősz egyik nagy meglepetése, hogy a 21. Század Kiadó Kult néven új, kortárs szépirodalmi sorozatot indít. Egy könyvüket olvastam eddig, a Lány a vonatont, és azzal a lendülettel el is könyveltem a kiadót, mint számomra érdektelent. Ehhez képest nem győztem szedegetni az állam a földről Az essexi kígyó láttán, ami, ha lehet hinni az eredeti értékeléseinek, igazi viktoriánus-misztikus gyöngyszem. Alig várom.

Michael Chabon: Ragyog a hold (21. Század)

Évekig kerülgettem a Jiddis rendőrök szövetségét, egyike volt azon könyveknek, amikre minden nagy nyári Alexandra-vásáron rá akartam vetni magam, aztán mindig kimaradtak. Így jártam. Ha lehet hinni a kritikáknak, Chabon eme regénye még jobb – most már nem kéne kihagyni. Ez is 21. Század amúgy, szóval tényleg izgalmas lesz ez a sorozat.

***

Jó eséllyel a végtelenségig tudnám folytatni, de a posztnak is határt kell szabni, meg aztán a realitások talaján maradva ennyi újdonság elolvasására még van is esély év végéig, többre nem nagyon. Ami kimaradt, de még becsúszhat, esetleg bekerül az „egyszer majd ha akciós lesz / könyvtárból / kölcsön” kalapba:

Radcliffe Hall: A magány kútja (Park)

John Williams: Butcher’s Crossing (Park)

Colson Whitehead: A föld alatti vasút (21. Század)

Elan Mastai: Felbolydult napjaink (Agave)

Edan Lepucki: A 17-es számú nő (Agave)

Grecsó Krisztián: Harminc év napsütés (Magvető)

Potozky László: Égéstermék (Magvető)

Megyünk az őszbe…

Írhatnék nagy nyári összefoglalót… Zűrös és nyomasztó nyár áll mögöttünk, sok kudarccal, sok aggódnivalóval, sok fullasztó, meleg, bántó nappal. Szerencsére a fojtogató munkahelyi feszültség, hivatali problémák, krónikus időhiány és fáradtság mellett akadt jócskán idilli pillanat is – ezek legtöbbje az erkélyemnek és az ott burjánzó növénydzsungelnek köszönhető, illetve a többnyire negyven fokban főzött lekvárkölteményeknek. Nagyjából egész nyáron a szeptember első hetében aktuális utószezoni nyaralásunkat vártam, ami meg is esett, szép is volt, az év legmegnyugtatóbb hetével ajándékozott, csak aztán a Balaton és Fonyód kedvességéből egy újabb családi tragédiába érkeztünk haza. Ez már tényleg, igazán kezd nagyon sok lenni. De hát az élet nem kívánságműsor, a felhők felett meg kurvára nem süt a nap, választásunk maximum annyiban van, hogy emelt fővel viseljük a csapásokat és megyünk tovább vagy feladjuk. Mivel épp itt ülök és posztot írok, nyilván egyelőre nem az utóbbi mellett döntöttem.

Nem meglepő módon így aztán ez a nyár sem az olvasásról meg a blogról szólt. Keveset és nyűgösen olvastam, Zoli meg tán még kevesebbet, mondjuk ő legalább nem nyűgösen – egyszerűen más munkákban volt érdekelt, nyakig. Nem is emlékszem, hogy a költözésünk (az meg már hét éve volt) óta frissült-e ilyen ritkán a blog. Fátylat rá. Szerencsére azért ha kevesebbet is olvastam, akadtak nagyon jó élmények, felesleges szótépés nélkül (ott vannak a linkek) álljon itt a nyár öt legjobbja:

- Jonathan Franzen: Tisztaság

- Robert Galbraith: Gonosz pálya

- Baráth Katalin: Arkangyal éjjel

- Marc Elsberg: Blackout

- Caroline Knapp: Pia

Írhatnék őszi terveket… De az a nagy büdös helyzet, hogy épp olyan hangulatban vagyok, hogy mindent olvasnék egyszerre és közben semmi sem jó. Ha tizenöt felé tudnék osztódni és elkezdeni egyszerre tizenöt könyvet akkor elképzelhető hogy a tizenöt különböző élményből összeállna egy kielégítő élménykomplexum. De mivel ez egyelőre nem tűnik kivitelezhetőnek, maradunk annyiban hogy belekezdek épp abba ami megragad a kezemben öt oldalnál tovább és tojok a tervekre. Olvasnék amúgy sokfélét, meg kellene haladni a várólistacsökkentő játék könyveivel, meg nem ártana haladni a saját kis Woolf-újra projektemmel, meg van itt még néhány kiadói jóság, de hogy melyikből mi lesz, azt nem tudom. Ami nagyjából biztosnak tűnik (most, ma, vasárnap fél hatkor a csodálatosan felhőktarkította naplementében) hogy olvasni fogok:

- Miéville-t – a Perdido pályaudvar és az Armada is a VCS listán parkol már két éve és sose tudnak sorra kerülni, most olvasnám nagyon, csak a méretek elriasztanak

- Woolfot – ugyan azt már látom, hogy az egész életmű újraolvasása nem fog beleférni az évbe, mindenképp folytatom, mert épp kezdenek elvonási tüneteim lenni

- Endymiont (és talán Endymion felemelkedését) – az nem kérdés, hogy folytatom a sorozatot, hogy mindkét hátralévő rész belefér-e az év maradék egynegyedébe, az még igen, részben mert ezek se soványkák, részben a töménységük miatt

- krimit – még nem tudom, mit, de krimiolvashatnékom van

- Tortúrát – úgy húsz éve kerülgetem Kinget mint a forró kását, idén a Tortúra VCS, plusz Amadea is annyira ajánlgatja nekem lelki nihilre gyógymódnak hogy most már muszáj :)

Írhatnék megjelenéses ajánlót… Elvégre néha szoktam és többnyire még mindig figyelemmel kísérem az újdonságokat. De hosszú ideje ez az első szezonkezdet amikor azt mondom, hogy annyira nem tudnak érdekelni az új megjelenések, hogy csak na. Egy-két kivétellel mind az a kategória, hogy jó-jó, majd ha egyszer nagyon olyanom lesz hogy már végképp nincs mit olvasnom és nincs mit csinálnom magammal, akkor valami akcióban megrendelem. Jó, persze nem mondom, hogy nem lesz egyáltalán újdonság a blogon ősszel, mert úgyis lesznek gyenge pillanataim, de ha valaki a kurrens megjelenésekről szeretne tájékozódni, inkább közlekedjen el másik blogra a következő pár hónapban. Amiket mindentől függetlenül feltétlenül érdemesnek tartok a figyelemre:

 

- Donna Tartt: Az Aranypinty – OK, most fogom megcáfolni az előző bekezdésben írtakat, de következetesség, nem Timi a neved – Az Aranypinty tavasz óta, amikor először bejelentették, hogy jön, az év legjobban várt megjelenése nálam, csak A fényességeket vártam idén ennyire – mondanám, hogy ha csak feleannyira jó lesz, már nyert ügye van, de igazság szerint Tartt az egyik legjobb író, akitől valaha olvastam, egész biztos vagyok benne hogy a zseniális A titkos történet után nem tud hibázni

- Jeanette Winterson: Az időszakadék – Winterson se nagyon, és bár az egyik szemem sír amiért nem valamelyik saját regényét kapjuk, a másik nagyon is nevet, amiért a Kossuth belevág a Hogarth Shakespeare Series magyar kiadásába – Winterson és az évszázad poénjának is beillő Jo Nesbo jegyezte Macbeth-átirat mellett azért legjobban Margaret Atwood és Caliban találkozóját várom A vihar újrameséjében, remélem, nem törik meg a kiadó lendülete egyhamar

  

- Sylvain Neuvel: Alvó óriások – mostanában többször befürödtem agyonhájpolt SF megjelenésekkel, de ezt a sci-fit nem szívesen hagynám ki, remélem, az érdekes alapötlet mellé megfelelően fojtogató hangulat is társul

- Jordi Llobregat: Vesalius titka – ez az az eset, amikor a borító tehet mindenről – na jó, nem kizárólag, a századfordulós Barcelona beígért hangulata és Caleb Carr emlegetése is sokat nyom a latban

- Harry Potter és az elátkozott gyermek – töredelmesen bevallom, hogy állatira húztam a szám amikor megláttam hogy ez az izé lesz, és nem azért mert dráma (ehemmm, tudjátok ami színdarab írva, azt úgy hívják, hogy dráma, lásd Shakespeare) vagy mert nem Rowling írta, vagy mert rókabőr, hanem mert én tényleg, teljes szívből szerettem volna, ha Harry történetét végre elengedi a világ (az írónő, a kiadó, a marketing) – persze amíg csörög a kassza, addig úgysem fogják, úgyhogy akár pozitívan is állhatunk a dolgokhoz – hogy elolvasom, az tuti, hogy tetszeni fog-e azt még nem tudom, de ott a helye minden rajongó polcán (én meg akármennyire húzom a szám néha, úgyis maradok rajongó…)

Lesz a fentieken kívül még pár érdekes megjelenés, ha már Harry, rögtön itt van az illusztrált sorozat második kötete, amit angolul októberre ígérnek, ha jól tudom, gondolom, a karácsonyi hajrára kijön magyarul is, illetve a Legendás állatok film kapcsán is egész biztos várható valami extraság. Elvileg lesz új Franzen (A huszonhetedik város), bár ezt hivatalosan még nem láttam megerősítve, lesz új Ulickaja (Jákob lajtorjája – az írónő is itt lesz, könyvbemutatón!), új Munro (Nyílt titok). Erősen feltételes módban, de érdekel a Brooklyn (Colm Toibin), az Augustus (John Williams), az Égtörés (Al Robertson), a Minden eltűnt lány (Megan Miranda). És ha már említettem a Legendás állatok filmet (amit természetesen úgyis megnézünk), töredelmesen bevallom, hogy bár a könyvet eléggé utáltam, tökre várom A lány a vonaton filmverzióját, részben, mert szerintem ez pont olyan, mint A marsi vagy a Holtodiglan – sokkal jobb alapanyag filmnek, mint könyvnek; részben mert nagyon bírom Emily Bluntot és kíváncsi vagyok, mit hoz ki Rachelből. Ennél azért kicsit jobban az Érkezést, kéne már egy igazán ütős sci-fi filmélmény is, ez pedig igazán annak ígérkezik. És így a fesztiválszezon elmúltával végre elkezdődik nekünk is a koncertszezon – lesz néhány érdekesség amit kár lenne kihagyni, egyelőre három biztos pont van: az októberi mini-Womex jellegű Budapest Ritmo, Anoushka Shankar novemberi koncertje a Müpában és a Harcsa Veronika – Gyémánt Bálint duó új lemezének bemutatója a Zeneakadémián.

Már csak némi nyugalom és jó sok szabadidő kéne, tartok tőle hogy egyikből se lesz annyi, amennyit szeretnék, de próbálok lendületesen állni ehhez az őszhöz. Egy biztos: a blog éledezik. Maradjatok velünk, remélem, a hűvös-teázós-esős időszakban végre több bejegyzéssel is tudunk szolgálni!

Már megint egy Könyvhét…

Minden évben megállapítjuk, ugye (itt nem is kéne folytatnom, rutinos olvasók úgyis tudják), hogy a Könyvfesztivál és a Könyvhét közti szűk másfél hónap már-már könyvmolykínzás-számba megy. Idén sincs másképp. Sőt… Költői túlzás lenne azt állítani, hogy még nem sikerült a végére érnem minden, a Feszten összeharácsolt könyvnek – a kellemetlen igazság az, hogy hármat sikerült elolvasni (de az egyik legalább a legeslegjobban-várt-ezeroldalas-monstrum). Hogy poszt mikor lesz róluk, azt végképp nem tudom. Évek óta nem fordult elő, hogy ennyire ritkán jelenjünk meg, most valahogy minden előrébb tolakodott, a könyvek és a blog meg csak csúszik, csúszik hátra. Nem baj. Majd ez is változni fog, ha meg nem, jönnek az ömlesztett posztok, úgyis jobban szeretitek a rövid értékeléseket :)

Visszatérve a Könyvhétre – idén is lesz, idén is a Vörösmarty téren, idén is esni fog, idén is állati nagy tömegre lehet számítani (eső ide vagy oda). És persze idén is megjelenik egy rakat könyv. Lehet, hogy a Feszten felhalmozott készletek (plusz az egyéb könyves projektek) miatt, vagy a fáradtság, túlterheltség, hiszti okán, vagy mert perpill jobban érdekelnek a virágaim meg a lekvárfőzés, de idén, néhány kivételtől eltekintve nem mozgat meg annyira ez a megjelenés-dömping. Meg úgy az egész felhajtás – még az is felmerült, hogy ki se megyünk. Ilyen se volt már évek óta…

Azért nézzük, mi az, ami – akár kimegyünk a térre, akár nem – nagyjából biztosan beköltözik hozzánk a Könyvhét előtt-alatt-után:

Baráth Katalin: Arkangyal éjjel

Kötelező. Naná. Akkor is, ha először nem kicsit voltam szkeptikus. Mert hát ha valami, akkor a domestic thriller nem az én műfajom – ráadásul a marketing erőst ráhasal a Holtodiglan és A lány a vonaton vonalra, én meg mindkettőt eléggé utáltam. És még a borító sem tetszik. Innen szép nyerni, mondhatnám, de az a helyzet, hogy Kata ha az Arany oldalakból írna kísérleti drámát, azt is elolvasnám, és csak félig elfogultságból, félig azért, mert komolyan gondolom, hogy ír úgy, hogy bármilyen műfajból kihozza a legjobbat.

„Amikor Budapest utcáit feketére festi az éjszaka, egy árnyék indul veszedelmes útjára. A rendőrök szerint az árnyék csak legenda, de aki találkozik vele, többé nem szabadul a rettegéstől.
Bori önkéntes segítő, a családon belüli erőszak áldozataival foglalkozik. Egy végzetes napon azonban éppen őt támadják meg. A lány lakótársát felzaklatja a tragédia, és cinizmusa ellenére minden veszélyt vállal, hogy elkapja a névtelen tettest. Nyomozását rengeteg váratlan fordulat és fellángoló erőszak szegélyezi. De mi köze van ennek a nyomozásnak a pesti éjszakákat rémülettel megtöltő árnyékhoz?”

Neil Gaiman: Köztesvilág

Egy új Gaiman mindig kötelező. Akkor is, ha lassan több könyve sorolható a megélhetési bűnözés kategóriába, mint amennyi nem :) Bár a sztorit nehezen lehet eredetiséggel vádolni, a lényeg nála úgyis a megvalósítás.

„Joey Harker egy átlagos kamasz: próbálja átvészelni az iskola megpróbáltatásait, viszonzatlanul szerelmes, és nincs benne semmi különleges. Azon kívül, hogy képes bárhol eltévedni. Egy nap aztán felfedezi, hogy az ő Földje csak egy a trillió alternatív Föld között, melyek egy részén a mágia az úr, más részén a tudomány, s ezek ádáz háborúban állnak egymással.
Joeyt a békítő erő, a Köztesvilág szemelte ki magának, mivel született Világjáró, és így segítheti az egyensúly fenntartását, méghozzá más Földekről származó, saját alternatív énjeivel együtt. Kiképzést kap, hogy felvehesse a harcot a mágikus és a tudományos ellenségekkel, hogy ő, aki még a saját kis városkájában is eltéved, világok között járhasson világmegváltó küldetésben.”

Christopher Moore: A velencei sárkány

Hát tulajdonképpen egy új Chris Moore sem nagyon maradhat ki. Pláne úgy, hogy a Bolond klasszisokkal jobb volt, mint a megelőző néhány túltolt ökörség. Szegény Shakespeare, attól tartok, megint megkapja a magáét…

„A tizenharmadik század végén járunk, és Velence pont olyan, mint ma: olasz és vizes. Cordelia ide küldte Tarsolyt, hogy a nevében is ellenezze a készülő keresztes hadjáratot. Csakhogy bizonyos kalmárok és katonák érdeke nagyon is a háború felé húz, és jaj annak, aki az útjukban áll.

Tarsoly ezúttal idegen földön idegen szokások között próbálja megállni a helyét, s miután ádázul életére törnek, bosszút forral, felhasználva mindent, ami keze ügyébe kerül: pénzt, fekáliát és még egy titokzatos vízi lényt is, melynek kéj- és étvágya kielégíthetetlen. Szerencsére akadnak segítői is a szép Jessica, az uzsorás Shylock lánya, és Othello, a vitéz mór személyében, így miközben folyik a vér, azért szerencsére jócskán folyik a bor is, és a testrészek mellett a poénok is folyamatosan repkednek.

Christopher Moore a Bolond után folytatja a Shakespeare-kánon felforgatását. Fenekestül. A velencei kalmárt és az Othellót ötvözve fergeteges regényt rittyentett kapzsiságról, bosszúról, árulásról és egy félelmetes, fatális, ám feminin tengeri szörnyről.”

John Scalzi: Vörösingesek

Ha szórakoztató katonai sci-fi, akkor John Scalzi. Ennyi. Instant szórakozás nyaralásra.

„Andrew Dahl zászlóst épp most vezényelték az Egyetemes Szövetség zászlóshajójára, a Rettenthetetlenre. Kiemelt állomáshelyén Dahl nemcsak arra büszke, hogy a Xenobiológiai laborban dolgozhat, hanem, hogy részt vehet a felderítéseken is a hajó híres tisztjeivel.

Az élet nem is lehetne szebb... amíg Andrew rá nem jön, hogy

(1) minden felderítés halálos konfliktus egy idegen erővel,

(2) a hajó bizonyos tisztjei mindig túlélik ezeket a konfliktusokat, miközben

(3) egy alacsonyabb rangú katona elkerülhetetlenül meghal.

Ezek után nem meglepő, hogy a ravaszabbak mindenáron igyekeznek kibújni a felderítések alól. Ráadásul Dahl olyan információkba botlik, amelyek hatására a barátaival együtt teljesen átértékeli, hogy mit is jelent a Rettenthetetlen fedélzetén szolgálni. Ahonnan csak egy eszelős, iszonyatosan kockázatos terv révén menekülhetnek meg.”

N. K. Jemisin: Az ötödik évszak

Bár nem figyelem naprakészen (sőt…) a külföldi sikerlistákat, megjelenéseket, Jemisin regényének híre jóval a magyar megjelenés és a díjjelölések előtt eljutott még hozzám is. Könnyen el tudom képzelni, hogy az év legizgalmasabb fantasy olvasmánya lesz – első blikkre a Lépcsők városához hasonló hangulatot várok, az meg eléggé bejött, mint tudjuk.

„Három szörnyű dolog történik egyetlen nap leforgása alatt. A szürke kisvárosi életet élő Essun arra tér haza, hogy férje brutális módon végzett a kisfiukkal, majd elmenekült és erőszakkal magával vitte a lányukat. Eközben a hatalmas Sanze az egész világot befolyásoló birodalom, aminek találmányai évezredek óta a civilizáció alapjait képezik, összedől, mert teljes lakossága egy őrült bosszújának áldozatául esik. S végül, a Rezdületlenként ismert kontinens szívében egy óriási, vöröslő repedés keletkezik, és az általa kiokádott hamu elsötétíti az eget. Egyesek szerint évekre. Mások szerint évszázadokra.

Ebben a haldokló és halálos világban Essun mindent meg fog tenni, hogy megmentse a lányát, és bosszút álljon a férjén. Az utolsó tartalékaiból tengődő, napfény, ivóvíz és művelhető termőföld nélkül maradt Rezdületlenben pedig kitörni készül a háború. Egy végső, nagy leszámolás a nemzetek közt, amit nem a hatalomért vagy a földért vívnak majd, hanem a túléléshez szükséges alapvető forrásokért. Essunt viszont nem érdekli, hogy az ismert világ összeomlik körülötte: ő maga fogja puszta kézzel elpusztítani, ha ezt kell tennie a lánya megmentéséért.”

Paolo Bacigalupi: A vízvadász

Nem is tudom, hányadik éve teszem fel a várólista-csökkentős listára A felhúzhatós lányt, talán a legkitartóbb versenyzőm. Ami ahhoz képest igazán furcsa, hogy Bacigalupi tavaly két regényével is (ráadásul két ifjúságival!) meggyőzött, hogy nagyon is érdemes őt olvasni. Hogy felhúzós lánykánk idén sorra kerül-e arról sejtelmem sincs, de talán A vízvadásszal végre betekintést nyerek a „felnőtt” Bacigalupi-regények világába is.

„Amerika délnyugati részén a közeljövőben elviselhetetlen aszály tombol: Nevada, Arizona és Kalifornia állam napról napra harcol a Colorado-folyó apadó vízkészletéért. Ebbe a forró helyzetbe lép be a nyomozóként, bérgyilkosként és kémként dolgozó Angel Velasquez: a vízvadászt azért küldi Phoenixbe a főnöke, hogy biztosítsa luxusépületei virágzását a sivatagban, még ha ennek az is az ára, hogy ellenfelei a porba kerülnek. Miközben a férfi megpróbálja kideríteni, mi igaz az új vízforrásra vonatkozó pletykákból, két nővel is összehozza a sors. Megismeri Lucy Monroe-t, a kőkemény újságírónőt, aki sokkal többet tud a helyi titkokról, mint amennyit elárul, és Maria Villarosát, a fiatal bevándorló lányt, aki északra szeretne menekülni, ahol a víz még mindig az égből hullik.

Ahogy körülöttük egyre csak gyűlnek a holttestek, rájönnek, hogy kénytelenek összedolgozni, mivel egy olyan játszma résztvevői, amely nagyobb és mocskosabb, mint valaha is gondolták volna. Phoenix közeledik az összeomlás felé, az idő fogy, és mindenki bármire képes, hogy vízhez jusson, amely ebben a világban az aranynál is többet ér.”

Ben Aaronovitch: Föld alatti suttogás

Ember nincs, aki meg tudná magyarázni, miért szeretem ennyire Aaronovitch sorozatát – a legkevésbé sem vehető komolyan, jó néhány színvonalasabb urban fantasy van nála, a humort meg alapvetően annyira nem szeretem, hogy csak az vigye el. Mégis… Van egy olyan jó értelemben vett dinkasága ennek a sorozatnak, amit iszonyú jólesik olvasni. Más kérdés, hogy a való életben sikítófrászt kapok ettől a dinkaságtól :) Tökéletes nyaralós olvasmány.

„A londoni rendőrök holttestre bukkannak a Baker Street-i metróállomás távoli végénél: az áldozat egy amerikai cserediák, James Gallagher, akinek politikailag befolyásos családja érthető módon mielőbb a végére akar járni a hátborzongató gyilkosságnak. A probléma csak az, hogy senki sem tudja, ehhez milyen mélyre kell ásniuk – senki, kivéve a közrendőr és mágustanonc Peter Grantet. Nightingale főfelügyelő, Anglia utolsó bejegyzett varázslójának támogatásával Peter neki is áll feltérképezni a legnagyobb, legrégibb, és újabban legveszedelmesebb metróhálózat bugyrait. Ráadásul segítséget is kapnak az FBI-tól Kimberley Reynolds különleges ügynök személyében, aki azonban nem repesne az örömtől, ha tudná, mi minden zajlik a felszín alatt.”

Robert Galbraith: Gonosz pálya

Jó, majdnem-könyvheti. De végre jön! Komolyan kis híján sírva fakadtam a Feszt előtt amiért eltolták, nem mintha nem lett volna elég olvasnivaló így is (lásd bevezető), de Cormoran Strike kalandjait nagyjából annyira várom, mint anno a Potter befejező pár részének világpremierjét. Alig várom, hogy végre megkaparintsam!

„Titokzatos csomag érkezik Robin Ellacott nevére, és rémülten fedezi fel, hogy egy nő levágott lába van benne.

Főnöke, Cormoran Strike magándetektív már nem lepődik meg ennyire, bár ő is megdöbben. Négy férfi is van a múltjában, akikről úgy gondolja, lehettek a feladók - és Strike nagyon jól tudja, hogy mindegyikük komoly, elmondhatatlan kegyetlenségre képes.

Míg a rendőrség arra a gyanúsítottra koncentrál, akiről Strike egyre biztosabban érzi, hogy nem ő a tettes, Cormoran és Robin a kezükbe veszik az ügyet, és elmerülnek a másik három gyanúsított sötét világában. Ám közben újabb, rettenetes bűntettek következnek, és egyre fogy az idő, hogy leleplezzék a gyilkost…”

Hans Rath: Kell egy pszichológus, mondta Isten

A kiadó Fredrik Backman könyveihez hasonlítja, ami persze még nem garancia semmire, de a fene se fog ellenállni… Pláne ha a középpontban egy terápia, melynek egyik szereplője egy bajba jutott pszichológus, a másik pedig maga Isten (vagy nem). Szeretem a terápiákról szóló könyveket (privát perverzió) de még jobban szeretek röhögni a terápiákon (ez is).

„Dr. Jakob Jakobi pszichoterapeutától elpártolt a szerencse. Elvált, szakmájában csődöt mondott, és nincs egy vasa sem. Ilyen szánalmas állapotban találkozik Abel Baumann-nal, egy szintén peches cirkuszi bohóccal, aki különös személyiségzavarban szenved: azt állítja, ő Isten, és jelenleg terapeutát keres, mert Isten is lehet bajban.

Jakobot vonzza a rokonszenves, sokoldalú, ám véleménye szerint nagyon is e világi férfi személyisége, és vállalja a terápiát. Hamarosan egy közös utazáson találják magukat, és dr. Jakobi meginog: már nem is olyan biztos benne, hogy csak egy ügyes szemfényvesztővel van dolga. Sőt az is megkérdőjeleződik, hogy voltaképpen ki segít kin.”

Aztán hogy ezeket mikor olvassuk el… Ha valamelyik standon árulnak időnyerőt, szóljatok!

Kitekintő – már megint nyakunkon a Könyvfesztivál!

Az előbb még itt sápítoztam hogy milyen gyorsan eltelt már megint az év első három hónapja és mintha csak tegnap írtam volna az év végi összegzést, máris itt a könyvfesztiváli készülődés – aztán visszaolvastam és rájöttem, hogy már tavaly is ezt írtam. Úgy tűnik, nem elég, hogy öregszem és egyre többször kapom azon magam „hogy repül az idő” még ráadásul feledékeny is vagyok. Remek. Szóval megint itt az április, szeszélyes idővel, lobogó loknikkal, virágültetéssel és a Millenáris zöldellő gyepét ellepő könyvmolyokkal. Idén sem sikerült mostanra a végére jutnom az év végi megjelenés-hullámban bezsákmányolt könyveknek, de már le is tettem a szezonális olvasás-ritmusról. Pláne, mert idén a kiadók sem aludtak téli álmot, az amúgy inkább holtszezonnak számító február-március is bőven tartogatott érdekességeket. Kíváncsiság van, idő és hely kevesebb, lelkesedés hullámzóan – mindez persze egyáltalán nem jelenti azt hogy ne vánszorognánk haza teli putonnyal a fesztről. Aztán majd jövő ilyenkorra talán el is olvassuk őket…

Lássuk első körben mely könyvek kerülnek be nagyon jó eséllyel abba a bizonyos puttonyba:

Jonathan Franzen: Tisztaság

„Korunk egyik legjelentősebb írójának régóta várt új regénye nagy ívű, kontinenseken és évtizedeken átnyúló többgenerációs történet. Főszereplője egy Pip Tyler nevű fiatal nő, akinek a valódi neve Purity, azaz Tisztaság. Százharmincezer dolláros diákhitellel a nyakában Oaklandben squattol anarchistákkal, kapcsolata egyetlen családtagjával, az anyjával zűrös, és fogalma sincs róla, ki az apja.

Pip megismerkedik egy karizmatikus német hackerrel, a kényes adatokat kiszivárogtató Andreas Wolffal, s ahogy a cselekmény az USA-tól Bolíviáig és a berlini fal leomlása előtti Kelet-Németországig ágazik szét, egyre több rejtélyt fed fel a családjáról. A hét nagy részből álló, rafinált szerkezetű regény végére aztán a nagy kirakós minden darabja a helyére kerül.

Sötét titkok, manipulációk, hazugságok, ifjúkori idealizmus, végletes hűség, szülő-gyerek kapcsolat, szerelem és család, a nemek közti harc, a mindenütt jelen lévő, totalitárius internet - efféle nagy témákat vizsgál a szerző emlékezetes karaktereket felvonultató, csupaszív, elbűvölően intelligens regényében.”

Egyértelműen kötelező, ki nem hagynám, ha egy hétig száraz kenyéren és vízen kéne élni miatta, akkor is rohannék megvenni – de aki a fülszöveget írta tuti nem olvasott még Franzent mert azt aztán el nem tudom képzelni hogy valaha „csupaszív” regényt ír…

Eleanor Catton: A fényességek

„Eleanor Catton fordulatos, hömpölygő története kerek százötven évvel ezelőtt, az új-zélandi aranyláz idején játszódik, a szigetek legtávolabbi csücskében, ahol szövevényes bűnügyre derül fény. De vajon tisztában vannak-e azzal a tettesek és az áldozatok, hogy mindez csak éppen ennél a csillagállásnál történhetett meg éppen így?

Egy sötét ügy és egy bravúros nyomozás Mars, Vénusz és a többi bolygó képviselői a kaotikus, világ végi településen: miután elolvastuk ezt a csodálatos regényt, garantált, hogy a saját horoszkópunkra is más szemmel nézünk!”

Eleanor Catton Booker-díjas regénye évek óta közszájon forog könyvmoly-körökben, nagyjából biztosra vettük, hogy úgysem jelenik meg magyarul, volt is nagy örömködés, amikor kiderült, mégis. Franzen mellett talán a legjobban várt fesztiválos megjelenés részemről, igazi kardigános bölcsészálom :) Mondjuk most picit elriasztott hogy ráadásul még 1000 oldal is, elleszünk egy darabig.

Kazuo Ishiguro: Az eltemetett óriás

„Lélegzetelállítóan szép történet arról, miért vágyunk feledni, és miért kell mégis emlékezni.

Nagyregényt tart a kezében az Olvasó, a szó legnemesebb értelmében. Kazuo Ishiguro, a japán származású brit regényíró Az eltemetett óriással szimbolikus történetet ajándékozott a világirodalomnak, ami, mint minden nagy elődje, az élet és halál mérlegén megmért emberi sorskalandról mesél, helytállásról vagy elbukásról a hűség és árulás, háború és béke, szerelem és barátság próbáiban.

Az idő és a helyszín az Arthur király halála utáni Britannia: a britonok és szászok közt még fennálló törékeny arthuri béke utolsó pillanatai. Axl és Beatrice, az idős házaspár nagy utazásra indul halványan derengő emlékei nyomába hogy végül sorsuk beteljesedhessék. Vándorútjukon sorra összetalálkoznak a többi kulcsfigurával: a kizökkent időt helyreütni született szász harcossal, Wistannal és tanítványával, Edwinnel, majd az arthuri béke sötét titkát őrző Gawain lovaggal. Ők együtt, ki-ki a maga okaival és céljaival, alakítják ki a cselekményt, melynek végkifejletében végre tisztán láthatóvá lesz múlt és jövő.

A tájak és helyszínek a csodás japán animációs filmek festményszerű háttereire emlékeztetnek, a történet lassú kibontása és végig fenntartott izgalma a számítógépes kalandjátékok világát idézi. Ishiguro mesterfokon fűzi össze a legnemesebb lírai egyszerűséggel elbeszélt történet szálait. Itt semmi nincs véletlen helyen vagy időben, ám ebben a kristálytiszta szerkezetben mégis minden mindvégig, a regény legutolsó mondatáig megőrzi a maga titkos jelentőségét.”

Ishiguro úgy tíz évvel ezelőtt maga volt a nagybetűs csoda számomra, aztán valahogy elmaradtak mellőlem a regényei – meglepve tapasztaltam, hogy a blogon például egy könyvéről sem írtam. Minimum fura és feltétlen orvosolandó helyzet – a nemrégiben újra kiadott Napok romjai (csak az a borító, csak azt tudnám feledni…) mellett ez is kihagyhatatlannak tűnik.

Herman Koch: Nyaraló úszómedencével

„Amikor egy félresikerült orvosi beavatkozás következtében meghal Ralph Meier, a híres színész, háziorvosának, dr. Marc Schlossernek színt kell vallania. Hiszen a szakmai becsülete forog kockán. Nem mintha lesújtaná Ralph halála, ám a filmcsillagok menő háziorvosaként nem rejtegetheti az igazságot.
Minden az előző nyáron kezdődött, amikor Marc a feleségével és két kamasz lányával meglátogatta Meieréket egy tengerparti nyaralóban. Kellemesen berendezkedtek, élvezték Meierék és filmes barátaik ingerlő társaságát, de egy szörnyű tragédia váratlanul közbeszólt, és megmutatta, hogy senkiben sem lehet megbízni. Ahogy a nyaralás lassan rémálomba fordul, Ralph későbbi halálának körülményei is értelmet nyernek, és feltárul a nyári tragédia mögött rejlő, zavarba ejtő valóság.”

Herman Koch két éve megdöbbentő vacsorára látott vendégül – tipikusan olyan házigazda ő, akinél szép volt, jó volt, de lehet, hogy nem mennék vissza többet, inkább eszem valami ipari hulladékot egy gyorsétteremben. Persze a könyvmoly (túl azon, hogy hisztis, ugyebár…) mazochista lény és szereti, ha kicsit megtépik, úgyhogy jó eséllyel belekóstolok ebbe az újabb, a jóléti társadalmak mocskában hempergőző fogásba. Csak nehogy megártson…

Grecsó Krisztián: Jelmezbál

„Két lányt holtan találnak a faluban valamikor az 1960-as években. A harmadik még él, amikor rábukkannak, de mire odaér az orvos, a sebesült lány eltűnik. Szerelme, a fiatal rendőr évtizedek múlva, Budapesten, egy különös találkozás után jön rá az igazságra. E talányos bűnügyi történetből bomlanak ki egy családregény mozaikjai.

A Jelmezbál napjainkig nyúló történetének szereplői unokák, nagymamák, asszonyok - nők. Élik az életüket, keresik egymást, önmagukat vagy épp a vér szerinti anyjukat. Elköltöznek, visszatérnek, szerelem, árulás, alakoskodás, hit és féltékenység van az életükben. Sok elmaradt ölelés, és szerencsére még több olyan, amelyik nem maradt el.

Grecsó Krisztián új könyvének fejezetei önmagukban is kiadnak egy-egy képet, mintha mindegyik történet más családtag vagy szomszéd élete lenne. Az utak keresztezik egymást, és végül, bármennyire is összekeveredtek térben és időben a darabkák, összeáll a nagy, drámai egész.”

Először elcsodálkoztam, hogy „jé, Grecsó és krimi, mifene…” aztán továbbolvasva rájöttem, hogy lesznek itt lányok, családtagok, ölelések, útkeresések. Szóval csak úgy Grecsósan. Nem nagyon tud hibázni, naná, hogy ott a helye a többi mellett!

Lev Grossman: A varázsló birodalma

„Quentin Coldwatert száműzték Filloryból, a mesés világból, amiben hitt és amit egész életében keresett. Vesztenivaló híján most visszatér varázslatos utazásainak kiindulópontjába, a Varázskapu Egyetemre, ám nem telik el sok idő, és a múlt kísérteni kezdi. Egy ragyogó elméjű fiatal egyetemistával együtt hamarosan útra kel, előbb az Antarktiszra, ahol régi barátokkal találkozik, majd egy szürke mágiával és elkeseredett, kétes alakokkal teli világba. Eközben Fillory mágikus határai gyengülni kezdenek, és északról egy barbár sereg támadást indít ellene. Eliotnak és Janetnek - Fillory királyának és királynőjének - hajóra kell szállniuk, hogy elvégezzenek egy veszélyes, utolsó küldetést.

Kisvártatva olyan események sora veszi kezdetét, ami nem csak Filloryt és minden varázslatosat, hanem az egész Földet is pusztulásba taszíthatja. Quentinnek pedig mindent kockára kell tennie, ezúttal azonban a tét már nem csak a saját boldogsága.”

Alaposan belehúzott az Agave Lev Grossman sorozatával, nagyon helyesen, ami ennyire jó azt nem is szabad elhúzni (még a végén elolvasnám angolul). Bár a második rész nem volt maradéktalan (legalábbis nem ütött akkorát mint az első…) baromi kíváncsi vagyok a harmadik részre és rettentően örülök a gyönyörű borítónak, állati jól fog mutatni ez a trilógia egyben. (És visszamegyünk az Antarktiszra, juhééé!)

Gail Carriger: Heartless – Szívtelen

„A lélektelen Lady Alexia Maccon ismét alaposan benne van... ezúttal azonban a baj nem a saját hibájából szakadt rá. Amikor egy őrült kísértet megfenyegeti a királynőt, Alexia veszi kezébe az ügyet -- és a nyomok a férje sötét múltjába vezetnek. Mindezt megtetézi a húga (döbbenetes!) csatlakozása a szüfrazsett-mozgalomhoz, Madame Lefoux legújabb találmánya és tarajos zombisülök áradata -- Alexiának arra sem marad ideje, hogy saját előrehaladott terhességével foglalkozzék.

Sikerül rájönnie, ki akarja megölni Viktória királynőt, mielőtt túl késő lenne? Megint a vámpírok szervezkednek, vagy az áruló ezúttal farkasbundát visel? És egészen pontosan micsoda fészkelte meg magát Lord Akeldama második legjobb szekrényébe?”

Carriger Napernyő Protekturátusának első három részét eléggé szerettem, morcos is voltam sokáig, amiért nem folytatja a KMK a sorozatot, aztán elengedtem a dolgot azzal, hogy úgyis kinőttem már a könyveikből. Teljesen véletlenül találtam rá a megjelenésre, úgy tűnik, már a reklámjaik is más csatornákon hódítanak mint ahol én mozgok… Van bennem egy jó adag nosztalgia, de furcsa mód azért nem epedek el a folytatásért. Majd egyszer elolvasom.

Fredrik Backman: Itt járt Britt-Marie

„Britt-Marie hivatása negyven éven át az volt, hogy makulátlan rendet és tisztaságot tartson sűrűn utazgató és gyakran túlórázó férje körül. Ám útjaik elválnak, s ő, akinek lánykorában volt utoljára munkahelye, mindenáron dolgozni akar. Mivel nem válogathat, elfogadja az egyetlen állást, amelyet a munkaközvetítőben ajánlanak neki, és Borgba utazik, ebbe a válság sújtotta községbe. Egy hallatlanul koszos, felszámolás előtt álló ifjúsági otthont kell rendben tartania, éppen neki, aki nem tűr meg semmiféle piszkot és rendetlenséget. Ráadásul, ki tudja, hogyan, hamarosan az ifjúsági focicsapat vezetőjének szerepében találja magát. Pedig nem sok minden áll tőle a focinál távolabb. De Britt-Marie-t nem olyan fából faragták, hogy megijedjen a feladattól: intézkedni kezd, engedélyeket kér be, nyilvántartásokat vezet, rendet csinál és rendet tart. Az egyedülálló, messziről érkezett nőből akaratlanul a közösség egyik kulcsembere lesz. És felfigyel rá egy magányos férfi is Sven, a helyi rendőr. Kérdés, hogy mindez elegendő-e ahhoz, hogy Britt-Marie újra otthonra találjon. Különös tekintettel arra, hogy volt férje is felbukkan a színen...”

Backman sem tudott eddig hibázni… Ove és a bocsánatkérő nagymama után naná, hogy kötelező – ha csak megközelítőleg olyan jó mint az előző kettő, borítékolom a helyét az év végi összegzésekben is :)

Lionel Shriver: Nagytestvér

„Amikor Pandora kimegy a bátyja, Edison elé az iowai belföldi reptérre, szó szerint nem ismeri meg őt. A négy év alatt, amióta a testvérek utoljára találkoztak, az egykoron karcsú, menő New-York-i jazz zongorista elképesztő módon elhízott. Mi történhetett?

És nem is csak a testsúlyról van itt szó. A magát Pandora világára rászabadító Edison összetöri az asszony férjének, Fletchernek egyik saját kezűleg készített bútorát, irgalmatlan mennyiségű reggelit készít a családnak, és nem csupán arra veszi rá Pandora mostohafiát, hogy ejtse a főiskolát, de arra is, hogy maradjon ki a középiskolából.

Miután a sógora már enyhén szólva túl sokáig élt vissza a vendégszeretetével, Fletcher ultimátumot intéz a feleségéhez: vagy ő, vagy én. Pandora a házasságát és fogadott családját is kockára téve a bátyját választja – aki az ő fogyás terén nyújtott segítsége nélkül holtbiztosan a korai sírba enné magát.
A Shriverre jellemző szellemességekben és dühödt energiában gazdag Nagytestvér a kövérségről – erről az össztársadalmi, ugyanakkor gyötrelmesen személyes problémáról – szól. Felteszi a kérdést, hogy mennyi áldozatot vagyunk hajlandóak hozni azért, hogy egy-egy családtagunkat megmentsük, és hogy vajon a szeretteinket lehetséges-e egyáltalán megóvni önmaguktól.”

Bahhh, ennyire undorító borítót ilyen (várhatóan) jó könyvön én már rég láttam. Nem szokott ennyire mellényúlni a Gabo, de ez most nagyon nem jön be. Egyébiránt nyilván kihagyhatatlan, a védőborítót meg úgyis levesszük, szóval no para. Shriver a Születésnap utánnal nagyot rúgott belém, megyek is egy-két repetáért. Pláne, hogyújra kiadják a Beszélnünk kell Kevinről-t is…

Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás

„A Lear király bemutatóján a címszereplőt játszó színész, Arthur Leander szívinfarktust kap, de halála szinte senkinek sem tűnik fel: ez az éjszaka ugyanis arról lesz híres, hogy ekkor szabadult el a világ legpusztítóbb járványa. Élete és elmúlása azonban láthatatlan szálakkal köti össze képregényrajzoló exfeleségét, Mirandát, a mentősnek tanuló Jeevant és a halálát végignéző gyerekszínész Kirstent, aki húsz évvel később az Utazó Szimfónia nevű vándortársulattal együtt próbál fényt vinni az egymástól elvágott, túlélésért küzdő közösségek életébe.

„Mert életben maradni nem elég.”

Ez a társulat, és egyben a könyv mottója is. A halott színészhez kötődő alakok egymásba szövődő múltján és jelenén keresztül látjuk a végzetes éjszakát, a civilizáció törékeny szépségét, és az új világot, ahol mindig van, aki tovább vigye a fáklyát.”

Ha csak fele olyan költői a regény mint a szerző neve, már nyert ügye van. Na de félre a tréfát, egy posztapokaliptikus világban is a kultúra fontosságáról regélő regény azt hiszem, minden könyvmoly szívét megmelengeti kissé – műfajokról és kötődésektől függetlenül.

Naomi Novik: Rengeteg

„Agnyeska szereti csendes faluját a völgyben, az erdőket és a csillogó folyót. Kis világának peremén túl azonban a gonosz varázslattól sötétlő Rengeteg burjánzik, melynek árnyéka a lány életére is rávetül.
Népét egy szigorú varázsló oltalmazza a Rengeteg hatalmától, a Sárkányként ismert mágus azonban szörnyű árat követel a segítségéért: tízévente egy hajadont. Ahogy közeleg a kiválasztás ideje, Agnyeska félelme egyre nő, mert tudja, hogy legjobb barátnőjére, a szépséges és bátor Kasjára fog esni a Sárkány választása, és senki sem mentheti meg a rá váró rettenetes sorstól.

Amikor azonban a Sárkány eljön, nem Kasja lesz az, akit elragad.”

Na ez tipikus esete annak, mit tesz egy remek borító – Novik könyvétől igencsak húzódoztam, valahogy a sárkányok + szépséges és bátor kislányok + gonosz varázslatok épp nem érdekelnek (pedig anno szerettem az Őfelsége sárkányát, nem is tudnám hirtelen megmagyarázni, miért nem olvastam tovább a sorozatot), aztán megláttam a borítótervet és elvesztem. Ez egyszerűen gyönyörű. (Azért lehet, megvárok pár véleményt a regényről mielőtt beruházok egy szép borítóra :)

Adam-Troy Castro: A holtak küldöttei

„Két gyilkosságra is sor kerül az Egy Egy Egyen, az ökoszisztémában, amelyet az univerzumot uraló mesterséges intelligenciák hoztak létre. A henger alakú bolygón a függeszkedők erőszakos faja mellett emberek is élnek, magasan a légkör mérgező gázokkal teli rétege fölött, Andrea Cortnak itt kell megtalálnia a tettest.

A borotvaéles eszű, szarkasztikus humorú nő különösen traumatikus múltat tudhat magáénak, így nincs veszítenivalója, és egy pillanatra sem retten meg a rá bízott feladattól. A dolgát azonban alaposan megnehezíti, hogy semmivel sem vádolhatja meg a mesterséges intelligenciákat, akiknek hatalmában áll egy pillanat alatt eltörölni az emberiséget.”

Épp megint nyakig benne vagyok a sci-fi olvasásban és mindig valami újabb különlegességre vágyom. A holtak küldötteiről hallottam hideget is, meleget is, lehet, ezzel is meg kéne várni néhány véleményt, de úgyis kiszámíthatatlan, mi tetszik és mi nem, meg aztán egy tökös nyomozó hősnőt kb Anita Blake óta várok, szóval lehet, érdemes próbát tenni…

A fentieken túl lássunk pár abszolút kötelező megjelenést, melyek egyelőre magyar borító és fülszöveg nélkül állnak (ejnyebejnye, tessék belehúzni!):

Robert Galbraith: Career of Evil – Én nem tudom, mi van velem, de egyszerűen remegek Rowling álnéven írt krimijeiért. Jobban tetszenek, mint Harry Potter :) Nagyon beígérték Könyvfesztre, ha nem jön ki mégsem (még címe sincs, brühühü…) tuti hisztirohamot kapok.

J. R. R. Tolkien: Kullervo története – Franzen és Catton mellett természetesen ő is kötelező, mert hát az aztán egy percig sem lehet kérdés, hogy  Professzortól bármi jelenik meg, bérelt helye kell legyen a Gyűjteményben :) 

Cixin Liu: A háromtest-probléma – Ha már sci-fi mánia, nem mehetek el én sem emellett a kínai versenyző mellett. Tegye fel a kezét, aki olvasott már kínai sci-fit! Na ugye. Egy próbát minimum megér.

Lauren Beukes: Torzók – Beukes eddig nem okozott csalódást, bár nekem speciel legjobban a Moxyland tetszett tőle, úgy tűnik, ő egy időre a thrillerek felé fordult. Hát, lelke rajta, ha van olyan jó mint a Tündöklő lányok, jöhet akár thriller is. Csak jöjjön.

És ti mit szemeltetek ki a fesztiváli kínálatból?