2014. január 31., péntek

Gail Carriger: Blameless – Szégyentelen



Alexia Tarabotti visszatért, méghozzá nem is akárhogyan! A Napernyő Protektorátus előző része, a Changeless végén igencsak méretes pácban hagytuk magára immáron Lady Maccon néven ismert lélektelenünket. Miután fény derült terhességére – mely minden, természeten túliakról ismert tény szerint egyszerűen lehetetlenség – férjura, a nem épp átgondolt viselkedéséről híres farkasember kidobta otthonukból, megszégyenítve a londoni társaság előtt, s ami tán még borzalmasabb: arra kényszerítve Alexiát, hogy visszaköltözzön rémes családjához. A Blameless első oldalain épp egy meghittnek cseppet sem mondható családi reggeli közepébe csöppenünk, melynek során nem csupán az derül ki, hogy Alexia féltestvérei még annál is jóval ostobábbak, mint ahogy hittük, illetve hogy az új inasok felettébb bosszantóak; de az is, hogy Loontwill méltóságos úr sem a gerincesség bajnoka, amikor is a családi béke megőrzése érdekében konkrétan az utcára teszi nevelt leányát.

Amit ő olyan nagyon azért nem bán – azt már sokkal inkább, hogy egyetlen valamire való barátja és szövetségese, Lord Akeldama épp akkor tűnik el nyomtalanul, amikor az ő londoni palotájába bútorozna. Az ősöreg vámpírúr és egész pereputtya eltűnése valamivel még annál is nyugtalanítóbb, hogy hősnőnket lépten-nyomon meg akarják ölni – ezúttal megbuherált gépkaticákat eresztenek a nyomába. És nincs hova mennie. Mit tehet ilyenkor egy lélektelen, aki maga sem tudja, pontosan kiféle-miféle, azt még kevésbé, kiféle-miféle lény lapul a pocakjában, s nem csak saját férje, de még a királynő is kiutasította, amikor kirakta őt az árnyékkormányból s megfosztotta lélekőri pozíciójától? Természetesen nekivág a nagyvilágnak, hogy válaszokat kapjon kérdéseire. Lévén a rejtélyek fő okozója a titokzatos papa, Alessandro Tarabotti, s az ő lélektelensége, adja magát, hogy Alexia visszatérjen ősei földjére, Itáliába s megkeresse azokat, akik tán tudnak valami magyarázattal szolgálni az állapotára: a Templomosokat.

Namármost, nem elég, hogy az utazás számtalan veszélyt rejt – hisz a Templomosok indítékai és módszerei finoman szólva megkérdőjelezhetőek, az oda vezető út során pedig lépten-nyomon újabb merénylők bukkannak fel –, ráadásképp mindenféle botrányos kulturális különbségekkel is meg kell küzdenie ízig-vérig brit hölgyeményünknek. Melyek közül a legbosszantóbb kétségkívül az olaszok hozzáállása (vagy inkább hozzá nem állása) a teázás nemes brit szokásához… 

„Csak eszembe jutott az a rémség, amit a taljánokról hallottam – nyomkodta Ivy zsebkendőjével a szeme sarkát kitörő érzelemrohamában. – Azt hallottam… ó, még kimondani is rémes… azt hallottam, hogy Itáliában… – elhallgatott – …kávét isznak! – Kecsesen megborzongott. – Oly rémes a gyomornak!” 

Azért persze eme kis kellemetlenséggel sikerül megbirkóznia Alexiának és kis csapatának. Melyből nem hiányozhat a bolondos francia feltaláló, Madame Lefoux és Alexia inasa, az egyre titokzatosabbnak tűnő Floote (komolyan kifúrja az oldalam a kíváncsiság, hogy mit rejteget még…). Az út során összefutnak két még bolondosabb feltalálóval, Párizsban ornitopterrel szállnak fel háztetőkről – a lehető legkényelmetlenebb közlekedési eszköz –, égivasúttal kelnek át az Alpokon, életveszélyes kiskutyákkal hadakoznak, és kiiktatnak számtalan bárgyilkost. Hogy aztán a Templomosok vendégszeretetét élvezve várják a felmentő sereget.

S hogy mit csinál mindeközben Lord Maccon? Amikor épp nem formaldehiddel próbál lerészegedni és felejteni, hűtlennek vélt felesége után sír és közben akkora kalamajkába keveri falkáját és nagyjából az egész természetfeletti társadalmat, amekkorát még nem látott Britannia – még szerencse, hogy azért teljesen nem vesztette el a józan eszét, és legalább egy vérfarkast Alexia után küldött. Persze a nagy kérdés – vajon kiféle-miféle kis lénnyel várandós Lady Maccon – is megválaszolásra kerül előbb-utóbb, de a rengeteg kalamajka, üldözés, napernyővel verekedés, gépkatica és menekülés közepette ez tulajdonképpen lényegtelennek tűnik.

A Blameless nagy erénye épp az, ami végső soron a leggyengébb is lesz benne: hogy nem ül az első két rész babérjain. Carriger féktelenül pörgeti a cselekményt, újabb meg újabb kalandokba sodorva hősnőjét, mi meg lélegzetvisszafojtva figyeljük, már megint mi az ördögbe keveredik ez a nőszemély – ellenben egy téren elvérzik: ezek pedig a „csatajelenetek”. Amik azért nem is igazi csaták, inkább csak kiscsoportos verekedések – de annak is túl összevisszák, olykor átgondolatlanok. A társasági szócséplés, a vicces-romantikus évődések és a politikai intrikák nemes egyszerűséggel jobban mennek a hölgynek, mint az akció – az egyik részem azt mondaná, maradt volna a kaptafánál, a másik viszont örül, mert a jelek szerint a sorozat minden kötete rejt újdonságot.

Szerencsére előbbiekből is van bőven: bár javíthatatlanul romantikus énem naná, hogy örült, amikor Alexia és Lord Maccon egymás karjaiba zuhant a Soulless végén, bevallom, a Changeless egyik legbosszantóbb vonása számomra pont a házastársi cívódásuk volt – most mit tagadjam, szívesebben olvasok egymás után epekedő szerelmesek romantikus kalandjairól, mint házaspárok huzakodásáról. E részben a két főhős kapcsolata inkább az első részre emlékeztetett: ugyan szinte végig földrésznyi távolságra egymástól, de mindketten felváltva bosszankodtak a másik kiállhatatlanságán és epekedtek utána. Ez pedig felettébb szórakoztató nekünk, olvasóknak. A végkifejlet pedig egy még érdekesebb, újabb megválaszolatlan kérdéseket rejtegető folytatás ígéretét rejti. Hmmm… Alig várom!


Kiadó: Könyvmolyképző
Fordító: Miks-Rédai Viktória

2014. január 29., szerda

Az ég-sapkájú ember - Művészetek Palotája, 2014. január 22.



Ennek az előadásnak csaknem minden elemét ismerhette az érdeklődő, kultúrára fogékony ember – a Kaláka, vagy Sebő Ferenc előadta megzenésített verseken generációk nőttek fel, s Gryllus Dániel csodálatos, megzenésített A teljesség felé-je se mai gyerek, 1988-ban jelentette meg saját költségén s azóta számos alkalommal előadta barátaival a zeneszerző. De ahogy a verseskötetet is érdemes sokadjára is lapozgatni – úgy érdemes újra hallgatni a megzenésített verset. Főleg, ha így kezdenek egymással a feldolgozások beszélgetni, mint ezen az estén… A kirajzolódó többlet nem az előadókról, de a megidézett verseken át Weöresről mondott el szinte minden lényeges dolgot, ami egy ekkora életművel bíró költő esetében higgyétek el: nagyon nagy szó. S nem utolsó sorban: így kell méltón ünnepelni, egy ennyire átpolitizált közegben a Magyar Kultúra Napját, a legapolitikusabb költőnknek szentelt centenáriumi év lezárásaképp, s halálának 25. évfordulóján – annyi buktató, egymásnak feszülő aktualizált múlt-nézet, a nem szűnő kulturális háborús sértések és sérülések frontkórházi közegében. De erre nem is vesztegetnék itt több szót. Mivel hál’ istennek az alkotók-megidézők sem vesztegettek…

Óriási élmény volt egy színpadon látni a Kalákát és Sebőéket! Különböző zenei megközelítéssel, más hang- és hangszeranyagot használva zenésít mind a kettő – de azonos hitellel indulva ki az adott versből. Elsőre úgy tűnt: a Kaláka-dalokat a felszabadult játékosság, Sebő választásait a zaklatottabb szövegi attitűdű versek választása is elkülöníti – persze hamar kiderült, hogy ez így nem igaz. A Kaláka a maga szelíd módján is képes nagyon együttfájni a verssel – és Sebő is szívesen vicceli körül a dallammal az arra provokáló strófákat. S fantasztikus, mennyire ismerik egymást – a reflektorfénnyel kiemelt játszókat az árnyékban figyelő várakozók végig „kísérték” elhalkított hangszereiken; együtt lélegeztek a másikkal. Megható volt látni ezt a puszta szakmai tiszteleten messze túlmutató figyelmet.

Összbenyomását tekintve e páratlan páros koncert azért leginkább Weöres Sándor Rongyszőnyeget szövő, játékosságában szavak súlyával dobálózó énjét mutatta fel. A mindannyiunk számára legkedvesebb „Sanyikát”, aki hallatlanul gunyoros humorral állt a maga költőségéhez is, előre látta és a helyén kezelve élte meg az „óvodai gyerekköltészet” sikerét – és aki szerintem hatalmasakat kacagott ezen az estén, a túlvilági költőmezőkön, amikor kortárs költőink: Kiss Judit Ágnes, Szabó T. Anna, Tóth Krisztina és Lackfi János felolvasták Weöres verseire, a magyar nyelv talán leggyönyörűbb nyelvi ritmikáira írt parafrázisaikat. Mindenki a maga jól felismerhető módján játszott el a játékkal; mindenkinek máshogy állt hozzá a szava – számomra legmerészebben tán Lackfié –, jó volt hallani, a közönség mennyire jól szórakozik. Jó volt ezt látni; persze tény: ezek a megidézett Weöres versek valóban a legismertebb költészeti közkincseink – s a parafrázis teljes élvezetéhez kell az eredeti ismerete…

S ezután felvételről láthattuk magát a költőt, verset mondani. Iróniával, a maga hajlíthatatlan, konok szelídségével mondta Nagyság című versét. Íme, egy részlete: 

…valamennyi dicsőség fogadja ásításomat. Természetes emberi méret
vonz engem, nem a nagy ragyogás, a szörnyű talapzat.
Létrehozni a velem született s a szerzett képességtől telhető
legjobbat, ha cipőt szegelek, ha fát ültetek, ha verset írok:
ennyit kívánok önmagamtól. Munkámat használni lehessen,
ne szájtátva csodálni.
Nem akarok óriás hulla lenni, melyen tízezer évig araszolva majszol
megannyi puhány kandiság (mit izélt, hol?) és kathedra-hű hódolat;
se példakép, mellyel az új kezdeményeket dermeszti meg
a múltba mutató zsandárkodás; se fennkölt szobor a sarkon,
melyről csurog a vidám verebek kritikája… 

Úgy álltunk fel a szünetre, hogy ha ennyit kaptunk volna ettől az estétől, már megérte volna eljönni érte. Pedig a szünet után jött a java. A Gryllus Dániel válogatta, megzenésített részletek Seress Zoltán prózai cezúráival gyönyörűen idézik meg A teljesség felé gondolat-ívét – és felrajzolják Weöres kevéssé „általánosan ismert” másik arcát, a rólunk hallatlan felelősséggel gondolkodni hajlandó, értünk beszélő költőt. Aki egész életén át kereste a szavaiban is azt a hiteles helyet, ahonnan olyannak látszik a világ, amilyennek érzi. Aki minden játékos hajlandósága ellenére azok közt van, akik a látszatok fátylainak lerántásában a legmesszebb jutottak. A költő mesterének: Hamvas Bélának ajánlotta e filozofikus, prózai művét – s Hamvas ezt az ajánlást köszönettel el is fogadta. A magam részéről számtalanszor ajánlottam már Hamvasra kíváncsiaknak első olvasmányul ezt a könyvet. Mivel Weöres megfogásai meglepően pontosan építik fel az irányokat, amelyek mestere hatalmas (változásaival együtt értelmezendő) életművében legalábbis megnehezítik az eltévedést.

Amikor először halottam róla, a megzenésítés gondolata is mulattatott – nos, tévedtem. Nemcsak közelebb hozza a szövegeket; a zene körbeölelő tartalmai olykor meglepően komoly többlettel is megajándékozzák az énekelt szavakat. A kibomló többletek sorát ezen az estén tovább gazdagította, hogy Horváth Csaba komoly táncszínházi produkciót koreografált az előadáshoz, amelyet a Színház- és Filmművészeti Egyetem fizikai színház szakos hallgatói adtak elő. Érzésem szerint a táncosok elé mindvégig hihetetlen fizikai követelményeket állító koreográfiának akadtak olykor látványos, de nehezen értelmezhető pillanatai – viszont bőven olyan pillanatok is, amikor azt éreztem, valóban a szavak és a zene egysége válik előttem mozdulattá. Mindenesetre itt szeretnék gratulálni koreográfusnak és táncosoknak is – fontos részeivé váltak az előadás-egésznek.

Weöres Sándor szavaival köszönöm ezt az estét: 

„Örömöm sokszorozódjék a te örömödben. Hiányosságom váljék jósággá benned.
Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: 
igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél. 
Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás:  
Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.”

2014. január 27., hétfő

Steven Saylor: A holtak méltósága



Steven Saylor hihetetlen népszerűségnek örvend kis hazánkban is – amit mi sem mutat jobban, mint hogy eleddig tizenöt ókori kötet jelent meg tőle (a Gordianus- és a Roma Sub Rosa-sorozatból). Én ezek közül mindössze kettőt olvastam, és bár tetszettek, annyira azért pont nem, hogy folytassam (pedig van még itthon pár korai Gordianus-kötet, évről évre meg is nézegetem őket, hogy hátha, de nem nagyon „ugranak kézbe”). Ám amikor először hírét vettem, hogy jön A holtak méltósága, melyet a kiadó úgy harangozott be, mint Caleb Carr könyveinek méltó utódját, percig sem volt kérdés, hogy nekem ez kell (ha már Carr könyveinek nincs folytatása…). A tizenkilencedik század végi Amerika, sorozatgyilkosságok, véres balta a borítón, faji kérdés és egy valóban élt író, akit az ígéretek szerint rejtélyes módon hoz össze a szerző a gyilkosságokkal – minimum borzongató krimire és érdekes múltban vájkálásra lehetett számítani. Ehhez képest jóval többet kaptam – valódi történelmi és kulturális utazást, iróniával vastagon átitatott, játékos, csavaros elbeszélésmódot és olyan korhű és nyomasztó atmoszférát, amitől nehéz szabadulni.

Az ezerkilencszázas évek elejének New Yorkjában találkozunk először O. Henry-vel, a népszerű bűnügyi regényíróval, aki, túl azon, hogy követelőző szerkesztői elől bujkál és retteg a határidőktől, egy húsz évvel korábbi gyilkosságsorozat kísértő emlékeivel küzd. Melyek elől még annyira sem bújhat el, mint a szerkesztői elől, kézenfekvő hát, hogy inkább szembenéz velük – mi pedig csak hálásak lehetünk érte, mert így elkísérhetjük őt utazására, vissza, az 1885-ös év Austinjába, amikor huszonéves pöndörödő bajszú ifjúként kergette a szerencséjét és a város fiatal lánykáit, miközben körülötte lassan elszabadult a pokol.

Texas fővárosa semmiben sem különbözik a Dél többi nagyvárosától – lassú modernizálódás, politikai intrikák, virágzó korrupció, polgárháborús sérelmek közepette próbál megfelelni az új idők igényeinek: a feketék már épp nem rabszolgák, de az idősebb generációk még nem tekintik őket embernek, a nők vagy dolgos feleségek, vagy prostituáltak, az útszéleken csavargó háborús veteránok tanyáznak, miközben grandiózus új parlament épül, hogy hirdesse az állam nagyságát. A világ ki-kinyílik, az Államok hírei egyre inkább beszivárognak az elzárt Délre is, törvényjavaslat készül a nők állami intézményekben való foglalkoztatására, és nagy népszerűségnek örvendenek a különféle kétes gyógymódok és eszközök, melyek a hajhullástól az impotencián át a májzsugorig mindenre megoldást nyújtanak – s legnagyobb előnyük, hogy orvoshoz sem kell menni értük, házhoz hozza a postás.

Ebbe az idillinek cseppet sem mondható, ám nyugodalmas kis világba sújt bele a balta, mely elsőként egy fekete cseléd életét oltja ki. A bűntény felkavarja az állóvizet, elborzaszt, de azért olyan nagy nyomot nem hagy – végülis, „csak” egy fekete cseléd halt meg. Akit aztán még jó néhányan követnek, és bár a kedélyek egyre inkább borzolódnak, csak néhány, a korban haladó gondolkodásúnak számító merész emleget „sorozatgyilkosságot”. Mások, mint a város alkalmatlan, de legalább mélységesen előítéletes seriffje megelégednek annyival, hogy mindig az aktuális áldozat utolsó szeretőjét gyanúsítják. 

„Hadd találgassak: egy színes bőrű cselédlányt, aki a munkaadója házának hátsó traktusában lakott, kegyetlen módon megerőszakoltak és meggyilkoltak. Lee seriff legalább tízperces nyomozás után letartóztatta azt a színes bőrű férfit, akiről kiderült, hogy utoljára haladt el a háztól számított száz méteren belül. A következő cikkben ki fog derülni, hogy a feketét bizonyíték hiányában szabadon engedték, és hogy a rendőrségnek nincs másik gyanúsítottja. A történet itt ér véget, egészen a következő esetig.” 

És ez így megy tovább, egészen addig, míg egy fehér hölgy is az áldozatok közé kerül. Egy fiatal nő, akinek van némi köze a fiatal O. Henry-hez (akkor még William) – és akinek emléke még húsz év után sem hagyja aludni a népszerű írót. Annyira, hogy amikor egy rejtélyes látogató megfejtést kínál a halálesetekre, vonatra száll és a múltba tett utazással párhuzamosan visszautazik fiatalsága színhelyére. Hogy megoldja-e a rejtélyt, felderíti-e a gyilkosságokat? Nos, az már maradjon a könyv titka – annyit elárulok, olvasóként nem nehéz rájönni a turpisságra. Épp ezért olykor a fejemet fogtam kínomban a korabeli nyomozás elmaradottságától és a nyomozók korlátoltságától – az még a kisebbik baj, hogy a „haladó” nyomozati technikák, mint az ujjlenyomat-elemzés ekkoriban még ismeretlenek voltak, a nagyobb probléma az emberi ostobaság.

És nem csak a nyomozást illetően… Bár a krimi is izgalmas és élvezetes (mondjuk kicsit lassú folyású, és miután rájöttünk, ki a gyilkos, azért nem okoz akkora feszültséget), a könyv legnagyobb erőssége a hibátlan és elképesztően részletes korfestés. Én soha nem tartoztam a Dél-mániások közé, és a texasi Austin aztán végképp nem vonzott sosem (sem történelmi, sem modern formájában), de most úgy érzem, úgy ismerem, mint a tenyerem, és legszívesebben felpattannék, hogy megnézzem magamnak a regény helyszíneit (erre egyébként megfelelő erőforrások birtokában simán lenne lehetőségem, ugyanis szerveznek „Cselédirtó-túrákat” a gyilkosságok helyszínére). Persze a korfestéssel együtt jár a korabeli társadalom pontos és részletes ábrázolása is – említettem már az emberi ostobaságot?

Szövevényes, több szálon futó, több idősíkon játszódó krimi, társadalomrajz, egy felderítetlen sorozatgyilkosság lehetséges megfejtése – és mindemellett egy rettentő szórakoztató irodalmi játék. Saylor azzal, hogy egy létező írót tett meg könyve főhősévé, és vállaltan megkísértette O. Henry modorát, a krimirajongók igazi kincsesbányájává tette a regényt – ugyan soha nem olvastam O. Henry-t (őszintén szólva nem is hiszem, hogy valaha fogok), simán el tudom képzelni, milyen modorban írt. Az olvasó felé történő kikacsintásokat meg egyszerűen imádom, akármilyen műfajban történnek. Saylor meggyőzött, na. Egy fokkal nagyobb esélye van annak, hogy idén tán tényleg kézbe veszek egyet a polcon pihenő Gordianus-kötetek közül.


Kiadó: Agave
Fordító: F. Nagy Piroska
 

2014. január 24., péntek

Lénard Sándor: Völgy a világ végén és más történetek



Van egy könyvem, amely voltaképp három. Pontosabban: picivel több, mint három. Mégis, jó érzés kézbe venni: mert elfér benne. A pontosra faragott, antik, avagy humanista mintára arányérzékkel formált, nyugodt mondatok nem fújják a terjedelmet. Elfér a kézben a könyv, amely több mint három. Számomra olykor több mint akármelyik másik, a bármelyik kézbe vehető. Mert olvasó lényem egyik horgonya – amióta egy unalmas nyári délutánon gyanútlanul kézbevettem. Minden költözésem ő kísérte, az új terekbe rendezkedve folyvást ez akaródzott először a kezembe – sokadik alkalommal lapozgatni valónak. Talán mert a háromból az egyik könyv így kezdődik: Jó helyen vagyok. Azt hiszem, szerettem volna – szeretnék egyszer én is így jó helyen lenni. Békében önmagammal.

Lénard Sándor Budapesten született 1910 tavaszán – s alig volt nyolc éves, amikor a család Bécsbe költözött. De addigra a nyelvekre hallatlanul érzékeny, azokat könnyedén elsajátító ifjút az anyanyelv a kötelékeivel magyarrá láncolta: …a mi mindennapi magyar szavunkra szükség van. A távol élő kísérője és kísértője nélkül elveszett. A magyar nyelv olyan, mint egy hangszer: aki játszani akar rajta, annak minden nap gyakorolnia kell. Lehetetlen indogermán módon gondolkodni és magyarul beszélni. A magyar nyelv mértana úgy üt el a többi nyelvétől, mint Bolyaié Eukleidészétől. Magyarra mindent le lehet fordítani, magyarról úgyszólván semmit. A magyart – ez félelmetes – el is lehet felejteni! Himnikus szavak az anyanyelvhez, de tiszta, világos, attrakcióktól mentes stílusban. Időtlen mondatok. Amelyek mégis – elmesélik az időt.

Nehéz időket, ráadásul. Nem foglalnám itt össze – szerintem el lehet képzelni a szeleket, amelyek a múlt századelőn egy zsidó származású fiatal magyar orvost egészen Dél-Amerika félreeső dzsungelszegélyéig űzték. Nem foglalnám össze, nehéz lenne árnyalataival tömörebben, mint ahogy a szerző teszi. Hisz mást se tesz, csak gyönyörűen, soha nem bántó, mégis szigorú humorral elmeséli a történetét – s ezáltal ritka hitellel ezeket a nehéz időket is. Mégsem önéletírás, amit olvasunk, nem memoár. Mert a mesélő úgy mesél, ahogy az ősidők óta illendő: elmeséli azokat a történeteket is, amit neki meséltek. „Franciaországban élt egyszer egy király… élt egyszer a bozótban egy cabloco asszony…” a mesélő elmeséli a történeteket, amit útja közben hallott – legyen a hőse király vagy koldus, bábaasszony vagy úrinő, sertéskereskedő vagy politikus, püspök vagy prostituált; a mesélő nem tesz különbséget. Az életet meséli, nem csak az életét.

Lénard Sándor – és nem Lénárd. Persze nem is Lenard. Az első magyar kiadás címlapján ugyanis így szerepelt a neve: Alexander Lenard. Egy levélben így vallott erről: Úgy képzelhet el, mint egy mesebeli királyt, aki az egyik szemével nevetett, a másikkal sírt. Nevetek, mint az, akinek egy fél évszázad múltán, de még a síron innen sikerült megvalósítani egyedüli igazi tervét: tulajdonképpen soha nem akartam semmi mást, mint egyszer egy magyar könyvet írni. A síró szemem az, amelyik meglátta, hogy Alexander Lenard lett belőlem! …De miért nem áll a címlapon ugyanaz a név, mint az első elemi irkáján Pesten? Milyen furcsa! Most a vesszőt túlzásba esve visszaajándékozó jó szándék íratja másképp internetszerte és írott sajtóban is a nevét – holott nem így állt azon a bizonyos elemista irkán… Aki nem hisz nekem, nézze meg az aláírását.

Nyelvzseni volt. A Völgy a világ végén-t nemcsak magyarul írta meg. E könyv elkészült németül is, jellegzetes német nyelvi fordulatokkal, kiszólásokkal - s ugyanígy, a maga kulturális környezetével angolul. Nem fordította önmagát, hanem „átkapcsolt”; a gondolkodás és asszociációk, a „nyelvi megérzés” szintjein is. Számtalan nyelven beszélt és írt kifinomultan és otthonosan – de az igazi szenvedélye a nyelvek közül a latin maradt. Ahogy többször megfogalmazta: a klasszikus igény, a mérték hordozója egyfelől – másfelől nem holt, hanem felélesztendő nyelv. Hallatlan élvezettel követte az új-latinisták próbálkozásait, hogy latin kifejezést alkossanak olyan modern szavakra, mint a például a helikopter, vagy a számítógép. Az élesztésből maga is kivette a részét: latinra fordította a Micimackót. Mind a mai napig rengeteg helyen a latin nyelv oktatására használják e könyvet, annyira szellemes, friss és üde módon szólalt meg általa Winnie mackó latinul. Többek közt ez a könyv ajándékozta meg Lénardot egy másik lelkes újlatinista, az író és költőóriás: Robert Graves barátságával.

Ahogy olvasom a műveit, nem kérdés: a klasszikus nyelvhez való mély kötödés magától értetődően provokált egy hozzáállást a világhoz. A bécsi egyetemista, az Anschluss elől Olaszországba emigráló ifjú orvos egyfajta kései humanista polihisztorként állt a tudományhoz, a kultúrához, az élethez – igen távol a mai fogyasztói attitűdöktől. Nagyon szerette a növényeket, szívesen művelte a maga kertjét – s ugyanígy „művelte” a kultúrát is, másokban és magában. Zongorázott például, mélységesen elbűvölve Bachtól – a helyes mérték a humanista alapszava lehetne: szenvedélyből és tudatosságból is annyi, amennyi… S jól is játszott: a világ végi völgyben álló házat a Sao Pauló-i Televízió Bach-versenyén megnyert pénzdíjból vásárolta. Nem egy írását a saját tusrajzaival illusztrálta. Nem szégyellt tanulni soha – és használni a tanultakat. Látta a világot és benne önmagát – nem kevés iróniával és öniróniával. Olyan tekintetnek képzelem, amely meg tudja ragadni a látványt. Bölcs, de nem aszkéta tekintetnek képzelem, amely soha nem volt gyáva odanézni. 


Római történetek 

A kedvencem. Már az invokációjában megérint a gunyoros és mégis elegáns humor. Olyan ember humora, aki a világban bárhol egyszerre otthon van, és mégsem – hiszen honvágyat érez. Talán ezért vettem elő annyiszor, albérletről albérletre, a hányódás igénytelenségében, hogy kilessem a titkát: hogyan legyek idegenül is otthon. Hogyan hurcoljam magamban az otthont – amely valójában egyfajta elemi igényesség magam felé. Egyfajta kerekre formált, értelmes, világos szerkezetű mondat. Amely tudja a maga esetlegességét, de az időtlen igényével élve tudja azt.

Lénard 1938-ban érkezett Mussolini „slampos fasizmusába” hogy aztán egyetlen árva papír segítségével, miszerint útlevele meghosszabbítás végett a követségen található vészelje át a háborús éveket, az üldözést, az ostromot – s végül a nem kevésbé sokkoló felszabadulást. Bejárja Róma magyar emigráns-köreit, kvaterkázik a Propagandaminisztérium ifjú tisztviselőivel, szökési terveket dédelgető német antropológusokkal; él bér-vérnyomásmérésből és bér-disszertációírásból, szerelembe esik Dianával, a római lánnyal, retteg az igazoltatástól, sokszor éhezik és fázik – s közben valójában Rómával esik szerelembe. Az új otthont kereső elemi igényesség a figyelemé – úgy figyeli a várost, ahogy egy embert figyelne. Ezért vesz észre és rögzít annyi mindent. Amire aztán visszaemlékezhet.

A visszatekintő szempár persze bölcs. De nem bántóan, se tolakodóan. Az egyik kedvenc részletet idézem, figyeljétek: Hérakleitosz tévedett. Azt hiszi, hogy akik ébren vannak, közös világban élnek, s az álmodók mindegyike külön-külön világban. Nem egy világban élünk, hanem számtalanban. Minden baj, meg nem értés, összeütközés abból ered, ha az egyik világ törvényeit át akarjuk vinni a másikba, ahol ezek értelmüket vesztik.
         A kapucinus páter szemében a világtörténelem csak játék, s a valóság az ördög, az Isten, az ítélet, s az örökkévalóság. A tábornok számára a páter elmebajos civil, mert álomvilágban él, s ahhoz a Jézus nevű analfabétához imádkozik, akivel szintén csak bajok voltak, mert valami sötét almaevési ügyet jött elintézni Jeruzsálembe. A matematikus szerint mindkettő jelentéktelen eseményekkel foglalkozik, mert egyetlen valóság a számoké. A lélekbúvár mind a háromról kimutatja, hogy bolond, s az ebéd előtti világ embere mind a négyen nevet, mert megtanulta, hogy a valóság a leves, a hús és egy darab meleg tészta, s hogy a szellem érdeklődése és teljesítményei csak a teligyomrúak világának, a „mundus postprandialis”-nak jóllakott álmai, s ezek könnyen – de milyen könnyen – semmivé válnak. 


Völgy a világ végén 

Ami a világ közepe. Mert a világ közepe úgyis ott van, ahol vagy. Mert az Óperenciás Tengeren is túl is magadban hordod az origót. Bár nem minden kísér el az utadon, vándor: A gótikus székesegyházak nem hagyják el Európát. A barokk templomok átjöttek Bahiáig, ott megtorpantak a sok arany súlya alatt. Az utolsó könyvtár, amelyben még előfordul Rotterdami Erasmus neve, a Sao Pauló-i. Blumenauban még tudják, mi a jégszekrény. Az utolsó fürdőszoba, a legutolsó kerti törpe Tenente Gregorióban van. Egy harmónium még elhatolt Donna Irma templomáig. S végül eljut az ember odáig, ahol csak a bölcs nem hiányol semmit, mert róla már a régi rómaiak megállapították, hogy „minden javát magánál hordja”. 

Mégiscsak ez volna a háromból a legkedvesebb? Ide szeretném idézni az egészet. Bár akkor nem mosolyoghatnék össze veletek ezen a bájosan groteszk kulturális katalóguson például, gótikus székesegyházzal és kerti törpével. Ez a könyv mosolyogni tanít. Fel-felkacaghatsz rajta, ahogy az író elénk tárja a Donna Irma-iak szeretetteljesen is kíméletlen rajzát (persze magát sem hagyva ki a sorból…) de a térded biztosan nem csapkodod majd, szelídebb és kulturáltabb ez az irónia annál. De nem olvad el a mosoly az olvasása közben. Ha valami, hát ez a könyv megmutathatja, mit is értettek ama régi rómaiak a derű alatt. 

A határtalan távolságokon tulajdonképpen először épp az európai marad el (az emberből), pontosabban: a második világháború korának emigránsa. Halálra rémül, ha elveszti az aszfaltot a lába alól, s büszkének szánt, de ügyefogyott jelmondata: „Nem élhetek fürdőszoba nélkül”. Érthetetlennek tűnik, hogy éppen az európai, aki megismerte a borzalmak mélységeit, megismerte a halálfélelmet és az éhséget, akit a civilizáció átkai sújtottak, amikor a kultúra áldásai már régen elhagyták, még mindig útjelzések és tilalomfák közt akar élni… Azóta megismertük a fogyasztást, a konzum eldobhatóságát – lehet, hogy már Donna Irma sincs elég messze… a világ kisebb lett. De még korántsem annyira kicsi, hogy ne kelljenek bele irányjelzők. Lénard a múltból szól. De annyira tiszta hangon (még akkor is, amikor morgolódik), hogy időtlennek hat. 


Egy nap a láthatatlan házban 

Jó helyen vagyok – írja az író. Márpedig aki a helyén van, annak egyetlen napja elmeséli az életét. Aki a helyén van, nem vágyik a kalandra, tehát az életének van elmesélhető ritmusa. Olyan, mint a tavak elkényelmesedő vize – elsimul, ha felkavarják. Visszatalál a ritmusba. S az már hajlam, szándék és önuralom kérdése, elmocsarasodik-e a tó, a jó helyen levés zavartalanságában. Enged-e mámoroknak, beleposhad-e magába, teszi-e pokollá a maga jó helyét – ahova annyi hányattatás után megérkezett.

Lénard Sándor így meséli el egy napját – az életét. Napjaim ilyenformák. Ha elmondom egynek a történetét, mindegyikről szóltam. Milyen furcsa, hogy egyáltalán nem unalmas, sőt… hiszen a napszakokról annyi minden eszébe jut, amiről adomázhat, annyi élénk provokáció, állóvizet felkavaró helyi pletykáktól a leveleken érkező nagyvilágig. A nyugalom élete nem „alszik”, figyeli a környezetet, számon tartja azt. Időnként a környezet rátör a maga harsány problémáival. De maga nem keres ilyen problémákat. Elvan a szenzáció nélkül. Kiérdemelt nyugalom ez, és olykor munka megőrizni – de én elhiszem neki, hogy boldog. Mert elmondja azt is, miről mondott le mindezért. 

Régi társasjáték az emberiséget két részre osztani. Az érdekessége, hány lehetősége van: feketékre és fehérekre, kizsákmányolókra és kizsákmányoltakra – vagy jövőjük alapján: mennyországra vagy pokolra ítéltekre. Akik a testet nézik, oszthatják schizotym Don Quijotékra, ciklothym Sancho Panzákra, akik a lelkekkel bíbelődnek, intro és extrovertekre. Egyszerűbb az embereket szerencsésekre és pechesekre osztani. A rendbe szedő kategóriák sokasága már azt jelenti, hogy mindenki számtalanba tartozik… A sokhoz ajánlok még egyet. Az emberiséget két részre osztani: azokra, akiket reggel felkeltenek, és azokra, akik addig alszanak, amíg maguktól ébrednek elhalványuló, szétfoszló álmaikból…
      Jó helyre kerültem: addig alhatom, amíg a lassan erősödő napfényben az utolsó álomvalóságokból szőtt világ képe elhalványul… 

Konyhafilozófia? Persze – hiszen gunyorosan egyszerűsít. De ahogy az időmérés kényszeréről, a pontosságról, az óráról mesél - pontosabban annak hiányáról – az egyszerűsítéseken túl is megragad valami lényegeset. Azt mondja: jó helyen vagyok, mert nincs órám. Mert úgy ébredek, ahogy nekem a legjobb. S persze közben minden szavában ott sír mindaz a sok jó hely, ahol ő ilyen vagy olyan okból már (akár órástul) nem lehet. Az író, emigráns, a menekült. Aki mégis: otthon van. A jó helyen. Azt hiszem, tényleg ilyen lehet a bölcsesség: ha valaki mosolyogva siratja el a visszahozhatatlant. Lehet, hogy a három közül mégis ezt a könyvét szeretem a legjobban?

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...