Van
úgy, hogy évekig szemezek egy könyvvel, amit előrelátóan elhelyezek a
könyvespolcaink egy jól látható pontján. Különösen, ha tudom, elolvasása
legalább annyira munka lesz, mint élvezet. Aztán vagy eljön a könyv
napja, vagy nem. Esterházy Harmonia Caelestis-e is így várta ki a maga
idejét. Nem friss tehát a megjelenés, de nem is kizárólag csak a
könyvről áll szándékomban írni ehelyt.
Bosszantó
egy könyv ez! Nem is vártam tőle igazából mást, ismerve az író néhány
korábbi munkáját. Ritkán jutok el odáig, hogy félretegyek valamit – ha
kinyitom az elején, akkor az számomra általában egyfajta szerződéssel
felérő vállalás, végigszenvedem, ha kell. És bíz szenvedtem az elején
ezzel a könyvvel. Két könyvre bontott kötetének első fele: a Számozott mondatok az Esterházy család életéből
nekem a posztmodern regényforma „állatorvosi lova”-ként tartalmazza
mindazt, amiért nem szívesen vágok neki a szöveg „közös megalkotásának”
az íróval karöltve.
Először
is rettenetesen művészkedő a rafináltan egymásutánba rakott mondatok
rendje. Egyszerre esetleges és kitalált, egyszerre tűnik a felhalmozott
kutatói „háttérmunka” gátlástalan ránköntésének, és azon kudarc
dokumentálásának, hogy a Család – így nagybetűvel - történetének
„Esterházys” összefoglalásába, a megértéshez szükséges távlat
megteremtésébe hagyományosabb formában beletört az írói bicska. Ez főleg
a második könyv, az Egy Esterházy család vallomásai fényében
feltűnő, amely ha elsősorban gondolati (idő)rendben is, de összefüggő
regényszerkezetben meséli el a családtörténet talán leghányatottabb
éveit, a ’19-es első „itt vannak a kommunisták” mondatától a hatvanas
évekbeli keserű „családi” konszolidációig. Úgy, hogy közben valóban az
apa története van fókuszban, legtöbbször hozzá mérődik az elmesélt,
remekül követhető a hallott családi anekdoták, a dokumentált részletek –
naplóbejegyzések -, az író gyermekkori emlékeinek nézőpontváltó,
egymást folyamatosan ellenpontozó rendszere. Az elkalandozások közt
nincs funkciótalan elem, valahol mind a (gondolati) fősodort
illusztrálja-magyarázza. Így a könyvnek jól követhető, határozott íve
van, ami az első könyvből teljesen hiányzik.
Holott
azon túl, hogy a néhol valóban kazalként elénkborított százéveket
átfogó családtörténet – melyet az írója ráadásul kódol azzal hogy minden
atyai felmenője „Édesapám” és minden női „Édesanyám” – voltaképp
lekövethetetlen a család „történelmi ismerete” nélkül; a konkrét
édesapára és édesanyára, az ő történetükre tömény mennyiségben tartalmaz
intim, végtelenül őszinte, néhol zavarbaejtő részleteket, amelyekre a
második könyv többször visszautal. Mintha a szerkezet feszesebb volta
által – avagy épp zavarbaejtő volta által – kiszortírozott elemek
„odarejtésére”, mégis-kimondására szolgálna az egész első kötet. És
persze fénylő, remek mondatokról van szó – mindig is az volt a
véleményem az íróról, hogy a mondatok mestere, nála a szerkezet a
fejezetek szintjén, a „történetvezetés” szintjén borul, nem véletlen,
hogy a legnépszerűbb könyveiben – pl. Egy nő – ezzel nem is
kísérletezik. Számomra ezért volt kellemes meglepetés a második könyv,
ahol következetes szerkezet, „történet” van, ahol az író „árnyékot
ugrik”. És ahol a korábbi művekben oly gyakran használt sejtető beszéd,
„kimondás helyett utalás” is – a gulyáskommunizmus jellemzésére használt
írói eszköz, hiszen a hatvanas-hetvenes évek közbeszéde ugyanígy a
rejtett tartalmait felbontva érthető csak -, mint Esterházy prózájának
egyik fő eszköze, háttérbe szorul, nem használódik. Ami nagy örömet
okozott, közbevetőleg kell kifejtenem, miért.
Akármennyire
is jellemzi a kort, a Kádár-éra hangulatát, az utalásos, áthallásos
írói eszközkészlet – számomra legemlékezetesebben a Termelési regényben
– vesztő írói megoldás. Óhatatlanul a korba zárja a szöveget, a kor
ismerete – mégpedig alapos ismerete – nélkül kikódolhatatlan. Holott
persze csak annál inkább szólna a korról, hiszen annak alapjában
„hazudok utalva igazra” nyelvezetét használja, viszont így szinte csak a
kortársak számára érthető. Tapasztaltam ezt, nálamnál tízegynéhány
évvel fiatalabbaknak ajánlva – később aztán kényszeredetten magyarázva –
épp az említett regényt. Az a benyomásom támadt, hogy bizony e
rendszerváltás után cseperedett nemzedéknek már lábjegyzetelni kéne egy
alig harmincéves könyvet, hogy követni legyenek képesek annak
mondanivalóját. Ami remekül jelzi, miért lesz esélytelen e könyv a
„klasszikussá” válásra. Az a posztmodern írói gesztus, hogy az olvasó
mintegy az olvasás által egészítse ki magának a könyvet, mely valóságunk
ábrázatának vázlatát kísérli csak odaskiccelni elénk – mivel
megérthetősége és leírhatósága, kvázi „egzaktsága” a valóságnak a
posztmodernben nincs, ami egyébként talán igaz is…-, csak tovább
nehezíti az olvasó dolgát, ha nincs mivel „kiegészíteni”, hiszen a közös
alapélmények megléte akár már a kortársak számára is kérdéses. Én
például vidéki gyerek lévén már a rendszerváltáskori kulturális
purparlét is mintegy „történelemként” ismertem csak, az előző éra
bomlásának ezen stációi az életembe – kvázi kortársi életembe – annak
idején nem szivárogtak le, egészen az események felgyorsulásáig. Magát a
bomlást érzékeltük persze, de a dögön kinövő új „művészeti és - akár
politikai - izék” akkor még a kevesek ügye volt. Tehát a kortársi
„együttértelmezés” problematikus voltát átéltem magam is – nem véletlen,
hogy a kedvenceim nem a nagy kísérletezők, hanem pl. Gion Nándor vagy
Lázár Ervin.
Visszatérve
dolgozatunk tárgyához: Bíz a kezdetek intenzív bosszankodása után –
majdnem letettem – azért egészen más szájízt hagyott a végére e könyv.
Csak azt nem értem még mindig, miért lenne ismérve a magas irodalomnak,
hogy gyöngyeiért ennyi matériát lapátoltat át velünk, olvasókkal a
mélyen tisztelt író. Miért kellene mégoly jeles családjának történetét
alapból – legalábbis áttekintőleg – ismernie az olvasónak. Mert a
kétségtelen élvezet mellett ott hunyorog annak biztos tudata: számtalan
kaján örömmel szőtt utalása maradt rejtve előttem, mintegy zárva maradt a
szöveg-kastély szobáiból számos, így csöpp hiányérzet feszélyez,
miközben végül mégiscsak ajánlom e könyvet mindenkinek, aki nem sajnálja
rá az energiát és időt.
Ráadásul most már el kell olvasnom a Javított kiadás-t is, ugye.
Korábbi kommentek: