2008. szeptember 14., vasárnap

Csillagpor

„Volt egyszer egy fiatalember, ki Szíve Vágyát áhította elnyerni” kezdi a mesét Gaiman, a fiatalemberről, de legfőképp annak elsőszülött fiáról, ki az egyik falvai vásár éjjelén fogant. A mese idején ugyanis a vidéki Anglia Fal – vagy Falva – nevű faluja, amely egy a gyepűjén húzódó embermagas ősi falról kapta a nevét, még szomszédos volt Tündeföldével. Itt tartottak – már csak – kilencévente egy vásárt, ahol a két világ árut és eszmét cserélhetett. „Mindig kevesebben és kevesebben”- morgolódik az egyik boszorka-szereplő – „Jegyezd meg, amit mondok: ez a vásár nemsokára már csak az emlékezetben létezik majd. Vannak más vásárok, más vásárterek. Ennek a vásárnak az ideje lassan lejár”. Tündefölde: mindaz, ami ide menekült, hegyek, mint az alvó óriás Hasa-hegye, erdők és folyók, sőt tengerek is; az ott lakók, trollok és manók, az unikornis és a boszorkányok, kalózok és égi hajósok; egyszerűbben fogalmazva a Titok és a Rejtvény, de legfőképp a Mese előlünk menekült ide. És azóta az eltelt időben Tündefölde elköltözött Falva szomszédságából. Ismert és kicsi, szürke és unalmas lenne a világ, ha nem akadna egy-egy Mesélő, aki még fantáziája hajóján elvisz minket is magával oda. Ha magunk már nem vesszük a fáradságot, hogy hasalva bámuljuk a világot nyári réten, fűszálakon át a végtelent, esti vízen fodrozódó fényeket, ha már nem hagyjuk kitalálni magunknak a mesét, legalább üljünk le betonok koszorúzta szobánk lámpafényében könyvvel a kezünkben.
 
A mese idején még Viktória királynő uralja Angliát s a Birodalmat. Hogy is ne hátrálnánk az időben, Tündefölde akkor volt szomszédos Falvával, amikor Ipswitch még többnapi járóföld, szekéren, London drága vonatút az ismeretlenbe, Párizs meg szinte ugyanúgy mítosz és ismeretlenség, mint a falon túli világ. Hiszen a hír akkor még gyalog járt, a média mindenhova bekukkantó szeme nem hitette el, az létezik, amit a kamera megmutat. A szegény ember ezidőtt a képzeletével utazik. Hacsak nem ígér hullócsillagot a falu legszebb lányának, aki után epekedik. Mert a legénykévé cseperedő Tristran Thorn, hősünk épp egy ilyen ígéret miatt vág neki az utazásnak Tündeföldére.
 
Utazását, kalandjait nem mesélem el, mert valahol minden mese váza banális, akár életünk váza. A Jancsi és Juliska hat mondatban morbid banalitás, a Grimm testvérek eredeti gyűjtésében varázslat. Nem mesélem el, mert akár idemásolhatnám inkább, szóról szóra. Mert a mesélés módja dönt. Gaiman úgy mesél, ahogyan Tolkien A woottoni kovácsmester-ben, vagy Michael Ende a Tükör a tükörben novelláiban. Kevés szóval, de olvasóját felnőttnek tekintve akár pajzán, akár fekete humorhoz, utalásaiban egész mesebirodalmakat érzékeltetve. Nézzük, mit szól Tristran utazása okához egy alkalmi útitárs: „Tudod, a helyedben mit tennék? Megmondanám ennek a hölgyeménynek, hogy dugja az arcát egy disznó seggibe, én meg elmennék keresni egy olyat, aki egy csókért nem az egész világot kéri rögtön. Hidd el, van ilyen. Egy féltéglát se tudsz eldobni ott, ahonnan jöttél, és máris eltalálsz egyet.” Szóval álszentség az nincs a könyvben, a mese itt nem a cukormázas hepiendvégű izét jelenti, amit ma a gyerekekkel popcorn és nyalóka mellé etetnek.
 
Pedig van itt is elrabolt és madárrá bűvölt királykisasszony, hullócsillag-lány szívét kivágni készülő boszorkánykirálynő, öreg király és hét fia – három élő, négy szellem; persze az arány a történet kezdetére értendő -, sőt, végül „boldogan éltek, míg” jellegű befejezés is. A mesei alapelemek jelenléte viszont semmiféle puhító tényezővel nem jár Gaimannál, a mesélőkéje nem zápul attól hogy épp tündérmesét ír. Ki sem kacsint ránk, úgy, ahogyan William Goldmann A herceg menyasszonya című „meséjében” – ami egyébként szintén nagy kedvencem. Nem velünk „cinkos” a mese hitele kárára, nem is a maga teremtette mesehősökkel, a mi kárunkra. Velük is ugyanúgy bánik, ahogy velünk, azaz felnőttként kezeli őket. Nincs több szavam e könyvről, olvassátok el!
 
No és akkor most zavarban vagyok. Mert itt ez a könyv, nagyrabecsült Agavénk kiadásában, könyborítóján a vignyetta: A nagy sikerű mozifilm alapjául szolgáló regény! A filmről kell szólnom, és nem tudom jóízűen szidni, pedig megérdemelné. De. Tetszett! (Mi több, alig vártam, hogy feltehessem a polcra a DVD-t.) Pedig elmondhatjuk, szinte állatorvosi lova e film az adaptációs „betegségeknek”, a „mozifilm alapjául szolgáló regény” valóban alapmű, míg a film sokkal inkább a ma tapasztalható fantasyfilm-divathullám terménye. Kicsit hátrébb kell kezdenem, hogy el tudjam mondani, mi a bajom vele, s hogy miért ragaszkodtam hozzá, hogy meglegyen mégis.
 
A Gyűrűk Ura világsikere után hamar rátaláltak a filmesek a Narnia krónikái sorozatra. Az első film szerintem a maga módján becsületes próbálkozás volt arra, hogy ne vigyék el a kétségtelenül meseibb alapanyagot vérbe és tocsogásba – nem is volt egyértelmű siker. Az emberek egyszerűen mást vártak a mozitól, amit épp adaptáció-jellege miatt nem volt képes biztosítani. A második rész komorabb hangvétele, az hogy épp e történetet filmesítették meg másodszor, mind arra utal, hogy a filmkészítők tanultak a fogadtatásból. Nos, a Csillagpor mint mozifilm ennek a tanulási folyamatnak a következő lépcsője. A mai mozinézőnek adrenalin kell, szép ritmusosan húszpercenként egy-egy futkosós üldözés, gyilok, boszipárbaj, ha már csata nincs; és a végén egy nagy összecsapás, a végfeloldás előtt. Ilyenné formált a filmipar minket, nézőket, s ha készítőként eltérsz a recepttől, a garantált siker – s a befektetett pénz – kockáztatódik.
 
A könyv cselekményét a film meg sem kísérli visszaadni, alternatív cselekményt teremt, „olyan mint”-cselekményt. Egyszerűsít, persze, mint mindig, és átformál egész karaktert, ha kell. Alberic kapitányból így lesz Shakespeare kapitány, langyi égi kalóz, van boszorkapárbaj, és Lilim így válik a végén őrjöngő elpusztítandó pusztítóvá, mert végecsata nélkül nem lehet. A könyvben pusztán tudomásul veszi a boszi, hogy a csillag „másnak adta a szívét”, ki már hiába vágja, nem lesz belőle fiatalító csodaszer. A főboszi és a csillag csókkal válnak el, anyám, mit lehet ezzel kezdeni egy filmben! – Megjegyzem, a szereplők ilyetén többdimenziósságát a mangákban és animékben tapasztalni, ott a főfőgonoszok is képesek akár pozitív gesztusokra. – Ki tudja, tán lehetne. A film ilyen értelemben határozottan gyávább, szellemtelenebb és akár logikátlan – boszigyilkos csillagfény! – a könyvhöz képest.

Viszont a könyv íze, a hangulatai, a színei ott ragyognak a filmben. A szereplőválasztásra egy szavam sincs, Robert De Niro langyi kalóza simán „eladja magát”, Michelle Pfeiffer úgy kell, ahogy van, a fiatalok is jól muzsikálnak, és csupa kedves angol filmes ismerős lubickol a kisebb szerepekben. Amit a réven veszít a film, megnyeri a vámon. Egésszé rakódik, hiszen „hibái” nem a készítők, hanem a filmipari környezet generálta „hibák”. Nem csak egy nézést ér meg. És ha legalább egy moziba tévedt kölyköt arra provokál, hogy elolvassa miatta a könyvet, már megérte megcsinálni. 

Híd Terabithia földjére

Eléggé hátrányos helyzetből indult ez a film nálam. Annak idején moziban elmulasztottuk, és most meg, balga módon épp A Faun labirintusa után közvetlenül néztük meg. Hát, nem volt egy szerencsés választás, el kellett telnie egy kis időnek, mire leülepedett bennem A Faun labirintusának döbbenetes hatása, és önmagában tudtam értékelni ezt a filmet. Mert bár a két film nagyon különbözik, alapvetően ugyanarról szólnak, a gyermeki fantázia, a képzelet mindent felülmúló erejéről. Csak míg A Faun labirintusa ezt a lehető legsötétebben, igazi, zsigerig hatoló háborús drámaként teszi, a Híd Terabithia földjére ízig-vérig gyerekfilm. Gyerekfilm, írom, és most érdemes kicsit elidőzni ennél a meghatározásnál. Gyerekeknek szóló, számukra is érthető, átélhető módon fogalmazó, ám komoly témákat feszegető, intelligens, egyáltalán nem gyerekes film. Ritka az ilyen, és szerintem nehéz is ilyet csinálni. Ez most kifejezetten jól sikerült.

A film egy különös barátságról szól, Jess és Leslie, a két kiközösített, az iskolában örök céltáblának számító tizenéves barátságáról. Jess egy szegény ötgyerekes család egyetlen fia, akinek az iskolai megaláztatásokon túl az otthoni gondokkal is állandóan szembesülnie kell. Apja elvárásait képtelen teljesíteni, soha nem felelhet meg neki, csak szidást, szemrehányást kap, szeretetet, szabadságot nem. Leslie szülei ezzel szemben szabad szellemű művészek, akik láthatóan szeretik a lányt, csak épp nem törődnek vele eleget, túlságosan szabadjára engedik. A két gyerek egymásra talál, és megalkotják maguknak Terabithia mesés birodalmát, ahol ők az uralkodók. Ám a külvilág fenyegetése a mesebirodalomba is elér. Meg kell küzdeniük az iskolai bajkeverőkre feltűnően hasonlító óriásokkal, és a birodalmukra törő Sötét Úrral.

A fantáziavilágba való menekülés azonban veszélyeket is rejt magában. Ha az ember már csak a fantáziájában él, és közben elfelejti a való világot, annak természetszerűen tragédia lesz a vége. Jess is kénytelen megismerni a tragédia, a veszteség fájdalmát. Egy ideig úgy tűnik, a fájdalom győzedelmeskedik és elveszik a fantáziába vetett hit, azonban a fiú megtanulja azt is, hogyan kell továbblépni, elengedni valakit. Ahhoz azonban, hogy újra át tudja adni magát a mesének, Jessnek le kell számolnia a Sötét Úrral. Aki -nem meglepő módon- az apa kivetülése. Mikor az apa végre képes észrevenni a fiát, és vigaszt nyújtani neki, Terabithiából is eltűnik a sötét árny, és Jess végre képes lesz úgy élni az életét a való világban, hogy közben megőrzi magában a fantáziára nyitott gyermeket. És képes továbbadni Terabithia „királyságát” a kishúgának, ami az egyik legmeghatóbb filmes jelenet, amit láttam.

Nagyon szép, nagyon okos film ez, barátságról, veszteségről, felnőtté válásról, és leginkább a gyermeki fantázia, a mesékbe vetett hit erejéről. Olykor pengeélen táncolva, de végig innen maradtak az alkotók a giccshatáron, egyáltalán nem cukormázas, tényleg intelligens gyerekfilm, amit manapság szerintem nem lehet eléggé hangsúlyozni! Közel sem akkora remekmű, mint a már említett A Faun labiritusa, de nagyon jó film. Nézzétek meg!


Korábbi kommentek:

2008. szeptember 13., szombat

Miss Pettigrew nagy napja

Ez az a film, amire azt szokás mondani, hogy semmi különös, mégis irtó jól szórakozik rajta az ember, és fülig érő szájjal jön ki utána a moziból. Kedves, aranyos, semmi kis történet, furcsa, néhol idióta, de szerethető hősök, sok helyzetkomikum, szerelmi csűrés-csavarás, sírós-nevetős részek váltakozva. Mindez megspékelve a harmincas évek végi London utánozhatatlan hangulatával, az éjszakai mulatók fülledt világával, jó zenékkel.
 
A történet hőse, Miss Pettigrew állástalan nevelőnő, akit épp sokadszorra dobtak ki saját kiállhatatlan természete miatt. Nincs hol aludnia, nincs mit ennie, egyetlen bőröndjét elveszti az utcán, nem kap több munkát. Stílusa érdes, öntudatos vidéki lelkészlányként megveti a nagyváros fényűzését, durva barna rongyokban jár, ahogy a filmben találóan megfogalmazzák, „úgy néz ki, mintha Twist Oliver mamája lenne”. Végső kétségbeesésében elcsen egy névjegyet a munkaközvetítőnél, és jelentkezik egy másnak szánt állásra. Csakhogy leendő munkaadója, Delysia Lafosse nem nevelőnőt keres, hanem társalkodónőt maga mellé, hisz épp ez a legújabb divat a feltörekvő színésznőcskék köreiben.
 
Mikor a sótlan nevelőnő betoppan a meglehetősen szabados életet élő énekesnő életébe, elkezdődik a helyzetkomikumok végtelen sora. Miután talpraesetten megakadályozza, hogy a lány két szeretője összefusson, Delysia maga mellé veszi Miss Pettigrewt, aki így belecsöppen a bárok, fehérneműbemutatók, partik és folyamatos oda-vissza kavarások világába. Először idegennek érzi magát, egyik ámulatból esik a másikba, aztán hamar magára talál, mindenkinek segít, megragasztja az összetört szíveket, megmutatja a helyes irányt a három pasi közt őrlődő Delysiának, és közben őt magát is megérinti valaki.

Tüneményes film, amit a hangulatok, a jó kis jazz, a csodás díszletek, és a két főszereplő színésznő simán elvisznek a hátukon, feledtetve a forgatókönyv gyengeségeit. Mert kár tagadni, azért a történet elég gyengécske. Frances McDormand és Amy Adams viszont lubickolnak a szerepben. Nekem úgy tűnt, ők is irtó jól szórakoztak forgatás közben. Egy könnyed, szórakoztató kis mozinak épp ideális, garantáltan jókedve lesz tőle az embernek. 

Julian Barnes: Szerelem meg miegymás

Tíz évvel a Dumáljuk meg rendesen történései után a három főhőst, Gilliant, Stuartot és Olivert újra összehozza az élet. Az előző kötet végén Oliver és Gillian összeházasodtak, és próbáltak új életet kezdeni, a sértődött megcsalt férj és egykori barát, Stuart pedig eltökélte, hogy ezt nem hagyja annyiban. A folytatás tíz év után veszi fel újra a fonalat, amikor Gillian és Oliver immáron két kislány szüleiként élik boldognak korántsem nevezhető, unalmas, gondokkal teli mindennapjaikat Londonban, amikor betoppan életükbe az Amerikából frissen hazatelepült Stuart. A férfi a régi barátság felelevenítésére hivatkozva környékezi meg a kis családot, ám feltett szándéka, hogy az őt eláruló Gillian és Oliver közé álljon.

A könyv ugyanolyan stílusban íródott, mint az első, ugyanúgy több nézőpontból követjük az eseményeket, a szereplők ugyanúgy a saját hangjukon beszélnek az írónak, aki mintegy riporterként dokumentál. A régi szereplők mellé bekerül néhány új, Gillian asszisztense, Ellie, akinek rövid kalandja lesz Stuarttal, Stuart volt felesége, Terri, és a legviccesebb, a két kislány, akik sajátos, gyermeki szemszögből közvetítik a történetet.

Már a könyv első lapjaitól világos kéne legyen, hogy ebben a történetben bizony Stuart a rosszfiú. Az Amerikában „önmagát megcsinált” dúsgazdag, vonzó üzletember, akinek feltett szándéka feldúlni egy boldog család életét. De vajon tényleg így van? Vajon tényleg boldogok? Ahogy az elsőben, ebben a könyvben is az tetszett legjobban, hogy keresetlen őszinteséggel tárják elénk a szereplők a mindennapi kis boldogtalanságaikat, apró-cseprő gondjaikat, csalódásaikat. Nem kérdéses, hogy Gillian nem boldog új házasságában. Van két édes kislánya, akiket nyilván imád, és minden megszólalásában igyekszik meggyőzni minket arról, mennyire elégedett az életével, de a folyamatos hárítás és mentegetőzés közepette lelepleződik. Negyven éves, kétgyerekes anyuka, akit felőrölnek a napi gondok, a munka és a család. Oliver képtelen volt tíz év alatt megkomolyodni, nincs fix állása, csak vár a nagy lehetőségre, mellette depressziós és az egész világot hibáztatja sanyarú sorsáért. Tipikusan az a pasi, akinek szétszórtsága, szenvedélyessége, elszállt művészlelke minden nőt elbűvöl huszonévesen, de egy idő után azért már jobban szeretnénk egy komoly, érett, felelősségteljes férfit.

Ekkor lép a képbe ismét Stuart, aki ebben az élethelyzetben mindazt megtestesíti, ami Oliverből hiányzik. Túl azon, hogy tele van pénzzel, hogy régi házát Gillianék rendelkezésére bocsátja, hogy munkát ad a léha Olivernek, a mindennapjaikba is beférkőzik, polcokat szerel a falra, megjavít ezt-azt, vacsorát főz nekik. Kezd úgy viselkedni mint egy „igazi” férj és apa, amire Oliver képtelen. És ezzel mindenféle nagyszabású bosszúhadjárat és sírás-rívás nélkül, olyan hétköznapi egyszerűséggel kúszik vissza Gillian életébe, hogy az olvasónak az az érzése, nem is tudja, mikor történt a váltás. Mikor lett hirtelen Gillian társa megint Stuart, és már nem Oliver? Persze megvannak a kötelező fordulatok, de valahogy nem az a lényeg. Az előző kötetben is szinte észrevétlenül szeretett ki Gillian Stuartból, és szeretett bele Oliverbe, maga sem tudta, hogyan, itt is valami ilyesmi töténik. Nem tudjuk hogyan, de Stuart egyszer csak „ott van” az életében, rá támaszkodik, vele szerelteti a vízcsapot.

Az érdekes az, hogy a történet vége nyitva marad. Nem kapunk választ arra, hogy Gillian melyik férfit választja, de valahogy nem is hiányzik. Az olvasóra van bízva, hogy döntse el, hogyan tovább. Romantikus, drámai énem azt mondaná, a hősnőnek az lenne a legjobb, ha mindkét pasit ejtené, felpakolná a lányait, és elutazna valahová új életet kezdeni. De a való életben ez elég ritkán történik meg. És ez a könyv kíméletlenül életszagú. Valószínűleg Gillian Stuartot választja, akivel ugyan kényelmesebben, de ugyanúgy látszatboldogságban fog élni, mint Oliverrel.

Ha van tanulsága a könyvnek, az szerintem az, hogy soha, de soha nem tudhatjuk, hogy a döntéseink milyen következménnyel járnak majd. Hogy tíz év múlva boldogok leszünk-e azzal, akit választunk, azt senki nem jósolhatja meg előre. De mindenkinek magának kell eldönteni, hogy mekkora kockázatot hajlandó vállalni. 

2008. szeptember 8., hétfő

A Faun labirintusa

Valamiért elkerültük Guillermo Del Toro filmjeit. Nem szándékosan. Csak úgy alakult, hogy nem láttuk őket. Nem is tudtam, hogy ekkora hiányt pótolunk, amíg Timivel meg nem néztük A Faun labirintusát. Úgyhogy ez most kevésbé ajánló – csak azoknak, akik hozzánk hasonlóan elmentek e mellett a film mellett – inkább morfondírozás.

1944-ben, Spanyolország északi vidékén, a Pireneusok lábánál még utolsókat rúgta a polgárháború. A történelmi hűség a hangulatokban lakik, nem oktatófilmet kapunk, nincs propaganda, ha le is tevődik a voks az ellenállók mellett, sugárzik az értelmetlenség nemcsak a hatalom, de a köztársaságpárti oldal cselekedeteiből is. Néhány makacs partizán nem nyugodott bele a vereségbe – segítséget egyébként a francia Ellenállástól kaptak. Hiszen nem ért véget a háború, számukra egyértelmű volt, a fasizmus ellen folyik, Franco fasiszta, tehát jönnek a szövetségesek is, csak ki kell tartani. Mi tudjuk, hogy a spanyol semlegesség, amit diplomáciai és „egyéb” tevékenységre mindkét oldal igénybe vett, végül többet nyomott a latban, mint az ideológiák. Végtelenül ironikus, hogy annyian azért sose voltak az ellenállók, hogy felvonuljon ellenük a hadsereg – apró adalék, de a film hűségére példa - a rendfenntartás a csendőrség dolga volt. Történetünk egyik pólusán Vidal kapitány áll, a hegyekben bújkálókat sakkban tartó csendőralakulat parancsnoka.

Vidal kapitány neve szerintem nemcsak csengésében hasonlít a spanyol vida – élet szóra; bár nem tudok spanyolul, etimológiai rokonságot sejtek. Vidal kapitány nem azért kegyetlen és kíméletlen, mert élvezi – bár kétségtelenül élvezi. Mert az élet ilyen. A háborús élet főleg. Vidal kapitány egy halott háborús hős fia, kinek utolsó pillanatát megállított órája pontosan jelezte az utódnak, a percet, amikor elesett a csatában. Vidal kapitány ezért az erdei csatajelenetben – míg jobb kezében pisztolya – baljában egy órát szorongat. Bár ha társaságban szóba kerül – civil társaságban, egy a polgároknak adott vacsorán – saját egyetlen mítoszát letagadja. Ahhoz senkinek semmi köze. Vidal kapitány frissen szerzett várandós asszonyát elhozatja abba az erdőszéli malomba, ahol egysége állomásozik. Mert a születendő gyermeknek – aki „értelemszerűen” csak fiú lehet, az apja mellett a helye. Vidal kapitány ennyire vak, nem tudja, hogy neki kellene felszámolnia önmagában, hogy hátra kéne hagyja a háborút a születendő gyermek kedvéért. Mindent fordítva csinál. Hiszen „csak” élet. Felesége előző házasságból származó lányára vak. Létezése lényegtelen a számára. Mint ahogy a felesége is csak mint az utód „burka” számít. Torzult lélek, az élete tette ilyenné, háborús évek, szolgálat, az erőszak következetes légköre. Vidal kapitány voltaképp a halál angyala a filmben. Legtöbbször őt látjuk ölni, és legtöbbször minden gátlás és kétely nélkül. És vak a partizánok legfőbb kémjére, a szolgálólányra, hiszen nő és szolga. Ilyenekkel dolga neki nincs.

Ellenpólusa a Faun. Aki a mostohalány mesére fogékony lelkét magához babonázza, aki maga a Mese. Léte rejtőző, követei imádkozó sáskából kiformálódó apró fekete tündérek. Ő a mítosz, a szökött királylány mítoszának őre, mesélője, ő ismeri fel Oféliában a „felvilágba” – az Életbe – szökött trónörököst. A kislány mesehős lesz, a Fauntól kapott feladatokat, a három próbatételt gondolkodás nélkül – ha nem is hiba nélkül - hajtja végre. A Faun segíti életben tartani az anyját, a terhessége utolsó szakaszát élő gyenge szervezetű Carment. Ami nem sikerülhet, de nem azért, mert a mese ereje ne lenne valóságformáló erő – ez a hit definíciója, és vallásosságtól függetlenül belátható, hogy hiedelmeinknek milyen alapvető valóságformáló ereje van. Azért nem sikerülhet, mert Vidal kapitány felfedezi a „varázslatot”, és megsemmisíti azt. A Faun nemcsak ellenpólus, hanem tükör is. Valahogy úgy, ahogyan a Pán Péterben azonos az apa és Hook kapitány. Csak – első pillantásra - itt helyet cseréltek, s a Faun, a segítő, megtartó erő került a mítoszba. Világa viszont, a mesék labirintusa, ugyanolyan mocskos, szutykos, sárban, vérben és testnedvekben tocsogó, komor hely, mint Vidal kapitányé.

A Faun világának törvényei mások, mint Vidal kapitány életének törvényei – de csak látszólag. Hiszen a kalandok, Vidal kapitány harca a forradalmárokkal egyfelől, másfelől Ofélia Fauntól kapott feldatai rímelnek egymásra. Amikor a szigorúan begyűjtött élelemért akciót indítanak a partizánok, segítőikről árulkodó nyomot hagyva, Ofélia a lakomaasztal szörnyeteg őrét ébreszti fel azzal, hogy nem tud ellenállni a finomságok csábításának. A kalandok is egymást tükrözik, s a két pólus között vergődő kislány – akinek szeme mind a két világra egyformán nyitott, végül mindkét világnak áldozatául esik. Csakhogy amíg áldozata a mítoszban a megváltást jelenti, az életben a halált. Pedig csak ember próbált maradni, lélekkel és vágyakkal teli ember. De nem maradhat Vidal kapitány világában életben. A befejezés tiszta őszinteséggel nem dönti el, a labirintus vajon Ofélia fantáziajátéka, önmentő önbecsapása volt-e, vagy valóság, önálló létezés. De akár ez, akár az, érdemes érte élni is, halni is.

Látni, a téma kényes, hallatlan könnyen lehetett volna erőszakos elemekkel telitűzdelt melodrámát csinálni belőle – olyan igazi művészfilmes nyitvahagyásokkal -, de elfinomított-durvított, végefeloldással terhelt, kiszámított és kiszámítható, hatásvadász tucatfilmet is. De sem ez, sem az. Guillermo Del Toro, a rendező egy pontosan kirajzolódó ösvényen végigvezeti a filmet, fel arra a hegyre, ahol az öntörvényű – és persze kismesterek által utólag mindig filmes klisékké másolt - igazi remekművek laknak. Ennek az embernek minden filmjét látni akarom!


Korábbi kommentek:

A sötét lovag

Jó sokan írtak, hivatásosok és bloggerek az új Batman-filmről. Egekbe emelték – „minden idők legjobb filmje” – a rajongók, ami persze túlzás. Kevin Smith a képregényfilmek „Keresztapájának” nevezte – tán nem érdemtelenül. Heath Ledger halála csak fokozta a fogadtatás körüli médiahisztit. Csak néhány megjegyzésem van így, hetekkel a film után. Megosztanám veletek, ami leülepedett bennem e pár hét alatt.


Nem emlékszem, láttam-e valaha, akármelyik filmben ennyire teljesen motiváció nélküli, ennyire démonian „önmagában való” gonoszt, mint Ledger Jokere. Semmit nem tudunk meg róla. Háromszor hazudik teljesen mást, a múltjáról és az okairól, a „játékban” bármikor részt vesz, bárkivel, spontán és hiteles, mindig „jelen van” a pillanatban. Félelemtelen – nem féli a halált. Ettől még megfoghatatlanabb. Holott tervez ő is, sőt szövevényes tervei mozgatják az egész filmet, Batman és az egész „jó-menazséria” csak válaszol a lépéseire, mint ahogy a szervezett bűnözés is, hiszen az „érem másik oldala”, a maffia ugyanúgy hatalmi struktúra és érdekpiramis, mint a társadalom, amin élősködik. Joker mintha az érem éle volna. Tervei végrehajtásában a segítői elmebetegek. Ért a nyelvükön, tehát elmebeteg – mondanánk. Pedig csak a gátlás hiányzik belőle, szakadék van a helyén.

És ezt a mindenkiben jelenlevő morális töréspontot, ami benne Grand Kanyon-széles, képes bárkiben irritálni. A legtöbbet a Harvey Dentnek elmotyogott monológjában árul el magáról, és épp Dent a példa rá, hogyan nyithat ajtót e töréspontban. Hitelesítő gesztusa: megajándékozza Dentet a választás lehetőségével, abból az ártatlan játékból a cinkelt érmével magát Kétarcot formálva ki. Hiszen Dent mindkét oldalán egyforma érméje a morális választás kötelességét jelenti – ennek az embernek minden lépését determinálja az előre elhatározás, ő dönt. És miután ebben kudarcot vall, Joker szembesíti e kudarccal. Azonban itt is „belemegy a játékba”, a saját életét kockára téve mondja azt: „ember, a te determináltságod hiteltelen, hiszen döntéseid mentén nem tudtál hiteles maradni. Belátom, nem tudsz e determináltság nélkül meglenni, megajándékozlak a sors igazi arcával.” És ő nyer – mint ahogy ő nyerne akkor is, ha Dent lelőné, és ha Batman megölné ahelyett, hogy elfogja. Mert megnyitná a morális szakadékot a másikban akkor is. És a film végén is „ő nyer”, éppen ezért. Hiszen Gotham szemében Batman innentől fogva gyilkos. Önjelölt igazságosztó, morálisan nem több, mint a film elején látható paródiái.

A film értékeiről sokféle vélemény hangzott el. Nos, szerintem Christopher Nolan általam látott – eddigi – legjobb filmje A tökéletes trükk. A második Batman-film szétesőbb, mint az első, a számtalan szálat láthatóan csak „bűvészmutatvánnyal” sikerült úgyamennyire kiegyensúlyozni. A képregényes gyökerek értékelésemben nem számítanak, ugyanúgy nem, mint a kétségtelen zsánerfilm-jelleg. Tipikus „második film” ez, amit teljes egészében majd csak a harmadik kerekít ki szerintem. Hacsak nem küldi kényszerpályára az alkotókat Ledger halála. Mert én a két film alapján határozott film-ívet vizionáltam magamnak, csakhogy ennek esélye Ledger Jokere nélkül legalábbis „féllábú futó” benyomását kelti. 


A zsánerfilmség magyarázatául – mintegy az eszközkészlet feltárására – hadd hozzam fel itt a „két komp robbanóanyaggal megrakva” szcénát. Mert ezen át szerintem remekül látszik, miért mondom azt, hogy a film ezköszkészlete gyökeresen a hollywoodi recepten nyugszik - blockbuster-logika -, de megmutathatom azt is, mit ad ehhez Christopher Nolan a látásmód, a gondolati épület, a képi hangulat mellett, ami persze a kisujjában van. Kiemelek néhány részletet, a teljes elemzés az esztéták dolga.

Már a robbanóanyagok felfedezésekor látjuk egy pillanatra azt a nagydarab néger férfit a bűnözők hajóján komoran nézni, mint ahogy a kamera megpihen egy pillanatra a „tisztes polgáron” is, a másik kompon. Fokozatosan kerülnek előtérbe, a svenkekben egyre több gesztusukat látjuk, párhuzamosan. Aztán „előlépnek”, a „tisztes polgár” a szavazás végén, a gyilkosság felelősségétől béna tömegben cselekvésre szánja el magát, de visszaretten. A bűnöző hihetetlen szuggesztív képsorokban szintén megszerzi a kapcsolót. Majd kihajítja az ablakon! Katartikus pillanat, klasszikus, szinte hitchcocki felvezetés után egy teljesen váratlan tett! Hiszen filmen szocializálódott agyunk bizony azt várja el, a jelenetek filmes sztereotípiákra épülő íve azt követeli, hogy „tisztes polgárunk” rettenjen vissza, ahogy azt meg is teszi, de a bűnöző az életét gátlástalanul mentse! Az egész börtönhajós jelenet alatt szegény holtra rémített börtönőrnek szurkolunk, nehogy odaadja ennek a „gyilkos állatnak narancssárga rabruhában” a másik hajón lévő „ártatlanok” sorsát, erre szocializált a filmipar, és e filmipar legjobb szorongáskeltő apparátusával operál a rendező, egészen a végkifejletig, amely teljes váratlanságával valóban telitalálat. Kifordított klisé ez, pontosan kivitelezve. Hogy mitől klisé, csak Bergman Szégyen című filmjére utalnék – megjegyzem az a film némileg több joggal indulhatna a „minden idők legjobb filmje” banális és értelmetlen címéért -, ahol bizony a „tisztes polgár” aki éhségében egy tyúkot is gyenge elpusztítani, a háború és terror morális „leépítő hadjáratának” végén egy kiskatonával annak a megfelelő méretű csizmájáért végez. Mert ilyenek vagyunk, ilyen gyengék, és olyanok, mint az a kopaszodó morálbajnok, vagy a kigyúrt keménytekintetű mackó a másik kompon, csak szeretnénk lenni. És ettől a „szeretnénk ilyenek lenni” attitűdtől lett „álomgyárrá” Hollywood. Nolan attól nagy, hogy óriások vállára állva képes a mestereihez méltót létrehozni. A film ugyanis minden kritikám ellenére működik, akár most rögtön újranézném.

És itt a vége az értelmezésemnek. A Tim Burton által megformált Gotham a képregény „harsány korszakából” is megőrizve valamit, a hagyományos thrillert „emelte meg” a burtoni sötét alapszínek által – a maga nemében egyébként korszakosan. Jokere a „rettenetes bohóc”, akivé az ember válni képes, ha „jól bánt, vagy jól bántják”. Nolan viszont a középkori moralitásjáték mintájára építkezik. Jokere ördögi, és mint egy kritikában igen helyesen olvastam, a lelkünket akarja. Talán ezért van ránk ennyire nagy hatással egy olyan filmben, aminek jó adaptáció módjára több köze van az adaptált képregény legjobb lapjaihoz, mint az életünkhöz, és amely film a megvalósulása eszközeiben azért nemigen megy túl L.A. sztároklakta lankáin.


Korábbi kommentek:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...