2021. január 18., hétfő

Octavia E. Butler: Átváltozás, Hibridek

Octavia E. Butler Xenogenezis-trilógiájának első része, a Hajnal az eredeti megjelenése után harminc évvel is képes megdöbbentő erővel hatni – ma is bátor, újszerű és nagyon okos felvetései a saját ostobaságától látszólag megmenthetetlen emberiségről kiemelik a kortárs sci-fi mezőnyből. Az első rész alapján még nem lehetett biztosan megállapítani, mire is számíthatunk a folytatásban, lehetett volna ez egy klasszikus űropera némi morálfilozófiával nyakon öntve, el is ponyvásodhatott volna (a harmadik részben kissé túltolt fajok közötti szexualitás sajnos ebbe az irányba tolta) vagy mehetett volna sci-fi kalandregény irányba. Mindezek helyett a három rész együtt egyfelől nagyszabású hibrid-családregény (avagy: a fajok közti keveredésből létrejött mozaikcsaládok éppoly problémás viszonyokat hordozhatnak, mint napjaink emberi családjai), másfelől tudományos-fantasztikus szociológiai tanulmány az emberi mikro- és makrotársadalmak működéséről.
 
Az emberiség megérett a pusztulásra.
 
Butlernél szó szerint, hisz az emberi faj már kis híján kiirtotta önmagát a végső háborúban – amely után kétszázötven évvel az oankálik felélesztik űrhajójukon a maroknyi begyűjtött túlélőt. Az első rész felvázolja a túlélés látszólag egyetlen útját: a betegségektől megszabadított, felturbózott fizikumú emberek kizárólag úgy élhetnek túl - s tehetik le egy „új emberiség” alapjait - ha belemennek a géncserébe az oankálikkal. Melynek eredményeképp az „új emberiség” valójában változatos felépítésű ember-oankáli hibridekből állna. S illúzióink azért ne legyenek: bár az ember a teremtés koronája, az oankálik évezredek óta úgy élnek túl, hogy a leigázott fajok körében „szétszórják” saját génkészletüket, benépesítve ezzel a fél galaxist. Szóval jó eséllyel az ő génjeik lesznek az erősebbek, mi meg cuki, némi telepatikus képességgel rendelkező kisbaba helyett egy csápos szörnyet hozunk világra.
 
Ez a legrosszabb, ami történhet, gondolnánk – ám az Átváltozásban Butler épp az ellenkező forgatókönyvet festi fel. A második rész főszereplője a kis Akin, az első részben elsőként felébresztett Lilith ember-oankáli konstrukt fia, akit totyogósként rabolnak el családjától az emberi ellenállók. Akin látszólag teljesen emberi. Egy tökéletes kisgyerek, olyan, akire minden, az oankálik beavatkozását elutasító, az űrhajóról gyógyultan, ám sterilizáltan távozó, önálló falvakba tömörülő, a túlélésért bármire képes, ám fajként fennmaradni képtelen ellenálló vágyna. Mégis más. Annyira más, hogy felvetül a kérdés: valójában mi az ijesztőbb: a láthatóan más vagy ami normálisnak néz ki s csak később derül ki, hogy mennyire különleges? A csápos kis szörny vagy az emberi kisbaba, aki belül érettebb és okosabb, mint bármely felnőtt? Könnyebben fogadjuk el a mást, ha az láthatóan más, mint ha úgy néz ki, mint mi? Csak a látszat számít vagy valójában épp a megtévesztő látszat az, ami igazán ijesztő?
 
Akin nem csak külsőre emberi, köszönhetően annak, hogy részben az őt elrablók között nő fel, jobban ismeri az emberek gondolkodását, mint bármely oankáli (vagy bármely más konstrukt) – kötődik hozzájuk, átérzi félelmüket, sértettségüket, vágyaikat. A fiú, akit megfosztanak annak a lehetőségétől, hogy akár teljes értékű oankáli családtag legyen (hisz babaként elrabolják, még mielőtt kialakulhatna az oankálik körében kulcsfontosságú kötődése konstrukt testvéreivel), aki nem lehet tisztán ember sem (hisz az oankáli gének adta „plusz” kiirthatatlan), a mindenhonnan kilógó konstrukt lesz az, aki megnyitja az utat az emberiség számára egy „tiszta” fennmaradás felé. Akin megérti az embereket. Akit mindenhonnan kivetnek, mindennél jobban érti a számkivetettek szempontjait és vágyait. Érti azt, amit oankáli családja s immáron teljesen beolvadt anyja nem: hogy az emberiség sosem lesz képes feloldódni. Hogy menthetetlenek vagyunk. És mégis megérdemlünk egy újabb esélyt: esélyt arra, hogy elölről kezdjük, egy terraformált bolygón valahol az űrben, az emberi génkészlet minden hibájával, betegségekkel, erőszakos hajlamokkal, idegengyűlölettel. Megérdemeljük az esélyt arra, hogy újra a vesztünkbe rohanjunk.
 
És igen, ha makacsul elutasítjuk a változás lehetőségét, a fejlődést, a megújulást azért, mert ragaszkodunk az emberről kialakított megszokott képünkhöz – akkor megérdemeljük.
 
A Hibridek újabb fejezet a nagy családregényben, újabb szintlépés a fajok közti keveredésben. Főszereplőnk itt Jodash, szintén Lilith gyermeke, aki az első olyan oankáli óloj, akit emberi anya szült. Az ólojok az oankálik semleges nemű tagjai, akik nélkül nincs család, nincs párosodás, nincs ember-oankáli konstrukt. Jodash korán érkezett, a két faj közti géncsere még nem tart ott, hogy ember szülte óloj betölthesse funkcióját – ugyanakkor nyilvánvaló, a két faj közti együttműködés nem lehet teljes nélküle. Jodash a kulcs: ha emberpárra lel, túléli az átváltozást és képes lesz teljes értékű ólojként működni, a fajkeveredés sikeresnek tekinthető. Ám Jodash útja fájdalmas, kudarcokkal teli és okoz néhány meglepetést. Például amikor rálel egy rejtett emberi falura. Amikor új életformákkal ismerkedik. Amikor meg kell harcolnia önmagáért – már nem csak oankáli és ember mivoltáért, hanem azért, hogy maradjon belőle valami, bármi.
 
Jó párszor éreztem azt, hogy a harmadik részre kissé elfáradt a cselekmény és Butler kissé belebonyolódott Jodash és emberpárjai egymásra kattanásának boncolgatásába, az oankáli-ember szex részletezésébe, a konstruktok pszichoanalízisébe. Emellett a különböző emberi ellenálló csoportoknak most kevesebb tér jutott és mintha szélsőségesebben is lettek volna ábrázolva, mint korábban: picit elmentünk az „aki hülye haljon meg” irányba. Ami pont azért furcsa, mert az előző rész végén Butler végül is hitet tett amellett, hogy jár az emberiségnek még egy, idegen génektől független esély.
 
Ezzel együtt is a trilógia egésze szinte hibátlan és továbbra is több mint elgondolkodtató. Mit vagyunk hajlandóak feláldozni a túlélés érdekében? Egyáltalán mi jelenti a túlélést? Kizárólag az idegen behatástól mentes, makulátlan emberi génkészlet tovább élése? (Node: mit jelent a makulátlan? Hol húzódik a határ életmentő gyógyszer és veszélyes módosítás között? Földönkívüliek sem kellenek ahhoz, hogy ez ma mindennél aktuálisabb kérdés legyen…) Vagy a túlélést maga a fejlődés jelenti? Az emberiség méltó túlélése épp az, ha más fajokkal keveredve tökéletesedik, egyre jobb és jobb verzióban szóródik szét a galaxisban, még ha közben el is veszti emberi jellegét? Baromira érdekes kérdések ezek, és nagyon könnyű rájuk kizárólag szélsőséges választ adni – mindkét oldalról. Pláne mert egyébként Butler az oankálikat is úgy ábrázolja, ahogy egyébként a világtörténelem során az emberi gyarmatosítók működtek: nem nagyon hagynak választást. Vagy belemész a géncserébe, vagy kipusztulsz. Az elsőként felélesztett Lilith már felturbózott fizikummal ébred. Őt ki kérdezte? Lehet-e szabad akaratról beszélni ott, ahol a másik faj emberi értelemmel felfoghatatlanul fejlett egyede úgy manipulálja a neuronjainkat, hogy utána élethosszig képtelenek vagyunk szabadulni a bűvölete alól? Intellektuálisan borzasztóan érdekes az egész felállás, érzelmileg viszont könnyedén ott találhatjuk magunkat, hogy rohadtul taszít. Hisz akárhogy is nézzük, az oankálik önkéntes rabszolgaságra kárhoztatják azokat, akik vállalják a géncserét. Ugyanakkor: mégis megadják az esélyt az önálló életre, az új bolygón alapított új emberi társadalomra, ahol nincs fajkeveredés. S miért? Egy ember-oankáli konstrukt közreműködése miatt, aki képes volt változtatni az idegenek berögzült gondolkodásmódján. Valahol ez az egész trilógia legreménykeltőbb felvetése – hogy nem csak mi, emberek változunk meg visszafordíthatatlanul egy ilyen géncserétől, hanem mi is hatással lehetünk a másik fajra. Akármennyivel fejlettebb. Ez pedig már valóban lehet az értelmes túlélés záloga.


Kiadó: Agave
Fordító: Huszár András 

2021. január 11., hétfő

Két karácsonyi sorozatról

Januárban karácsonyi sorozatot ajánlani, hát bocsi 😊 de még talán pont beleférek az ünnepi időszak levezetésébe – legalábbis még sok helyen állnak a karácsonyfák, villognak a karácsonyi fények, az asztalon ott figyelnek a szaloncukor utolsó darabkái. Ha olyan karácsonymániások vagytok, mint én, akkor ezekben a napokban ti is kapaszkodnátok még az ünnep érzetébe – pláne, ha a minimum embert próbáló tavalyi év után olyan szép karácsonyi szünet jutott nektek is, mint nekem. Szóval ez egy kicsit ilyen terápiás írás is lesz, hátha azzal, hogy leírom az élményt, könnyebben engedem pihenőre a karácsonyi díszeket. Ráadásul az egyik sorozat a karácsonyi tematika mellett is simán működik bármelyik évszakban…

 
Dash & Lily
 
No nem a Dash & Lily. A Netflix karácsony előtti egyik nagy dobása az itthon is népszerű ifjúsági könyv, a Dash és Lily - Kihívások könyve adaptációja. Minden karácsony előtt ráéhezek egy kis kulturális junk foodra, ennek köszönhetően olvastam például Trisha Ashley Karácsonyi szerelem című remekét (amúgy nem rossz, de másodszorra már irritáltak annyira a hibái, hogy azt a tradicionális angol vidéki karácsony bűbájos leírása sem tudta feledtetni…), nyilván így csúszik le minden karácsonykor a Reszkessetek, betörők meg a Rossz anyák karácsonya; és igen, így kötöttem ki december 23-án egy romantikus tinisorozat előtt – amit aztán végig is néztem egy ültő helyemben. Annyira cuki ez a cucc, hogy az már néha fáj – mint amikor fogfájásig tömöd magad édességgel, de azért csak folytatod. Amúgy szellemes is, és perszehogy könyvmoly énünket elbűvöli, hogy a fura (magába fordulósan, amolyan trendi mód depisen, nagyon felnőttesen fura) srác és a fura (bohókásan, magából hülyét csinálósan, kamaszok közt igazán cikisen fura) lány egy régivágású könyvesboltban hagyott jegyzetfüzetben kezd üzengetni egymásnak.
 
Lily családi öröksége a kincskereső játékok iránti szerelem, s amikor az amúgy karácsonymániás lányzó szembesül vele, hogy ezt az ünnepet biza magányosan kell töltenie, oda a családi egyenpizsamás parti, nem kevésbé zakkant bátyja segítségével várost átszelő kincskeresésbe fog – melynek végén remélhetőleg ott várja a csupa nagybetűs szerelem. Olyan kamaszos módon. Dash meg, aki amúgy utálja a karácsonyt, és egyébként is épp világfájdalma van és magányra törekszik, belemegy a játékba – de csak mert ennél furábbat nehezen tudott volna elképzelni. És a rejtvények egyre követik egymást. Minden megfejtett feladvány jutalma egy újabb infómorzsa a másikról; minden rejtekhely egy újabb szelet a látszólag unalomig ismert New York (már a filmes New York) eldugott kincseiből; minden lépés egyre közelebb visz a karácsony szelleméhez… Aztán persze beüt a krach. Egy exbarátnő itt, egy családi fennforgás ott, szobafogság, mással elcsattanó első csók, az első berúgás, csalódás, csalódás, csalódás. Tényleg tök cuki kis sorozat ez, egészen addig, amíg el nem kezdett komolykodni és mondvacsinált nehézségek elé állítani a két kis lököttet, felhőtlenül vigyorogtam rajta. Majd jöttek a kiszámítható fordulatok, és pont olyan gyorsan elfelejtettem, ahogy a junk food szalad át rajtunk. Ez van, lehetett volna ez jó, de maradt erős közepes. A hangulatot viszont hozza, szóval ha csak karácsony kell, a sztori mellékes, akkor hajrá.

 
Új barát karácsonyra (Home for Christmas, Hjem til jul)
 
Egészen más ligában focizik a hülye magyar címet kapott Új barát karácsonyra – mondjuk fogalmam sincs, mit jelent az eredeti norvég cím, lehet, pont ezt. Ugyan a tematika karácsonyi, a hangulat pláne (még sokkal inkább, mint a csillogósra túldíszített New York az összes kliséjével – nem kérem, ez itt a tradicionális skandináv karácsony, minden karácsonyok legkarácsonyabbika, mániásoknak igazi kánaán), viszont a sztori és a mondanivaló egyetemes, a megvalósítás egészen kiváló, a humor angolabb az angolokénál, a főhős meg simán lemossa Bridget Jones-t a legmenőbb szórakoztatóipari szinglik versenyében.
 
A két évadot megélt (eddig) minisorozat főszereplője a harminc éves Johanne, aki három év után sem jutott túl azon, hogy szakított élete szerelmével – amire rendre emlékezteti is bájos családja, még bájosabb munkatársai, és (amúgy jó fej) barátai. Johanne szenved, de azért nem olyan nagyon – valójában egész jól elvan ő egyedül, van egy iszonyat klassz lakótársa, néha bulizik, néha pasizik, néha csak úgy van; de akkora rajta a családi nyomás, hogy állapodjon már meg, ahogy testvérei (két gyerek itt, három gyerek ott), hogy egy balul sikerült hagyományos karácsonyváró vacsin (ahol ő, mint egyetlen egyedülálló felnőtt a gyerekrészlegben kap helyet az asztalnál) bekamuzza, hogy van valakije. Anyuci rákattan a témára, látatlanban meghívja a vőjelöltet a karácsonyi vacsorára, nem marad hát más megoldás: négy hét alatt szerezni kell egy igazit. Beindul hát az őrült randivonat, kocsmai rapid randikkal, tinderrel, kollégákkal, barátok barátainak a barátaival, nagyjából mindenkivel, aki él és mozog a kisvárosban. Hogy aztán számos vakvágány után szenteste Johanne ugyanúgy egyedül üljön a vacsorán – mígnem csönget egy rejtélyes idegen.
 
Így van vége az első évadnak, aztán a másodikban persze kiderül, hogy ki csengetett (spoiler: egy futár), de az sokáig nem, hogy ki küldte a szekérderéknyi rózsát (rózsát, karácsonykor? brrr…) – és bár Johanne látszólag megállapodik valaki mellett, egy év hosszú idő egy friss kapcsolatban, történhet ez-az, s az új karácsony könnyen újra pár nélkül találhatja hősnőnket. Szerencsére a második évad nem ismétli egy az egyben az első fordulatait, a párkeresés és a mellékszálak is szintet lépnek, plusz becsatlakozik néhány új szereplő, akik épp arra erősítenek rá, ami az egész sori lényege lenne: hogy nem csak és kizárólag párkeresésből kell álljon egy ember élete. Vannak megtartó barátai, egyfelől. Meg hivatása, másfelől. Esetleg egyszerűen jobban elvan egyedül, mint szar kapcsolatokban, tele megalkuvással. Ahogy Johanne körül bomlanak fel megingathatatlannak tűnt kapcsolatok, úgy erősödik a humor alatt az egyébként eléggé kritikus mondanivaló: fogadjuk már el, hogy mindenkinek más jelenti a boldogságot, és ne akarjuk ráerőltetni a másikra a saját kizárólagos receptünket.
 
Mert hát azért na, ahogy ez a sorozat indul, az több mint bicskanyitogató. Nem elég, hogy az egyedülálló, gyermektelen nővérkét teljes természetességgel osztják be a kórházban a sokadik karácsony esti műszakra (hisz úgysincs kivel karácsonyoznia); a családja is olyan természetességgel oltja széjjel Johannét amiért még nincs férje és gyerekei, hogy legszívesebben szájba verném őket. Pont mert egyébként tűpontosan rávilágít mindennapi működésünkre – és itt most nem is kell nagyra nyitni és társadalmi nyomást kiáltani, elég, ha belegondolunk, hányan kaptuk már meg családi ebéden, osztálytalálkozón, temetésen, sátoros lagzin, hogy: és nálatok mikor jön a baba / mikor lesz az esküvő / mikor fogsz végre magadnak valakit? Életem végéig bánni fogom, hogy bizonyos helyzetekben nem mondtam egyszerűen annyit, hogy semmi közöd hozzá – ahogy Johannénak is azt kívántam volna, hogy mondja már anyuci szemébe (aki amúgy félrelépeget, de odase neki) hogy foglalkozzon a saját dolgával.
 
Szóval ez nem is igazán kis karácsonyi limonádé. Nem véletlenül emlegettem a bevezetőben Bridget Jones-t, nekem Johanne már örökre a skandináv Bridget marad – legalább annyira a társadalmi elvárások ellenére találja meg a boldogságot a mindennapjaiban és legalább annyira szabadszájú, vicces, nem konvencionális hősnő. Már csak azért sem, mert amennyit ez a csaj piál, azt nem teszi ki az ablakba egy romantikus hősnő sem (keblemre!), úgy tele van tetoválva, hogy egy fél rockzenekar elbújhatna mellette és olyan mocskos a szája, mint egy kocsisé. Viszont baromira őszinte, és végső soron csak nem hagyja eltántorítani magát attól, ami őt teszi boldoggá, függetlenül mások elvárásaitól. Valahogy így kéne minden elbaszott romantikus filmben. Nézzétek meg bármikor, tényleg működik ünneptől függetlenül is, nálam simán ott a helye az év legjobb sorozatélményei között – legkésőbb idén decemberben megnézetem Zolival is, odarakjuk a karácsonyi klasszikusaink mellé. Óóó és azt még nem is írtam, hogy miközben a csaj kedvenc filmje az Igazából szerelem (mi más?) annyira szellemesen szedik darabjaira a karácsonyi filmek legcukibbját, hogy már csak azért is emelem kalapom a forgatókönyvíró előtt (azzal együtt, hogy amúgy én is imádom…)!
 

2021. január 7., csütörtök

Neil Gaiman: Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (harmadik kötet)


Volt egyszer egy író, aki szívesen kokettált rajzolókkal. Tele volt a feje bonyolult mesékkel, olyanokkal, amit nem kizárólag szavakkal akart elmesélni. Egy nagyon bonyolult mesével rólunk, az álmainkról - és a valóságunkról, amibe belealszunk. Ez a nagyon bonyolult mese rengeteg régi meséből táplálkozott, amit az író másképp értett, mint a hallgatók és olvasók java. Mást értett ki belőle, mint amit a legtöbben. Mást mondtak neki az egykor megőrzött históriák, mítoszok, legendák és hősénekek - mást látott mögéjük. Nem tudhatom, hogyan, milyen úton csomósodott ebből a mást látásból össze ez a feketénél is feketébb köpönyegű alak, a mesék, egyetemes álmaink mögött az Álmok Őre. Maga az író is csak nagyon óvatosan tárja fel ezt - talán mert tudja: a bűvésztrükk is csak addig varázslat, amíg nem tudjuk a nyitját. Volt egyszer egy író - még él ma is - szavak és képek varázslatos bűvésze, jókor és jó helyen, a csillagok együttállásában, amikor egy iparág épp komolyabban vette magát, voltak-vannak rajzolók, akikkel összefogva kiszolgálhatta a meséje keltette igényt. Lettek olvasói, rajongói, lettek a meséjének szerelmesei. Lefordították a világunk nyelveire, megszólalt magyarul is - első nekifutásra a kiadás megtört, most futjuk a második kört a művével; a jelen pillanatig gyönyörűen.
 

A gyűjtemény harmadik kötetét tartom a kezemben. Ha nem ismered, véletlenül se ezzel kezdd, ezzel a kifogástalan kivitelű könyvvel, nyisd ki az első kötet első oldalán - ott van az eleje. Mert ez egyetlen, hatalmas ívű, a szereplőkről való tudnivalókat és a világaik látványát is nagyon sokrétűen adagoló mese - leginkább (saját műfaji testvérein kívül) a japánok monogatarijaira (s a mai korba örökölt leszármazottjaira: a mangákra és animékre) emlékeztető, sok hurkot vető, bőbeszédű, előre mutató, de az utolsó lapjáig titkokat őrző varázslat. Egyetlen összefüggő történet, amit akkor élvezel majd a legjobban, ha nem lapozol előre benne, ha nem tudsz róla semmit, (magam ellen is beszélve) ha nem nézel utána sehol, ha nem böngészed a rendelkezésre álló ismertetőket. Mert ha ráébredsz is, menet közben, hova futhat ki az egész, addigra jó eséllyel te is szerelmes leszel a rajzok és szavak sugallta varázslatba.
 
A harmadik kötetet tartom a kezemben, aminek a történetei, csaknem mind egy antik mítosz finom parafrázisára, az Orpheusz éneke meséjére csavarodnak, ahogy szőlőinda a leszúrt karóra. Orpheusz ebben a Gaiman által újrajátszott világ-nézetben Álomúr/Oneirosz és Kalliopé fia. Az énekes, aki halott szerelme után ered az alvilágba, a Végtelenek rokona, talán ezért végtelen annyira a fájdalma, hogy vállalkozik erre a lehetetlen küldetésre. Gaiman bevonta már ebbe a mesekörbe - az ő halhatatlanná átkozott fejéért indul a Thermidor füzetében Lady Constantine a francia forradalomba. Most megkapjuk az eredettörténetét; annak idején, 1991-ben ez a sorozattal párhuzamosan jelent meg, külön kötetben. Volt ennek nyilván praktikus oka is (hogy a mítoszkincseink nem ismerő olvasó is képbe kerülhessen), nekem fontosabb, hogy láthatom, mit gondol az Énekesek Énekese útjáról Neil. Mert az a látvány, amit megalkot, ebben a történetébe csalt nézetben is árulkodik az író szemléletéről, és legalább annyira kifinomultan igazi a maga módján, mint Dino Buzzati (általam nagyra becsült) rátekintése erre a mítoszra a Szerelem utolsó látásra lapjain. Sőt, merem mondani, hogy számomra most a Gaiman által sugallt eseménysor Orpheusz mítosza - ahogy fontosabb lesz a hitnél és bizalomnál, a reménynél az érzés, hogy rászedtek, hogy becsaptak, hogy Hádész tréfát űzött velünk, hogy senki nincs mögöttünk... és így veszítjük el. Mindannyian így veszítjük el Eüridikét - ha él, ha holt.
 
Ez úgymond a szőlőkaró - és ezt a történetet indázza körül a Rövid életek történetfolyama, Delírium és Álom hosszas testvérkeresése, amikor Pusztítás, a renegát, feladatát és családját hátrahagyó Végtelen nyomát kutatják. Ezt a történetet visszhangozzák az elmesélt mesék a Világok Vége fogadójában - és ennek a mesének a következményeit nyögi a különböző világokból utazókat fogadóba űző Vihar is. Persze a kilenc fejezetben elmesélt testvérvadászat, és a hat epizódban elénk tárt, várakozást elütő mesék is jóval többről szólnak ennél (vagy mondom így: természetesen önmagukról is szólnak, megnézhetjük, hogy próbál Pusztítás teremteni, például) - de a szőlő sem szól kizárólag a karóját markoló kacsokról. Azonban tényleg itt, ezeken a lapokon veti el magvait a szemünk előtt (végre) az a dráma (szerkezetében inkább antik sorstragédia), aminek következményeképp majd véget érhet egy Végtelen (az általunk ismert, megszeretett formájában). Itt van előttünk, hogy miért történhet meg - ami innentől következik, az már csak a hogyan. Erről többet hiba volna elárulni, azoknak, kik szeretnék lapról lapra átélni, ahogy én. Hogy eljussanak a gyászig, és elsirathassák, akit szeretnek; egy helyen és időn kívüli helyen és időben - a Vihar után, amikor lecsillapodik.
 

Majdnem minden történet erről szól. Mert van egy pár lapos bevezetőnk, a Tériszony (ami soha nem volt helyénvalóbb, mint ott, a kötet legelején); ott van a Varjúparlament, s ott van a Sandman-sorozat legendás, 50. száma, a Ramadan - Hárun ar Rasid és Álomúr alkujával; és a függelékben egy remek történet Vággyal és a legendák erdejével, ahol az ember az igaz szerelmével találkozik: a Hogyan találkoztak önmagukkal. Az utóbbi háromról nyugodtan szólhatok teljesebben, mert a varázslatuk úgysem veszem el. A Varjúparlament a Találkozások ciklusának meséje (az előző kettő, a Vadászat és a Képlékeny terek az előző gyűjteményes kötetben olvasható), ebben a történetben Daniel, Lyta Hall és Álomúr csecsemő gyermeke bóklászik át az Álom birodalmának kapuján. Egészen Ábel házáig - ahol a három ősi mesélő, Éva, Káin és Ábel mesél neki. Ábel meséje minden cukrozott elégtételmese archetipikus tükre, cuki Álommal és Halállal, meg a testvérpárral, akik itt, a peremvidéken végre boldogan éltek, míg... Éva története bibliai apokrif, Lilith-tel, a szűzzel, akinek nem volt neve, és saját magával - az annyi alakban kultúrákba szüremlő három banya (a Morrigan plédául) kap itt profán szentkönyvi távlatot. Káin meséje a mesélés igazi kockázatáról szól, a tetszés igazi mértékéről, a varjak mesélőinek történetén át - és arról, a valódi mese sosem ér véget ott, ahol a mesélője abbahagyja. Elemi (és olykor véres) része a hatás, amit kivált. A három találkozás-történet mítosz-kezelése is három tükör: A Vadászat elmesélte, hogy mennyire kötelez a saját mítoszod, vágyj akármire; a Képlékeny terek így szól arról a mítoszról, amikor mégsem mondasz le az akármilyen vágyról, s a Varjúparlament megmutatja: a mítoszaink olykor pusztán ennek az akármilyen vágynak önbeteljesítő hazugságai, amiért mindig drágán fizetünk.
 
A legendák Bagdadjában eső történet, a Ramadan a Messzi Tükrök (vagy Távoli tükrök) sorozatának része, ahol minden történet a hatalom, az uralkodás, az uralkodók lehetséges természetét vizsgálja (ahogy azt Neil kifejti a kötetbe szerkesztett forgatókönyvben) - nekem fontosabb, hogy mit kezdenek a hatalom mítoszával. Hogyan próbáljuk megfosztani magunkat a mítoszainktól (ahogy a Thermidorban), hogyan próbáljuk meg az egész világra kiterjeszteni (ahogy az Augustusban), hogyan válhat személyes mítosszá, minden körülmény ellenére (ahogy Norton Császár történetében); az Ezeregyéjszaka előtt tisztelgő változat így játszik el azzal, hogyan tehetnénk halhatatlanná. Az külön revelációt igéző pillanat, amikor kiderül, ezt a mesét ki meséli, mikor, és kinek. Gaiman a kötetbe szerkesztett forgatókönyvben elmeséli, hogy soha nem hagyott ennyit a rajzolóra, mint ebben a történetben P. Craig Russellre - ráhagyva a panelekre bontást, az egész vizuális megvalósítást. A Sandman legtöbbet idézett története, nem véletlenül. S nekem is a személyes kedvencem.
 
Ami pedig a Hogyan találkoztak önmagukkal meséjét illeti - van abban valami végtelenül gonosz, ahogy Gaiman megérti a rajongás és a szerelem viszonyát Dante Gabriel Rossetti és minden képén eszményített (modelljéből lett) felesége, Siddal mesébe vonásával, Rossetti (a címben megidézett) festményének segítségével. A történetben a festmény beállítása tűpontosan megjelenik és jelenít, az eredeti tartalmat (legendát) is meztelenítő módon. Milyen érdekes, ez a történet valójában visszavetül Orpheuszéra is - idézőjelbe helyezve azt. Persze kizárólag Vágy szemszögéből nézve, aki amúgy mindent idézőjelbe tenne, amit az Álom képvisel vagy generál - minden álmunk mögött kitapogatva a vágyat. Szomorú tükör ez, hiszen a leggyakrabban tényleg saját magunkért, vagy a rólunk alkotott képért rajongunk (s a preraffaelita festészet másról se szól...). Szinte sajnálom, hogy Vágy a Halál gyűjteményének mintájára nem kapott hasonlóan kegyetlen mini-sorozatokat, csak ezt a pár néhánylapos mesét a Vertigo Winter's Edge különnyomataiban...
 
Mindenkinek szívből ajánlom ezt a könyvet - ha már elolvasta a gyűjtemény két korábbi kötetét. Idáig tartott az ajánló, innentől a kibeszélő jön, komolyan kérlek, ha nem lapoztad végig a könyveket, ne olvasd tovább!
 
Rossetti képe - az (egyik) ihletforrás


2021. január 4., hétfő

Margaret Atwood: Pénelopeia

„…elmondta, hogy mennyire hiányoztam neki, mennyire vágyakozott utánam, még akkor is, amikor istennők ölelték fehér karjaikba; én meg elmondtam, mennyi könnyem hullott húsz éven át, amíg csak vártam-vártam a hazatértét, s hogy milyen eseménytelenül hűséges voltam, higgye el, eszembe sem jutott elárulni a csodás lábú nagyágyat azzal, hogy más férfit engedek be oda magam mellé.
Mind a ketten - saját bevallásunk szerint - hétpróbás, szégyentelen hazudozók voltunk ősidőktől fogva. Csoda, hogy akármelyikünk elhitte a másik egyetlen szavát is.
Pedig elhittük.
Vagy legalábbis azt mondtuk egymásnak.
 
A történeteket mindig a győztesek írják. A hősök, a kalandorok, a legendás harcosok. Akik ezeregy veszélyen át szembeszegülnek istenekkel, dicső seregekkel, tengeri szörnyekkel, hogy aztán hazatérve haramiák hada fogadja őket – akiken persze a hősök sikerrel átverekszik magukat, hogy aztán gyilkoljanak árulókat, tisztára mossanak hírnevet, karba kapjanak hűségesen várakozó asszonyokat. Ahogy a világirodalom leghíresebb kalandora is tette. Odüsszeusz húsz éven át kalandozott távol otthonától, míg Pénelopéja csak várt és szőtt, szőtt és várt. Hogy aztán szerelmesen vesse magát a hazatérő hős karjaiba.
 
De mit is tudunk Pénelopéról? Ki volt a spártai királylány; kinek kezét csalással nyerte el a legkevésbé kívánatos kérő; ki egész életében a rút kiskacsa szerepét kellett játssza világszép unokanővére mellett; kinek új otthonában alig egy évnyi házasélet jutott, mielőtt jött a történelem leghosszabb várakozása, miközben férjecskéje végigkufircolta a Földközi-tenger medencéjét? Mit csinált húsz éven át a magára hagyott királyné? Boldog volt? Szenvedett? Sírt?  Nevetett? Naphosszat nézte várakozva a háborgó tengert? Voltak barátai? Szeretett? Volt kinek a fülébe suttognia bánatát?
 
Pénelopé egy mítosz, a hűséges feleség örök megtestesítője, akinek nincs saját élete, nincs személyisége, húsz éve nyomtalanul tűnik a semmibe – léte és lénye kizárólag férjéhez való viszonyában értelmezhető. Azon mellékszereplők archetípusa, kiknek személyisége örökre rejtve marad a főszereplő mellett. Nem véletlen, hogy izgatta annak a Margaret Atwoodnak a fantáziáját, aki szinte minden regényének középpontjába - zsánertől függetlenül - az identitáskeresést, az elmesélt én és a valós én közti szakadékot, saját magunk és a másik megismerésének lehetetlenségét teszi. Atwood Pénelopéja szorosan ott lohol Grace Marks, Iris Chase és a titokzatos mesélő szolgálólány nyomában: Pénelopé az elbeszélése által nyeri el személyiségét, ölt a hűtlen hőstől független alakot, lesz élő, lélegző lénnyé – ám tudjuk: elbeszélése jó eséllyel hazugság. Megismerhető-e hát Pénelopé? Megismerhető-e bármelyikünk az elbeszélés által? Elbeszélhető-e egy élet? Mit mondhatunk el magunkról vagy másról – s mit hall meg belőle a másik?
 
Persze a Pénelopeia nem szorosan véve Pénelopé életrajza. A kisregény, mint mítosz-parafrázis, a hazatérő Odüsszeusz véres tetteit helyezné más megvilágításba – a feleség szemszöge is csak egy újabb réteg, mely leplezni hivatott a százhúsz kérő (plusz-mínusz egy tucat) mellett kivégzett tizenkét szolgálólány történetét. Kiknek az elbeszélésben még annyi szerep sem jut, mint a magára hagyott, várakozó, hálóját szövögető asszonykának. Kiknek még a saját mese lehetősége sem adatik. Kik a legjobb esetben is csak kórus lehetnek a királyné meséjéhez – ami persze több, mint amit a férj meséjében kaptak, na de akkor is… Hát nekik tényleg nem jut szó? Ők senkit nem érdekelnek? A mellékszereplők közt is csak a legmellékesebbek lehetnek? Tizenkét hófehér nyak, melyen oly költőien feszül a hajókötél? Hogy tizenkét élő, érző fiatal lány tartozott e nyakakhoz? Ugyan már, ne tereljük el a figyelmet Odüsszeusz diadalmas hazatéréséről ily apróságokkal.
 
Atwood gonosz kis játékot űz velünk: előveszi a történet egy eldugott, megmagyarázhatatlan aspektusát, mellyel oly nagyon sokat az irodalomtörténet sem foglalkozik – miért is kellett megölni a szolgálólányokat? Majd alakot ad a lányoknak, hangot, még ha csak kórusként is, saját sztorit, mellyel közbe-közbevágnak, s megkérdőjelezik nem csak a hős, de az önjelölt hősnő verzióját is: nocsak, lehet hogy az állhatatosság mintaképe sem szent? A hűséges királyné éppoly ravasz hazudozó, mint legendás férje? Lehet hogy saját bűneit leplezendő maga sem volt rest áldozatul dobni bűntársait a vérgőzös királynak? De hát hogy is beszélhetné el mindezt a kórus? Hogy juthatnának saját hanghoz azok, kiknek évezredeken át nem adtak hangot a történetek mesélői?
 
Helyet kaphatnának mondjuk egy kultúrantropológiai előadásban – hátha a tudomány segítségével magyarázható a magyarázhatatlan, hátha sikerül magasztosabb célt festeni a tizenkét ártatlan lány feláldozása köré, hátha sikerül feledtetni holmi modernkori feminista írónők ostobaságait, hogy élőlényként akarják ábrázolni őket. Hisz csak kellékek – ha nem rabszolgák, hát áldozati bárányok…
„Mert nem csak úgy egyszerűen lányok voltunk. Nem csak rabszolgák, robotosok. Nem bizony! Bizonyára betöltöttünk valami magasabb funkciót is! Lehetséges, hogy tizenkét szolgalány létünkre mi voltunk a tizenkét kisasszonyok? A tizenkét hold-kisasszony, akik a szűzies, ám halálos holdistennőt, Artemiszt kísérik? Lehetséges, hogy rituális áldozatként, megannyi felszentelt papnőként játszottuk odaadó szerepünket? Először oly módon, hogy a kérőkkel végigcelebráltuk az orgiasztikus termékenységi rítust, majd úgy, hogy megtisztultunk, lemostuk magunkról a bűnt a megölt férfiáldozatok vérével – mennyi áldozat egy halomban, az istennő legnagyobb dicsőségére! – és ettől visszanyertük megújult szüzességünket, ahogy Artemisz is megújította szüzességét, mikor megfürdött a forrás vizében, amit Aktaión vére festett pirosra. Egyszóval önként vállaltuk az áldozatot, mert ennek így kellett lennie, újrajátszottuk a hold-sötétség sorsunkban megjelenített fázisát, hogy megújulhasson a teljes ciklus, és az ezüstös újhold-istennő ismét feltámadjon az égre.”
No nem, lehet, hogy ez mégiscsak tévút, paródiát csinálni a tudományból…
 
Akkor tán játsszunk bíróságosdit. Ha már ez a Pénelopé nem nyugszik az örök aszphodéloszmezőkön, és újra meg újra előveszi ezt az unalomig ismert történetet, mindenféle modern eszmékkel megbolondítva, akkor nézzük, kiállja-e a jogállam bíróságának próbáját a lányok vádja:
„…az Ön ügyfelének ideje nem azonosítható a mi időnkkel. Akkor mások voltak a viselkedési normák. Erre való tekintettel nem tartanám szerencsésnek, ha engednénk, hogy ez a sajnálatos, ámde jelentéktelen incidens foltot ejtsen egy karrieren, mely egyébként kiemelkedően példaértékű.”
Ennyit arról, hogy minden élet számít – ugyan mi tizenkét névtelen szolga egy kiemelkedően példaértékű háborús hős karrierjével szemben?
 
Maradnak hát a mítoszok… A tizenkét kivégzett szolgálólány korokon és történeteken át űzi-hajtja gyilkosát, örök mementóul a következmények nélkül feláldozható mellékszereplők hadának, kikre nem szánnak lábjegyzetet sem a történetírók. S hogy mi hajtja Pénelopét az örök identitáskeresésbe? Megleli-e a választ valaha arra, ki ő, mi ő, érdemes-e saját történetre vagy örökké csak a hős árnyékában létezhet? S ha saját történetet kap, szembe tud-e nézni saját tetteivel? Mi az ő szerepe a százhúsz kérő (plusz-mínusz egy tucat) és a tizenkét szolgálólány kivégzésében? Vajon nem jobb-e Pénelopénak, ha megmarad az állhatatos feleség archetípusának, ahelyett, hogy egyéniség akarna lenni? Píárszempontból egész biztosan… Ámde ne feledjük, ott a gyerekkorból őt kísértő nemezis, a világszép unokanővér, kiért nem hogy százhúsz (plusz-mínusz egy tucat) férfi halt hősi halált, hanem százezres seregek Trója alatt – pszichológiai szempontból teljesen érthető, hogy Pénelopé nem óhajt a továbbiakban pusztán unalmas archetípus maradni, hanem saját jogon is a történetírók figyelmére áhítozik.
 
Még jó, hogy felkeltette ennek a fura, játékos kanadai szerzőnek a figyelmét – aki könnyed kézzel ránt be irodalmi játékaiba minket is. Atwood ezer fricskát mutat a komoly és komolykodó irodalomnak ezen a röpke százhetven oldalon: az egyetlen kritikánk az lehet, hogy rövid, elbírt volna ez a játszadozás még vagy kétszer ennyit. Akkor tán jutott volna elég tér kidolgozni az amúgy zseniális ötleteket, és nem lenne az az első benyomás, mintha egy különösen jól sikerült szilveszteri iszogatás után sebtében lefirkált ötletrohamot olvasnánk. Viszont amilyen szellemes, úgyis muszáj elolvasni újra. És újra meg újra – aztán elgondolkodni azon, hány Margaret Atwood kéne ahhoz, hogy magunk mögött hagyhassuk a még mindig túlnyomórészt férfi hősök által uralt narratívát és végre az évezredeken át mellőzöttek is megkapják a maguk történeteit?


Kiadó: Palatinus
Fordító: Géher István

 

2021. január 2., szombat

Lezártuk (végre) ezt az évet...

Van egy visszatérő rituálénk erre, hogy lezárjunk és elkezdjünk egy évet. Amúgy praktikus oka is van - A Gyűrűk Ura filmváltozatának bővített változatait, ezt a számunkra kedves, több mint 11 órás maratoni etapot nagyon nehéz volna a hétköznapok taposómalmába őrölni. A legközepén tartunk, amikor ezeket a szavakat szaporítom - meghagytuk az újév első örömének a befejezést (hogy ne aludjunk bele... mire olvassátok, már túl leszünk rajta). Különös élmény, sokadjára is. Valamennyire pótolja az egykori, éves rendszeres újraolvasások belemerülését, minden hibája ellenére. Talán mert a készítők ebben a mesében (minden mai, kötelező filmnyelvi ostobaság alkalmazása mellett is) meg tudták őrizni a könyvek szellemiségét, azáltal, hogy egyensúlyban vannak az emelkedett, nemes, lágy ritmusú jelenetek, a megvilágosító dialógusok az akcióval, a harccal, és az olykor kifejezetten bumfordi humorral. Vannak túlzásai, vannak fájó elrajzolásai, van pillanat, amit minden újranézéskor a fejem fogva szégyellek Jacksonék helyett (átfogalmazódó, értelmük vesztő karakterek például) - de az egésze tisztességesen idézi meg a könyvet, úgy rajongói látomás, hogy egyre kevésbé irritálja bennem a (sokszor gyökérzetében mást meséből kiérző) rajongót.

A Hobbit-filmekből pont ez az egyensúly hiányzik. Vannak elképesztő erejű, kiemelkedő pillanatai (Gollam-Szméagol és Bilbó dialógusa, vagy a sajátos ellenpont: Bilbó találkozása Smauggal - mind a két szcéna CGI-mámor volta ellenére is behúzó, gyönyörű, méltó a meséhez), de hiányzik belőle az a tengely, amire rácsavarodva a méltóság és a burleszk, a tesztoszteron és a gyengéd képek egy film-egésszé szervesülhetnének. Megszerettem idővel, de soha nem lesz úgy rituális eleme az életünknek, ahogy a trilógia - alkalmatlan rá. Jackson szerintem alapjában érti félre a törpöket, vagy legalábbis a jóval könnyebb utat választotta, meg sem próbálta Iluvatar legidősebb gyermekeihez, a tündékhez mérve megalkotni a törp-kultúra másféle, de legalább annyira mélyen valódi méltóságát. Amit pedig a megmutatható gonoszsággal művel, az a műfaj, a fantasy-film legrosszabb hagyományait, Conan, a barbár filmnyelvi túlzásait vonja bele az eredeti trilógiában megalapozott, aprólékos realizmussal felépített, való-érzetűnek álmodott világba (most tekintsünk el tőle, hogy az alapanyag amúgy gyerekmese).

A tavalyi év sajnos inkább az utóbbi filmélményre hajazott. Látjátok, hogyan kerülgetem a forró kását, hogyan fújkálom, ahelyett, hogy megkóstolnám - főleg ahelyett, hogy megkóstoltatnám veletek. Sajnos az év tengelye, ami körül az egész forgott, a járvány volt, egyszerre a léte és az életünkben (szerencsére) tapasztalható hiánya. Ne értsetek félre, nem tagadom: a legjobb barátom családja átesett rajta, (orvosi értelemben is) messze ható következményekkel - miközben mi valójában egy halom pozitív élmény katalizátoraként élhettük meg. Timi erről hosszan ír, sokat nem tennék hozzá. Nekem rengeteget adott, hogy ijesztő helyzetekben láthattam felszabadulni, zivatarban bátran ázni, láthattam, hogyan hámlanak le róla a félelmei. Mind a ketten nagyon sokat gazdagodtunk (lelki és anyagi értelemben is) ebben a sokakat rommá szegényítő helyzetben - időnként szinte szégyellem a kivételes szerencsénket.

A képről hiányzik a hátitatyó színeváltozása...

Nyilván fizetünk érte - engem beszívott és megrágott a futárkodás és pontosan tudom: előbb vagy utóbb kiköp. Se időm, se energiám nem maradt egyébre (azaz: nem túl sok) - ha ezt a biciklis városátszelő etetőmókát jól akarod csinálni, az teljes embert követel. Egymás után hámlottak le rólam az addig fontosnak tetsző dolgok ebben a teljesen önkéntes alapon pörgetett taposómalomban. Nyilván lesz, ami visszatér, ahogy a Terminátor a rendőrőrsre, és van, amiért nem kár: tetszett (tetszelegtem benne), de nem volt fontos. Meglátjuk, az idei évben továbbra is teljes szívvel pörgetni szeretném az ipart - bár tényleg be kellett látnom: nem tartozom a futár-elitbe, és már nem is fogok, a huszonhatszor ütött-kopott testem és a korom ezt már nem teszi lehetővé; és a futár-költő koktélt is akad, aki sokkal ízesebbre keveri, mint én. Viszont még mindig szemérmetlenül élvezem (általában). Ezzel nem függ össze, hogy kicsit (sokat) visszavennék a virtuális jelenlétből, hogy nincs naponta vers - az írás aktusa továbbra is fontos a számomra. Csak egy ideig most nem mutogatnám, hogy mit szerelgetek.

Úgyhogy (akárcsak Timinek) nekem sincs kedvem egy hagyományos top tízet összerántani. Inkább megosztok veletek tíz (plusz egy) élményt, ráismerést, megidézést, minden rangsorolás nélkül 2020-ból, ami jó eséllyel velem marad az év fogyta után is.

Hamvas Béla: Arkhai - Ezt a gyűjteményt, ha rám hallgatsz, kedves olvasó, teljesen szabálytalanul kezded olvasni. Lapozgass benne, olvass bele itt is, meg ott is; ébredj rá, hogy ez bizony nem úti olvasmány, főleg nem strand-könyv - és bár esszék egymásra fűzött gyűjteménye, nem tesz neki jót, ha sokszor lerakod: nem tesz jót neki, ha közben másra figyelsz. Úgyhogy válaszd ki a megfelelő időt és legkényelmesebb olvasó-pozitúrát, készíts be a lejátszóba a behallatszó zaj ellen a másra figyelés hátterének való liftzenét, s miután kényelmesen elhelyezkedtél az olvasófoteled kuckós mélyén, hogy most már igazán nekidurálod magad, nyisd ki a 341. oldalon, és kezdd el. Hamvasra csodálkozni nekem továbbra is kötelező. A link ez esetben a bővített bejegyzésre mutat, egy másik blogon - ha van kedved (tenger időd), nézz körül ott is.

Popper Péter: Az önmagába térő ösvény - Vicces lehet ez a két élmény így, egymás alatt, de nagyon ideje volt, hogy szavakba rendszerezzem, mit kaptam a bizonytalanság gurujától. Nagyon fontos, hogy megérezteti, ezek nem vallások, abban az elkülönített értelemben, ahogy mi gondolkodunk róluk, hanem életrendek. Hogy látni kell: a kelet legfontosabb szellemi áramlataiban (úgy, ahogy a monoteista világvallások többségében igen) nem vált szét a szent idő a profán időtől. A hindu az élete minden egyes percében égre (is) vetett pillantással létezik, Buddha követője a léte minden egyes pillanatában élné a tanítást. Ez ilyen hallatlanul egyszerű - a mi vallásaink életrendje valójában vallástalan, az övék még nagyobbára nem. Persze ha sorsom van, amit előző életeim formáltak, az minden pillanatomban az enyém - és ha le akarok kerülni a kerekéről, azt is minden pillanatomban akarnom kell. Ez a legfontosabb szemléleti különbség - és ezt Popper Péternél alig láttatta valaki plasztikusabban a kelet magyar barátai közül (még Sári László jut az eszembe - mindenki más a tudás nyelvezetének nehezebben bevehető, szaknyelvi bástyái közé zárja ezt a tapasztalatot is...). Ez nem egy nézetből nyilván látszhat felületességnek, de tény, ennél kevesebb szóval alig beszéltek ennyire kiterjedt módon hindu életrendről, vagy Buddha követéséről.
 
Kleinheincz Csilla: Ezüstkéz - Legszívesebben csak annyit írnék, hogy ezzel a három könyvvel (Ólomerdő, Üveghegy, Ezüstkéz) lett a szememben a fantázia magyar irodalma végleg nagykorú. Nem lebecsülve az egykori magyar szerepjáték-birodalom környékén dolgozó imádott nagymestereket, nem kicsinyelve senki korábbi, vagy jelenlegi mesélőt - nem nyúzva ezzel a magasztalással irhát és bőrt, hogy mást ne mondjak -, de ez a történet, ez az írójából annyira nehezen, évtized alatt kiszakadó Mese tényleg másik liga. Peter S. Beagle, Le Guin, Robert Holstock mélysége s világot láttatása, fantasy varjútollaiba bújó hattyú szépirodalom. Nincs benne csalás, és miközben Tündérország mélységeit is belakja, odafújja a szelek, a felhők, a sötétülni hajlamos horizont távlatát így a végére, közben rezzenéstelen kézzel tartja az első kötet kamarai felvezetésének közel hozó optikáját a hősein. Nem tudom, leróható-e valaha a tartozás, megköszönhető-e tényleg ez a csoda. Ezekért tanultam olvasni valaha.
 
Az új Pápa - Paolo Sorrentinonak sikerült az, amibe a legtöbb, gyönyörűen zárt minisorozat folytatása belebukik. Nemcsak az elkapott hang, de a képek alatt borzongó gondolatmenet szintjén is maradék nélküli folytatást alkotott. Kár, hogy az egyik nélkül puszta dekoráció a másik - de ha egy fiatal is akad, aki eljut Sorrentino látomásának mélységeibe, már megérte. Soha nem gondoltam, hogy a megvallás valódi dilemmáiról lehet ennyire szórakoztatóan beszélni, ahogy azt Az ifjú Pápa, meg Az új Pápa mozgóképein az alkotók merészelik - mert valójában itt nem a tabuk törtek, hanem a hagyományosan hazugságérzetbe ferdült, édelgésbe facsarodott áhítat kapott egy ízletes, testes (vajszínű) árnyalatot.
 
Ponyo a tengerparti sziklán - ...Hiszen a Ponyo első rétegében valóban egy nagyon szelídre hangolt óvodás Kis hableány-variáció. Nem szoktam szeretni ezt, ahogy a meglelt mítoszaink elviszik a cukormázba, ahogy alapanyagként használják, főleg ha úgymond a gyerek védelmének érdekében elhabosítják a valódi súlyát a mesének. Andersen története kegyetlen, akár az élet - és a feloldása (akár a János vitézé például) a hitünkre van bízva. De Mijazaki nem ezen az úton jár - nem a célcsoport óvása lebeg a szeme előtt (ami a cukormáz általánosan használt indoka), hanem az ötéves nézőpontjába való minél teljesebb belehelyezkedés. Aranyhalacskája kalandjai az emberré válás útján ebből a gyerekszemszögből látszanak, s ha elég nyitott vagy, a filmje benned is ezt a szemszöget nyitja újra. A következő életemben Hajao Mijazaki egyik rajzfilmfigurája szeretnék lenni.
 
After Life - Rohadt nehéz a gyászról valódit mesélni. Bevett filmes fogások, meg könnycsatorna-szabályzó panelek nélkül. A filmnek és sorozatnak is megvan mára az a filmnyelve, amit ilyenkor nem egy, amúgy tehetséges alkotó is elővesz és elővezet. Na, ebből itt az utolsó epizódig kumma nincs. Kegyetlen, kíméletlen, és beteg humorral az utolsó kockáig átitatott valóságérzet van, amin úgy röhögsz, hogy közben teliszalad könnyel a szemed. Ezek az esték Ricky Gervais játékával szemben kicsit megint visszaadták a (valódi) mesélésbe vetett hitem. A feleségem kezét fogva néztem... Olyan ritkán érezheti az ember, hogy minden kétely nélkül boldog, miközben érzékenyen mutogatott boldogtalanságot bámul. Kellenek az ilyen tükrök, hogy megérezd, mit veszítenél. S hogy érezd: még nem veszítetted el.
 
Sjón: CoDex 1962 - A valaki nem a maga életét meséli. Ez minden visszaemlékezés egyetemes paródiája. Hiszen a megvénült fiú mesél, de az elmesélt történet nem a saját története, ez az Atya története. A teremtőé. Aki lágerek rabja volt (vagy nem), egy végképp elpusztult német kisváros fogadójában szerelembe esett (vagy nem), aki csaknem az óceánba fulladt (vajon milyenbe), de kimentették, elvetődött a szigetre, a városba, amely csintalan csillaggyermek körme alól készült piszokból gyúródott a világ kezdetén. Nem egy elmesélt élet ez - hanem a legendája. Ennek a műnek a legerősebb rétege, hogy legenda. A legendás múltból, ami magán-múlt, egy az 1962-ben született sokak magán-legendáiból. Ami fennmaradt, mert elmesélték annak, aki tovább mesélte... Mert tényleg a képzeletünk az egyetlen, ami túlnőhet rajtunk.
 
TRANSMETROPOLITAN Gyűjteményes kiadás 1. - Ritka szerencse, hogy ehhez a kegyetlen tükörjátékhoz az író olyan rajzolót talált, mint Darick Robertson (és hogy néhány próbálkozó után olyan kihúzó játszott ezekkel a rajzokkal fény-árnyékjátékot, mint Rodney Ramos). Robertson kellően elszállt, valóban otthonosan idegen-érzetű várost pakol a történetek köré, amely nem kulissza, hanem teljes jogú szereplő minden meséjükben. Egy állatias, de tudattal vert eleven test, lüktető szívdobbanásai hányják-vetik az antihősöket. És ezeket a város-zsigerekben hányódó-vetődő figurákat is elemi kegyetlenséggel kapja el; Spider Jerusalem lapokat uraló egójához jól illik az ennyire indulat-teli, szélsőséges eszközöket sem megvető rajzba tétel - csak annál erősebbek az időnkénti józan pillanatai. Ez egy szerzői látomás, de az látszik, ez a "szerző" egy sajátos szimbiózis, Ellis és Robertson a legjobbat hozták ki egymásból, és tényleg elhajszolták a lehető végletekbe a csapatot (kihúzót, színezőt, beírót, a vendég borítótervezőket). Kár, hogy Ellis amúgy túl sok tekintetben hajaz a saját hősére - miközben ez a könyv az egyik képregényes etalon, az alkotójáról egy pillanatra sem felejthetem el, hogy mekkora seggarc. Ez van. Az életed is műalkotás, Warren, és te horrort csináltál belőle.
 
The Quen's Gambit - A vezércsel - ...nagyon fontos dologról beszél: hogy a képességeink, amiket ideig-óráig felerősítenek, aztán felzabálnak a függéseink, valójában tényleg bennünk laknak. Tényleg a nehezebb út kemikáliák nélkül, dopping nélkül kibontakoztatni őket, de nem lehetetlen, sőt. S hogy a játék, amire feltehetjük az életünket, valójában elsősorban tényleg játék. Játszhatjuk az öröméért. Is. Ez a sorozat beragyogta az év végét. Majdnem sakkoztunk miatta...
 
Susanna Clarke: Piranesi - Úgy vélem olykor, látom, hogyan veszítettük el ezt az Ősi Tudást. Piramisok építésére, megistenülésre használtuk - és arra használnánk ma is. Pedig magunk és egymás épülésére kellene - hogy beleépüljünk a világba, és ne a világ épüljön belénk, ahogy termek végtelen láncolatába a megláncolt Tenger. Ahogy Piranesi, a valóságos festő metszette Dante poklát idéző struktúráiba a világa arcát - megláncolt rabnak. A gondolat termeiben ez a mese számos helyen horgonyoz egyszerre, és nem mindegyik arca börtön. A mese hőse: Piranesi számára egyik sem az - amíg rá nem kényszerítenék erre az aspektusra, fel sem merül benne. Még nagyon sokszor el fogom olvasni. Ahogy Csillának, úgy Susanna Clarke-nek sem tudhatom megköszönni (másképp:) - ezért tanultam olvasni valaha...
 
És a plusz egy... 2020 utolsó napjaira beköltöztem a Sandman - Gyűjteményes kiadás harmadik kötetébe. Minden mást félrerakatott, beszippantott, az Ünnepek szabaddá tett napjainak állandó, szeretett társává vált. Írok majd róla, ahogy a Sandman eddigi köteteiről is tettem - a keresésről a Rövid Életek között, a Világok Vége Fogadó meséiről, a legendáinkról, ami a végén marad belőlünk. Hogy itt ülök, azzal a tudattal: még hátra van egy (két) teljes kötet; s azzal a másikkal: Neil Gaiman ezt a történetet a szemem láttára immár elmesélte. Elmesélte, hogyan ér véget a Végtelen. Nem tudom, író akarhat-e többet (de nagyon kíváncsi vagyok rá, hogyan szeretné...). Srácok, lányok, ott a FUMAXban, nagyon köszönöm, hogy a kezembe vehettem ezt a szívet tépő csodát!
 
Mindenkinek sikerekben gazdag, betegségmentes, színes, szagos, szélesvásznú, bulipárában imbolygó, színházcsendbe nem köhhentő, szeretteinket félelem nélkül ölelő
Boldog Új Évet kívánok!
 

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...